A KEDVES GAILLARD APÓ – Eredeti elbeszélés – 1871 (27. kötet)
A KEDVES GAILLARD APÓ
– Eredeti elbeszélés –
1871
(27. kötet)
– Eredeti elbeszélés –
1871
(27. kötet)
Az öreg Gaillard apó ott lakott volna múlt nyáron a Quartier Latin egyik negyedemeleti szobácskájában, ha ugyan nem mindig átellenben lakott volna a »Kék Hering« című kávémérésben.
Én magam is innen láttam kijönni néhányszor, az »angolkeserűtől« kipirosodott arccal, vékony, rövid lábaival vígan szökdécselve a járókelők közt, kikre kitelhetőleg igyekezett mosolyogni, mintha fél Párizzsal lenne ismerős. Öreg, barázdás arcához, szürke, kopasz fejéhez olyan jól illett oda az örökös víg mosoly, mint a téli tájképhez a napfény. Az öltözete is egészen összhangzó volt vidor arcával, rövid sárgás frakk s bő pepita-nadrág, aminőt Bernáth Gazsi bátyánk sonica konfiskálna sakk-táblának, ezt kiegészíté tapló színű magas kalapja, melyet rendesen félrecsapva viselt, és a kimaradhatlan virágcsokor a gomblyukban.
Ilyen volt Gaillard apó. Aki nem hiszi, kérdezősködjék utána a latin-negyedbeli utcákban, ott meg fogják mondani, hogy csakugyan ilyen volt. Egy víg öreg ember és egyéb semmi.
Hanem ha majd elolvassák róla ezt a kis történetet, akkor kihagyják azt a két utolsó szót, hogy: »egyéb semmi«.
Keresetmódját illetőleg táncmester volt, aki önálló táncteremmel rendelkezett a jobb napokban, valahol a Concorde-téren, de akinek most már csak néhány tanítványa maradt, kiknek különórákat szentel naponkint, hogy a »járás költészetébe« bevezesse. Ebből tehát világos, hogy Gaillard atyusnak nem volt valami briliáns jövedelme: no, de az atyus valóságos francia volt, kinek Rothschild milliói sem lennének fölöslegesek, de viszont Diogenes szegénysége sem forgatná ki jókedvéből.
A sors, úgy látszik, nem lehetett valami különös jó barátja Gaillard atyusnak: cudarul üldözte fiatalsága óta. Apja csinos vagyont hagyott számára, mit felesége hozománya nem kevéssé öregbített: házassága első éveiben egy fiacskája is született, kiben majdan öregkora örömét remélte feltalálhatni, – de hát a sors úgy ellene esküdött szegénynek! – hogy a vagyont szét hagyta szedni a hitelezőknek, a kis Henry gyereket elvinni hagyta a halálnak, azzal tetézvén mostohaságát, hogy a feleségét meghagyta Gaillard atyusnak, amit az megint úgy hozott helyre, miszerint egy szép reggelen megszökött tőle.
Mire való is a szegényembernek a vén feleség?…
A sors azonban most sem engedte nyugton Gaillard apót… szeszélyes keze olyan furcsa napokat hozott Párizsra, hogy a fiatalságnak kisebb gondja is nagyobb lett a tánctanulásnál.
A táncmestereket sorba fel lehetett volna akasztani a füstre, még csak egy árva lélek sem sajnálta volna meg őket…
Mire való lett volna most ott a tánctanító, kivált elevenen, mert sülve talán még hasznát vehették volna beefsteaknek.
A szép kacér Párizs darabokra szaggatta testén tarka, csillogó ruháját, melyet úgy irigyelt tőle az egész világ, és felöltözött nyakig nehéz páncélba.
És aki látta mosolygó ajkain a hideg mogorvaságot, szép fényes homlokán a sötét haragot, amint felemelte finom kezébe a véres zászlót és véres kardot, mikor büszkén hátravetette méltóságos fejét és azt kiáltá, mellét kitárva az ellenség légióinak: »Mérkőzzünk össze«… vagy aki végighallgatta a lelkesedés tüzében született zsoltárt: »Párizs szent falától egy porosz sem tér meg«… megállott bámulatában, levette kalapját a méltóságos hölgy előtt, és nem hitte el saját emlékező tehetségének sem, hogy ez a szép »istenasszony« »cancan«-t szokott azelőtt táncolni.
Így volt csak igazán szép.
No, hanem voltak is ostromlói elegen, akik szerettek volna bejutni a szívébe, abba a nemes szívbe, melyre a világ is ráfogja, hogy az övé, – de a büszke királyi hölgy bezárkózott udvarlói előtt.
»Párizs szent falára egy porosz sem hág fel. «
Ez ugyan azelőtt nem volt ott divatban, hanem azért volt a divat fővárosa, hogy csinálhatott magának új divatot is.
