AZ ÉN ÖREG MISKA KOCSISOM • 1874 (28. kötet)
AZ ÉN ÖREG MISKA KOCSISOM •
1874
(28. kötet)
1874
(28. kötet)
(Böngészetek a baka-történelemből)
Nagy vitéz volt, mégis megholt.
Győzött németen, muszkán, egész ármádiákat vert szét egymaga, mégis meg kellett reterálnia a halál előtt. Nem is halt meg talán egészen, hanem csak úgy »hadi cselből« menekült egy időre a sírok lakói közé, hogy a közös nagy ellenséget, a kolerát is kijátssza, és egy reggelen csak talpra áll megint az öreg Mihály, mint győztes fél, ki a kolerán kifogott.
Én legalább erősen hiszem, hogy megteszi. Csodálatos eset lesz, az igaz, hanem hát csinált már ő ennél nagyobb dolgokat is. Ki tudná a vén katona eszejárását? Ha meghalt is, ő tudja miért halt meg!
Bizony nagy ember volt, isten nyugosztalja! Kár, hogy oly röviden búcsúzott el ettől a hitvány világtól, melyet ő dirigált valaha régen… A kolerás holtakat csak úgy tucat számra temette a tisztelendő úr; nem volt arra sem ideje, hogy külön prédikációban elmondja, ki mi volt valaha elevenen…
Hát majd elmondom helyette én, mi, ki volt az az öreg Mihály, úgy, amint tőle magától hallottam a tavali kukoricafosztáskor.
Még most is emlékszem rá. Kis öcsém felült a kukoricaasztag tetejére s onnan rimánkodott az öreg kocsisnak, hogy meséljen valamit a forradalomról. Látott-e háborút?
– Láttam bizony.
– Lőtt-e embert?
– Lőttem bizony.
A kukoricafosztókban elhűlt a vér, az Ancsa szolgáló kötényébe takarta arcát, a nyalka juhászbojtár, ki még nem volt sorozat alatt, elsápadt, a szomszédbeli öregasszony pedig kiejtette kezéből a köszvény ellen talált piros csövet, ijedtében olyan ember láttán, aki embert is ölt.
– De Branyicskónál csak nem volt kend? – vallatja odább a gyerek, ki már megkóstolta a magyar háború históriájának édességét a könyvből.
– De bizony éppen hogy voltam. Ketten vettük be.
– Miféle ketten?
– Én, meg az uram, Guyon Rikhárd.
Az öreg előkeresi mellénye zsebéből tajtékpipáját, rágyújt és nagy füstöket csinál elöljáró-beszédnek ahhoz a képhez keretül, amit a huszárfantázia lefesteni készül. Még egyszer végignéz a hallgatókon, mintha azt latolgatná, vajon érdemes-e annyi dibdáb emberért olyan nagy dolgokat elmondani, aztán belebámul öreg szemeivel a pislogó mécsesbe, mintha annak a régen kialudt tengernyi dicsőségnek megmaradt sziporkáját keresné benne.
Jólesik neki a visszaemlékezés, kérges, ónszín arca átmelegszik tőle, s aki ilyenkor néz az öreg Mihályra, azt hihetné, hogy egy parasztruhába átöltözött generális.
– Hm! hol is kezdjem csak. Rittig! Hát mikor már annyira összevissza vertük a németet, hogy nyálat eresztett, nagyon megsokalltuk a saját erőnket, s a főembereink egymás hajába kaptak azon kérdés fölött, ki legyen most már közülük a fővezér? Persze, hogy Kossuth döntötte el. »Az legyen a fővezér, aki Branyicskót beveszi és tetejébe agyonüti benne az öreg Schlikket.«
Meghallotta Kossuth üzenetét az én uram, Guyon, és azt mondja nekem nagy gondolkodva:
– No, Miska, mi az ördögöt csináljunk?
– Hát azt az ördögöt csináljuk – mondám –, hogy bevesszük Branyicskót négy nap alatt, Schlikket pedig agyonütjük és megaszaljuk vagy füstre tesszük, hogy szagot ne kapjon addig, míg személyesen elvihetjük Kossuthnak.
– Igazad van, Miska! Kitűnő fickó vagy… de hátha megvernek… kevesen vagyunk.
Elnevettem magam.
– Hogy volnánk kevesen? Van velünk kétezer honvéd. A tábornok úr maga tesz háromezeret, aztán én is csak nyomok valamit, aki erre-arra… Egy szó, mint száz, tíz ezeren vagyunk.
