KIRÁLYNÉ KEDVENCE • 1879 (30. kötet)
KIRÁLYNÉ KEDVENCE •
1879
(30. kötet)
1879
(30. kötet)
Igaz történet a nagy gyerekek számára, két kis gyerekről
Kegyetlen volt az isten, olyan nagyot, olyan fájót ütött a balkezével, mintha csak ember lenne.
Az az egy éj, rémlátomások éjszakája!
A halál kaszája jól dolgozott az éjjel: a szőregi sírok beszélik.
Az elementumok királya a víz diadalt ült; tépett gátak, omlott házak mutatják.
Minek is virradt meg?
Hát nem jobb lett volna már, ha megmarad az az éjszaka öröknek, ha az Öreg, aki teremtette a világot, összetöri a tenyerével most az egészet? Úgyis az lesz egyszer a vége. Minek halasztotta továbbra, mikor már úgyis benne volt? Legalább mi is átestünk volna rajta.
Nem. Fölül olyan maradt a világ, aminő tegnap volt. Az ember szintén csodálkozva nézte, amint a nap, az örök lámpa, fölgyúlt, hogy szokás szerint végighúzódjék kelettől nyugatig.
Semmi különöset nem talált rajtunk, olyan egyformán ment ott a nagy űrben s még mosolygott is. Apró kékes felhők pajkoskodtak vele: betakarták, kitakarták
Hanem idelenn, idelenn
Biz itt sok mindenféle dolog történt. Poéta soha rímbe nem szedi azt a keservet, krónikák soha ki nem merítik azt a veszedelmet.
Ha tenger lett város, erdő helyén, erdő lett a tenger fölött a búbánatból.
Erdő lombjainak zúgását, búgását elhordta a szellő: a világ négy szögletéből verődött vissza zokogásban.
De míg a lombok zúgtak ki hallotta volna meg levelek hullását, neszét?
Pedig a leveleknek is van történetük
Öreg Botos Ferenc is annyit szenvedett, mint valamennyi együtt.
Fájdalom volt ez, amit nem lehetett megosztani. Ördög, pokol adta hozzá a kiosztási kulcsot: hetvenezer részre oszlott, s mégis mindenki átérezte átszenvedte az egészet.
Az öreg Botos Ferenc is, pedig igazi vízi ember volt teljes életében; halász, hajóács, úgy ösmerte a Tiszát, mint tulajdon tenyerét, még a tengerről is csak fumigatíve beszélt, mert csak a Tiszát szerette
S mégis az szomorította meg olyan nagyon
Házát, mely csinosan volt berendezve, ledöntötte, fiát, ki ott künn dolgozott a gáton, elsodorta, (rá egy hétre lelték meg hulláját a makkos erdőnél), maga maradt két kis unokájával. Anyjuk, nagyanyjuk már évek óta ott porlad a felsővárosi temetőben. Isten nyugosztalja, ha ugyan nyughatnak!
Úgy menekült meg, mint a kisujjam. Még a saját ünneplőjét is ott hagyta a fogason, csak a gyerekek cókmókját kötötte össze egy nagy kendőbe.
Mikor végigment a csónakon a palánk városrészen, könnybe lábadtak a szemei, amint a városházára tekintett, melynek csak a felső emelete látszott ki a vízből.
Kongassátok meg azt az öreg harangot odafönn abban a toronyban. Édes szülőhelyem, utoljára látlak. Sose lesz itt város még fű se nő itten örök pocsolya lesz Húzzátok a búcsúztatómat.
A csónak a várnál kötött ki
Tarka sátrak között ezernyi didergő nép (mindnyája koldus) tolongott a bástyán.
Némán mentek el egymás mellett, tegnap talán még ismerősök, rokonok, ma már csak állatok, akik sietnek a halál elől meglopni az életöket.
Az öreg Ferenc lehajolt a csónakba, s legelőször a nagyobbik unokáját, a tízéves Klárikát tette ki a partra, utána a hétéves Katit. Pici, zöld kabátkák voltak rajtuk, fekete selyem kendőcskék a fejükön: úgy néztek ki aluluk, mint zöld leveleik között a kezdődő piros bimbók.
