PLETYKA • 1871 (27. kötet)
PLETYKA •
1871
(27. kötet)
1871
(27. kötet)
Nem ültetik, mégis megterem; nincsen sem apja, sem anyja, mégis legszélesebb az atyafisága: nem hívják meg az estélyekre, névnapokra, bálokra, mégis a legszívesebben látott vendég. Az arisztokrácia csakúgy szereti, mint a nép; otthonos mindenütt, Spanyolországban éppúgy, mint Amerikában. Az emberek szeretnek vele foglalkozni, dédelgetik, ápolgatják; nem csoda aztán, ha olyan gyorsan nő mint a hógomoly. Néha rásüt a napfény s mielőtt kárt okozna, elolvad mint a hógomoly, de gyakrabban nem olvad el, hanem súlyos kővé tömörödik s agyonzúzza azt a tárgyat, amelyik véletlenül eléje akad, éppen mint a hógomoly.
A gyermek, mikor az első marék havat almányi labdává gyúrta kicsiny kezeivel, nem gondolja meg, hogy, mikor az a labda görgeteggé gyarapszik, legurulhat a hegyoldalról s leterítheti éppen arra menő édesapját.
Aki pedig legelőször gyúrja meg a pletykát semmiből, még kevésbé gondol rá, hogy hát ez az élvezetcikk még sokba kerülhet valakinek.
Ki ügyelne az ilyenekre!…
Csak a testet nem szabad megszúrni, a lelket nem kéri számon senki.
De hát mit is csinálna a sok asszony-néni, ha a kávé mellett csak a vajas kiflit volna szabad mártogatni a kávéba, embertársaikat pedig agyon kellene hallgatniok, és nem volna szabad szintén bemártogatni egy kis pletyka-szószba; hiszen nem halnak meg tőle, de még csak a kis ujjok sem görbül bele… aztán az embernek mégis csak elmegy mellette az ideje.
Ki vehetné az ilyet rossz néven?…
És ami szabad az egyiknek, szabad a másiknak is, amit pedig mindnyájan tesznek, az általános szabály, ami pedig általános szabály, az nem lehet hiba; tehát a pletyka nem is hiba.
Néha ugyan történik egy-egy kellemetlen eset, amelynek okául némely szőrszálhasogató, ki minden dolognak szeret elejére járni, a pletykát állítja; de hát én istenem, nem történik-e a legártatlanabb dologból néha a legnagyobb szerencsétlenség! – s kinek jutott eszébe valaha a legártatlanabb dolgot gonosznak mondani?…
Ami szerencsétlenség a pletyka miatt történik, annak a vakeset az oka, és bizonyára semmi más.
Hát ki hibájából történt, példának okáért: a Baroghi eset?
No, nem mondom, hogy ha rossz szándékkal szegrül-végrül fognám a dolgot, nem sülne-e ki egy kis gyanúsítható körülmény – teszem azt – Máli nénire is, jóllehet Máli néni talpig derék asszonyság, akinek ugyan egy darabban egy kicsit nagynak ütött ki a nyelve, de aki azért a légynek sem vét, – hogyan árthatott volna hát Baroghi Aladáréknak, mikor Aladár úr saját unokaöccse, felesége – Marika pedig a keresztlánya?… Nem olyan pogányszívű rossz rokon Máli néni.
Dehogy rossz rokon, dehogy… hanem ki tehet arról, hogy már az ember úgy van teremtve az istentől, miszerint szeret elmélkedni más emberek fölött, különösen akkor, ha az ember véletlenül hatvanesztendős asszonyság; ha pedig már egyszer benne van az elmélkedésben, tovább fűzi gondolatait mindaddig, míg összefüggő egésszé alakulnak. Ez a gondolatfüzér lehet aztán vagy igaz, vagy nem igaz. Az igazat kitalálni nem nagy mesterség, sem nem érdem; hanem nem csupán azért van az embernek feje, hogy a búbos főkötőt legyen hova tenni, de azért is, hogy teremjen benne valami. Kolumbus sem látta soha Amerikát, mégis fölfedezte. Máli néni sem látta vagy hallotta soha, hogy Baroghi Aladárnénak tiltott viszonya van Kádas Lacival, mégis úgy gondolta, hogy felfödözte.