Az én uram, Guyon, szemébe vágta sipkáját, megveregette vállamat, egy marék szivarvéget nyomott markomba, aztán egyet ütött kemény tenyerével kardjára és nagyot kiáltott:
– Lóra! Előre! Utánam!
Mint mikor egy tenger mozdul meg… Istenem! a sok cifra tarsoly mint úszott a levegőben! Vágtatott Guyon nyomába az egész sereg. Szép, nyalka legények egytől egyig, mintha a piktor festette volna őket, aztán az utolsó szál legény csákója gombjának lefestésénél maga az a piktor is megbolondult volna bámultában fölöttünk.
Négy nap, négy éjjel kergettük a felhőket, amik toronyirányában vezettek bennünket híres Branyicskó várához. Negyednapra értünk oda: éppen délre harangoztak.
– Halt, hó! Helyben vagyunk! – kiáltott fel Guyon és nagyot lélegzett.
Fáradalmas út volt. A lovainkról úgy szakadt a tajték, hogy ha valami borbélylegény összeszedi fenőszappannak, megborotválhatta volna vele az egész osztrák birodalmat. Már akkor úgyse sokat adtak a szakállára.
Megsimogattam híres »Babos« nevű lovamat, aztán leugrottam sietve tanácskozni Guyonnal.
– No, Miska, ha idecsaltál, most már mutasd meg, ki vagy…
– Meg is mutatom, olyan igaz, mint ahogy Suska Mihály a nevem.
– Hát van-e valami haditerved?
– Azt hiszem, legjobb lesz legelőször is ráijeszteni Schlikkre. Küldjünk követet, aki fölszólítja a vár feladására, tudtára adván, hogy ellenesetben nyársra hányjuk az egész várőrséggel egyetemben. Hátha kapitulál?
Úgy is lett. Fölment a követ, egy óra alatt megjárta dolgát. Káromkodott, amikor lejött: csúfosan fogadták, – az öreg Schlikk azt üzente, hogy nem kapitulál a herkópáternek sem; különb emberek sem tudták Branyicskót bevenni. Ám próbáljuk meg, ha van elég hiábavaló vérünk! – ő maga majd csak nézi fölülről a fűtött szobából, és becsületszavára ígéri, hogy kalapot emel előttünk, ha be tudjuk venni…
Bántott ez a hencegés s úgy összeszorítottam a fogamat haragomban, hogy menten kettéharaptam velök török meggy-pipaszáramat, amit egy német svalizsér szájából ütöttem ki pipástól a kápolnai csatában. Szegény párának az volt az utolsó szippantása!
Azonban hogy a dologra térjek – az én uram, Guyon, is haragra lobbant és ily parancsot adott:
– Elő azokkal az ágyúkkal! Hajrá, fiúk! Győzelem vagy halál!
És aztán jött a haddelhadd… nekifogtunk a vár ostromlásának, szólt a puska és ágyú eszeveszetten; még most is nagyot hallok tőlük a balfülemre…
Rossz munkánk volt. Erős, vastag volt a fal s nem engedett a lövéseknek; no, a kapuhoz meg éppen fogni sem mertünk, mert az volt akkora vastag – hogy ne hazudjak –, mint egy szénás kazal. Aztán vasból volt még a fája is; merő őrültség lett volna ostrom alá venni.
Ezalatt pedig a németek is erősen dolgoztak belülről, s kezdtünk igazán csehül lenni. Seregünk egy negyedrésze beadta a kulcsot: ki halva, ki megsebesítve hevert a bevehetetlen vár előtt.
Guyon káromkodott s a haját szaggatta mérgében, a közlegénység pedig zúgolódni kezdett: a halálhörgés és ágyúdörgés közül magasan mennydörögtek ki a panasz-felkiáltások.
– Vissza! Nem harcolunk tovább! Mért folyjon hiába, vérünk? A lehetetlenség ellen harcolni annyi, mint az istenre rántani kardot!
Guyonnak füléig hatott a lázító zúgolódás, összeharapta ajkát, beljebb húzta csákóját szemére és felkiáltott mennydörgő hatalmas hangon:
– A saját embereim háta mögé kell az ágyúkat állítani! Haljon meg, aki nem mer előre menni!
Új attak új elszántsággal, de mind hasztalan. Mintha valami elátkozott várral lenne dolgunk, melyet láthatlan boszorkányok takarnak el a folyó elől.
