GARIBALDI BUTÉLIÁI • 1874 (28. kötet)
GARIBALDI BUTÉLIÁI •
1874
(28. kötet)
1874
(28. kötet)
Nem tudom, él-e még az a becsületes tót szabómester Selmecen, aki tíz osztrák forintért adott diákkoromban szállást egy első emeleti szalonban, mosást, fűtést és teljes ellátást. Ha él, dicsértessék az ő neve – ha pedig már elutazott volna abba a boldog világba, hol még olcsóbb a szállás és teljes ellátás –, hát isten nyugosztalja meg és mentse meg a feltámadástól. Jobbat nem kívánhatok neki.
Kutlik urat már az anyatermészet is arra alkotta, hogy a szellemiek kedveért oda származott új nemzedéket az anyagiakban fejlessze; szeretett jó konyhával élni, a ferbli játékot szenvedélyesen űzte s különösen balekokkal játszta szívesen: a nemzetes és tekintetes szüléknek dicsérőleg tudott referálni magzatjaikról, mely diplomáciai viselet által a fiak és apáik egyenlő megelégedését vívta ki. Különben minden tekintetben típusa volt a vidéki szabóknak, mennyre-földre megesküdött volna, hogy olyan nadrágja a császárnak sincs, aminőt ő tud varrni, ha akar, úgyhogy egész évekig nem került ki ruhadarab műhelyéből, melyre ne mondta volna: »no, ez valami non plusz ultra«. Még most is emlékszem, mikor hatvanegyben a legelső magyar ruhát varratta nála apám, milyen nagy áhítattal lestem napokig a nagy férfiút, ki hivatva volt életet önteni a megvett galambszín posztóba, s kinek lángagyából eredetibbnél eredetibb cifrázatok szülemlettek meg sújtásozás alakjában a ruhán; hát még mikor a kétszáz darab pitykét kún tempóban felvarrta a piros-fogas spencelre, s kiszedvén abból tulajdon kezeivel a férceket, belebújtatott remekművébe és ragyogó szemekkel, öntelt arccal nézett végig, mintha mondta volna: »no, diák, most én teremtettelek isten után másodszor embernek.«
Ilyen ember volt Kutlik. De jaj annak, aki már egyszer megkóstolta a dicsőséget! A ruhavarrás művészete is olyan bolond mesterség, mint a versírás nyavalyája, odaragasztja az embert a hiúság gumiarabikumával az éghez. És a szerencsétlen zseni ott forog a többi plánéták közt és azt hiszi magáról, hogy ő is csillag.
Az egyik égitest vonzódik a másik égitesthez. Kutlik úr nagyon szimpatírozott Garibaldival. A két Szicília meghódítása mégiscsak különb öltés Itália csizmáján, mintsem fel nem költötte volna Kutlik úr bámulatát. Aki olyan ügyesen szab Európa térképén, az nem lehet »fuser«, s Kutlik úr szívesen puszizik vele.
Lelkesedve olvasgatta a nagy szabadsághős viselt dolgait Tatár Péter s más jeles kútfők nyomán: ilyenkor könny gördült le hamuszín ábrázatján, s szomorúan mondogatta: »volnék csak fiatalabb, rögtön hozzá csatlakoznék.«
Persze hogy azért nem lett fiatalabb, s következésképp nem is csatlakozott hozzá. De bezzeg szellemileg annál erősebben volt oda steppelve: csak az volt a hiba, hogy arról nem tudott semmit.
Keresztapának nem hítta meg, mert még akkor nem volt kitalálva az a furcsa divat, a nagy emberek nimbuszát belecsurogtatni a fürdőkádba, hol az újdonszülött csemetéről lefürösztik a másvilág porát, hogy ezen a világon annál jobban bepiszkolódhassék.
A harmadik világban, amiben halálunk után nyerünk honosítást, jobban el kellene a fürdő.
Azonban, ha jól emlékszem, nem erről van most szó, ez a plébános urak dolga, én csak azt akarom e helyütt konstatálni, hogy Kutlik úr, ha nem ért is Garibaldi közelébe – de iparkodott oda érni.
Fiát már eddig is Garibaldinak nevezte s leánya Garibaldina nevet kapott a keresztelésnél.
A kis Garibaldi már ötödik évében járt s éppen ez idő tájban tanulta azt a híres olasz káromkodást: »Corpo di bacco«. Apja nagyra volt vele, ha tisztán ki tudta mondani; de a kis lurkó néha megkötötte magát s egy hatos ára árpacukron alul a Jehovának sem vallott olasz hangot. Máris látszott, hogy nagy diplomata lesz valaha belőle! Garibaldinán, még csak két éves lévén, nem mutatkoztak nagy tulajdonok előjelei, habár Szicília szolgáló gondviselése alatt már is szép fejlődésnek indult. Szicília szolgálónak tulajdonképpeni neve Varecska Ancsa, de Kutlik úr megváltoztatta Szicíliára, s Ancsának nem lehetett ellene kifogása.
Szicília már azért is nevezetes személy volt a családnál, mert Kutlik úr szívében a Garibaldi után következő második tárgy ő volt, a harmadik tárgy a kis Garibaldi, a negyedik Garibaldina, ötödik a kosztos diákok, a hatodik tárgy a vitéz olasz nemzet és csak azután következett két millió mérföld távolságra – a majszterné asszonyom.
