EGY IGAZI KÍSÉRTET • 1878 (30. kötet)
EGY IGAZI KÍSÉRTET •
1878
(30. kötet)
1878
(30. kötet)
Egyszer, már nagy kamasz koromban azt kérdeztem Muki bácsitól – ki mindig kísértetekkel ijesztgetett –, hogy ugyan látott-e már valaha ő kísértetet?
– Egyszer, öcsém – mondá komolyan. – Majd elmondom neked, ha nagyobb leszesz.
Aminthogy el is mondta.
*
Volt nekem egy köpenyem, melyet a régi jó világban százrétűnek hívtak. Sok boldog emlékem tapad e köpönyeghez. Még rajtam sem volt, máris kedves volt előttem. Egy szép szőke szeretőm kérésére rendeltem meg, az ő ízlése szerint. Két egész holnapig jártam benne hozzá, mialatt ő piros pamutból egy rózsát hímzett rá.
Ilonka volt kedvesem neve; szebb volt a környék valamennyi leányánál, de hamis csak olyan volt, mint a többi.
Egy napon tudtomra adta, hogy dacára forró szerelmének, miután én, boldogtalan, szegény ördög vagyok csak, mással jegyezték el szülei.
A rémhír való volt: a régi szerelemből nem maradt semmi más, csak az emlékezet és a szárétű köpönyeggalléron a hímzett piros rózsa.
Ilonkát valahova a felvidékre vitte férje. Isten tudja hová. Kérdezősködni, tudni sem mertem róla. Mély bánat emésztett; szívem sajgó fájdalma még holnapok múltán sem szűnt. Folytonosan elvesztett mennyországomat sirattam. Vajon igazán szeretett-e? és csak a hajthatatlan szülői akarat kergette-e idegen karokba? Vagy hogy gonosz volt szíve-mája, mint a leányoké általában?
Falura mentem lakni, a csöndes magány hadd hegessze be kínjaimat. Nem. A nyitott seb folyton vérzett, és ezerszer megátkoztam szegénységemet, mely megakadályozta Ilonka bírhatását.
A sors fogta magát ekkor, s elkezde velem ingerkedni.
Véletlenül családi irományokra akadtam, melyekből kitűnt, hogy őseim valahol Sáros megyében egy uradalmat zálogosítottak el potom összegért, melyet most könnyűszerrel kiválthatok.
Mit ér mármost minden?! Ilonka leánykorában ért volna ilyen szerencse!…
Mindamellett haladéktalanul siettem Pestre az ügyvédhez, hogy igényeimet foganatosíthassa.
Legelső dolgom volt amint kocsimon beértem, hogy ama külvárosi sárga házat fölkeressem, hol Ilonkáék laktak, s hol annyi édes órát töltöttem el a csöndes, kedélyes szobákban és a kicsiny virágos kertben.
Minden ott volt, minden úgy volt: virágágyak, gyeppadok, a nagy platánfa, a közepén a galagonyabokrok, minden, minden… csak ő hiányzott, a legszebb virág innen.
Leugrottam a kocsiról s dobogó szívvel jártam végig az ismerős utakat. Szemem őt kereste. Hiába kereste.
Mentem, siettem ki, mintha űztek volna.
Kívül kellemetlen meglepetés várt rám.
Kocsisom elbámészkodott a városi mindennapi apró komédiákon, s azalatt kedves százgalléros köpönyegemet ellopták.
Le voltam sújtva, keserűen, csúfosan semmivé téve.
Mert hát összes ősi irományaim is benne voltak a köpönyegben.
Rohantam az ügyvédhez, s elpanaszlám szörnyű bajomat.
– Itt nem lehet mást tenni – mondá –, mint hírlapi hirdetmény útján nagy jutalmat biztosítani annak, ki a vásott köpönyeget visszahozza.
– Tegyen, ügyvéd úr, amit akar – szóltam mosolyogva, s nem hittem, hogy az orzott jószág valaha is visszakerüljön.
Csalódtam.
