»SRAMKO BÁCSI« • 1872 (27. kötet)
»SRAMKO BÁCSI« •
1872
(27. kötet)
1872
(27. kötet)
Csupa négy lábú emberek, azaz: egyik sem nagyobb négy lábnál. Azért nevezték el őket »Kolibri-családnak«. A leányok még kisebbek, mint a fiú; ha cipőikről lenyesegetné az ember a magas sarkat, a fejről pedig a búbos »chignont«, górcsövön volna őket kénytelen nézi, – ha ugyan valakinek lenne akkora bolond passziója, hogy őket nézegesse.
Pedig már nem mai leányok: az édesanyám még rövid ruhát hordott, mikor bálozni kezdtek. Azon hitben kezdtek pedig bálozni, hogy ők lesznek a bálkirálynők; hanem hát igazságtalan a világ! irigy lánybarátnőik összebeszéltek a fiatalemberekkel, hogy a Poroszy-kisasszonyokat nem kell táncba vinni: hadd áruljanak petrezselymet.
A Poroszy-lányok minden új bálon megpróbálták, hogy ki nem hűlt-e azóta a világ irigysége. Hanem a világ irigysége nagyon izzó volt, nem hűlt ki soha. A Poroszy-kisasszonyok sohasem lehettek bálkirálynők.
Pedig az ő nagy hiúságuk tükre azt mondta: nekik van a legbájolóbb arcuk és a legdélcegebb termetük. Hogy valamivel kisebbek a többieknél, az csak előnyükre szolgál: ami kicsi, az hercig.
A legidősebbet Kamiliának hívták. A keresztanyja nagyon pazarló lehetett, mikor ilyen nevet vesztegetett rá; no, de nem került pénzébe, van a naptárban elég. Kamilia barna volt, mint az éjszaka, minden fekete volt rajta, még a fogai is (persze akkor, mikor még voltak), csak az orra vörös és a szeme szürke.
A másik testvér Viola volt, halavány, sovány teremtés, nagy, kidülledt kékes szemekkel, átlátszó arcán kidudorodást képeztek a dagadt kék erek, az orrának az a tulajdonsága volt, hogy nagyon nagynak látszott.
A harmadiknak pisze orr jutott osztályrészül, de azért mégis ő volt legszebb a Poroszy-kisasszonyok közt. Nagyon szépen tudott mosolyogni. Igazi eleganciával. Bágyadtan beszélt mindig, mintha ki volna fáradva, de azért szavaiban sok volt a szellemdúsból és pikánsból. Ez a vegyülék képezte társadalmi műveltségét. Aztán az arca sem volt rút, egy kis kósza himlő egészen megszépítette harmadéve. Egyébiránt Rózsának hítták.
Mind a három virág volt, csak kertészlegény nem akadt hozzájok.
És ennek sem volt más oka, mint a gonosz, az irigy világ!
Ott vannak például az Egérdy-lányok, a szép termetű Ilonka, meg a kis fekete Nellike, hiszen az igaz, hogy elég csinosak, de azért mégis mint irigykednek a Poroszy-kisasszonyokra; udvarlóik előtt annyira ócsárolják, élcelik őket, hogy aztán azok a bolond fiatalemberek, még ha a szívük hangosan dobog is a Poroszy-kisasszonyokért, nem mernek oda járni a világ nyelve előtt.
De csak hadd járjon másüvé a fiatalság, hadd koptassa másoknak küszöbét, hadd bolondozzon, enyelegjen a kacér szüzecskékkel, azért ha komoly házasságra kerül a dolog, tudom, rátalálnak a Poroszyék házára is!
Az ezüst ezüst marad, még ha nincsen is forgalomban, s mikor választásra kerül a sor, oda sem néz mellette a rézkrajcárnak senki…
Hanem hát olyan gonosz idők jártak, hogy az ezüstöt senki sem akarta beváltani, akár ott ehette a penész. A Poroszy-lányokat minden áldott farsang meghagyta a másik farsangnak.
A »Pester Lloyd« hirdetései, a mindenféle titkos kiházasító intézetek, a Pompadour-paszta, rizspor, rezeda-olaj nem használtak körömfeketényit sem.
Most már az élcek is megszűntek. A kor tiszteletre méltó és nem szabad kigúnyolni a fiatalságnak, a Poroszy-kisasszonyok elérték a tisztes kort, s ez elég ok a meg nem szólásra a társadalmi fogalom szerint, a társadalom pedig nagy úr, akivel nem jó kikötni.
Csak az Egérdy-lányok nem hagyták abba a csipkedő elménckedést.
Ők a nagy urakban is csak rabszolgákat látnak, akik nekik tömjéneznek; előttük nincsen nagy úr. Ők fumigálják a társadalmat. Azért is gúnyolni kell a vénlányokat, minek születtek olyan csúnyáknak és olyan régen…
Engem is a kis Nellike vett rá, hogy írjam meg a »Kolibri-család«-ot versben; hanem én azért sem engedelmeskedem, amint méltóztatik látni, mert csak prózában írom le – novellának.
Ott laktak az Apáca utcában, egy földszinti bérházban. Nagyon csendes, elhagyott utca volt, melynek az egyik vége kivezette az embert a városból, a másik pedig bevezette a temetőbe. Fiatal ember sohasem fordult meg ez utcában, kivált mióta az öreg uzsorás Jebuzeus, ki Poroszyék tőszomszédságában lakott, azt a bolondot tette, hogy adósai elől megszökött a másvilágra.
Ettől tanulhatnának becsületet a hitelezők!
A három Poroszy-kisasszonynak csupán egy szobája volt, a többi három szobát a »papa« és fivérök, Kálmán foglalta el, ki nagy »zseni«-nek tartotta magát és a prókátorsággal foglalkozott. Néhány rossz cikket írt a »Haza« esti lapjába, melyeket a szerkesztő valahol hátul a »Nyílt Tér«-ben nyomatott ki, s melyek Poroszy Kálmánnal elhitették, hogy ő lángelme, ki hivatva van országokat mozgatni. Fumigálva beszélt minden nagyságról: Anglia alkotmánya nem ért neki fa-garast sem, a »Code Napoléon« merő ostobaság, dr. Neruda híres beszéde fércmű volt előtte. Csak egy okos embert ismert: maga magát.
De mi – szerencsére! – ismerünk még több okos embert is.
Ott van például a kétdiplomás férfiú: Zemák Sámuel, ügyvéd és okleveles állatorvos.
Ezen a néven azonban senki sem ismerne rá. Az ő igazi titulusa »Sramko bácsi«. Ő maga is így szokta magát aláírni, még mikor a peres iratokat is »szignálja«, ami különben nagyon ritkán történik, mivel Sramko bácsinak évenkint egy pörénél alig van többje, az is rendesen valami olyan desperátus ügy, mellyel a perlekedő klienst minden »renomirt« irodából kidobták, s melyet aztán az elvisz Sramko bácsihoz: hadd mulassa rajta magát a jó ember esős délutáni napokon, mikor a korcsmába nem lehet elmenni, – hadd veszítse el emberséggel, aztán hadd szidja három hónapig a törvényszéket, amiért nem volt annyi becsület benne, hogy ezt a csip-csup pert neki »lazsírozta« volna.
Állatorvosi tudományával még kevesebbet keres a jó Sramko bácsi. Mondják ugyan, hogy valamikor az ötvenes években kigyógyított egy beteg vizsla-kutyát, de az is úgy hálálta meg tudományát, hogy az operáció alkalmával kegyetlenül megharapta jobb kezét.
No, de ilyen a világ is!
A tudományt nem becsüli semmire sem, a hazafiúi érdemnek oda sem hederít.
Szegény Sramko bácsi valamennyi tisztújításon megbukott mindig. Akart már lenni szolgabíró, tiszti ügyész, ülnök, és mégsem lett meg semmi.
Pedig hát odahaza, a nagy festett »sifonír«-ban két rendjel álmodozik arról a dicsőségről, melynek ők néma képviselői; az egyiket a magyar forradalomban mint honvédkapitány kapta »hű szolgálatai fejében«; a másikat mint »Bach-szisztémbeli« hivatalnok, szinte »hű szolgálatai fejében«.
Egy kolosszális ellentmondás.
Más embert ilyen rendjelekkel 61-ben »eltemettek« volna, 64-ben feltámasztottak volna, 65-ben főispánná neveztek volna, de Sramko bácsi olyan alak, kinek nem veszik rossz néven a »schwarz-gelb« medáliát, és nem róják fel dicséretül az ezüstkoronás érdemkeresztet.
