SÁRIKA GRÓFNŐ • 1873 (27. kötet)
SÁRIKA GRÓFNŐ •
1873
(27. kötet)
1873
(27. kötet)
Szép fekete szeme volt és – egy millió hozománya.
A két szem ragyogó fénye elvilágított messzire, az egy millió forint szaga elhatott még messzebbre. Mindenfelől özönlöttek az udvarlók a kelendi várkastélyba, hová az öreg grófné hozta unokáját a nevelőből.
Hanem Sárika grófnőre nem tett benyomást senki. Fiatal volt még, játszott a világgal, bolondozott az emberekkel; elég vagyona volt hozzá.
És végtére az udvarlóknak is elég türelmük volt hozzá, makacs szívóssággal egyengetni maguk előtt a sors esélyeit. Az egy millió mindenütt olyan növény, hogy akárki szívesen beáll érte szenvedélyes botanikusnak.
A legkiválóbb udvarlók Kukuleff Iván herceg, gazdag orosz főúr, az elegáns gróf Berzay és az ábrándos Kole Péter báró. De aki mindezek fölött állott, az az ifjú Daróczy volt, öt magyar uradalom tulajdonosa, aki úgy lovagol a turfon, mint egy Mars, úgy lő, mint egy Tell Vilmos, s úgy szónokol az alsóházban, mint egy kis Pitt; szép, barna fiatalember, magas homlokkal, eleven kék szemekkel, közepütt kiborotvált állal. Ő is, mint valamennyien, valódi eszenciája a »high life«-nek.
Ez volt Sárika szerint az úgynevezett »állandó gyűjtemény«, a többi lótó-futó gavallér már csak »a mozgó- és tartalék-sereget« képezte. Azokról már nem is érdemes lajstromot vezetnie.
Elég sok komédiát csináltak ezek is.
Iván herceg erőszakkal akarta elrabolni egyszer, minden el volt már előre csinálva, váltott fogatok a vasút-állomásig, onnan pedig extravonatok egész Szentpétervárig. A terv az volt, hogy egy sötét éjszakán kilopja hálószobájából az ablakon át, mely a kertre nyílt. És alkalmasint sikerül is, ha komornyikja egyszer le nem issza magát és puszta pajtásságból el nem meséli az egész titkos kombinációt a Daróczy legényének, ki egy rakás szivarcsutkáért, melyet Trézsi szobaleány gyűjtött számára, meglágyult kebellel adta tovább a titkot, és az viszont egész odáig, míg a Sárika grófnő fülébe nem jutott. Persze, hogy mosolygott rajta és azt gondolta magában:
– De iszen Iván herceg mégis derék ember.
Aztán megparancsolta a titoktartást és az ominózus éjszakán befektette saját szobájába és ágyába társalkodónőjét: Tini kisasszonyt. Reggelre pedig nagyot nevetett, mikor hálószobáján az ablaktáblákat, a zsaluval együtt, leszedve találták a kertben, Tini kisasszonyt pedig nem találták sehol. Na, hogy az Iván herceg kísérete is elpárolgott gazdástul, mindenestül, azt talán felesleges is mondani.
Sárika grófnő ezt a pikáns történetkét aztán feltálalta a reggelinél vendégeinek. Hisz ez valami eredeti, valami bizarr. Egy regényhősnő, aki elcseréli magát és beáll régisseurnek! Hogy fognak ennek a komédiának nevetni a szezon alatt a társaságban! Péter bárót még meg is kérte, hogy írjon róla balladát; ő ért az ilyen bolondságokhoz.
A nagymama egyet-kettőt köhintett közbe és azt mondta az egész históriára:
– No, no!
A groszmama keveset szokott beszélni: igazi ritkaság öreg asszonyságban.
Daróczy felugrott és összevissza csókolta Sárika kezeit, azokat a szép, parányi kezecskéket, melyek a sorsot igazgatják.
– Charmant! Ön bámulatraméltó kis intrikus. Bravó.