…Egy boszorkánynak sárgafekete köténye meg éppen ott lengett magasan a fokon, mintha integetett volna csúfondárosan: »én leszek a ti szemfedőtök!«
Nekem sem kellett több, az én szívem sincs kőbül, s elszorult a sok veszteség láttán; úgy éreztem, mintha mindenik holttest, mely mellettem hever, egy lépcső lenne le a pokolba.
No, én oda nem megyek. Nem azért nem megyek pedig, mintha félnék tőle, mert olyan igaz, mint ahogy Suska Mihály a nevem, nyomban azon kezdeném, miszerint kihínám Lucifert szál kardra s kivenném keze közül azt a jámbor német svalizsért, ki a kápolnai csatában nekem testálta azt a pipaszerszámot, mikor keresztülszúrtam. Egy szó mint száz, lelkemre nehezedett az a gondolat, hogy mi ketten Guyonnal annyi embert teszünk férgek eledelévé.
…Mihály, Mihály! Gondolj a lelkiismeretedre is, öreg Mihály! Hát mi szükség neked a te rezes orrodat beleártani országok dolgaiba? Hát mit előlget az a te pislogó szemeidnek, ha magyar zászló helyett német színű lobog Branyicskón? Hát a te talpad is viszket már, mint a nagy uraké, és meg akarod vakartatni hiúságból, kényességből másokkal? Ej, ej, öreg! Ez nincs így jól! Itt tenni kell, teringette, – de mindjárt.
Amit elgondoltam, azt végbe is vittem. Odafutottam a vezér elé, egyet intettem kezemmel a seregnek, s olyan csend lett, mint teszem azt, ha egy zsidó-oskola egyetlen nagy szájjá változnék át, aztán tenyeremmel egyszerre rácsapnék arra a nagy szájra.
– Mi kell? – szólított meg mogorván az én uram, Guyon Rikhárd.
Mint dukál, szalutáltam, de én is mogorván feleltem vissza:
– Nekem az kell, hogy ne komédiázzunk tovább. Ne toljuk a szelet, mert istenúgyse leszedi fejünkről a kalapot a – fejünkkel együtt!
– Mi? Te is gyáva volnál? Te is, az ország legjobb közvitéze!
Ezer milliom borjú! Ez már sok! Felforrt bennem a régi jó huszárvér, haragra gyúltam és el is érzékenyedtem egyszerre. Egy könny futott le a dolmányomon. Megszégyelltem és utána kaptam, el akarván fogni az akasztófáravalót: mert nem dukál, hogy a huszár szeme vizet izzadjon. A könnycsepp lefutott dolmányomról a kardtokomra, ott állott meg a kellő közepén; oda is utána ment a tenyerem, s olyan indulatosat csaptam a könny helyére, hogy végighangzott az egész táboron jó vasam hatalmas csörrenése.
– Generális uram! Teringette, azt nem szeretem hallani. Suska Mihálynak még azt nem mondta senki, hogy gyáva.
A vezér összefonta kezeit mellén, s összehúzott szemöldeivel, elborult homlokával úgy állott ott előttem, mint egy kőbül faragott napiparancs.
– Tegyen próbára, tábornok úr, küldjön egymagamat Branyicskó ellen: nem veszem be, az igaz, de elmegyek és küzdök ötezer ember ellen, – de nem nézhetem a többieket, kiket asszony, gyerek vár odahaza, s kik elesnek anélkül, hogy használnának. Nem minden ember Suska Mihály vagy Guyon Rikhárd!
– Igaz a… – szólt a vezér csüggedten.
– Itt mi hasztalanul vagyunk, kegyelmes uram. Elesünk egy lábig, és csak egy követ sem mozdítunk ki Branyicskó falairól, amit monumentumnak guríthatna mindnyájunk sírja fölé holnap valami erre vetődő jámbor keresztény.
Guyon nagyot sóhajtott s szomorúan nézett fel a magas, vastag falakra.
– Látom én, amit látok… Vén szemem van, de éles…
– Folytassa kend! Mit tanácsol kend?
E perctől mindig megkendezett, sohasem mert többé »te«-nek szólítani: hanem én is meg tudtam becsülni új rangomat s még kétszerte különb vitéz vált belőlem.
– Kegyelmes uram, hát én csak azt mondanám, forduljunk vissza! Ne bántsuk szegény vén Schlikket! Nem keresztényhez illő dolog az, valakit ilyen kemény téli időben ugrasztani ki a hajlékából.
