KINEK KELL ASSZONY? • 1878 (30. kötet)
KINEK KELL ASSZONY? •
1878
(30. kötet)
1878
(30. kötet)
A vizitkártya elég sokat mond az arisztokrácia világában, hogy a laikus, a közönséges vérű emberek meg ne érthessék, mint diskurálnak egymás közt az »urak«. Ha be van hajtva, akkor személyesen volt ott a tulajdonosa, ha az alsó balcsücske van begörbítve, az akkor annyit tesz: »fogadja szerencsekívánatomat«, a felső balcsücske »őszinte részvétkifejezést« jelent, a jobb szöglet felül megtörve sürgős találkozást kér; és ez így megy egész a tanulmány magaslatáig, ki lehet azzal fejezni a gyűlöletet, megvetést, szerelmet, leánykérést stb. És egy igazi nemesembert mindaz, amit a vizitkártyával mondott, jobban kötelezi, mint száz aláírt kötelezvény és ugyanannyi eskü.
A nemességet eltörülte a törvényhozás, de a vizitkártya uralmát nem. Az hatalmasabb a törvényhozásnál. A polgári elem megtanult franciául s odatolakodott vele a kulcslyukhoz, megtanult vívni, lőni, megtanult bosszút állani a becsülete megsértőin, megtanult úgy öltözni, mint a nemesség, még a vizitkártya használatát is elsajátította, de nem tud vele beszélni mai napig. A societas féltve őrzi ezt az úri titkot, melynek éppen az aprólékosságában rejlik a felismerhetetlensége s éppen a felismerhetetlenségben az eleganciája.
Egy kis vizitkártyáról talán különös is ilyen sokat beszélni, de mikor néha olyan érdekes, mint egy nagy regénynek a legszebb fejezete.
A páholynyitogatónő a múltkor egy vizitkártyát nyom a markomba, melyen ez a név feketedett cifra betűkkel:
PAUL KOHN
Priv. Heiratsvermittler.
Tűnődve forgattam ujjaim közt a fényezett papírkockát:
– Kohn!… Kohn!… Mintha már hallottam volna valaha ezt a nevet. Teringette, olyan ismerős név valahonnan! Különben is a hivatala elég érdekes. Lássuk, mit akar.
A páholynyitogatónőt kérdeztem:
– Személyesen keresett itt ez az úr?
– Azt hiszem igen; mondta, hogy a második felvonás alatt el fog jönni.
El is jött. Magas szál ember, középütt kiborotvált szakállal. Kissé pufók arc, vastag ajkakkal és ellaposodó orral: hasonlít Széll Kálmánhoz.
– Ön az a híres Kákay Aranyos, aki…
– Én.
– A Tisza oraságot olan döhösen megtámadta taval.
– Az nem én vagyok.
– S aki a Helvey Loura kisasszonyt olan nagyon megkölömböztette.
(Itt hamisan csippentett a szemeivel.)
– Az már megint én vagyok.
– S aki a »vizitkártya történetét«, ezt a politikai skandalomot kibeszélte.
– De már az megint nem én vagyok.
A derék férfiú erre a kijelentésemre nem hökkent vissza, hanem, mint akinek a dolga rendben van, minden engedelemkérés nélkül leereszkedett a hátam mögötti székre s kockás nadrágban lötyögő lábszárait egész otthonosan egymásra rakta.
– Nekem ajánlólevelem van önhöz. Még ezelőtt 4 évről szól, amikor Párizsban tartózkodtam. Egy főrangú kundsaftom adta az ajánlatot önhöz.
– Hogyan, Párizsból?
Átnyújtotta a levelet. Egészen meg volt már sárgulva. Felbontottam: egy ismeretes magyar mágnás neve volt írva az ajánlólevél alá, mely így hangzott:
Kedves Kákay Aranyosom!
Ez az úr egy zseniális fickó. Egészen a mi emberünk. Magyar, de mégis amerikai. Tudja a gyengéinket és szellemesen aknázza ki. All right! Az árucikk, amellyel kereskedik, a lehető legérdekesebb s a lehető pikáns alakba pakolja be. Te értesz engem! Ami magadat illeti – talán elkéstem. Azonban, ha jól tudom, te nagy barátságban vagy Lonkayval, s neki széles ismeretsége van olyanokkal, akikből a kész vevők kerülnek ki. Te értesz engem… Ajánld emberemet Lonkaynak.
(Még három sor utóirat következett angolul: amiből nem értettem egyetlen szót sem.)
Az ördögbe is – gondoltam magamban –, ez a szellemes levél az öreg Kákay Aranyosnak szólt. Mindegy. Az öregúr már meghalt, ezt az örökséget átvehetem tőle minden lelkiismeretfurdalás nélkül.
– Hogyan, uram, ön most adja át e levelet? – kérdém tőle.
– Tovább tartózkodtam a külföldön, mint hittem volna. Mire Magyarországba jöttem, egészen kiment az eszemből ez a dolog. Ma azonban itt Szegeden átutazóban véletlenül hallom, hogy itt van. Ez az oka, amiért bátorságot vettem…
– Szívesen hallgatom meg önt bővebben. Térjünk a tárgyra. Önnek az a mestersége tehát, uram, hogy a hideg kegyetlen női szíveket bizonyos pénzbeli föltételek mellett hajlékonyakká teszi…
– Igen, uram – felelte büszkén –, ez az én mesterségem.
– Tiszteletreméltó foglalkozás.
– Az, uram. De egy idő óta nem igen jövedelmező. Az üzlet lanyha, nagyon lanyha. Pedig én értek hozzá. Oh, uram, mekkora tudomány az!
