MIÉRT FÉL STOFI BÁCSI A POROSZTÓL? • 1871 (27. kötet)
MIÉRT FÉL STOFI BÁCSI A POROSZTÓL? •
1871
(27. kötet)
1871
(27. kötet)
Bál volt a vidéki kisvárosban. Ahol egy fekete atilla megakadt a vármegyében, mindenütt került bele egy gavallér. A sok rongyos csézáról már egy hét óta tisztítják a tavali sarat, hogy a nagyságos kisasszonyok rangjukhoz illőn jelenhessenek meg a bálban. Szabónak, masamódnak meggyűlt a dolga. Mindenütt sürgés-forgás. A tekintetes papa veszekszik a báli ruhák ára miatt: huszonöt mérő búza megy fel egyre. A nagyságos mama háborút üzenget az egész nemes csizmadia céhnek, hogy bőre varrta az evelasztin cipőjét, pedig hát alig bírta beleerőszakolni a lábát. A kis nagysámok pedig ábrándoznak a jövő élvezetdús percekről, ami nagyon ártatlan mulatság, mert ha valahogy bőre találnák szabni az ábrándokat, legalább nem okozhatják érte a csizmadiákat.
A tekintetes papa nem is bánja, ha a kisasszonykái ábrándoznak, mert hát ez a divatcikk nem kerül pénzbe.
Végre azután elkészülnek a szép fodros selyemszoknyák; a Sárikának pirosszínű, mert fekete szemei vannak, a Gizellának kék, mert a szemei is olyanok; – no az Etelkáé csak bizonytalan színű gyermekruha, mert annak a szemeit még nem szokta nézni senki.
A kisasszonykák felpróbálják a tükör előtt: szép lesz, felségesen fognak kinézni! Csak már jönne a régen várt perc.
Még egy nap, egy éj, azután meg egy egész nap. Harminc óra. Jaj, de sok még!
Addig az ideig ezer apró körülmény intéztetik el; mint lesznek fésülve: à l’enfant vagy à la Pompadour? Ezer nagyfontosságú kérdés merül fel; vajon lesz-e cotillon? Ha nem lesz, mért nem lesz? S ha lesz, ki fogja rendezni? Alighanem Ripők Muki. Vagy azért is Fenyéri Szepi. Ő a legelegánsabb gavallér, már azon oknál fogva is, mert ő a Gizella kisasszony udvarlója.
És végre csakugyan elérkezik a kitűzött nap délutánja, a kisasszonyok felkészülnek, a kocsisnak kiadatik az új, ez alkalomra készült libéria, keményen meghagyatván neki, hogy vigyázzon rá, s ha valahogy netalántán verekedésbe találtatnék sodortatni, el ne feledje előbb emberséggel levetni az új dolmányt, mert az méregdrága jószág.
A kocsis szemtelen jámborsággal minden jókat ígér, közibe vág a józan vérű állatoknak, a kisasszonyok szíve megdobog a nagy örömtől, a nagyságos mama pedig az elindult kocsiról még egyszer ordít egy jóízűt Böskére, Pannára: hogy a sok baromfi étlen-szomjan ne maradjon, mert különben baj lesz…
Egy óra múlva megérkeznek a székvárosba, ahol aztán leszállnak valamelyik jó atyafihoz, egy kicsit lekefélni magokat, ami azonban eltart vagy három óra hosszáig. Itt már tüzetesebb kritika alá kerül a toalett. A néni is beleszól a dologba, s mint tapasztalt városi delnő, fenn akarván tartani tekintélyét, minduntalan talál valami hibát: vagy a derék van rosszul megvarrva, vagy az ingváll nem ízletes eléggé. Azon most már persze nem lehet segíteni. De mért is nem tőle kértek tanácsot?
A nagy toronyóra eközben lassú ünnepélyességgel négy vékonyat és nyolc vastagot kong odakinn, mit Etelka ujjain összeolvasván, kitörő örömmel kiált fel:
– Nyolc az óra. Menjünk! kezdődik a bál!
Csakugyan kezdődik.
A megyeház első emeletén van a táncterem, a melyhez vezető lépcső tele van rakva virág-cserepekkel, zöld jegenyefa-gallyakkal, papiros cifrázatokkal.
Egy egész hamis erdő.
A teremajtóban két egyenesre kifent bajszú cifra hajdú ácsorog, aki tiszteletteljesen szalutéroz a bemenőknek, némely magasabb állású egyén előtt egy-egy komplementumot is megreszkírozván, mi annyit jelent, hogy a jobb lábával egy hangos vakarintást tesz hátrafelé a zsaluzsányi tégla-kövezeten.
No, de ezt már nem látja senki.
Kinek is jutna eszébe a hajdút szemlélgetni, mikor odabenn sír a Jancsi vonója, olyan keserves-vígan, hogy a sok fiatalember szinte az orrával töri be az ajtót, csakhogy hamarább benn lehessen.
Hanem nem is lehet őket csodálni!
Hiszen az egy egész paradicsom, hová sietnek.
A hosszú terem tele van délceg, kedves arcú leánykákkal, pajkos, szeretetreméltó fiatalemberekkel. Mindenütt fény és virág, jókedv és öröm. Még az ős főispánok arcképei is, mik ott függnek az utónemzedék kegyeletéből a megye tanácstermében, mintha valami vidámabb vonást öltöttek volna fel ez estére, nem néznek olyan rideg mogorván, mint máskor.
Jancsi cigány erősen vitatja, hogy a muzsikaszóra hallgatnak.
Az élemedettebb urak kisebb gyűrűkké alakulva politizálnak, egy-egy csintalan mosolyt erőltetve ajkukra, ha történetesen valami kedves unokahúg lejt el mellettök.
Később azután behúzódnak a kredencbe, mert hát hiába, mindjárt szabadabban érzi magát a férfiember, ha a felesége nem látja.
A kredenc percről percre népesedik egész éjfélig. Felhangzanak a víg toasztok és a »causa bibendi«-k mindenféle nemei, megered a jó anekdota-zápor: Zsiga bátyánk mesés kalandjai a régi táblabírói világból, Stofi fiskális sopánkodásai a nép elszegényedéséről, amit Sramko fiskális azzal cáfol meg, hogy a kellner által egy tízforintost küld ki a cigánynak.
Egy-egy kritikus fiatalember, aki nem táncol, hanem csak úgy tapasztalatgyűjtés végett kószálgat fel s alá a teremben, néhány pikáns történetkét hoz koronként a kredencbelieknek, akik természetesen mohón kapnak az ilyeneken.
…»A szép Milka odavan Ripők Mukiért.«
…»Sarolta nagysám beleszeretett abba a gyönyörű ismeretlen fiatalemberbe, aki annyira feltűnt ma mindenkinek. Ugyan ki lehet? Milyen abszurdum, hogy senkinek sem mutatja be magát. Bámulatos fiatalember! Milyen szellemdús és elegáns! Bizonyosan valami mágnás, mert egy szót sem tud magyarul. «
Most megint Miska öcsénk rohan be lóhalálban a táncteremből:
– Hollá! Találjátok ki, mi az újság! Szepi szerelmet vallott Ridegh Gizellának. Ha látnátok, mint villog a szeme…
– Lehetetlen! – kételkedik Stofi fiskális.
