MARI RÓZSÁI • 1877 (29. kötet)
MARI RÓZSÁI •
1877
(29. kötet)
1877
(29. kötet)
Párizs nemcsak a legszebb, leggazdagabb város, hanem a legfényűzőbb is.
És mégis szegény valamiben. A virágokban.
Nem lehet ugyan tagadni, hogy vannak virágpiacai, hol a dús marquise éppúgy hozzájuthat drága pénzen a maga kaméliájához, mint az egyszerű grisette egy-egy szerény ibolyához, mely olvadékony keblét díszítse, sőt a népes utcák mindenikén van virágbolt is, mely magában foglalja az összes növényvilág pompáját és fényét, de annak illata nélkül.
A párizsi virágok, éppúgy mint sok egyéb Párizsban, mesterségesen vannak készítve s csak látszólagos élettel bírnak. Csinált melegség által mintegy erőszakosan előidézve, szükségképp nélkülözik az üdeséget, a bájt, valamint a tartósságot.
Különösen télen nehéz Párizsban virágokat nevelni, s csak az méltányolhatja az ezzel járó fáradságot, aki maga foglalkozik e nemben, mint a kis Lebrun Mari.
Ily körülmények közt azt lehetne hinni, hogy a virágok termesztése és árulása előnyös üzlet pedig éppen az ellenkező, amint azt a Lebrun Mari példája is mutatja.
Lebrun Mari szegény árva leány volt. Anyját egy év előtt veszté el s jövedelme a latin negyed legvégén bérelt kis kertjében költői gonddal ápolt virágaira s némi nyugdíjra szorítkozott, melyet La Motte marquisnétől húzott, kinél atyja kertész volt.
Mind a két jövedelmi forrás kicsiny, s szegény Marinak épp mély gondokba merülve ül kertjében e pillanatban.
Szép, halavány, tojásdad arcát kis kezébe hajtva, tekintete egy rózsatőn mereng, melyet boldogult anyja ültetett másfél év előtt, s melyen két gyönyörű kinyílt rózsa pompázik. Az egyedüli virág a kertben s első virága a lombos tőnek
Oh, hogy az a szegény asszony ott a temetőben nem érhette már meg a nyílását, pedig mennyire szerette öntözgetni s milyen gyermekes vágya volt: bárcsak megélhetné az első rózsa nyílását
Igen, igen, Mari szokta mondogatni. Az első rózsa az enyém lesz. Egy nagykendőt veszek rajta. Tudod, olyan barnát, mint a Benoit anyóé.
Úgy van, anyám, az első rózsa egészen az öné lesz.
De bár holnap lesz anyja halálának évfordulója, a hálás gyermek e pillanatban mégsem e neki bár fájó, mégis végtelenül édes emlékeknél időzik: egész lényét, minden gondolatát igénybe veszi egy legközelebbi szerencsétlenség.
Dufresne úr, a házfelügyelő, csak imént hagyá el a kertet, s rémletes szavai még most is összeszorítva tartják kis szívét.
Leányasszony, ha ön huszonnégy óra alatt nem lesz azon helyzetben, hogy negyven franknyi házbérhátralékát kifizethesse, meg leszünk fosztva azon kellemes helyzettől, hogy ön lakónk lehessen.
A szegény Mari tehát a legnagyobb zavarban volt. Csekély havidíjából, melyet tegnapelőtt hozott át a marquisné komornyikja, alig van nehány frankja. Istenem, istenem, mi fog történni, ha hajlék nélkül marad?
Szép fekete szemeiből könnycseppek hullottak a rózsabokorra, mik úgy fénylettek ott üdén tiszta zöld levelein, mint a valóságos harmat
Kocsirobogás hallatszék. Főúri hintó állott meg a kis földszintes ház előtt, s La Motte marquisné szállott ki abból leányával.
Kedves gyermekem! szólítá meg a felrezzent Marit. Komornyikom, ki a szokott csekélységet hozta át önnek, két fehér rózsáról tett említést.
Íme, asszonyom felelt Mari elfogódva, s a két gyönyörű virágra mutatott.
Ah! Ezek valóban bámulatos szépek! kiálta fel a Marquisné leánya.
Az úrnő közbevágott:
Menyasszonyi ruhád ékítésére látszanak nekem főképp alkalmasoknak.
Azután a zavarban levő kis kertésznő felé fordult:
Megkaphatjuk mind a kettőt?
Az egyik már el van ígérve, nagyságos asszonyom! felelte Mari sóhajtva.
Akkor kénytelenek vagyunk a másikkal megelégedni. Mi az ára?
Két louis d'or.
Itt a pénz. Küldje a virágot lakásomra.
Kegyteljes fejbólintással távozott, talán nem is sejtve, hogy mennyei gondviselés volt, ki végszükségében vigasztalta meg az elhagyottat. Mari most már képes lesz reggel rendbe hozni tartozását.
Hálás tekintetét az égre emelte.
Oh, anyám rebegte összekulcsolt kezekkel , ugye te kérted, te könyörögted ki ott fenn gyermeked számára e véletlen szerencsét? Megyek, felkereslek holnap, jó anyám! Elviszem az első rózsát. Te akartad, neked ígértem, mindig a tied volt. Elviszem, leteszem hideg sírhalmodra
--------------
Másnap reggel, midőn Mari felkelt, hogy a marquisnő rózsáját elküldje, ijedten vevé észre, hogy csak egy rózsa van a bokron; a másik elhervadt az éjjel és levelei lehullottak
Minden vére jéggé fagyott s mozdulatlanul, sápadtan állt a virágától megvált tőnél nehány percig majd hirtelen elhatározással lemetszé a megmaradt rózsát, s köpenye alá rejtve szilárd léptekkel távozott a St.-Honoré utcai palotába, La Motte marquisnéhoz.
Asszonyom! mondá szelíd, remegő hangon a rózsa elhervadt az éjjel. Visszahoztam a két louis d'or-t.
Az úrnő megvető tekintettel fogadta szavát.
Tegye oda az asztalra. Ön egy hálátlan, semmirekellő leány. Másvalaki nyilván többet ígért a rózsájáért s annak adta. Távozzék ön s többé ne számítson a nyugdíjra, melyet eddig élvezett.
Fuldokló zokogása egyetlen mentő szóhoz sem engedé jutni. Anélkül kellett elhagynia a fényes palotát, honnan egyenest a temetőnek indult.
Ott a leghátulsó zugban egy szegényes sír áll. Letérdelt előtte, kivette kebléből a csodaszép rózsát és odahelyezte a sír közepére.
Majd még közelebb hajolt a néma röghöz. Arcát reátapasztá és kétségbeesve kiáltott fel:
»Anyám! Oh, kedves mamám, mi lesz belőlem?«