Mert hát Baroghi Aladárné szép asszony; szellemes asszony; hogyne volnának imádói is? – ha meg imádói vannak, ő sem bolond, hogy örökösen azt a mogorva Aladárt imádja; ennélfogva mást kell szeretnie; s vajon ki lehetne az a más ember, ha nem a csinos Kádas Laci, Aladár legkedvesebb pajtása, ki mindennapos vendég a háznál?
Az ilyen fölfedezés azután elég két hétre csemegének uzsonna után Máli néni vendégei számára, kiknek titokteljes arccal beszéli el, miszerint az mégsem jó dolog, hogy az a Kádas Laci minden áldott nap ott van Baroghi Aladáréknál… A huszártisztek nagyon csintalan gyerekek, tapasztalatból tudja, mert neki is udvarolt menyecske korában valami gróf… vasasnémet volt, hanem – tetszik tudni, Máli néni nagyon erényes asszony volt, hát amúgy magyarán kiadta neki az utat. Bezzeg Baroghi Aladárné ahelyett inkább magához édesgeti, s amilyen vastagon kezdik – bizony nem lesz valami jó vége.
Ez a gondolomformán elmondott hír végigjárja két hét alatt az egész vármegye úri köreit, s mire a harmadik héten visszakerül Máli nénihez, a jó asszonyság már rá sem ismer a tulajdon elmeszülöttjére, hanem irtózattal csapja össze kezeit.
– Szent isten! Hát már ennyire vannak! ki hitte volna! Tudja-e, sógorasszony – mond a hír hozójának –, hogy ez valóságos botrány!
– Biz az a – botrány.
– Én gyanítottam eddig is, de ennyire nem gondoltam. Szegény Aladár! Talán még nem is tudja.
– Az ilyesmit a férjek szokták megtudni legkésőbb.
– De az mégis csak borzasztó. Tehát már csókolódzni is látták a cselédek? Kitől hallotta, sógorasszony?
– Beszélik már azt, sógorasszony, a gyerekek is.
– Rettenetes gyalázat családomban!… Pedig milyen jó lánynak látszott az az én Mari keresztlányom.
– Lassú víz partot mos. Egyébiránt semmit se búsuljon, sógorasszony – hátha az egész csak pletyka.
– Dejszen, nem zörög a haraszt, ha a szél nem fújja – felel Máli néni s ezer ráncú arcán igazi ijedtség festekezik.
A jó asszonyságnak eszeágában sem volt, hogy ez az ő tulajdon híre, amit a közvélemény azóta egészen másféle toalettbe öltöztetett.
Addig-addig röpködött a jó Máli néni pletykája szanaszét, mint valami tüzes rakéta, míg egyszer éppen olyan száraz helyre talált esni, hol rögtön felgyújtotta az egész helyiséget.
Valami zajos pártértekezlet volt egy jómódú földbirtokosnál; csupa férfiak gyűltek össze.
Úgy látszott, követválasztási mozgalmak szolgáltak tárgyául az értekezletnek, mely egészen úgy ütött ki, mint az ilynemű értekezletek szoktak: keveset határoztak, eleget ettek, sokat ittak.
Az értekezleten részt vettek Baroghi Aladár és Kádas Laci is.
Szép férfiú volt mind a kettő, az egyiket nagyon szerették az asszonyok, először azért, mert huszár volt; de legjobban azért, mert nem volt még nős, s mert minden nőnek egyformán tette a szépet: kitüntette mindnyáját és nem tüntetett ki egyet sem. Baroghi Aladár pedig éppen ellenkezőleg tőn, a bolondulásig szerette szép fiatal feleségét, Szent-Udvari Marit, azonfelül pedig elhanyagolt minden nőnemű ismeretséget, hanem ahelyett inkább a közügynek szentelte életét.
Széles körben kitűnő fiatalembernek tartották, aki a megnyílt alkotmányos élet lépcsőin jó magasra küzdi fel magát vasszorgalmával és jeles tehetségeivel; ezt ő maga is érezte s nem volt ment egy kis büszkeségtől, midőn azt szokta mondani:
– Én akkor is úr volnék, ha egy barázdát sem hagyott volna az apám.