És az nagyon furcsa divat volt.
A fiatalemberek nem irogattak szerelmes leveleket a kisasszonyoknak, hanem valahol a csatatéren konverzálgattak az ágyúkkal. Ha estély volt, az azon megjelent néhány ember elő sem hozta a nagy operát vagy a sportkülönösségeket, nem is mosolygott szeme közé ismerőseinek, hanem igyekezett minél savanyúbb ábrázatot csinálni. Az volt most a divat. Ha két ember találkozott az utcán, nem azt kérdezte egymástól: »hogy van ön?«, hanem »él még ön?« – A köszöntés-forma is megváltozott: a »serviteur« kiment a divatból s a »bon jour«-t kapták fel helyette. A nyomorúság és balszerencse egyenlővé teszi az embereket. Senki sem lehet a másik szolgája, hanem a reggel, az megvirradott. Jó lesz felkelni.
És fel is keltek egytől egyig.
…Még akkor nem gondolták, hogy mire idejök lenne felöltözni, már addig nem lesz reggel, hanem éjszaka…
A szeszélyes Párizs felülmúlta magát eredetiségekben.
A kalendáriumot is megváltoztatta és ebben az évben a farsang előtt tartotta meg a bőjtöt.
Minek is volna most farsang, muzsikaszó, mikor úgyis fütyül a golyó.
Minek gyújtanák meg a fényes tánctermek csillárait, mikor úgyis ki van világítva minden az égő városok lángjaitól; minek készítenék a hölgyek az ezer alakú cotillon-érdemrendeket, mikor azok alakját a porosz golyó rajzolja le a hősök mellén.
Az öreg Gaillard apó naponként eljárt nézni tanítványait az elysei mezőkre, amint a »tour de mains« és a »chaine anglaise« finom mozdulatai helyett nehézkes ostoba jobbraátokat és balraátokat csinálnak.
Mennyire bosszantó ez egy érzékeny szívű táncmesterre!
…Így elrontani, amit ő épít.
Mennyivel jobb volna, ha a köztársaság meg a porosz király egy nagy általános quadrille-t rendezne katonáival, aztán mikor a két hadsereg összejönne a »tour de mains«-ben, mindenik nagyot ütne öklével a másikra. Az lenne aztán a szép háború!
Ilyen szeszélyes ötletei voltak Gaillard apónak, s ezeknek köszönhette népszerűségét mindazok előtt, kik a »Kék Hering«-ben itták kávéjokat.
Egy reggel, még az orléans-i győzelem előtt, a szokott kedélyállapotában nyitott a fent említett helyre, hol több ismerőse ülte körül már a megszokott asztalokat.
– Nos, mi újság odakint, atyus?
– Egész félcsoda.
– Ah! Ne mondja! – hangzott mindenünnen a kíváncsiság.
– Egy olyan embert láttam ezelőtt félórával, aki…
– Nos, aki?…
– Panaszkodott, hogy meg van terhelve a gyomra.
– Pour l’amour de Dieu, anakronizmus.
– Egy kis cukrot kérek még, madame, – szólt Gaillard apó Dumont asszonyhoz, a kávémérés-tulajdonosnőhöz.
Azután egy pajkos párizsi opera áriáját kezdé fütyülni.
– Hát Párizson kívül mint állnak az ügyek, Gaillard apó? – kérdé egy barna, ajánló külsejű nemzetőr.
– Alkalmasint rosszul. Hanem, az ördögbe!… nem olyan sietős még a dolog, hogy máris komolyan lehetne venni. Persze, hogy nem sietős…
– Bagatelle… Tréfából is összemorzsoljuk a poroszokat.
– Trochu már előre is betábláztatta magát a Moltke bőrére.
– Ah! – nevetett a »Kék Hering« közönsége.
– Bravó, atyus! Ön ma felülmúlja magát a kedélyes ötletekben.
Gaillard apó kivette tobák-pikszisét a zsebéből és egy élvezetes szippantást tőn belőle, mialatt magas, bibircses homlokán a török császár névaláírásához hasonló ránccirádák alakultak.
– Én csak az igazat mondom, uraim. A vén Franciaország megrázza magát és megifjodik. Egy napon elunja a pezsgő-, dry madeira- és a sergeant wast, felkel az asztaltól és azt mondja, hogy igyunk mármost változatosság okáért egy kis »vért «.
– Nem jó volna, atyus, ha elébb egy kis porosz húst ennénk? Mert már nekem az a furcsa természetem van, hogy csak az étel után ízlik az ital.
– De gustibus non est disputandum, monsieur, – szólott Gaillard apó egyet köhintve. – Hanem azt nem látom be, hogy míg Párizsban tart a ló- meg szamárhús, minek keresnők azt addig Párizson kívül.