Ki tudja, miért kapta őket?
Talán csak úgy véletlenül jutott hozzájuk, valami elesett bajtársa kabátjáról vette le a forradalmi csatákban az egyiket, s talán nagyon alázatosan kezet talált csókolni valami excellenciás nagy úrnak, azért kapta a másikat!…
Sramko bácsi nem árt, nem használ a légynek sem. Igazi szelíd gyámoltalan tót ember »Trencsin országból«, kinek tej foly az ereiben, hanem az is aludttej – vér helyett.
Pedig milyen emberevő marcona alak, az ember azt hinné, hogy egyenesen hadseregek élére van teremtve: egy ölnél magasabb termet, majesztetikus fő, torzonborz, gesztenyeszín bajusszal és szakállal, égbe vágyakozó sörtehajjal. Egyebe nem is vágyakozik az égbe, csak a haja.
Hanem arra mégis nagyon büszke volt, hogy ő a legnagyobb szál ember az egész vármegyében, aki képes megfélemlíteni egy egész csoport embert puszta megjelenésével ott, ahol nem ismerik, aki legkompetensebb egyéniség arra, hogy követválasztáskor legmagasabbra emelje a megválasztott képviselőt, s aki annyira megtetszett a felséges udvarnak, hogy be akarták szerződtetni »gödöllői kapusnak«.
Ebben a megtiszteltetésben sem részesül ám holmi bolond ember!
Ott állni őfelségeik kapuja alatt, nagy tuhutum medvebőr-kalpagban, sujtásos hosszú bundában, arany buzogánnyal kezében, odatartozni őfelségeik udvarához, nyájas mosolyokat s gazdag borravalókat fogadni el az excellenciás uraságoktól, csintalankodni a pajzán udvarhölgyekkel, elringatni térdein a trónörököst, ki odafutkározik majd a »kapus bácsihoz« hallgatni érdekes meséit Trencsin vármegyéről, Trencsin vármegyének híres »restórációiról«.
Biz az nem tréfadolog! Nem minden mihaszna embernek való méltóság az! Hanem Sramko bácsi mégsem foglalta el, nem tudott megválni attól a megszokott kisvárostól, mely jelen beszélyem színhelye.
Olyan ismerős, olyan kedves ott neki minden…
Az egyetlen hosszú, szűk utca, a makacs pocsolya a közepén, melybe éjfél óráiban hazaballagó, »Náci«-nál elmaradt halandó be-betéved, az egyszerű falóca a Karpalovics-bolt előtt, melyen oly jóízűen el lehet beszélgetni Flóris bácsival, Feri esküdttel, Haragh Sándorral; a Schmidl-sörház hol a »kuglizó« hajlásait úgy ismeri már, mint a tulajdon tenyerét; a »Kör«, melynek ő a fizetéstelen ügyvéde, ahol úgy grasszálhat, mint otthon, habár három évi tagsági díjjal van is hátrálékban.
Aztán a világ minden hivatalánál többet ér egy kis vasárnap délutáni kalábriász, amit garasban játszik Flóris bácsival és az öreg Poroszyval.
Csak hadd legyen gödöllői kapus akárki!
Hat-hétezer forintja van a takarékpénztárban, a penzió jár rendesen, aztán hébe hóba egy-egy »jó ködmön« is vetődik az ügyvédi irodába… hát legalább cseppen, ha nem csurran, – szegény ember elél a kevésből is, ha a mindennapi kenyérhez nem jut is mindig pecsenye.
Aztán Sramko bácsinak van egy harmadik mestersége is, a – balekfogdosás.
Erről ugyan nincs diplomája, hanem azért ezt érti legjobban mégis.
Odadörzsölődik hetivásárra bejáró galant falusi emberekhez, nyájaskodik, hízeleg nekik, együtt eszik, iszik velük, aztán ha fizetésre kerül a sor, kifordítja mind a nyolc zsebét, hogy elmondhassa szokott tót dialektusával: »Nincsen pinz, megdöglött pinz, fizesil irtem, baratom.« A galant emberek ismerik már Sramko bácsi természetét, egy darabig kötődnek vele, aztán kifizetik a kontóját. Jól esik neki, szegénynek a – potya.
Egész életében ezt az egy dolgot szerette szenvedélyesen.
Mikor egyszer két helyre hítták meg egy napon ebédre, majd megrepedt afeletti bosszúságában, hogy kétfelé nem repedhet; a koronázási ökörsütés és tengernyi potyabor hírére gyalog jött fel Budára 67-ben, hol is rémítő kalandokon ment keresztül; majd a koronázási posztóból akart volna egy lajblira valót bekörmölni öreg gazdasszonya, az istenfélő Mácsikné számára, majd a pénzzel hajigálkozó miniszter után iramodék – – – és csak a jóisten őrzötte, hogy holtra nem taposták novellám címét.
Még egy másik dolog is volt, amit Sramko bácsi nagyon szeretett: a pénz. Mintha csak egyenesen rá csinálták volna azt a példabeszédet: »Egy garasért kifutna a világból.« A pénz volt örök ábrándja. Mikor végighasalt otthon a kopott kanapén (melyen költői rendetlenségben volt elszórva a Koller contra Kumliczki-pör, Sramko bácsi egyetlen folyamatban levő ügye), két óra hosszáig is elmerengett holmi bolondos mesés gondolatokon, melyekkel szép tarkára kistikkelte a saját jövője titkát takaró lepedőt… millióit neki hagyományozó amerikai nagybátya, »terno«, »haupttreffer« képezték szellemdús merengését, folytonosan azzal a hittel táplálva regényes lelkét, hogy őbelőle még gazdag ember lesz valaha…
Ez a hit volt éltetője, ezzel feküdt, ezzel kelt, ez vigasztalta szomorúságában, ez édesíté meg élete cukortalan feketekávéját.
Ifjúsága első éveiben valami véletlen szerencsét gondolt nyakába szakadni: beleszeret Rothschildnak valamelyik unokahúga – ha van…, százezer forintos tárcát talál valahol, – egyszóval ilyesmiről ábrándozott.
Azért maradt nőtlen egész mostanáig, pedig már 44 év terhe nyomja izmos vállait.
Beszéli, hogy sokszor megházasodhatott volna, szép lányok, gyönyörűséges özvegyasszonyok bolondultak utána, de hát mit ért az, mikor kevés volt a »leves«.
A pénzt levesnek hívja Sramko bácsi.
Minek is az asszony leves nélkül? A levest fűszerezi az asszony, az asszonyt pedig fűszerezi a leves. Anélkül csúnya is, ostoba is, és semmivel sem ér többet Mácsikné asszonyomnál, ki tizenöt garasból olyan ebédet főz Sramko bácsinak, hogy Lucullus is megtörülné száját utána, – pedig az már csakugyan jó koszthoz volt szokva.
De iszen Mácsikné asszonyom derék asszonyság, még az irigység sem talál rajta hibát, igazi védangyala ő Sramko bácsinak, aki megfőzi az ennivalót, hetenkint kétszer bujtatja tisztába, gondot visel rá, megdorgálja, ha későn vetődik haza a »teens úr«, vagy ha a kalábriászban veszít. Ilyen gazdaasszonyt ugyan kár volna megszomorítani azzal, hogy elvegyen valami »három fodros« dibdáb vagyontalan teremtést, mert Mácsikné asszonyom kimondta régen azt a veszedelmes elvet, hogy: »Hallja maga, teens úr! ebbe a házba csak az én holttestemen keresztül jut be új asszony!« Ha pedig Mácsikné asszonyom kimond valamit, az nem üres szó, puszta levegő, mint a diplomaták szavai, hanem oszlop, amit negyvenezer szurony sem képes ledönteni.
Sramko bácsi tehát részint a fennebbiek, részint pedig többször meghiúsult remények folytán lemondott a meggazdagodás ama divatos neméről, mely gazdag »parti« alakjában háborgatja az ember álmait, hanem rerményei szekerének rúdját a börze és részvények felé irányozá.