Nehány nap múlva a hirdetmény folytán a következő levél érkezett:
»Uram! – Megbízás után szerencsés vagyok értesíteni önt, hogy köpönyege megvan, s jó kezek őrködése alatt… Ha ön egy hosszú út fáradalmait nem sajnálja, jöjjön Sztropkóra, Zemplén megyébe, hol a kastélyban az ön jószágát bármikor átveheti. – Lekötelezett szolgája
| Jakusacz János nótárius.« |
– Igen, de az irományok? – kiálték fel.
– Fiatal barátom, ki a köpönyegről számolni tud, bizonyosan fog tudni az irományokról is valamint – mondá az ügyvéd.
– De oly hosszú út s talán hiába,
– Határozza el magát, uram.
– Jól van, tehát megyek!
S két heti készülődés után csakugyan el is határoztam magam, hogy fölkeresem e görbe országot, hol még a hetvenhetedik nagyapám sem járt. Megcsináltam otthon a testamentumot s istennek ajánlva lelkemet, kopott zöld bricskámon elindultam.
Egy heti kocsirázás után végre egy sötét decemberi éjszakán Sztropkóra értem, hol éktelen kutyaugatás fogadott.
Egy háznál, ahol még ébren voltak, legelőbb is a jegyző lakása után tudakozódtam.
– Nos, éppen jó helyen jár ön. Én vagyon a nótárius. Mi tetszik?
– A köpönyegem.
– Ahá! Ön az? Az ön köpönyege megvan, uram, fenn van a kastélyban.
– Látta ön? Oh, kérem önt, beszéljen!… látta ön köpönyegemet?!
Szavaim oly érzékenyen voltak mondva, hogy a jegyző elmosolyodott az öröm e reszketeg hangjai felett.
– Igen, uram! én láttam az ön köpenyét; az egy százgalléros köpönyeg, igen is erős kék posztóból és legfelső galléra kis fülekkel és apró gombokkal van ellátva.
– Igen!… Igen!…
– A legfelső gallérának belső oldalára…
– Igen!… Igen!… belső oldalára… ah… uram!…
– Piros pamutból egy rózsa van kivarrva, melynek közepéből nyúlik ki az akasztó szalag.
– Ah, uram!… ez az… ez az én köpönyegem!
– Örülök rajta, uram. Lássa, ugye hogy nem tette hiába e hosszú utat?
– Tehát a kastélyban?
– Igen!… a kastély mostani tulajdonosánál.
– Rögtön megyek oda!
– Igen, azt tehetné ön, de…
– Az illedelmet gondolja ön?
– Éppen nem; sőt inkább meg van hagyva, hogy önt, amint megérkezik, azonnal a kastélyba vezessem, bármily későn lenne is, hanem…
– Nos tehát milyen hanem?!
– Ott kísértetek járnak, uram.
– Bah! minek tart ön engem? Ijedős gyermeknek?
– Esküszöm, hogy igazat mondok. Maradjon ön éjjelre nálunk.
– Hány óra van? – kérdém türelmetlenül.
– Éppen a kísértetek órája – szólott a jegyző. Éjfélre jár az idő.
– Mindegy! megyek! Azt mondja, hogy minden percben várnak a kastélyban; ne várjanak hiába. Fel fogom zörgetni a kapust.
– És csakugyan nem fél ön? – kiáltá rémülten a jegyző.
– Mitől? A kísértettől? Eh, ne tréfáljon, eluntam már.
S ezzel bosszúsan elindultam a sötétben. A kastély nem volt messze. A fehér falak valóban mint egy óriás lepedős kísértet meredtek rám; nem lehettem minden elfogultságtól ment. Dobogó szívvel bár, határozottsággal rántottam meg a kapu csöngettyűjét.
Mogorva őszhajú ember cammogott elő, ajtót nyitni.
Jól megnézett s gyanúsan kérdé:
– Kicsoda ön, uram? és mit akar?
– Egy köpönyegecském van önöknél.
– Ahá! – kiáltá ez is s hirtelen lekapja sapkáját fejéről. – Nagyság a köpönyeges ember? Tessék besétálni! Azonnal szobát nyitok és rendelkezésére állok mindenben. Parancsoljon velem nagyság!