Kutlik úr szerelme nem is volt megfoghatatlan Szicília iránt, mert a repedt sarkú hölgy nem megvetendő szépség vala gömbölyű pirospozsgás arcával, kövér, jó idomú, bár napsütött karjaival, élénk kék szemeivel s gyönyörű fehér fogaival: aztán az is ért valamit, hogy Kutlik úr elgondolhatta magában, miszerint a »harmadik« Szicíliát ő hódította meg; nem Garibaldi.
A majszterné asszonyom nemigen örült ennek a hódításnak, kígyót, békát kiabált urára, Szicíliát vagy hatszor el akarta verni a házból, de Kutlik volt az erősebb potentát, s minden diplomáciai jegyzékváltogatásnak, még ha tettleges háborúra került is a dolog, az lett vége, hogy Szicília maradt. Erős festungja volt Kutlik úr gyöngéd vonzalmában.
Bizony szegény Kutlikné asszonyomnak nagy volt a szenvedése s sokszor is sírt szegény, ahol nem látták. Mi, kosztos diákok, nem éppen valami nagyon sajnáltuk. Úgy kell neki! Minek főz annyiszor savanyú paszulyt!
Ha osztrák sógoraink, amint azt a krónika számtalanszor feljegyzé, forradalmat tudtak csinálni ily feliratú zászló alatt: »tízkrajcáros sör vagy halál«, mennyivel jogosabb volt a mi zendülésünk a hetenkint kétszeri savanyú paszulycsuszpajsz ellen. Nekünk nem volt vészes feliratú zászlónk, de volt helyette egy hexameterünk, mely összes Kutlikné elleni sérelmeinket magába foglalta a hét minden napjára illetőleg.
VERS
Gríz, csusza, kása, paszuly, tök, újra paszuly s kalarábé.
/VERS
Négyen voltunk kosztos diákok, s mind a négyen gyűlöltük a savanyú babot s következésképp a majszterné asszonyomat. Mert a gyűlölet a leglogikusabb érzelem.
Azonban ebből a gyűlöletből korántsem támadott veszedelem az asszonyságra, hanem inkább az vetette meg jövendő boldogságának alapját. Ki hinné, hogy arra holmi babcsuszpajsz-féle história is befolyással bír?
No, de menjünk előbb sorjába.
Történt pedig ezen elkeseredésteli időkben azon véletlen esemény, hogy Szicília szolgáló valami képeslapot hozott valahonnan a guzsalyára. Boldog isten, ha tudta volna, hogy azon a papiroson van a halálos szentenciája!
Kutlik úr esténkint véletlenül sokszor odapillantott a Szicília guzsalyára; ez a véletlenség mindig akkor szokott rajta megesni, mikor Szicília is ott ült a guzsaly mellett. De hát ehhez nekünk semmi közünk. A tény csak az, hogy a guzsalyra pillantva, szemébe ötlött a kender körül csavargatott lap, vagyis inkább a rajta levő kép.
– Ejnye, beste lélek! – kiáltott fel a derék férfiú élénken –, teszed le azt a szent képet mindjárt… beste lélek! Ejnye, beste lélek!
A szent kép pedig ábrázolta a caprerai nagy hőst szokott világhírű ruhájában, veres ingben, vállán átdobott fehér csíkos nagykendővel s kalabriai kalapjával. Istenem, de boldog lehet az a szabó, aki azokat a ruhadarabokat varrta, s kinek most öt világrész nézi kezemunkáját! Kutlik úr szívébe az irigység kezdett belopódzni; annyi mindenféle hátulsó ajtó, garádics, létra vezetett az ő szívéhez, hogy ez egyáltalában könnyű volt az irigységnek, s midőn már egyszer be volt lopódzva, ott is maradott állandóan, mert az irigység olyan lakó, mint a poloska.
Kutlik úr elvette a képet Szicíliától s odaragasztotta kovásszal a műhely-ajtóra. Hadd legyen mindig a szeme előtt az a becsületes, öreg, szakállas arc, s az az értelmes, magas homlok, melyen a történelem múzsája mosolyog; hadd lássa örökké azt a kemény kardot, mely in natura a hatodik nagyhatalom. Jaj, ha az az alak most egyszerre megelevenednék s az a festett kard megcsörrenne oldalán, – hogy ütne ki mindjárt a forradalom: ő maga pedig, hogy földhöz vágná – de mindjárt – a tüzes vasalót, meg a megkezdett félnadrágot! Hiszen a szabó is lehetne hős! Az az erdő, hol a hír, dicsőség babérjai teremnek, a szabónak is nyújtana árnyékot, ha lelkét a nagyság tüze hevíti. Hát nincs-e nyoma mesékben a vitéz szabónak, ki százat ütött agyon egy csapásra? Már tudniillik száz legyet. De a furfang, az ördögbe csak a furfang, egyedül a furfang. A hős is csak olyan hős, aminőnek magát tartatni tudja. Ez a tény. A világ azt hitte, hogy nem száz legyet, hanem száz embert ütött egy csapásra agyon – és ez a fő. Az a többi már mellékes s a részletekhez tartozik. Hát Amerikában nem-e lehetett elnök egy szabó? Nos, ki lát benne valami különöset? Éppen senki sem, s következésképp ő (Kutlik úr) sem.
Ilyen gondolatokat fejtegetett le Kutlik úr eszmemenete gomolyagjáról, míglen azután egy a legvégén megkapottat hirtelen belehúzott az elhatározás tűjébe.
