A JÉGEN • 1878 (30. kötet)
A JÉGEN •
1878
(30. kötet)
1878
(30. kötet)
Az embereknek mindig fönnmarad az a vágyuk, hogy szeretnének röpülni tudni. Icarus óta próbálgatják sokféleképpen; a poéták a fantázia segélyével, a prózai lények pedig korcsolyán.
Dacára, hogy Kajabucz próféta megmondta Jókai szerint: ne mássz a fára, nem fulsz belája, ne menj a jégre, le nem esöl, az emberek mégis szeretnek a jégre menni.
Hogy honnan van ez az ideges ösztön, és bizony nem tudom, és mivel valószínűleg önök sem tudják, ne beszéljünk felőle.
Elég az hozzá, hogy megvan.
Amennyi téli wikler és muff csak megakad Szegeden, mindenikbe jut egy sporthölgy, egy olyan ünnepélyes napon, mint aminő karácsony másodnapja, amikor a jégmező hivatalosan megnyittatik.
Széles a láthatár körös-körül. A sima jég ezüstös lapja meg-megcsillan a téli napsugár bágyadt mosolyától. Kacéran ugrál végig rajta az aranyos fény s imitt-amott föl is csókolja a hímporát, mert a jég is csak olyan, mint a női szív: megereszkedik a csóktól.
Ez a jégmező pedig tulajdonképpen semmi egyéb nem volt nyáron, mint egy alávaló pocsolya, vagy hogy valami óriási kenderáztató, s most mire vitte isten a sorsát! Parányi lábacskák tapossák s írják tele görbébbnél görbébb vonalakkal, amik olyanok, mint a török császár névaláírása; nem tudja olvasni senki, csak az, aki érti. Költészet van abban
Ami tulajdonképpen külső szépségét illeti a szegedi jégpályának, úgy néz bíz az ki szegényesen, mint egy beszegetlen keszkenő, hanem ami aztán a többit illeti csütörtökön például oly szépen volt bebútorozva, akár egy ezeregyéji kirakat.
Tisztes korom nem engedte meg, hogy e szemkápráztató játékot végignézzem, mikor a banda megszólalt, s elkezdődött a jég-quadrille, s mint megannyi röpülő angyal siklott el a sima tükrön, ez is, az is picike telt lábak, miket a korcsolyaszíj szorít kisebbekké, csinos, formás bokák, képzeletszőtte folytatással szilfid termetek, melyek hajlékonyan inognak jobbra-balra, mint esteli szélben a liliomok.
Igaz, hogy nem valami jól megy a quadrille s az egész csoportozaton azonnal meglátszik, hogy nem az előkelő dzsentri mulat itt, olyan ügyetlenek szegénykék és olyan jól mulatnak Oh, a dzsentri hölgyei még amikor ügyetlenek is, azt is valami okból teszik, s azok sohasem mulatnak jól!
De annál bájolóbbak a polgárleánykák, mert valami szokatlan előttük az úri mulatság, úgy vannak vele, mint amikor Lirisse, a szegény leány Lady Dudley aranyos ruháját veszi föl, s elbájoló mosollyal nézi magát a falusi patak tükrében
S ilyenkor szinte kedve volna fölkiáltani az embernek:
A baroneszen kezdődik az asszony lefelé.
No, de ne okoskodjunk annyit! Íme ni, nagyobb baj az, hogy eltévesztette a harmadik figurát Mariska, kit én a színházban (miután a cím Montesquieu halála után megürült), a nagy gondolkozó-nak neveztem el azért, mert örök gondolatokba mélyedve, könyököl páholyában, csupán koronkint simítja el szép borús homlokáról, a hajából azt a két engedetlen szál-csoportozatot, mely minduntalan lekívánkozik a szemeihez. (Nem is lehet ezeknek a hajaknak rossz néven venni.)
A nagy gondolkozó tehát eltévesztette a quadrille-t, s most már talán vége is lenne minden mulatságnak, ha a táncrendező sztentori hangja, mely uralkodik a jegek fölött, a bomladozó káoszt egy varázs-vezényszóra össze nem olvasztaná (vagy ahogy Hoffmann Pál országos képviselő és egyetemi professzor mondaná) össze nem kögítené rendszeres esztetikus egésszé.
