A SELYEMKOKÁRDA • 1877 (29. kötet)
A SELYEMKOKÁRDA •
1877
(29. kötet)
1877
(29. kötet)
I.
Szép tavaszi délután volt, az egész természet mosolygott, a korai virágok illatot leheltek, s a fák gyenge levelei rejtélyesen susogtak a nagy urasági kertben. Ünnepélyes költői csend honolt mindenfelé, melybe csak a rigó füttye vegyült be zavarólag a kert hátsó részéből, mely sűrű erdőfoltban végződött.
E kert egyike volt a legszebbeknek. Tiszta, kígyódzó utai, gyönyörűen nyesett galagonya-lugasai, nagy, százados fái kellemes benyomást tettek a szemlélőre. Különösen volt egy óriási kőrisfája, melyről százéves emberek beszélik, hogy hallották valaha az öregapjuktól, miszerint ez alatt vacsorált egyszer táborkarával II. Rákóczi Ferenc errejártában, azért is Rákóczi-fa a neve, s a potymándiak szerint levelei azóta herbateának főzve, mindennemű betegséget meggyógyítanak; sőt oly nagy a csodaereje, hogy még a bogár is ha rászáll, nyomban aranyossá válik rajta.
Ez a babona természetesen onnan ered, mert Potymándon csupán ez az egyetlen kőrisfa van, minélfogva csak rajta tenyészik az úgynevezett kőrisbogár. No, de hát a potymándiak sohasem tündököltek valami nagyon a természetrajz és állattan ismeretében, minélfogva legyen nekik az ő hitük szerint.
A kert és a baloldalán ékeskedő fényes kastély, a báró Potymándy család birtoka; a család négy tagból áll: az öreg báró Potymándy Ádám őméltóságából, nejéből és két gyermekből. Az ötödik családtag egy árva leány, a tizenötéves Harter Vilma, a báróné szül. Harter Franciska asszony rokona, ki nemrég, tizenkétéves korában veszté el szüleit, azóta minthogy semmi vagyon nem maradt utánok a magyar főúrhoz nőül ment nagynénje házához került Potymándra s itt a kis báróval, Ferivel és a kis baronesszel, Margittal egyenlő nevelésben részesült.
Azon tavaszi délutánon, melyről föntebb említést tettünk, a három gyermek bevégezvén a tanulását, a Rákóczi-fa alatt uzsonnált és csevegett. A csevegésbe azon édes csengő kacaj vegyült, mely a gyermekek társalgását annyira jellemzi s oly kimondhatlan kedvessé teszi. Víg dolgokról fecsegtek.
Mi szeretnél te lenni, Feri? kérdé a kis baronesz, hosszúkás, szeplős arcát bátyja felé fordítva s kékes, mélyen beesett szemeit kíváncsian szögezve rá. A nevelő (e szónál elbiggyesztette színtelen vékony ajkszéleit) azt szokta mondani, hogy törekedjünk a társadalom hasznos tagjaivá lenni (tán bizony nevelőkké?). Nos, mi akarnál te lenni?
Feri arcán kedvetlenség tükröződék. Ilyesmire valóban nem gondolt még, pedig tizenhatéves lesz maholnap.
Feriből orvos lenne, ha tőlem függne szólt Vilma.
Puff! mondja Feri nevetve. Orvos? Én? Nos, kinek nézel te engem, Harter Vilma?
Valóban jegyzé meg gúnyosan Margit , nem is hangzanék rosszul: Báró Potymándy Ferenc doktor. Hahaha! Az ugyan szép lenne, ha a fokhagymaszagú Sári mosóasszony azt mondaná: Ma piócákat rakott a nyakamra a fiatal doktor, a báró Potymándy. Pfuj! Még beszélgetésnek is ízetlen ez a dolog!
Én főispán szeretnék lenni, mint a nagyapám volt. Igaz-e, Margit, hogy főispán volt a nagyapánk?
Igaz bizony. És grófné a nagyanyánk. Az egész nemzetségünk csupa kékvér, csupa mágnás, kivéve
A mamátokat.
Azt csak úgy befogadtuk jegyzé meg Margit. A mama nem tartozik a családhoz, jegyezd meg ezt magadnak, Harter Vilma.
Istenem, Margit! Anyád ellen! Hogy nem félsz az istentől!
Nos, én csak az igazat mondom. A mama polgári származású, s atyánk csak azért vette el, hogy pénzt kapjon vele.
Honnan tudod azt?
Múltkor kihallgattam a kertészt, az beszélte egy ismerősének. De hagyjuk ezt; szegény mamánkat nem okozom ezért, ő nem tehet róla. Térjünk inkább valamely okosabb tárgyra.
Igen, igen szólt közbe Feri , maradjunk a régi tárgynál. Úgy van, Margit, én főispán akarnék lenni, mert a főispán szép aranyos mentében jár, nagy ebédeket rendez, és mindenki leveszi előtte a kalapját, aztán reggel senki sem meri felkölteni, ha jóízűen alszik.
Itt Ferinek nyilván az jutott eszébe, hogy őt meg kegyetlenül felráncigálja minden reggel Konyári úr, a nevelő.
Nos, én meg orosz hercegnő szeretnék lenni szólt Margit kevélyen felemelve fejét. Az orosz hercegnőknek sok jobbágyaik és temérdek gyémántjaik vannak. Aztán lássátok, gyerekek, azokban a regénykönyvekben, miket a mama eldugdos előlünk, az orosz hercegnők mind olyan ragyogó szép alakok, kikkel annyi minden történik, hogy könyvet írnak róluk. Hát neked, Vilma, mire volna kedved?