– Ez az élc kitűnő.
– Az onnan van, édesem – viszonzá Gaillard atyus –, mert a franciának a szavában is több a puskapor, mint a porosz ágyúban.
– Kétségkívül.
Gaillard atyus a kávé után rendes szokása szerint még egy angolkeserűt rendelt.
Azután újra felvette a beszélgetés fonalát.
– Igen, csakugyan… A francia nép nem barbár, ha hadat izen valakinek, legelőször is epigrammákkal hajigálózik. Úgy van, epigrammákkal…
– Mint például a körte arcú királyra…
– Vagy a Nouvel Emprunt a Tuilériák palotáján…
– Az nagyon találó az N. E. betűre – kacagott jóízűen a nemzetőr, kardját a padlóhoz ütögetve. – Egy kis elégtétel azon sok adósságért, mit az excsászár tőn romlásunkra.
– Fi donc! Minek azt szemére hányni?
– És miért nem? – kérdé a nemzetőrtiszt bosszúsan.
– Azért, mert az a legkisebb hibája.
– Hogyan? Legkisebb?
– Nos… mert a sok adósság tulajdonképpen sok vagyon – negative.
A törzsvendégek Szent Hippolytra esküdöztek, hogy olyan jól ugyan nem lehet elmulatni az Opéra Comique-ban sem, mint Gaillard apó szavain.
– Negatív vagyon!… Ezt igazán jól adja, kedves polgártárs; pedig már-már megijedtem, hogy napóleonista.
– Nem éppen. Szeretem a Napóleonokat. Ez az egész.
A nemzetőrtiszt kabátját gombolta ki, hogy jobban nevethessen.
– Jaj de jó! Tehát a Napoléon d’or-okat szereti. Az igaz, hogy mindenre van kádenciája. Ön sohasem vénül meg, Gaillard apó.
– Sohasem komolyodom meg, akarta ön mondani, nemde? Mert már öregnek elég öreg vagyok: hatvanéves.
– Szép idő. Kár, hogy nem fiatalabb. Egy lelkes katonával lenne gazdagabb a köztársaság…
– Mondtam már, hogy nem sietős a dolog. Quel diable! Ön egészen komolyan veszi az állapotokat, és az bosszant. Várjunk még kissé.
– És aztán?
Az öreg apó felhajtotta poharából a még benne maradt szeszt, azután valami sötét komolyság ömlött el ritka vendégképpen tulipiros mosolygó ábrázatján, s mindig nevető, savószínű szemei valami kimondhatatlan ragyogó lángot kölcsönöztek azoktól a szavaktól, amiket el fog mondani.
– És aztán? Quelle question? Ha komoly találna lenni a dolog, ott leszünk egytől egyig az ágyúk torka előtt. Az öreg Gaillard is francia, neki is ott lesz a helye… Úgy van, uram, én is ott leszek akkor.
Gaillard apó a zsebkendőjével megtörülte izzadó homlokát és újra mosolygott: a nemzetőrtiszt pedig felkelt helyéről, odalépett hozzá és megszorította némán, melegen a kezét.
Olyan sokat tud a néma kézszorítás beszélni.
Azután mosolyogva felkelt az öregúr, illedelmesen köszönt a jelenlevőknek és eltávozott, hogy néhány óra múlva ismét visszajöjjön feketéjét meginni, melyet madame Dumont már évek óta mindennap pontosan kiszolgáltat neki ingyen.
Madame Dumont okos asszony, érti az üzletfogásokat. Ahova Gaillard apó jár, oda igen sokan járnak utána.
Az öregúr az ajtóban még egyszer megfordult és meghajtotta magát, azután a szokott mazurka-polka lépésekkel lejtett haza, útközben vidáman dúdolva magában:
Volt egyszer egy király,
Volt egy derék király,
De csak egyszer-egyszer tra la la la!
Volt egy derék király,
De csak egyszer-egyszer tra la la la!
Mikor pedig egyetlen szobájú szállására érkezett, elkezdett kedvére ugrándozni, egyet dünnyögve közbe-közbe:
– Persze, hogy nem sietős még a dolog.
A németeknek van egy kifejezése, mellyel »a már-már késő«-t szokták megjelölni. In zwölfter Stunde. Helyesen van. Csak hadd jöjjön a »tizenkettedik óra«, akkor fel fognak kelni mindnyájan és megeszik villásreggelire a fél Európát. Az már nemzeti sajátsága a franciának. Csak hadd mulassák magukat a porosz hadseregek Metz meg Párizs alatt. Az oroszlán nem tartja még érdemesnek egészen felkelni; hanem méltóságosan megfordul a másik oldalára és csak farkával csapkodja a legyeket. Hadd jöjjenek még közelebb: legalább nagyobb darabon lehessen őket kergetni hazafelé.
