MIKOR AZ ÚJ KASTÉLY FÜSTBEMENT • 1871 (27. kötet)
MIKOR AZ ÚJ KASTÉLY FÜSTBEMENT •
1871
(27. kötet)
1871
(27. kötet)
Szegény urambátyám, de csöndes ember lett magából!
Itt állok a sírján és hallgatom, hogy nem hallom-e a nagy kupakatlan selmeci pipa szörtyögését odalenn a sír fenekéről…
Dehogy hallom, dehogy… A nagy selmeci pipa odahaza van a becsukott »Corpus juris« fekete pergamenjén végigfektetve, félig kiszíva… Egészen már nem volt ideje kiszíni szegény Ezékiel bácsinak. Magához citálta a halál. Terminusa volt. El kellett mennie.
Minden csöndes a temetőben, csak a hajnali szellő beszél a szomorú-fűzfa lombjaival, lassan suttogva, mint a szerelmesek… Hogy tud ellenni kedves urambátyám ebben az átkozott csöndességben? Ahol nincs alperes, felperes, egzekúció, licitáció, brachium, nincsen semmi, csak az ostoba némaság. Jobbra maga mellett ott fekszik Ricsók Marci, ki ötvenhárom forintjával tartozott, és hogy ne legyen kénytelen megfizetni, ráíratta minden vagyonát feleségére; balról pedig Szuszi Miska alussza örök álmát, aki kaszájával szúrta le azt a szép pej csikaját, amit az Attila gyerek alá nevelt. Ugyan kedves Ezékiel bácsi, hogy tud aludni ilyen szomszédságban?…
Minden csöndes, csak a távoli malom kelepelése hallatszik át. Ez az a híres malom, melyhez, mikor építette, »fölfelé« akarta ásatni a vizet, mert már azt a csúfságot nem lehet úgy hagyni, hogy egy nemes embert a természet regulázzon. Azért is ő regulázza a természetet. Hanem utoljára is beleunt a gyilkos munkába, azt mondta, hogy ménkő győzne a természettel birkózni; az nagy úr, hadd legyen neki is igaza… folyjon lefelé a víz… Így épült meg a híres malom, melynek csöndes estéken egész a temetőig is elhallatszik melankolikus kelepelése. Hallja-e, kedves Ezékiel bácsi, odalenn a sír fenekén?…
A téres ősi portát odahaza benőtte a csalán, kóró, maszlag, a kertben lévő kertben találtató kertben (amint hét országra szóló prókátori tollával a bekerített fundus virágos kertjében a dohányra elrekesztett kertecskét körülírta) a jó sarjú dohányt rendre lopkodják azok a semmirekellő mendikáns-gyerekek;… és még csak meg sem moccanhat szegény Ezékiel bácsi, hogy közibök csördítsen azzal a rozzant »duplával«, amelyikhez képest a burkus király puskája is csak »disznóláb«.
A százados pince odaát a hegy alatt nem élhette túl gondos gazdáját – beomlott. Boldog, boldogtalan bejárhat belsejébe és pusztíthatja a bakatort. Az Attila gyerek nem gondol vele. Istenem, de jó, hogy meg nem érte ezt az állapotot, kedves urambátyám!
Az öreg szőlőt, mit olyan gonddal, olyan szorgalommal ápolt, mely szemefénye volt teljes életében, csúffá tette az idén valami hitvány jégeső. Mintha a jégeső is tudná, hogy már úgy sincs senki, aki összevissza szidná ezért a gorombaságért.
Mindene tönkremegy, vész, kopik, mióta olyan nagyon csendes ember lett!
A dohányzacskót elhasználta a gazdasszony befőzöttekre takarónak; a híres periratokat, miket hol prózába, hol versbe szerkesztett, miket a vármegye gyönyörrel olvasgatott, egyenkint szedik el a szolgálók gyömbér-, paprika-, túró-takarónak; a nagy kalamárisban, melyből mint Jupiter fejéből, seregestől pattant ki a sok nagy gondolat, kiszáradt a tinta, s a rágott végű lúdtoll hiába nyúlna be, hogy fekete száját megitassa; – de még ha megitathatná is, úgysem lehetne vele írni, mert már azóta ő is pipaszurkálóvá devalválódott, s nincs az a »penicilus« a világon, amelyikkel vissza lehetne még egyszer avanzsíroztatni »calamusnak«. A mestergerendára akasztott kulacs megrepedett a szárazságtól, a sárga foglalványú »ocularisból« pedig kivették az egyik üveget azok az istentől elrugaszkodott béres kölykök és most a napsugárt fogdossák vele az akasztófáravalók!
Bizony, bizony, jobb világ volt még három év előtt.
Még most is szemem előtt áll, amint mindszentek napján utoljára láttam, mikor a plebánossal almát venni mentünk hozzá. Milyen egészséges volt még akkor! Pirospozsgás, mint maga az élet. Csak a foga fájt egy kicsit és az álla fel volt kötve valami tarka zsebkendővel, mely a feje tetején végződött egy ízléstelen másliban.
Persze, nem a tükör előtt volt kötve.
Az olyanféle öregúr már nem sokat ad magára, nem sokat szeret a tükörbe nézni; különben is arról volt nevezetes, hogy egyszer a főispáni bálra botosban jelent meg. Mindenféle ruha rendesen összevissza volt hányva rajta, a felső kabátja rövidebb szokott lenni az alsónál, vagy a csizmáját húzta fel rosszul, a hegyes-orrú párból a bal, a harcsa-orrúból pedig a jobb lábára. Hanem az azért nagyon jó volt. A nemesember meztelenül is úr.
Az irálya is tökéletesen hasonlított viseletéhez: összevissza volt abban hányva minden kifejezés, úgyhogy első pillanatra »csuvasz« nyelven írottaknak vélte az ember peres iratait.
Egyik keresetének tárgyát így fejezte ki egyszer: »Kót vas – legalábbis 24 frtjával számítva – kályha és járulékai iránt«. Legnevezetesebbé tette mégis az az egyszeri a törvényszékhez intézett kérelme, melyben, miután a törvényszéki bírákkal egyenkint »per tu« volt, fölöslegesnek tartván a címezgetést, egyszerűen odakanyarította megszólításnak, amint dukált: »Te Törvényszék!«
Egyszóval Harcsa Ezékiel híres prókátor volt…
De nem is arról van itt szó – mert azt úgysem vonja kétségbe senki;… hanem, ha jól emlékszem, arról kezdtünk beszélni, hogy három évvel ezelőtt mindszentek napján mi történt légyen vele olyan nagy dolog, amivel egy novellát megkezdeni lehessen.
Hát bizony az történt, hogy délután négy óra tájban – megszomjuhozott.
Miután minket hiába marasztalt, fogta magát és átkurjantott a szomszédban lakó Pilászi sógorra, meg a jó torkú Kubacsek kántor uramra – hogy hát ballagjanak idébb egy szóra, kettő lesz belőle.
Lett bíz abból ezerkettő is…
– Hátha megnéznénk a pincét.