– A még csak bliktri! – vélekedik Miska öcsénk. – Hanem arra találjon kádenciát, Stofi bácsi, hogy a maga szeretőjének mind lement arcáról a festék a nagy izzadtságban.
– Hm! Legalább asszekurálva van a szerelmi nyilatkozatok ellen.
E pillanatban megint az előbbi szőke uracs ugrik be, vígan nevetve:
– No, ez groszartig. Quel malheur! (kel malőr!)
– Kell az istennyilának, de nem nekem! – vág közbe Sramko fiskális, ki a francia szót is magyarul érti.
A szőke uracs azonban nem hallgat Samu úrra, hanem, mint aki fontos dolgot tud, siet azt elhadarni.
– No, ugyan megjártuk az ismeretlen elegáns úrral. Különösen Sarolta nagysám járta meg. Úgy kell neki.
– Talán bizony faképnél hagyta a szép mágnás? – kíváncsiskodék egy csomó ember.
– Ej, dehogy. Egészen másképp történt. A nobel fiatalember valódi forradalmat idézett elő a hölgyek közt, anélkül, hogy egy is tudta volna, kicsoda. Sarolta nagysám egészen odalett érte. Láttam, hogy szorongatta a kezét az előbbi négyesben. De nemcsak Ridegh Saroltának, hanem egy általában mindnyájunknak feltűnt elbájoló, fesztelen úrias tartása. Egy félórával ezelőtt az a hír kezdett terjedni róla, hogy egy gazdag orosz báró: nehányan már a családfáját is el tudták mondani. Sőt Zsiga bátyánk arra is emlékezett, hogy együtt vadászott apjával egyszer a kamcsatkai hópusztákon. Akkor történt vele az a nevezetes eset, hogy egy lúdnagyságú oroszországi madár ráült a puska csövére…
– Az ám! – erősíté újólag Zsiga bácsi. – Előbb le kellett rázni, s csak azután lőhettem le, mikor már felrepült.
Hja! bizony sok mindenféle megtörténik az emberrel!
– Hát amint mondom, mindnyájan kíváncsiak voltunk nevére, de senki sem vállalkozott rá, hogy megkérdezze, mert hát egy báróval nem bolondság kikötni. Hátha sértésnek találná venni!
– Bizony, öcsém, nem is tanácsolom – szólt Zsiga bácsi. – Az apja is nagyon ingerlékeny ember volt.
A szőke uracs úgy nevetett, majd belefájult a mája:
– Végén csattan az ostor, Zsiga bácsi. Akkor beszéljen!
– No, és?
– No, végre mégis akadt valaki, aki megkérdezte tőle, kicsoda. Az öreg Rideghnének feküdt leginkább érdekében, ki szörnyen büszke volt a magas állású udvarlóra. Titokban rávette a kis Etelkát, ki mindig Sarolta nénje mellett ült, hogy kérdezze meg nevét.
– Mily neveletlenség! – dörmögte Zsiga bácsi, felkelve az asztaltól s rossz sejtelmei következtében elpárologva a szomszéd termekbe.
A szőke uracs folytatá az elbeszélést:
– A kis Etelka igen pajkos és raffinírozott lányka, aki már politikából is tud naiv lenni. Pompásan adta szerepét. Midőn az előkelő fiatalúr az utóbbi négyes után helyére vezette Saroltát s mulattatni kezdé, a kis Etelka is beelegyedett a társalgásba, utánozva egy gyermek összefüggéstelen gondatlan csevegését. A sok bohó beszéd közt azután előhozta: »De én sohasem láttam önt. Hol lakik maga, bácsi? Mondd meg, Sárika, te bizonyosan tudod!« Kifogástalan sakk-matt! Saroltának nem lehetett egyebet mondani, mint hogy ő sem ösmeri a bácsit, mire az kénytelenítve lett kirukkolni nevével.
– Süsd ki már egyszer! – türelmetlenkedtek a kredenc vendégei.
– A bácsi nem jött éppen valami nagy zavarba, hanem egész illedelmesen bocsánatot kérvén a bemutatás elmulasztásáért, elmondá, hogy ő bizony Snapsz Augusztin, pozsonyi borbélylegény.
No, erre aztán mindenki elkezdett kacagni, amint csak győzte.
Az ördögbe is! Egy gazdag báró, aki borbélylegénnyé devalválódik. Ez már csak elég komikus dolog!
Még Stofi fiskális is mosolygott; pedig ő nem szokott ingyen még mosolyogni sem.
A kredenc vendégeinek az a része, amelyik a maga lábán szokott hazajárni a bálokból, felkerekedett az asztalok mellől s mind sietett a táncterembe, meglátni azt a csodát, akitől úgy halálra ijedt a magas societas.
Hanem már egy szál borbély régen is csinált annyi bajt, mint ez a Snapsz Augusztin.
Az egész teremben valami baljóslatú sugdosás járt szájról szájra. A bóbiskáló garde-dame-okat sorba felköltögették, meghallani azt a rettenetes újságot, hogy az orosz báró senki más, mint Snapsz Augusztin borbélylegény.
Ilyen eset nem fordul elő a »chronique scandaleuse«-ben sem!
De hogy mert ez az ember idetolakodni? Ki hítta meg? Ki hozta ide?
– Hát talán Rideghné őnagysága! Az ő Sárikájának udvarol.
Ezt persze azok a mamák mondták, akik nemcsak amúgy hallomás után szerzik a pletykát, hanem… azért adott az isten talentumot az embernek, hogy saját fejében is teremjen valami.
Szegény Rideghnét hogy rágalmazhatták így!
Inkább sajnálni kellene minden igazhívő keresztyén léleknek.
Ilyen gyalázat!
Őnagysága ötféle színt is váltott azóta, ahogy Etelka kérdésére kilebbent az udvarló neve.
Pfuj!
Ő, aki a »high life« árnyékában nevelkedett fel, nem is álmodott ily megalázó skandalumról soha. Egy borbélylegény az egész világ szeme láttára az ő Sárikájának udvarol, szeme közé mosolyog, sőt még talán a kezét is megszorította.
Borzasztó!
Legelső dolga volt, midőn magához tért, egy megvető, lesújtó tekintetet vetni az illúziótól megfosztott ifjúra, ki egészen természetesnek találta, hogy ő borbélylegény, s egy cseppet sem látszott észrevenni a kellemetlen benyomást.
– Sárika! – szólt őnagysága célzatosan. – Halálosan bosszankodom. Hát te hogy érzed magad?
Sárika valami furcsát akart felelni, mert nem hiába biggyeszté fel duzzadt piros ajkait, hanem egy tekintet a »lovagra«, ki mellette állt, s kiben van valami méltóságos és elbájoló, megfékezte csípős nyelvecskéjét.
– Honteux, comme un renard… – mondá meglehetős rossz kiejtéssel franciául, hogy a terhére vált ember meg se értse. Nem volt reá képes, hogy elutasítsa.
Snapsz Augusztin tökéletes kiejtéssel egészíté ki a kisasszony szavait:
– Qu’une poule aurait pris.
A nagyságos mama elővette a monokliját s még egyszer jól megnézte tetőtül talpig; a saját szemének, fülének sem hitt. Azután megcsóválta fejét, egyet sóhajtott és azt gondolta magában: »Különös ember! Tud ez mindent! Mégsem lehet ez borbélylegény. Teljes lehetetlen.«
»Csak valami tisztességes úton kituszkolhatnák innen«, suttogták a mamák, de egyszerűen kiutasítani mégsem lehet valakit azért, hogy borbélylegény, ha máskülönben illedelmesen viseli magát: meg aztán az is kérdés, hogy kimenne-e? Megfizette a belépti jegyet, mint más akárki, joga van itt maradni.