Ez pedig nem volt egyéb, mint hogy egy díszöltözetet fog varrni a képen látható forma után, egy olyan öltözetet, mely bámulatra ragadja Európa szabóit, s mely nevét ki fogja ragadni a homályból. A lapok írni fognak felőle, s ki tudja, még mivé növi ki magát ez a szerencsés ötlet, ha az elkészült pompás ruhát elküldi ajándékba Garibaldinak.
Úgy is lett; amit Kutlik úr egyszer fejébe vesz, az megszűnt csupán gondolat lenni: az tény, ami pedig tény, – az új tényeket von maga után.
A ruha soká készült, de mikor készen lett, becsületére vált alkotójának. Egy-egy műremek volt minden darab. A veres ing kihímezve szebbnél szebb csataképekkel, a gallérján mesterileg a magyar és olasz címer, alatta pedig e négy szám: »1848«. Ez mindent megmond. Ezt már megérti Garibaldi, ha nem tud is magyarul. Az ing alján pedig következő felirat (melyet én gyártottam a spanyol kardok mintájára) volt fekete selyembetűkkel kihímezve:
VERS
»Míg magadon viseled, győzelem érje neved.«
/VERS
Ez csak az ing volt, de hát a többi ruhadarab? Mind hemzsegett a cifraságtól, a szeszélyesebbnél szeszélyesebb gondolatoktól, miket éppen olyan jól ki lehet fejezni selyemcérnával a posztón, mint művészecsettel a vásznon. A posztó is tud beszélni a csatákról, diadalokról, dicsőségről, elnyomott nemzetnek hívó szaváról: »ha ott elvégezted a munkát, el ne felejtkezz rólunk«.
Tíz napig volt kitéve a Garibaldinak elküldendő díszruha Kutlik úr auslágjában, hogy addig minden eleven ember megnézhesse. Meg is nézte. A bécsi világkiállítás tavalyi népessége suviksz ahhoz képest, minőnek a kirakat örvendett. Amennyi susztergyerek, bányász, lakatoslegény, pipacsinálóinas megakadt ebben a magyar Svájcban, az mind ott tartott rostokot a tündérszépségű libéria előtt. Sőt még a líceum professzorai is szemlét tartának felette s keményen megdicsérték az ékes feliratot.
»Ebből a gyerekből legalább is akkora poéta lesz, mint Petrovics.«
Ezt az öreg Suhajda mondta – isten nyugossza meg! Neki még mindig Petrovics volt Petőfi Sándorunk, kit valaha ő »pónált secundába«, amint ezen klasszifikációt sokszor megolvastam a régi protokollumokból.
Kutlik úr se nem evett, se nem ivott ezen idő alatt, valami nyugtalan öröm tartotta lefogva, még a kártyázást is abbahagyta. Mi annak egypár forint differencia, kit olyan kitüntetés ért, mint őt. Mert nem-e nagy kitüntetés, hogy az egész város és környék róla beszél, a nép bámulva áll meg háza előtt meglátni a »nyolcadik« csodát; a többi szabómester irigykedő pillantást vet utána az utcán, az »elegáns megrendelések« szakadnak, mint a zápor, sőt a helyi lapban ki volt nyomatva a nagy horderejű tény, hogy Kutlik úr jeles szabóink egyik legkitűnőbbike, egy gyönyörű öltönyt készített Garibaldi számára stb. Mein Herz, was willst du noch mehr?
Oh, de aranyos gondolat volt! Oh, de megenni való kedves gondolat volt! És ezt csupán Szicíliának köszönheti. Ő hozta a képet, ő adta a gondolatot! Aranyos Szicília!
Mint Kutlik úr szokta mondani: – a tény új tényeket von maga után. Tíz nap múlva elküldetett a ruha Garibaldinak huszonhét mindenféle papirosba csavarva. Kutlik úr könnyezett, mikor a postára vitték; nehéz volt szívének az elválás, mintha őbelőle vittek volna el egy darabot.
E naptól kezdve nem volt többé végképp semmi nyugalma: egész éjeken át virrasztva töprenkedett, nem-e veszett el útközben a drága csomag, eljut-e az a címzetthez. Olaszországban nem bátorságos a postajárat. És ha eljut is Garibaldihoz, mint fogja ezt fogadni a nagy szabadsághős, ki már egy koronát is visszautasított.
És ez a kínteljes töprenkedés így tartott egy hónapig. Csak egy hónap múlva jött balzsam a Kutlik uram nyugtalanságban hánykódó szívére; de ez aztán balzsam volt, igazi gyógyító balzsam, mely még a halottat is életre ébresztené.
Garibaldi választ küldött, sajátkezűleg írt köszönő választ, mely olaszul volt írva, úgyhogy abból Kutlik úr meg nem értett volna egy betűt sem, ha a jó Garibaldi egyszersmind tárgymutatónak nem mellékel leveléhez húsz darab butélia bort is. Ez nagyon világos stílus volt egy barátságos levélhez.
Kutlik úr először elhalványodott örömében, amint a postáról hozott csomagot kibontá, azután pofonütötte a »Náci« szabóinast azért a tiszteletlenségért, hogy ő mert legközelebb állni hozzá, mikor Garibaldi levelét felbontotta.