A két jeles férfiú, Pilászi és Kubacsek, nagyot bólintottak fejeikkel, mintha mondták volna: »pártoljuk a tisztelt előttünk szóló indítványát«. Kubacsek uramat ugyan otthon várta a sok parasztgyerek, éktelen ordítást mívelve a tudomány csarnokában; – de hát hadd várjon! Kell is a parasztnak tudomány!… Tisztelje az urat és fizesse az adót… akkor mindjárt okos ember; Pilászi uramat, ki uradalmi számtartó volt, szinte odahaza siratta a sok munka… hanem azért mégis jó lesz kimenni Harcsa sógorral és elbeszélgetni egy »kvaterka« mellett a gazdászatról, ami az öreg Pilászi úrnak legkedvesebb »témája«.
Örökké azon ábrándozott: miként gazdagíthatná meg hirtelen földesurát, s azalatt egészen elhanyagolta gazdászati teendőit.
(Igazi fotográfiája a magyar ember politikai magatartásának.)
Ezt különben csak zárjel közt mondom, mert Ezékiel bácsi nem szeret politizálni. Az ország dolga majd elvégződik magától is. A legnagyobb politikus az, aki sohasem politizál. Aztán a politikai konstellációk is úgy állnak, hogy az ember ki sem ösmeri már magát, hol az igazság.
Talán sehol, egyik pártnál sem?
Hanem, ha már csakugyan létezik valahol, akkor alkalmasint a borban van.
Ott kell azt megkeresni.
No, hanem kereste is szegény Ezékiel bácsi végtelen szorgalommal; ki tehetett róla, hogy sohasem találta meg, s mindennap újra kellett kezdeni a keresést?
Ebben az egyben állhatatos volt egész utolsó leheletéig…
Hát aznap is szépen megindult Kubacsek és Pilászi uraimékkal, a dupla puskát nyakába akasztva, a szürke »Zeubisz« kutyát pedig, melynek Kutya-Bagostól Szent-Bernárdig nincs párja, magához szólítva.
Pincébe menet keresztül kellett ballagni a tagján is, mely a malma végiben volt kihasítva, körülbelül ötven hold rét, föld, legelő és szőlő egy darabban, sűrű bokrokkal, lombcsoportozatokkal, tömérdek gyümölcsfával, csergedező patakokkal díszítve.
Valóságos paradicsom. A legszéliben gyönyörű vízesést, egy kis Niagarát »produkált« a természet, melytől alig nyolc lépésnyire kezdődött a másik paradicsom a – pince torka.
Oh, ti prózai pesti emberek, kik megisszátok »halbszaitli« borotokat a »Kis pipá«-ban vagy a »Slová«-ban, – ti nem tudjátok, milyen derék dolog falun a pince torka.
Ami Pesten a Deák-klub, Nemzeti Kaszinó, baloldali kör, kávéház, sörház, vendéglő, dalárda, színház összevéve: azt itt mind a pince torka pótolja.
…Itt hányatik meg Európa sorsa, jövendő alakja, itt szidatik össze, ha drágaság van – a drágaság, ha olcsóság van – az olcsóság; itt fejlődik alattomban a jogtudomány, itt csírázik ki a korteskedési rendszer, melyet aztán odaát Pesten, nem tudom, mint fojt el a »tisztelt ház«; itt születnek a lapok vidéki levelei, itt döntetik el a teens vármegye magatartása a megyerendezéssel szemben, itt arat dicséretet a szolgabíró, amiért a zsidót saját nagyúri kezével eldöngette, ha ti megrójátok is érte az újságtokban. Ez egy egészen más világ, szabad föld… Amerika… hol az szab törvényt a többinek, kinél a lopótök van, melyen keresztül eregeti be az öblös poharakba a pince belsejéből kihozott bakatorit.
Erre a szent helyre vezette vendégeit Harcsa bácsi.
Kivette zsebéből a nagy »ordinári« kulcsot, hogy a pince zárját felnyissa.
Az könnyen engedett, annak jeléül, hogy hozzá van szokva e művelethez.
A két vendég leheveredett a pince előtti gyepre, s elkezdett beszélni, amiről ilyenkor szokás, hogy ti. elkelne már egy kis eső… kiállhatatlan nagy a szárazság.
Az már bizonyos. Még a torkuk is érzi.
No, de ezen majd segít Ezékiel bácsi, aki itt hozza már a teli lopótököt, lyukát mutatóujjával erősen leszorítva, nehogy a drága ital eltévessze valahogy rendeltetése célját.
– No, kóstolónak egy kvaterka… igyék, sógor uram… tessék, öcsémuram!
– Finom zamatja van – mondá Kubacsek, mint szakértő.
– Olyan amilyen… – replikázott Ezékiel bácsi egy pillantást vetve a kinyitott ajtón keresztül a pincébe, hol a teli hordók úgy állottak ott illő rendben, mint valami szép lány fogsora.
Gyönyörű dolog is ám egy ilyen pince. Felér a burkus birodalommal. Ezékiel bácsi legalább nem cserélne.
…Avagy nem birodalom-e a pince is, melynek maga Ezékiel bácsi korlátlan királya? A hordók az alattvalók… Aztán milyen csendes, türelmes alattvalók, akikben ugyan elég tüzes vér foly, de melyben azért nincs egy csepp »rebellis« hajlam sem. A szegény alattvalók nem panaszkodnak, nem lázongnak soha, odaadják mijök van, s mikor már kifogytak mindenből, legfeljebb egy nyöszörgő, panaszos kongással jelentik be a »szegénységi bizonyítványt«. Valóságos muszka természet.
Ezékiel bácsi is megkóstolta a bort, ha már olyan nagyon dicsérik, azután kitöltötte a maradékot a lopótökből poharaikba és végighasalt ő is a gyepen, büszke tekintettel nézve a malom felé, melynek falán a következő általa »komponált« felirat pompázott:
»Irigy, ha látsz – nézd miként állok,
Zúgok, hanem kárt nem csinálok.«
Zúgok, hanem kárt nem csinálok.«
Alatta veres nagy betűkkel:
Ezt a malmot csinálta
Ezékiel de Harcsa
Ahogy csinálta
Úgy megcsinálta…
Ezékiel de Harcsa
Ahogy csinálta
Úgy megcsinálta…
Igazi költői felfogás. Az a két utolsó sor olyan igazolásféle volt, mért hogy nem felfelé ásatta a vizet. Sajnálja is cudarul ezt az egy dolgot. No, de az okosabb enged. Jól van az így is. A víz csak víz marad, ha fölfelé folyik is. Aztán majd ásat ő annak helyébe a tagja közepén nemsokára egy artézi szökőkutat. Hadd lássa a paraszt, hogy ő egyenesen az ég felé is tud vizet bocsátani. Hadd legyen, mibe megmosakodni a napnak. Oh, a szökőkút mindenesetre meglesz, mihelyt megnyeri a szentpéteri pört, mihelyt felépül az új kastély.
A szentpéteri pör és a kastély volt az öreg Harcsa ábrándja.