Péter báró feldöntötte teáját meglepetésében és azt morogta magában:
»Szegény Iván herceg! «
Ő arra gondolt, milyen rossz annak, akit nevetnek és – nem nevetett.
Annál jobb hatást csinált e hír a ravasz gróf Berzayra. Hüm! Nem rossz. Egy makacs vetélytárssal kevesebb. Iván herceg nem tér többé vissza, legfölebb Tini kisasszonyt küldi el utánvéttel. No, az majd elbeszéli ezt az egész kis epizódot körülményesen; csak megjönne estig a – teához.
Csupán egy ember nem nyilatkozott sehogy, mindössze a homloka sötétedett el kissé, és egy futó rángás rajzolt különböző szegletes vonalakat az ajkszélei körül egy percre. De azt nem vette észre senki. Ki ügyelne egy igénytelen egyén arcának szimptomáira? Mi köze lehetne egy szegény ördögnek az urak kedvteléseihez? Törődik is azzal valaki, hogy miről gondolkozik az akkor, mikor a többiek nem gondolkoznak semmiről.
Ez az ember a kelendi határt tagosító fiatal mérnök volt, ki működése alatt az uraságnál kapott szállást és kosztot.
Sárika grófnő talán csak maga vette észre azt a sötét vonást azon a kemény arcon. Fi donc! Mintha nem is vette volna észre.
Az kissé bosszantá ugyan, hogy akad valaki, aki nincs elragadtatva csínye fölött, sőt ellenkezőleg, haragszik érte, s azt elég neveletlen ki is mutatni. Vagy meglehet, nem is arról gondolkozik, meglehet, az jár eszében, min vesz új csizmát, ha elkopik a mostani. De akkor mégis bosszantotta, hogy zseniális juxa nem bírta fölkelteni érdeklődését, annyira nem, hogy fumigálja, észre sem veszi. Egyszóval, mérgeskedett rá. Íme, egy kiállhatatlan ember a sok szeretetreméltó között. Egy ordinaire darab a »canaille« közül. No, ugyan érdemes gondolkozni felőle.
És aztán nem is gondolkozott egész estig.
Este, éppen a vacsora végén, váratlanul bejelentették, hogy a begördülő hintón megérkezett Iván herceg. Tini kisasszonyt is magával hozta félájultan és saját karjain vitte be a szobájába.
Ez a hír persze felvillanyozta az egész társaságot, a groszmama levette szeméről a pápaszemet és félretette az »Abendblatt«-ot, Péter báró elhibázta a kiadást a whistben, amit kimondhatatlanul restell, a mérnök arcán pedig egy rángás volt észrevehető. A harag szokott szülni ilyet, kölcsönadva azt a bosszúnak.
Sárika grófnő elfordította fejét, hogy ne lássa azt a kiállhatatlan embert. Holnap szobájába fogja küldeni a vacsorát. A groszmama »zu demokratisch«! Ide ülteti maguk közé. Az ördög tűri itt a grimászait.
Aztán megmondta a komornyiknak, hogy rögtön látni kívánja Iván herceget.
Erre következett be csak az igazi meglepetés. Az ördögbe is, az eldobott kártyát mennyire siet újra felvenni a szép Sárika!
– No, ezt a játszmát aligha nem vesztettük el – súgá Péter báró Daróczynak, s majd még halkabban hozzátette: – hanem hogy Iván herceg visszajöjjön, az szerénytelenségnek egy kicsit mégis vastag.
Nehány perc múlva Kukuleff herceg megjelent az ajtóban. Sárika grófnő nyájas kézszorítással fogadta.
– Foglaljon helyet! Ön ma eredeti akart lenni, nem is mondta távozását. Azt hittük, nem látjuk többé.
A herceg mogorván rázta meg nagy, rőt fejét, és némi lassúsággal ereszkedett le egy karszékbe.
– Megvallom, nem volt szándékom visszajönni, hanem –
– Hanem?
– Itt felejtettem valamit.
– Aha! Egy kis sajtóhiba csúszott be terveibe. Azt akarja ön kiigazítani.