Csak az a kár, hogy nem lehet belőle valami nagy hadjárat… legfeljebb arra való, hogy az öreg Dumas papának legyen már egyszer egy kis jó témája regényt írni…
…Hanem a szegény Dumas apó bizony nem ért rá bevárni a végét; itt hagyta a jó regény-témát a poroszoknak.
Azok pedig nekifeküdtek az utolsó fejezeteknek és kezdtek belőle csinálni tragédiát.
A balszerencse órájának mutatója rohamos gyorsasággal közeledett a tizenkettőhöz.
Az oroszlánból patakként kezdett folyni a szép piros vér – és a farkával nem volt képes többé visszatolni a »mutatót«.
…Strassburg tornyainak égő üszkét az egész Franciaországba széthordta a szél és mindenütt lángra lobbant tőle a hazaszeretet.
…Metz megadta magát, s a megvérezett szárnyú »gloire« végerőfeszítéssel rebbentette meg a fél világot betakaró szárnyait; ha ugyan tudna-e még repülni…
…A »világ szíve«, Párizs, lázasan feldobogott a nagy csapások hallatára és átváltozott kővé.
Hadd törje be az orrát azon a kövön valaki.
…A département-okban megkondult a szomorú harangszó:
»Vész! Vész!«
Ezt a szót most mondja ki először Franciaország. Nincs is benne a nemzeti nyelvtanában, hanem azért megérti minden ember: az égő falvak, véres folyamok világosan megmagyarázzák az értelmét.
Itt a »tizenkettedik« óra.
Nagyon szomorú napok voltak ezek.
A történelem majd elbeszéli őket híven: odaadja kiérdemelt jutalmát mindenkinek; arculütést az árulóknak, bepiszkolt kardot az elnyomónak, babért a vérző homloknak.
Én legalább az ő helyében úgy cselekedném.
Hanem hát a történelem nem bízza rám az ilyeneket, aminthogy okosan is teszi – minélfogva talán én is okosan teszem, ha nem avatkozom madame Klio dolgaiba, hanem felszedem azokat az apróbb levelű virágokat, amiket ő már nem tart érdemeseknek koszorújába fonni.
Ilyen például az én vidám Gaillard apóm.
Ő is meghallotta a szomorú újságot, hogy közelednek a megpróbáltatás nehéz órái: ott járt-kelt Párizs hallgatag utcáin, és olvasta az emberek arcán azt a kellemetlen felkiáltójelt, melyet a megdöbbenés szokott odafesteni vastag, összekuszált ecsetével.
Az öreg táncmester mosolygott és azt mondta:
– Teringette! Ez már nem egészen tréfa.
S aztán szépen elballagott a »Kék Hering«-be, egész nap ott ült kávéja mellett, de nem szólt egy mukkot sem; olykor a fejét csóválta és mosolygott folytonosan: de ez a mosolygás olyan valami szomorú volt.
A törzsvendégek csodálkoztak rajta, de nem akarták háborgatni, legfeljebb azt jegyezték meg egymás közt:
– Az atyusnak valami baja van ma.
Hanem másnap még jobban csodálkoztak, mikor az öregúr sem a délelőtti, sem a délutáni kávéját nem jött elfogyasztani.
– Bizonyosan beteg. Úgy van, a szegény apó rosszul lett s alkalmasint az ágyat nyomja otthon.
A nemzetőrtiszt, aki tudta a Gaillard szállását, udvarias ember lévén, megígérte azonnal felkeresni a víg öreget, hogy állapotáról körülményes jelentést tegyen a »Kék Hering« közönségének.
Félóra múlva visszatért s arcán megindulás látszott.
– Nos, hogy van a mi apónk odahaza? – kérdék többen egyszerre.
– Nem leltem otthon – felelt a tiszt kardját leoldva.
– Merkwürdig! Azt kellene hinnem, hogy valamelyik rokonához ment ebédelni, ha egész pontosan nem tudnám, hogy semmiféle rokona nincs – szólt egy lotharingiai születésű gombkötő.
– Én pedig szinte egész pontossággal mondhatom válaszolt a nemzetőr –, hogy egy rokona mégis van.
– És az?
– A haza.
– Hogy érti ön azt?
– Úgy, uraim, hogy Gaillard apót nem találtam szállásán; a kapustól kellett tudakoznom, az világosított fel…
– Helyesen.
– Tudtomra adta, hogy az öreg tegnap minden holmiját elárusítá.
– Ah!
– És hogy ma reggel léghajón elutazott a voges-i hegyek közé.
A csodálkozás és meglepetés jelei beszéltek minden arcon.