Idejét ennek tanulmányozására fordítá, az »ich nehme«, »ich gebe« felfogására a »contremine«, »panique«, »al pari«, a »fin prochain«, »fin courant« csodaszerű titkainak és értelmének kipuhatolására szeretett volna behatolni, a sokat emlegetett pénzügyi manőverek szövevényes homályába, egyszóval börze-spekuláns akart lenni, s e célból csupa pénzügyi munkákat olvasott a kölcsönkönyvtárból, mely okból ráfogták szegény Sramko bácsira, hogy finánc-miniszternek készül; sőt még azt a hallatlan kiadást is megkockáztatta, hogy egy német pénzügyi napilapra prenumerált, – az igaz, hogy feleáron kapta, mivel a szerkesztő, az Egérdy-lányoknak valami nagybátyja, többször mulatván itteni rokonainál, ismerős volt Sramko bácsival, s engedett magánlevelében előadott kérelmének, mely szerint az előfizetési összeg felét elengedtetni kéri.
Mikor aztán végigtanulmányozott vagy ötven pénzügyi szakmunkát; s félévig olvasta a bécsi potya-lapot, arra a meggyőződésre jutott, hogy nem ért biz ő abból egy szót sem.
Őbelőle sohasem lehet »börziáner«.
Lett hát belőle egyszerű »lutri-rakó«.
Így is lehet csinálni ternót, haupttreffert.
Minden áldott héten feltett négy-öt számot a bécsi lottériába, aztán mindenféle sorsjegyet megvett boldog-boldogtalantól, ismeretségbe lépett a bankházak sorsjegyárulgató ügynökeivel és utazóival, könyvnélkül tudta a húzások határnapját, izgatottsággal várta azokat, minden este azzal a gondolattal feküdött, hogy hátha másnap mint gazdag ember ébred fel. Udvarolt a szerencse istenasszonyának.
De hát biz ő csak szegény embernek ébredett fel mindig. Sohasem nyert egy rézgombot sem. A szerencse esküdt ellensége volt a kétdiplomás embernek. Hiába volt fényes érdemjele magyartól, némettől, a szerencse csak úgy bánt vele, mint valami közönséges paraszttal: hátat fordított neki.
Sőt bekövetkezett a legrosszabb eshetőség is.
Mácsikné asszonyom komolyan megdorgálta, hogy minek pazarolja a pénzét lutrira, sorsjegyekre. Azt ő többé ne hallja, mert leönti a teens urat forró vízzel.
Sramko bácsi tiszta lelkéből utálta a vizet – hát még a forró vizet! Hanem meg akarta mutatni, hogy ő tud lenni férfi is, szilárd és kemény.
Fogta tehát magát, elszaladt hazulról a gazdasszonya haragja elől a Karpalovics-boltba, s első haragjában megvett az állam által kórodákra rendezett sorsjátékból egyszerre húsz darab jegyet két forintjával.
Azért sem mond le a lutriról! Éppen azért sem! Meglátja ő, hogy mit parancsol neki Mácsikné!
Egypár óráig aztán ilyen haragos kedélyállapotban járt-kelt az utcákon, hanem később mindinkább csillapodni kezdett a nemes harag, s borzadva gondolt a rémítő pazarlásra, mit elkövetett. Nem marad meg a házban, ha Mácsikné megtudja. Negyven forint odavan, elpatkolt!
De hátha még segíteni lehetne rajta!
Ha teszem azt, úgy kéz alatt el tudna belőlük adni vagy tizennyolcat, akkor a gazdasszony nem tudna meg semmit…
Ez a jó ötlet visszaadta Sramko bácsi nyugodt, csendes vérmérsékletét.
Délután levén az idő, elment néhány ismerős házhoz, Poroszyékhoz, Ritkásyékhoz, Egérdyékhez s a t., eldicsérte keményen a jótékony célú bécsi sorsjátékot, elmondta, hogy »csak« háromszázezer jegy van, hogy a főnyeremény 200,000 frt lesz, s a húzás szeptember 15-dikén tartatik meg. Aki vesz, annak lesz.
A Poroszy-család minden tagja megvett egyet, nem annyira a jótékony cél iránti tekintetekből, mint inkább Sramko bácsi kedveért, kire a három leány nem egy tüzes pillantást vesztegetett.
Sramko bácsiban újra föléledvén a potya-hajlam, az illetőktől ezer-ezer forintot kötött ki, ha a főnyeremény sültgalambja valamelyikük szájába szállna, – mit azok mosolyogva ígértek meg.
Samu úr tehát szorgalmasan bejegyezte a tárcájába, kinek milyen számú jegyet adott, hogy véletlen eshetőség alkalmával kéznél legyen – mert hát az ördög nem alszik.
Ritkásyéknál két jegy fogyott el. Egérdyéknél szintén kettőt vettek meg a lányok.
Ilonka csak azt akarta tudni, nincs-e közöttük »tizenhármas« számon végződő. Ő azt venné meg, mert az szerencsétlen szám: ő pedig szeret a szerencsétlenséggel dacolni. Mit neki a szerencsétlenség!
Sramko bácsi végignézte a sorsjegyeket és azt mondta:
– Itt nincs szerencsétlen szám. Mind szerencsés. Pedig ha jól emlékszem, volt egy »tizenháromon« végződő is, de már túladtam rajta.
Kivette tárcájában levő »Notesz«-könyvét és belepislogott apró szemeivel.
– Akkuráte! Poroszy Kamilia kisasszony vette meg. Úgy van: 125,213 számú. Nagyon sajnálom, hogy nem szolgálhatok vele nagysádnak.
Ilonka kisasszony belenézett a Sramko bácsi hónalján keresztül annak »Notesz«-könyvébe.
Csakugyan a »125,213« számú sorsjegy volt a Poroszy Kamilia neve után jegyezve.
Egy strikkelő-tű volt az Ilonka kezében, azzal észrevétlenül a pamlag karfájára karcolta a fennebbi és a »serie«számot. A serie-szám »3« volt.
Aztán jóízűen mosolygott.
Valami pajkos gondolat jutott eszébe.
A másik percben már azzal a szokott kedves impertinenciával feltette a cvikkert orrára s frivol komolysággal nézte végig Sramko bácsit.
– No, adja ide már valamelyiket.
Samu úr kiválasztott a két kisasszonynak egy-egy jegyet, aztán ajánlotta magát és hazament. Csak az előszobában jutott eszébe, hogy elfelejtett ezer forintot biztosítani magának. Az az átkozott »cvikker« egészen megzavarta üzleti eszméit.
Ilonka pedig, amint magukban maradtak, odaszaladt Nellikéhez, és kacagni kezdett, hogy a két fekete szem egészen belenedvesedett. Olyan szépen tudott nevetni, mint egy csengettyű.
– Te, Nelka! nekem egy nagyon jó tréfa jutott eszembe. Nagyon-nagyon jó…
– Például?
– Elhíreszteljük erre a Zemákra, hogy Poroszy Kamiliának udvarol, hogy nőül akarja venni… ilyesvalamit…
Nellike örök komolyságú arcát egy bágyadt mosoly derűje öntötte el. Azok a bolond poéták »holt mosolynak« szokták azt nevezni.
– Nem bánom.
– De ez nem minden. Ez csak az eleje lesz egy olyan kapitális tréfának, amitől el lesz bájolva az egész megye, – ha sikerül.
– Kíváncsi vagyok – szólt Nelli, finom keskeny ajkait felbiggyesztve afeletti bosszankodásában, hogy ennek a kapitális tréfának nem ő gondolta ki az eszméjét.
– Nem árulom el neked sem. Senkinek sem. Nagyon valószínűtlen még. De én hiszem, hogy sikerül. Ándungom van.
– De hát beszéld el, kérlek.
– Nem, nem, semmi esetre…
Hanem azért mégis odahajolt a Nellike boglyas fejéhez és elsusogta az egész dolgot, amint élénk, pajkos fantáziájával előre elképzelte, és kacagott hozzá, hogy csak úgy csengett tőle az egész ház.
Nelli kedvetlenül rázta fejét és szokott álmos hangján mondá:
– Az kivihetetlen.
Aztán mégsem állhatta meg, hogy el ne mosolyodjék…
Talán Sramko bácsi jutott eszébe!… kinek azalatt, míg ő nyugodt lelkiismerettel ballagott a Poroszyék által haszonbérelt ház hátulsó részében levő szállására, két szép fehér kezecske szövögette tarkára élete cérnáit.
Szegény Sramko bácsi, de sokat is szenvedett az emberektől!
Ő volt az egész vármegye »Stichblatt«-ja. A bűnbak. Ha valami skandalum történt valahol valakivel, azt a harmadik-negyedik elbeszélő már úgy csavarta, úgy variálta, hogy Sramko úrnak is jutott benne szerep. Ha névtelen szerelmes vers jelent meg valamelyik rossz divatlapban, azt okvetlen Sramko írta Mácsiknéhoz; ha a köztünk ténfergő muszka kémek jöttek szóba – azoknak is Sramko volt a magyarországi főnöke, a pantini gyilkosságot is ő tervezte, Beniczkyt szintén ő tüntette el a föld színéről… mindenütt a szegény Sramko bácsi keze járt!