A herceg kék szemeiben az öröm ragyogó tüze lobogott fel.
– Nem mondom, hogy nem.
Azután fölkelt, egész közel lépett Saroltához és suttogó hangon mondá:
– Ha a grófnő is úgy akarja.
Sárika könnyedén hátralépett és élénk, mosolygó arcát valami pokoli szemkápráztató gúny öntötte el.
– Már a korrektúrára nem vállalkozom, édes herceg. Apropos, iszik ön egy kis teát?
Iván herceg dühösen harapott ajkaiba s elvegyült a többiek közé; Sárika pedig leült a zongorához, valami bolondos valcert játszott el kétszer egymásután, és olyan hidegnek látszott az arca hozzá, mint a márvány. Nemsokára elhagyta a termet, az ajtóból még egy pillantást vetett a férfiakra és az a pillantás még hidegebb volt arcánál.
A férfiak közül legelőbb távozott Iván herceg, nyomban utána a mérnök, a többiek még folytatták a whistet.
Ott kinn nagy sötétség volt, az ember alig bírta magát tájékozni a tornáctól a vendégszobáig, a süvöltő szél eloltotta mind a két lámpát a homlokzatnál.
Midőn éppen le akart menni a széles márványlépcsőzeten, Iván herceget vállon érintette valaki.
– Mi az? Ki az? – kérdé felriadva.
– Én vagyok, Fekete Miklós, a mérnök.
– Ah, ön az? Nos, hát mit akar?
Fekete Miklós egészen odaállott a herceg mellé, délceg termete kiegyenesült, úgyhogy egy fejjel látszott magasabbnak a szokottnál, sötét szemei pedig vadul forogtak.
– Azt akarom önnek mondani, herceg úr, hogy ön egy impertinens ember.
És a hang, mellyel ezt kimondta, olyan szilárd és olyan fagyos volt, hogy a herceget önkéntelenül megrázta. Egész testén végigfutott tőle a szibériai hideg.
E pillanatban a tornácon egy árny lebbent át, valami fehérlő női alak, melynek körrajzát, mint a füstét, nyomban elnyelte a sötétség.
A herceg gyanakodólag nézett utána, mialatt Fekete Miklós választalanul távozott szobájába, a kerti lakba.
A herceg jól gondolta, – az az árny Sárika grófnő volt. Amint végigment a folyosón, izgatottan lépett be társalkodónője szobájába, ki bágyadtan, az ijedség és az út fáradalmai miatt megtörve feküdt a pamlagon.
Sarolta mellé ült egy karszékbe és lehajolt, szép magas homlokát megtapogatni, ha nem forró-e? Nem volt forró, üterét is rendben találta.
– Hogy van, kedves Tini? Képzelem, mennyire meg volt ijedve, szegény barátnőm.
Tini kisasszony biztosítá, hogy az egész csak a felindulás és a bosszúság múló gyöngesége.
– Mint bánt önnel a herceg?
– Jól, nagyon jól. Amint észrevette a vasútnál, mert odáig ő külön utazott, hogy engem hozott el a grófnő helyett, oly búskomor lett, hogy még nekem kellett őt vigasztalnom.
Sárika grófnő kedélyesen kacagott fel, de csakhamar komoran nézett maga elé.
– Ugyan mondja, kedvesem, kit hitt elrablójának eleintén? Ugye, hogy valaki másra gondolt? Vallja meg nekem igazán.
– Senkire.
Sarolta fürkésző gyanakodással szögezte rá fagyos tekintetét.
– Tehát csakugyan nem volna önnek senkije? Lehetetlen az, hihetetlen az.
Tini szomorúan rázta fejét, azután kis kezecskéibe temette gömbölyű, barna arcát: azért-e, hogy egy ásítást elnyomjon, vagy hogy a rajta elömlő pírt eltakarja?
Sarolta bosszús ingerültséggel rázta a fejét s más oldalról kezdett manövrírozni.