Szúró pillantása Mariskát keresi, vádolón, szemrehányón:
Maga ügyetlen!
Mariska kétségbeesetten simítja végig ujjaival (melyek közül az egyik mindig be szokott pólyázva lenni) homlokát, s talán két hónapra is boldogtalanná tenné ez a fátum, ha hirtelen el nem felejtődnék azáltal, hogy valamelyik a leventék közül úgy teremtődik a jégre, hogy három napig is ott marad a manu propriája elrettentő példának.
A zene utolsót harsan vagyis inkább röffen. Kukac (vagy minek híják?) leteszi a hegedűt. A solemnitás végetér. A rendező diadalmas pillantást vet az égre, mintha azt akarná mondani az ég urának: No, Isten! beismerem, hogy te teremtetted a világot, hanem azt meg te ösmerd be, hogy ezt a quadrille-t én rendeztem.
A quadrille népe szétszéled most szabadon, ki-ki amerre akar, s száz meg száz kellemes rendez-vous ejtetik meg a regényes jégpályán.
A szerelmes leányka messze elcsuszkál a partokra, hol távol a kíváncsi tömegtől, egyszer csak azt is odaviszi véletlenül a korcsolyája, akit éppen látni kívánt ma délután. S miután már éppen találkoztak, egy-két szót váltanak Milyen közönséges szavak s mégis milyen jelentőségteljesek! Van mit gondolkozniok rajtuk, hetekig.
A menyecskék sokkal nyíltabban szövik odább viszonyaikat.
Ön itt a jéten, Bibicz úr? üdvözli nyájasan egyik kérges udvarlóját az asszony.
Nagysád csodálkozik azon? Ön után jöttem.
Egy cseppet sem csodálkozom, Bibicz úr. Nos, hála istennek, még eddig nem estem el.
Fájdalom, asszonyom, nem.
Egy másik csoportozat, mely férfiakból áll, tudományos elméleteket feszeget:
Találjátok el, urak, miért viselnek a nőt fehér harisnyát?
Nos, mert fehér pamutból van kötve.
Bolond vagy. Hát fekete cipőt miért viselnek?
Ki tudhatná azt?
Én is. A fehér szín nagyít, a fekete szín kisebbít, uraim! Oh, milyen átkozott logika van ezekben az asszonyokban. Rosszabbak a rézkígyónál.
Eközben a jégpályán folyton melegednek a szívek, és folyton vörösödnek az orrok. Estefelé már a legszebb nő is csúnyává válik a hidegtől elszederjesedő arcával, azaz, hogy csak válnék mert amilyen átkozott logikájuk van, mindig a kellő időben tűnnek el a hiúz férfiúi szemek elől.
A pálya néptelenedni kezd; hosszú csoportokban vonul hazafelé a közönség, megbeszélve a jeges élményeket. Míg az ott maradtak jóízűn találgatják:
Ah! nini, a Kati vajon miért nincs itt?
Azt ugyan nem nehéz kitalálni. Neki génant ez a sport.
Génant? Miért?
Nagy a lába.
Milyen szellemes megjegyzés! Hát a Hortenzia hol maradt?
Könnyű annak! Olyan sikamlós társalgása van, hogy bízvást korcsoláyzhatik otthon is a saját gondolatain.
A félénk udvarló is megereszt egy-egy gyönge, de mégis ékes hasonlatot imádottjához.
Kegyednek olyan hideg a szíve, kisasszony, mint e jégpálya.
A kisasszony elpirul: ő tudja legjobban, hogy nem egészen olyan hideg.
Mi lenne hát önből, ha önt abba befogadnám?
A jeles talentum gondolkozik, hogy mi is lenne hát ő abban a hideg szívben, ki is találja, hogy bizonyosan fagylalt, de azért nem meri elmondani, mert hátha illetlen.
Különben bármennyire halasztgassam is hosszadalmasságom által, egy félóra múlva egészen üres lesz a pálya, s nem marad ott a sima jég hátán semmi egyéb, csak a keresztül-kasul belevágódott vonalak, mint egy beírt könyv titkos betűi
Azoknak a kanyarulatoknak mindnek története van. Csakhogy hát az ördög tudná azt elbeszélni.