Én, én igazán megmondom, én királyné vágynék lenni, legalább egy napig.
A szörnyűködés szisszenése siklott el a két Potymándy testvér ajkáról.
Te királyné? Jajajaj! Aztán mit csinálnál te, ha királyné volnál egy napig?
Legelső dolgom volna, hogy minden szegény embernek 100 frtot adnék. Ne legyen egy szegény ember sem.
Margit csúfondárosan biggyeszté le ajkait.
No, hiszen megadnád neki! Királyné szeretnél lenni s mindjárt az első cselekedetnél kilyukadna belőled a polgárvér. Te bolond, hisz a királyi trón fényét a szegények rongyai sokszorozzák. Ha mindenki jómódú volna, ki lenne akkor a kályhafűtőnk?
E mindinkább élesedő gyermeki párbeszédnek, melyben a kis Vilmának származása szemére lett több ízben hányva, az öreg báró megérkezése vetett véget.
Sovány, magos, hosszú fekete szakállas ember volt, rideg, merev arccal, melyen mosolyt ritkán lehetett látni. Ma a szokottnál is komorabb volt, s újságlapokat tartott kezében.
Mi bajod, papa? kérdi eléje szaladva Feri hízelgő hangon , ma nagyon rosszkedvűnek látszol.
Nem érted te azt jó fiam, hiába mondanám.
Oh, mondd el édesapa esengett Margit is , hátha megértjük.
Nem gyermekeknek való az. Mi öregek is megdöbbentünk tőle. Háború van, édeseim.
Háború? kiáltá Feri , hiszen az nagyon mulatságos.
Igen ám, csakhogy itt a háború a mi közelünkben. Maholnap, meglehet, itt a Potymándy-kastély előtt szólalnak meg az ágyúk. Akkor aztán bezzeg nem lesz mulatságos.
Mit csinálunk akkor? kérdé Margit ijedten , hogy bajunk ne történjék.
Bah! Hát mit csinálunk egyebet, mint hogy elbújunk valahova felelte nagy mohón Feri. Igaz-e, édespapa?
A vér nem tagadja meg magát, dörmögé magában az öreg báró A Feri is született diplomata. Arra gondol, hogy elbúvik.
Bezzeg gondolá az öreg báró , ha nekem is ily helyzetem volna. De nekem, egy báró Potymándynak, a fényes család legidősebb tagjának, okvetlenül állást kell foglalnom. Vagy jobbra, vagy balra. A társadalom követeli, és méltán.
Aztán miért lövöldöznek az emberek egymásra? kérdé Margit. Az emberek bolondok?
Szakasztott vérem ez is dünnyögé az öreg.
A baronesz kérdésére Harter Vilma felelt:
Nem, Margit, az emberek nem bolondok. Én sokat hallottam már erről a háborúról, mikor az ispán és a pap beszélgettek itt a Rákóczi-fa alatt.
Igen? S nos? Mert te úgy látszik többet szoktál hallani, mint amennyi szükséges.
Vilmának arcába szökkent a vér. A sértést nem bírta eltűrni, ha idősebbek előtt történt.
Meglehet, Margit, hogy többet hallok, mint amennyi szükséges, de ez nem az én hibám. A háborúról azt hallottam, hogy az azért van, mert mi szabadságot követelünk
Miféle mi? vágott közbe Margit.
Hát mi, magyarok.
Hahaha! Nézd a németet, magyar akar lenni.
Én az lehetek, ami akarok. A szívre senki sem parancsolhat rá, hogy mint érezzen
Szakasztott Kossuth-vér dörmögé a báró, ki minden komor merevsége mellett talpig nemes kedélyű ember volt s szívesen fecsegett a gyermekekkel. Ez volt egyedüli szórakozása.
Ne tedd magad oly tudósnak, édes Vilma szólt Margit gúnyosan , én is hallottam a dologról valamit. A parasztok egyenlők akarnak lenni az urakkal. A béresünk a József-napi váci vásárról egy bokrétát hozott a kalapja mellett a Kossuth arcképével és ilyen aláírással: szabadság, testvériség, egyenlőség. Amiből most már az következik, hogy béresünk egyenlő az apámmal. Nos, nem úgy van?
Véleményem szerint úgy van, csakhogy csupán úgy egyenlő, mint ember, azonban mint egy béres, állásánál fogva össze sem hasonlítható urával. Ég és föld köztük a különbség. Én ezt így fogom fel.
Ne vitatkozzatok, gyerekek. Hagyjátok az okosabb embereknek. Menjünk, forduljunk egyet a kertben.
A báró előre bocsátva a serdülő fiatalságot, összeráncolt homlokkal, mély gondolatokba merülve ballagott utánok, a vaskerítés melletti gyalogúton.
A kerítés mellett, künn az országúton, két kékbe öltözött ember ment beszélgetve s kíváncsian nézegetve az urasági kertbe.
Ez ott a báró mondja az egyik meglökve a másikat.
Miféle színű ember? kérdi az halkan.
Még nem vallott színt, de alighanem sárgafekete.
Elég fa van a kertjében, amire felakaszthatjuk, ha az.
A báró és a gyermekek az egész párbeszédet szóról szóra hallották. A báró megrezzent, a gyermekek pedig úgy tekintettek rá, mintha már vinnék.
Azok a gyermekei? kérdezősködék tovább az akasztással fenyegetődző alak.
Kettő közülök. A fiú és a csúnyábbik leány.
Hát az a gyönyörű leánygyermek?
Az egy kis árva német lányka, a báró távoli rokona, becsületből nevelteti.
Hát mégsem rossz ember!