Baroghi Aladár azonban nemcsak úr volt, hanem ami ennél százszorta magasabb állás – egyszersmind boldog ember is: nemcsak a legszebb felesége volt a vármegyében, hanem a legtisztességesebb is; valódi mintaházaséletet vittek, úgyhogy nem egy agglegény kapott kedvet a házasélethez Baroghiék példájából.
Ki hitte volna még akkor, hogy a Baroghiék példájából egészen másféle következtetéseket is fog húzni valaha a világ.
…Az említett értekezletből Kádas Laci távozott el legelőbb.
A kedélyes cimborák és a háziúr mindenféleképp marasztalták, mert hát olyan jó tréfás fiú az a Laci, nélküle agyon van ütve a kompánia, mint mondani szokták.
– Ne menj, pajtás! Maradj itt vacsorára. Az igaz, hogy a két öregen kívül nincs egyetlen egy asszony sem, akit hálódba foghatnál, hanem ahelyett majd fogdossuk a – pagát ultimót.
Kádas Laci titokteljesen mosolygott:
– Nem lehet.
Aladár is sietett marasztalni kedves barátját.
– Ugyan hova mennél? Rossz az út, aztán mindjárt besötétedik. Maradj itt, holnap meg átjössz hozzám. Mari úgyis meghagyta: elhozzalak. Valami formát festesz majd neki.
– Sehogy sem lehet itt maradnom. Egy igen, igen fontos kötelességem nem engedi. Ígérkeztem mára valakinek.
Laci nagyon nyomatékosan ejtette ki a »valakinek« szót.
Az emberek szánó mosollyal néztek Aladárra.
– Ugyan kinek? – kérdé Aladár kíváncsian.
– Nagy titok holnapig. Meg akarlak vele lepni holnap.
– Úgy? Hát akkor csak isten hírével! Annyit előre is gyanítok, hogy valami bolondság lesz.
– Sőt éppen ellenkezőleg, a legkomolyabb lépés életemben – mondá halkabban, mintha csak Aladárnak szánta volna végszavát.
Ez szívélyesen megszorítá Laci kezét s még maga segített őt betakarni a bundájába, hogy valahogy át ne fázzék a könnyű huszárruhában. Aztán gyanútlan arccal sietett vissza a többi vendéghez.
Hogy belépett, hirtelen csend lőn.
– Már csak nagy szoknyahős az a Kádas. Fogadni mernék, hogy valami érdekes kalandra indult.
Figyelmes kezdett lenni.
– Mi lelte ma ezeket? – kérdezé magában.
A két házi öreg anyóka (a háziúr neje és testvére) titokteljesen dugták össze a fejüket, beszéltek valamit, azután nevetgéltek utána, lopva egy-egy bántó pillantást vetve Baroghira.
A vármegye szabadalmazott gorombáskodója, az öreg Stofi fiskális ajkához emelé a hetvenhetedik poharat és egy talpraesett toasztot mondott az olyan férjekre, akik a többi férjek közt kimagaslanak büszke címerök által.
Mialatt pedig beszélt, apró savó színű szemeit a világért sem vette volna le Baroghi Aladárról.
A társaság mint mindig, most is jóízűn nevetett a fiskális úr elmés toasztján. Aladárt bosszantotta ez a nevetés, leolvasván az emberek arcáról, hogy az neki szól.
– Nem szeretem a rébuszokat, uram – mondá, büszkén tekintve szét a gúnyolódókon.
– Bizony pajtás, egy kicsit nehéz fejed is lehet a rébuszokhoz, mert ezt az egyet ugyancsak későn akarod eltalálni – szólt egy szőke uracs.
– Pedig nagyon egyszerű. Az egér nem veszi észre a macskát. Ennyi az egész… – gúnyolódék egy másik.
Baroghi Aladár zavarral jártatá körül tétovázó tekintetét. A finom, nagyvilági ember, ki minden körülmény között fel tudta magát találni, most egészen ügyetlennek, nevetségesnek látszott.
– Ej, kedves Baroghi! Ne hagyja magát! – sipított az éltes háziasszonyság. – Bizony még kifognak rajta.
Egy öreg urambátyám, aki nem értett a bontonhoz, megszánta a kedves uramöcsémet s félreintette egy félreeső szoba szögletébe.
– Már csak megmondom, öcsém, hogy min nevetnek ezek a lurkók.
– Nagyon megköszönöm urambátyám szívességét – hebegett Aladár.