– Az ő írása… az ő nagy keze írása… az ő szent keze írása… Gyere, törüld ki a szememet, Szicília, mert álmodom. Vagy tény volna ez? Úgy van, tény, tény, tény! Kutlik József levelet kapott Garibaldi Józseftől! Itt van, markomban van. Ugyan mi lehet benne. Gyújtsatok ide húsz szál gyertyát, hadd nézzem, hadd olvassam, mit ír nekem Garibaldi József!
– Írhat is olyan gúnyáért – szólt közbe az öreg legény.
– Én csak arra vagyok kíváncsi, tisztelteti-e a majszterné asszonyomat is – szólt a Náci inas, ki a pofon miatti keserű visszaemlékezések behatása alatt az egyenetlenség tüzes szikráját próbálgatta rádobni a házastársak egyetértésének rozzant szalmafedelére, melyen évek óta füstölgött már a belviszály kéménye.
– Elhallgass, beste lélek – riadt fel Kutlik úr haragosan. – Majd bizony! Olyan ostobaságokról írna nekem, mint az asszonyotok? Törődik is az ővele? Hajrá! fussatok, rohanjatok, ordítsátok össze az egész várost, a polgármestert, az iskolai direktort, a nagyprépostot és minden egyéb eleven állatot, hadd jöjjön ide kérődzni a Kutlik József dicsősége felett: Hop, ho! Ne mozduljon senki egy tapodtat sem!
Kutlik úr homlokára csapott, szemöldjeit felhúzta és mutatóujjával vakarni kezdte orrát.
– Maradjatok veszteg! Nem szabad mozdulni. Isten ments, kikürtölni a levelet. Hátha valami fontos státustitok van benne, valami nagy horderejű politikai felleplezés, mit csak nekem szabad megtudni, lóduljatok sebtiben fuvarost keresni, ki Windschachtra visz; ott ösmerek egy olaszul tudó bányamunkást, aki kimagyarázza. Addig pedig ezekhez a drága palackokhoz ne nyúljon senki: le kell rakni a pincébe és két lakattal rázárni az ajtót.
Kutlik úr egy percet sem akart késni, mindjárt melegiben áthajtatott Windschachtra az olaszul tudó bányászhoz, ki a levelet lefordította magyar nyelvre. Akkor azután a magyar szöveggel futott egyenesen Bakabányára egy másik ismerőséhez, ki azt német nyelvre tette át. Minthogy azonban Kutlik úr, törvén a német nyelvet, még így sem volt képes behatni kellőleg a levél titkaiba, fogta magát s átballagott éjszakának idején gyalog (a fuvaros semmi áron sem akart vele menni a hegyes utakon éjjel) egy harmadik bizalmas ismerőséhez Bélabányára (mert csupán bizalmas baráttal merte közölni a tényt), ki aztán végre-valahára átültette Garibaldi sorait édes anyanyelvére, a tótra.
Voltak pedig ezek a sorok következők:
»Druszám uram! Köszönöm a ruhát. Nagyon elkellett. A csaták zivatarában elkopott a magamé. A posztója jó erős, mint az ön honfiainak hazaszeretete. Hiszem, hogy soká fog tartani, s ígérem ön iránti rokonszenvemből, hogy amíg tart, mindig hordani fogom. Ha pedig elpiszkolódik, mielőtt eldobnám, kifordíttatom Magyarország politikájának jelképeül. Ne vegye ezt kérem sértésnek hazájára nézve a caprerai vén medvétől, ki azzal mulatja magát, mikor unatkozik, hogy az igazat megmondja mindenkinek. Ez pedig, amily excentrikus, éppoly veszedelmes mulatság! Egyébiránt isten önnel. Az itt küldött néhány butélia bort igya meg ön egészségemre, vagy ha úgy tetszik, a magáéra. Mindig öné
»G. Garibaldi.«
Kutlik nagyot lélegzett, mikor megérté a dús tartalmat. Szeme kidülledt, homlokán kidagadtak az erek, és a kezével olyan alakban csapott az asztalra, mint mikor »dreimal« ellen »kunststukk«-ot vág ki a ferbliben. Vagy még annál is hetykébben.
– Beste lélek… lélek. Ez már sok egy embernek – kiáltott fel önkéntelenül, mérlegelvén a tengernyi dicsőséget, mely mai napon reá háramlott.
– Biz ez szép emlék neked – bizonyítgatá a bélabányai bizalmas ismerős.
– Ezüst rámába foglaltatom – kiáltott lelkesedetten Kutlik úr.
– Kétségkívül, hogy a falra akaszd…
– Igen, mégpedig a ház külső falára.
– Bah! Hisz akkor a legelső arra menő ember ellopja, már tudniillik a ráma kedveért.
– Puff, megadtad neki. Egy őrt fogadok hozzá, amilyen igaz, hogy szabó vagyok, megteszem. Egy őrt, ki éjjel-nappal strázsálni fogja.
– De ez sokba fog kerülni!
Igaz, de mégis meg kell lennie, a levélnek kinn kell függnie. Mert a dicsőség olyan, mint a holt szerető, ha nincsenek irigyei. Én irigyeket keresek, s ha nem akad ingyen, megveszem pénzért.
Ilyenforma lélekemelő tervek hevíték a megtisztelt egyéniséget, midőn odakint egyszerre megeredt a zápor; s olyan sötét felhőfolytatások jöttek a Szitnya felől, hogy kalendárium nélkül is el lehetett találni a készülőben levő égiháborút. A villámok diplomáciai jegyzékváltogatásai előre jelezték azt, mégpedig sokkal világosabban, mint azt mi osztrák-magyarok szoktuk látni a »vörös könyvben«, vagy az angolok a »kék könyvben«. A mennyország tehát mégis különbözik Magyarországtól. Persze csupán csekélység az a különbözet. Ott a belügyek a miszteriózusabbak, itt pedig a külügyek. A többiben egészen hasonló. Mind a kettőt az isten kegyelme őrzi.
