57. MK – MAUKS ILONÁNAK [Ercsi, 1873. május 2.]

Teljes szövegű keresés

57.
MKMAUKS ILONÁNAK
[Ercsi, 1873. május 2.]
Kedves Ilonka kisasszony!
A fene vigye el az ilyen malőrt! Ön ziher azt hitte, hogy lustaságom miatt nem keltem fel, miszerint ígéretem szerint, [!] Vácig kísérjem el. Azonban ez nem áll; mivel éppen az volt a bajom, hogy felkeltem s egy német kocsisra bíztam magam, hogy vigyen, de szélsebesen, a Bécsbe menő hajóhoz: éppen akkor értünk oda, mikor utolsót csengettek… hirtelen beugrottam minden jegy nélkül… a hajó azon mommában [!] elindult és levitt szépen Ercsig, ami egészen itt az alföldön van. Ígértem én azután mindenfélét a kapitánynak, hogy tegyen ki, mert még Pesten vettem észre, de nem hallgatott rám.
Most itt kell lennem esti öt óráig: amiből két nagy baj keletkezett.
Az első az, hogy ma délután 6-kor okvetlenül Pesten kellene lennem, mert égető dolgaim vannak – és nem lehetek ott csak 9-kor: a második az, hogy a tegnapi esti postával nemcsak a maga, de anyám egy levelét is vettem; amelyben sürgetve kér hazamenni.
A harmadik nagy baj pedig az, hogy magával nem beszélhettem tegnap – s hogy valószínűleg többé már nem is fogok.
Ezt akartam magának elmondani, ezért csikartam ki a színházba menetelt is – de azután a hajóra hagytam, Ott nem lehetett beszélni ilyenekről.
Kedves jó Ilonkám! Én megígértem a szüleinek per mopsz, hogy többé soha ebben az életben nem járok maga után. Tudtam, hogy <tam, hogy> ezzel üdvömről, mennyországomról, minden boldogságomról lemondtam, és mégis megtettem. Úgy kikeresték azt a percet, amikor nagylelkű tudok lenni ellenségeim iránt is. Bobok ígértette meg velem. Azután a hajón anyjának is megígértem. Csak azt kértem ki, hogy még egy napig láthassam. Az volt a tegnapi nap. Az utolsó nap és felvonás.
…Ne desperáljon emiatt, így kellett annak történni: higgye meg, még így sokkal jobb, mintha abban az örökös ingadozásban tévelyegnénk. Mit ér az? Ha tegnap önben több erélyt, több akaratot, több szerelmet tapasztaltam volna, akkor még visszavontam volna szavamat – és megmondtam volna, hogy amit a természet törvényei összekötnek – azt a láncot én nem tépem szét. De ez önben hiányzik….
De különben hova visz ilyen élet? Diáknak való szerelem az, ha bujkálni kell. És azt így vigye az ember a végtelenségig. Ha tudnám, hogy egy évig tart, bevárnám – ha tudnám, hogy négy évig tart, még akkor is bevárnám… de az már az örökkévalóságig tart, mert én ugyan sohasem megyek a magok házához, hacsak nem hínak, hacsak édesapja valaha meg nem kérlel – s hogy ő meg nem kérlel, az bizonyos Nem is lenne tőle férfias.
Így állván a dolgok, nekem illik lenni okosabbnak.
Én belátom azt, hogy ahogy a körülmények állanak, két okból nőm nem lehet:
1) mert nem adják ide – s
2) mert az erőszakhoz nyúlni nem vagyunk eléggé bátrak: ön nem az.
Miután tehát nőül nem vehetem, s ha mégis céltalanul folytatom a nekem annyira édes viszonyt, tudom, hogy pillanatnyira talán boldoggá teszem magamat is, és meglehet talán magát is – de a jövőre nézve okvetlenül szerencsétlenné teszem.
Ön olyan önfeláldozó volt irántam sokszor, hogy a csodáig ragadott el a bámulat, én is az akartam lenni ezzel a lépésemmel. Nagyon fáj ez nekem. S inkább írnám milliószor a saját halálítéletemet. Szomorú emlékű nekem Ercsi.
Jókai valaha innen kérte meg feleségét, akit szeretett.
No, én 25 évvel rá innen kérem meg – megfordítva - magát. Milyen szeszélyes a sors.
Tehát isten önnel! Mihelyt Pesten dolgomat intézem, rögtön sietve megyek; mivel rá, ahogy Pestre jöttem, rögtön orvos-nagybátyám jött oda, aki Gyulát akarja rendbeszedni, és elvinni Breznóbányára.
