49. MK – MAUKS ILONÁNAK [Balassagyarmat, 1872. december 24.]
49.
MK – MAUKS ILONÁNAK
[Balassagyarmat, 1872. december 24.]
MK – MAUKS ILONÁNAK
[Balassagyarmat, 1872. december 24.]
Kedves Ilonkám!
Mielőtt boldog karácsonyi ünnepeket kívánnék magának, még a reggeli közben elfecsegek magával egy kicsit. Éppen most látom elmenni az ablak alatt, a lila ruhában, mely olyan jól áll magának. Többi közt különösen azt akarom megírni, hogyha netalán soká találnék otthon maradni, írjon: mert most már semmi kedvem többé visszajönni – azért – mert Gyarmaton lenni és magát csak egy nap is nem látni, rám nézve legalább is szenvedhetetlen, márpedig magát látni mindennap, s kitenni olyan jeleneteknek, aminő a tegnap déli lehetett, legalább is kegyetlenség. Csak látszólag nem hatott rám a maga sorsa tegnap, de valóban igen elszomorított. Szklabonyán könnyebben elviselem, ha nem látom.
Különben maga ne vegye ezt valami nagyon szívére. Érezze magát egészen függetlennek, mert míg én szeretem, és maga is szeret, az is. Én pedig örökké szeretni fogom, s nincs többé semmi a világon, ami elválaszthasson. Én nem kívánom a maga szüleinek semmijét, azaz hogy nemcsak nem kívánom, hanem el sem fogadom: ez határozott föltételem volt és lesz is mindig: ezért is kombinálgattam az erőszakos utakat: még a vonzalmukat sem kívánom, csak annyiban, amennyiben ennek hiánya magát szomorítaná.
Én úgy bútorozom be a pesti szállásomat, hogy mikor abba maga belép, egyszerű, veres ruhájában, mindent megtaláljon benne.
Szegény Mari testvéremnek a menyasszonyi hozománya ha nem is oly fényes, mint aminőt én óhajtanék magának, de azért míg egyrészt meg vagyok győződve, hogy a nemes jelleme mindig tud korlátot szabni igényeinek, addig másrészt elfogja lelkemet a vallásos kegyelet kedves testvérem iránt, ha elgondolom, hogy annak, aminek ő éppen menyasszony korában történt halála miatt hasznát nem vehette, maga veszi hasznát, kit ő, tudom, legjobban szeretne, ha élne.
Vagy lehet-e magát nem szeretni?
Minél jobban ismerem, annál jobban. Mindennap látom kimagaslani jótulajdonságait, mikről tán maga sem tud semmit. Rettentő előnyösen változott meg.
Taval szép lány volt, eszes volt, jól tudott affektálni, és azt mondta, hogy szeret – azért szerettem.
Ma már azért szeretem, mert őszinte, mert gyöngéd, odaadó, jó, büszke, de amellett szerény is; az már egészen kiesett a számításból, hogy eszes-e, szép-e?
Az előbbit már észre sem veszem soha, az utóbbit csak néha.
De ha büszke is, én irányomban, tudom, nem lesz az. Nem veszi rossz néven, hogy ezt a fentebbi dolgot szellőztetem.
Maga még gyermek ahhoz, hogy az életet ösmerje; mindig is olyan körben volt, ahol azt meg nem ösmerhette, mert az apja is, az anyja is semmi egyéb, mint nagy gyermekek, akiknek fogalma sincs a »világ soráról«, tehát szükséges, hogy imitt-amott én magyarázgassam meg.
Ne vegye tehát sértésnek, mikor azt mondom, hogy az én testvérem hozománya elég lesz magának. Mert kívánom, hogy ne arra legyen büszke, hogy hány ezüstkanala meg cukortartója van. Én sem arra leszek büszke, hogy én magának mennyi ezüstkanalat adtam, míg maga egyet sem adott, hanem abban keresse a büszkeséget, hogy [az] ezüstkanalakat sohasem számítottuk.
…Különben ez az ezüstkanál história csak erről a pakfon kanálról jutott eszembe, amelyikkel a kávét iszom.
Isten áldja meg.
M. K.
[Balassagyarmat, 1872.] Dec. 24. szerda reggel 10 óra