Ezt a jó élcet Kutlik úr gondolta volna ki, ha előbb, mintsem kigondolhatta volna, halálra nem ijed az égi förgeteg közelgésétől. Tyű! ezer kifizetetlen kontó teremtette! Most már ő haza nem mehet innen reggelig. Irtóztató! Lekötve tartani egy embert, akit a »mehetnék« csiklandoz. Megegeresedik reggelig, ha Szicíliát nem látja és a harminc butélia bort, amit a hősök hőse küldött, meg nem kóstolja. No, persze csak csínyján. Egy gyűszűnyit minden sátoros ünnepen. Oh, milyen vér fog abból a borból származni Kutlik úr jól táplált testének belső részeiben. Oh, milyen vér!
A megindult záporeső csakugyan ott kényszerítette maradni éjszakára Kutlik urat a bizalmas ösmerősnél, pedig olyan nagy spuriusa volt elrohanni és meg sem állni hazáig… A gazda azonban nem hasonlított az egyszeri háziúrhoz, ki a nagy zivatar miatt sopánkodó vendégét azzal vigasztalta, hogy: »mentem én már rosszabb időben is haza.« Mire aztán felfelelt a vendég: »de nagy gazember volt, aki eleresztette!« A bélabányai ismerős nem akart olyan gazember lenni s erőnek erejével ott marasztalta éjszakára.
Kutlik urat nem csalta meg spuriusa. Otthon nagy dolgok történtek. Jobb lett volna neki soha ki nem tenni lábát a saját házából.
Nekünk, diákoknak, semmi értesülésünk sem volt azon tényről, mely Kutlik úr hiúságát annyira megnövesztette, mint a júniusi esőzés a burjánt a búza között – komolyan mondom, semmit sem tudtunk róla s egész közönyösen folytattuk emeleti szobánkban a lázító beszédeket a csuszpajsz ellen. Az általános elégedetlenség végre abban a határozatban lyukadt ki: hogy egy egytagú küldöttség menesztessék le a majszternéhoz, ki sérelmeinket előadván, azok orvoslásának megtagadása esetén abbeli határozatunknak adjon kifejezést, miszerint tömegesen (mind a hárman) ott hagyjuk; tíz forinthoz illőbb táplálékra áhítozván békétlenkedő gyomrunk.
Most már csak az volt a kérdés, ki legyen olyan vakmerő hármunk között, ki a küldöttséget elvállalja. Természetesen senki sem vállalkozott.
– Kocka! – kiáltánk fel mind a hárman.
Először kettő közt dőlt el a nagy fontosságú kérdés. Feldobtak a levegőbe egy kétgarasost.
– Sas vagy írás.
Aki eltalálta, az kimaradt.
Azután mi ketten dobtunk, az előbbi dobásban rövidséget szenvedett kamarásommal. (A »kamarás« szó »diáknyelven« laktársat jelent.)
– Sas vagy írás?
Az írást választottam, de fájdalom a kétfejű sas esett felülre (mint mindig). Bolondot tettem, hogy az írást választottam: már akkor is tudhattam volna, hogy a sas szárnyai alatt meghúzódni jó: »in hoc signo vinces!«
De hát hiába, még akkor sem szoktunk bele ebbe a jelvénybe.
Tehát én vettem magamnak a bátorságot belemenni az oroszlán torkába. Lefelé menet a garádicson egy egész chriát kigondoltam exordiummal, similékkel, befejezéssel ékesen előadva lázadó társaim elégületlenségét, magamat teljesen kimosva.
Kutlikné asszonyom hallgatott is rám, nem is. A szeme ki volt sírva, ráncos homloka pedig borúsan sötétlett az asztalra támasztott könyökén.
Szavaimra egy mély szuszogáshoz hasonló sóhajjal felelt.
– Majszterné néni – feleltem vakmerőn –, a sóhajtás értelmes felelet lehet a regényekben, hanem társaim nem tekinthetik azt válasznak. Akinek a babcsuszpajsz nem kell – az a sóhajtással sem elégszik meg.
Megint egy új sóhajtás.
– Minélfogva kérem egyenes feleletét. Sérelmeink fognak-e orvosoltatni vagy sem? Kétszer csusza hetenkint s egyszer babcsuszpajsz havonkint. Ezen az alapon állunk s nem tágítunk végső leheletünkig!
Nagyot lélegzettem erre a hősies mondásra, hanem lett is sikere, mert Kutlikné rám fordítá könnyes szemeit, hosszan, mereven vizsgált és így válaszolt:
– Szívesen tenném, édes lelkem öcsémuraim; de nem lehet, nem futja ki a költség…
– Micsoda, hát mind babra megy a mi havonkinti harminc forintunk?
De már erre hangos, fuldokló zokogásra fakadt a derék asszonyi állat.