A két beszélgető odább haladt s Vilmáról váltottak még nehány megjegyzést:
A kislány magyar érzelmű, megtanulta nyelvünket, népdalainkat énekeli, zongorázza
Köpnivaló nyomorultak! kiáltá Margit lázas dühhel, midőn már messze voltak. Papa, hallottad őket?
Hallottam őket.
És mégsem teszesz semmit!
Mit? mondá az öreg báró. A nép vért szomjaz, miért ingerkedjem vele.
Oh, megöl a düh nyögé Margit.
Látod mondá Vilma , néha sok fölöslegest hall az ember, amikor nem is akarja.
És neked az tetszik? Igen, igen. A hasonló ráismer a hasonlóra. Te a parasztokat védelmezted, s e parasztok téged dicsértek szépséges tündér Ilona! Örüljetek egymásnak!
Miért sértegetsz engem? Én nem vagyok oka amiért ők téged kevésbé szépnek találtak. Az úgyis bizonyosan csak ízlés dolga.
A Margit szeplős arca kigyúlt a harag, düh és szégyen érzelmeitől, szögletes homlokán vastagra dagadtak az azt átszelő kék erek.
Atyám sziszegé s szemei vadul forogtak , ez a lány, kit te kegyelemből tartasz itt, kezd szemtelen lenni.
Csitt, gyermek! szólt a báró egy szót se többet!
De Margit nem hallgatott atyjára, szenvedélye vakrohamában szitkok özönével árasztá el a szegény Vilmát.
Vagy e sehonnait űzöd el a háztól, vagy én távozom az atyai hajlékból.
A báró gyenge ember volt, kivált gyermekeivel szemben, nem bírt, nem mert azok ellen szigorún fellépni. E jelenet tehát kimondhatlan zavarba hozta, s már éppen arról gondolkozott, hogy ő szökik meg a házból, midőn Vilmában volt annyi méltóság, hogy némán távozott a kastély felé.
Csak isten a megmondhatója, mennyi keserűség nehezedék kis szívére.
Margit ekkor atyjához rohant, nyakába csimpeszkedett, arcán ravaszsággá változott a düh, s addig s oly behízelgőn tudta kérni, hogy az végre megígérte, miszerint Vilmát nehány nap múlva eltávolítja a háztól; valamely nevelőintézetbe küldi, vagy kolostorba.
Nekem mindjárt rögtön küldd el. Nekem úgy elégtétel az, ha azonnal történik. Hadd érezze, hadd tudja meg, hogy nincs egyenlőség. Hogy a Margit baronesz és Harter Vilma közt nagy a különbség.
– Jól van, jól, kis aranyosom, de a világba csak nem dobhatom ki, az nagy embertelenség lenne. Magam meg most rá nem érek, hogy a városba menjek, mert mint tudod, holnap névnapom van s vendégeink lesznek.
– Igaz a – kiálta Margit és Feri egyszerre. – Holnap névnapod van, papa! Meg fogunk téged ajándékozni.
– Még titok. A mama még nem adta ide az ajándékokat, amiket adni fogunk, csak este osztja ki. De ha már kiadta volna is, azért mégsem árulnánk el, mert mivé lenne akkor a meglepetés?
– Természetesen… természetesen – dörmögé a báró szórakozottan.
Annyit azonban mondhatok előre is folytatá Margit, kinek dühét és irigységét Vilma iránt, egy pillanatra háttérbe szorítá a névnap , hogy egy bőrtárcát, egy papucsot, egy hálósipkát s egy szivarszívót fogsz tőlünk négyönktől kapni.
Eszerint most már meglepetésnek csak az marad, hogy melyitek adja a tárcát, melyitek a papucsot stb., köszönöm szépen.
E pillanatban bukkant fel a bokrok közt a postás, ki a leveleket és hírlapokat hozta a szomszéd postaállomásról.
Potymándy mohón kapott utánok s felbontván a hírlapokat elhalványodott
Csata volt a határszélen. A magyarok győztek.
Báró Potymándy a magyar főurak azon osztályához tartozott, mely magyar ugyan alapjában, de sokkal inkább híve a trónnak, mint a hazának, azaz világosabban szólva, ha a nemzet és király között szakítás van, mindig a király részére áll.
Az 1848-iki márciusi napok és az azokat követő események kellemetlenül érintették, nagy zavarba hozván őt: mit kelljen cselekednie. Az érzelmek ellentétes irányban váltakoztak szívében. Megtestesülése volt a habozásnak.
Nem lehet mondani, hogy Potymándy gyűlölte volna a magyart, sőt inkább magyarnak tartotta magát ő is, de haragudott a megindult mozgalmakra.
Mert nagyon furcsa világ volt az!
A szabadság istenasszonya kiterjesztette világot elborító szárnyait fölöttünk is, s a levegő megtelt soha nem hallott hangokkal, élesebb, üdébb atomokkal.
Ehhez az élesebb levegőhöz új tüdő kellett. Az országnak egy kis része köhögni kezdett tőle: azoknak nem kellett, ami az új levegőben terjengett: szabadság, testvériség, egyenlőség.
Potymándy is e köhögőkhöz tartozott.
Küzdeni irigységből, bosszúból, lovagiasságból, királyné szép szemének egyetlen könnycseppjeért, királynak kimondott kevély szaváért: erre mindig kész volt a magyar és összetartott, de küzdeni a szabadságért és egyenlőségért, az sokaknak szeget ütött fejébe, félreállottak.
Akik félreállottak, legalább sem nem használtak, sem nem ártottak a szabadságharc ügyének.
De fájdalom, akadtak olyanok is, akik nem állottak félre, hanem azt kiáltották, hogy meg kell a mozgó földet állítani.