És neki tetszett az a szerep, hogy az emberek tréfálnak vele, élcelik, haragítják: sohasem haragudott érte senkire.
Csak a »pataki hagyaték« hozta dühbe, de az is csak egy percre.
A szolgabíró és esküdtje hivatalosan elhíresztelték, hogy egy pataki szegény asszony ezer forintot hagyományozott Samu úrnak, s mikor az aztán egészen beleélte magát a potya ezer forint birtokába: kirukkoltak vele, hogy az egész csak – tréfa.
Samu dühös lett és leszidta az esküdtet.
Az esküdt dettó dühös lett, és kihítta párbajra, ha vissza nem vonja állításait.
Világos dolog, hogy a jó Samu bácsi rögtön visszavonta s bocsánatot kért.
Ekkor néhány régi tiszttársa a honvéd világból, közbeszólt, hogy: »de már az mégis csak nagy gyávaság, egy volt honvédkapitánynak poltronmódra meghátrálni egy gyermek előtt; ezt nem lehet úgy hagyni; vagy álljon ki egy szál kardra velük, vagy tagadja meg írásban, hogy honvéd volt valaha. «
Sramko bácsi sokat volt képes áldozni, csak hagyják békén, – kiállította az okmányt, hogy ő sohasem volt honvéd, sem nem szolgált a forradalomban, hanem tollat fosztott odahaza Trencsin vármegyében az egész szabadságharc alatt.
De ezzel még jobban meggyűlt a baja.
Most már a honvédtisztek egy másik része azért a kimondhatlan sértésért szólítá fel elégtétel-adásra, melyet a honvéd név megtagadásával követett el.
A szegény, bal-csillagzat alatt született férfiú utoljára is kijött a flegmából s ezen mondásokkal fordult a kihívókhoz:
– Nos, jól van hát. Itt vagyok. Üssetek agyon engem. Lesz jó a csontom nektek suviksznak. Egyébre nem való vagyok úgyse. Kitelik belőlem vagy száz skatulya. Arra fáj a fogatok ugye? Jó lesz osztrák bakáknak tisztítani patron-táskákat.
Azok elnevették magukat, aztán otthagyták bántatlanul. Hadd éljen tovább. Hadd legyen az élete is olyan odaajándékozott, gavallériából odadobott potya-jószág, amihez maga sem tudja, hogyan jutott.
Ilyen fátumos ember volt szegény Sramko úr! Sohasem tehetett semmit, mit meg nem kritizáltak volna, mit helyben hagytak volna akár az emberek, akár a sors.
Minden tette, minden mozdulata veszedelmes mag volt, melyből tüskés szárú növény burjánzott fel: s azon a növényen sohasem termett egyéb, csak malőr.
De hát ki tehet róla, hogy a világ ilyen? Ő maga csak nem jobbíthatja meg az egész világot.
Alkalmazta magát hozzá, amint lehetett.
Hanem arra a hírre mégis csak felforrt a vére, mely néhány nap múlva kezdett szállinkózni a kisvárosban, melyet röhögve adott át egyik a másiknak:
»… A nagy” Sramko bácsi el akarja venni a törpe” Poroszy Kamiliát. A Kolibri-család megszaporodik egy mammut”-tal.«
A kisvárosi »high life« sok ideig nem beszélt másról, csak a Samu bácsi házasságáról. A vén bolond! Hová tette a szemét? De hát van annak esze? Erős gyomor kell hozzá…
Flóris bácsi egyszer megállította az utcán Sramko urat.
– Igaz lenne az, hogy csak az egyik Poroszy-lányt veszed el?
– Nem igaz – felelt Sramko bácsi mogorván.
– Mindjárt mondtam. Mi a mennykőnek volna az az »egy«! Tudtam, hogy mind a hármat akarod.
Sramko úr dühbe jött, s mikor dühbe jött, akkor elfelejtett vigyázni a helyes szókötés- és kiejtésre: nagyon tótosan beszélt akkor.
– Akarja bizony az istennyila, de nem in. Nekem egyik se nem kell. Inkább kibujdosom világba is megkeresem magamnak Miss Pastranát is elveszem őtet felesignek. Inkább le hagyom nyúznyi testemről bőrt nagydobnak, inkább hagyom magamat megsütetnyi elevenen, mint históriában Duzsu György, mintsem én őtet felesignek elvenném. Ha az egész világ lenne egy sziget, hol nem volna asszonyszemély több, mégse nem kellene egyik se. Azért hát azt mondok neked, baratocskám, hogy ha még egyszer emlitsz nekem őket, én ugy megszidlak tiged, baratocskam, hogy magam izs sirnyi fogom feletted. Mert, baratocskam, in nagyon keminy ember vagyok, ha megharagszok.
Sramko bácsi végtelen folyást engedett haragjának, még aznap elhurcolkodott a Poroszyékkal közös házban levő szállásáról, a fiatal Poroszyt kerülte, a kisasszonyoknak nem is köszönt, ha találkozott velük, az öreg Poroszyt, a hű kalábriász-kompanistát nem kereste fel vasárnaponkint többé a kis tót faluban, haszonbérlett apró birtokán, hol a nyár legnagyobb részét szokta tölteni.
De mindezen tüntetések dacára a pletyka folyton növekedett; voltak olyanok, kik megesküdtek rá, hogy a gyűrűváltás is megtörtént, mások viszont az esküvő napját is tudták. Az Egérdy-lányok nagyon ügyes mot d’ordre-t hoztak »schwungba« ismerőseik közt.
Egy napon még azt a vakmerőséget is megtették, hogy elmentek Poroszyékhoz »vizitbe«.
Fiatal lányok voltak, fickándozott bennük a szellem. Egy jó élcért, hazárd tréfáért semmi áldozatot sem sokalltak. Sokszor egész napokat azzal töltöttek, hogy leveleket dobáltak az utcára, melyekre ráírták: »Terhelve száz, kétszáz forinttal«; kikönyököltek az ablakokra s dobogó szívvel várták, míg felemeli valaki, aztán meglátván, mily nagy összeg van benne, félénken körülnéz s gyorsan zsebébe rejti. Ijedten rántották vissza ilyenkor fejeiket, befutottak a belső szobákba, s mint akik valami nagy vétket cselekedtek, ott magukra csukták az ajtót és tapsoltak kis kezeikkel az örömtől.
A kis, költői érzelmű Nellike verseket írogatott ismerőseire, melyek minden voltak inkább, mint versek, egy kis próza és egy kis pasquil-vegyülék; azokat aztán küldözte megváltoztatott írással postán az illetőknek, és örült annak a bohóságnak, hogy elképzelhette magának, mint bosszankodik az majd, akinek a vers szól, ha megkapja és elolvassa. Egyszer azonban valaki úgy tréfálta vissza, hogy kinyomatta az egész verset azon módon valamelyik lapban a »Nyílt Tér«-ben, aláírván az »Egérdy Kornélia« nevet. Ez a kúra használt. Nellike azóta nem írt verseket, földhöz ütötte a lantot, és apró lábacskáival úgy megrúgta lelógó fülű Pegazusát, hogy az ugyan többet sohasem fog kívánkozni az Olympusra. Szegény Pegazus!
Ilonka még több juxot követett el. Megtanulta egy nagynénjének aláírását utánozni, s ezzel a mesterséggel mikor a jó néni semmit sem gyanított, összehítt hozzá ugyanazon egy napra száz darab vendéget, úgyhogy a szegény asszonynénit, ki nagyon fösvény volt, kilelte a hideg, mikor az udvara tengernyi vendéggel telt meg egy szép napon. Sohasem tudta meg senki, hogy a gonosz kis Ilonka pajkossága csinálta szegény asszonynéninek ezt a keserves napot.
Ilonka öröme határtalan volt tréfája sikerén.
…Oh, boldog gyermekkor! de alant is teremnek a te örömeid! Gyöngéd kezeiddel akárhol eléred őket leszakítni!…
A két Egérdy-leány még igazi gyermek volt.
Olyan félelemmel indultak a már említett vizitbe, mint a katona az első csatába.
Rég nem látogatta egymást a két család, annál meglepőbb volt tehát a mai odamenetel.