– A kapusnak csak annyit mondott, hogy itt az idő megtenni kötelességét, a nemzet abban a helyzetben van, hogy két öreg kéznek is hasznát veszi… most nem szabad hatvanévesnek lenni csak a nyolcvanéves embernek… ő elmegy a csatamezőre… Párizsban vagy lesz, vagy nem lesz ellenség, neki pedig okvetlenül ellenség kell. Azért hagyja el Párizst. Egyéb elajándékozni valója nincs a haza számára – csak az élete: azt adja oda, ami van.
Az emberek fejöket csóválták, a nemzetőr pedig leült szokott helyére az olvasó-asztal mögé, fejét tenyerébe hajtá, aztán meghatott hangon folytatá:
– Szegény Gaillard apó!… Áldja meg az isten, amerre fordul! Igazi francia ő, még a nagy forradalombeli alakok mintájára.
– Csupa becsület és csupa könnyelműség – vágott közbe egy állatorvos.
– Óhajtom – szólt madame Dumont –, hogy nemsokára viszontlássuk őt. Az nem szép volt tőle, hogy így szó nélkül hagyta el barátait. Ej, ej, ezért majd számot kérünk…
A »Kék Hering« vendégei ezúttal nem mulattak olyan jól, mint egyébkor; Gaillard apó távozása valóságos űrt hagyott a szívekben; hanem ez sem tartott sokáig, másnap már elfeledték egészen, mintha sohasem ösmerték volna. Az emberek hozzá voltak szokva a veszteségekhez. Az egyik kellemetlenség betakarja a másikat, kivált ha az a másik a nagyobb.
Most pedig ugyancsak volt miből válogatni, hogy mit sirasson az ember: a vagyonát-e, amely elpusztíttatott, a fiát-e, aki elesett, vagy a hazát, mely elárultatott?
Bizony igaza volt annak a Gaillard apónak, amikor azt mondta, hogy most nem szabad hatvanévesnek lenni senkinek.
El kell dobni a mankót, mert azért adott az isten két kezet az embernek, hogy legyen mibe fogni a puskát.
Olyan időket élünk.
És ezeknek az időknek örök tanúságaképpen fog megmaradni a loire-i és a voges-i hadsereg története.
Hadseregek, amik a földből nőttek ki varázsszóra, ahol együtt küzdöttek a fiú, apa és talán még a nagyapa is, és küzdöttek kétségbeesetten, utolsó csepp vérig, rongyosan, mezítláb a csikorgó havon, akik mint földhöz vágott Anteus új erőt nyernek a földtől, akiknek már nincs reménye a győzelemhez, nem is harcolnak talán a győzelemért, hanem csak azért, hogy harcoljanak, hogy lássa az elbámult Európa, miszerint a megbénult oroszlán még meg meri rázni királyi büszke sörényét.
A voges-i hadseregben a franc-tireurök közt találjuk Gaillard apót is.
Ki érne rá elbeszélni, mint jutott oda? Most nemigen tudja megmondani az ember, mikor reggel felébred, hogy hol fog vacsorálni este. Hova veti a sors szeszélye egy óra múlva. Még a legnagyobb út is, arról a világról a másvilágra, csak egy lépés.
Ki törődnék most azzal, ki hol volt ezelőtt egy nappal és hol lesz ezután egy nappal…
Mintha a napoknak nem lenne elég története úgyis.
Minden nap hoz egy új csatát, s minden csata elvisz ezer életet: az ezer életért aztán amikor kedve tartja, foglalóul hagy egy kis reményt, de azt is csak néha.
A szerencse istenasszonya becsukta markát elbizakodott, kedvenc nemzete előtt, és azt mondja: hogy »haragszom rád«.
Hanem van egy kéz, amelyik tán ki fogja tudni nyitni az istenasszony összeszorított szűk markát; van egy méltóságos kiváló alak, akire nem lesz elég ereje haragudni, akit ha meglát, mind a két kezét kitárja, hogy – megölelhesse.
Az ősz vezér ez, akit minden nemes nemzet a magáénak tud, az újkor legnagyobb jelleme, a szabadság legélesebb kardja, a világ legelső polgára – az öreg Garibaldi.
Ott hagyta betegségét caprerai kuuyhója elrongyosult ágyában, hogy egészségesen halhasson meg a szabadságért.
Aki megparancsolta saját magának, hogy ne legyen beteg, az tudni fog parancsolni a balszerencsének is.
Úgy van. Előre!
Halavány arcán felgyúl a szent lelkesedés tüze, beteg, köszvényes keze magasra emeli a két világrészt bejárt kardot, golyó-lyuggatta lába belevágja a sarkantyút a ló szügyébe.
Előre!
Nem fáj az öreg Garibaldinak semmije sem.