– Valóban, édes barátnőm, kije is lenne itt önnek ebben a Szaharában? Szegény Tinim, elvirágzik anélkül, hogy észrevegyék, mint a bokor háta mögé szorult ibolya. Egyetlen önnek való fiatalember sincs a vidéken, a tiszttartó fia nagy mamlasz, ami pedig Fekete Miklóst, a mérnököt illeti...
Sarolta fürkészőleg nézett Tinire, kinek azonban arca nem árult el érdeklődést: hideg volt és közönyös.
– Ami a mérnököt illeti – folytatá Sarolta –, eleintén anständig embernek hittem, hanem –
– Hanem? – vágott közbe Tini önkéntelenül.
– Legújabban úgy értesülök, hogy az egy jellemtelen nőcsábító.
De már ez több volt az elégnél.
A szerető szív megdobban a nagy vádra és erőt ad a lankadt tagoknak. Tini felszökött helyéről, termete kiegyenesedett, mint egy párducé, szeme megvillant fenyegetőleg, mint két pisztolycső, a vér pedig mind odatódult halvány arcába. Megragadta a grófnő karját s reszkető hangon kiáltá:
– Az nem igaz! Az hazugság!
A grófnő felháborodva hátrált két lépést. Tini heroizmusa keserű könnyekbe ment át.
– Megcsalták, én istenem! Rossz emberek elámították a grófnőt. Én ismerem őt, én tudom, milyen. Az egy félisten! Még annál is több. Sokkal több. Büszke lehet az a föld, amit megtapod.
– Ah! hát így vagyunk? – kacagott fel görcsösen Sarolta és sietve hagyta oda a szobát.
És Tininek úgy fájt az a gúnyos kacagás. Hát mi kacagni való van abban, hogy ő szeret? Mi nevetséges van abban, hogy az isten szívet teremtett az embernek? Ugyan tudta-e a teremtő, hogy milyen veszedelmes ajándék a föld fiának, hogy míg ebben a világban ténfereg, hol ide-oda lökdösve ütik-verik sors és viszonyok, addig búra-bajra még egy másik világot is hordozzon, a szívet: melyben ki-kiüt a forradalom, és egy hadsereggel sem lehet elnyomni.
De Saroltának is fájt valami; egész éjjel nem hunyta be szemét, álmatlanul hánykolódva vánkosain. Az fájt neki, hogy milyen boldogok mások, milyen büszke volt ma az a lány, mikor ideálja jellemét védelmezte. Egy királyné, ki trónjáról mennydörög le. Mire lehet büszke ilyen nyomorult, szegény lény, kinek egyebe sincs, mint szép szeme, piros arca? S az a leány mégsem cserélne vele, ővele, gróf Kelendy Saroltával, kinek több a szolgája, mint amennyi hajszál az ő fején, azon az árva, gyámoltalan főn, mely mégis kedvesebb Fekete Miklósnak mindennél a világon. Kétségtelen, hogy szeretik egymást. Azt bizonyítja a mai affér is a herceggel. Oh, milyen gőgös hanglejtése volt annak a kiállhatatlan parasztnak, mikor egy hercegnek szemtől-szembe azt merte mondani: »impertinens ember«, mert őhelyette a kis Tinikét merte elrabolni. Ha »csak« őt rabolja el, akkor az persze semmi, viheti a pokolba; senki sem kérte volna számon, mert nincs egyetlen férfi sem környezetében. Mind nulla! Az az egy meg, aki van, mást szeret, annak meg Kelendy Sarolta »nulla«.
Oh, milyen nagyon fáj pedig nullának lenni annak, ki mindenütt a legnagyobb szám. Oh, milyen gyűlöletesek a boldog emberek, kik el vannak bízva egymásban!
Sárika háborút üzent a boldogságnak.
Az emberi hiúság és a rossz nevelés vétke ez. Azt óhajtani, ami nincs, nem tűrni semmi olyat másnál, amire ő még rá nem unt. A lélektan eléggé megmagyarázza. Az a kis darab hús, a szív, tele van ellenmondással, kegyetlenséggel és hiúsággal.