– Sose köszönd. Mindennapi dolog az egész. Rajtam is megesett biz a… azaz, hogy a – feleségemen.
Aladárnak arcába szökkent a vére.
– Folytassa!
– Hajszen az ugyan fogja is, míg a körmére nem koppantasz. Vagy úgy? Én folytassam? Hát csakugyan nem tudod? Ejnye, ejnye, öcsém, hol jár az eszed, ha még rá nem jöttél arra sem, hogy ahol szép asszony mellett szép huszárember a házibarát, ott nem hiába keresünk csomót a kákán.
Aladár még jobban elvörösödött, indulatosan ragadván meg a táblabíró rókatorkos mentéjének gallérját.
– Uram! – hörgé tompa hangon – mondja ön, hogy tréfál, vagy különben megfojtom.
Az öreg urambátyám meghökkent kissé, hanem azután eszébe jutott lassankint, hogy nem azért vala az ő édesapja inszurgens-hadnagy valaha, miszerint a fia hiányt szenvedhetne a bátorságban, minélfogva kifejtvén rókatorkos mentéjének gallérját Aladár vonagló ujjaiból, nagy komótosan megcsavarta őszülő bajszát és ilyeténképpen válaszolt Aladárnak:
– Köszönöm irántami jóakaratodat, öcsém, de biz én már csak nem vonom vissza, amit mondtam, különben rajtad kívül úgyis az egész világ beszéli, hogy Kádas öcsénk ott is arat, ahova nem vetett.
Aladár görcsösen szorította össze ökleit, szólni nem bírván a rendkívüli felindulástól; de hisz eleget mondott anélkül is ajkainak kínos rángása.
– Rám meg hiába haragszol – folytatá az öreg –, jóakaró embered vagyok, azért mondtam meg amit magad nem tudsz észrevenni, jóllehet az a gézengúz nem is titkolódzik valami nagyon. Az volt a legmulatságosabb, hogy magadnak mondta, miszerint megígérkezett »valakinek«, s te el nem tudtad találni, hogy a valaki éppen a saját feleséged. Hüm!
Baroghi izzó homlokát tapogatta meg reszkető kezeivel, aztán csendesen kitántorgott a teremből. Mintha a hideg levegő odakint elolthatná a homlok forróságát is.
Mikor a tornácra ért, egy márványoszlophoz támasztá bágyadtan fejét.
– Istenem! – rebegé – lehetséges-e ez?
Azután elgondolta, milyen hű barátja neki Kádas Laci, milyen szelíd angyal, becsületes nő Mari… Szilajan dobbantott lábával a kemény kövezeten, élénken vetette hátra okos, büszke fejét, és azt kiáltá hangosan:
– Nem igaz!
S nyugodtan, közönyösen a mulatók közé tért, mintha nem is történt volna semmi.
»Neki nincs joga bizalmatlankodni.«
És nem is akart gondolni többé semmire, hanem élénk vitába ereszkedett valami száraz jogi tárgyról Stofi ügyvéddel.
Akik a vitát hallották, azt mondták, hogy Baroghi Aladár okos ember, de néha összebeszél biz’ a bolondokat is. Ma ugyan rosszul védelmezte állításait.
No, hanem örült is Stofi fiskális, hogy egyszer valakit mégis lecáfolhatott, s hogy még jobban megadhassa neki a végcsapást, igyekezett valami élcet illeszteni össze.
– Úgy látszik, pajtás, hogy álmodol ma, pedig nem ártana ébren lenni egy kicsit.
A fiskális úr bámulói, ti. két gyakornoka, nyomban észrevették a kitűnő élcet és elkezdtek rajta kacagni.
Baroghi feléjök fordult és ezt mondta sötéten:
– Ha kacagási görcseik vannak, tudok én jó orvosságot.
– Ugyan mi volna ez? – kérdé egyszerre a két gyakornok.
– Egy kis érvágás – felelt Aladár oda sem nézve.
A két fiatalember úgy megijedt ettől a medicinától, hogy tanácsosnak látták elsompolyodni valamely félreeső szögletbe; legjobb az ibolyának, ahol észre nem veszik.
Baroghi Aladár pedig, hogy szórakozottságát elűzze, bement a szomszéd szobába kártyázni.
Nagyon figyelmetlenül játszott, mégis folytonosan nyert.