Mogorván nézett végig rajtuk az öreg, amint a parton voltak.
No, de mármost hová? Hol fogtok aludni, mivel fogtok takarózni? Hol vettetek ágyat számotokra, hol főzetek meleget vacsorátokra?
A keserűség reszketővé tette a vén Ferenc hangját. A nagyobbik gyermek okos szemeit búsan vetette rá.
Észre sem vette! Azon gondolkozott: nem-e lenne jobb bevárni az estét, aztán mikor lehunyják felhők alatt szempilláikat a csillagok, a vár túlsó bástyájáról hóna alá szedve a két unokát, beugrani az anyatiszába.
A szőke Tiszában mindig akad puha fekhely, vetett ágy elfáradt ember s két ártatlan poronty számára
A Klárika mintha kitalálta volna e sötét gondolatot, sírni kezdett, a kis Katinak is nyomban széthúzódott a képecskéje
No, no, gyerekek mondá sajnálkozva az öreg Ferenc. Ne sírj, kis bogárkám, se sírj kis lidérckém. Hiszen itt vagyok mellettetek és nem hagylak el. A nagyapa mindig veletek lesz. Meg az isten is.
S azzal összevissza csókolta a bogárkát meg a lidérckét, s egyszerre olyan erős lett ezektől a csókoktól, mint a mesebeli Erős Jancsi«, akiről a Pista apa beszélt a gyerekeknek a télen.
Úgyszólván életkedve tért vissza, s a két gyerekkel átkelve Új-Szegedre a hídon, Szőreg felé menekült.
Elvégre is az én kötelességem. Isten rám mérte, hogy oltalmazótok legyek, hát leszek is.
Így beszélt útközben, mintegy magát is biztatgatva.
De hiszen te azt mondtad, édes öregapám szólt a lidércke, a kisebbik unoka , hogy az istenke is velünk lesz.
Velünk ám, édes fiam!
Mutasd meg, kérlek, mert én nem látom.
Az öreg Ferenc valami vallásbeli fölvilágosításon törte a fejét, amiben ugyancsak gyönge volt.
Mert az istenke, tudod eh, mit hímezzem-hámozzam biz azt én sem látom sehol.
Pedig igazán velük volt az istenke is.
Céltalanul mentek, kóboroltak faluról falura napokon át, de mindenütt akadtak jó lelkek, akik házukba fogadták, megetették, megitatták, gyöngéd női kéz kifonta, megfésülte Klárika bogár haját, s a Katica szőke haját, puha párna melengette fáradt testüket az öregapa pedig eltartotta őket mesékkel.
Hiszen ő már úgysem való egyébre, mint mesélni.
Vagy még arra sem: mert a legvígabb mese legközepén egyszer csak sírva fakad, s akkor ő a legnagyobb gyerek hármuk közül.
Jól érezé ő ezt; s egész reménye abban összpontosult, midőn fia halálát is meghallotta, hogy a két leánykát majd csak fölfogadja valaki, fölnevelteti isten nevében, ő pedig a Tisza valamelyik más vidékére megy s beáll a halászok közé. Öreg napjainak terhe úgyse nyúlhatik már valami nagyon messzire.
Azonban hiába kopogtatott a segélyezési bizottságnál, hogy nem jött-e valami ilyen elfogadható ajánlat, bizony vagy nem jött, vagy ha jött, volt már rá jelentkező.
Végre valamelyik Csanád megyei faluban utolérte az öregek kísérő árnyéka, a betegség. Lázba esett, eszméletét is veszté, most már a szegény kicsikék igazán egyedül voltak a legárvábbak a világon.
De talán éppen azért lépett hozzájuk még közelebb az isten. A szolgabíró szemet vetett rájok s éppen azon törte a fejét, miképp segítsen rajtuk, midőn a délutáni postával két levele érkezik. Mindkettőnek egyforma a tartalma, jó emberek készek egy-egy szegedi kislánykát örökbe fogadni, az egyiket egy kertész Gödöllőn, a másikat egy szűrszabómester Miskolcon.