Bevezetésképpen Ilonka és Nelli barátságos szemrehányást tettek a Poroszy-kisasszonyoknak, hogy nagyon régen voltak náluk, ezer esztendeje lesz a jövő héten: ők csak azért is eljöttek, hanem persze azon reményben, hogy ezentúl nekik is lesz szerencséjük, melyről a három vénkisasszony nagy csókolódzás közben biztosítá őket.
És ez a sok komédia mind csak azért történt, hogy Ilonka azt mondhassa valami »apropos helyen« Kamiliának:
– Egyébiránt vedd szerencsekívánatomat Zemák ügyvéddel leendő összekelésedhez.
Kamilia először el akarta magát sikoltani, aztán elpirult, azaz egész füle hegyéig piros lett, mint a podluzsányi tégla.
– Nem értlek, angyalom. Hová beszélsz?
– Ah, minek az? Nincsen miért tagadnod! Zemák úr derék férfiú, és csak örülhetne akármelyik lány, ha választásával szerencséltetné…
– Nem tudok róla semmit! – kiáltá a bámulattal vegyes öröm kitörő ámulatával.
Most már Ilonka tett úgy, mintha meg volna lepetve, egy divatos grimászt csinált ajkának szegleteivel, aztán a legkorrektebb bámulat kifejezésével fordult Nelka felé, ki hogy zavarát elrejthesse, elkezdett köhécselni. Még nem volt olyan nagy színésznő, mint Ilona.
– Az lehetetlen! Vagy minket csaltak volna meg? Nem hinném!… Hiszen az egész város beszéli.
– Mit?
– Azt, hogy Zemák téged fog elvenni. Ugye, Nelka?
Nelka lomhán biccentett fejével.
– Nem, nem. Nem igaz! – vágott közbe Kamilia hirtelen; aztán fölkelt, büszkén végigmérte a szobát s egy futó pillantást vetett a tükörbe, majd újra megállt Ilonka előtt.
– No, tudod… Zemák derék, szép férfi, az tagadhatatlan; s ha a szempillantásnak s holmi apró jeleknek szabad hinni, akkor van a dologban valami… de nyilvánosan még eddig semmi sem történt.
Ilona nem nyelhetett el egy mosolyt: sietett tehát ahhoz szabni a mondandókat.
– Alkalmasint nem mer szerénysége miatt. Túlságos szerény, istenadta Zemákja. Én mindig azt jövendöltem, hogy csak akkor házasodik meg, ha valaki megkéri.
A másik két Poroszy-lány nevetett, Nelka az asztalról levett albumba bámult, s fogadni mernék, ha valaki a háta mögé kerül, megpirítja, mert nagyon hosszasan találta feledni tekintetét egy fiatal férfi arcképén; …barna haj, szögletes, széles arc, pisze, lapos orr, élénk szem, serdülő körszakáll. Valami kicsapott falusi jogász fizonómiája. Ugyan mit nézhet rajta olyan sokáig! Ki tudná azt?…
Csak Kamilia biggyeszté fel az előbbi kifejezésért színtelen ajkait, melyekről reggel óta egészen lemállott a piros festék.
– Annyira már nem gyáva. Bocsásd meg, édesem! Ő szerény, de nem gyáva…
Ilonka összeharapta ajkait, hogy ne nevethessen, aztán azt mondta angolul Nellinek:
– Szavaink óriások, ha hasznunkra vannak.
Nellike lehajtotta fejét és nem felelt, hanem behúnyta szemeit: talán hogy az arckép eredetijét idézze maga elé gondolataiban.
– Ennek a leánynak valami baja van ma – szólt Rózsa Nelkára célzólag. – Tán rosszul érzi magát nálunk?
– Oh, nem, azt már nem – ellenveté Ilona. – Ő bús, de csak látszólag. Róla mindig eszembe jut »Vicomte Letoriéres« szenátora, ki…
– Nos, aki…?
– Boros üvegeket rejtegetett komoly könyveket ábrázoló pargaménákban.
– Ah! ma nagyon szellemdús vagy, Ilona. Felülmúlod a mi Rózsánkat. Nelka sehogy sem szakadt rád…
Nelli fölemelte fejét, nagy mélán végigtekintett a jelenlevőkön, mintha gondolkoznék, hogy miről is beszéltek tulajdonképpen; aztán az ujjaival elkezdett mindenféle cirádákat rajzolni a levegőbe, és azt dünnyögé félhangosan, inkább csak úgy magának:
– Pedig szeretnék szellemdús lenni én is. Nagyon szeretnék…
Aztán Ilona felé fordult és franciául mondá:
– A szellemdús nőknek nincsen szivük.
Ilona tagadólag rázta fejét és fekete, villogó szemeinek fénye olyan kimondhatatlan szelíddé változott, mintha valami pajkos angyal azt a juxot csinálná az emberekkel, hogy a legforróbban sütő napot az égen egyszerre becserélné a méla holddal.
– Nem igaz. Legalább nem mindig. Én nem is szeretném. L’amour est soeur de la prière. Én pedig akarok ám imádkozni.
Ezzel aztán be volt bizonyítva az is, hogy Nelkának nincsen igaza, az is, hogy az Egérdy-lányok a magas »societas« tónusában tudnak társalogni, mikor azt akarják, hogy holmi »canaille« meg ne értse, ami a szívük fenekén van.
Nem is lehet az, hogy az okosabb ember ne éreztesse fölényét a magánál gyarlóbbal, – kivált ha az az okosabb ember hiú: mert nem azért tanul az ember, hogy tudjon, hanem azért, hogy brillirozzék…
Arra pedig nagyon jó dolog a francia nyelv, meg az a kedves csemege, amit a francia »des demi-mots«-nak nevez.
Mikor estefelé nagy csókolódzások után elbúcsúztak, Ilonka azt mondta útközben nővérének:
– Nagyon jó tréfa lehet belőle. Excellens fejlődései lehetnek.
Hazaérvén, sietve gombolta le magáról csuklyás szürke köpenyét és bezárkózott írószobájába.
Kevés vártatva egy levelet vitt postára a szobalány.
Az utcán találkozott Sramko úrral.
– Hová megy maga, szép Karbunkulus? – kérdezé Zemák ügyvéd, szokás szerint megcsipkedve pirospozsgás arcát. Jószerencse, hogy Mácsikné nem ismeri ezt a szokását. Volna nemulass!
– Ezt a levelet viszem a postára. Megint valami bolondságon töri benne eszét a nagyobbik kisasszonyka, mert nagyon nevetett, mikor id’adta.
Samu úr megnézte a tetejét. Egérdy Miklós szerkesztőnek volt címezve Bécsbe.
Azután szépen ballagott, ahová megindult, – Nácihoz. Mit érdekelte őt az a bolondság, amiért a szobalány ki hagyná a félszemét szúrni? Nagyon el volt foglalva holmi anyagi gondolatokkal.
Az járt eszében, hogy hát mindenben »pech«-je van, – milyen finom dolog volna már egyszer »szerencsét csinálni«.
A jövő héten lesz szeptember 15-ike: de jó dolgot is cselekedne vele a sors, ha a sorshúzásnál az ő számja közül nyerné meg valamelyik a főnyereményt!
Kétszázezer forint sok pénz. De sok »drapákot« lehetne meginni a kamatjából! Mindjárt od’adna belőle ötezer forintot a »honvéd-menházra«. Míg azonban a Náci korcsmájáig ért, addig nagyon megsajnálta azt a hallatlan pazarlást. Nem Rothschild ő, hogy ötezer forintokat elajándékozzon bolondságra. Nagyon elég lesz ötven forint. Azaz hogy még az is pazarlás. Szedte-vette rokkant honvédjei, mért nem vigyáztak magukra jobban? Vagy miért nem haltak már meg régen? Mit tengődnek itt a nyakunkon? Ő bizony nem ad egy petákot sem…
És nem is adott egy petákot sem.
Hanem a sors is olyanforma véleménnyel viseltetett Sramko bácsi irányában, mint ő a rokkant honvédek iránt: nem hagyott neki nyerni egy petákot sem.
Szeptember 17-dikén délben megérkezett az a bécsi lap, melyben a nyerőszámnak kellett lennie.
Sramko úr éppen a díványon heverészett, mikor a levélhordó behozta.
Heves izgatottsággal ugrott fel, s tépte szét a címszalagot; aztán felvett az asztalról egy ív papirost, rátette a lapra s elkezdte lassankint húzogatni.
Ezt ő »gusztálásnak« nevezte.