– No, most segítsen Stofi bácsi – nógatták Stofi fiskálist a fiatalemberek –, most mutassa meg, hogy milyen vitéz ember.
– Ühüm! Hát megmutassam? – eregeté ki a szót szájából Stofi bácsi. – No, hát megmutatom.
– De nem olyan könnyű ám elbánni azzal a borbélylegénnyel. Olyan kinézése van, hogy alig meri megszólítani az ember.
– No, majd kinézem én innen, akármilyen kinézése van is: csak rám kell bízni.
Odabenn a táncteremben azalatt cotillonhoz készültek.
A kredenc fiatalsága elszéledt s a táncterembe sietett, hol gyöngéd kezek teleaggatták kabátjaikat csillogó papírrendjelekkel, s a boldog fiatalság éppoly büszkén viselte, akár megannyi kamarás és belső titkos tanácsos.
Snapsz Augusztinnak végképpen üres volt fekete németkabátja, ami a történtek után nem kíván magyarázatot.
Mindenki reá figyelt. Ő volt a »Stichblatt«.
Egy félreeső asztalhoz ült s egy palack pezsgőt rendelt. Világos dolog, hogy hencegésnek vették.
A kellner előhozta a pezsgőt.
– Bontsd fel! Hopp! Megállj csak! Hisz ez magyar pezsgő. Én franciát kértem, azt hozz, te vén csont.
Sramko fiskális a szomszédjának esküdözni kezdett, hogy ez igazi úr, ha az öreg kellnert »te«-nek meri szólítani, mikor még ő is megmagázza a vén Arnoldot.
– Ezt meg visszavigyem? – kérdé a kellner.
– Ne bántsd! Ha már megkezdtem, hát majd csak kifizetem ezt is.
– Tyű! Hisz ez kifogástalan gavallér! – mondogatták egymásnak az ifjú urak s már nem néztek rá oly megvetőleg.
»No, Stofi bácsi, rajta!«
Stofi bácsi megérté a szemintegetéseket s odasompolygott a félreeső asztalhoz, hol az ifjú ült, s elfújta a gyertyáját.
Snapsz Augusztin gyufát vett ki mellényzsebéből és meggyújtotta gyertyáját anélkül, hogy csak legkisebb kedvetlenség vonult volna el szép férfias arcán.
Stofi úrnak nem tetszett az, hogy az idegen fel sem veszi a dolgot, tehát ahhoz a vastag tréfához folyamodott, hogy odakönyökölt Snapsz asztalára s addig fészkelődött az ökleivel, míg ledöntötte a pezsgős palackot, hogy az legurult a földre s csörömpölve tört össze ezer darabra.
Az idegen mosolyogva nézett fel Stofi úrra.
– Látom, uram, hogy önnek különös passziói vannak. Most már legyen szíves üsse földhöz a poharat is, hanem előbb kiiszom belőle a pezsgőt.
– Hisz ez nagyon eredeti cimbora! – szóltak a tréfa nézői.
– No, még ilyen borbélyt nem láttam – örvendezett Sramko fiskális, aki rémítő demokrata, s nem adja ötven forintért, hogy ellenlábasát, Stofi urat egy mesterember főzte le műveltségével. Bizony, bizony, közeledünk Amerikához!
A szőke uracs is jóízűen kacag s beszalad a táncterembe értesíteni a hölgyeket.
Mindenki mosolyog, csak Stofi bácsi bosszankodik, nagy uborka-orrán végtelen zavar festekezvén.
– Lám, lám, fráter, milyen tréfás ember maga. Én bizony azt hittem, hogy csak az érvágáshoz ért.
– Az a mesterségem, uram.
– Hm! Majd megpróbálom: milyen mesterember. Egyébiránt tanácslom, hogy a borotvát valahogy ne fenje otthon az officinában a nyelvéhez, mert olyan éles, hogy ketté vágja vele,… már tudniillik a – borotvát.
– A bizony nagy baj lesz – szólt Snapsz úr könnyedén –, mivel azontúl borotva hiányában a nyelvemmel leszek kénytelen borotválni az embereket, mintha fiskális volnék.
Erre a jó élcre még jobban kitört a nevetés; még a nők közül is bejött nehány katonásabb a nagy hahotára, azon kedélyes kíváncsiságtól vezéreltetve, hogy ugyan hány ember bolondult meg ekkora lármához.
Stofi bácsi szeme szikrázott a dühtől.
– Beste lélek,… no ezért a sértésért majd számolunk reggel – kiáltá mérgesen, értvén alatta hamarjában, hogy egy kis nagyhangú becsületsértési pörrel főzi majd le, vagy legalább megijeszti egy kicsit.
Hanem Snapsz másképp fogta fel a dolgot.
– Jól van, kész vagyok.
Azután a más asztalnál ülők felé fordult.
– Az urak közül lesz oly jó valaki segédem lenni, miután senkit sem ösmerek itt.
A meglepetés halk szisszenése hallatszott mindenünnen: »Ohó, hiszen ez valóságos gentleman!«
Azután lassú mosolygás követte a csodálkozást, melynek azonban minden gúnyja Stofi bácsit illette, ki olyan savanyú arcot vágott ehhez az értelmezéshez, hogy lehetetlen volt nem mosolyogni rajta.
– Quid-quid? – dadogott zavarral. – Ki beszél itt segédekről. Micsoda izé… dolog ez? Micsoda csűrés-csavarás?…
– Gyávaság lesz hátrálni, Stofi bácsi. Azt ne tegye valahogy, hadd legyen párbaj! – kiált közbe Fenyéri Szepi magyarul, hogy az idegen ne értse.
Stofi úr kegyetlenül dörzsölte a homlokát, mintha ott keresne a veszedelem elől valami jó gondolatot. Az is ott keres, ahol nincs.
– Hüm! Hm. No, no… hiszen magam is párbajt akartam.
Nagy megerőltetésébe került ez a vitéz mondat. Dehogy akarta ő a párbajt, dehogy…
– Hanem, hm. Richtig! Én csak nemes emberrel szállhatok síkra. Ön tartozik azt nekem holnap reggel a párbaj helyén bebizonyítani; mégpedig formális dokumentummal.
Az ifjú szó nélkül hagyta Stofi fiskális szavait; csak Miska öcsénknek jutott eszébe, hogy odamenjen hozzá, fülébe súgni:
– Hagyjon békét annak a nemesemberkedésnek. Nem járja már az, különösen az olyan embernek, akinek szinte elfelejtették megszerezni az ármálisát elődei.
– Már az más, ha azt is tudod… – morgott az ügyvéd kétségbeesve, hogy ezt az egyetlen mentő cérnaszálat is ellene fonták meg ostornak.
Míg Stofi úr dühöngött, addig mindkét részről megalakultak a segédek, Miska öcsénk és Sramko fiskális Snapsz úrnak ajánlották fel szolgálatukat, míg ellenben a másik fél részéről Fenyéri és Ripők vitték a nevezetes tisztséget: elhatározván, hogy a párviadal az »Ordas« erdőben, reggeli nyolc órakor történjék.