Hogy mert megindulni az ő engedelmök nélkül!
A szabadságért küzdőknek nem elég volt két ellenség, a német és a horvát, még egy harmadik is támadt otthon. S az a harmadik behítt még egy negyediket is az oroszt. Egy fél világ maroknyi nép ellen.
De azért a mozgó földet mégsem állították meg!
II.
A fentebb vázolt kerti jelenetet követő estén a báróné, magas, sovány asszonyság, kiosztotta a gyermekek közt a másnap átnyújtandó ajándékokat.
Feri fogja átadni a papának a szivarszívót, Margit a szép hímzetű házisapkát, Vilma pedig a tárcát. A papucsot némi humorral hitvesi ajándéknak szánta a méltóságos asszony. A nevelő úr aztán a három gyermek ajándékához egy-egy verset csatolt, amelyet mindenkinek meg kell az este tanulni, hogy tisztán, értelmesen elmondhassák a báró úr előtt reggel. A versek bizony nem voltak valami remekek, hanem csupán az átnyújtandó ajándékokhoz alkalmazott klapenciák, mindamellett ezek voltak őméltóságának a legdrágább ajándék, amennyiben tudniillik rendesen száz forintjába kerültek. Ugyanis ennyit kapott értök ajándékba ezen a dicső napon a nevelő úr.
Ha jól emlékszem, Ferinek ezt kellett mondania:
Életed bánata legyen füst és pára
Mely a szivarfüsttel örökre elszállva,
Örömeid ellen sose álljon lesbe
Ezt a szivarpipát, szídd ki százévesre!
Mely a szivarfüsttel örökre elszállva,
Örömeid ellen sose álljon lesbe
Ezt a szivarpipát, szídd ki százévesre!
No, már ennél mégis különb, okosabb vers volt a Margité. Ebben már legalább fantázia csillogott.
Nem csörgő sapka ez, hanem házi sapka.
Szerető Margitod tiszta szívből adta.
Míg hordod, ne legyen homlokodon redő
S ne legyen sohasem ősz hajakat fedő;
Éltessen az isten a holtad napjáig,
Addig míg sapkádból elkopott rongy válik.
Szerető Margitod tiszta szívből adta.
Míg hordod, ne legyen homlokodon redő
S ne legyen sohasem ősz hajakat fedő;
Éltessen az isten a holtad napjáig,
Addig míg sapkádból elkopott rongy válik.
Vilma nem tartozván a főúri családhoz, a nevelő azt hitte, neki szerényebb mértékkel szabhat, minélfogva ott csak a második sornak jutott rím. Hiába no, a szegény ember hadd főzzön vízzel!
Az olajos korsó sohasem fogyott ki,
Mesebeli kenyér detto, azonképpen
E kis tárcának is, szívemből kívánom,
Valami jóféle talizmánja légyen.
Mesebeli kenyér detto, azonképpen
E kis tárcának is, szívemből kívánom,
Valami jóféle talizmánja légyen.
Az ünnepélyes nap megvirradt. A gyermekek átnyújtották ajándékaikat s minden nagyobb baj nélkül elszavalták verseiket az e napra feldíszített ebédlőben.
De mielőtt e nap megvirradt, még egy éj esett közbe. Egy szomorú éj a kis Vilmának. A kerti jelenet mélyen elkeseríté a szegény árvát, mely keserűség fájdalmas kétségbeesésbe ment át, midőn megtudta, hogy a báró megígérte, miszerint őt eltávolítja Margit köréből. A gyűlölség, melyet Margit érez iránta, nem mai keletű, de sohasem hihette, hogy ide fajulhasson; ő rég tudta, hogy Margit nem szívelheti, de tűrt, szenvedett, a hideg mellőzést nyájassággal, a megalázást méltósággal, a megvetést szerénységgel viszonozta.
Istenem, istenem, mit fog mármost ő csinálni, ha kezeit leveszi róla a báró és kiveti a világba? Hiszen olyan egyedül áll, nincs senkije, de senkije!
Vilma okos leány volt, fel tudta ösmerni helyzetét. Tudta, hogy a báró jószívű ember, de meg volt győződve, hogy gyermekeinek bolondja, s mindent képes megtenni a Margit kedveért, őtőle nem remélhetett kíméletet; nagynénje, a bárónő pedig, nem volt titok előtte, gyönge, akaratnélküli nő volt, aki különben sem sokat törődött Vilmával.
Ily körülmények közt csoda-e, ha borzasztónak látszott a jövő képe a gyermekleány előtt.
Oh, istenem! sóhajtott fel kis szobájában, midőn este lefeküdni ment miért nem teremtetted nálam Margitot szebbnek. Miért hogy nem én vagyok a rútabb! Akkor ő nem üldözne engem, nem haragudnék rám. És nekem az nem fájna, ha rútabb volnék, mert jó igyekeznék lenni.
Egész éjjel nem tudott elaludni a jövőjére vonatkozó kínzó gondolatoktól. Felkelt, felöltözött s úgy sétált fel s alá szobájában. Oh, a puha ágynál nincs keményebb fekhely, ha gond és búbánat a hálótársunk.
Asztalkáján ott hevert a fekete tárca, mit reggel a bárónak kellend átadnia névnapi ajándékul. Milyen örömnap volt ez tavaly és más években!
Hosszasan elgondolkozott. Eszébe jutott mindaz a sok apró öröm, amit a Potymándy-kastélyban élvezett, s amit a szegény árva, bármilyen szűken jut is belőle, mélyebben tud érezni, mint más, s szíve megtelt hálával a báró iránt.