– Hja, a szerencse vak – panaszkodott a bank-adó.
Ott termett Stofi fiskális is a kártyaasztalnál, ki szokása szerint semmi észrevételt sem hagyott helyben.
– Dehogy vak, dehogy… – mondá. – Sőt inkább nagyon szabályszerűen van. Aki szerencsétlen a szerelemben, szerencsés a kártyában.
Aladárt most bántotta ez a közmondás.
Miért nem veszített inkább?
Öntudatlanul szórta és seperte be a pénzt. Talán nem is látott semmit: lelke előtt összefolyt a világ, s úgy látszott, mintha be volna hunyva a szeme; látta, hogy az emberek mozognak körülötte, de nem érti, mit beszélnek. Különös állapot ez, amibe csak a lélektudós tudná magát beleképzelni. Az egész mindenség valami zűrzavaros zsongássá törpül; az ember azt hinné, hogy már nem is él egészen e káoszban, vagy azt gondolná, ha ugyan képes volna még gondolkozni, hogy ijesztő arcú démonok röpködik körül, kik a fülébe kiáltanak soha nem hallott kellemetlen vad hangokat, amik a velőt rázzák meg.
Aladár hiába erőltetett nyugodtságot: az ő lelke meg volt zsibbadva.
Azok a rossz démonok úgy űzték, úgy kergették… futnia kellett előlök.
De hova? Lehet-e a nyugtalanság elől elszaladni? Adhat-e tanácsot az agy, amikor a szenvedély véres nyomást gyakorol rá?
Az ész leteszi a kormány gyeplőjét s beleszabadítja a nagy zsarnokot, az ösztönt, aki nem gondol vele, hogy mint és meddig uralkodik, hanem amíg uralkodik, saját szeszélye után indul.
Aladár felugrott a kártyaasztal mellől, asztal alá söpörte az előtte heverő nagy összeg pénzt, aztán kifelé indult.
A játszótársak fejöket csóválták, Stofi fiskális mosolygott s utána iramodván Aladárnak megfogta karjánál.
– Hahó, Aladár!… Hová szaladsz? Ne nevettesd ki magad? Már eddig rajtad mulat a fél vármegye. Nem érdemes az a hűtlen asszony, hogy valami bolondot tégy miatta. Csak lassan a testtel! Ami pedig a válópört illeti; ajánlom ügyvédi szolgálatomat…
Baroghi Aladár fájdalmasan felszisszentett; majd összeszorítá ajkait s kiragadva magát az ügyvéd karjából, rohant ki az udvarra.
A kocsisnak parancsolta, hogy fogjon be.
– Gyorsan, gyorsan!
El nem búcsúzott senkitől. Mit neki most az egész világ! még a bundáját is bennhagyta, anélkül ült fel a kocsiba. Mit neki most a hideg?
– Csak gyorsan… lóhalálba!
És Palkó kocsis érti a mesterségét. Mintha szárnyat adott volna a négy csikónak, úgy vágtatnak előre, hogy, mint a lovaiba szerelmes Palkó mondani szokta, tán csak úgy hébe-hóba, példának okáért lépnek egyet-egyet a földre, a többit pedig a levegőben teszik.
Hanem a nagyságos úrnak még ez is lassan van. Palkó fejet csóvál, midőn erre azt feleli: »igenis értem, kérem alásan«, s aztán letér az országútról és völgyön-hegyen, szakadékon keresztül ereszti a rudat Barogfalva felé toronyirányában.
A nagyságos úr tudja mit akar. Palkó nem tud semmit, csak azt, hogy a lovakat nem kell kímélni. Ő nem törődik az úr dolgával, hanem azt látja, hogy az a mozdulatlan összegörnyedt alak ott a hátulsó ülésen nem jó járatban van, minélfogva, tehát ő maga (ti. Palkó kocsis) sincs jó járatban, s amint közibe vág olykor a négy röpülő lónak, el-eldünnyögi magában:
– Már csak látom én, hogy nekünk kettőnknek valami bajunk támadt ma.
Éjfél volt, midőn a barogi kastély külső kapujához értek. Isten csodája, hogy a nyakukat nem szegték valahol.