Stofi úr izgatottan sompolygott el a belső szobákba, Zsiga bácsit felkeresni. Azzal legalább eltartlizhatnak reggelig valahol. Addig pedig sok jó gondolat juthat eszébe az embernek, különösen az olyan embernek, aki nemcsak pusztán ember, hanem még hozzá fiskális is.
Bizony csak szép kelepcébe került! Öregember létére ilyen bolond dologba keverni fejét! Most már vagy végig kell játszani a hős szerepét, vagy kinevettetni hagyni magát. Tertium non datur. Mi lesz őbelőle öreg napjaira, ha agyon találja ütni a borbély?… Rémítő…
De még keseregni sem hagyták nyugodtan. A saját segédjei utána iramodtak s egyik vigasztalni, más meg ijesztgetni kezdte.
– Bátran viselje magát, Stofi bácsi – szólt Fenyéri –, hiszen úgyis megszökik az a borbély. Meglássa, hogy ott nem lesz az »Ordas«-ban reggel!
– Bár ne lenne!…. azaz, hogy csak hadd legyen.
– Hanem nem ártana, ha ön most hazatávoznék és megírná a végrendeletet – mondá Muki.
Stofi úr elhalványodott. Hanem aztán ő is tréfára fordította a dolgot.
– Azt pedig nem könnyű munka kitalálni annyi sok rokon közt, hogy kinek hagyjam az új tajtékpipámat. Mind dohányosak az istenadták, de egyiknek sem merem testálni, mert még a síromban is megfordulnék, ha bajuszt találna kapni.
– Sose tréfálgasson! Nagyon komoly dolog ez! – incselkedék az előbb szóló.
– Hüm! hm! Csak nem hiszed, hogy meg mer vívni velem?
– De bizony hiszem.
– Mégsem lehet hátrálni. A pezsgő beszélt abból az emberből – tüzelt Fenyéri.
Stofi fiskális a fejét vakarta.
– Dejszen, öcsém, az igaz, hogy már csak tulajdonképpen, izé… szégyen vagy micsoda a futás, de hasznos.
– Vegye tekintetbe, Stofi bácsi, hogy most ön van hivatva fenntartani mindnyájunk becsületét. Az ön hátrálása mindnyájunk erkölcsi vesztesége volna egy jöttment ember ellenében, kinek talán kard sem volt a kezében soha. Aztán gondolja meg azt is, hogy ön mégiscsak magyar ember.
A fiskális felbuzdult. Nagyon jó dolog, ha eszébe juttatják valakinek, hogy magyar ember.
– Jó, hogy mondtad, öcsém, mert magamtul ugyan nem jutott eszembe. Igenis az vagyok, édes öcsém, az is leszek holtig. Egyszer kell csak meghalnom úgyis. Holnap reggel nyolckor helyemen találtok.
A fiskális elfordult, hogy valahogy észre ne vegyék azt az érzékeny könyűt, amit e hős szavak sajtoltak szeméből.
Ezalatt újra felhangzott a táncteremben a muzsikaszó, s a fiatalság ott kezdte, ahol elhagyta: a csárdásnál.
Snapsz Augusztin is ott termett Sárika mellett és mulattatni kezdte. Beszélt neki mindenféle bohó dolgokat a szent-pétervári bálokról, szibériai vadászatokról, a francia »Opéra Comique« hölgyeiről, berlini udvari furcsaságokról, olyan eleven szellemdús aprólékossággal, mintha az a bolond borbélylegény mind maga látta volna ezen csodálatos dolgokat.
Sárikában folytonosan küzdött az arisztokratikus büszkeség az ébredő szerelemmel.
»Milyen délceg termet, milyen férfias arc, milyen ész, milyen szellem!« s a leány arca felpirulna a lelkesültségtől, ha nyomban eszébe nem jutna az a gondolat: hogy hát ez a sok minden összeadva – egy borbélylegény.
S ekkor azt hitte a szegény leány, hogy el kell ájulnia, de valami bódító varázs által volt lekötve, ki nem szabadulhatott alóla: – mint mikor valakinek kellemetlen álma van s maga is érzi, hogy jó volna felébredni, de nem tud.
Már vagy tizenötször lebegett ajkain e szó: »ön alkalmatlan nekem«, de mind a tizenötször ott fagyott meg azokon a piros, meleg ajkakon.
A hamis szem nem egyszer intett Fenyéri Szepinek, hogy teljesítse az előbbi parancsolatot, de tudj’ az isten, a fiatalság ma nem bírt goromba lenni. A Stofi bácsi példáján egészen kijózanodtak. Sőt annyira ment a borbélylegény iránti figyelem, hogy Sárika nagysámot egészen neki hagyták meg: még csak hozzá sem nyúlt senki.
Egyszer azonban mégis megkísérlettek egy vakmerő merényletet: összebeszéltek, hogy senki se legyen »vis à vis«-ja a következő négyesben. Snapsz úr nem táncolhatott Sárikával.
– Kimondhatlanul sajnálnám, ha nem lenne reményem, hogy majd a következő négyesre leszek szerencsés a kisasszonyt megnyerni.
Sárika nem tudott nemet mondani.
A négyes után megint egy csomó csárdás következett.
– Gyönyörű ez a kegyetek tánca! – jegyzé meg Snapsz úr.
– Ön hát nem magyarországi?
– Nem. Én poroszországi vagyok.
– Mióta lakik ön hazánkban?
– Néhány hét óta.
– Milyen cél vagy foglalkozás végett hagyta el ön hazáját?
– Egykor majd olvasni fogja kegyed a hírlapokban, de meglehet, akkor sem találja el.
– Ah! hisz ön az imént azt mondá, hogy borbély.
– Az ördögbe,… hiszen most is csak azt mondhatom.
– Tehát csakugyan… – szólt csüggedten a leány…–és mégis ön egész rejtély előttem, melyet nem bírok megmagyarázni magamnak.
– Higgye meg, kisasszony, a rébuszok olyanok, mint az emberek, mihelyt megmagyaráztatnak, elvesztik érdeköket. Notre empire est détruit si l’homme est reconnu. Nemde?
– Meglehet. Ön hát eszerint érdekes akar lenni.
– Kegyed előtt igen.
– Miért éppen előttem – rebegé a leány és elpirult. Megijedt a saját kérdésétől.
– Azért, mert érzem, hogy kegyedet szeretni tudnám. Ne volnék csak olyan szegény legény, aminő vagyok…
Igazi fájdalommal mondá e szavakat: szinte meg lehetett bennök kézzel fogni az őszinteséget.
Sárika zavarodottan hajtotta le fejét és soká gondolkozott azon a mondaton: »ne volnék csak olyan szegény.« Azután felnézett az ifjúra szomorú, mélázó tekintettel, mintha mondta volna neki: »ne hozz a kísértetbe«.
– Miről gondolkozik, kisasszony?
– Istenem! semmiről. Beszéljen ön, kérem, valamit,–de nem arról,… hanem valami másról.
»De nem arról… «
Tehát a büszke Ridegh Sarolta már odáig ment, hogy egy jöttment embernek mondja, ne beszéljen arról, amiről beszélt, a – szerelemről, és olyan hangon mondja, melyben benne van, hogy csak azért is arról beszéljen…
Az ifjú odaült mellé, megfogta gyengéden kezét.
