HOGY VETTE BE FALUNK HŐSE, SUSKA MIHÁLY, BRANYICKÓT • 1879 (30. kötet)
HOGY VETTE BE FALUNK HŐSE, SUSKA MIHÁLY, BRANYICKÓT •
1879
(30. kötet)
1879
(30. kötet)
(Elbeszéli ő maga)
Megüzente Kossuth pecsétes levélben, az lesz a fővezér, aki Branyickót beveszi, Schlickket agyonüti. Hanem 'iszen több sem kellett az én uram-, Guyonnak, fúvatja a marsot nyergeljenek a huszárok.
Trappolva indultunk, galoppba folytattuk, heted napon délre delet harangoztak, Branyickóhoz értünk. Óriás fellegvár, az egekbe nyúló, s körös-körül olyan magas fal szegélyzi, hogy tán vége sincsen, mert ahol végződnék, felhők ülnek rajta. Hát még a várkapu? Az aztán a kapu. Merő vasból készült. Dolgozott ezen tán kilencszáz kovács is, míg kikalapálta!
Az én uram, Guyon ígyszólt hozzám, amint a vár elé értünk:
Van-e keszkenőd, Miska?
Van, tekintetes uram: ideadta az Örzsi a magáét, ahogy otthonról eljöttem.
Fehér-e?
Akár a fehér galamb, tekintetes uram.
No, hát akkor tűzd föl egy póznára s eredj át parlamenternek Schlickhez, tisztelem alásan, adja át a várat, mert különben bevesszük.
Azon módon cselekedtem. Schlick haragosan nézett rám azzal az egyetlen szemével, mely olyan maró zöld volt, mint a hólyaghúzó bogár ködmöne.
Ki vagy? Mit akarsz?
Én bizony Suska Mihály káplár volnék mondám megsodorintva a bajuszomat , a tekintetes Guyon Rikárd úr küld a teens úrhoz, azzal az üzenettel, hogy ne restellje az úr föladni a várat, mert sokan vagyunk odalent.
Schlick erre a szóra úgy a földhöz vágta dühében a legszebbik tajtékpipáját, hogy hetvenhétezer darabra mállott szét.
Mondja meg kend az urának, hogy kendteknél különb emberek sem tudták Branyickót bevenni. Nem adom föl. Ha beveszik, kalapot emelek kendtek előtt.
Megvittem a választ betűről betűre; dühbe is jött Guyon s rohamot vezényelt. Ropogott a puska, mennydörgött az ágyú, s piros rózsát vetett el a fehér havon.
Folyt a jó magyar vér, pedig hiába folyt, madár sem jut oda, ahová mi vágyunk, teljes lehetetlen Branyickót bevenni, olyan hadseregnek, melyet anyák szültek. Mondtam is Guyonnak. S nyomban is belátta.
Forduljunk hát vissza! mondá szomorúan, s két diónyi könnycsepp gurult le szeméből végig a dolmányon.
Furcsa két csöpp volt az; az ő dolmányán futott s mégis az én szívemet égette. Nekikeseredtem s mielőtt otthagytuk volna az áldástalan munkát, még egyszer körüljártam a várat. Valami homályos sejtelem hánykódott az agyvelőmben, hogy mégsem lehet a németnek hinni, mint minden dolgában, gaukleriának kell lenni ebben is. Amint mondom, körüljártam az egész környéket, itt is, ott is megvizsgáltam a falat, a bástyát; erős, izmos minden, golyó át nem fúrja, ember le nem dönti.
Amint a várkapuhoz értem s látom az uramat, hogy ott a had élén visszavonulásra osztogat parancsot, halavány orcáin a bánat sötétlik s keserűségemben kihúzom a kardom, hogy kétfelé törjem, egyszerre megkap a szilaj düh, s olyat vágok lapjával a vaskapura, a föld is megingott a súlyos csapástól.
S íme szemkáprázat amint odanézek, ökölnyi rés támadt a vas alkotványon. Nem igazi vas volt, csak vastag papiros vasszínűre festve.
Ez az orr nem utolsó orr! Megszagoltam én azt, hogy csalással van a német alvópárnája bélelve.
El is kiáltottam torkom szakadtából:
Bevettem a várat!
Lett öröm, hangzott a diadalkiáltás. Egy pillanat alatt ott hevert a kapu darabokra tépve; a másik pillanatban pedig már a vár udvarán voltunk. Én és uram, Guyon, jártunk a [!] legelől. S mire a lépcsőkön kivont kardjainkkal fölfelé robogtunk, nemzetiszín zászló lobogott a váron, nem is egy, ha tíz is.
Mint vérszomjas tigris, úgy szaladgáltam be a termeket.
Hol van Schlick? Merre van Schlick? Hadd emelje hát meg most az a kalapot.
De Schlick már nem volt ott. Schlicknek nem volt ideje kalapot emelni. Elmenekült valami alagúton.
Öreg hiba volt az; Guyon Rikárdnak mintha csak az orra vére folyt volna, semmibe sem vette a tengernyi dicsőséget, mert hát Branyickó bevétele csak fele volt a nekünk osztott munkának; Branyickót bevenni s Schlicket agyonütni, ez volt a parancsolat.
Szomorúan járt-kelt egész estig; akkor is hamar feküdt le, mint akit bánt valami, mint aki az álmokhoz apellál az ébrenléttől, különb hangulatért.
Magam is így voltam, de nem feküdtem le. Ott hagytam társaimat s lementem a várkertbe. Maig sem bírom megmondani, mi vitt le Nem egyéb ez, ha mondom, mint valami sajátságos hadiösztön katonai tálentum.
A hold bevilágította a hóval borított kertet ezüst színűre huszasokat lehetett volna belőle veretni. A kert kellő közepén egy kerekes kút állott.
A katonai tálentum éppen a kúthoz vonzott ellenállhatlanul. A vödör félig le volt eresztve, s amint a hold odavilágított, megrezzenve látom, hogy a vödörben egy német guggol.
Ki vagy?
Jaj, húzz ki, jó vitéz kiáltja nyöszörgő hangon a boldogtalan , én Schlick vagyok, a várkommendáns; neked adom feleségül a legkisebb lányomat s ráadásul egy negyedrész vármegyét.
Szép volt az ígéret, meg is csiklandozta a lelkemet. Kezdtem fölfelé csavarni a csikorgó kereket. De amikor húzom, egyszerre csak szívembe nyilallik az önvád Mihály, Mihály, mi az ördögöt mível kend? Ezt a koloncot húzza ki kend nemzete veszedelmére? Hát ilyen ember kend, Suska Mihály?
Megmozdult bennem ez a jó magyar szív, s visszafelé fordítá a kezemet. Lefelé igazítottam a kereket.
Robogva foszlott le a lánc, nagyot loccsant a vödör, mikor a vízbe ért. Egy haldokló jajkiáltását kellett eltompítania. Nem is hallatszott abból semmi. Hirtelen összecsapott a víz fölötte, s legfeljebb egy percig gyűrűzött utána.
Nagyot fohászkodtam.
Most már egészen teljes lett a diadal.
Branyickót bevettem, Schlicket agyonütöttem. Most már az eső se moshatja le rólam a generálisságot.
S meg is lettem volna, olyan igaz, mint ahogy itt kendtekkel most ezt a tengerit morzsolom, hanem hát mi nem történt?
Másnap a németek valami hitvány közlegénynek kiszúrták az egyik szemét, ráadták a Schlick ruháit, s szentül állították, hogy az senki más, mint maga Schlick.
S ezt a gyalázatos csalást csak én magam tudtam, csak én magam sínylem.