Gyarmaton természetesen most már nem találkozunk. A boldogsága így kívánja. S én részemről ünnepélyes becsületszavamra ígérem, hogy sem szóval, sem tettel sohasem iparkodom önnel találkozni mindaddig, míg férjhez nem megy, vagy míg én nem házasodom meg – (felhagyom azonban magam számára azt a klauzulát, hogy ha valami hirteleni változás jönne közbe – akkor nem állom sem ezen, sem másik ígéretemet.)
Szörnyű az, hogy nekem így kell bűnhődnöm ártatlanul és éppen önmagam által.
De hát szinte könnyebben fogom magam érezni, ha megteszem a maga apjának a nyugalmáért és a maga anyjának a boldogságáért azt az áldozatot hogy megválok attól, ami legdrágább kincsem volt. Hadd lássák, hogy mégis nemes szív dobogott bennem, mely tudott szenvedni azért, hogy mások boldogok lehessenek.
Mert lássa, kedves Ilonkám, én a maga szüleit, isten tudja, mint van az, mindig szerettem azért, hogy magát annyira szeretik.
Bobok olyan elevenen ecsetelte szomorúságukat, s annyira kért, olyan okokkal támogatta szavait, hogy csakugyan bekövetkezett az utolsó felvonás. Megadtam magamat. Valódi öngyilkosság.
<Egypár hét múlva elfelejti viszonyunkat a világ. Mondja ön, hogy vagyoni viszonyaim miatt szakított velem, mégpedig minél szélesebb körben, hogy szétterjedjen. Én vagy két hét múlva megkérem Tinit, a lapok közlik a hírt, hogy eljegyeztem a bájos és szellemdús Bolyky Tinit, és többet az ördög som gondol arra, hogy még az is igaz volt valaha, miszerint mi egymást szerettük. Május elején, hogyha a fürdő előbb nyílik meg, kimegyek Zsélybe, s ott megemlítem. Írnék a jó ismerősöknek és másoknak. S akkor aztán látja a tekintetes vidék, hogy mi tökéletesen elhidegültünk.
Hogy aztán én elveszem-e igazán Tinit, az már aztán a jövő dolga. De akár veszem, akár elmúlik ez a dolog is –> annyi áll, hogy én sohasem leszek boldog többé. Életem azon perctől kezdve, amelyben ezen levélen az utolsó + vonást megírom, a hazáé – az irodalomnak és a hazának élek. Nincsen már nekem senkim többé. Most vagyok igazán árva. Amint a postáról visszajövök, elvitetem magam az Eötvös sírjára: és ott magáról fogok gondolkozni.
<Tininek Otrokócsy Mária elmondta őszintén viszonyunkat. Tegnap este egy aprehenzivus levelet találtam tőle, hogy két napja vagyok Pesten s mégsem láttak otthon. Vacsorára is várt. – A kedves nógrádi levelek most már Budai [!] postabélyeggel jönnek? Tehát maga ott volt tegnap – ugye? teszi hozzá, amit azért említek, hogy ne írjon, kérem, többé a Bástya utcai szállásomra levelet, mert mindig Tini kapja kezébe. Holnap pedig szándékozom neki megmondani azt, hogy eddig, igaz, másba voltam szerelmes, de most, miután folytonosan hidegedtünk egymás iránt, én már felbontottam a viszonyt, s azontúl csak őt fogom szeretni.
Pedig dehogy fogom, dehogy!
Hiszen elvégre is szép lány, aztán van négyezer ft árendájuk a házukból, aztán ami a legfőbb, ő úgy látszik, szeret is egy kicsit, vágyait könnyen betöltheti, mert ő is nagyon egyszerű lány, s ha meg éppen képviselőné akar is lenni, hisz 4 vagy ötezer forint jövedelme van, könnyen kanyarítok magamnak a jó embereimmel valami magyar kerületet, amit a Tini dicsőségére ékes hallgatással képviselhessek.
Ez az én stratégikailag kimért jövendőm fotográfiája.>
Most beszéljünk magáról. A maga jövőjéről.
Oh, milyen maga, kedves Ilonám! Ha Isten volnék, ember szeretnék lenni, hogy feleségül vehessem. S ha akárki volnék az életben, nem mondanék le önről. Ha gazdag főrangú volna, nem esnék kétségbe – bele iparkodnék a miniszteri piros székbe, Mégsem mondanék le magáról. Ha királylány lenne, csinálnék forradalmat, hogy letaszítsam nagy hatalmáról. Egy szóval nem mondanék le soha. De szerencsétlenségemre Mikszáth Kálmán vagyok. S ez az egy ember az, akinek Mauks Ilonához nem szabad semmi közének lenni. Az a sok apró emberke, aki ott mozog maga körül, az mind szeretheti magát, kezet szoríthat magával, enyeleghet. Csak nekem nem szabad.