Azután elkezdte tanulni az elmondandó verset. Oh, mily egészen mást szeretne ő mondani annak az embernek, aki neki apja volt az apja helyett, aki a szeretetből neki is juttatott egy parányi morzsát.
Szíve csordultig zajlott az érzelmekben. Oh, ha szavakat tudna nekik találni! És azokat mondaná el a nevelő üres verse helyett.
Az ajándéknak szánt tárca is olyan közönségesnek látszott előtte. Mennyivel szebb lenne ennél egy virágcsokor is! A beszélő virágok a hallgatag, hitvány tárca helyett!
Vilma előkereste kis mahagóni dobozát, mely még boldogult édesanyjától maradt, hogy az anyai emlékek közé menekülhessen szomorú gondolatai előtt.
Az anyai emlékekhez már ő is csatolt egyet. Egy nagy, ragyogó gondolat, egy szent eszme emlékét, mely az ábrándos gyermek szívét folyton elfoglalva tartotta. Attól a bérestől kérte el, aki azt a váci József-napi vásárról hozta. Egyszerű zöld levélke az, ezen aranyveretű betűkkel: Éljen a haza, a szabadság és függetlenség!
Ez a három szó visszhangzik most a Kárpátoktól le az Adriáig. Csak a Potymándy-kastély falai közt nem. Itt nincs az otthon. Itt félnek attól.
Vilmának vakmerő gondolata támadt. Ő fehér-veres-zöld keskeny szalagokból egy kokárdát készít a zöld levél körül s azt adja oda tárcával együtt bárónak. Az aztán nem lesz közönséges, annak hatása lesz a báróra.
Egy selyemkokárda: Éljen a szabadság! felirattal, lehet-e ennél nagyobb, becsesebb ajándékot adni ma valakinek. Az idegen nemzet szülöttje azt kiáltja a magyar főúrnak: Éljen a haza, ez a haza, amelyik a tied, amelyik ellen harcol az enyém.
Szegény Vilma. Ő még nem ösmerte a történelmet. Ő még nem hallott semmit arról a bizonyos ajándék-fogpiszkálóról, mely a francia forradalom egyik rémvezérének mind a harminckét fogába került. Ő csak azt tudta, hogy vannak jelentőségteljes és jelentéktelen, becses és értéktelen ajándékok, arra nem gondolt, hogy veszedelmes ajándékok is lehetnek.
Ő csak azt tudta, hogy a zöld levélre írt jelszavak előtt van a mennyország, ahova a jók igyekeznek, arra nem gondolt, hogy mögöttük meg a vérpad van, és a hóhérpallos.
Sietve látott a munkához. Kis ujjai művészien kezelték a tűt, s egy kis idő múlva olyan szép kis nemzeti kokárda került ki a szalagocskákból, hogy szinte öröm volt nézni; olyan nagyon, nagyon szép, hogyha valaki magyar király lesz, még az is feltűzhetné a kalapjára.
Vilma a kokárdát a tárca egyik titkos rejtekébe helyezte, hogy a báró azonnal ne is vegye észre, hanem csak később csodálkozzék el, mint kerülhetett az oda.
A kis Vilma reggel teljesen el volt fogódva, midőn az ajándékkal, a tárcába rejtett selyem kokárdával a báró elé lépett. Azért nem jól mondtuk fentebb, hogy minden nagyobb baj nélkül történt az ajándékok ünnepélyes átadása, mert egy kis baj annyiban csakugyan történt, hogy Vilma a végén kezdte elszavalni a verset.
Valami jóféle talizmánja légyen.
Erre a nevelő elkezdett grimaszokat vágni, mire a szegény Vilmának emlékező tehetsége annyira megzavarodott s olyan makacsul megkötötte magát, hogy egy betű nem sok, de annyi sem jutott eszébe a kárbaveszett három sorból s folyvást azt dadogta: talizmánja légyen míg abban is megakadályozták előtörő könnyei.
Oh, ne űzzön el, ne taszítson el magától rebegé azután görcsösen belekapaszkodva a báró kezeibe s csókokkal halmozva el azokat , szeressen engemet is egy kicsit, legalább úgy, mint szolgálóját.
A báró meg volt hatva s elérzékenyedve.
Ne sírj, gyermekem, azért hogy elhagysz bennünket, kezemet nem veszem le rólad. De te szegény leány vagy, gyermekem, nem akarlak hozzászoktatni azzal, hogy itt légy körünkben, a fényhez, melyet későbben nélkülöznöd kellene. Egy szerény, becsületes családnál foglak elhelyezni.
Hiszen csak ravaszságból pityereg szólt közbe Margit. Jobb lett volna, Harter kisasszony, inkább megtanulni a versét tette hozzá gúnyosan.
Nem baj az mondá a báró mosolyogva , azért én szívesen fogadom az ajándékot a vers nélkül is. A fődolgot úgyis elmondta, hogy talizmánja legyen a tárcának. Biz az nem is lenne tréfa dolog. Őseink a mellükön s nyakukban hordták talizmánjaikat, vagy a gyűrűikben; nos, csakugyan divatosabb dolog azt most a tárcában viselni. Ám lássuk! hátha csakugyan csodatárca lesz.
Ezzel a báró kivette oldalzsebéből régi tárcáját, s a benne levő irományokat s bankjegyeket áthelyezte a Vilmától kapott, különben is csinosabb tárcába.
Majd meglássuk hát mondá tréfásan , van-e benne talizmán.
*
Nehány nap múlva egész erejében kitört a szabadságharc. Amiről azt hitték, hogy csak duzzogó medve, felbőszített oroszlánnak bizonyult be.