Egyet rántott, jött a fővezércikk, ezt követte egy másik, fiók-vezércikk, azután következett a »Tárca«, utána a külföldi hírek és rövid kivonatban a magyar és osztrák képviselőház viselt dolgai, azután a napihírek. Ezek között volt a 15-iki sorshúzás eredménye.
Sramko homlokát kiverte az izzadtság, szemei kéjben égtek. Neki egész kábító gyönyör volt ez a gusztálás, mint a mahomedánnak a mákonyivás. Keze reszketegen és lassan csúsztatta a tündéri titkokat takaró papírt.
A számok úgy táncoltak káprázó szemei előtt, mint valami apró démonok.
»125,213.« Serie 3.
Ez volt a haupttreffer. Ennek birtokosáé volt a főnyeremény.
Sramko nagyot sóhajtott és most már sebesebben, kevesebb gyönyörrel nézte végig a kisebb nyereményeket. Egyik szám sem volt az övé. A »pech-vogel« elmehet megint zabot hegyezni Trencsénbe. Nem nyert semmit. Megpállott.
Csüggedten vágta földhöz a potya-lapot. Ostoba minden újságíró. Fel kéne őket akasztani sorba. Minek rontják el az ember reményeit! Megfullasztják azt a sok szép ábrándos álmot, amit hónapok óta vánkosnak használt az ember!
Hanem azután megint csak felvette a földről és elkezdte újra betűzni a számokat; saját szemeinek sem akart hinni: hátha benne van valahol az ő numerusa, hátha csak észre nem vette egyszeri átolvasásra?…
Nem volt biz az ott mégsem.
Akkor Sramko bácsi arra kezdett gusztálni, hogy az eladott jegyek közül nyert-e valamelyik?…
Felkereste tárcáját, ahová azokat jegyezte.
És íme, ott állott a Poroszy Kamilia neve után a 125,213 szám – a »haupttreffer«!
Sramko először elsápadt, aztán felugrott és elkezdett ordítani: hogy jöjjön ide valaki és kötözze meg, mert ő veszett bolond, aki egy tál lencséért adta el örökségét, kétszázezer forintot érő sorsjegyet adott oda két zöldhasú forintos bankóért egy vénleánynak, egy varangyos békának.
Oh, szakadj meg, föld! repedj meg, világ! ordíts, kapu! kiálts, város! – mert ez valami rettenetes! Ezt nem élheti túl Zemák fiskális egy perccel sem!
Senki sem hallotta kiabálását. Mácsikné nem volt otthon: rokonait ment látogatni Győrbe.
Bágyadtan, kimerülten hanyatlott díványjára és arról gondolkozott, hogy milyen jó dolog egy ólomgolyó annak, ki elég bátorsággal bír magát agyonlőni. Ilyen fátum után bűn tovább rontani a levegőt.
Majd lassankint csillapodni kezdett. Felugrott s villámhirtelen elrejté az újságot íróasztala fiókjába, aztán becsukta a fiókot. Ne lássa senki azt a lapot. Még a napvilág sem, mert kibeszélhetné az is.
Egy nagy gondolat született fejében.
Bécsi újságot az egész városban egyedül ő járat. A magyar lapok csak egy nappal később hozzák meg a sorsjáték eredményét. Ma tehát nem fogja tudni senki a nyerő számot, még maga Poroszy Kamilia sem. A drága titok az ő kizárólagos birtokában lesz egy egész napig. Ezt az egy napot nem szabad elvesztegetni.
Borzasztó dologra készült.
A legborzasztóbbra, amit emberi agy szörny-vajúdásában megteremthet, amit a pénzszomj pokoli gyehennája sugall a fékét vesztett szenvedélynek: elhatározta, hogy nőül veszi Kamiliát.
Kétszázezer forint sok pénz! Azért érdemes egy kis áldozatot hozni. Azzal házasodhatik az ember minden héten kétszer…
Hanem még voltak »skrupulusai«.
Megvan-e a sorsjegy? Nincsen-e eltévesztve valamelyik szám Nem-e hibásan írta fel jegyzőkönyvébe? Neki látni kell azt, mielőtt határozott lépést tenne. De mit fog mondani Mácsikné? Hát Kamilia nem-e ad kosarat, ha megszűnik szegény lány lenni? Az ördögbe is! Kétszázezer forinttal minden asszony-teremtés elbájoló és hiú.
Itt gyorsan és eszélyesen kell cselekedni.
Felvette tehát legszebb fekete rokkját, kivételképp ez egyszer mellényt is húzott, a sárga vastag bajusz szép kacskaringósra lőn idomítva, megkente rózsaolajjal, az aranyláncot nyakába akasztá, azután fejére tette a széles tiroli kalapot. Úgy nézett ki, mint a »schöne Dóvidl«.
Ily ékesen ment Poroszyékhoz.
Ott éppen akkor végezték az ebédet. Kamilia tányérokat mosott a konyhában, s mikor Zemák urat megpillantá, leejtette a nagy leveses tálat, elpirult, s egy szemérmes, halk sikoltással befutott a szobába.
Viola pedig, ki valahol az udvaron járkált, a nagy tányércsörgésre – azon hitben, hogy a bent cirkáló kutya döntött le valamit – felkapott egy seprőt s azt magasra emelve, rohant egyenesen Samu fiskálisnak.
– Hogy az izé egyen meg! Aáah! Isten hozta!
– Alaz’szolgája… – dadogott Sramko bácsi.
– Bocsánat! Azt hittem, hogy a… Tessék besétálni.
Sramkó úr nagy feszengve belépett.
Bent csak Rózsa volt és Kálmán. Kamilia a harmadik szobába menekült, toalettjét megigazgatni.
Egész negyedóráig csupa merő udvarias semmitmondó kifejezésekből állott a társalgás, mígnem Sramko bácsi alkalmat talált a harmadik szobába osonni Kamilia után.
Ott csakugyan megtalálta. Egy pamlagon hevert fél fekvő helyzetben. Talán várta.
Zemák bácsi »kezeit csókolom«-mal odajárult hozzá, megfogta azokat a kiaszott, szeplős kezeket és tettleg is megcsókolta.
Sohasem eszik többé kocsonyát szegény!
Kamilia nem szólt semmit, csupán sóhajtott.
– Tán beteg ön, kisasszony? – kérdé Sramko bácsi gyöngéd hangon.
– Valóban… igen, úgy hiszem… rosszul érzem magam – selypített Kamilia. – Üljön le, kedves Zemák, s mondja meg, minek köszönhetjük a szerencsét, hogy önt itt látjuk?
Sramko bácsi hebegni kezdett.
– Egy kis malőr azon tiszteleten kívül…
– Ah! Valami kellemetlenség hozta hozzánk? – Azután kedvetlenül tette hozzá: – Mi az?
– No, nem éppen valami nagy baj. Azon sorsjegyek valamelyikére, melyek közül kegyed is szíves volt megtartani egyet, szórakozottságból egy kis jegyzetet tettem, egyik kliensem érdekében, mely most egyszerre fontos lett… Tehát nincs más mód, mint sorba keresni a jegyek hátán ismeretes macskakaparásaimat… Bocsánat, ha alkalmatlan vagyok…
– Oh! Kérem!
A Kolibri-kisasszony felkelt s kikereste toalett-szekrényében a sorsjegyet, aztán maga nézte meg előbb, s csak azután nyújtotta Sramkonak.
– Nincsen ezen semmi jegyzet. Egészen tiszta.
Sramko megnézte. Persze, hogy nem volt rajta semmi jegyzet, hanem ott volt rányomatva a sokat beszélő 125,213 szám.
– Csakugyan nincs rajta semmi. No, most már hol a pokolban keressem? Végig kell járni valamennyi új gazdáját a jegyeimnek.
A jó Sramko bácsi finoman tudott fillenteni. Értett a mókához.
Nem hiába volt Sramko!
Kamilia visszatette a jegyet szekrényébe.
– Haragszom önre, kedves Zemák. Nagyon ritkán látogat meg. Nem szeret minket.
Sramko bácsi egyet köhintett.
– Sőt éppen. Oh, ha a szívemet látná kisasszony… ha a tenyerembe tehetném…
Kamilia egy karosszékbe ült és ruhája csipkéivel játszott.
Sramko folytatá beszédét:
– Furcsa dolgokat olvashatna róla.
– Ne mondja! Ugyan mit?
Sramko bácsi a helyzet magaslatán állt. Már csak egy lépés a Mont-Blancig.
