56. MK – MAUKS ILONÁNAK [Debrecen, 1873. április 12.]

Teljes szövegű keresés

56.
MKMAUKS ILONÁNAK
[Debrecen, 1873. április 12.]
Kedves Ilonka!
Ma megint berándultam Debrecenbe, s miután a vonatról elkéstem, itt hálok a »Telegdi« szállodában, nem mehetvén át »Szoboszlóra«, hol még holnap megnézem a »bált«, melyet a hajdú kisasszonyok hírhedt csárdása tesz előttem némileg eseménnyé, melynek érdekeltséggel nézek elébe, mielőtt kedves rokonaimat itthagynám.
Erdély fővárosát, Kolozsvárt is szándékoztam Nagyvárad megérintésével egy füst alatt megnézni, de kifogyván az időből, miután legfeljebb jövő szerdán okvetlenül Pesten kell lennem, ezt az utat más időkre halasztom. Holnapután reggel már pozitíve hazautazom. Értem haza – Pestre. Ez tehát utolsó levelem, melyet tőlem kap az – Alföldről.
Tegnap Szoboszlóról írtam néhány sort: nem tudom, megkapta-e? Bocsássa meg, hogy eddig még nem írtam választ, méltót a maga legutóbbi leveléhez, melyben olyan élethíven írja le az igazi szerelmet, hogy eltekintve attól a haszontalan önzéstől, mely annak értékét és kedvességét előttem azon szempontból növeli meg a kellőnél tízszeresen, mert rám vonatkozik – mondom, eltekintve ettől –, egész bámulattal voltam eltelve maga iránt.
Ha soha nem szerettem volna is – most egyszerre imádnám, én, aki nem imádok senkit és semmit.
Nem vitatom most már, helyes irány-e az, amelyben maga elindult, megállja-e helyét a maga okoskodása a logikával szemben, nem-e volt hiba az az elhamarkodás, mely egész jövője felett dönt; lehet, hogy rossz volt az irány, bolond volt a logika és hiba volt, amit tett – hanem azért ez az irány mégis költői, ez az okoskodás magasztos, ez a hiba pedig csak azért nem erény, mert nagyobb annál, mert ez olyan hiba, mely a tökéletesség eszményképe.
Nincs oka, hogy magát ezért valaha szégyenelje… ha Moltke volnék, szeretnék Mauks Ilona lenni; még ilyen tökéletesen meg nem hódított senki senkit – mint maga, kedves pöhölykém, engem.
Most már egészen el vagyok bolondulva maga után: az a levele olyan volt, mint otthon a Barnyú Tera piszkafája, mely a boldog emlékű vaskályhában, melynél annyiszor fájlaltattuk készakarva a fejünket – a hamvadni látszó parázst lobogó lánggá piszkálja fel.
Én most már többet érzek maga iránt, mint amennyit közönségesen szokás a mai világban. <Még Marcsát sem szerettem ennyire soha>. Hanem azért magamat úgy látszik, mégis jobban szeretem még. Mert ha magát jobban szeretném, mint magamat, okvetlenül azt tanácsolnám, hogy »bolond világot élünk, kedves Mimikém, legokosabban teszi, ha férjhez megy ahhoz az 1200 holdas vén úrhoz«. De már én ezt mégis csak nem tanácsolom. Bocsássa hát meg nekem, hogy »ennyire« nem tudom szeretni. Bizony nem is vagyok én magának jó embere. Hiába képzelődik.
Midőn jelen levelem írásához fogtam, az a szándék vezérelt, hogy megírok magának némely dolgokat, miket okvetlenül szükséges, s miket már régen meg kellett volna írnom Szoboszlón, de ott az teljes lehetetlen volt, mivel rokonaim nyárspolgárias udvariassága reggeltől késő éjfélekig sohasem hagyott magamra, bármint szerettem volna napközben is kimenekülve a célra nem vezető üres atyafiságos diskurzus tömkelegéből, gondolataimban magával foglalkozni, annál is inkább, mert a viharos pesti élet sajátságaihoz az is tartozik, hogy sohasem érek rá semmire. Ott néha képes vagyok magát is elfelejteni – egypár órára.
Azonban bármiképp szeretnék is magával még némelyekről beszélni, mégsem teszem, mert most látom, hogy annyi sok a mondanivalóm, miszerint bolondság volna belekezdeni; szükséges értekeznivalóim ugyan nem olyan fontosak, hogy a részben kíváncsiságát megérdemeljék – de azért juttassa mégis eszembe, mikor Gyarmatra megyek.