A nemzet, mint egy nekiszilajodott óriás, magasra emelte világverő karjait, megvillogtatta feje fölött történelmet alkotó ősi kardját, s nyílt mellét kitárva, büszkén kiáltá Európa elé: mérkőzzünk hát össze!
És az rettenetes összemérkőzés volt.
No, de beszél róla a történelem; mi csak annyit érintünk, amennyi okvetlenül szükséges elbeszélésünk megértéséhez.
Az ellenünk küzdő hatalom meghökkent, amint látta, hogy túlbecsülte saját erejét s fitymálta a mienket. Kezdett remegni, a félelem pedig rossz tanácsadó.
Megfogamzott agyában az a gondolat, hogy az oroszokat hívja be segítségül ellenünk. []
De ennek a behívásnak némi jogos színt kellett adni, [].
A hatalom tehát ügynököket küldött szét az országba az olyan főbb emberekhez, kik a forradalom eseményeivel semleges állást foglaltak, hogy aláírasson velök egy iratot, melyben a megzavart rend helyreállítása végett az orosz cár segélyéhez folyamodnak.
Ilyen pokoli gondolataik csak nekik lehettek!
Ugyanaz a századok óta működő átkos kéz az, mely II. József alatt azon iszonyú tervet koholta, hogy Bécsben egy nagy leánynevelő intézet állíttassék fel a magyar leányok számára, hol azokat megnémetesítik. Így akartak kifogni a mindennemű germanizálásnak ellentálló nemzeten; jó címe volt. Ha a magyar anyákat megrontják, megromlik az egész jövendő nemzedék.
Ilyen gondolataik is csak nekik lehettek!
Midőn Potymándy egy napon Bécsbe akart utazni, hogy Vilmát is magával vigye s ott, mivel nevelése már úgyszólván be volt fejezve, valamely tisztességes foglalkozásba elhelyezze, akkor nyitott rá éppen egy ilyen ügynök.
Gernyei Antalnak hítták. Sovány, szikár, magas alak volt, apró ravasz szemekkel, gyér hajjal, és örökös mosolygással.
Modora finom- és megnyerőnek látszott, s csakhamar elszédíté az öreg bárót. A vendég tiszteletére elhalasztá bécsi útját egy nappal.
Ki örült ez elhalasztásnak jobban, mint Vilma, mert úgy fájt elhagyni ezt a vidéket, mely az ő otthonja, az ő édes hazája lett, s fájt elhagyni a családot, melyhez hozzátörődött, mely iránt az eddigi jótéteményekért hálát érzett szívében.
Szinte az isten ujjának tekinté, hogy az az idegen úr éppen akkor jött, mikor lemenőben voltak. Egy napot nyert, egy egész napot; azalatt, ki tudja, mi minden történhetik; akinek ideje van, van élete is.
Vacsora alatt jól megnézte azt az idegen urat és némi idegenkedést nem fojthatott el. Oh, olyan visszataszító volt a nyájassága! A báróval latinul beszélt, ki tudja miről; annyit azonban ki lehetett venni, hogy a politika forgott szőnyegen, mert a szereplő egyének neveit sokszor említették. A báró mindinkább szótalanabb lett, Gernyei pedig egyre ékesenszólóbb; bizonyosan vitatkoztak, s a báró sarokba szoríttatott. Legalább úgy látszott mindenből. Elmélyedve, majdnem szomorúan ült karszékében s néha nagyot sóhajtott. Midőn már a gyermekek lefeküdtek, még azon túl is sokáig fent maradtak. Vilma hallotta úgy éjfél táján, mikor a báró elkísérte vendégét, ez azt mondta neki:
Tehát holnap reggel kilenc óráig gondolja meg méltóságod a dolgot s magára vessen, ha másként határoz.
Legyen nyugodt mondá a báró majdnem szomorúan , reggel megadom a választ.
Ezen halkan váltott szavak után egészen elcsendesedett a kastély. Csak a szél zörögtette meg néha az ablakokat odakünn, és a bagoly süvített bele az éji csendbe.
Vilma ébren volt. Ezt a kegyelem-huszonnégy órát, amit a véletlen itt engedett tölteni a kedves, megszokott szülői hajlékot pótoló fedél alatt, nem akarta, nem tudta elpotyázni alvással. Drága volt abból minden perc.
De hiába is aludt volna el, nyomban felébresztette volna a rettenetes dörömbölés, mely a néma csendben velőt hasítólag zuhogott a kapun.
Így döngethette Botond Bizáncot!
Vilma fölrettent. Kiugrott ágyacskájából és kinyitotta az ablakot, de egyetlen eleven lelket sem látott az egész udvaron, csak a kapudöngetés hallatszék folyvást erősebben
Itt segíteni, tenni kell valamit gondolá, s hirtelen felöltözött és kiment az udvarra. Amint a lépcsőkön leért, a sötétben egy futó alak majdnem feltaszította.
Ki az? kiáltá utána Vilma bátran.
Annak azonban alkalmasint nem volt ideje felelni, kétségbeesetten nyargalt egyenesen a parknak, tüskön-bokron keresztül.
Tolvaj! kiáltá Vilma, amint csak telt tőle.
Azután sietve kopogtatta meg a kertész ablakát
Keljen fel, öreg Rigó. Baj van idekünn!
Mi baj lehetne? kérdé nagysokára egy álmos hang belülről.
Tolvajok, rablók vannak az udvaron. Ott künn pedig a kaput döngetik türelmetlenül
Ez nem tartozik rám hangzott belülről a Rigó válasza , én csak a kertész vagyok, puskám sincs. Tessék az ispán urat felkölteni, ez az ő hatásköre, én nem avatkozhatom ebbe
Szép emberei vannak a bácsinak! dühöngött magában Vilma, s rohant az ispán urat felkölteni, ki a kerti házban lakott.