Azután megzendül a choisy-i temető lánglelkű halottjának csodás tüzű viharos dala, a – Marseillaise.
Ez a dallam a sereg élelme és ruházata. Ez élteti, ez melegíti őket.
…Ott rohannak… elöl a »des vengeurs«, a halálfejű lovasság… utánok a többiek… Nézzétek őket! Ugye meglátszik, hogy franciák, kiket Garibaldi vezet?
És nincs pihenés soha; ami ma nem sikerült, holnap próbáljuk meg: semmi sem lehetetlen.
A küzdők között pedig mindig a legelső sorban lehet látni egy ősz, mosolygó alakot – Gaillard apót.
Úgy szeretik mindnyájan, mintha az apjok volna; öregebb a többinél, vidámabb a többinél és ravaszabb a többinél.
Egyedül a gerilla-harc az, melyben az apróbb emberek is hasznát vehetik leleményességüknek, ügyesség- és ravaszságuknak. No, de hasznát is veszi Gaillard atyus: ő igazán nagy mester ebben. Tüskés bokrok közé vonulni, fától fához simulva rendíthetlen bátorsággal tüzelni az ellenfélre: ebben ő felülmúlhatlan.
És mindezt olyan finom eleganciával, annyi kedves humorral, annyi kellemes pajkossággal teszi, mint mikor valami fiatal ember kenyérgolyócskával hajigál a vis-à-vis ülő kisasszonyra az asztal fölött.
Ha pedig nyílt csatában harcol, a halállal szemben sem hagyja el vidám mosolya, akkor is egyre pattognak szellemdús ötletei, úgy hogy a körülötte levők önkéntelenül elkacagják magokat és azon módon kacagva törnek az ellenségre.
Azért nevezték el azt a kompániát, amelyben szolgál, »nevető kompániának«.
– Rossz hírek jöttek, Gaillard apó! Párizst nemsokára kiéheztetik.
– Nem lehet – mond az öreg –, Párizsnak még eltart fél esztendeig az orléans-i győzelmen rágódni. Ösmerem a párizsiakat.
– Hiszen ön is párizsi?
– Kétségkívül, édes barátom… A párizsiak egészen olyanok, mint én.
– Azaz mindegyik külön egy-egy bevehetetlen vár.
– Legyen szíves, kérem, oda nem érteni az asszonyokat.
A bajtársak természetesen nevettek, Gaillard atyus pedig fütyörészgetni kezdett, mert amikor nem csevegett, örökké fütyült.
Még akkor is egy bolondos nótát dúdolt magában, mikor a legközelebbi hetekben a becsületrend keresztjével díszíté fel mellét a csapat-parancsnok.
Igazán megható jelenet volt.
A parancsnok maga is ellágyult, mikor az ősz férfiú kezét szorítá meg: egy szegény ördög kezét, aki nem harcol birtokaiért, zsíros hivataláért, kitüntetésért, jövőért, hanem csupán önzéstelen szeretetből azon haza iránt, mely neki semmi olyat nem adott, amit védelmezni érdemes volna.
Az egész ezred szeme feszült érdekkel nézte vén kedvence megjutalmazását s egyhangúlag kiáltá:
– Éljen Gaillard apó!
A parancsnok feltűzé az elismerés jelvényét a sárga frakkra, melynek gomblyukában most is fityegett egy csokor télizöld.
– Ön érdemessé tette magát a haza hálájára.
Az öreg apó udvariasan meghajtá magát, de arcán egy körömfeketényi ünnepélyesség sem látszott, sőt még azt sem állhatta meg, hogy közbe ne fecsegjen:
– Ön egészen megpirít, uram.
A parancsnok szótlanul ment tovább, Gaillard atyus pedig kivevé burnót-szelencéjét és szippantott belőle.
– Teringette!… ma nagy hideg van, az orrom nem képes élvezni a burnótot. Apropos! holnap megint csatánk lesz…
Az ismerősök ezalatt odajárultak hozzá, ki megölelni, ki kezét megszorítni sietett, egyik bizalmas párizsi ismerőse meg éppen azt a pajkosságot engedte meg magának, hogy szeretetteljesen megcibálta a fülét.
– Sokáig viseld a szép cifraságot, bajtárs.
– Hollá! ne bántsd a fülem, Tony, mert az régi ereklye: még szegény apámtól örököltem.
– De csak le hagynád vágni az egyiket még egy másik rendjelért?
– Nincs rá eset. A meglevőnek sincsen semmi értéke előttem, s csakis azon esetben lenne némileg…
– Ha?
– Ha teszem azt, itt lenne a feleségem, aki mindig azt állítá, hogy rendetlen ember vagyok.
– Hahaha! Értem.
– Nos igen. Jelenleg nem lenne valószínűsége ezen állításának.