A hiúság pedig olyan, mint a tolvaj, semmi sem szent előtte, föléri a legnagyobbat és lehajol a legkisebbért is. Minden egyformán édes neki, ha a »másé«. És nem válogat az eszközökben, hogy hozzá jusson.
Sárika grófnő kacér kezdett lenni. Másnap kilovagolt udvarlói kíséretében a »királyerdőbe«, hol véletlenül Fekete Miklós húzatta a láncot, ott aztán véletlenül kedve jött megállapodni, megéhezett, tehát felterítteté lovászaival a villásreggelit és személyesen hítta meg a mérnököt.
Az nem fogadta el, először, mert nem szokott kétszer reggelizni, másodszor, mert nem ér rá –, s azzal ott hagyta az udvarias grófnőt a faképnél és dolga után látott.
Sárika bosszús volt; egész nap dúlt-fúlt és kíméletlenkedett az urakkal; Péter báró meg is neheztelt érzékenyen és estefelé elutazott ezredéhez, Győrbe. Azontúl aztán ritkán lehetett Sárikát jókedvűnek látni: mindennap érte valami kellemetlenség.
Következő nap összevissza vagdalva hozták haza Iván herceget valahonnan. Senki sem tudta, mi baja történt. Egy hang sem beszélt arról.
Sarolta meg volt győződve, hogy párbajt vívott Fekete Miklóssal. Ki is kérdezte Feketét, ha nem tudja-e, mi történt Kukuleff herceggel?
Az aztán csinált hozzá olyan együgyű arcot, hogy öröm volt nézni. Hát honnan tudná ő azt, szegény rögturkáló, hogy mit csinálnak a magas uraságok unalmukban.
– Bizonyosan párbaja volt a hercegnek. Szokott ön vívni?
– Szoktam, midőn logaritmusokkal megostromolom a fraktákat. Hanem már a kard és pisztoly nem az én mesterségem.
– Tehát nem is használja soha?
– Soha sincs bajom senkivel, grófnő.
– De lehetne. Tudom, hogy önnek is van olyan valakije, kinek a becsületén ejtett foltot le akarná mosni vérrel.
– Valóban, nekem van olyan valakim.
És ezzel egyszerre el volt metszve a párbeszéd fonala. Nem lehetett szőni egy hajszállal sem odább.
Sarolta büszkén billentett fejével és távozott szobáiba, hogy ott kedvére kisírhassa magát, amiért úton-útfélen sértegeti egy szemtelen, pimasz ember.
Oh, azok a sebek az Iván herceg testén, melyek a Tini két fekete szeméért voltak oda szabdalva, jobban fájtak neki ezerszer, mint magának Iván hercegnek.
Átkozott legyen az a két fekete szem, mely oka volt nekik, és ezerszer átkozott az a kéz, mely adta őket!
Azt hitte, hogy gyűlöli Fekete Miklóst, pedig nem gyűlölte; azt hitte, hogy szereti Iván herceget, pedig gyűlölte.
Elhatározta, hogy ezentúl kerülni fogja a mérnököt, és ha találkoznak is, ő a büszke Kelendy grófkisasszony lesz irányában, míg ellenben Kukuleff herceget elhalmozza gyöngédségével. Milyen édes gondolat szeretni azt, kit ő gyűlöl!
És úgy tett, amint mondá. A mérnökkel úgysem igen találkozhatott volna, mert az siettetvén a tagosztás befejezését, reggeltől késő estig kint járt a mezőn, s ami üres ideje maradt, azt vagy Tininek vagy szobai munkájának szánta. A herceg iránt elég alkalma volt kimutatni, míg betegen feküdt, a részvétet, s mikor felépült, a gyöngéd odaadást elannyira, hogy az idején hitte kezét megkérni.
Nem tagadta meg. Úgy tett, mintha örülne neki.
Nemsokára megtörtént a jegyváltás is, mitől úgy szétfutamodtak az udvarlók, mint az ördög a tömjénfüsttől; csak gróf Berzay vélt látni valami fekete pontot a jegyesek derült egén – és ott maradt. Neki volt a legjobb szeme.