A nagyságos úr megparancsolta kocsisának, hogy ne hajtson be az udvarra, hanem fogja ki a lovakat itt, azután kösse meg a nagy akácfához, vagy pedig eressze világnak, amint akarja, és jöjjön vele a kastélyba, mert szüksége lesz rá.
Mialatt még beszélt, a kastély két, első emeleti, kivilágított ablakát nézte folytonosan.
Mikor készen volt Palkó, a hátulsó ajtón nesztelenül bementek a friss havon a belső udvarba. Aladár azt súgta Palkónak, hogy hozzon létrát és támassza meg a világított ablak irányában.
Az öreg szolga engedelmeskedett.
– Eltalálta-e kend, öreg, mit akarok? – kérdé Baroghi szomorú, megindult hangon.
Az egykori huszár lecsüggesztette őszbe csavarodott fejét, aztán keservesen nyomta az egyik szemére a hosszúpántlikás kalapot, mintha jobban esnék neki félszemmel nézni ezt a dolgot.
– Nem biz én, nagyságos uram. Nem is találom el soha. Csak azt tudom, hogy nem leskelődni akar nagyságod ezen a létrán. Teringette… azt már bizonyosan tudom.
Aladár bámulva nézett öreg szolgájára; aztán elfordult tőle.
– Igaza van kendnek.
Az öreg némán biccentett fejével.
– De nekem mégis meg kell tudnom, mi történik abban a szobában ott fenn.
– Igenis értem, kérem alásan.
– Ha tehát például kend…
Az öreg Palkó még mélyebben húzta kalapját arcába.
– Nagyságos uram, hű embere vagyok, az is leszek holtig, hanem azt az egyet ne kívánja tőlem. Múljék el ez a keserű pohár, ha lehet. Én szeretem a becsületet.
Aladár egy könyűt vett észre az öreg fénytelen szemében.
– Jól van – szólt Aladár kétségbeesetten. – Kend is olyan mint a többi. Megyek hát magam, mert nekem is becsületem kívánja ezt a lépést.
És felhágott a lajtorja első lépcsőjére.
Palkó villámhirtelen ugrott oda.
– Ne menjen… ne menjen, hadd inkább én menjek.
Az öreg ügyesen mászott fel a lajtorján egész az ablakpárkányzatig, míg lent Aladár fogta a lajtorja végét. Talpa alatt égett a föld, keblében a legellentétesebb érzelmek vihara zúgott.
– Mit látott kend? – hörgé elfojtott, félénk hangon, midőn Pál lefelé lépegetett.
– Nem dukál elmondani – mormogott Pál, mintegy restellve, hogy nem is valami dolog miatt követett el ilyen ordré-ellenes csínyt… – hanem csak amolyan asszonyhistória az egész, francia lakájnak való munka.
– Parancsolom! – rivallt fel Aladár indulatosan.
– Már mint azt beszéljem el, hogy mit láttam? Hát a kék vendégszobában a kandalló mögött ül egy úr, annak az úrnak ölében pedig egy gyönyörűséges szép asszonyszemély…
Aladár, mint a meglőtt oroszlán, dühében elbődült s eleresztvén a lajtorját, futott a kinyitott kastély kapuján át az emeletre.
Az emeletre vezető lépcső ki volt még világítva.
Aladár önkéntelenül pillantott egy a behajlásnál függött tükörbe… Egy ember kuszált hajjal, villogó szemekkel, összeszorított ököllel, egyik kezében pisztolyt tartva rohant onnan eléje: Aladár is összeszorítá öklét, feléje rohant s olyan irtózatosat ütött rá, hogy csörömpölve ezer darabra zúzódott össze a – tükör.
A boldogtalan nem ismert magára.
De ha magára ismert volna is, nem sokat gondolkozott volna rajta, ha vajon illik-e nagy éjszaka idején olyan toalettben látogatást tenni valami szerelmes párnál. Aztán tudta is ő azt, mit cselekszik!
Lihegve érkezett a kék vendégszoba ajtajához; a tükör üvegén megsértett kezéből lefolyó vércseppek jelölék útját.
Az ajtót villámsebességgel szakítá fel.
-------------------------------------------------------------------------------------
Egy fehérruhás hölgy ült az ajtónak háttal fordulva Kádas Lászlóval szemben a kandallónál. Bizonyosan nagyon édes dolgokról cseveghettek együtt, mert víg nevetés halt el az ajkukon, mikor Baroghi ijesztő alakja oly váratlanul és oly gyöngédtelenül betoppant.