Féltérdre ereszkedett Kamilia előtt, mint a regényekben szokás, és rezgő, lágy lírai hangon mondá:
– Azt, hogy én önt imádom, szeretem. Igen, kisasszony, szívem legszentebb érzelmei önért lángolnak. Könyörüljön rajtam, kisasszony. Ne hagyjon elégni. Ne büntesse vakmerőségemet. Adjon egy parányi reményt, hogy viszont szeret, hogy nőm lesz. Neje leghívebb rabszolgájának!
Sramko bácsi olyan érzékenyen szavalta el e szavakat, hogy a kő is megindult volna rajtok. Oh, ha Mácsikné hallotta volna!…
Ha már a kő is megindult volna rajtok, hogyne indult volna hát meg a bájos Kamilia!
Arcát kimondhatlan örömfény derítette fel, mint mikor a határdombot megaranyozza a hanyatló nap sugára, szemeiből egy-egy vízcsöpp pergett alá egész rezes orráig, teste megzsibbadt a nagy örömtől, erei lázasan lüktettek…
Hangja fuvallatszerű volt, mikor mondá:
– Keljen fel, Zemák.
Zemák lehajtotta nyakát, mint a járomba készülő tinó, és nem mozdult.
– Királynő előtt térdelni szokás.
Akkor a királynő leszállt trónjáról felemelni Zemákot, – hanem ki tehet róla, hogy Zemák oly nehéz volt (163 fontot nyomott), miszerint nem bírta felemelni s odarogyott a nagy erőlködésben ő is hozzá, s az a hely, ahová rogyott, éppen a Sramko bácsi »hű keble« volt, melyben a vulkán haszonbérelt ki mára lakást… S ha már oly közel voltak egymáshoz, ki parancsolhatott volna a két mágnes-ajknak, hogy össze ne érjen s ne üdvözüljön egy édes, mámorító csókban!
– Kedves Samum! Nagyon-nagyon szeretlek téged…
– Hát én téged! Még százszor, ezerszer jobban! Oh, miért is szeretlek olyan nagyon?
Mintha bizony nem tudta volna: »miért«!
Egész félóráig tartott a pásztoróra, míg végre eszébe jutott Sramko bácsinak az etikett, s kérte menyasszonyát, hogy mutassa be mármost a testvéreinek is, kik nagy örömet mutattak, nem annyira a Kamilia boldogsága felett, hanem azon gondolatnak: hogy »a kenyér meg van kezdve«.
…Az az elhagyott kemény kenyér, amelyikbe senki sem akart beleharapni, míg végre Sramko bácsi kezdte meg a »legöregebb oldaláról«.
A pásztorórát nagy eljegyzési uzsonna követé, melyen csak a család tagjai vettek részt.
Uzsonna után a szerelmes pár kiment sétálni a kertbe, s ott Sramko bácsi előadá terveit:
– Holnap reggel elmegyünk atyádhoz, beleegyezését kinyerni, aztán ott esküszünk meg a falusi templomban, s esküvő után idejövünk a lakadalmat megtartani. Jó lesz ugye?
Kamilia ellene volt a tervnek.
– Nem lehet holnap. Holmit össze kell vásárolnom. Halasszuk a falura menetelt holnaputánra.
Sramko bácsi összetette kezeit, úgy könyörgött jegyesének:
– De mikor nagyon-nagyon kérlek! Ne tagadd meg első kérésemet!
Sramko bácsinak nagy oka volt be nem várni a holnapi nap déli óráit.
Kamilia egy csókkal pecsétlé meg beleegyezését. Sramko bácsinak olyan volt az a csók, mint a tarantula-csipés, – de hát kétszázezer forintot nem adnak »ingyen«!
– Tehát holnap reggel hat órakor utazunk.
.......
Úgy történt minden, mintha csak íródeákja lett volna Sramko bácsinak a sors, és hagyott volna magának diktáltatni mindent.
Másnap reggel csakugyan kirándult falura menyasszonyával, annak atyjához.
Az öreg Poroszy először bámult, azután örült.
Minden zsáknak megvan a maga foltja. Les extrêmes se touchent. Kiegészítik egymást. Összepasszolnak. A »skíz« meg a »pagát«.
Most már nem is hiányzott egyéb, csak az összekelés.
Sramko bácsinak érdekében feküdt »sietni« azzal is, mert hátha valahogy megtudja Kamilia, hogy kétszázezer forintja van?…
Itt ugyan biztos volt felőle, hogy meg nem tudja, mert a faluba egyetlenegy lap sem járt.
…De hátha valami extra pech, privát malőr, speciális szerencsétlenség jő közbe?…
No, csak legjobb lesz minél előbb keresztülesni rajta.
Elhatározták, hogy másnap reggel megesküsznek a helybeli templomban, azután kocsira ülnek és az öregúr is hazakíséri őket. Otthon azután lesz egy kis vacsora. Néhány ismerős- és rokonon kívül nem lesz meghíva senki.
Egy lovasember a kellő intézkedések megtétele végett azonnal megvivé a hírt a városiaknak.
Másnap megtörtént az esküvő. Férj és feleség voltak. A mammut meg a kolibri.
Azután megindultak – haza.
Sramko óvakodott az úton elárulni a menyecskének, hogy haupttreffert csinált a jegye. Ne látszassék önzőnek. Megvárja, míg maga a felesége fogja neki elbeszélni, ha majd megtudja; – hogy megtudhassa, arról gondoskodni fog.
Ezenkívül még sok más édes gondolat fordult meg agyában…
Hová, miként helyezi el a kétszázezer forintot? Egy egész uradalmat vesz rajta. Éppen kitelik. Aztán egyike lesz a legnagyobb »virilistáknak« a vármegyében… Az emberek tisztelettel fognak előtte kalapot emelni, mondván: »Ez az a gazdag Zemák ügyvéd! Jó lenne kinyerni pártfogását, mert gazdag ember – denique sokat tehet… «
Milyen szép jövő vár rá! Ki tudja, mit hordoz magában az idők méhe? Hátha még neki is jut egy szék a képviselőház termében?… Gazdag emberrel könnyen megtörténik mindenféle bolondság!
De ezen édes ábrándok közé odavegyült a keserű »memento mori«.
»Mit fog mondani Mácsikné?«
Oh, bárcsak sohasem jönne haza Győrből! Bárcsak kizökkenne az a kutya gőzkocsi, amelyik hozni fogja, a kerékvágásából, hogy agyonütné a vén áspist nyelvével együtt. Mindjárt üdvözlő telegrammot küldene a vasúti igazgatóságnak.
Mikor estefelé megérkezett az új pár, már ott várták őket Poroszyéknál a meghívott vendégek: a két Egérdy kisasszony, Ritkásyék, Flóris bácsi, Stofi ügyvéd, Feri esküdt, Haragh Sándor stb.
Sramko és Kamilia boldogoknak érezték magokat. Arcukon ragyogott az öröm. Mind a kettőnek »külön« oka volt rá.
Sramko úr mind a két rendjelét kiakasztá az újdonatúj atillára, és táncolt, mint az eszeveszett, csárdást, polkát, négyest – amint jött.
11 óra után következett a szünóra.
A másik teremben terített asztal várta a vendégeket
Ősi szokás szerint Samu úr elnökölt menyasszonyával, és evett-ivott vele közös tányérból, közös pohárból. Kétszázezer forint megérdemli, hogy az ember megossza valakivel poharát egy estére.
Vacsora alatt szakadt a toaszt meg a mindenféle tarka diskurzus.
Stofi ügyvéd többi közt felemlíté az államnak azt a bolond szerencséjét, hogy a szeptember 15-iki húzásnál övé lett a főnyeremény. A kis víz is a nagyba szakad.
– Quid quid? – vágott közbe Sramko. – Micsoda? Mi lett az államé?
Stofi kollega még egyszer megmagyarázta neki.
– Hát egy sorsjátékot rendezett az állam kórodákra. Lett belőle vagy hatszázezer forint jövedelme, aztán tetejébe még maga csinálta meg a haupttreffert is.
Sramko el akarta magát kiáltani XIV. Lajossal:
– L’état c’est moi. Én magam vagyok az állam.
De azután mégis jónak látta bővebben kérdezősködni:
– Nem lehetséges az, kedves barátom. Ön bizonyosan téved.
Hanem ez egyszer nem hagyták hazugságban Stofi ügyvédet; mindnyájan támogatták állítását.
– Úgy van. Az állam nyerte el. Okosan. Hadd fizessen most már maga magának százalékot tőle.