A szép Saroltát valami delejes villany-folyam reszketteté meg, a nemes vonások sugároztak valami ismeretlen szemvakító fénytől, olyan boldognak érezte magát, hogy egészen elfeledte, ha ő-e ridegvári Ridegh Sarolta, az úri körök elkényeztetett bálványa, s az, aki vele beszél, egy borbélylegény. Ő a mennyországban érezte magát: abban a tartományban pedig nincs magas arisztokrácia, sem pedig »canaille«. Kinek jutna ott eszébe olyan bolondság: ki milyen rangot viselt valaha ezen a másik ostoba világon?
A deli ifjú ezalatt beszélt neki sok mindenféle dolgokat. Egy kis kunyhórul odahaza a csendes Rajna partján, abban egy szegény öregasszonyról, ki esténkint kiül a morgó folyamhoz és nézi a közeledő hajókat, hogy melyiken jön meg az ő édes fia… hoz-e szép menyasszonyt távoli országból?… Milyen boldog élet van ott, tisztább a levegő, balzsam az illatja, szebbek a virágok, zöldebb a fű, jobbak az emberek…
A leány úgy elhallgatja, úgy elmereng a suttogó hangokon, mintha valami bűbájos dallam volna, melynek akkordjai belopódznak a szívbe. Nem ügyel már semmire, nézik-e, látják-e, megszólják-e érte? ki törődnék azzal, hogy mit csinálnak az emberek idelenn?…
…Az a kis kunyhó a Rajna partján, tündéri palota márvány csarnokokkal, az az öregasszony egy szelíd, jó arcú édesanya képe, az a folyam morgása egy csendes altató dal, melynek hangjainál oly jó volna álmodozni…
Oh, hogy a mennyországból ilyen furcsának látszik minden! Tovább! tovább!
Egymás leheletét szívják, olyan közel vannak arcaik egymáshoz. Milyen különös, hogy meg nem gyullad egyik a másiktól!
Az öreg Rideghné őnagyságát jó, hogy a guta nem üti meg zavarában, ha odapillant. – Az a leány egészen megfeledkezett magáról! De hát mit csináljon vele? Odamenjen és elutasítsa tőle azt a himpellért? Fi donc! csak magát blamírozná azáltal, ami pedig illetlen egy jó nevelésű delnőhöz. Legokosabb észre sem venni, hogy az ifjú nem tartozik a »társaság«-hoz. Odahaza meg majd kijár a lecke Sárikának.
Ekképp okoskodott Rideghné.
A suttogó pár nem is sokat gondol azzal, hogy őnagysága miről elmélkedik. Ráér akármiről gondolkodni.
Tovább, tovább!
És az ifjú nem fösvény a beszédben, Sárika mégis úgy érzi, hogy szeretné megenni mindenestül. Milyen édes lehet az maga, akinek a szavai is olyan édesek!
E pillanatban megnyílik a nagyterem ajtaja s egy simára borotvált képű öregúr lép be rajta, talpig érő sárgás németkabátban, zöld szemüveggel: éppen olyanformán néz ki, mintha az öreg Goethe támadt volna fel sírjából.
Az öregúr körülnéz az ajtónál, s meglátván Snapsz urat, egyenesen hozzátart, gyöngéden megérintve vállát.
Az ifjú bosszúsan néz hátra, hogy ki merészli most háborgatni? Azonban meglátván az öreget, szó nélkül ugrik fel.
– Mi történt?
– Egy úr várja önt szállásán. Azt mondja, rögtön beszélnie kell önnel.
Augusztin úr egy kicsit gondolkozott, aztán szilárd hangon mondá:
– Tehát rögtön megyek.
Aztán meghajtván magát Sárika előtt, előadá, hogy sürgős ügyben egynehány percre szállására kell mennie az átellenben levő vendéglőbe.
– De reménylem, nem soká fog ön késni.
– Oh, semmi esetre sem. A következő négyes, melyet velem ígért kegyed eltáncolni, bizonyosan itt fog találni.
– Ki tudja? – mondá a leány – hiszen mindjárt kezdik.
– Azon esetben szabad kérnem a következőre. Egyszóval arra, mely visszaérkeztem után az első leend.
– Számítok önre! – jegyzé meg odaadó mosollyal Sárika.
Augusztin úr is mosolygott, azután karonfogván az öreget, kiment a teremből.
A teremajtóban még egyszer megfordult és mosolygott, azután mutogatott valamit, mintha mondta volna: rögtön itt leszek.
Sárika alig várta, hogy visszajöjjön. Az egész terem üresnek látszott neki nélküle.
De soká nem jön!
A négyes is elkezdődött. Valami vándor lélek vetődött hozzá és felkérte rá, de ő azzal utasítá el, hogy »foglalkozva van már«.
Azonban táncosa nem jött el.
Hol lehet annyi ideig?
Bizonyosan dolga van még.
Sok dolga lehetett Augusztin úrnak, mert már a másik négyesnek is a hatodik figuráját táncolják, s még sincs itt.
Sárika kezdett nyugtalan lenni, szemei türelmetlenül voltak az ajtóra szegezve: jöttek-mentek rajta elegen, de Augusztin úr nem jött többé.
Soha többé.
Már reggeledett, a leeresztett ablakfüggönyökön keresztültört a hajnali világosság, a csillárok kezdtek bágyadtabban világítani, a sok báli arcra odaíródott az átvirrasztott éj savanyú kinyomata, a vendégek egy része hazakészülőben van, a lányok kapkodják magukra a mantillákat és a nagykendőket, mit azonban az »animót« affektáló fiatalság kegyetlenül ízetlen arccal igyekszik szokásból megakadályozni,–hogy még egyet forduljon a kedves leánycsemetével, mit a szempilláit dörzsölgető mama mogorván enged meg, hozzátévén nagy ásítozva: »de osztán az legyen ám az utolsó…«
A kredencből is már hazapusztult a lármásabb közönség, kit kidobtak, ki meg magától ment el. Csak nehány öregúr maradt még csendes, boldogító tarokk mellett.
A cigánybanda is már a kilencedik pohár feketekávéval tartja fel magában a megfogyatkozott szuszt. Az öreg prímáson az imént az a csúfság történt, hogy elaludt a maga nótáján, s mikor a mellette álló more a vonó egy mesterséges lökésével felébresztette – már akkor a valcert táncolták –, de ő azért mégis csak azon kezdte, ahol elhagyta: »Nem akar a fakó lovam legelni«, mire aztán az előtáncos, Fenyéri Józsi is úgy kijött a sodrából, hogy azt mondta a táncosnéjának, Gizella kisasszonynak:
– Bocsánat, hogy olyan álmos vagyok…
(Azt hitte szegény, hogy ő tévesztette el a dolgot, nem a prímás. )
Már ezt megint Gizella kisasszony sem hagyhatta szó nélkül, minek következtében egy nagyon rekedtet és vékonyat sikított az édesmama felé:
– Menjünk már haza, mama.
– Oh, ne még egy kicsit! – könyörgött Sárika szomorú, elmélyedt hangon.
Ő tudta, miért »ne még«.
Hátha eljő.
Istenem, nem lehet az, hogy el ne jöjjön legalább egy percre!
Neki azt súgta a szíve.
Hanem hát a világon egy szív sem csalhatatlan.
Snapsz úr nem jött el.
És már nem is jő, mert mindjárt vége a bálnak.
»Oh, miért van már vége?!«
Ezt a fentebbi felkiáltást azért írom nagyobb betűkkel, mert két ember gondolataiban született egyszerre.