Az eljegyzési ünnepély csupán »en famille« ment végbe: egypár rokon, falun tartózkodó vendégeik és Fekete Miklós vettek részt benne. A menyasszony maga akarta úgy.
Különben elég boldognak látszott, mindenki azt tartotta: »na, ezek ugyan szeretik egymást, boldog pár lesz belőlük.« Hanem volt még egy ragyogóbb arc is az övénél a társaságban; annak az arcnak a ragyogása nagy árnyékot vetett a Saroltáéra. Fekete Miklós az asztal alatt ebéd közben egy gyűrűt húzott fel alattomban a Tini ujjára. Ez is azt jelentette, mit a főúri pár gyűrűje.
Sarolta észrevette a gyűrű-cserét és belesápadt: az a gőgös márványhomlok, melyen ott villogott a kilencágú gyémánt-diadém, egyszerre olyan izzó lett erre a látványra, mint a pokol.
És forrtak benne pokoli gondolatok...
Milyen nagyszerű lenne szétmorzsolni egy mennyországot és alkotni helyette egy másikat – magának.
Meg kellett adnia magát: ő, ki háborút üzent a szerelemnek, legyőzetett általa, rabja lett; ő, ki meg akarta szúrni a Tini szívét kissé, keresztülszúrta a magáét egészen.
Oh, ez a játék sokba került. Hát még mibe fog kerülni?
A ragyogó gyémántdiadém olyan nehéz volt homlokának. Ledobta fejéről: tűzött helyébe egy fehér rózsát.
– Nemde, ön is különb ékszernek találja a rózsát a gyémántnál? – kérdé Feketéhez közeledve.
– Én igen – felelt az nyomatékosan. Az a nyomatékosság annyit jelentett: »te, tudom, nem.«
Sarolta némi keserű szemrehányást vélt fölfedezni hangjában, és ez végtelenül boldoggá tette, pedig hát ez lehetett szarkazmus is.
– Higgye meg, Fekete, bennem is van pedig hajlam a költészetre. Én is tudok érezni.
Fekete nem szólt semmit, elhitte neki.
– Én nem vagyok rabja a kincsnek, rangnak. A gyémántnál jobban vonz a fehér rózsa, a szalonnál az árnyas liget. Én is le tudnék mondani mindezekről egy szerető szívért, egy igazi szívért, egy hajszálnyi boldogságért.
A mérnök nagy álmélkodással tekintett fel a beszélőre, meggyőződni, hogy a kevély menyasszony úgy könyv nélkül beszél-e, vagy pedig idéz valami poétai munkából összevissza cikornyás ékességű mondatokat?
Hát azon a büszke halavány arcon éppen akkor folyt végig egy csillogó nagy könnycsepp, amely megmagyarázott volna mindent másnak, de Miklós nem tudott olvasni a sorok között; éppen akkor is arról gondolkozott, hogy csak egy tudomány van a világon, és az nem a lavateri, hanem az »egyszeregy«.
Ő bizony megint csak inkább elhitte a grófnőnek, hogy azt a sok jót mind képes elcserélni azért a sok semmiért, mert nem tudta volna számokkal bebizonyítani az ellenkezőt.
Másnap esős idő volt, egész nap bent dolgozott a kerti lakban. Egészen el volt merülve a térképrajzolásban, midőn egyszerre nyílt az ajtó s belépett rajta Sárika grófnő egyedül.
A mérnök fel sem pillantott, azt hitte, hogy az inas jött be, s nyugodtan számítgatott tovább. Valahol kimaradt egypár parcella, azt kereste mindenütt. A kifeszített körzővel hümmögve szurkált ide-oda a vonalokon. Sárika nem merte megszólítani. Oh, hogy némán is észre nem vette szíve hangos dobogásáról!
Nagysokára mégiscsak észrevette s olyan lyukat szakított ki körzőjével a mappán meglepetésében, hogy amiatt legalább hat-holdas szántóföld mállott semmivé a természetben. Nem is tudta eleintén, káromkodjék-e, vagy pedig jónapot kívánjon a grófnőnek.
