39. MK – MAUKS ILONÁNAK [Szklabonya, 1872. július 31.]
39.
MK – MAUKS ILONÁNAK
[Szklabonya, 1872. július 31.]
MK – MAUKS ILONÁNAK
[Szklabonya, 1872. július 31.]
Kedves Ilonám!
Most jut eszembe, hogy talán azért is gondolja gyakran, miszerint nem szeretem, mivel ritkán írok kegyed hite szerint levelet. Az igaz, hogy ezt többször is cselekedhetném, de részint a tárgyszegénység, részint elfoglaltságom miatt – elegendőnek tartottam kegyedet időközönként csupán néha értesíteni némely igen-igen jelentéktelen velem történő dolgokról, miket úgyis mindegy megtudnia vagy meg nem tudnia.
De mióta ezen »ok« is eszembe jutott, azóta elhatároztam, hogy ezentúl gyakrabban írok, még akkor is, ha nem lesz miről.
Utolsó levelemet szombaton írtam. Azóta semmi se történt velem. A vasárnapot itthon töltöttem, s jóllehet Esztergályra ígérkeztem azon napra, a maga levelének következtében nem mentem el.
Hétfőn megint nálunk volt Bérczi Mari és Panni, ezúttal utoljára. Szántszándékosan nem voltam otthon, amit, úgy látszik, meg is apprehendáltak.
Anyámtól kikérdeztem, hogy mit beszéltek, amennyiben talán érdekelni fogja, ideírom a kettőnkre vonatkozó fecsegéseit.
– Ha tudná Mari néni, milyen szép lány szerelmes Kálmánba, kit ő azonban nem szeret – kezdte Bérczi Mari anyámnak beszélni, kit azonban előre megkértem, hogyha magára hozza a beszélgetést, igyekezzék azt más tárgyra átvinni.
– Rám is haragszik – folytatta következetesen –, nagy ellenségek vagyunk. Most, egy idő óta hallom, azért, hogy Kálmán nem gyűlöl engem, hanem meg is üzentem neki (mármint magának kedves Ilonkám), hogy sose búsuljon – Kálmán (már mint én) egyikünket se veszi el, mert mikor az megházasodik, már ő is olyan vénlány lesz, mint én s. a. t.
Ezekből láthatja, kedves Ilonkám, milyenek a rossz nyelvek. Nem tudom, csakugyan megüzente-e magának az említett kíméletlen, parasztos kifakadást, de ha megüzente, elképzelem, mennyi bosszúságot okozott az magának, s szinte gyűlölni kezdem.
Pénteken elmegy Pestre, de mint mondja, csak néhány napig mulat ott, aztán kijön egy egész hétre Szklabonyára, hozzánk. Nem óhajtom, hogy kijöjjön, de ha kijön, eredeti napokat fogok élni, s azt hiszem, tartalomdús leveleket fogok írhatni magának.
No, egyéb nevezetes nem is történt. A múlt héten Palojtán egyszer berúgtam, azóta folytonosan józan vagyok, holnap, azaz csütörtökön bemegyek Gyarmatra, s talán Mohorára is, s így körülbelül előbb leszek ott, mint jelen levelem, ámbár nem bizonyos, hogy elmegyek, mert Gyarmaton sok dolgom lesz, meglehet teljesen kifogyok az időből.
Aztán nincs is nagy kedvem Mohorára menni, s egyhamar nem is lettem volna ott, ha a minap nem találkozom Horváth Pistával, aki kérdezte, hogy mikor megyek ki Mohorára. Jöjjek most.
– Nem megyek már én soha – őszig.
– Aha, félsz, ugye! Veres Jancsitól.
– Félek, eltaláltad, de nem Verestől, hát miért félnék én Veres Jancsitól?
Itt aztán Pista elbeszélte, hogy a hős férfiú nagy háborúviselésre készül ellenem, ennélfogva ő sem tanácsolja, hogy az ő birodalmában, a sáros Mohora tájékán mutatkozzam, mert akkor isten legyen nekem irgalmas.