A téres udvaron át az ódon épület balszárnyába vezetett, hol gyönyörűen bútorozott szobát nyitott ki számomra.
– Semmi egyebet nem kíván, nagyság? – kérdé szolgai meghajlással.
– Oh, oh, ezt az én köpönyeg-históriámat, úgy látszik, mindenki tudja – dörmögtem magamban –, de sebaj! úgy látszik, nagy becsületet szerez nekem. Még nagyságolnak is.
– Éppen semmit sem kívánok, barátom, Csupán kevés nyugalomra van szükségem.
– Az pedig ugyancsak bajjal lesz nagyságodnak, mert hát…
– Hogyan? miért nem lesz nyugalmam?
– Mert hát, kérem alássan, megkísértik egy kicsit.
– Kicsoda?
– Ej, hát a kísértet, aki minden éjjel végigcsinálja a maga sorját. Kutyába sem kell venni, nagyságos uram; én már aludni sem tudnék, ha a kísértet egy éjjel elmaradna. Az ordítása altat el rendesen, mint valami édes bölcsődal. Ja, a szokás, nagyságos uram, a megszokás!
Az öreg még vagy hatszor morogta egymásután: »Ja, a megszokás: a megszokás!« s azzal kifordult s magamra hagyott.
Egyedül maradtam a nagy, csöndes, rémletes teremben.
Nem mertem felpillantani; oda siettem a kandallóhoz; ehhez egy kis bizalmat éreztem; ennek égő üszkei legalább úgy tűntek fel, mintha élő lények lettek volna: suttogtak, pattogtak vidáman, és a lángok játszva csókolták egymást.
Leültem egy régi karosszékbe s ott elmélyedtem irány nélküli gondolatokba.
Körülöttem mély csönd volt, távolból még néha visszhangzottak vezetőm léptei, egyhangúlag csattogva, s azután megszűnt az is. Nehány perc múlva egy éles kürthang – mely szétrivallt az egész épületben, befurakodva még a falak közé is – végigrezgett ott, azután még egy… s azután még egy – és azután síri némaság állt be, melyet még csak egy kis szúpercegés sem háborított.
Elmélyedésemből felpillanték. Észrevettem, hogy kandallóm lángjai megszűntek és csak izzó parázstömeg hever helyettök itt-ott, hamuvá rogyva össze.
Sietve dobtam hasábot hasáb után a tűzre és midőn a lángok lobogtak, megkönnyebülve pillanték föl.
Félelmetes hatással volt reám ez a vizsgálódó pillanat, s mindenütt, merre néztem, olyast láttam, mely reám megdöbbentő volt. A falak körös-körül sötétbarna deszkázattal voltak bevonva s rajtok ajtók, mintha mind megannyi szekrények voltak volna; a szoba közepén hosszú asztal nyúlt el, körötte magas karú székek; elképzeltem magamnak a szegény leánykát, kit itt halálra ítéltek, és a szigorú, élettelen arcú félszázados apácákat, kérlelhetetlen hidegségökkel és mosoly nélküli márványajkaikkal; vezetőm szavai megcsendültek emlékemben. – Mindenütt sírt, koporsót láttam; a fali szekrényekben mindenütt titkos lépcsők, kripták ajtaját képzeltem. A viasz-szál hosszú kanóca szomorú látvány volt, mint egy halotti gyertya. Kandallóm nem egy barátságos tűzhely volt többé, hanem egy kis pokol, melyben égő lelkek jajgattak és sivalkodtak; közbe-közbe kísértetiesen búgott, hogy szívem reszketett tőle; tudtam jól, hogy ez nagyon természetes, de nem hittem, nem bírtam hinni, megfélemlettem tőle, ágyamhoz siettem, ruháimat szaporán lehánytam és a párnák közé temetém magamat.
Az álom, mely izgatottságomban elkerült, most delejes nehézséggel lezárta pilláimat.