A nehezebbet választotta: jónapot kívánt s megkérdezte a váratlan szerencse okát.
– Beszélni óhajtottam önnel, Fekete.
– Parancsoljon velem.
– Nem háborgatom önt munkájában? – kérdé szokatlan félénk hangon.
– Mily kérdés!
– Min dolgozik most?
– A méltóságtok birtokának térképén. Méltóztatik talán megnézni?
Azzal odanyújtotta a grófnőnek, magyarázva, hogy a sárgás szín a szántóföldeket, a zöld szín a réteket, a halaványzöld a legelőt, a bokros-zöld pedig az erdőket jelenti.
– Ez meg legfelül micsoda? – kérdé Sarolta villogó szemekkel.
– Ez a Kelendy grófi címer, a kardot tartó oroszlán, összefonva a herceg Kukuleff címerrel, a nyíllal átlőtt sassal. Gondolom, egészen jól van?
Sárika grófnő letépte mindkét kezéről a kesztyűt, megragadta a térképet és összetépte négy darabra, aztán odadobta a mérnök lábaihoz.
– De hát mért teszi azt a grófnő? – szólt álmélkodva a mérnök.
– Hogy merte az én címerem mellé egy idegenét festeni?
– Hiszen a grófnő tudja, hogy miért.
– Én sohasem leszek a Kukuleff herceg neje. Érti? Soha!
– Értem. Eszerint a másik térképen kimarad a herceg címere – mondá Fekete szelíd flegmával.
– Én gyűlölöm, ki nem állhatom Kukuleff herceget.
– Semmi okom sincs kételkedni benne.
A grófnő hátravetette hosszú kék fátyolát, s amint kigyulladt bűvös arcával mindig közelebb-közelebb lépett Feketéhez, olyan volt, mint az égből aláereszkedő angyal.
– Gyűlölöm a herceget, mert mást szeretek forrón, szenvedélyesen. Egy olyan embert, aki arról nem is tud.
Fekete Miklós vállat vont és azt mondta vigasztalásul:
– Az bizony nagy baj. Kár, hogy nem segíthetek rajta. Ha én festeném a grófnő életének mappáját, biztos lehet, hogy fekete helyett mindenütt pirossal színezném ki.
A grófnő haragosan dobbantott lábával.
– Én istenem, ön nem ért engem!
Fekete kérdő pillantást vetett rá.
A büszke grófkisasszony pedig még közelebb lépett hozzá, kezét lihegő mellére tette, attól félt, hogy lélegzete fog elállni ama nehány szótól, mit kimondani akar, kezével görcsösen kapaszkodott a nagy dolgozóasztal csücskébe, hogy össze ne rogyjék. Olyan volt, mint a bűnös angyal, ki vétkei lajstromát nyújtja át az istennek, olyan volt, mint a haldokló szemérem, és olyan volt, mint a feltámadó őrület.
– Uram, én szeretem és imádom önt.
A mérnök megdöbbenve lépett hátra egyet, egyszer-kétszer végigsétált a szobán, azután monoton hangon előadá, hogy az, amit a grófnő mondani kegyeskedett, igen különös dolog a maga nemében, de hát ebből még ő sehol sem vette ki azt, ami a dolog lényegére vonatkozik, hogy ti. mitévő legyen mármost ő azzal a négy darabra tépett mappával?
Sarolta egy pokoli démon lesújtó tekintetével függeszté rá szemét. A sértett női méltóság kifakadása volt az: metsző és éles.
– Ember! Én nem arról beszéltem önnel!
Fekete Miklós elhárító mozdulatot tett kezével, aztán kinyújtotta azt és némán mutatott arra az egyszerű vékony karikagyűrűre a középujján:
– Nekem pedig csak arról szabad beszélnem önnel, grófnő.
És egy cseppet sem reszketett hangja a felindulástól, mikor ezt kimondta.
Oh, de bolond prózai ember volt! Nem tudom, nincs-e már azóta kitömve valami ritkaság-gyűjteményben!