Az ispán, Barna Károly, jó vérű magyar fiú volt, amint a Vilma kisasszony hangját meghallotta, rögtön felugrott s szaladt ki hozzá úgy pongyolában.
Amint az elbeszélésből megérté az eseményeket, berohant puskájáért, s a kapuhoz tartott Vilmával.
A dörömbölés még most sem szűnt meg.
Kik vagytok? kiáltá Barna Károly és mit akartok?
Bebocsáttatást a nemzeti kormány nevében.
Barna Károly egy percig sem habozott.
Éljen a kormány és a haza! kiáltá, s a kapu dübörögve nyílott meg.
Egy szakasz honvédség vonult be egy tiszttel élükön.
Kicsoda ön? kérdé a tiszt Barnától.
Én az uraság ispánja vagyok.
Kitől kapott ön utasítást, hogy a kaput nyissa meg előttünk?
A saját szívemtől, uram.
Tehát senkitől. Ki figyelmezteté önt a dörömbölésre? Önmaga hallotta?
Én nem hallottam, mert távolabb lakom. A kis Vilma kisasszony jött figyelmeztetni.
Ki az a Vilma kisasszony?
A szegény gyermek, ki elámulva állott ott, remegett, mint a nyárfalevél, s egyetlen szót sem volt képes ajkán kiejteni.
Itt áll mondá Barna, reá mutatva.
Tehát kegyed hallotta legelőször a zajt. Legyen szíves ezt kissé körülményesen előadni.
Vilma elbeszélte, hogy nem tudott elaludni s úgy hallá a zajt, kijött s egy embert látott futni
Megszökött a gaz hazaáruló! kiáltá a tiszt bosszúsan.
Kicsoda? kérdé Vilma önkéntelenül.
Ej, ki más mint Gernyei. A pokol segíti a maga embereit. No, de itt van helyette a másik. Ispán úr, vezessen ön a báró szobájába.
Ilyenkor? kockáztatá az ispán.
Egy szó ellentmondást sem tűrök. Szomorú kötelességet kell végeznem. Miért költsem fel a gyermekeket és a nőt is? Jobb, ha ön vezet oda csendben. Ön pedig, szegény gyermekem tette hozzá Vilmához fordulva , menjen és feküdjön le. Képzelem, mennyire megijesztette az a gazember. Meg kell adni, hogy éber fülei vannak, az első neszre megszökött.
A kis Vilma elsápadt. Kezdett némi fogalma lenni, ki lehetett a tegnapi vendég. Egész testében remegett: félt a báróért, látta, hogy borzasztó dolgok vannak készülőben
Elfogják, megölik!
Az urasági cselédek szállingózni kezdtek lassan-lassan, és beszélgetésbe bocsátkoztak a katonákkal. A suttogás moraja odább adta a rémletes hírt: A báró hazaáruló. Azért jöttek, hogy felakasszák. Bűnhődni kell, mert nem tartott a magyarokkal, hanem az éjszaka is egy emberrel tanácskozott a haza elvesztésén. Úgy kell neki, hadd vesszen most ő el!
Majd a falusi nép is gyülekezni kezdett az urasági kastély körül. Eleinte a fejöket csóválták, de végre is beletörődtek s még ők követelték: »Le az urakkal!«
Csak egyetlen lény volt, aki szobájába vonulva letérdepelt a szent kép előtt, mely a Krisztus megfeszíttetését ábrázolta, és forró, buzgó imát rebegtek ajkai.
»Oh, istenem, szabadítsd meg, mentsd meg. Látod, olyan jó volt ő irántam! mi lesz énbelőlem, ha őt elveszítik? Oh, tégy ez egyszer csodát, ha nem őérte, hát értem. Szeretem én a magyarokat őhelyette is… hiszen te tudod, mennyire szeretem.«
És a jó isten, lehet, nem hallja ott künn a nép ordítását, süketté válik a vértszomjazó óhajok előtt, hanem ezt az óhajtást, ezt nem felejti el teljesíti
Barna Károly szilárd léptekkel vezette a tisztet ura hálószobájához. Négyen követték.
A tiszt halkan kopogtatott nehányszor.
Ki az? kérdé a báró álmosan.
Bebocsátást kérek a nemzeti kormány nevében.
Azonnal rendelkezésükre állok felelt a báró elfojtott hangon, s nehány perc múlva el volt tolva a retesz.
A tiszt intett a három honvédnek, hogy künn maradjanak, s maga belépett segédtisztjével, egy hadnaggyal, s az ispánt is beszólítá.
Egy kis türelmet kérek, uraim, míg a gyertyát meggyújtom.
Báró úr kezdé a kapitány, amint a szobában világos lett , meg kell önnek mindenekelőtt magyaráznom e háborgatás okát. Nekem ön foglyom.
Engedelmeskedem, uram, bár nem vagyok képes az okot kitalálni felelte a báró nem minden megdöbbenés nélkül.
Ön bizonyos Gernyei Antallal tanácskozott tegnap este.
Valóban, uram, egy ily nevű úr van nálam.
Csak volt. Azóta megérezte a veszedelem szagát, s kereket oldott Azt nagyon jól tudja ön, hogy az egy veszedelmes hazaáruló, s bizonyára nem ismeretlen ön előtt az sem, hogy mi célból volt itt mondá a tiszt némi gúnnyal.
Ő tegnap beszállt hozzám. S én, mint minden vendégemmel, udvariasan bántam vele. Ennyi az egész.
Azt majd a haditörvényszék fogja kisütni, mennyi az egész. Ön különben is gyanúsan viselte magát a szabadságharccal szemben. Öltözzön, uram, menjünk.