– Mindig bolondságon jár az eszed.
Gaillard apó azzal felelt, hogy eldúdolt egy versszakot valami régi bretagne-i dalból:
Az embernek azért van feje,
Hogy legyen hova
Kalapját tegye, stb.
Hogy legyen hova
Kalapját tegye, stb.
Íme, milyen jó katona lett Gaillard apóból, aki mindig ott hordta jó kedvét a patrontáskájában.
Ez az egy jó barátja nem hagyta el soha.
Még a dijoni csata napján sem, mely néhány nap múlva következett be, s mely tartott három teljes napon keresztül, szombat reggeltől egész hétfő estéig, január 21-dikétől január 24-dikéig, – s mely legfényesebb lapját képezi az egész szomorú hadjáratnak.
Már akkor kétségbeejtő hírek jöttek mindenfelől; itt is, ott is megverettek a franciák: vitézül harcoltak, de megverettek.
A levegő tele volt sóhajtással…
A megvérezett oroszlán hiába erőlködik már felkelni. Jobb lenne talán békében feküdnie egy kicsit – míg meggyógyul.
De az agg vezér még egyszer meg akarta villogtatni jó kardját, még egyszer meg akarta füröszteni egy kis vérben, mielőtt hüvelyébe tenné talán örökre.
Hadd csináljon még egy szép történetet az a vén acél, amit aztán apródonkint el fog mesélhetni a hüvelynek…
És a dijoni csata csakugyan szép történet…
Három egymás után következő napon megújult, és mind a háromszor győztek a franc-tireurök.
De a legkeményebb ütközet mégis a harmadik napon volt.
Borzasztóan szép látványt nyújtott a kiéhezett, fáradt, elrongyosodott francia csapatok meseszerű bátorsága és vitézsége.
Ott volt a küzdők közt Gaillard apó is: öreg keze egy cseppet sem reszketett, mikor célzott, és míg elsüté puskáját, közbe-közbe ráért fecsegni is.
– Teringette... Ez nem jól van így. Míg én bolondjában ott azokra szórom a tüzet, addig a saját lábamnak is elkélne egy kevés meleg.
– Talán nem húzott elég kapcát, Gaillard apó? – mondák a nevető kompánia tagjai.
– Bumm! Ez talált. Lelkemre mondom, talált… Éppen semminemű kapcát sem húztam… Hanem ez igazán derék puska… Finomul hord…
– Várjon csak, apó… Hátha elfagy a lába? Ne álljon mindig egy helyen. Mozogjon kissé.
– Köszönöm. Fölösleges az aggodalom. Hajrá! A halálfejűek jól tartják magokat… De még ezek az olaszok is pompás fickók.
E pillanatban a porosz ágyú-ütegek roppant sortüzet adtak Pouilly felől, s a francia sereg minden oldalon bomladozni kezdett.
A csata igen válságossá lőn, mert sokan megfordultak s elkezdtek futni.
– Holla, fiúk! – kiáltott dörgő hangon a vén táncmester. – Rosszul szaladtok… cudarul tévesztitek a dolgot… Hiszen éppen az ellenkező irányban van az ellenség…
Aztán jóízűen felnevetett maga is ezen a furcsa tévedésen.
A futók közül aki hallotta a Gaillard atyus tréfáját, megszégyenülve fordult vissza és keserű bosszankodással rohant előre.
Az atyus pedig folytonosan lőtt és csevegett.
Néha egyet-kettőt elvitt mellette a golyó, oda sem hederített neki, legfeljebb egy-egy odavetett mondattal tanúsítá, hogy észrevette elestét:
– Mit üzen a feleségének, monsieur?
Egy másiknak pedig:
– Legyen szíves kérem, megmondani annak a tegnap elesett kapitánynak a másvilágon, hogy a zsebében talált pénzt és hajfürtöt elküldtem az édesanyjának Berlinbe.
Azután rendesen visszatért a beszélgetés alaptárgyára.
– Igaz, hol is hagytam el? Igen, igen. Nincsenek jó kapcáim… azaz semminők… szerezni kellene.
– Természetes; de miként?
– Teringette!… foglaljunk el egy porosz zászlót.
– Hurrá! Úgy van. Foglaljunk el egy zászlót. Éljen Gaillard apó!
E percben egy golyó éppen az atyus tőszomszédját, egy fiatal, tizenhat éves gyereket teríté földre.
Az atyus mosolyogva nézett a haldoklóra.
– Bagatelle! Fel se vegye, fiatal barátom. Ön nagyon jó gseftet csinált. Könnyűszerrel lerázta legnagyobb hitelezőjét – a halált.
A fiatalember bágyadt mosolyra vonta kékülő ajkait, kialvó fényű szemeit szelíden emelte a vén apóra, aztán becsukta őket örökre, azzal a kiáltással:
– Éljen Franciaország!