– Hiszen ha babra menne. Rosszabbra megy. Csak az imént is új aranyfülbevalót pillantottam meg ennél a lucskos, pipogya Szicília szolgálónál, hogy törjék kerékbe a nevenapján! Hol vette? Kitől kapta? Tudjuk már mi az ilyen gazdálkodást. Míg a törvényes feleség rongyban jár s nagy elvétve akad neki egy-egy megpanaszlott garas, addig a »dáma« úszkál a bőségben, s egyik ékszerre még rá sem unt, mikor a másik már ott fityeg a fülében, hogy dugják be tüzes taplóval a pokolbeli ördögök…
– Bíz ez szomorú történet!…
Kutlikné asszony zokogva folytatta:
-- Ez a semmiházi a kútforrása minden bajnak a világon (talán még a krími hadjáratnak is?); az én bajomnak is, a maguk bajának is…
– Micsoda? hát ő eszi meg előlünk a kétszeri galuskát?
– Ki más? A férjem keresménye is, a kosztpénz is felmegy a puccra. A konyhára nem marad semmi: még az is isten csodája, hogy így kibírom kosztírozni. Haj, ha ez nem így lenne, másképp lenne akkor…
Azt nagyon természetesnek találtam, hogy másképp lenne…
– Tejbe, vajba füröszteném az én kedves diákjaimat.
Majd kicsordult a könnyem az elérzékenyüléstől s meghatott hangon rebegém:
– Asszonyom, ez nagy dolog. Ennek a leánynak pusztulni kell innen!
Erre a szóra Kutlikné asszonynéni azt felelte, hogy egyenesen a nyakamba ugrott: majd agyonfojtott.
– Oh, én megszabadítóm! oh, lángész, lángész, de nagy is a te csodatevő hatalmad. Én hiszek magának, mert maga nagyon furfangos ember. Van-e valami terve?
– Éppen huszonhárom tervem van.
– No, és melyiket viszi keresztül?
– A huszonnegyediket.
– A huszonnegyediket? Nem közölné velem, édes uramöcsém?
– Semmiesetre sem.
– De hát miért nem?
– Hja! bizony csak azért, édes majszterné asszonyom, mert még magam sem tudom.
– Oh, hogy szállja meg a mennyei ihlet drágalátos elméjét, mert ha nem tesznek valamit, mindnyájan elveszünk éhen az uram hóbortossága miatt. Hát mire való volt az a drága ruha is annak a mihaszna taljánnak, aki se ingünk, se gallérunk. Inkább bizony a famíliáját ruházta volna be azon a tengernyi pénzen. De a bolond csak bolond marad. Most meg már ahogy megjöttek a boros butéliák, eszét sem tudja örömében.
– Miféle butéliák?
– Miket Garibaldi küldött férjemnek a ruháért – mondá Kutlikné a büszkeségnek némi árnyalatát meg nem tagadható hangon.
– Ühüm! Hát boros üvegek! Ühüm… no, no… izé… lássa, majszterné asszony, most már mindjárt van valami csekély kiindulási alap tervünkhöz.
– Csak ki vele, édes drágácskám.
– Hol vannak azok a butéliák?
– Mindjárt le kellett vitetnem a pincébe: isten ments, ha szoros zár alatt nem tartanám: nem maradnék meg a világon, ha valami bajok esne.
– Heuréka! megvan a terv.
– Égek a kíváncsiságtól.
– Előbb azonban tisztázzuk az eszmét – mondám. – Az a fő dolog.
Kutlikné fejével bólintott.
-- Tehát Szicília veszte, illetve eltávolítása volna a garádics, mely minket is, a nénit is vágyainak harmadik emeletére vezetné…
– Mintha csak a számból vette volna ki a szót.
– No, hát én ettől megszabadítom: hanem két dolog szükséges hozzá.
– Kérje a lelkem üdvösségét, azt is od’adom – szólt a majszterné felvillanó szemekkel.
– Oh, én még nagyobbat kérek… Titoktartást…
– Meglesz.
– És vak engedelmességet.
– Esküszöm.
– Most már minden jól van. Én meg fogom szabadítani. Én boldoggá teszem. Hanem még egy kérdést, Kutlik úr ugye nem jő haza ez éjjel. Ettől függ minden.
– Lehetetlen hazajönnie a vihar miatt.
– Oh, így már boldoggá teszem: de hogy ez megtörténhessék, adja át ez éjjelre a kulcsot…
Kutlikné erre a mondatra szűzies szeméremmel lesüté a sírástól az imént kivörösödött szemeit, kordován vastagságú arca fülig pirult, keble lihegni kezdett, s köhécselő mellét egy halk sóhajtás hagyta el: aztán rám nézett bizonyos megmagyarázhatatlan tekintettel, s lágy suttogó hangon rebegé:
– Szent isten, mit kíván tőlem… Az lehetetlen… Félek, nagyon félek… Mit fog mondani a világ, férjem…
– Semmit, mert sohasem tudja meg… Egyébiránt amint akarja – tettem hozzá tettetett egykedvűséggel.
– Igaz, senki sem fogja megtudni. Nos, én nem bírok magától megtagadni semmit, rossz ember… Hanem azután óvatosan jőjjön, zajt ne csináljon az előszobában, nehogy a gyerekek felébredjenek. De hátha valami baj lesz belőle, gonosz csont!
A majszterné asszony fonnyadt mosolyait mind összeszedte, hogy szeretetreméltóságának kopott virágcserepébe ültesse.
– Ne féljen a bajtól semmit, majszterné asszony. Ez a baj szabadítja meg minden bajtól.