Egyszerre hangos csattanás ébresztett föl. Szétpillantok s semmit sem látok; magamra húzom a párnát, hogy újra alszom, azonban alig két perc múlva ellenállhatatlanul felpillanték.
Megrémültem! A kísértet állott előttem; ágyamtól nehány lépésnyire egy fehér ruhás alak állt; halálsápadt arc volt az, szemei mélyen beesve, hogy csak két sötét üreg látszott.
Egy arc szemek nélkül!…
Kezében hosszú viasz-szál volt.
Így közelgett lassan ágyam felé, mozdulatlan márványarccal, vér nélkül, szomorúan.
Reszkettem s nem bírtam fölemelkedni.
Így közelről még borzalmasabb volt; lassú lépteivel mintha csak árnyként húzódott volna felém; sötét üregeivel rám nézett, és én láttam, hogy ez üregekben mégis csillog valami. Így csúszott felém lassan, legkisebb nesz nélkül, a lélek suhanásával, mely szellőként lebben el…
Izgatottan nyúltam ki ágyamból öltönyöm felé pisztolyaimért.
A kísértet csontos kezét fölemelte és megfenyegetett. Majd hosszú, száraz ujjaival egy szekrényre mutatott és eltűnt.
Jéghideg borzongás futotta végig tagjaimat.
Szememet lehunytam, de csakhamar felkiálték magamban.
Bátorság, fiú! Bátorság, mitől félsz? hiszen tanultad az iskolában, hogy kísértetek nincsenek.
Fölbátorodva pillantottam fel újra.
A kísértet már eltűnt volt, s észrevevém, hogy a szekrény, melyre mutatott, fel van tárva.
Benn az én százgallérú köpönyegem függött felakasztva.
Örömmel ugrottam föld, feledtem kísértetet, mindent, és az én kedves köpönyegemet karjaimba zártam, s visszasiettem vele ágyamba.
Nézem gallérját: a piros rózsa ott van, Valóban ez, valóban az én kedves köpönyegem.
Nézem; zsebei telvék írásokkal; hosszú, régi írásokkal. – Ah! ah! valóban az én irományaim.
És én megijedtem e kísértettől, mely magát nekem mint jó nemtőt mutatta be.
Éreztem hogy nem fognék többé félni tőle.
Örömem magamon kívül ragadott; jó kedvem lett; még a kísértetet is összevissza csókoltam volna.
Míg így lelkesülnék, látom, hogy egy másik szekrény ajtaja halkan, nesztelenül feltárul, és rajta a kísértet lép ki élettelen arcával és szellő lebbenésű alakjával; de most nem rettentem meg tőle, csak csodálattal bámultam. – Nem a szellem volt többé előttem, ki nem nyughatik sírjában és kóborlásra van kárhoztatva, hanem egy szegény leányka volt, ki fájdalmait, kínjait jött panaszlani, és midőn közel-közel jött felém, és ruhája leple alól gyertyatartó karját kinyújtá, az vakító fehér volt és a bámulatosságig gömbölyű.
Így néztünk farkasszemet; ő is mozdulatlan arccal s én is merően, félelem nélkül.
Midőn eléggé közel jött ágyamhoz, vissza kezdett térni és elhúzódott szekrényébe, mely bizonnyal egy fali lépcső titkos nyílása volt.
Sokszor hallottam már kísértetekről, de csak még most láttam először; kíváncsi lettem meggyőződni, hogy valóban mi az a kísértet? Test-e, mint mi, gyarló, földi emberek? vagy lélek, szellem, mely olyan, mint a lég – tapinthatatlan, és olyan, mint az egyiptomi múmiák, egy érintésre összeomlik, és úgy eltűnik, mint egy szellősuhanás?
Fölkeltem, ellopózkodtam ama szekrény mellé, melyből a kísértet elősétált.
Elhúzódtam és vártam, hogy az ajtót feltárja és ekkor az ajtóval elrejtsen maga előtt. Úgy is lőn; amint felnyitá, és rögtön az ajtó mögött termettem, hogy a visszatérésre útját elzárjam.