– No, hát forduljunk vissza! – szólott Guyon szomorúan, aztán kihúzta kardját hüvelyéből és elérzékenyülve csókolta összevissza.
Közelebb lépett hozzám, megfogta kezemet.
– Látja kend, Mihály! Ez a kard ma van betéve először gyalázattal ebbe a hüvelybe. Kend ért engem! Ez fáj… nagyon fáj…
Mintha telegráfon ment volna át szívembe az ő bánata, elkezdte azt szorongatni, hogy ugrált tőle ide-oda, mint az óra-inga.
»No, majd megmutatom én mindjárt, hányat ütött az óra.«
– Ne búsuljon semmit! – kezdém vigasztalni – míg engem lát az úr, addig helyén vagyunk, mint Gyöngyös… Amit fegyver ki nem vitt, majd átlábolja az ármány. Vén az én szemem, de éles…
Azzal otthagytam Guyont s elkezdtem gondolkozni. Ebadta, mégse lehet az, hogy a német meg ne csaljon minket!… Az már régula nála,… még csak rossz néven sem veszi az ember… Bizonyos, hogy csalás van a dologban, de hogy hol és milyen, ez a kérdés…
Rágyújtottam s fontolgatva jártam-keltem a vár körül, vizsgálva, fürkészve valamit, miről még magam sem sejthettem, hogy mi. Csak az ösztön vitt akaratomon kívül. A huszár lelke egy nagy, láthatatlan szellemi madzaggal oda van kötve a dicsőség szárnyához; az aztán húzza maga után…
Mérgesen néztem végig a magas falakat, miken keresztülhatolni emberi lehetetlenség, a bástyákról vagy ötven ágyú torka nézett rám mogorván, mintha mondaná: Ugyan mit hiábavalóskodol, Miska? Minek töröd eszedet haszontalan tervekkel? Fittyet hányunk mi azoknak!
Hát még mikor odaértem az óriási vaskapuhoz, melyhez képest csak gyúrótábla lehetett az, amit valaha Botond huszártársam Bizánc vármegyében keresztülrepesztett, – már ti. ahogy ez krónikákban van megírva. No, ilyen erős alkotmány még a mesékben sincs, hogy üssön bele az istennyila! Merő vas, és olyan vastag, mint az öreganyám dereka, amit lépés számra méregetett körül a szűcs, mikor pruszlit szabott rá. Ezt jöjjön mármost szétrepeszteni a másvilágról Botond vitéz, ha ember, mert mi ugyan szét nem hasítjuk, ha egy hónapig csiklándozzuk is az ágyúgolyóinkkal!
Meg kellett vallanom magamnak, hogy semmi remény többé, minélfogva egészen elkeseredtem; még a kardomat is kihúztam, hogy kétségbeesésemben összetörjem, de előbb, mint valami dühös vadállat, két kézre fogva még egy irtóztató ütést mértem vele a vaskapura. Olyan vágás volt, hogy talán még a föld is reszketett alatta.
…És íme, a megütött kapu valami különös, tompán kongó hangot adott; mint mikor a mennykő arcul üti az anyaföldet, sem nem csattan, sem nem zúg, csak siket zuhanást hallat.
Odatekintek nagy sebesen – hát látom, az ebadta! –, hogy egy vékony, vasszínűre festett pléhkéreg beszakadt s ez alatt papirossal van kitömve olyan vastagnak a sógorék kapuja.
»Tyű! Hát nem mondtam? Ugye hogy mégis megcsalt a német – hála istennek! Vasra festette papirosból csinált kapuját!«
Olyan iszonyatosat ordítottam örömemben, hogy a branyicskói bércek tízszeresen dörgék vissza:
– Generális uram! Bevettem a várat!
No, lett erre aztán öröm, kiabálás, lárma, vivát. Guyon odalovagolt s majdnem belebolondult a nagy örömbe, bizonyosan a nyakamba ugrott volna, ha már addig vagy százan fel nem kapnak, ki a lábamat, ki a derekamat, hogy körülhordozzanak az új életre ébredt táborban. Még ilyen forsponton sem jártam soha! Rugdalkoztam jobbra-balra; nem ért semmit; mindenki türelmesen szenvedte hazafiságból a diadal mámorában.
És amikor letettek, még akkor sem tettek le, hanem felültettek a paripámra, aztán megvetették vállukat százan meg százan a csalárd kapunak, mely recsegve-ropogva omlott össze, mint valami kártyaház. Diktum, faktum, egy miatyánk alatt nemzeti zászló lobogott Branyicskón… nem is egy, de három. Én és uram, Guyon, vágtattunk mindenütt legelöl – a várudvarba, ahol fogollyá tettük az őrséget –, azután parasztosan gyalog fel a lépcsőkön a termekbe. Kerestük Schlikket. Hol van Schlikk? Hadd emeljen mármost kalapot, ha ura a szavának!
