34. MK – MAUKS ILONÁNAK [Szklabonya, 1872. június 25.]
34.
MK – MAUKS ILONÁNAK
[Szklabonya, 1872. június 25.]
MK – MAUKS ILONÁNAK
[Szklabonya, 1872. június 25.]
Imádott, kedves Ilonám!
Maga rosszul tud a szívekben olvasni.
Hát miféle indokból merítette azt, hogy az én szerelmem »talán tettetés«, vagy hogy szerelm<i viszonyunk> terhemre van, miféle körülmény teremtette magában azt a, habár csak halovány gyanút is, hogy én tréfát űzök szerelméből, hogy nem szeretem őszintén – mikor a világon minden arra bizonyít, hogy szeretem. És minek adott annak a gyanújának olyan élénk kifejezést, melyben nem annyira a szemrehányás volt a túlnyomó, hanem a hideg bizalmatlanság? Hisz az igaz, hogy egy szóval sem mondta, hogy nem szeret, de volt a modorában egy kevés a közönyből, egy kevés a bizalmatlanságból, valami kevés a megvetésből, egy parányi a sajnálatból – mit én összesen annak vettem, annak kellett venni - hogy már elhidegült irántam.
Magától minden szó jelentékeny előttem… Azt hiszi, hogy az nekem nem is fáj, ha a leveleit visszakéri minden magyarázat nélkül, azt gondolja, hogy az nekem nem okoz bánatot, mikor egészen közönyös arccal elém áll, hogy »talán most jobb volna szakítani, mint később«: még a gondolat is bánatot okoz, hogy magában megszületett a szakadás eszméje… és azután mondott ön még valamit, amit eszembe sem akarok idézni; meglehet, kegyed nem is emlékezik, de éppen azért jelentékeny, mert önkéntelenül mondta… mert nem is hozzám beszélt, amikor mondta, hanem másokhoz, mintha nem is számított volna arra, hogy meghallom; azt hiszi, hogy az én szívem kőből van, hogy azt nem lehet megsebezni semmivel. Biztosíthatom, hogy csalódik. Mikor legjobban humorizálok… a derült gondolatok háta mögött komoly gondok forrnak agyamban. Az a mosoly, amit kegyed könnyelműségnek hisz, gyakran, nagyon gyakran a legsötétebb gondolatok álarca. Ne ítéljen kegyed a külsőségek után.
Ami »hideg modoráról« tett említésemet illeti… nem azért hoztam azt fel, mintha az elszomorított volna, s mintha talán követelni akarnám, hogy mikor én ott vagyok, vígabb legyen. Nem azért hoztam fel azt – mert hiszen kegyed, mióta szeretjük egymást, sohasem volt valami olvadozó kedvében, igaz, hogy szomorú kedélyhangulata mindég nyomasztólag hatott rám, de ez is csak a szerelem önzése volt, mert én csak akkor érezem magam jól, ha látom, hogy kegyed is jól érzi magát – azonban idővel megszoktam, hogy az arcát úgy lássam mindég, hogy egy egész bánat-felleg ül rajta – tehát a legkevésbé sem tűnt volna fel hidegsége, ha az említett körülmények és kifejezések erre ezúttal különösen figyelmessé nem tettek volna: úgyhogy csak hosszas visszaemlékezés után jutott eszembe, midőn nyilatkozatain tűnődtem, hogy »ezekhez járult« még az is, hogy hidegebb volt hozzám a szokottnál.
Ne értsen, kérem, félre. Azt akarom mondani, hogy ha mindezeket a nyilatkozatokat megtette volna, ha visszakéri a leveleket, ha felszólít is a szakításra, de nyájas marad irántam: természetesen, hogy nem jövök arra a szomorú gondolatra, melyet szombati levelemben lát körülírva… vagy ha akármilyen hideg lett volna is… csak ne szólt volna semmit!
De kegyed újra téved a mostani levelében. Hagyjon békét kedves Ilonám az olyan erőltetett udvariasságnak. Minek az? Ne fogja fel megint rosszul. Nem kívánom én kegyedtől azt a majomszeretetet, mely lehetetlen… <Nem kívánom én, hogy az én kezem után kérdezősködjék.> Csak azt óhajtom, hogy higgyen és szeressen. Az igaz, hogy mindég bánt »rejtélyes« szomorúsága, de azt elvégre is az én gondom lesz eloszlatni homlokáról az életben.