Ennek kapcsában megérintem, hogy arra a tapasztalatra jöttem rá, miszerint a levelek sohasem pótolhatják még némileg sem a beszélgetést: mivel a másik fél által illető helyeken nem tehetők meg a netalán szükséges kérdések a tárgy megvilágítására, s amit egynéhány kifejezéssel el lehet végezni szóval, azt levélben száz lapon kellene némely esetekben az arányosság tekintetéből tárgyalni.
Minthogy ezek az én históriáim ilyenek – hát én bizony nem írok a maga kedvéért sem 100 lapot 4 oldalra.
Most pedig, »miutánd« csak azt ígértem meg magának otthon, hogy ha »elmegyek«, minden héten írok egy két lapos (nem két darab lapos) levelet – a harmadik lapon ezeknél fogva debreceni dialektussal diskurálok magával, miután azt már kezdem elsajátítani.
Haót – kedves Ilonkoám!
Ez »ittend« a »külömös« »nípsíg«! Az »ezerkítszáz« »köteles« (holdas) úr »darucba« jár és maga szántja a »jószágot« (földet). Tersztyánszky Tóni, kit ma ismét megkerestem a Tisza banknál, a feltámadási pompánál, ismeretes szokásánál fogva megcsipkedte egy fekete pruszlis Matildjok-féle ábrázatú szolgálónak kréta-színű, debrecenietlen ábrázatjait.
– Kicsoda maga lelkem? Hol lakik? Én szerelmes vagyok magába. De nagyon szerelmes vagyok. Érti? Nagyon…
– Kell a pokol fenekinek a nemzetes úr! – agyarkodék vissza az ős kálvinista ivadék. – Mit akar kigyelmed? Nos, osztand? Hol lakom, ki vagyok?… A Péterfia utcában lakom, s Fekete Kata vagyok, Fekete Márton fiskális apámuram középső leánya. Kinek mi gondja rá?
Ilyen itt a világ. A férfinem elég csínos: úr ugyan nincs, sem mívelt ember, csak más megyékből származott. A nők között pedig pláne egész Debrecenben eddig csak egy tűrhető arcot láttam. Valódi klenódium a rútságban némely itteni asszony. De ez azért T. barátunkat egy cseppet sem zsenirozza, hogy őrülésig szerelmes ne legyen egy-egy formájából kifordult asszonyi pofába. Nem győzött eléggé szidni blazirtságomért. (Gondolom, ilyesvalamit telegrafiroztam is magának estefelé, mert éppen a telegrami hivatal ablakaiból, melyek az országútra nyílnak, néztük a processziós nőket, mivel itt is van egy távirdai főnök barátom, Simonffy Emil, akit ott felkerestem).
Luxust nem látni sehol. Az úri rend sem cifrálkodó, úgyhogy a templomban egész feltűnést okoztam, hogy tiszta mandzsettám és kesztyűim voltak.
Jó éjszakát! Isten önnel! Jövő levelemet már Pestről fogja kapni.
Kálmán
U.i. Nem vagyok ugyan buzgó keresztény, de azért ma én is elmondtam egy hat szóból álló imádságot az öreg református templomban – magáért. <Azaz, hogy csak úgy familiárisan szóba elegyedtem az éggel, kérve az Úristent, hogy bocsássa meg annak az én rossz Ilonkámnak, hogy nem hisz benne…>
És az Úr Isten alkalmasint meg is hallgatott, mert mindjárt rá öt percre megengedte valami gazembernek, kilopni zsebemből a szivarszívómat. Mintha mondta volna:
»Törődöm is én a te Ilonkáddal«. Arra való Doktor Bogdán meg te! Elég gondom van nekem a Krisztust feltámasztani. Az se tréfa!
No, a Krisztus azután a jó debreceniek épülésére fel is támadt – hanem az én szivarszívóm nem támad fel többé.
Miután azonban tetejébe rá még írnivaló gondolatom sem támad többé – tehát befejezem a levelet, és lefekszem, hogy ismét magával foglalkozzam álmomban.
Csókolom aranyos pöhölykém sokszor!
Írjon, ha nem írt még! – (Pestre).

 

 

Arcanum Újságok
Arcanum Újságok

Kíváncsi, mit írtak az újságok erről a temáról az elmúlt 250 évben?

Megnézem

Arcanum logo

Az Arcanum Adatbázis Kiadó Magyarország vezető tartalomszolgáltatója, 1989. január elsején kezdte meg működését. A cég kulturális tartalmak nagy tömegű digitalizálásával, adatbázisokba rendezésével és publikálásával foglalkozik.

Rólunk Kapcsolat Sajtószoba

Languages