Haj, de Schlikk már nem volt ott. Megszökött. Nem maradt ideje kalapot emelni…
Zeget, zugot, pincét, padlást felkutattunk, de a vezérnek hűlt helye. Foglyokat vallattunk, mikor, merre ment, miféle titkos kijáráson menekült? Senki sem tudott mondani semmit. Talán elnyelte a föld vagy a láthatatlan kétfejű sasmadár, mely mindig fölötte lebegett, fölvitte szárnyai alá takarva a magasba, hogy annál mélyebben legyen neki a pokol? Vagy tán elolvadott, mint a hó, ha forró vízzel leöntik, s a párájából jégeső lesz és elveri a vetéseinket, hogy még holta után is ránk nehezedjék?…
A nagy örömlakoma megvolt a diadal után, jó bor, jó cigánymuzsika, de azért mi ketten Guyonnal csak nem vergődhettünk jó kedvre. Guyon szomorú volt és hallgatag; az ételben is csak piszkált, pedig nem volt ordináré ebéd; a bortól is olyanokat rázkódott, mint az úsztatott birka, pedig nem rossz bora volt az öreg Schlikknek; ezt az egy erényét el nem tagadhatom.
Én is olyan voltam, mint kinek orra vére folyik; a sok áldomásra, mit egészségemre ittak, nem is hederítettem, más járt eszemben, hol-hol oda tekintettem a Guyon kedvetlen arcára, ő is rám nézett lopva; gyakran találkoztak szemeink.
– Mit búsul kend? – dörmög rám egyszer, mikor a muzsikaszó miatt nem hallhatták a többiek.
– Hát tábornok úr mit búsul?
– Azt csak én tudom.
– De bizony én is tudom. Egy harapáson kérődzünk mind a ketten! Félmunka ez a mai. Kossuth üzenete szerint az lesz a fővezér, aki Branyicskót beveszi és Schlikket megöli. Mi bevettük Branyicskót, de Schlikket nem öltük meg. Mehetünk most már Taljánországba medvéket táncoltatni!
A vezér némán bólintott, azután említette, hogy a feje fáj, kimegy a szabad levegőre egy kicsit, én csak mulassak az alatt.
Egy ideig elpityizálgattam, hanem később az én fejem is megfájult, tehát én is kimentem a hidegre, hogy részint kigőzölögjen a fejem, részint felkereshessem az uramat; azonban egy kint ácsorgó ordinánc tudtomra adta, hogy már bement a szobájába lefekünni.
No, nem tesz semmit. Hadd pihenjen, ha ráér. Úgysem aludtunk már vagy három hete. Szép holdvilágos éj van, hát majd gondolkozik és őrködik az öreg Suska Mihály helyette is.
Azzal leballagtam a vár kertjébe. Valóságos anglus park, igazi paradicsom lehet nyárban, kis erdőkkel, csalitokkal, csörgő patakocskákkal az aljában, s szépen kifundált utacskákkal mindenütt. A kert kellő közepén a domb dacára is nagy kerekes kút, legalábbis száz öles. Képzelem, sokba jöhetett a fúratása.
Egyenesen a kút felé vettem léptemet, mintha a jószerencse diktálta volna. És most sem csalt meg ándungom, mert amint odaérve körülnéznék, – hát látom, hogy a veder le van félig eresztve, és uramfia!… az üres vederben egy pocakos eleven német guggol, pisztolyának rám irányzott csövét villogtatva.
A hold éppen odavilágított a kútba, a pocakos ember kétségbeesett ábrázatára, melynek egyik csücskéből egyetlen darab rémletes fényű szem villámlott felém. A másik szeme hiányzott az ég és víz között lebegő sógornak.
– Jaj, jó vitéz, ha ösmersz könyörületet – kiáltott fel gyenge, nyöszörgő hangon –, ments meg, húzz ki innen!
– Bizony komisz kvártélyod van. Ki vagy? Hogy hínak? Mi a tábori jelszó?
– Én vagyok Schlikk, a várkommendáns. Szabadíts ki innen, nemesszívű magyar! Neked adom uradalmaim felét és a kisebbik lányomat.