Kegyed nem tud olvasni a szívekben!
Nem ok nélkül írtam ezt levelem elején. Mert ha olvasni tudna, akkor látná, hogy az a legnagyobb bizonyítéka szerelmemnek, amit kegyed úgy jelez, hogy: »felmondtam szerelmemet, barátságomat«. Ebből a felmondásból olvashatta volna ki a lemondás fájdalmát!
Ha tréfa volna szerelmem, miért érzékenykedném annyira, miért latolgatnám annyira minden szavát, minden mozdulatát? venném a dolgot egész közönyösen addig, míg rá nem unnám. Mégpedig keresztül vinném azt minden mulatságos fázisán. Ha ön megharagudna rám, kérlelném, engesztelném, ékes, hangzatos bókokkal hízelegnék… ellesném minden gondolatát: de én nem teszem azt, nem akarok rabszolgája lenni, nem akarom, hogy a mi szerelmünket bók, hízelgés, udvariasság tartsa össze, mint valami enyv: én értek a hízelgéshez is, de magával szemben nem.
Vagy az kell magának, hogy ilyen hangon írjak önnek: »kedves, bálványozott, angyali szép Ilonám! Lelkem üdvössége sat.«
Nem… én nem írok úgy. Ön tudja, hogy az nekem nem kerül fáradságomba, hogy hatalmamban van oly ragyogó irállyal írni önnek, mely mellett még Sappho szerelmes dalai is elhalványodnak. Minden, más nőnek így írnék… de magának, kedves Ilonám, nem lehet, abból az egyszerű okból, mert őszintén szeretem. Ha bolondítani akartam volna, akkor persze ilyen hangon írok, ez vezetett volna legjobban célhoz, nem az az egyszerű hang, melyben nincs hangzatos, ékes szó, hanem van benne melegség, érzés… s több ilyen haszontalanságok, amiknek kegyed fölébe helyezi a »frázisokat«.
Igazán rosszul ismeri a szerelmet. –
Ahol így kezdődik a levél, hogy »lelkemnek fényes, ragyogó csillaga« – ott bízvást el lehet mondani, hogy vége a szerelemnek.
Én tudom, mert benne élek a szerelemben. És tudtam, mikor még nem is éltem benne: mert én ösmerem az istent. Én tudtam, hogy a szerelemnek olyan nagyszerű, nemes érzelemnek kell lenni, mely olyan, mintha halál volna… és olyan, mintha föltámadás lenne… mely akkor beszél, amikor hallgat… mely akkor lát, amikor behúnyja a szemeit… mely olyan büszke, mint a felhő, és olyan szerény, mint a sóhajtás… olyan rossz, mint a kárhozat, és olyan jó, mint az isten.
Itt sem értsen kegyed félre. Nem az »író« beszél belőlem, aki fantasztikus színeket szed össze, hogy a lángész fényével világítsa be a kérdést, amelyről ír, sem az az egyszerű, gunyoros kedélyű ember, ki a királyi koronát is éppen olyan nevetségesnek szereti alárántani, mint a Peleskei nótárius tarsolyát – hanem beszél belőlem az ön által alkotott szerelmes ember, aki ez egyszer megparancsolja magának, miszerint felejtse el, hogy az »ideáljával« beszél.
Lássa, most <ezt a szót> e szó helyett »ideáljával«, azt akartam írni, hogy »imádottjával«, de mielőtt leírtam volna, már elpirultam. Erről ösmeri meg a szerelmes embert!
Ha valahol emlegetik, pusztán nevének hallattára elpirulok, ha dicsérik, bosszankodom, mert féltem, ha szidják, örülök rajta és szánom azt az illetőt, hogy ilyen téves véleményben van.
»Ösmernéd úgy, mint én«!