A karcsú hölgy elfojtott sikoltást hallatott, aztán félénk őzike gyanánt iramodott el a termek hosszú sorain át, melyek a kastély balszárnyával voltak összeköttetésben.
– Mari! Mari! – kiáltott Aladár utána szaladva.
Laci felugrott a karszékből, melyben ült, s jóízű nevetéssel állta Aladár útját.
– No, csakhogy már egyszer becsípve látlak. Nem adom egy paripáért.
Aladár azzal felelt, hogy kisütötte a kezében tartott pisztolyt.
Kitűnő lövész lehetett. A csinos huszártiszt szívén találva rogyott össze.
– Ez a te büntetésed – szólott irtózatos nyugalommal.
S a szelíd Baroghi Aladár kéjes gyönyörrel nézte: mint dagad tócsává a sima padlón legjobb barátja vére.
A haldokló félkönyökére emelkedett, aztán azzal a szokott víg mosolyával mondá elhaló, bágyadt hangon:
– Ejnye Aladár, de bolondokat csinálsz, ha részeg vagy. Szervusz!
A mosoly ismét megjelent kékülő ajkain, majd elmosódott lassankint, helyet hagyva a halál hideg leheletének.
A víg fickó úgy halt meg, mint illik. Még a halál sem vetkőztette le teljesen humorát, a virginia szivar még holta után is ott kacérkodott összeszorított fogai közt.
Baroghi Aladár gyűlölségteljes tekintetet vetett a holttestre, azután végigfutkosott a szobákon hűtelen neje után.
Sehol sem találta.
Bizonyosan a balszárnyba, saját szobáiba menekült.
Az ebédlőből kijutott a folyosóra; ott már fel volt lármázva minden; az álmából felriasztott s a lövés zajára? összefutott cselédség egymástól kérdezősködött: mi baj mi történt?
– Hol az asszony? – kérdé Aladár dörgő hangon.
– A nagyságos asszony? Hát hol volna? A szobájában – feleli a szobalány dideregve.
Aladár oda sietett.
Istenem, milyen más érzelmek közt szokta átlépni e szent küszöböt!
Neje nappali szobáján kellett keresztülmennie.
A hálószoba ajtajánál megállott: azt hitte hogy az ajtó valószínűleg be lesz reteszelve. Arra gondolt, hogy valami feszítővasat találjon, mely alkalmas lenne a zár felnyitására.
Gyertyát gyújtott.
Az asztalon ott hevert neje kézimunkája, mit olyan pirulva rejtegetett előtte a múlt napokban: egy kis gyermekfőkötő.
A szerencsétlen ember kiejtette kezéből pisztolyát s belefogódzott a kis mahagóni-asztalkába, hogy össze ne roskadjon.
Most tűnt fel neki egész teljességében borzasztó vesztesége.
Minden oda van. Ami paradicsom volt tegnap, az pokol ma; ami még tegnap boldogság volt, az ma átok; aki tegnap király volt, az ma koldus. Vagy még annál is rosszabb. Neki nem maradt egyebe, csak egy iszonyatos pusztulás és a bosszú!
Ah, a bosszú!
Aladár ereje visszatért e gondolatra, szilárd léptekkel ment a hálószoba ajtajához s véres kezét odanyomta a kilincsre.
Mennyire meg volt lepve, midőn az ajtó kinyílt. Nem volt tehát bezárva.
A szobát homályos éji lámpa világítá.
Aladár lábai legyökereztek, midőn körültekintett.
…A szoba egyik szögletében patyolat-fehér selyem ágyon ott aludt a szép Mari, boldogan, nyugodtan mint az angyal, éjfekete szemei le voltak húnyva a hosszú selyempillák árnyékában az egyik karja pongyolán leeresztve, a másik pedig a mellén szétvált hálóöltönyt fogta össze öntudatlanul; a halavány-barna arcra piros rózsákat rajzolt az álom, mely hogy mély lehetett, tanúsítá a szokottnál erősebb lélegzete.
Aladár agyán egy irtózatos gondolat futott keresztül.
Jaj neki, ha ez a gondolat igaz! És mégis talán jobban szeretné, ha igaz volna.
Odavánszorgott neje ágyához s megragadta lecsüggő kezét.