– Dejszen… – vigyorgott a majszterné – hanem az most már mindegy, megesküdtem, meg kell tartanom… aztán meg ha »ő úgy, én is úgy«.
Ezzel ruganyos léptekkel odafutott az ajtóhoz. Egy perc alatt leakasztá a függő szögről s szűzies pirulás közt markomba nyomta hálószobája kulcsát.
– Ne, te ördögpozdorja… – tette hozzá csintalan mosollyal –, tied vagyok a kárhozatig.
Meghökkenve hátráltam elémbe tárt karjai elől s szám nyitva maradt az elámulástól.
– Ah! Majszterné néni – kiálték fel –, itt nagy tévedés forog fenn.
– Micsoda? Miféle tévedés? – kérdé az áthevült nő némi tartózkodással és sötéten.
– Én a pincekulcsot kértem – hebegém a tizennyolc év félénkségével.
Kutlikné asszony majd elájult arra a szemtelenségre, hogy merem én tőle a pincekulcsot kérni, nekemugrott s tán egy hajszál sem marad rajtam épnek, ha dühét, melytől egész arca vonaglott, egyszerre ketté nem szakítja egy nagy köhögési roham.
Ennek tartalma alatt sikerült elszöknöm előle, emeleti szobánkba, számot adandó társaimnak küldetésemről.
Egy fél óra múlva azonban magához hívatott a majszterné, elmondván, hogy az elébb bolondozott velem, szívemre kötötte, hogy szabadítsam meg Szicíliától s átadá nagylelkűen a pincekulcsot. Tegyek, amit akarok, ő határtalanul bízik bennem.
Nekünk pedig nem is kellett egyéb. A pincekulcs, mint valami meghódított diadalmi zászló, általános »hurrá« felkiáltással üdvözöltetett. A fiúk arca örömben úszott, én pedig szőttem tovább a szálakat a terv kiviteléhez.
Estére ugyanis nobilis mulatságot szándékoztunk tenni a pincében, melybe az utcáról volt a bejárás. Ehhez a mulatsághoz örökös titoktartás esküje mellett hivatalos volt az utca valamennyi diákja és a »Lojzi« kéményseprő-legény, kit én invitáltam meg a szomszédból, s ki nagy hajlongások mellett ígérte »tiszteletét tenni« éjfél felé a »földalatti« szalonban.
Szegény Lojzi akkor még nem gyaníthatá, hogy milyen »tiszteletben« fog részesülni.
Esti tíz órakor összeültünk szobánkban vagy kilencen, aztán a vihar oltalma alatt észrevétlenül belopódzkodtunk a pincébe.
Ez volt aztán a nagy nap, vagy inkább nagy éjszaka. A diák potyaszenvedély még nem nyert olyan táplálékot, mint a mienk. A butéliák a legnemesebb nedvekkel voltak teli. Én mondtam a legelső toasztot Kutlik Józsefre, aztán megeredt a víg anekdotázás sötétben, majd különféle viták és súrlódások, amik éjfél után általános kaotikus ölelgetésekben, vigyorgásokban és zűrzavaros kurjongásokban végződtek. Pokoli sötétség volt, senki sem tudta a másikról, mit és mennyit iszik, se azt, hogy a kedélyhangulat milyen stádiumán van: én csak a Lojzi legényre vigyáztam, kivel mindnyájan »bruderschaftot« ittunk s kinek holtrészeggé tétele terveim »sine qua non«-ját képezte. Meg voltam róla győződve, hogy ez sikerül, s nem csalatkoztam.
Lojzi barátunk sokat bevett a jóból s erőnek erejével esküdözött, hogy ő a burkus király kéménysöprője, s hogy egyszer a kéményből kihallgatta őfelségének beszélgetését a híres Bismarckkal: éppen azon tanácskoztak, hogy Kutlik uramnak fejét veszik, amiért Garibaldinak olyan ékes ruházatot mert küldeni. Ez egészen bizonyos, a hóhér akármelyik percben jöhet s a fejvesztéssel együtt jár a vagyonvesztés is: márpedig ez a sok drága ital kár volna burkus-gégébe, – igyuk meg magunk.
Ide lyukadt ki érdemes barátunk épületes elmélkedése, mígnem arra a szomorú tapasztalatra rogyott össze, hogy már az utolsó butélia bor utolsó kortya is helyén van.
– No, most már elvégeztük kötelességünket – mondám józanabbul maradt cimboráimnak –, emeljétek fel Lojzit és hozzátok utánam.
Ezzel aztán bevittük a konyhába, Szicília szolgáló, a svábbogarak és poloskák kormos birodalmába; az én vezényletem mellett szép csendesen lefektettük a mélyen alvó Szicília mellé a földre, a pincekulcsot Lojzi úr kezébe téve, ki azt görcsösen szorítá abba össze.
– Most pedig, fiúk – mondám –, a mi fejünk is nehéz, oszoljunk szét és feküdjünk le; aki pedig rókázni akar, szóljon, hadd tartom a fejét.
Lefeküdni csak könnyű volt – hanem fölébredni volt irtóztató. Az a gondolat, hátha kitudódik, hogy mi voltunk a bűnösek, mi lesz akkor? Kicsapnak a professzorok, ha ugyan Kutlik úr nem ment fel a consilium abeunditól azzal az egyszerű manőverrel, hogy agyonüt egy szuszra.