Sárikáéban és a Stofi bácsiéban.
Stofi bácsi szerette volna, hogy bárcsak ez az éjszaka tizenhárom éjjel ki ne virradott volna, hogy csak a tizennegyedik nap reggeli nyolc óráján adassék át a halál martalékaul. Addig az ideig legalább összeveszíthetne még nehány klienst. Legalább már azt engednék meg neki, hogy előbb Kipcsek Mártontól és Kirgyela Mihály felektől a stempli-pénzt felvehesse: mindjárt nyugodtabban halna meg.
Irtózatos gondolat is az, kérem, egy fiskálisnak tudni, hogy meghal anélkül, hogy legalább egy keresetet ne adhasson be a halál ellen, melyben felhozván kacskaringós konstrukciókban a jogtalan hatalmaskodást, őt a perköltségben elmarasztalni kérje.
Arcát izzadság verte ki, rémítő melege volt, – kiment tehát a folyosóra egy kis hűs levegőt élvezni.
Nem csalódott: a hűs levegő egészen lehűtötte forrongó vérét, elannyira, hogy egy kétségbeesett eszmével kezdett foglalkozni, ti., hogy a borbélylegényt megkövesse.
Becsületére válik, hogy csak igen hosszas megfontolás után született benne ez az aranyos gondolat, amit azonban nyilván maga is szörnyszülöttnek tartott, mert még megkeresztelni sem merte igazi nevén, hanem ráfogta, hogy »kapacitálni« kéne Snapsz urat.
»Hm, hm! Csakhogy akkor oda a becsületem. Még a gyerekek is csúfolni fognak. Istókúgyse meg kell bolondulnom.«
Körülbelül az lett volna belőle, ha tovább is egyedül marad emésztő gondolataival, hanem jószerencsére Miska öcsénk is éppen odavetődött valahonnan a folyosóra.
A folyosón meglehetős sötét volt, mert a lámpák már csak mélázgattak, vagy talán Stofi úr előtt volt sötét az egész világ, azért nem látta meg Miska öcsénket, hanem úgy beleütődött, hogy – ha valami csillagász előre kiszámíthatta volna a két kométa összeütközését, hamarjában elkiáltotta volna magát könnyen: »Vége a világnak!«
– Karambol! – szólt Miska öcsénk tréfásan.
Stofi úr nem felelt semmit; hihetőleg arról gondolkozott: Micsoda két részeg disznó küszködik itt egymással?
Az eszeágában sem volt, hogy ő most összetalálkozott valakivel: másutt járt az esze.
– Majd azt hittem, hogy nem is ön az, Stofi bácsi. Úgy ki van kelve a képéből…
– Persze, hogy nem is én vagyok… – morgott Stofi úr foga közt s egykedvűen ballagott odább.
– Ejnye, de humoros kedélyben van. Talán bizony már észrevette, hogy a borbélylegény megszökött?
Ez az egy szó megcsiklandozta az érdemes úr füleit. Visszafordult.
– Félrebeszélsz? Hogyan?
– Úgy, hogy körülbelül két óra táján eltávozott a teremből. Segéde lévén s feltűnőnek találván hosszú kimaradását, a szállására mentem tudakozódni. Éppen most jövök onnan.
– Hát? – kérdé mohón a másik.
– A vendéglőben azon választ kaptam, hogy az idegen úr, még két másik úrral együtt ezelőtt egy órával elutazott.
Ki látta már a jó Szigeti bácsit »Falstaff« szerepében? Aki nem látta, az nézze meg Stofi urat, és akkor elmondhatja, hogy látta – nem a jó Szigeti bácsit, hanem–Falstaffot.
– Tyű! erre… arra… milliom adta… gyávája – gyulladt fel a teens fiskális úr. – Így bolonddá tartani az embert: láncos… lobogós adta! Egy kis vért akartam belőle ereszteni… No, megállj, nyúlszívű! Csak még egyszer kerülj a szemem elé!…
– Ne tüzeljen úgy, urambátyám, mert mindjárt hanyatt esem.
– Már hogyne tüzelnék ilyen… olyan… mert hidd meg, öcsém, hogy én szomjúhozom – – –
– Elhiszem, Stofi bácsi. Igyunk hát még egy kvaterkát.
– Én vérre szomjúhozom, lámpás teremtette…
A teremből oszló közönség kíváncsian sereglett össze a mérges ember körül, aki erőnek erejével egy másik embert akart ma megenni früstökre, aki az egész világot összevissza-szidja amiatt, hogy neki az egész két hétre elrontották a kedvét, mert el hagyták szökni azt a haszontalan gyáva embert, mielőtt legalább az egyik fülét leszelte volna »Cotillon-ordnyie-nak – ahogy úgy is lett volna.
Miska öcsénk nagyon megsajnálta a haragvó embert: próbálta megvigasztalni.
– Ne rontsa a tüdejét, bácsi! Még meghűl és elreked ezen a hideg levegőn. Aztán, ki tudja – hátha még nyolcra vissza is térhet Snapsz valahonnan.
Csodálatos, hogy Stofi úr nyomban alábbhagyott a szóval: nagyon megnyugodhatott abban, hogy hát bizony nyolcra még itt is lehet.
No, de fölösleges is lett volna kiabálni: már úgysem hallgatna rá senki.
A teremben felharsogott a Rákóczi-induló lelkesítő csodás zenéje, az ajtónál álló hajdúk egyike sebesen felrántotta a szárnyas ajtó másik részét és a közönség kezdett tömegesen egymás hátán kitakarodni, mint a csürhe, mikor a mezőről hazaeresztik, – egyik jóllakva ábrándokkal, szerelemmel, másik éhesen, kedvetlenül; egyik tele szívvel, másik üres reményekkel; némelyek tele fejjel is – akiknek azonban megvolt azért legalább azon kárpótlásuk, hogy a zsebök lett az egyensúly fenntartása okáért üres.
Az udvariasabb fiatalemberek még most is kedvesek: körülugrálják imádottjukat, segítik levezetni a meredek lépcsőkön – melyekről a sok szép zöld gallyat a hajdúk éktelen káromkodásai dacára is, mind ellopdosták a csizmadiainasok az éjjel; – megigazítják a mamák nagykendőit, hogy valahogy meg ne hűljenek az úton, egypár jelentéktelen szót súgnak búcsúzóra a szerető lányka fülébe, melyre már az csak azért is elpirul, mert a zimánkos téli szél egy perc alatt úgyis pipacspirosra festé arcát.
A kapu alatt »jó reggelt« kívánnak az éjszakából kifogyott közönségnek, mely hallatlan élc felett azután jóízűt nevet a szellemdús hölgyecske s egy búcsú-kézszorítással jutalmazza lángeszű udvarlóját.
Azután előállnak a kocsik; öt-hat nagypénteki arcú vászoncseléd felül egybe-egybe; a kocsis egyet káromkodik reggeli imádság fejében, azután elindítja az ócska csézát–amit mind végig nézvén egypár korán megjelent tejet áruló kofa a piacon, azzal a szóval kezdi meg a késő estig szakadatlanul tartandó diskurzust:
– Ühü! már vége a bálnak!
BEFEJEZÉS
Sok, sok év elmúlt a leírt bál óta.