Ez nagyon kapóra jött, még útiköltséget is küldtek, ez éppen jó lesz a két kis árvának.
A szolgabíró előkerestette az öreg Tóbiásné asszonyomat, a község exbábáját, s megfogadta, hogy a két gyereket rendeltetése helyére szállítsa, formaszerű nyugtatványt hozzon az átvételről. A jó Botos Ferenc, szegény, alkalmasint nemsokára deszkát megy árulni Dunaföldvárra.
Tóbiás néni, hórihorgas, ragyás öregasszony, fölkereste a két kicsikét, kik egy szalmazsákon feküdtek a beteg nagyapa mellett, s egymást átölelve annak lélegzetét hallgatták.
Ne aludj annyi sokat, édes nagyapám! Mesélj már inkább valamit.
De a nagyapa nem hallja a csevegő unokát, s hörgő melléből fájdalmas sóhajok fakadnak.
Tóbiás néni csakhamar behízelegte magát a gyerekeknél, úgyhogy azok készek voltak vele utazni, eldorádói országokat festett a képzeletüknek, ahova elviszi, s ahova majd a nagyapa is utánuk jő nemsokára.
Másnap útra keltek, s úgy egy hét múlva került Tóbiásné asszonyom ismét vissza, elmondva, hogy azt a két gyönyörű gyereket ugyancsak emberré tette, kisasszony lesz abból mindkettőből; még gróf is elveheti, lehet olyan idő, s mint ahogy a historikus könyvekben olvashatni: egyszer csak évek múlva üveges hintó fog megállni a Tóbiásné ütött, kopott viskója előtt, s fényes úriasszony száll ki abból, hogy a keblére boruljon, hogy magával vigye s otthon selyem kanapéra ültesse, mézes pálinkában fürössze s tenyeréből édes mézzel etesse
Biz ez mind bekövetkezhetik még!
Nap nap után múlt, hetekké fűződött a lepergett idő, de az árvizes városból még rossz hírek jöttek. Békák kuruttyolnak a városháza előtt.
Botos Ferenc uram azonban lassan magához jött. Az öreg halász mielőtt megadná magát a halálnak, még előbb megbirkózik vele. Botos Ferenc uram mennykő fickó. Még most ő győzött.
A kormáyn ezalatt úgy ahogy fölkarolta a menekültek ügyét, segélyezési bizottságok alakultak, s az öreg Ferenc is részesült a segélyezésben. Pénzzel élelmezték, ő mindennap megtakarította a felét, úgyhogy nehány hét alatt, midőn egészsége is helyreállott, némi kicsiny összeggel rendelkezett.
Most megvalósíthatni hitte tervét: újra fölcsap valahová halásznak. Könnyűnek érezte magát, mint a madár: Se kicsi, se nagy mondogatta , olyan vagyok, mint legény koromban.
Nyakába akasztotta ismét a vándortarisznyát, megköszönte a szolgabírónak a szívességét, amiért elhelyezte a gyerekeket, ő, törődött vén ember, bizony nem bírta volna eltartani, azután elbúcsúzott az öreg Tóbiásnétól.
A jószívű asszony volt az ápolója, s ő vitte el a gyerekeket új otthonukba.
Mikor elvált tőle, úgy érezte, hogy a világtól vált el. Eddig ez az egy teremtés volt, aki tudott neki a bogárká-ról meg a lidércké-ről beszélni. Most már sohasem hallani felőlük soha semmit.
Szíve elfacsarodott, s két könny gördült ki szeméből, s amint a D. felé vezető útnak irányozná léptét, egyszerre megállott, önkéntelenül a földbe gyökeredzett lába. Nem tudott tovább menni.
Megfordult, s mint aki hirtelen valami nagyra határozta magát, siető léptekkel ügetett az indóház felé és Miskolcra kért jegyet.
Nem, nem! Nem akarok addig meghalni, míg még egyszer nem látom a kicsinyeimet.
Egy este ért Miskolcra. Késő lehetett. A lámpák már nagyon fáradtan pislogtak az utcákon. Egy, az utcán ácsorgó embertől kérdezte meg, hogy hol lakik Gergelyi, a szűrszabó.