Egy kastély kiülő rondellákkal, bádogfedéllel, széles üvegambitussal, tizenhárom szobával, melyeknek hosszú során ő fog sétálni a zsíros taplósapkában, meg a fekete botosban, jóízűen lógázva a nagy selmeci pipa hosszú szárát; aztán huszonnégy nagy ablaka lesz, ő majd odakönyököl az egyikbe és onnan köpködi le azt a kis rongyos vármegyét. Csak azért az egyért fájt a szíve, hogy mind a huszonnégy ablakból egyszerre mégsem köpködhet le a szegény, rongyos kis vármegyére.
És az a kastély bizonyos már. Egy év múlva ott fog állni vis-à-vis a pincével. Egy év múlva befejeződik a pör.
Az pedig nagyon érdekes pör. Ezékiel bácsi ma fogja elmondani százhuszadszor Pilászi sógornak meg Kubacsek öcsénknek. Hallgassuk mi is.
– Hát eszem a vérit öcsém, meg sógor… úgy történt biz a… hogy ez a Sz. Péter községe a »kupaktanácsban« ezelőtt valami két évvel kisütötte, hogy a bicsaki pusztát, amit a Kazáry grófok dominálnak, ők szántották valaha.
– Robotban – szólott a számtartó.
– Mindegy, akárhogy. Denique elhatározták, hogy biz azt jó lesz visszavenni. Jókora darab föld, megérdemli a fáradságot. Decretálták, hogy processust akasztanak a Kazáry grófok nyakába: mert hát nem igazság az, hogy annyija legyen egy familiának!
Kubacsek nagyot bólintott fejével, mintha mondta volna, hogy »nem igazság. «
– Utcunque! Az lett a dologból, hogy hozzám jöttek konzíliumra – folytatá Harcsa úr –, mint a vármegye legjobb prókátorához… eszem a vérit!
Ehhez a kemény mondáshoz jónak látott egyet hörpenteni a derék úr, s hogy borfolytonossági hiány – amint valami új prókátor, kinél Ezékiel bácsinak a botos talpa is különb ember, ezt a nyavalyát kifejezné – elő ne álljon, egy kis »interim«-et csinálva beballagott a Hypocréne öt akós forrásához, hogy a lopótökbe egy kis elokvenciát citáljon.
Mikor visszatért, ott folytatta, ahol elhagyá:
– A vérit! Tartsa csak, domine Kubacsek, ezt a nemes növényt, már ti. a lopótököt, mert nem szeretem, mikor beszélek, ha a kezemben van valami. – Nagyon szeretett hadonászni.
Domine Kubacsek méltó áhítattal fogta meg a karcsú jószágot, nyílását beszorítva mutatóujjával. Tudom, hogy irigyelte mutatóujjának azt a szép hivatalát, miszerint az egyik csücske borban áztatja magát. Igazi bitorlása a torok jogainak.
– Porro… – nógatta magát a falusi ügyvéd. – Hát én bizony azt mondtam a parasztoknak, hogy… izé… no hogy… elutasítottam.
Ezékiel bácsi nagyot nyelt. Meglátszott rajta, hogy fillentett; mert dehogy utasította el őket, dehogy… inkább azt mondta nekik: »Fiaim! viszem a pört. Majd megtanítom én a Kazáry grófokat. Jó kézbe kerültek. Egész Bécs büdös lesz ettől a pörtűl, fiaim!…«
– Hát aztán? – kérdé a számtartó, hogy ásításait tettetett érdekeltség köpönyegével letakarja.
– Nos, az történt, hogy nem hagyott békében a sok paraszt, hiába mondtam nekik, hogy a pört megvesztjük, odajártak nyakamra, kipuhatolták gyenge oldalamat.
– És volna a tekintetes úrnak is gyengéje? – hízelgett domine Kubacsek.
– Van, öcsémuram. Csakhogy ez a gyengém is erősebb magánál, mert az magát földhöz üti.
– Mi a mennykő lehet az?
– Hát a bor, öcsémuram. Nekem az a gyenge oldalam. No, meg a kastély…
– Ah! A kastély?
– Igen hát. Én nem vagyok olyan közönséges bocskoros nemes, az én szemeimet sérti a nádfödél, meg a hétszilvafa a szérű mögött, nekem az öregapám is hintóban járt, kastélyban lakott…
– Az már igaz.
– Hát kutya kutyánszki!… ezek a bugris szentpéteriek, mondom, kikeresték gyenge oldalamat s egy fényes kastélyt ígértek építeni, ha elvállalom pörüket.
Ezékiel bácsi megint félrecsavarodott az igazmondás útján, mert hát tulajdonképp ő maga kereste ki a saját maga gyenge oldalát, ő maga vette rá a szentpéterieket, hogy adjanak neki kötelezvényt a kastély megépítésére vonatkozólag. Hétszáz lakos úgyis könnyen megcsinálja. Sok varjú lovat győz. Legfeljebb egy-két tégladarab esik egyre. Mért ne építenék meg neki?
– Hát csak elvállalta, sógor úr? – kérdezé Pilászi.
Ezékiel bácsi egy pohár bort ürített ki és megcsavarta hosszú ősz bajuszát.
– Muszáj voltam vele. Kiállították a kötelezvényt, én a pört megkezdtem, s mint dukált, mind a három fórumon el is vesztettem emberül.
– És aztán?
Harcsa úr hamisan hunyorított szemével.
– Aztán jött a java. Felszólítottam a szentpéterieket, hogy most már szíveskedjenek megépíteni a kastélyomat itt a malmom végiben; őszre szeretnék beleköltözni. Fogadják meg magoknak Lepeczky építőmestert, majd én bediktálom neki a tervet a kötelezvény szerint. Október elsején elvárom a kulcsokat.
– Mit feleltek vissza?
– Azt, hogy nagyon szívesen megtesznek mindent, hanem nincsen hozzá fájuk, sem malternek való földjük; azonban a bicsaki pusztán van malternek való föld, gerendára alkalmas fa elég, majd ha övék lesz az a puszta, akkor aztán mindjárt belekezdenek az építkezésbe. Addig nem lehet.
– A semmirekellők! – nyájaskodék Kubacsek.
Harcsa bácsi úgy tett, mint nagy Napóleon a kényes kérdésekkel szemben – az orrát kezdte vakarni.
– De majd én megtanítom őket, hogy lehet. Ravasz róka vagyok. Úgy stilizáltam a kontraktust, hogy prókátori munkálatok fejében tartoznak kiállítani a kastélyt. Tehát akár nyerem, akár vesztem a pert.
– Helyesen! – rikkantott közbe Kubacsek.
Eközben Ezékiel úr szeme elkezdett villogni; talán a bortól vagy talán attól, amit mondani fog?
– Most tehát nincs egyéb hátra, mint hogy a kötelezvényt bemutassam a törvényszéknél, s rögtön elmarasztalják az egész falut.
Ezalatt harmadszor is elfogyott a bor. Kubacsek futott húzni.
– No, csak szép fogás volt – szólott a számtartó, fejével nagyot bólintva. – Még ilyen könnyen sem épített kastélyt senki.