Bobokot azért szeretem, mert kegyedről beszél sokat… de azért sose merek tőle ön felől kérdezősködni… azt hiszem, hogy leolvassa arcomról, hogy szeretem. De ha már egyszer leolvassa… eltalálja… akkor aztán két napig egyfolytában elbeszélnék kegyed felől; de még akkor sem dicsérem ám, mert attól félek, hogy az a sok ragyogó tulajdon, amit én kegyedre halmozok, mind igazsággá válik, ha én kimondom, mások is észreveszik… elszeretik előlem… Önnel szemben is így vagyok, nem dicsérem meg a világért sem… mert azt hiszem, hogy elbízza magát és rám sem néz… Azt akarnám, hogy nagyon nagyon szegény lenne… szinte gyönyörködöm rajta, ha kedvezőtlen dolgot hallok vagyoni viszonyaik tekintetében… <s soha nem volt nagyobb örömem, mint mikor H[ámory] azt mondta önről egy bál után: »Rosszul nézett ki, rá sem nézett senki«.> Láthatta, milyen nehezen szoktam ahhoz (amit száz fiatal ember, aki kevésbé szereti, két kézzel ragadott volna meg), hogy beszéd közt »Ilonkának« vagy pláne »Te«-nek szólítsam. Ön, tudom, megengedné, de én nem merem… mindannyiszor belepirulok… Tenne csak nekem másvalaki ilyen engedményeket, hogy vissza tudnék velök élni!
Ez a valódi, igaz szerelem.
És az a másik, gunyoros természetű ember azt nagyon jól tudja, hogy mindez bolondság, hogy ez a fiatal évek poézise, és siet ellensúlyozni azt a poézist, de a gúnyoros ember alakja minden nap fogy a szerelmes emberé mellett, míg végképp elenyészik.
Nem tudom, ön is úgy szeret-e engem, mint én kegyedet. Ha igen, akkor elértette azt, hogy mit tesz igazán szeretni. És hogy a szív megfejthetetlen, csodás eszmejárását írtam le a fennebbi sorok vázlataiban. Nincs azokban egy betű hazugság sem.
Írhattam volna még százszor többet. Az én érzelmeim kegyed iránt soha ki nem meríthető téma éppen úgy, mint ahogy »örökké« érdekesek nekem a kegyed levelei, habár az »örökkét« egy »k«-val írja is. Hiszen százszor olvasom el mindenikét, még a betűk vonalait is megnézem, aztán találgatom, hogy milyen kedélyhangulatban lehetett, mikor a »K«-nak olyan nagy cifrát kanyarított: a Kálmán szó fölé elfelejtett akcentust csinálni, jele, hogy meg nem állt ennél a szónál, mint én, ki az »Ilona« szót, ha valaki vizsgálná, mindig »gyöngédebb« vonásokkal írom, mint a többit sat.
És ezer meg ezer bolondság, ami mind kedves nekem, a Spitczer tréfájától kezdve, ki azt szokta mutogatni, hogy köszön az utcán kegyed – egészen Erzsi szolgálónk paraszt tempójáig, ki egyszer Gyarmaton velem sétálni látta s azóta kifogyhatatlan utánozásában.
Oh, Ilonkám, minek kételkedett bennem?
Minek kellett ezt magának egészen megtudni! Minek kellett ezt nekem így megírni!
Nem hagytam még a világon senkinek ilyen tág pillantást a szívembe. Sokkal boldogabbnak éreztem magam addig, míg ön nem tudta, hogy milyen nagyon szeretem.
De most kénytelen voltam vele. Kényszerített rá ez az utolsó levele, mert most »félig« elhiszem, hogy szeret, ámbár nekem sok okom van az ellenkezőre, de azért korántsem akarok szemrehányást tenni. Nem szokásom. Aztán maga nagyon érzékeny. Egész a túlságig. Hát még milyen képzelődő!!!
<Arról ábrándozik, hogy megőrül meg meghal. Higgye meg, senki sem halt még meg szerelemből. Kigyógyul ebből a nyavalyából mindenki.>
Különben biztosítom, hogy én sohasem fogom előidézni a szakadást. S ha kegyed megelégszik azzal, hogy egy szerény ügyvéd neje lesz, aki önnek nem adhat palotát, sem fényt, sem magas rangot – én örökké hálával fogom csókolni azt a kezet, melyet oly határozottan nyújtott nekem.
És ezt vegye ünnepélyes, megmásíthatatlan nyilatkozatul, melyhez örökké hű maradok. Ezt különösen azért szükség így »idő előtt« elmondanom, hogy kerüljük jövőre a mostanihoz hasonló jeleneteket, melyek mindkettőnknek annyira fájdalmasak.