De igaz; én a jövőjéről akarok szólni, hagyjuk ezt már. Én részemről legalább három embert tudok, aki magát elvenni szeretné. S ha ezek a dolgok végére járnak, lesz tíz is: válogathat.
Eddig úgy vettem észre, hogy az a Sz<údy> [?] gyerek szereti magát végtelenül. Az jómódú fiú is. Menjen ahhoz. Válassza maga is azt a nemes életfeladatot, hogy boldoggá tegyen egy embert: vagy tegye boldoggá szüleit azzal, hogy egészen az ő akaratjok szerint megy férjhez, ha már ők nem tudnak lenni olyanok, hogy szeszélyöket alárendelték volna a maga egyéni érzelmének. Legyen maga nemesebb. Nekem ön örökké ideálom marad. Az ön arca fog előttem állni, ha néha elgondolkozom. Ez az egy év egy örökkön örökké feltűnődőző felhőt festett a homlokomra. Rosszabb vagyok most, mint az őrült. Sőt már tegnap is rosszabb voltam, mert mindig meg akartam ezt mondani, de nem volt elég lelkierőm. Az édesanyja azért szidott este engem, mert látta, hogy még semmit sem szóltam erről. Ez volt az a »megint rosszat forral«.
Mintha az rossz lenne, ha mi szerettük volna egymást, ha egymáséi és boldogok lettünk volna. Ha nem lettünk volna is gazdagok, de nagyon boldogok lettünk volna.
És most isten áldja meg, kedves jó Ilonkám! Nincs annyi papirosa a világnak, hogy tele nem írnám azzal a sok fájdalmas eszmével, ami tollam elé jön.
De minek az, ön tudja, hogy mennyire szerettem, ön láthatta tegnap is – mindég. Félig imádság, félig őrület, félig láz volt az én szerelmem. Én is tudom, hogy mennyire szeretett. Szemrehányást egyikünk sem csinálhat a másiknak.
Azaz, hogy én senkire sem aprehendálok. [!]
A sors műve ez! Mint minden.
Ma, teszem azt, Vácra akartam menni (és pedig nagyon), magát elkísérni – és íme Ercsibe hozott a fátum.
Mauks Ilonát akartam elvenni mindig, és mégis <Bolyky Tini> [?] lesz a feleségem.
Már a sors ilyen nagy bolond. Gyarló embereket nem okozok. Ha a sors nem volna pártjukon, hát egyetlen egy ujjával mind hanyatt lökné.
Levelem azért nem írom poste restante, amint elhatároztuk, mert az is ígéretemhez tartozik, hogy semmi álutat nem veszek igénybe.
<Ezért kértem öntől a budai postaállomás mellett randevút is, hogy ezeket elmondjam.>
Ha írni akar, amit különben ne tegyen, mert csak szomorú, kínos perceket okoz magának is, nekem is, levelét Szklabonyára intézze, mert haza muszáj mennem, mihelyt itteni dolgomat elvégzem: este felolvasást tartok az írói körben: »A fotografiák regénye« cím alatt, holnap délelőtt <és 1/2 éjjel pedig <…> Jóskát.)
Három-négy hét múlva azonban hosszasabb ideig leszek a zsélyi fürdőben, s így otthon is.
Boboknak legyen szíves megmondani, hogy a kérvény be van adva, hogy sürgesse, s hogy hétfőn jőjjön ki Szklabonyára a hagyatékot felvenni, ha lehet: mert pénteknél tovább nem lehetek <tovább> otthon.
Még egyszer isten önnel!
Az fáj, hogy még egyszer, utoljára meg nem csókoltam.
<Isten>
Kálmán

 

 

Arcanum Újságok
Arcanum Újságok

Kíváncsi, mit írtak az újságok erről a temáról az elmúlt 250 évben?

Megnézem

Arcanum logo

Az Arcanum Adatbázis Kiadó Magyarország vezető tartalomszolgáltatója, 1989. január elsején kezdte meg működését. A cég kulturális tartalmak nagy tömegű digitalizálásával, adatbázisokba rendezésével és publikálásával foglalkozik.

Rólunk Kapcsolat Sajtószoba

Languages







Arcanum Újságok

Arcanum Újságok
Kíváncsi, mit írtak az újságok erről a temáról az elmúlt 250 évben?

Megnézem