– Hja, édes sógor uram! Egy embernek esze van, más embernek pedig pénze; mind a kettő sokat ér.
– Most már valóságos kincs az a kötelezvény! – mondá újra a számtartó úr, csakhogy szóljon valamit.
– De még mekkora! Anélkül eldisputálnák a jussomat, mert hát úgyis esküt akarnak tenni, hogy ők csak azon esetre ígértek kastélyt építeni, ha a pörüket megnyerem; hja! de mikor a kötelezvény mást mond.
– Csak attól félek, sógor uram, hogy az ügyvédök, amilyen eszes pióca, elmagyarázza valahogy az írást; ilyesvalamit hallottam…
De már erre felpattant Harcsa bácsi, miután előbb megöblítette egy kis itallal a torkát.
– Micsoda? Elmagyarázza? Ki? Az ügyvéd? Mit? A kontraktust? Én ellenemben? Ne beszéljen zöldet, mert megharagszom. Ezer milliom kutya kutyánszki… Ki merte azt mondani? A vérit neki!… Hol van szaporán egy bicska? Hamar egy bicskát!…
Harcsa egészen kivörösödött, Pilászi pedig arról kezdett gondolkozni, nem jó volna-e megfutamodni, mert hát részeg emberrel nem lehet tréfálni, kivált mikor már bicskát emleget.
Késő volt. Harcsa bácsi kikotorászott zsebéből egy tollkést, dühös mozdulattal nyitotta ki s villámhirtelen végig hasítá vele szürke kaputrokja bélését.
Egy papírköteg hullott ki a kabátból.
Pilászi megkönnyebbülten lélegzett fel és gyönyörködött sógora virágos kedélyállapotán, amint vigyorgó arccal bontogatni kezdé a papírcsomagot.
Legelőször egy itatós papiros hullott le róla, azután a »Magyar Állam« egyik csonka száma csavartatott le, mely után a harmadik takaró következett – egy darab viaszos vászon. Ezékiel bácsi ezt is lehámozta a folyton kisebbedő csomagról, úgy, hogy vékony cigaretta-papiros látszott fekete sárga zsinórral átkötve. Mikor Ezékiel úr ezt bontá le, zöld selyem ruhadarab bukkant elő… Talán még az öreganyja bálozott valaha abban a zöld selyemruhában, amelyiknek egyik darabja képezte az ötödik takarót? Mikor ez is lemállott a gondosan őrzött tartalomról, akkor egyszerre nem maradt ott egyéb, mint egy félív négyrétben összehajtott regálpapiros a – szentpéteri szerződés eredeti példánya.
Az öreg Harcsa hozzátörülte először mindkét kezét a nadrágjához, csak aztán merte megfogni gyöngéden a drága jószágot, azt is csak azért, hogy ha netalán a szentpéteriek véletlenül valami goromba forgószelet találnak leimádkozni a feje fölé – fel ne kaphassa a levegőbe.
– Itt van, ami van. Ez az igazság! – kiáltott Ezékiel bácsi. – Ha én ebben a darab papirosban megtámasztom a lábam, fél ország sem bír kimozdítani, nem hogy egy fiatal mihaszna fiskális agyonüssön – szóval. Hová gondolt sógor úr?
Aztán reszketeg járású kezével maga elé terjesztette a fontos irományt és sokáig merengett rajta, mint a mohamedánus az alkorán titkos értelmén.
Ott volt minden, aminek lenni kellett. Ezt ugyan nem tudta volna jobban megszerkeszteni még Bismarck sem, pedig okos embernek híresztelik a magyar újságok, jóllehet, az még nagy kérdés, mert ami a burkusnál okos ember, az a magyarnál még csak »szintakszista« gyerek.
(Ezékiel bácsival sohasem lehetett elhitetni, hogy nem mi vagyunk a legtudományosabb nemzet.)
A nappali lámpából kifogyott az olaj – az égen, az éji lámpa szelíd félhomályos fénye kezdett világítani. A hold pedig nagyon zseniális festő a színek szelídítésében; a pince torka tündér kioszknak látszik, hátterében narancsbokrokkal, regényes csalittal, pálmafákkal – amint ki-ki képzeli magának. Harcsa Ezékiel tagja végtelenül szép. Az ezer meg ezer fa rejtelmes susogása belevegyül a patakok csörgésébe, a dértől megcsípett fű között zizeg, csiripel a számtalan szöcske, prücsök, távolabbról vidáman hangzik a parasztköltészet egyik legújabb terméke:
»A kisasszony Pozsonyba
Krinolinba!«
Krinolinba!«
Ezékiel bácsi krumpliját éppen most hordják be a megásott vermekbe a parasztlányok, ezek az eleven verses könyvek, melyekből többet ér egy honorárium-példány, mint az egész egyetemi bibliotéka.
Közben megkondul a harcsai harang esti szava, egy-egy eltévedt csikó élesen nyerít fel a mezőn elveszett anyja után, az Ezékiel bácsi malmának kelepelése pedig, mint fecsegő vénasszony nyelve, kellemetlenül botlik bele az est tompa elevenségébe.
Aztán lassankint még sötétebb lesz.
A hold búvósdit játszik a kis felhőkkel s néha öt percig is megfosztja magát attól az élvezettől, hogy a pince torkában levő három berugott embert szemlélgesse. Alkalmasint többször volt már szerencséje őket ilyen állapotban látni, azért veszi olyan nagyon közönyösen.
Pedig ugyancsak volna mit megbámulni.
A diskurzus már értelmetlen hangzavarrá devalválódott, a mozdulatok tüzesebbek. Ezékiel bácsi azt képzeli, hogy ő hozta be a muszkát 49-ben, s emiatt védbeszédeket tart maga mellett. Kubacsek az otthon maradt gyerekeket dorgálja, hogy miért nem hagyják őt békében pihenni, Pilászi sógor pedig szeretne felállni, hogy a többieket haza nógassa, mert az »anyjuk« jutott eszébe, aki söprűvel várja otthon a kapuajtóban… Egyszóval, az egész kompániára ránehezedett az a bizonyos »köd«, mely minden kelletlenséget eltakar, s mely a bortól képződik az ember agyvelejében.
Pilászi sógor, elhatározásához híven, nagy nehezen csakugyan felemelkedett.
– Menjünk már, nehogy itt találjon az éjfél.
– Eh! nem keres az minket – vélekedik Kubacsek.
– De bizony menjünk – szólott Ezékiel úr rekedten. – Akkor ér az ember valamit, ha józan…
– Azaz hogy…
– Semmi azaz hogy… Ma nem akarok berugni, punktum! – veté végét a beszélgetésnek Ezékiel bácsi, s azzal úgy igyekezett fölkelni, hogy előbb négykézláb állt a földre s először testének hátsó részét emelgette fel kifeszített karjain, hanem minduntalan visszaesett a földre, mert hát mégis csak igaza van a geográfiának, hogy a föld mozog.
Kubacsek odatántorgott hozzá, hogy fölemelje.