Vessük el egymástól a bizalmatlan hangot ezután. A történtek után parányi értelme sincs többé, miért hagynánk magunk közt válaszfalnak a hideg tartózkodást – mert ez legkönnyebben távolít el egymástól. Én részemről az egész világ <nyílt> előtt nyíltan be merem vallani, hogy <kegyed> egyedül önt szeretem – akarom, hogy maga <is> se rejtegesse.
Utunkban semmi akadály sem áll többé, csupán némileg az »idő«. Ez nagy akadály ugyan, de mert bízvást legyőzhető, tehát nem is akadály.
De a közvetlenül most mondottakkal nem azt akarom elérni, hogy magát erkölcsileg előre is magamhoz kössem. Ez nem lehet az én célom, ki még a szerelemben sem tudok, sem akarok önző lenni.
Figyelemmel tanulmányoztam magát, kedves Ilonka, s azt vettem észre hogy maga értékemen túl becsül engem; tudom, hogy vannak jótulajdonságaim, mik meglehet fölibe emelnek a többi embernek, s miket maga tízszeresen nagyított alakban lát bennem, míg ellenben árnyoldalaimat, mik szinte nagyszámban vannak, észre sem látszik venni.
Igyekezzen tisztábban látni, mert nincs keserűbb dolog a világon, mint jóvá nem tehető csalódás.
Az ne nyugtalanítsa nemes lelkét, hogy ha más valakit fog szeretni, az engem tönkretesz. Én ösmerem magamat. Elég erős vagyok. Egy férfinak sok életcélja van. Ha az egyiket eltéveszti, kétszeres erővel halad a másik felé. Tudok lemondani. Esküszöm Önnek, hogy most Bérczi Mari egészen háttérbe szorult előttem, s rámnézve minden csábítása merő hiábavalóság magával szemben, esküszöm, hogy mikor pénteken este azt a levelet írtam magának, melyben örök istenhozzádot mondok, komolyan és határozottan csak azért, mert azt gondoltam, hogy kissé restelli azt a viszonyt, melybe lassanként saját magától bebonyolódott – teljes tudatával bírtam annak, hogy nagyon-nagyon szeretem, s hogy ez a lépés hosszú időre boldogtalanná tesz.
De azért mégis megtettem azt a lépést, mert »kegyelem« gyanánt nem kell semmi: sem a barátság, sem a szerelem.
Szombaton Varsányba voltam [Horváth] Valéréknál. [Horváth] Ilonának, midőn magáról kérdezősködött, megmondtam, hogy »már nem levelezünk – az egész dolognak vége szakadt, holmi apró súrlódások miatt«.
– Most hát már nem lesz felesége Ilona? – kérdezte a Puntyus.
– Most már nem. Legfeljebb egy esetben.
– Milyenben?
– Ha senkihez sem megy férjhez. Ha magától megmarad nekem. És ezt igazán így gondoltam. Tehát egészen mégsem mondtam le magáról.
Most pedig Isten áldja meg, kedves Ilonkám. Ne legyen többé olyan szomorú és bizalmatlan, mert én örökké szeretni fogom, olyan valódi, mély szerelemmel, mint eddig. Higgye meg, hogy a világ legocsmányabb emberénél is alávalóbbnak tartanám magam, ha hazug, tettetett érzelmekkel elég szentségtelen<nek tartanám> volnék elámítani.
Mikszáth Kálmán
Apám beteg. A mezei munka miatt, míg jobban nem lesz, itthon kell lennem, úgyhogy Mohorára e héten semmi esetre sem mehetek, a jövő héten pedig szinte nem találkozhatunk, mert ha jobban lesz, anyámmal Hajdúszoboszlóra megyünk, hová már ma kellett volna különben indulnunk; pedig nagyon szeretnék egy személyes találkozást, mert levélben nem győzök mindent megírni, amit elmondanom kellene. Eszközölje ki édesanyjánál, hogy szombaton kijöjjenek Zsélybe. Azért, hogy mindent megírtam, legyen ön olyan jó, olyan engedelmes, szófogadó, mint eddig. Még úgysem tett meg a kedvemért semmit. Ha lehet, jöjjenek ki oda ebédre, hogy soká együtt lehessünk. Én is ott ebédelek, ha előre megírja. Ha nem - hát legalább ebéd után.
Horváth Ilona is ott lesz.
Kálmán