Nem tudom, lelköm mond a kérdett , idegön vagyok itt!
Az ám nagyon szögediesen beszél kend.
Szögedi vagyok. Árvizes ember vagyok.
No, hát akkor földiek volnánk, mert én sem lennék egyéb la.
Mi járatban van itt kend?
Egy unokagyereköm van: ide vette örökbe valami Gergelyi, hát azt a kislányt jöttem megnézni.
Megállapodtak, hogy ennélfogva oda mennek éji szállást kérni, miután erre úgyis szüksége van mind a kettőnek, mert Göréb sógor meg abban a járatban van, hogy munkát keres ezen a tájon, de bizony istenverte görbe ország ez, itt ugyan meg nem keresi szegény ember a kenyerét.
Alacsony, L formájú ház volt a Gergelyié, bezörgettek, hogy úgy lépjenek be, mint a mesékben szokás, szeretett gyermekét meglesi az anya az ablakon keresztül, mit csinál, hogy az ne is tudja, miszerint közelében van, hogy az ne is sejtse.
Valami szolgálóféle nyitotta ki az ajtót.
Kicsodák maguk, jó emberek, és mit akarnak?
Szögediek vagyunk, édes húgom szólt Ferenc bácsi , éji szállást kérnénk ennél a böcsületes úri háznál.
No, azt nem tudom, ha kapnának-e, ha nemzetes asszony föl lenne. Szerencsére azonban alszik a nemzetes asszony, hát feküdjenek le kentek itt az eperfa alatt. Tüstént hozok ki valami vackot. De reggel, mire fölébred a gazda meg az asszony, itt ne legyenek ám kigyelmetek.
Köszönöm, édes húgom, Kicsoda fekszik ott azon a kemény padon?
A bizony a Katica. Egy szegény poronty Itt van a háznál.
Nagyot dobbant a szíve az öreg Botosnak, de azért mégsem árulta el magát, hidegen lépett a gyermek kényelmetlen fekhelyéhez: a holvilág éppen oda sütött a lidércké-re s megvilágította szép vonású arcát. Oh, milyen sápadt volt az most.
Szegény Lidércke! Ugyanaz a ruha volt rajta, amivel idejött, csakhogy rongyos, piszkos: vedlett gyapjas kendője szolgált
takarójául
Szép kislány! mondá az öreg közömbösen, csak a hangja reszketett, de azt a szolgáló nem vehette észre.
Hát ha még nem szenvedne annyit! Higgye meg, öreg bátyó, annyit kiáll ez a kis teremtés, mint egy ló: ütik, verik, s az asszony, ha idegenek vannak itt, még dicsekedni mer vele, hogy jótékonyságot gyakorol. Mert hiú ám a nemzetes asszonyunk.
Elviszem kiáltja vadul az öreg. Rögtön elviszem.
Kit? A nemzetes asszonyt?
Ej, dehogy! A gyermeket. Katicám, Lidérckém! Kelj föl, kelj föl, itt a nagyapa!
A gyermek fölriadt, az ismerős hang szívébe nyilallott, s nyakába ugrott Ferenc bácsinak. A jó öregnek megeredtek a könyűi zápormódra, ölelte, csókolta kicsi unokáját.
Rosszul bánnak veled, kis aranyos; ütnek, vernek. Nem hagylak itt dehogy hagylak, szívvéremen ha táplállak mégis magammal viszlek.
Göréb sógor közbeszólt:
Aszondom én, sógor, hogy hallja kend, sógor, jól gondolja meg kend azt a dolgot, sógor, mert nem tréfadolog ám a szegény árvizes ember nyakán az olyan kölönc, mint egy gyerek Aszondom én, sógor.
De mondhatott volna Göréb sógor akármit, azért a vén Botos mégis csak magával vitte s harmadnapra délben, mikor éppen harangoztak, már hárman értek Gödöllő híres községébe, mert az öreg Ferenc olthatatlan vágyat érzett a másik unokáját is meglátogatni, és Göréb sógor pedig már olyan szögedi ember volt, aki a cimboráját el nem hagyja.