– Hazugság! – kiáltá Sramko bácsi önkéntelenül. – Istenúgyse, nem hiszem.
A teljes című vendégek azt hitték, hogy Sramko bácsi többet vett be a jóból, mint mennyit kellett volna, s most már erőnek erejével egy kis »pontusi kérdést« akar magának csinálni: mert olyan volt ő – mikor bekap, szeretne valakivel összekapni, hogy kikaphasson…
Szépen kitértek tehát a civódás elől, s maga a leggorombább ember, Stofi ügyvéd is csak annyit mondott:
– Nem tehetek róla. Az újságban legalább benne van.
Sramko úr kezeiből kiesett a villa.
– Én is az újságból olvastam, hogy…
– No, akkor önnek extra-újságot szoktak nyomatni édes barátom!
De már ennek az eredeti gondolatnak általános nevetéssel adóztak…
Zemák úr kényelmetlenül feszengett székén és sem menyasszonya mosolya, sem a közönség derült hangulata meg nem nyugtatá. Boldogsága egén nagy felhőt képezett ez a beszéd, habár nem is bírt semmi alappal. De hát minek nyomatnak azok a pernahajder újságírók mindenféle bolond dolgokat a lapjaikba? És minek éppen akkor, mikor az ő felesége nyeri meg a főösszeget? Ez már cudarság!
Szerette volna megcáfolni a dolgot.
De hogyan?
Nyíltan csak nem szólhat…
– Aztán hányadik szám kapja a főnyereményt? – kérdé izgatottan Stofitól.
– A »968«-ik.
De már erre felpattant Zemák bácsi.
– Micsoda szerencsétlenség az, uram? Hát illik az? Ámítani, kétségbeejteni az embert! Tévutakra vezetni ostoba koholmányokkal. Határozott adataim vannak, hogy ön hazudik…
A közönség komor hallgatása ékesen szóló rosszalása volt Sramko szavainak. Miért nem fekszik le, ha részeg? Mit kapcáskodik vendégeibe? Ez már illetlenség!
Mindenki elítélte modoráért.
Csak egy hang kelt ki védelmére.
Egy szép, ezüstös, csengő hang, az – Egérdy Ilonáé.
– Kérem… Zemák úrnak igaza van.
– Ah! Halljuk Ilonka kisasszonyt. Irigylendő pártfogó.
Ilonka kisasszony felállt székéről, délceg termete egészen kiegyenesedett, halavány ajkairól most még az az örökös pajkos vonás, vidám mosoly is eltűnt. Egészen komoly akart lenni.
Sramko még a száját is eltátotta, hogy egészen elnyelhesse azokat a dicső hangokat, melyek Stofit megcáfolják.
– Félreértés van a dologban. Zemák úr alkalmasint a nagybátyám bécsi lapját olvasta csak. Nemde?
– Persze hogy… – szólt Sramko bácsi hirtelen.
– No, hát abban a lapban egy kis nyomtatási hiba fordult elő, melyet csak a következő számban javított ki a szerkesztő.
– Nyomtatási hiba? – tagolá Zemák szemmeresztve, míg a fogai vacogtak. – Igenis, értem már. Azt olvasta Stofi úr…
– Nem Stofi úr, hanem – ön – szólt Ilona.
– Én? Hogy?
– Úgy, hogy először, gondolom: a szerdai lapban a 125,213-ik szám volt haupttreffer gyanánt nyomatva – tévedésből. Másnap aztán kijelentették a nyomtatási hibát s a Stofi ügyvéd úr által említett szám lépett az előbbi helyére. De ön természetesen nem olvasta azt – tehát…
– Tehát egy kis tévedés – szólt Stofi ügyvéd, feketekávéját szürcsölgetve. – Én megbocsátok önnek, kollega.
Azzal odanyújtotta kezét Sramko bácsinak, de az nem szorítá azt vissza, mert az övé meg volt merevedve. Feje aláhanyatlott a vőlegényi karszék támlányára s az arca olyan kék lett, mint a posztó. Nagyon rosszul hatott rá a magyarázat.
– Meghalt vagy elájult! – ordítának fel körülötte.
A menyasszony elsikoltá magát és futott otkolonos üvegért, hogy eszméletre térítse a drága beteget.
Két orvos levén jelen a vendégek közt, sorra tapogatták Sramko bácsi ütereit és konzíliumot tartottak, hogy mi lehetett oka az életerős férfiú hirteleni rosszullétének. Végre kisütöttek valami görög nevezetű betegséget és megnyugodtak rajta. Ilyen az emberi természet. Törékenyek vagyunk mindnyájan.
Csak Ilona akarta eltalálni a betegséget. Hadd legyen egészen teljes a kapitális tréfa.
Odafutott a Sramkot locsolgató Kamiliához.
– Nem lennél szíves megmutatni a sorsjegyedet?
A vendégek egy része álmélkodva nézett Ilonára, a másik része mosolyogva. Kezdték érteni a »rébuszt«.
Kamilia kihozta »loze«-ját.
– Hányadik szám? – kérdé Ilona.
– 125,213 – mondá a menyasszony.
Elfojtott nevetés lassú szisszenése hallatszott mindenfelül.
A menyasszony megértette erről a nevetésről, hogy az ő »agio«-ja mint emelkedett és mint szállott le!
– Nincs igaz szerelem többé a világon! – sóhajtá fájdalmasan.
Sramko bácsi eközben feleszmélt, kirúgta maga alól a széket, és el kezdte a haját tépni.
– Nyomtatási hiba! Átkozott legyen annak a betűszedőnek buksi koponyája, ki ekkora hibát ejt, átkozott legyen a betű, amely kinyomatta… átkozott legyen a papír, amely megtűrte… Oh! ordíts kapu! kiálts város!… Akkor hát az egész élet egy nagy nyomtatási hiba… Akkor hát ez a házasság is nyomtatási hiba…
Persze hogy nyomtatási hiba volt, csakhogy már nem lehetett kijavítani.
Sramko dúlt-fúlt, mint egy vadállat, káromkodott, mint valami budai fiákeres, legelőször puskát kért, mert ő főbe akarja magát lőni, azután palackokat kezdett vagdosni a falhoz, úgyhogy a szelídebb természetű vendégek kénytelenek voltak evaporálni, végül pedig felhajtott egy butela szilvóriumot egy szuszra, hogy csak úgy szikrázott a szeme tőle, aztán ledőlt a díványra aludni, részegen, mint a csap.
…Hadd álmodozhassék még legalább reggelig a kétszázezer forintról…
Reggel aztán úgyis tudni fogja az egész város, mint tréfálta meg a jó Sramko bácsit megint, s most az egyszer nagyon érzékenyen a pajzán, gonosz sors, melynek görbe kezeit egy selyemhajszálon a kis Egérdy Ilona vezette.
Csakhogy azt nem fogja tudni senki. Annak titokban kell maradni.
Egy-két hétig ha eszébe jut a két bohó gyermeknek varrás közben, mikor magokban lesznek… egyet-egyet fognak nevetni a »kapitális tréfán« – mígnem lassankint elfelejtik mindenestül. Hadd legyen annak is oka – a sors. Az a bolondos öreg sors, akire rá lehet kenni mindent.
Csak az újságíró nagybácsi ne mutatná meg senkinek a levelet, amit néhány nap előtt írt Ilona! Azt a levelet, melyben ez volt megírva szóról szóra:
»Kedves Onklim!
Egy jó juxot akarok csinálni valakivel. Majd nagyot nevetünk rajta, ha eljön hozzánk. Tegye meg nekem azt az örömet, hogy nyomassa ki lapjában haupttreffernek” a 125,213” számot. A következő számban úgyis kijavíthatja. Ugye megteszi, kedves nagybácsi? Még egyszer nagyon, nagyon kéri
szerető húga
Ilona.«
A nagybácsi természetesen nem tudta megtagadni unokahúga kérését, s ilyen veszedelmes dologba bonyolítá szegény Sramko bácsit. Szegény tatár!
Nagy malőr volt, melynek szaga eltart a sírig, melyet nem lehet kiheverni soha többé.
Se pénz, se posztó – hanem még ráadásul asszony!
Azaz milyen asszony?
Akit azért teremtett az isten, hogy elutáltassa általa a házaséletet…
Rettentő fátum!
No, de legalább egy jó oldala van a dolognak.
Ezentúl már több »pöre« lesz Sramko bácsinak.
Kivált ha majd hazavetődik Mácsikné asszonyom is.