Ezékiel bácsi haragosan förmedt rá:
– Menjen el innen! Mit akar? Mit támaszkodik hozzám, ha részeg.
– Hiszen, kérem, segíteni akartam a fölkelésben.
– Micsoda? Segíteni? Engem? Hát nem tudok én magamtól felkelni? Hanem először, megálljon csak, hadd vessem le a kabátomat, mert kutya meleg idő van idekinn. Keményen süt a nap, eső lesz…
A nap ugyan nem sütött, hanem az esőnek keményen meg volt vetve az ágya ott fenn, az egyik lába már lekívánkozott a földre.
Kubacsek keservesen pillantott fel a sötét, terhes felhőre, és egy mély fohásszal azt jövendölte:
– Fele sem tréfa ennek. Bizony, bizony kívülről is megázunk.
Ettől a szótól annyira megijedt Harcsa prókátor, hogy minden erejét megfeszíté és fölkelt; nagyon utálta a vizet még eső alakjában is.
A szürke kabátot panyókásan vállára erőszakolta, miután előbb rendetlenül zsebébe gyűrte a füvön heverő irományokat s nyakába akasztá a híres dupla puskát.
– Menjünk. Viszem a kastélyt zsebemben. Most mondja valaki, hogy nem vagyok erősebb a bibliai Sámsonnál. Nem hiába én hoztam a muszkát is nyakatokba. Különben körömfeketényit sem sajnálom. Elkellett az nektek!
Eközben megindultak kart karba fűzve, éktelen vargabetűket csinálva a tag keskeny útján. A rét közepén egy kis csermely folydogált; mikor a három úr odaért, az a nagy kérdés szülemlett meg: hogy jutnak a túlsó végére? Az igaz, hogy az egész patakocska nem volt szélesebb három arasztnál, de hát mikor még az is baj… Milyen nagy ostobaság volt az ősöktől, nem a csermelynek innenső oldalára építeni a falut!
Ezékiel bácsi levette válláról a puskát, mely úgysem volt megtöltve, és keresztülfektette lócának a kis csermelyen. Akkor aztán könnyedén átlépte az ért – nem ugyan a puskán át –, hanem mikor neki jólesett mégis az a hit, hogy a saját tudományának köszönheti az átkelést.
A puskája pedig azért nem szokott megtöltve lenni soha, mert egyszer az a furcsaság történt vele, hogy szőlőt menvén őrizni éjjel, végighasalt megtöltött puskájával a gyepen, egyszerre neszt hall a venyigék közt, felfogja a puskát és neki lő a vélt tolvajnak… egy egetverő ordítás hallatszik… Ezékiel bácsi odafut és látja, hogy a saját Attila fiának lábába lőtt, ki szintén tolvajokra vigyázott a szőlőben. Képzelhetni, miként ijedt meg! Jószerencse, hogy nem feljebb – szívén találta a család utolsó sarjadékát! Kire maradt volna az új kastély?
Ekkor fogadta meg, hogy többé nem tartja puskáját töltve, mert hát annak a puskának olyan kutya filozófiája van, hogy ha meg van töltve, magától is elsül, mint például akkor…
– Hopp! én már átjutottam. Csak utánam! Jól van no… Mehetünk. Hogy egye meg a muszka az ilyen világrendet!… A sors ide sanzsírozta a Fértő tavát utunkba…
Az eső kezdett permetezni; olyan sötét lett, mintha az egész világ »camera obscurá«-vá változott volna, hogy a három urat lefotografirozhassa.
– Csak lassan! Csak vigyázva, magyarok! Előre! Utánam! Mellettem… Jobbra nézz! Kanyarodj!
Ezékiel bácsi most azt képzelte, hogy ő Bem generális, s méltóságos léptekkel baktatott előre: egyéb baja sem történt, mint hogy néha a jobb lába megbotlott a saját bal lábában, amikor rendesen azt kiáltotta:
– Vigyázz! A piski hídnál vagyunk, magyarok!
Egyszer azonban, amint vezéri puskájával nagyot hadonászva, előre ballagna a két úr előtt, tompa zuhanás hallatszott, utána Ezékiel úr rikácsoló hangja:
– Hahó! Megállj! Belementem a golyóbis-raktárba. Halt!
Azután elhalt a vezényszó. Ezékiel bácsi talpas lépései nem hangzottak többé. A két úr azonban nagyon el volt magával foglalva, arról vitatkozván éppen, hogy melyik okosabb ember közülök. Hogy a harmadik cimbora nem velök megyen, az őket egy cseppet sem konfundálta; azért ők mégis beszélgettek vele, mintha ott volna.
– Ugye kedves sógor úr? Én voltam az első eminens, mikor Selmecen jártunk iskolába. Maga legjobban tudhatja.
– Hátulról? – kérdé Kubacsek gúnyosan.
– Mit hátulról? Hallgassuk a sógor uramat. Ahon van ni. Ő is elösmeri, hogy a hátam mögött ült.
Ezékiel bácsi pedig nem ösmert el semmit, mert ő valahol a krumpli-veremben pihente ki hadvezéri fáradalmait. (Azok a gondatlan cselédek nyitva hagyták az egyik vermet, miután a krumpliból csak az aljára jutott egy kevés s másnap szándékozták kitölteni.)
Érezvén maga alatt a krumplit, azért hitte, hogy golyóbisraktárban van. Haditervet forral tehát agyában, miként lehetne ezen kalandját serege javára fordítani? Legjobb lesz ezt a sok golyót a saját tábora számára vitetni el innen, minélfogva elhatározta, hogy előszólítja az adjutánsát, csakhogy nem jutott eszébe hamarjában, hogy ki az adjutánsa. No, elmegy ő maga érte, aztán egyúttal jól összeszidja a pernahajdert, mért nem tartja orrát az ura mellett?
Felkelt s megrázta magát, már mennyire a verem térsége engedé s azt vette észre, hogy imitt-amott nagyon fájnak a tagjai, mintha huszonötöt vágtak volna rá. Furcsa! Hogy lehet az? Sehogy sem bírt rá visszaemlékezni, hogy megbotoztatta volna magát. Ilyen rendeletet szórakozott ember létére sem adhatott ki! Különben katonadolog az egész! Majd csinál ő rendet azonnal.
Kezdett mindenfelé kotorászni, hogy a nyílást megtalálja, de természetesen nem talált meg semmit.
Nagyon furcsa modorban volt a golyó-magazin építve!
Felülről derekasan potyogtak be az esőcseppek s arra a gondolatra vitték Ezékiel bácsit, hogy itt fölfelé kell menni valami garádicson.
Egész öntudatlan logikával meggyújtott egy gyufát, s akkor arra a meggyőződésre jutott, hogy ő – veremben van.
Egyszerre szétfoszlott minden illúzió… kezdett kijózanodni. A ködképek eltűntek egyenkint, a generális-süveg, muszkavezetés, golyó-magazin, hanem ezek helyett előtérbe lépett egy rémletes eszme: – hogy farkasverembe jutott.
Teste reszketni kezdett, homlokáról cseppekben folyt le az izzadság.