Bizony nehéz volt fölkeresni a kis Klárikát. Gödöllőn nemigen ismerik egymást az emberek. Azt a nevet, melyet Tóbiásné mondott, előtte sohasem hallották ott, a kisleánynak sem híre, sem hamva e sok tarka nép közt.
Szegény Ferenc bácsi egészen kétségbe van esve, három nap keresett, tudakozódott fűtől-fától, kártyát hányatott cigányasszonyokkal, de csak semmi nesze a Klárikának.
Hát bizony már majdnem le kellett mondani reményéről, midőn egyszerre amint egy gyalogúton szomorúan ballag, megzendül egy szép úri kastély kertjéből az ismerős dal:
A szögedi kertek alatt
Két aranyos virág fakadt
Két aranyos virág fakadt
Megösmerte Ferenc bácsi a nóta szerzőjét, és nagyot sóhajtott: az ő lánya volt az, de fölismerte az ezüstcsengettyű hangot is, és nagyon megörült, az ő unokája azt.
Mármost csak az volt a kérdés, hogy jusson be a gyönyörű kertbe, mely kívülről legalább is látszott olyannak, mint a paradicsomkert. Nosza elindult a kaput keresni, dacára, hogy Göréb sógor váltig bizonyította, hogy az ilyen úri kertnek nincs kapuja, mert abba fölülről járnak a nagy urak, nem oldalvást, mint ahogy a szegényember.
Meg is találta a kaput a kastély mellett, de biz ott silbak állt, s hallani sem akart a bebocsáttatásról; azonban olyan keservesen, olyan érzékenyen kérte a vén ember, hogy meghallotta azt egy ott sétálgató gömbölyű hasú papféle ember, s megparancsolta a katonának, hogy engedje be a szegényembereket az udvarra; majd meglátja, hogy mit akarnak.
Ott aztán előadá a maga kérelmét az öreg, hogy egy kis unokája van itt, valamivel nagyobb ennél, akit itt lát a tisztelendő úr, hiába kereste, zeget-zugot fölkutatott érte mindenütt, míg végre az imént hallott énekelni abból a szép kertből: ott van, ott kell lennie. Azt az unokáját akarná meglátni.
Hogy hívják? kérdé a pap.
Botos Klári.
Ah, a kis Klára. A kertész fogadott szögedi lánykája. Tudom már, jó ember, ösmerem a kis Klárit. De tudom, maga nem mehet be a kertbe, azt sem tudom, ő kijöhet-e? Várjon itt egy kicsit.
A nyájas pap áldja meg az isten érte sarkon fordult s eltűnt a kert fái között, míg a két szögedi ember és a kis Katica ott maradtak az udvaron általános kiváncsiság tárgyainak kitéve.
Csakhamar szóba is eredt velük valami úféle, s mikor elmondották, mi a kívánságok, így szólt az öreghez:
No, majd meg lesz lepve, a kis Klárikának milyen jó dolga van. Asszonyunk kedvence. Néha egy félóráig is elbeszél vele. Selyemruhában jár, öltöztetik, dédelgetik Igazi kis grófkisasszony.
Istenem, istenem! motyogja az öreg, s arca nem derül föl, hanem komorodik egészen elkényeztetik, elmaznítják Mi lesz belőle?
Azután Göréb sógorhoz fordul, és félénken mondja:
Nem hagyom itt. Hazaviszem. Dehogy hagyom itt, ahol elrontják. A világért sem, Göréb sógor. Gubó legyek, ha itt hagyom, ahol elkényeztetik.
Így biztatja magát a nagyapa, erőszakkal csoportosítva az indokokat.
De nincs ideje. Ott terem az a jószívű pap.
Jöjjön kend hirtelen. Szabad lesz az unokáját látni.
Ferenc bácsi karon fogva a kis Katit, nyomban követé a jóembert, mígnem egy tisztáson egy csoportozathoz ért, egy szép úriasszony ült ott egy padon, mellette egy katonaember és nehány úr. Előttük a bársonyos füvön két kislány ugrándozott.