– Mari!
A szép barna asszony talán álmában is megismeri ezt a hangot, s mosolyogva nyitja ki epedő nagy szemeit.
– Itthon vagy, Aladár? Soká vártalak este.
Aladár meghatva fordítja el sápadt ijesztő arcát, és gondolkozik, mért jött ő most ide?…
A szép asszony megdörzsöli fehér ujjaival kissé álmos szemeit, és elkezd csevegni.
– Tudod-e, hogy vendégünk is van? Itt van Kádas Laci és még valaki… No, ne fordulj el. Találd ki, hogy kicsoda…
Aladár nem felelt.
A kis barna menyecske nem állhatta meg sokáig a nagy titkot.
– Hát képzeld, Laci ugyan rászedett minket. Tegnapelőtt megesküdött titokban Vilma húgommal, aztán kicsinálták, hogy ma este itt jönnek össze és nálunk töltik a mézesheteket. Gondolhatod, mennyire meg voltam lepve, midőn Vilmát mint feleségét mutatta be. Nagy kópé az a Laci!
Baroghi Aladár egész testében elkezdett reszketni, mint a nyárfa, azután egyet ordított, mint valami vadállat, és összeroskadt a padozaton.
Mari ijedt kiáltására befutottak a cselédek s hideg vízzel kezdék urokat eszméletre téríteni.
A cselédek közt mint síri árny suhant be egy fehérruhás, halavány arcú nő, lebontott hajjal, kikelt, vonagló arccal kétségbeesetten kiáltva:
– Gyilkos! gyilkos!
Az öreg Pál azonnal megismerte, hogy ez volt az a gyönyörű szép asszony, akit a huszártiszt ölében látott.
Csakhogy akkor nem volt ilyen halavány!
– Ez a gyilkos! – mutatott Aladárra a fehérruhás nő.
Aladár pedig felnyitotta szemét, felugrott gyorsan s bárgyú kacagással a fehérruhás nő nyakába vetette magát, azt susogván csendes, boldog mosolygással:
– Szervusz!
A fehérruhás hölgy iszonyodva lökte el magától a szerencsétlent, amit az jóízű kacajjal fogadott, s leült az ágy szélére elalélt neje mellé, és azt mondta gyermekes komolysággal, megsimogatván hosszú fekete haját:
– Palkó, csináljon nekem ebből a hajból ostort!
Azután sajátságos mimikával elkezdte mutogatni, mint szoktak az ostorral pattogni, mikor az első lovat akarja az ember megvágni, vagy mikor a lógóst oldalvást csapkodja vissza a kocsirúdhoz.
Az öreg Pál csak nézte, nézte szomorúan Aladár urat sokáig, becsületes öreg arcára két könnycsepp gördült le, azután keserű kocsis-humorral morogta magában:
– Tudtam, hogy elhagyunk valamit abban a cudar sebes hajtásban. Ahun la. Az eszét hagyta el a nagyságos úr.
.......
És ez nagyon egyszerű történet. Az emberek beszéltek róla egy kicsit; azután elfelejtették; még csak a világ feneke sem esett ki miatta. Az igaz, hogy egy menyasszony lett özvegy benne, egy fiatal ember halott, egy boldog nő szerencsétlen, egy okos s szelíd férfiú gyógyíthatlan őrült, – hanem hát ez mind csak a szeszélyes fátum dolga, mely szeret néha olyan képeket rajzolni az élet könyvébe, amikben túlságos sok a tragikum.
De hát ki tehet arról? az embernek egy haszontalan orvossága van ellene – a részvét.
No, de nincs is benne fukarkodás.
Hogy mást ne említsek – a jó Máli néni gyakran jár át kedves, szerencsétlen keresztlányához és vigasztalja szegényt, amint lehet.
…Meg kell nyugodni az isten végzésében, ő tudja, mit cselekszik… az ő bölcsessége kiapadhatatlan: hanem az emberek! – azok rosszak; piszkolják, rágalmazzák egymást, pedig hát minek az az örökös marakodás, pletyka?
Az ám, gonosz a világ.
Őrá is kenik-fenik, hogy rossz a nyelve, azt pletykázzák, hogy ő pletykázik; pedig isten látja a lelkét, még a légynek sem vét szegény Máli néni.