A nyíláson félve tekintett ki a sötét éjszakába.
És oh, seregeknek ura!… a nyílásnál két villogó szem kacsintgat be, s egy vigyorgó fogsor rémletes fehérsége látszik.
»Brr! A farkas! «
Halálos félelem dermesztő hidegsége futott öreg urambátyám hátgerincén keresztül, eszébe jutott minden, ti. hogy ő Harcsa Ezékiel híres prókátor, a nemes vármegye ékestollú vezércsillaga, ki a farkas torkában fogja végezni szomorú pályafutását; még csak halotti prédikációt sem fog mondani fölötte nagytiszteletű Szebeni István uram, kidicsérendő benne számos világi érdemeit, még csak monumentumot sem állíthat testéhez a hálás utókor, mert testéből nem marad meg egyéb, csak a két ócska kordován csizma; teste többi részét pedig elviszi gyomrában a farkas, aki meglehet, valami Árva vármegyei vadállat… neki pedig öregapja sem járt Árva vármegyében soha, se elevenen, se holtan.
Mit tegyen a bizonyos halállal szemben?
Most egyszerre kezébe akad a puska, s megvolt a mentőgondolat.
A halálos félelem iszonyú gyorsaságot kölcsönzött neki, egy szempillantásba került kikeresni lőkészletét, aztán megtölteni a puska mindkét csövét. Most talán még a porosz katonaság is tanulhatott volna tőle gyorsaságot!
Ezalatt egyik szeme folytonosan oda volt meresztve a verem nyílásánál álló vadállatra s borzalommal nézte, mint mozog ott fenn a feje, mint nyújtja be olykor egyik lábát, hogy beugorjék, és csendes, áhítatos imát morgott, hogy az isten térítse észre ezt a vadállatot, miszerint az be ne ugorjék legalább addig, míg fegyverét megtölti, s hogy nagyobb foganatja legyen az imádságnak, záradékul még azon fenyegetést csatolta hozzá: »mert ő különben áttér zsidónak«. Már tudniillik azon esetre, ha az isten helyt nem adván a kérelemnek, a farkas általi felfalatását indorsálja.
Az isten úgy intézkedett, hogy Ezékiel bácsinak időt hagyott mind a két csövét megtölteni.
E percben ott fenn a farkas mind a két lábát a nyílás felé nyújtotta, mintha készülne beugorni.
Harcsa bácsi puskájából már csak a fojtás hiányzott.
Ijedtében eszméletét kezdé veszteni s önkéntelenül rántott ki egy papírt szürke kaputja zsebéből, kétfelé szakítá s betömte a két csőbe. Jószerencse, hogy azokat az irományokat zsebében hordá…
No, hanem jókor is volt, mert a farkas már egész előrészével a verem felé hajolt. Alkalmasint azon elmélkedett, hogy már ideje lenne vacsorálni, mert hogy az emberszagot észrevette a verem alján, az már bizonyos.
Ezékiel úr odairányozta a csövet s most az egyszer úgy célzott, mint Tell Vilmos. A félelem jó tanító az ügyességre.
– Brum! drum! – dördült meg az ősi dupla puskából kétszer egymás után, s a vadállat rémítő hörgéssel kezdett bukfencezni odafenn.
Ezékiel bácsi lélegzet-elfojtva hallgatta, mint hörög, hánykódik mindenfelé, aztán mint megy át a hörgés lassú, fájdalmas szuszogásba, s végre, hogy szűnik meg minden. Ez ugyan nem eszik több emberhúst ezen a világon.
Azután az átélt ijedelmek- és fáradalmaktól elcsigázottan, igazi hősi öntudattal hajtá le ő is mámoros, nehéz fejét nyugalomra s nehány perc múlva olyan hangosan hortyogott a veremben, mintha csak otthon feküdött volna a tarka paplan alatt.
*
Másnap reggel kilenc órakor egy vörhönyeges szakállú, Miksa császár képű, hosszú atillás alak nyitott be a Pilászi szobájába: szájában garasos veres pipa lógott kurta száron, a csizma szárában egy nagy fabicska ékeskedett kikandikáló nyelével, az atilla hátulsó zsebéből, hol a dandyk a zsebkendőt hordják, egy óriási dohányzacskó sallangja fityegett le egész a bokájáig.
Ez volt Harcsa Attila ügyvédjelölt.
– Szerencsés jó reggelt… kívánok… Urambátyám! Egészségére… az éji… nyugodalmat! Hogy, mint van? Tisztelteti az… apámuram! – azaz dehogy tisztelteti… hanem hát éppen a járatban volnék… hogy… hát… nem tetszik-e… tudni, hova lett… az apámuram?… mert az éjjel nem kellett utána az ágyat megvetni, nem jött haza… hát én… bizony… »aztat« fundáltam ki… hogy »ittend« az urambátyámnál… kurentálom…
Attila úrfinak az a szokása volt, hogy minden szó után pausát tartott, nagyon halkan, vontatva beszélt s a legkonyhaibb szókötést és szavakat használta. Mert hát Deák Ferenc is szereti az egyszerű beszédet, mégis nagy »órátor«.
Pilászi uram még az ágyban feküdt s meghallván a beszédet, felette csodálkozék rajta.
– Ne beszélj a világba, öcsém! Már hogyne volna, hiszen egész a kapuig kísértük Kubacsekkel; még szépen el is búcsúztunk tőle. Világosan emlékszem.
Attila úrfinak kiesett szájából a makrapipa ijedtében.
– De hát akkor hova lett az isten szerelmeért?
Pilászi sógor azt mondta nagy bölcsességgel, hogy ő bizony nem koptatja az eszét ilyen bolond rébuszok kitalálásán, és befordult a fal felé aludni.
Az Attila gyerek fölemelte makra pipáját, hosszadalmasan csendes nyugodalmat kívánt Pilászinak és átballagott Kubacsekhez.
Hanem Kubacsek is világosan emlékezett rá, hogy az öregúrtól a kapujánál búcsúztak el.
Attila kétségbeesett, keresztülfutkosta az egész falut, kérdezősködött fűtől-fától, de Ezékiel bácsiról senki sem tudott hírt mondani. Elveszett nyomtalanul, mint a legendák alakjai.
Végre azután dél felé, mikor Kubacsek népnevelő úr megevett tizenhárom darab savanyú uborkát, mint valami távoli ködkép elmosódott körrajzai tünedeztek emlékezete elé a tegnapi események, a tizennegyedik uborkánál pedig azon fontos meggyőződésre jutott, hogy ő bizony nem emlékezik arra, vajon Harcsa bácsi vissza is jött-e velök. Ezt közölvén Pilászival, az szintén nemcsak hasonló értelemben eszmélkedett, hanem még az is tisztán állott előtte, hogy éppenséggel nélküle jöttek haza.
– De hát akkor hova lett? – kérdé a két úr egymástól, egymásra bámulva.
– Meg kell keresni. Hátha valami baja történt. Útközben elhívjuk Attilát is.
A három ember elindult, lehetőleg azon a nyomon, amerre tegnap éjjel jöttek.