Tiszta szívemből sajnálom a tekintetes vármegyét, mely olyan hosszú időn keresztül törte rajta a fejét, hogy milyen eredeti ember volt az a Snapsz Augusztin. Valóságos gróf lett volna, ha nem lett volna borbélylegény, gavallér is lett volna, ha meg nem szökött volna a párbaj elől; de hát hova szökött innen? Vagy inkább honnan szökött ide? Hol, kitől lopta azt a finom szalon-modort? azt a sokoldalú tudományt? Legalább eddig senki sem kurrentálta utána a maga tudományát. No, de ez semmit sem bizonyít a gazember mellett – mondja Sramko fiskális –, mert a tudomány olyan história, melyről nem szereti az ember elmondani, hogy »hiányzik«, amit az ügyvéd úr önmagán tapasztalt.
De még tisztább szívemből sajnálom Sarolta kisasszonyt, akire ugyancsak rájárt otthon a rúd: az édes mama váltig mondogatta:
– Volt is kivel bepiszkíttatni azt a drága selyemruhádat!
A kis Etelka és Gizella pedig még évek múltán is üldözte fullánkjával.
Hát még a szíve mennyi mindent beszélt! Hogy ábrándozott esténként a csillagokon…
»Ez az én csillagom, az az ő csillagja! Ugyan összejön-e valaha a két csillag? «
Ezt persze csak Montedegó úr tudná kiszámítani.
Addig jár a korsó a kútra, míg el nem törik. Sarolta kisasszony is addig ábrándozott a szép, szellemdús borbélylegényről, míg egyszer csak férjhez veszett egy csúnya, ostoba szolgabíróhoz. Azontúl aztán nem ábrándozott semmiről, legfeljebb szép ruhákról, brüsszeli csipkékről, a drap du nord, a moiré antique, a bleu mexique, s tudja isten milyen mindenféle selyemszövetről, miket, tudom, volt professzorom sem tudna elősorolni, pedig ugyancsak tudta az esztétikát, azaz, hogy csak tanította szegény.
De ha nem ábrándozott is Sarolta többé a szép borbélyról, az az egyszeri bál sokszor jutott eszébe – s ha már mint asszony is a régi kedves emlékek közt keresgélni kezdett, szíve asztalfiókjában az Augusztin úr képe volt legfelül…
Hova lett? Miért tűnt el? Milyen csodálatos dolog volt az egész. Mintha álom lett volna csak!
Legislegtisztább szívemből azonban a nemes városi kaszinót sajnálom, melynek a sok, sok hosszú éven keresztül minden áldott este meg kellett hallgatni Stofi úr hetyke legénykedését, ki egész életén keresztül sajnálja, hogy egy kis borbélyvért nem ereszthetett kardjával, cserében azért a sok vérért, amit az érdemes borbély-céh drága pénzért szed ki az emberekből.
Örökké sajnálja, hogy ezt a jó élcet elhalászta a sors előle.
Dejszen csak még szeme elé kerüljön valaha, rnajd megmutatja neki, merre járnak a paradicsomba…
…Azon az úton ugyan nem, amelyen Stofi bácsi járt…
Sőt azt a fáradságot is megteszi a jövő ősszel, hogy utána megy Pozsony városába és felkeresi, ha a föld alatt van is: neki előteremtsék akárhonnan, mert különben kihíja szál kardra az egész magisztrátust.
És ezt minden este végig kellett hallgatni a kaszinói publikumnak. Aki a históriát nem tudta, annak Stofi úr kedveskedett az elejével, hogy hadd tudja; aki pedig már tudta, annak azért beszélte el, hogy el ne feledje és merenghessen felette: »milyen vitéz ember lehetett valaha az a Stofi bácsi!«
Ezért sajnálom legislegjobban a nemes városi kaszinót.
Hanem hát sok év alatt sok minden történt.
A sok minden közt egyszer kiütött a háború. Sadovánál becsületesen megvertek minket.
A porosz nagyon örült neki – hanem azért mégsem örült neki oly nagyon, mint mi magunk.
No, de nem tartozik ide; – csak még azt akarom elmondani, hogy a porosz seregnek kedve kerekedett megnézni egyúttal Magyarországot is. Úgysem voltak még soha itt a tejjel-mézzel folyó földön.
El is jöttek egész Pozsonyig.
A hír széthordta az egész országban a kedves vendégek jöttét.
Azok aztán vitéz katonák, mívelt emberek!
Még amelyik legkevesebbet tud is, az is okosabb ember, mint nálunk a rác pópa: pedig az is csak valami!
Úgy ösmerik azok az országunkat, mint a saját tenyerüket, vagy még annál is jobban. Titkos embereik álruhában évek óta járnak közöttünk, tanulmányoznak bennünket, lefestik vidékeinket, a stratégiai pontokat az országban, úgyhogy még a sógorom pincéje is rajta van a mappán.
Tudj’ az isten minek az nekik!
Hát még a puskájuk? Azt aztán érdemes megnézni: míg a mi katonánk egyszer süti el a magáét, addig azok éppen tízszer lövik agyon.
Ehhez még barátságos és udvarias is. Ott a tábora Pozsony mellett, akárkinek szabad megnézni, szívesen látnak mindenkit. Az ember úgy érzi magát köztük, mintha otthon volna.
A poroszokat szeretni divat most.
Különben ez mind nem tartoznék ide, ha nem azt kellene kimutatnom, hogy hova lettek Fenyéri Szepi, Miska öcsénk s több más ismerőseink, kiknek ma mindnyájának részt kellene venni a nagy és szokatlan ünnepélyen, Rideghné őnagysága aranylakadalmán.
Biz azok már négy napja oda vannak Pozsonyban a tábort megnézni; egyébiránt délig még megérkezhetnek, mit a friss újságra áhító társaság kíváncsian vár.
Össze van gyűlve a fél vármegye: csakhogy természetesen igen kevés emberre ismerünk már rá. A hajdani báli fiatalemberek most már meglett, unalmas férfiak, a szép délceg lánykák hízott, komoly delnők, és így tovább…
No, de nőtt helyökbe elég új nemzedék: olyan virulók, délcegek, mintha éppen azok volnának…
Hanem azért hála istennek, itt vannak a régi ismerősök is: Zsiga bátyánk egy nagy karosszékben ül és éppen azt beszéli egy fiatalabb körnek hogy ő »negyvennyolcban« a csatatéren játszott egyszer több tiszttársaival »huszonegyet«, ti. aki legelőször huszonegy németet vágott le, elkiáltá magát »resto«, s behúzta a bankot. Egyébiránt mindig nagy malőrben volt, mert valahányszor feléje vágott kardjával a huszonegyediknek, rendesen kettőt talált leütni – azaz elfuccsolta.
Távolabb Stofi fiskális vitatkozik Sramko fiskálissal azon a bonyolódott kérdésen: Jónás nyelte-e el a cethalat, vagy pedig a Bach-szisztém nyelte el Jónást a cethallal együtt?…
Ki tudná már azt!
A szép Sarolta még most is csinos, az ember alig nézné többnek huszonöt évesnél: a másik két testvér még mindig hajadon. Őnagyságán, az öregasszonyon azonban meglátszik az idő nyoma. Nem is bolondság az: hatvanhét esztendőt élni.
Aztán pedig, ha már a harmincéves háború is nagyon hosszú volt, mennyivel hosszabb háború annál egy ötven esztendős – házasság!