Nini, a Klárikánk döfte meg Botos uram könyökét Katica.
Ne mondd, no ne beszélj, hé! De biz istók az! Akármi legyek, ha nem igaz. Klári te, hallod-e! Klári lelkem, itt vagyok ám
A két szép úrilányka közül elsikoltotta magát örömében az egyik, kiejtette kezéből a labdát, s lélekszakadtából futott a szegény parasztember felé, nyakába csimpeszkedett és megölelte, sokszor megcsókolta.
A másik kislány megállt tőlük vagy tíz lépésnyire, s némán csodálkozva nézte kedves kék szemeivel ezt a jelenetet.
Azok az urak is odaát abbahagyták a beszélgetést és csak őrájuk figyeltek.
A kis lidércke pedig ezalatt ott ült mezitláb egy szép virágpad mellett és rámosolygott arra az élő idegen úri kisasszonyra, az pedig visszamosolygott reá. Mindig közelebb-közelebb jöttek egymáshoz, úgyhogy mire Klárika nagyapja öléből kifejtőzött, hogy húgához siessen, a három gyermek már egészen együtt volt.
E pillanatban kivált az úri sorból az úri asszonyság és odajött a gyerekekhez.
Kend az apja ennek a gyermeknek? kérdi jóságos hangon az öreg paraszttól.
Nem bíz én, nemzetes asszonyom; mert csak a nagyapja vagyok.
Meglátogatni jött ugye a mi Klárinkat. Hát abból bizony derék leány lesz, én is bizonyíthatom, jól viseli magát.
Meglátogatni jöttem, de meggondoltam magam, nem hagyom itt többé; magammal viszem.
Miért viszi el?
Hát csak azért, kérem alássan, nemzetes asszonyom, mert ezt a másikat is viszem. Ez is örökbe volt; de bizony ezt is visszahoztam, mert hát
Beszéljen nyíltan, jó ember.
Rosszul bántak vele.
Az asszonyság megütődve nézett a parasztra.
Nos, és talán ezzel is rosszul bánnak?
Nem, ezt nem azért viszem el, hanem mert mert
Csak bátran, bátran.
Mert nagyon jól bánnak vele.
A nemzetes asszony mosolygott.
Oh ilyenek a nagyapák! mondá mintegy magában.
Nagyon elkényeztetik ötölt-hatolt az öreg. Nem tudom, maga-e az a nemzetes asszony, aki Klárikát magához vette, csókolom érte kezét, lábát, áldja meg az isten jártában-keltében, aminthogy meg is fogja áldani mindkét kezével, nemzetes asszonyomat, de már csak hazaviszem a gyereket mert nagyon-nagyon megszégyelném, ha úri kisasszony lenne belőle.
A nemzetes asszony erre még jobban elmosolyodott, azután így szólt:
Jól van, hát vigye haza; de várja meg legalább a kapunál, míg a ruhácskáit összeszedik. Isten áldja meg kiegyelmedet.
*
Egy negyedóra múlva fényes ruhájú hajdú hozott le egy kis csomagot.
Ezt küldi őfölsége a királyné.
Erre hüledezék aztán igazán nagyokat Botos Ferenc uram, hát még mikor a csomagot kibontva, Klárika ruhái közt ötven fényes aranyat talált.
Bizony csak derék egy asszony a nemzetes királyné asszony.
*
Most már visszatérhet Szögedre. Aminthogy vissza is tért nyomban. S még az ősszel összetákolta azt a kis házat, mely egyetlen szerény ablakával ott pislog most ritkaságképpen a romok között.
A bogárka meg a lidércke egészségesek, az iskolába járnak s esténkint, mikor az a munkáról visszatér, a nagyapa meséit hallgatják, meg a Tóbiás néniét, akit az öreg idehozott gondviselésnek az új házba.
Most legközelebb igen kíváncsiak a kicsinyek: a nagyapa olyan halat ígért nekik hozni, amelyiknek annyi szeme lesz, mint ahány nap ebben az esztendőben.
S ígéretét be is váltja.