El vagyok veszve mormogá a báró magában, s gépiesen szedte fel ruháit egymás után.
Hol vannak önnek levelezései? kérdé a kapitány.
Milyen levelezéseim?
Politikai levelezései.
Én csak a haszonbérlőimmel állok levelezésben. Azokat el szoktam dobni, ami megvan, az itt található az íróasztalon, a többi irományaim pedig a fiókokban.
Jól van tehát. E szobában úgy marad minden tárgy, amint van. Menjünk, báró úr; én majd kívülről lepecsételem az ajtót, s ameddig át nem lesz kutatva, embereimmel őriztetem.
Amint tetszik. De tárcámat legalább engedje magammal vinnem mondá a báró vánkosa alá nyúlva, hol tárcája volt. Pénz nélkül még a másvilágra sem jó menni.
Éppen nem, uram. Ámde ön tárcájában őrizheti a legveszélyesebb iratait, s azokat útközben megsemmisítheti. Meg fogja engedni, hogy azt megőrzés végett magamhoz vegyem. Ha önnek valamire szüksége lesz, rendelkezhetik pénzével.
Ezzel a kapitány átvette a tárcát, s kinyitván azt, hogy tartalmát tanúk jelenlétében megolvassa, kirázta abból a benne levő bankjegyeket és irományokat.
A meglepetés halk szisszenése hallatszott a kapitány ajkairól.
Az irományok és bankjegyek közül egy szép selyem, forradalmi kokárda hullott ki a tárcából a Kossuth arcképével.
Kedves, rikító, de mégis összhangzó színei mintha mosolyognának, mintha üdén, csengőn kiáltanának: Éljen a forradalom!
A kapitány maga is elmosolyodott:
No, most az egyszer ugyancsak csizmadiát fogtunk. Ezer millió mennykő, ilyen a katonaember. A külszín félrevezeti. Nyújtsa ide a kezét, polgártárs, hogy megbocsát. Ezer milliom kartács!
Aki legjobban álmélkodott mindezeken, az maga a báró volt.
Oh, oh, bosszankodott az öreg kapitány, rikácsoló hangjával ékteleneket káromkodva. Lássa meg az ember. Most majdnem ostobaságot követtem el. Hogyisne! Egy telivér rebellist elfogni Oh, oh! Egy telivér forradalmárt! Ha most az a kokárda észre nem térít! Hanem tudja-e, édes polgártárs, hogy ilyesmit veszedelmes ám itt a tárcában hordani ha nincs a hadsereg a háta mögött. Oh, oh! Ilyen embert elfogni!
A báró hirtelen átlátta a szerencsés fordulatot s igyekezett azt felhasználni.
Nem baj az mondá mosolyogva. A forradalmakban gyakoriak az ilyen félreértések. Én nem tartozom a nagyszájú emberek közé, ennyi az egész. Nos, uraim, éljen a forradalmi kormány! Önök pedig, ha már itt vannak, maradjanak itt, amíg lehet. Se a pincém, sem az éléstáram nem üres annyira, hogy nehány napig szolgálatukra ne állhasson. Ispán barátom, polgártárs, siessen költse fel a szakácsot és a cselédséget, lássanak reggeli után, mert a legénység éhes. Addig is hozasson fel nekik egy hordót a pincéből.
*
Báró Potymándyt a selyemkokárda mentette meg. Sehogy sem bírta eltalálni, hogyan jutott a tárcájába. Mikor másnap a század katonaság a kapitány meleg köszöntései mellett eltávozott, s a báró bizalmasan elbeszélte családja előtt csodálatos megmenekülését, Vilma szemeibe könnyek gyűltek s önkéntelenül felkiáltott:
Oh, istenem, mégis szeretsz te engem!
Mit hallok mond a báró meglepetve , te lettél volna az, kedves gyermek? Igen, igen, hiszen te adtad a tárcát névnapomra, s azt kívántad, hogy talizmán legyen benne Volt is benne.
Én készítettem a kokárdát, de én nem tudtam, eszembe sem jutott, hogy az jó lesz valaha valamire. Csak akkor kértem az istent térdenállva, mikor a katonák a szobába mentek, hogy tegyen valami csodát az én kedvemért. És a jó isten megtette a csodát.
Oh, gyermekem, miként hálálhatom ezt meg? Neked köszönöm életemet. A kokárda nélkül ki tudja mi történik velem. Jöjj ide, hadd csókoljalak meg.
A báró egészen el volt érzékenyülve
Szegény kis árvám mondá gyöngéden, fürteit simogatva , no, hát mondd meg mármost, mit kívánsz ezért tőlem, bátyádtól?
Azt, hogy ne vigyen engem Bécsbe, ne vigyen engem sehova, és hogy szeressen egy kicsit.
Nem is bocsátalak el magamtól, még ha akarnád sem. Mai naptól az én gyermekem vagy, úgy szeretlek, úgy fogsz örökölni, mint a többiek. S ha a kisasszony nem fér meg veled, ő megy Bécsbe. Ezt én mondom.
Oh, istenem mondá Vilma, kezét szívére szorítva , ez már sok nagyon sok.
De azt a kokárdát, édespapa mondá Margit némi epével , mégis jó lesz kidobni onnan a tárcából, mert lám a tiszt is megmondta, hogy az veszedelmes.
Igenis, lányom, kiveszem a tárcámból, de csak azért, hogy a kalapomra tűzzem, mert semmi sem veszedelmesebb, mint az emberek közönyössége. Mikor a haza van veszélyben, akkor a mi veszedelmünk szóba sem jöhet.