Aki ebbe bele nem hal, az csakugyan megérdemli már, hogy még egyszer táncolhasson a lakadalmán.
Bocsánatot kell kérnem az olvasótól, hogy oly hosszúra nyújtom történetemet s néha ott is szólok, ahol nem kellene – de hát nem szántszándékosan tologatom tágabbra e szűk novella keretét, hanem csak úgy magától rájár a nyelvem.
De most már rövidebb leszek, nehogy utoljára nyakamban maradjon a vád, hogy ilyen nagy feneket kanyarítottam semminek.
Tehát délben megérkeztek a kíváncsian várt vendégek.
A társaság körülfogta őket s nem győzte eléggé kikérdezni: »Mi újság Pozsonyban? Mit csinál a porosz tábor? Mikor jönnek beljebb? «
– Hé, Szepi! – furakodék előre Stofi úr a maga kérdésével. – Nem találkoztatok valahol azzal a gyáva Snapsszal?
– Deb’zon találkoztunk – bizonyítja Miska öcsénk, akit most már nem egy ember szólít »bácsinak« is.
– Csitt! Majd én mondom el a feketekávénál – kiáltott közbe Szepi.
Sárikának vére mind arcába szökkent…
Az ebédnek, bármily nagy volt, mégiscsak vége lett egyszer; felhozták a feketekávét, s Fenyéri kezdett áttérni a részletekre:
– Az egész tábort megnéztük, mindent előzékenyen megmutogattak, sőt a tisztek ott marasztaltak vacsorára is, s a jó tea és a víg beszéd mellett, midőn javában mulatnánk, egy köpenybe burkolt tiszt közeledett tüzünkhöz, ki amint szétnézett s meglátott, meglepetve kiálta ránk:
»Az ördögbe is, hiszen mi jó ismerősek vagyunk.«
»Nem emlékszem« mondám. De még Miska sem emlékezett, hogy látta valahol.
– Nos, uraim, én vagyok Snapsz Augusztin – szólt mosolyogva.
–Ah! – csodálkozott a társaság azon része, mely ösmerte Augusztin úr történetét.
Szepi folytatá:
– Mi is csodálkoztunk, uraim, hanem végre is felismertük Augusztin urat vonásról vonásra. Nagyon megöregedett ugyan azóta, hanem még mindig deli, finom ember.
»Nos elhiszik-e önök most már, hogy borbélylegény vagyok, miután olyan jól megborotváltuk Ausztriát« – mondá, miközben jóízűt nevetett!…
…Sarolta nagysámnak hangosan dobogott a szíve, Stofi fiskális kezdett komolyabban hallgatni: még az öreg menyasszony is azt mondta: különös történet…
– Hát még ami következik: az lesz csak furcsa – bizonyítgatá Szepi úr. A tiszt – mint mondá – igen örül a találkozásnak, különösen azért, mert még számolni tartozik azon lovagiatlan viseleteért, hogy a Stofi bátyánkkal vívandó párbajt nem várta be. Nagyon restelli, de teljes lehetetlenség volt, miután egy még ennél is fontosabb, előre nem látott ok nyomban hazaszólította. Bocsánatot kér tehát Stofi bácsitól azon kijelentéssel, hogy a dolog azért nem maradt abban, miután hisz a gondviselésben, hogy nemsokára személyesen keresheti fel a szállásán Stofi bátyámat, miszerint lovagias elégtételt adhasson s egy sikerült érvágás által borbélymesterségének renoméját megállapíthassa…
Stofi úr megszeppent.
– Hallottam én már ennél szebb mesét is.
– Becsületemre mondom, szórul szóra így történt.
Stofi úrral az a malőr történt, hogy a tüzes végével dugta szájába a szivart.
– Kutya teremtette fátumja!… már tudniillik, hogy ez a szivar… Aztán ugyan mit értett az alatt a »nemsokára« – alatt?
– Hát legfeljebb nehány napot – vélekedék Zsiga bácsi.
Fenyéri úr Sárika felé fordult.
– Nagyságodtól is engedelmet kér udvariatlanságáért, hogy azt a hajdani négyest, melyre foglalkoztak, el nem táncolhatta. Igen élénken és lelkesedve emlékszik nagysádra, kézcsókját üzeni, kikötvén egyszersmind azt is, hogy az elmaradt négyest egyúttal majd akkor táncolják el, amikor az említett ügyben eljön…
A szép asszony keblét úgy dagasztotta valami sajátságos édes érzés.
– Folytassa kérem – rebegé elmélázva.
– Soká beszélgetett velünk, ezerszer is elmagyaráztatván magának, hogy néz ki azóta a szép magyar lányka. Eleget mondtuk neki, hogy asszony már, neki az mindegy volt, ő csak lánykának tartja nagysádat. Aztán elmondogatta, milyen jól mulatott ő akkor köztünk, milyen boldog volt ő akkor… – Szinte látszott rajta, hogy alig bír elválni tőlünk, végre azonban az éj beálltával elbúcsúzott, még egyszer biztosítván bennünket, hogy nemsokára okvetlenül egy szép bált fog nekünk rendezni odahaza. Búcsúzás közben, midőn kezet szorítottunk, szétvált mellén összehúzott köpenye, s mi megdöbbenve vettük észre, hogy akivel beszéltünk, porosz tábornok volt.
– Ah – oh! – álmélkodott az aranymenyegző közönsége.
Stofi úr feldöntötte feketekávéját, Sarolta őnagysága ruhájának csipkéivel játszott, hogy végtelen felgerjedését elpalástolja.
– Ki volt ez? – kérdém egy porosz tiszttől. »Hogyan?« válaszolt az: »hiszen ösmerősök!… Őfensége Württembergi Ágost herceg volt.«
»Lehetetlen« kiálték fel csodálkozva, »hát nem Snapsz Augusztin? «
»Ahogy vesszük – mondá a tiszt. – Bizonyosan valami jó tréfát vitt végbe valahol e név alatt, mely nem egészen álnév, mert bonvivant és tréfás természete miatt a berliniek Prinz Snapsz”-nak csúfolják… «
»Ugyan mondja meg nekem, tiszt úr – kérdém hirtelen –, mi célból járt a herceg évekkel ezelőtt incognito Magyarországon?« Az én tisztem rejtélyesen mosolygott, azután barátságosan megfenyegetett az ujjával:
»Ne legyen ön kíváncsi. Ki tudná azt!«
Eddig tartott a történet.
Néma csend követé: mindenki elgondolkozott valamin, csak az öreg Zsiga bácsi szürcsölte ki egykedvűen a kávéját s azután azt mondta saját bölcs véleményképpen az egészre, hogy:
– Ejnye!
*
Stofi úr e naptól kezdve sohasem beszélt Snapsz Augusztin históriájáról többé a kaszinóban, – mert hát tudja isten, hogy lesz, mint lesz?… Az olyan történet pedig nem ér egy ütet taplót sem, amelyiknek a vége nem tudatik.
Azóta legörömestebb politizál, és minden áldott este tízszer is felosztja Európát a nagyhatalmak között úgy, amint ő gondolja.
Ilyenkor azután gyakran mondogatja a fiatalabb nemzedéknek:
– Már ’iszen öcsém… akár az ördögéi leszünk is, nem bánom, hanem már azt az egyet mégsem szeretném megélni soha, hogy a burkus valaha belénk ártsa magát… mert az nagy kalafaktor.
