A MI FALUNK • 1879 (30. kötet)
A MI FALUNK •
1879
(30. kötet)
1879
(30. kötet)
ŐKIGYELME A PERNYE-BÍRÓ
De bezzeg sem el nem veszett, sem el nem bujdosott faluból, sem pedig selyemben nem jár Tuba Istók pernye-bíró uram, ki a fölső végen lakik, hanem igenis jár tisztességes kékbeli öltözetben, jár pediglen csak akkor, amidőn nem ott ül a kovácsműhely küszöbén pipázgatva és lábait szétvetve, amint az már úgy illet meg egy törvénybeli embert, mert hogy valaki szétvetve tartsa a lábait és éppen a kovácsműhely küszöbén, ahhoz már rang kell és auktoritás.
A mi falunkban a kovácsműhely pótolja a klubot és a kaszinót, főbenjáró dolgokkal foglalkozó perszónák itt beszélik meg előzetesen a közügyeket, ez levén a legalkalmasabb hely konferenciákra, mert leginkább áll összeköttetésben a kontinenssel. Kereket igazíttató, lovat patkoltató utasok állnak meg hébe-hóba, s magából a helységből is egyik jön, másik jön, ez is, az is tud valamint, s legott asztagnak gyűl meg a hallani való.
A pernye-bíróság nem valami fényes hivatal, mert a pernye-bíró tulajdonképpen semmi egyéb, mint a két lótó-futó esküdt közül a hitványabbik, aki hivatalos dolga mellett, ha szükség van rá, még azt is elvégzi, hogy a bíró uram kályhájába begyújt, sőt gombolyítás idején bíróné asszonyomnak is ő tartja a fonalat.
Csakhogy embere válogatja. Tuba Istók uram öregbírónak is beválnék holmi apróbb faluba, ahova nem oly csövestől hullott az isten áldása okos emberek dolgában, hogy még egy Tuba Istók is csak pernye-bíró lehet.
Istók agyafúrt ember ám, ki nagy dolgokra lett teremtve, s ha mégis kicsinyek jutottak neki, csinált már ő ezekből is nagyokat.
Mert tudnivaló, hogy ő sem volt öröktől fogva pernyebíró; éppen csak olyan közönséges parasztsorban állott, mint a többiek: az esze vitte föl hivatalra.
Az pedig úgy történt, hogy kilenc éve annak, nagy volt az izgés-mozgás környékünkön. Századok óta először esett meg, hogy egy üveghuta tulajdonosa lépett föl képviselőjelöltnek, az arisztokratikus hajlamú palócok között. Márpedig nincsen az a kincs, amiért a palóc éljent kiáltson oly névnek, mely nem hangzik legalább három század óta ismerősen e kéklő bércek között, melyekről kevélyen tekintenek alá a középkor lovagvárai romokban.
Nem is lett volna a hutásnak tíz szavazata sem, ha nem Tuba Istók őkigyelme lett volna a kortese.
Míg a többi kortes nagy orációkat tartott a népszabadságról és demokráciáról, Istók egy szót sem szólt.
A szónoklatokat meghallgatta a nép, a bort, mit a beszédek nyomatékául kiosztottak, megitta hamarosan s jókedvében mindjárt ott meg is verte, akik osztogatták.
Istókot hagyták legutoljára.
No, mármost üssenek hát engem is, amiért olyan vagyok, mint a naptár: előrelátó kendtek helyett is.
Nem kell a hutás! kiálták a palócok ingerülten. Vannak nekünk uraink, kik megvédik a jussunkat.
Istók bajusztalan ajkát keserű mosoly futotta be.
Megvédik? Meg-e? No, jó, megvédik, hanem azért mégis csak átkozni fognak bennünket az unokáink unokái is.
Miért?
Az Istók hangja egyszerre siránkozó lett; hosszú kezeit áhítatosan fektette keresztbe mellén.
Miért? Azért, mert az fog történni igenis, az fog történni
Mély zokogásban tört ki:
Az, hogy a hutás, amiért meg nem választottuk, merő bosszúállásból igenis, bosszúállásból
Két nagy rézvörös tenyeréből hangtölcsért csinálva, sivító hangon kiáltá a tömeg feje fölött:
Kisebbekre fogja fúvatni az iccés üvegeket.
Csend következett. Szívig hatott a szó s mélységes csend után vészkiáltás tört ki s ajkról ajkra pattant, bércről bércre szállott komoran, sötéten, mint a sebes felhő, a fekete felhő.
S reggel virradóra, amennyi palóc-ház széles a környéken, a hutás zászlója lengett valamennyin.