Azt kívántam magamban, mikor a bor gőze némileg oszladozni kezdett fejemből, hogy bárcsak soha ki ne virradna többé. Hadd lenne örökös éjszaka a földön, mely elfedjen feltört pincét, hortyogó szolgálót, részeg kéményseprő-legényt s az érkező Kutlik elől járható országutat.
Nem tudtam szemeimet behunyni: búbánatos arccal és szepegő kebellel könyököltem ki az ablakon, belebámulva a csendes éjszakába, mely lassankint lehányta magáról rongyait, a felhőket, s láttatni hagyta csillagos homlokát.
Istenem, milyen jó a csillagnak, azt fel nem érheti a Kutlik keze.
Minél világosabb lett, annál jobban kezdtem remegni, mígnem félelmem tetőpontra hágott, midőn közelgő szekérzörgés hangzott fel a néma éjszakában, mely egy nagy »hahó« kiáltás mellett egyszerre megállapodott a ház előtt.
– Teremtő isten, megjött Kutlik.
Hiszen magam is ezt akartam – és mégis annyira megijedtem tőle. Hirtelen a takaró alá bújtam s fel nem mertem volna emelni fejemet a világért sem. De a takarón keresztül is hallottam vagy legalább hallani véltem valami keletkező dörömbölést, azután lármát, kiabálást, csattogást, ami mind úgy tűnt fel, mint a vesztőhelyre menőnek a lélekharang, és behunyt szemeim dacára is látni gondoltam egy kiütendő rémletes belháború előzetes drámai jeleneteit odakint.
Az izzadság gyöngyözött homlokomon, azt hittem belebolondulok. Nemsokára teljesen virradni kezdett, két társam is kinyitotta szemeit, de mint akik valami rosszra ébrednek, – ismét hirtelen elaludtak: csak szivök hangos dobogása hallatszott.
A nyolc óra közelgett, már iskolába kellett volna mennünk, és még senki sem kelt, mindenik eltagadta a másik előtt ébrenlétét, még a lélegzetet is elfojtottuk. Iszonyú helyzet volt, a tegnapi diákcsíny horderejét csak most fogtuk fel a maga borzalmasságában.
Néma csend uralkodott, egy légy szárnyainak dongását is meg lehetett volna hallani.
És ez ideglankasztó csendben egyszerre csak valaki belökte nagy robajjal az ajtót, hogy azt hihettük, a föld rázkódott meg sarkában.
Félve pillantottunk ki. Kutlik volt, pipacspiros haragos arccal, villámló szemekkel, ziháló mellel és kitágult orrlyukakkal.
Ordíts kapu, kiálts város, mert eljött az irtózatos minuta, melyben lakolni fogunk bűneinkért.
Egyszerre elállt még a szívem dobogása is, s paplanom alá bújva égreszkettető hortyogás míveletével palástoltam el félelmemet: ugyanazon módon a többiek is.
Seregeknek ura, mi fog most történni?
Úgy éreztem, hogy az egész világ zúg, zsong, fejem körül forog, s hogy a következő percben halva ébredek fel valahol a másvilágon.
Történt vala pedig az, hogy Kutlik úr megállott a szoba közepén, csípőjére helyezte kezeit, egyet fújt és azután a következő szavakkal könnyített lelke terhén:
– Képzeljék csak édes öcsémuraimék, mikor az a gaz Szicília mind kihordogatta az éjjel azt a drágalátos boromat a kéményseprő-legény szeretőjének, akit amint hazajöttem, ott kaptam mellette holtrészegen. Ilyen szégyen… ilyen szégyen… oh, beste lélek…
Kutlik úr fájdalmasan sóhajtott: mi pedig szavaira, mint egy varázsütésre, egyszerre felébredtünk.
– Az ám… Nagyon nagyban voltak már azzal a kéményseprővel – mondám vidoran.
Kutlik úr újra sóhajtott…
– Nagy csapás… nagyon nagy csapás… Hanem meg is bosszultam magamat rajta… Megtüzesíttettem a vasalót, aztán odanyomtam a pofájára.
– No, ez derekasan le van kvittelve.
Kutlik úr harmadszor is sóhajtott: ami már inkább beillett volna bőgésnek.
– Szomorú kvitt az. Ki adja most már vissza az én butéliáimat? Köszönöm szépen az olyan kvittet.
– Vegye úgy, Kutlik bácsi, mintha maga itta volna meg a borát.
– Igen ám. Hát Szicíliámat ki adja vissza? Elkergettem. El kellett kergetnem… Vérzett a szívem, de »kellett«.
– Vigasztalódjék, hiszen megmaradt a felesége.
Kutlik bácsi lehajtotta fejét és még egy fájdalmasabb nyögést hallatott.
– Hiszen éppen az a legnagyobb istencsapása rajtam – hogy megmaradt.
*
Délben galuska díszlett a nagy kék-stráfos tálon, amit Kutlikné asszony diadalmas mosollyal tett fel a nagy puhafaasztalra. Kutlikné felém mosolygott, mintha mondta volna. »Oh, te lángész, – ki olyan nagy mamlasz vagy.« Kutlik lehajtotta fejét és nem evett; mi pedig örültünk neki, mert annál több jutott belőle.
Hanem azontúl volt is oszt’ finom kosztunk.
És mi ennek akkor jobban örültünk s nagyobb diadalnak tartottuk, mint Elszász és Lotharingia meghódítását a poroszok.
Bolondos kor a gyermekkor, kigúnyolja a férfiasság, de örömest mulat emlékeinél az öregség is.