Ő ismét lassan-lassan ágyam felé lépdelt, én csöndesen utána lopóztam lábujjhegyen, vigyázva a háta mögött, hogy észre ne vegyen.
Amint ágyamhoz ért, megrettent, megrázkódott, hogy nem látott ottan.
Ahá! a kísértet megrettent, majd elnevettem magamat.
Ezzel sebesen, éppen nem kísértetiesen megfordult.
Megkaptam karjaimmal.
Felsikoltott.
Éreztem, hogy nem csontvázat és nem levegőt ölelek.
– Az istenért! – szólt ő, a kísértet, – ne bánts, meg ne lőjj! Én vagyok.
Ezzel kiszabadított kezével lerántá és eldobá viasz-álarcát és mosolyogva nézett reám.
Édesen voltam meglepetve.
Ilona volt! az én imádott Ilonám, mosolygó piros ajkaival, vidor arcával, mely bezzeg nem volt élettelen. A szemei sem hiányoztak, sőt inkább nagyon szépek és kábítóak voltak.
– Megijedt a kísértet – lihegtem nevetve.
– Egy kicsit! – szólt Ilka, míg én a kéjtől reszkettem s karjaimban tartán őt.
– Nem fázik a kísértet? – kérdém szelíden, gyöngéden vonva őt közelebb a kandallóhoz, hol vidáman lobogott újra a tűz.
A vidám tűznél mi is vidámabbak lettünk. Fejem az ölébe hajtva, kezeimbe szorítám kis kezeit, és sebesebben lüktetett ereimben a vér.
Ki bírna számot adni róla, miről csevegtünk. Mindenről és semmiről. Ezer apró kérdés merült fel. Elmondta, hogy ezt az álöltönyt, melyben kísértetet játszta, tavaly farsangkor a kassai bálban használta.
Egypár mentegető szóval igazolá férjhezmenetelét stb.
– Csak még egyetlen dologról világosíts fel, kis Mimim! Hogy jutott kezedbe köpönyegem?
– Az nagyon rövid történet, és a sorsnak különös játéka. A tolvaj, ki ellopta, bátyámnak adta el, ki Pesten volt éppen. Sírva könyörgött bátyámnak, hogy vegye meg egypár forintért, hogy ezzel egy éhező családot fog megmenteni. Az írásokat akkor észre nem vette a zsebben. Képzelheted örömemet, midőn a köpönyeget megláttam és megismertem. Bátyám rögtön megrettent, hogy a köpönyeg lopott, s örömest átadta nekem, midőn mondtam, hogy a köpönyeg tulajdonosát ismerem. Az íráshoz nyúlni sem mert; lelkiismeretesen úgy akarta visszaszolgáltatni.
– Csak nem neheztelsz rám – szólt Ilona –, hogy ilyen messzire fárasztottalak.
Tekintetem megmagyarázta, hogy nem.
– Lásd – szólt ő ismét –, ellent nem állhattam a vágynak: téged láthatni! Férjem nagyon-nagyon elhanyagol s ritkán van itthon.
(Hm! Hm!)
– Minden érdekelt felőled! mindent tudok; a köpönyegben lévő írásaidat felkutattam s meg foglak kérni valamire,
– Parancsolj!
– Hiszen neked, te fiú, nagy birtokod van itt a szomszédságunkban, amint az irományokból tudom.
– Nos, aztán?
Arra akarlak kérni, hogy váltsd ki s lakjál itt közelemben. Látod, nagyon-nagyon unalmas az életem.
Egy csók volt ígéretem pecsétje, hogy ki fogom váltani s itt fogok lakni közelében mindig… mindig.
Aminthogy ott is laktam e naptól kezdve folytonosan, de – becsülettel. Ez már úgy illett, bár nem kis feladat volt!
– Látott-e még ezután, bátyám, kísértetet? – kérdém mosolyogva Muki bácsit, amidőn elbeszélésével idáig jutott.
– Nem én, öcsém, nem láttam, mert azután én magam lettem az ódon kastélyban a kísértet. De nehogy aztán egyebet is gondolj, öcsém, mert az nem illik. Úgy ám.