Minden bokrot megnéztek útközben, nem ott szendereg-e Ezékiel bácsi? Az Attila gyerek fontos, szomorú ábrázattal ballagott elöl, mindenütt kutatva, fürkészve, még a fákra is felpillantgatott: nem-e oda mászott fel az apja aludni? Attól az a bolondság is kitelik. Hol-hol megnyomkodta égő pipája hamuját és eldünnyögte magában:
– Fátum… nagy fátum…
A krumplivermek mellett szétszéledtek, egyenkint kezdve a keresést. Olyat mutatott e csoportozat, mint II. Lajos holttestének keresői.
Pilászinak jutott a nagy szerencse Ezékiel bácsit feltalálni. A krumpliveremből kihallatszó éktelen hortyogás vezette nyomra.
Egy irtózatosat kiáltott.
– Itt van! Megvan!
Azután hanyatt vetette magát a földön és kacagott.
Attila és Kubacsek odarohantak Pilászihoz a kérdéses verem felé.
A fű körös-körül véres volt.
– Gyilkosság! – kiáltott föl tompán Attila. – Szegény atyám! Mi lesz most árva gyermekedből? Oh, én boldogtalan!
Hanem csakhamar megpillantá, hogy a vércseppek nem a Harcsák nemes ereiből származnak…
Ott feküdött lelógó nagy füleivel, szétzúzott agyával a corpus delicti – a vén »Zeubisz«, Ezékiel bácsi hírhedt kutyája.
Most így halva még nagyobbnak látszott, mint elevenen. Igazi úri módon halt meg. Elnyújtózkodott. Kitelik a bőréből legalább húsz diploma. Szegény Zeubisz! Ki mert téged megölni?…
Az Attila gyerek talán sírt volna, ha a két úr röhögése őt is vidámabb hangulatba nem ejti.
– Alszik az öregúr… – mondá Kubacsek.
– Csodálatos! Ilyen helyen! – szólt Pilászi s lehajolt a verem széléhez, hogy a vén cimborát új kvártélyából kiszólítsa.
– Hej, sógor úr! Ébredjen, az ebadta! Délre jár az idő.
Eget verő hortyogás volt a felelet.
Pilászi apró rögecskéket szedett markába: úgy vélte fölkölteni, ha azokat az alvóra bocsátgatja.
– Khrrsz… Khrrrisz! Ki kopog? Mi kopog? – hangzott egy álmos, rekedt hang a verem fenekéről. – Várjon kend odakint a folyosón. Mit háborgatják kendtek az ember álmát?… Majd elmégy innen az ajtótól, beste lélek fia… mert mindjárt beléd vágom ezt a csizmát…
Ott ugyan nem volt sem folyosó, sem ajtó, sem csizma, hanem ha már egyszer Ezékiel bácsi úgy képzelte, hogy odahaza fekszik a tágas kancelláriában, melynek ajtajánál türelmetlen kliensek csoszognak, zörögnek nagy nyugtalanul.
Végre Pilászinak az a jó ötlete támadt, hogy lebocsátja vadásztarisznyáját, mely körülbelül a hasára esik le, s csattan és üt annyira, miszerint fel kell tőle ébrednie.
Úgy is történt.
– Ha hop! szakad a padlás. Hoj! Jaj!
Ezékiel bácsi felugrott.
– Egeknek ura, hol vagyok?
Elkezdte a szemeit dörzsölni.
– Az istenúgyse. Belefeküdtem az almáriomba.
– Jó reggelt, sógor úr! – kiáltott fölülről vidáman Pilászi.
– Jöjjön ki, atyámuram, itt vagyunk! – ordított aggodalmasan Attila.
– Mit? Hol? Kik? Veszett forgós-adta!… Hát ki vagyok én?… Bagoly legyek, ha tudom.
– Majd megtudja idefenn – szólt Kubacsek. – Nyújtsa ide kezét, teens fiskális úr.
– Ahá! Tudom már. Én vagyok a fiskális. Így már értem a dolgot. Eresszenek ki innen, öcsémuram!
Kubacsek lehajolt a verem nyílásához, odanyújtotta izmos hosszú kezét az öregúrnak s egy erőteljes rántással a külvilágra teremtette.
No, hanem érdemes is volt megbámulni a földalatti hálószoba lakóját. Az anyaföld nagyon udvariatlan házigazda, még csak a csizmáját sem tisztíttatta ki szegény Harcsa bácsinak: a haja, ruházata tele volt sárral, piszokkal, mint valami modern perirat.
Egy desperátus pillantást vetett saját magára, egy másik bámész tekintetet röhögő környezetére, harmadik pillantása pedig a vermet és annak tájékát illette, hol a döglött Zeubisz kutya, mint valami logikai vezérfény, Ezékiel úr álmos fejét egyszerre megtöltötte világossággal, mégpedig annyi tömérdek világossággal, hogy egyszerre elsötétült előtte a világ.
»… Hm. Most már csakugyan nagy gikszert csinált… Ez még a nemesemberen is nagy csorba, mit nehéz lesz kiköszörülni… risum teneatis… hiszen az a tulajdon krumpliverme. Az meg ott a tulajdon Zeubisz kutyája…«
Egy másodpercig tökéletesen átérezte Don Quixotte-i kalandja összes gyalázatát, s az a borzasztó félelem szállta meg, hogy ha köztudomásúvá válik ez a skandalum, még tán az újságba is kinyomatja vagy novellának írja meg valami furfangos literátor. S e gondolatok annyira felbőszíték, hogy haragosan elordítá magát:
– Agyonlövöm a pernahajdert…
– Kit? – kérdék egyszerre mind a hárman.
– Azt az íródeákot, aki… Azaz, hm… hm… Csak úgy elgondolkoztam valamiről. No, semmi baj. Hát benneteket mi az ördög hozott ide?
Ezékiel bácsi azzal a furfanggal élt, miszerint ő kezdett csodálkozni rajta, hogy a jelenlevőket itt látja.
– Mi bizony a sógor urat kerestük. Rosszabbat gyanítottunk, hanem hála istennek, csak egy kis betévedés történt a verembe. Hahaha! Katonadolog az. Iszunk rá egyet.
Még az Attila gyerek is nevetett.
Harcsa bácsi neheztelve húzogatta fel vastag ősz szemöldeit.
– Micsoda betévedés? Kikérem magamnak. Én mindent megfontolva teszek. Eszem a hét csillagját! Azt én magam is úgy akartam. Engem ne blamérozzon senki.
Ilyen szavak után természetesen mindenki meggyőződött, hogy Ezékiel bácsi maga akarta, hogy a verembe pottyanjon… Nem volt kedve hazafáradni abban a cudar esős időben, másrészt pedig egy kis tréfát akart megreszkírozni, hadd törje fejét hollétén két benyakalt útitársa.
Ezzel a merész fillentéssel újra vissza volt állítva a féltékenyen őrzött auktoritás. Egy kis hencegés száz malőrt takar be. Legalább az olyan ember szemében, aki, mikor arcát és szemeit befödi a tök leveleivel: mert ő senkit sem lát – azt hiszi –, őt sem látja senki. Csak felülkerekedni kell tudni az embernek. Ez a legfőbb bölcsesség.