– Elhiszem.
– Az időt választottam meg rosszul.
– Hogyan? Az időt?
– Az időt, uram, arra nézve, hogy mikor kelljen születnem. Az egy kijavíthatatlan üzleti hiba volt tőlem, hogy most születtem, mikor a regényesség kiveszett már az emberekből. A középkorban kellett volna világra jönnöm, mikor még napirenden volt a nőszöktetés s több efféle.
– Megesik még az néha most is.
– Dehogy esik, dehogy. Nézze meg ön például azt a gyönyörű barna hölgyet itt a túloldali páholyban,… nem ott… amabban a másikban.
– Látom. Gukkereztem eleget az első fölvonás alatt. Nagyon szép. Már tegnapelőtt föltűnt az egész »arany fiatalságnak«. Arról nevezetes, hogy senki sem tudja, kicsoda.
– Én tudom.
– Nos, mit akar azzal a szép hölggyel?
– Azt, uram, hogy nincs többé érzék az emberekben a női báj iránt.
– Dehogy nincs. Kicsoda az a hölgy? Leány vagy asszony?
– Becsületes férje van, uram, meg aztán szereti is, de …
– Milyen de?
– Én ki tudnám például vinni, hogy megszöknék a férjétől…
– Ah!
– Igenis… nagy föladat, de én ki bírom vinni. Iam alios vidi ventos. Azonban…
– Önnek mindig van valami »azonban«-ja.
– Éppen ez az egy azonban az én megölő betűm – mondá Paul Kohn szomorú sóhajjal. – Aludttejszerű nemzedék jött a régi jelesek nyomába. Higgye meg ön, hogy nem akad férfi már, aki fogékony legyen a »gavallér passziók« iránt. Hiszi ön, hogy akadna valaki, aki e hölgyet kész volna megszöktetni? Hüm-Hüm… Csak úgy példának okáért mondom.
– Én tudok egy olyan valakit.
– Ah, uram! ön lekötelez… Ide azzal az emberrel! – kiáltott föl élénken.
– Ön, úgy látszik, jól kezdi magát érezni.
– Mint mindig, valahányszor az üzletben nyílik kilátás valami cselekvésre.
– Éppen ellenkezőleg. Hisz ön most éppen a hivatása ellen cselekszik; ön így inkább házasságbontó, mint házasságszerző.
– Les extręmes se touchent! Az ellentétek itt egy cél felé vezetnek. Ha egy viszony fölbomlik, két újonnan kötendő viszony nyer általa alapot. Én tudományosan értem e mesterséget, uram!
S egy fölényt sugárzó mosoly játszott ajkai körül, mialatt nyájas, vidor hangon sürget:
– Nos, ki azon tiszteletreméltó gentleman?
– Ki kész a hölgyet megszöktetni?
– Igen, azt kérdem. De egészen biztos ön abban?
– Egészen.
– A nevét, uram! – kiáltá újra, örömtől csillámló szemekkel.
Egy tekintet a káprázó szépségű nőre, ki átellenben ült, szendén, odaadó figyelemmel hallgatva a darabra, s egy másik pillantás a közvetítőre, kinek őszinte öröme meggyőzött az ajánlat komoly voltáról, hirtelen megérlelé bennem az elhatározást.
– A gentleman, uram…
– Igen, azon gentleman? – vágott közbe türelmetlenül.
– Azon gentleman, én vagyok.
– Ah! – szisszent fel Paul Kohn bosszankodva. – S van önnek annyi pénze?
– Pénzem? Erre nem is gondoltam. Azonban őszintén mondhatom, hogy …
– Hogy?
– Nincs.
Az én emberem erre felemelkedett székéről és a kesztyűjét kezdte fölfelé húzogatni.
Ön akarja a hölgyet megszöktetni? Milyen gondolat az. Ön ez esetben nem tud angolul, mert különben megértette volna az ajánlólevél utóiratából… Pedig nekem a gróf azt mondta, hogy kitűnően beszéli az angol nyelvet.
– Kétségkívül – mondám nagy zavarral –, tudtam valamikor, hanem egy hosszantartó forróláz folytán elfeledtem… illetőleg betegségem alatt az angol nyelv tóttá változott bennem. A doktorok tudják csak e rendkívüli jelenség magyarázatát.
– Persze, persze…
– Nincs tehát egyéb hátra, mint hogy ön magyarázza meg.
– Szívesen. Hiszen önöket, újságírókat úgysem lehet megcsalni. A dolog úgy áll, hogy az az asszony…
– Oh! Az a rendkívüli szép asszony…
– Az én tulajdon feleségem.
– Mit mond ön?
– Csak az igazat. Utazgatunk az országban, s ha akad valahol lobbanékony firma, segítem őt annak ismeretlenül megszöktetni. Egyszerű, világos alapokra fektetett mód ez. Nincs benne semmi komplikáltság. Igaz-e, uram?
– Tökéletesen.
– De az üzlet lanyha, nagyon lanyha. Pedig a feleségem mindent elkövet: s azt tartja, pénz az idő: három-négy nap múlva rendesen visszaszökik, hogy – megint elszöktethessem. Szegény, hű asszony! Sok apró vesződséggel járó üzlet ez, uram, s mégis lanyha, nagyon lanyha.
Paul Kohn büszkén fölemelte fejét.
– De legalább az az egy önérzetet gyújtó oldala van, hogy nem svindli s hogy nem komplikált. Igaz-e, uram? Hanem azért mégse beszélje ki az újságban.
– Hova gondol ön? – mondám komolyan – az ilyesmi előttünk is titok.