– No, az megél, csak mi megéljünk. Hanem igaz… előre!… amott látok egy német zászlót.
A csata fordulópontja éppen most következett be.
Canzio egy általános támadást intézett, mely hatalmasan sikerült.
Gaillard atyus vakmerő elszántsággal rohant társaival Pouilly felé, hol a pomeráni ezred makacs vonakodással szúrta a földbe szuronyait, nem akarván előre menni.
Egy porosz tiszt borította ki az ezred zászlaját s azzal a kiáltással rohant a többnyire olasz franc-tireurök felé:
– Előre!
Hanem hát a pomeráni ezred is csak emberekből áll, akiknek akármilyen fülük legyen is, mégis megsiketül néha az ágyúdurrogástól és nem hallja meg a szép szót.
Gaillard apó egészen előre fúrta magát, megtölté puskáját s nagy figyelemmel célzott, aztán lőtt.
A porosz zászló elbukott.
Az öreg apó mosolyogva hunyorgatott szempilláival.
– Hüm! Bravó, öreg. Ezt ugyan jól eltaláltad. Megvan a kapca.
És rohant mindig előbbre, előbbre.
– Utánam, fiúk! Teringette, már bomladoznak a porosz tömegek. No, de nem is lehet az másképp. Nevetséges… Franciaországot teljes lehetetlen legyőzni! Apropos!… Ezzel a bolondos háborúval egészen elrontjuk a falusi papok keresetét. Persze hogy elrontjuk. A sok temetési stóla mind, itt vesz egy közös gödörben. Szent Hippolytra mondom, ez nagyon lelkemen fekszik.
…No, de nem soká feküdt a Gaillard apó lelkén ez a borzasztó dolog, mert alighogy kimondá a fentebbi szavakat, egy ostoba golyó fúródott a mellébe, s a vidám öregember mosolyogva rogyott le a földre éppen abban a percben, midőn burnótszelencéjéből akart szippantani.
– Quel diable! Azok az emberek nem tréfálnak. Nem hinném…
A piros meleg vér patakként kezdett folyni melléből.
A másik pillanatban eget rázó üdvkiáltás dördült meg ezer meg ezer ajakról, mely elnémítá az atyus utolsó cinikus humorát. A poroszok árkon-bokron keresztül futottak a franc-tireurök előtt, halottat, poggyászt, sebesültet hátrahagyva.
A csata meg volt nyerve.
…Az öreg Garibaldi kardja harmadszor is nagyot suhintott: az öreg Garibaldi most is megmutattatta magának a poroszok talpát.
Amilyen nagy volt a győzelem, olyan nagy lett az öröm is.
Diadallal hordozták körül a csatatéren – ami még eddig nem volt – az elfoglalt porosz zászlót.
Ott vitték el a haldokló Gaillard apó mellett, s az fel is nézett rá még most is mosolygó szemeivel, és felragyogott elhalványuló arca.
De mit ér, mikor most már nem húzhatja a csizmájába.
Körülálló ismerősei erővel be akarták kötözni sebét, hanem az öreg apó mosolyogva utasítá vissza:
– Köszönöm. Ne fáradjanak hiába. Hanem inkább keressék meg alattam valahol a burnót-szelencémet, és engedjenek egyet szippantanom az útra. Így ni… Hatalmas burnót! A rue Rivoliban szoktam vásárolni, a Bernhard-kereskedésben. Őszintén ajánlhatom.
Gaillard apó mindinkább halványodott, arcán szederjes kék foltok kezdtek mutatkozni, csak a szemei mosolyogtak, de egyre bágyadtabban.
Végre becsukta szemeit is.
– Meghalt! – mondá szomorúan egy franc-tireur.
…Hanem biz az még nem halt meg; sőt ha meghalt volna is, visszatérne talán az életre, nehogy udvariatlanságot kövessen el.
Kevés vártatva, mindnyájok csodálkozására még egyszer félkönyökére emelkedett, borzasztó erőmegfeszítéssel s elhaló hangon mondá:
– Apropos! Majd elfeledtem. Van szerencsém magamat becses barátságukba ajánlani… Serviteur.
Egy futó mosoly vonult el eltorzult ajkain; azzal nagyot lélegzett és lerogyott. A halál hideg lehelete örökre elnémítá.
A franc-tireurök kedvenc öregüket még aznap egy jegenyefa alá temették Pouilly mellett.
Egy pajkos fiatal hadnagy lefaragta kardjával a fa egyik oldaláról a kérget s ezt a jellemző néhány szót írta oda síriratnak veres krétával:
»Itt nyugszik Gaillard apó. Alkalmasint meghalt, mert nem mosolyog.«