Ezékiel úr egészen szokott kedélyhangulatába törődött afeletti örömében, hogy a Pilászi szavait derekasan lecáfolta. Kivévén az utolsó mondatot. »Iszunk rá egyet.« Ez alapos föltevés. Azért hagyta megcáfolatlanul. Ezt már maga is »igazán« úgy akarta.
S ennek okáért nem a falu, hanem a pince felé irányozták lépteiket.
Útközben a miniatűr-Niagara habjaiban lemosta a sarat ábrázatáról Ezékiel bácsi.
Mikor megmosdott, kikereste kabátja zsebében a zsebkendőjét – törülközőnek.
Keresés közben kezébe akadt a sok összegyűrt papiros: a szentpéteri szerződés számtalan borítéka.
Ijedten kezdett markolászni köztük.
Ott volt mind, a selyem ruhadarab, az itatós papiros, a cigarett-papiros, a viaszkosvászon… hanem maga a szerződés nem volt sehol.
Elsápadt s reszkető keze kiejté az irományokat.
Kubacsek, Pilászi és Attila megdöbbenve néztek a sápadt, remegő, kétségbeesett alakra.
– Mi történt?
Ezékiel bácsi nem szólt semmit, csak ökleit szorította össze és fenyegetve emelte az ég felé. Arcára iszonyú fájdalom sötét betűi voltak írva.
Azután odatántorgott a pincéhez, szótlanul kinyitotta az ajtót, húzott egy lopótökkel a legtüzesebb óborból és megitta egy hajtásra maga.
És még ekkor sem szólt semmit, hanem leguggolt a pince torkában a földre és nézett egy félóráig merőn, mogorván a semmibe. Senki sem merte megszólítani. Tudták, hogy nagy baja történt. Ösmerték már a természetét. Hadd kérőddzék egy darabig a saját fájdalmán, akkor majd könnyebben emészti meg.
Félóra múlva csakugyan elkezdett működni a bor hatása, öreg urambátyám sötét vonásain valami olyan bágyadt, szánalmas derű ömlött el: félig részegség, félig őrülés volt az.
Felkelt, odalépett Attilához és gyöngéden megsimogatta haját.
– Hol az a puska, édes fiam, melyet levittem magammal a verembe?
– Az? Alkalmasint bennmaradt. Majd kivesszük hazamenet.
– Helyesen. Ki kell venned és meg kell őrizned örök emlékül, mert az a puska nagyot szólt ez éjjel. Nem hallottad?
– Nem.
– Pedig azt meg kellett volna hallania a burkus királynak is, meg kellett volna rázkódnia a földnek, le kellett volna szakadnia a mennyboltozatnak… mert én abból a puskából az éjjel levegőbe lőttem ki új kastélyunkat.
– Hogyan? – kiáltottak fel rémülten.
– Úgy, hogy begyűrtem a szerződést fojtásnak.
– Szent isten! Igazán?
Attila majdnem összeroskadt a veszteség fájdalmas érzetének súlya alatt, Pilászi kezét tördelte, Kubacsek meg úgy tolmácsolta gyászát, hogy elfelejtette elvenni szájától az ahhoz függőleges vonalban helyezett lopótököt.
Ezékiel bácsi az általános rémületnek közepette hideg szánalommal nézett végig rajtok és mosolyogva mondá:
– Ugye, gavallér-vonás volt tőlem?…
Azután lassan utánatette:
– Nagylelkű akartam lenni.
Majd az égre nézett fel s tenyerével olyan mozdulatot tőn, mintha a felhőknek integetne valamit, mintha beszélne hozzájok… Azokhoz a felhőkhöz, melyek felcsókolták azt a drága füstöt, mely a szerződésből lett, mikor kilőtte. Most már ott van az egész kastély tizenhárom szobástól, mindenestől a levegőben. Tessék utána sétálni. Na… csak jó helyen van az ott is. Legalább nem kell érte fizetni házadót.
Ezékiel bácsi megrázta vén szürke fejét, egyet köhintett, aztán mintha kisebb gondja is nagyobb lenne a szerződés tönkrejutásánál, mintha ő maga is úgy akarta volna azt – vidáman kiáltott fel:
– Most pedig beszéljünk másról és térjünk napirendre. Igyunk.
De ez az erőltetett heroizmus csakhamar fölemészté erejét, egyre halványabb, kékebb lett arca, fogai vacogtak, tagjai reszkettek. Végre nem tagadhatta, hogy rosszul érzi magát. Alkalmasint nagyon átfázott ez éjjel. Ez a baja. Más semmi.
Kocsin kellett hazavitetni.
Otthon ágyba fektették, melegített árpával tömött zacskókat raktak gyomrára, de Ezékiel bácsi csak nem lett jobban, hánykódott, nyögött egész éjfélig, összebeszélt mindenféle bolond dolgokat, minőket csak a lázas agy gondolhat ki: kérte körülötte virrasztó barátait, hogy ne temessék el, hanem égessék meg a testét… hadd legyen belőle füst és pára… hadd legyen belőle felhő… Olyan felhő, amelyikből boreső lesz… Aztán neki más komoly funkciója is van a felhők között. Ott lebeg szép új kastélya… innen is látja ő azt… odaadta haszonbérbe a holdnak… de most már maga akar beleköltözni.
Éjfél után egy órakor vizet kért.
– Nagyon rosszul van – sóhajtott Pilászi. – Minden nemes szokásából kivedlik.
Két óra felé pipát kívánt.
Pilászi örömteljesen kiáltott fel:
– Javul!
S azzal megtömte neki a nagy kupaktalan selmecit a leggyöngébb muskotály dohányból.
Ezékiel bácsi szippantott belőle egy-kettőt, aztán letette az asztalra. Erős volt neki a dohány, nem ízlett.
Végre még egyszer fél könyökére emelkedett s suttogó hangon mondá:
– Adjatok még egy pohár vizet.
Attila vitt neki egész korsóval.
Nagyot húzott belőle, kezeit szétterjeszté, szemeit, becsukta, egyet sóhajtott és – meghalt.
Elköltözött új kastélyába a föld alá, ahol nem veszi mesterségének körömfeketényi hasznát sem, ahol nem fog perelni senkit, s őt sem fogja perelni senki, ahol a prókátor is csak olyan csöndes ember, mint a néma barát. Elment, hogy soha vissza ne térjen, mert hát… hiába… az ő élete össze volt nőve azzal a bolondos kontraktussal. Az elment, ő is elmegy. Minek is maradna itt? Elvesztette a szentpéteri pört ítélet nélkül… Makacssága megtört. Hagyta magát elegzekválni a halálnak, mert nem tehetett okosabbat. Ez ellen a végrehajtás ellen nem adhatott be appellátát sehova. Meg kellett benne nyugodnia.
Csak Pilászi mondá nagy keserűen:
– Már én csak annak mondója vagyok… hogy a víz ölte meg szegényt.