– Hurrá! már ez derék! Hát te vagy Schlikk? Hm! Éppen téged keresünk. Emeld meg szaporán a kalapod!
– Esküszöm, hogy gazdagon megjutalmazlak – nyöszörgött az alázatos hang a mélységből.
– Kihúzlak, de előbb süsd ki pisztolyodat a levegőbe – szólék ravasz bizalmatlansággal.
Két durranás hallatszott, aztán a víz felbugyborékoló loccsanása. Schlikk mind a két csőből a kútba lőtt.
Én akkor megfogtam a kereket, hogy kifelé forgassam, de másfelül meg gondolkozóba is estem,… itt uradalmak, szép asszony, de amott meg a temérdek dicsőség… bizony nehéz volt választani. De hát végre mért is húzzam én ki ezt az istenostorát a saját népem nyakára? Hátha fölösleges már ez az ember egészen a világon? Én bizony nem húzom ki.
Azzal aztán lefelé kezdtem csavargatni a hosszú vastag láncot, melynek végében, mint a madzagra kötött halcsík, jobbra-balra lóbálódzott a szerencsétlen vödör.
Schlikk, amint észrevette, hogy lefelé kommandírozom, iszonyú kiabálásra fakadt: a kétségbeesés vad ordítása volt az, majd olyan, mint a bikáé, majd síró gyermeké. Volt abban fenyegetés, szitok és átok összevissza. Nem adtam volna akkor öt forintért, hogy egy szót sem tudok németül!
Aztán meg nem is sokáig diskurálhatott velem édes anyanyelvén, mert a rozsdás lánc a nagy teherrel villámgyorsan görgött a vízbe, mely nagyot loccsant, mikor a vödröt és a benne ülő kommendánst lenyelte.
– Gute Nakt! – kiáltottam utána, mikor láttam, hogy már elmerült.
Egyet lélegzettem. Most már el volt érve minden!
Bevettem Branyicskót, megöltem Schlikket is.
Most már Suska Mihály lesz a főgenerális. Olyan vitéz lett, mint valaha Brunszvik király volt, hetedhét ország fogja uralni, grófok, hercegek emelnek kalapot előtte. Selyemágyban hálál, húsz tál ételt eszik ebédre, s ha délutánonkint el-elszundikál az aranyos kemence tetején a szobájában, öt ordináré baka fogja róla kergetni a legyeket, míg odakint másik tíz baka megint arra fog felvigyázni, hogy az emberek lábujjhegyen járjanak az ablak alatt…
…És bizony ezek teljesüléséhez már csak egy paraszthajszálnyi hiányzott, s most mint főgenerális kormányoznám az országot, ahelyett, hogy itt mesélgetek a kukoricafosztóban.
De hát mi nem történt?
Aki garasnak termett, sosem lehet belőle forint!
Szerencsétlenségemre megint megcsalt a német!
Másnap felöltöztettek valami félszemű közlegényt a Schlikk mondurjába, és nem átallották rámondani, hogy Schlikk él, hogy ez maga Schlikk.
…Nagy kár, hogy csak magam tudtam, hogy ez csalás!
*
Ilyen dicsőség és ilyen fátum érte szegény vén Miskámat isten nyugossza meg! De hát mi volna ez még? Ezer ilyen igaz kalandon ment át őkegyelme, míg végtére őt is levágta a kolera. De azért nem adta meg magát egyszeribe, hanem amint dukál, ő is küzdött ellene emberségesen. Még a kolerának is meg kellett tudnia, hogy kivel van dolga. Mikor legelőször belejött lábába a görcs, mindjárt érezte, miféle ellenség dobott eléje kesztyűt. Felvette. Hozatott egy madzagot és összekötözte vele a lábait térden alul olyan erősen, hogy azoknak alsó részéből, hol a görcs volt, megszűnt a vér lüktetni a test térden felüli részébe: a lábai megfeketedtek, mint az ében, kisebesedtek, de a görcsöt agyonfojtották bennök.
Suska Mihály kigyógyult, talpra állt és nevette a kolerát.
Hanem a kolera sem csizmadiainas ám! Érti a mesterségét tökéletesen.
Most már másként támadott: hányással és görccsel rohamosan. Ez már több volt a soknál. Miska egyet gondolt… komisz, pecsovics világ van… a trafikdohány drága is, rossz is, bor sem termett az idén… istenúgyse nem érdemes kínlódni a világon… fogta hát magát és becsülettel – megkapitulált a halálnak.
Mit tehetett volna egyebet?