Persze, hogy erre mérges lettem én is, s megüzentem megbízható emberem által Veres Jancsinak, hogy nincs ugyan személyesen szerencsém ösmerni a vitéz személyiségét, hanem annyit a »Jókai toasztjáról« kivettem, hogy okos ember lehet. Üdvözlöm tehát a jeles hony-hazafit! s azt a <…> szerény észrevételt kockáztatom, hogy a mohorai parlamentben (a Plachy János gesztenyefái alatt) elmondott, rólam vonatkozó beszédeit szemtelen, üres hencegésnek veszem, s Mohorára valahányszor kedvem tartja, mindig elmegyek.
Hogy mit beszélt Veres Jancsi, azt Horváth Pista nem mondta, de magától hallottam, hogy beszélt valamit, tehát kénytelen voltam neki ezzel a gorombasággal. Aztán már ezek a mohorai atyafiai, úgy látszik, addig nem hagynak békét, míg vagy én nem töröm ki valamelyiknek a fogát, vagy az én fogamat nem töri ki valamelyik. Auch gut. Jó lesz ezen is minél előbb keresztülesni.
Ezen leírt okból tehát »muszáj« elmennem Mohorára vagy kétszer, mert az excellenciás atyafiak még azt gondolnák, hogy miattuk nem merek odajárni.
Bocsásson meg, imádott, kedves Ilonkám, hogy túlságos bizalomból azon neveletlenséget teszem, miszerint kegyedhez intézett levelemben éppen a saját rokonait gúnyolom ki, de legyen mentségem kegyed előtt az, hogy feleslegesnek találom ön előtt igazi érzelmeimet leplezni, és hogy ez a gyűlölet is az ön iránti végtelen »szeretet« kifolyása.
Egyébiránt mindez igen csekély és apró dolog az életben, mely legkevésbé sem zavarja boldogságomat, mellyel a sors az ön szerelme által oly bőven megáldott ez idő szerint.
Én most őszintén szólva egészen meg vagyok elégedve a sorssal, s ha Mikszáth Kálmán nem volnék, Mikszáth Kálmán szeretnék lenni.
Bár mindig mondhatnám ezt!
Csak az az egy dolog bánt nagyon, hogy maga miért folytonosan olyan levert, ha találkozunk! Miért írja minden levelét olyan búskomor, szomorú hangon?
Tegnap arról gondolkoztam, hogy ugyan mit szeretnék én a világon legjobban, mi tenne engem a legboldogabbá?
Először azt gondoltam, hogy jó volna burkus császárnak lenni… de később aztán egész komolyan azt sütöttem ki hogy az lenne a legnagyobb boldogságom, ha én itt ülnék, ahol most ezeket a sorokat írom, maga meg itt ugrálna, pajkoskodna vidám, örömtelt arccal mellettem…
No, de annyi sok malőr után végre mondok én magának egy nagyon jó hírt is legközelebbi találkozásunkkor, ha ugyan magát ez is képes lesz megörvendeztetni, mert én már attól félek, hogy sohasem lesz vidám, hogy nem is tud vidám lenni;
»Csókolom« számtalanszor.
(Most már nincsenek cserebogarak! mert különben mindjárt lenyelnék belőlük néhányat, amiért a tilalmat a csókolom szó leírása által áthágtam), és maradok a viszontlátásig a sírig szerető unokaötse:
1872. július 31. reggel 4 óra
Mauks Pali
[Mikszáth Kálmán]
[Mikszáth Kálmán]
U. i. Ma Ebeckre megyek, lesz ott egy szép leány is, Pongrácz Mari. Denique, a vidékünk csak nem fogyhat ki a Bérczy Mariannákból. Ma ennek fogok udvarolni, s holnap megírom a mai élményeimet magának, ha nem találok Mohorára elmenni.
Lássa, Ilonkám, mennyire elrontott maga engem. Azelőtt flegmatikus, csendes ember voltam, s egyedüli örömöm volt a világon, ha a szép nők fotografiáját valahol a Vasárnapi Újságban láttam. Elég volt nekem az is! Most meg már egész Ebeckig elmegyek, hogy egy szép lány arcát nézegessem. Csak azért, hogy aztán egész negédesen, összehasonlíthassam kevélyen: mennyivel szebb még ennél az én Ilonkám.
M. P.
Au revoir!
Annak a folytonos levertségének, mondhatnám búskomorságának írja meg kérem az okát? – ha lehetséges, s ha teljes bizalmára méltat még most is.
