A HALUSKA JÁNOSOK • 1885 (36. kötet)
A HALUSKA JÁNOSOK •
1885
(36. kötet)
1885
(36. kötet)
Hogy ki az a Haluska János, fogja kérdezni a vidéki olvasó.
Haluska János te is lehetsz, tisztelt előfizető, mert a Haluska János név alatt »választó«-t értenek képviselői körökben, ahol nem igen tisztelik meg a lelkeket így a ciklus közepén.
Ha valamelyik képviselő azt panaszolja szomorúan: »Haluska Jánost várok az esti vonattal«, azt már mindenki tudja, mi légyen az.
Gyakran hallani ilyeneket:
– Haluska Jánosok érkeztek a nyakamra.
Vagy pedig más variációban:
»Hol vacsorálsz az este, menjünk az Orfeumba!« »Nem lehet, kedves barátim, Haluskám van.«
S ez aztán olyan kifogás, mintha azt mondaná, hogy »gyomorgörcseim vannak«, vagy »lázam van«, a Haluskás embert senki sem unszolja, az olyan szent kötelesség, amihez nem fér szó és kapacitálás. A Haluskás ember olyan sérthetetlen, mint a viselős asszony.
S Haluskái minden embernek vannak most, akinek mandátuma van. Halomszámra özönlenek a vidékről a kiállítást megnézni. Azzal pedig természetesen meg nem sérthetik a képviselőjüket, hogy vendéglőbe szálljanak, hiszen olyan nyájas volt a nagyságos képviselő úr, mikor fent járt, hogy nagy harag lenne belőle, ha elkerülnék a hajlékát! No iszen csak az kellene még!
Szegény képviselők! A szánalom fogja el az embert, ha látja őket reggeltől estig egy csomó kékbeli emberrel hol fiakkeren, hol omnibuszon, hol hajón, majd a királyi vár mutogatására loholni, majd a Margitsziget, majd a kiállítás felé. S mikor már ezek a Haluskák betelnek a nézéssel, akkor új Haluskák jönnek a vasúton, s mindent újra kell kezdeni.
A Haluskák nemzetsége a legkíváncsibb a világon, s micsoda éles szemük van azoknak; mindent megnéznek, és meglátnak, mindent megtudakolnak, mindennek megkérdezik az elejét, végét. Ha valaki köszön a képviselőnek, a Haluska rögtön megkérdezi: »Ki volt az?« Ha a képviselő azt mondja, hogy Nagy Ferenc, vagy Kiss Gábor, legott elkezdik kutatni: »Nem-e a bihari Nagyokból való, vagy a borsodi Kissekből?« A képviselő erre aztán vagy azt mondja »nem«, s akkor megindul a szomszédos megyéken a hajsza. (Hüm, úgy hát a szabolcsi Nagyokból van); ha pedig azt feleli, hogy »igen«, erre aztán az áll be, hogy melyik Kissnek a fia, hátha ismerem a famíliáját.
S így megy unos-untalan egész nap mindenféle tárgyakról. Igaz-e, hogy a Nathalie királyasszony viselt ruháit a generálisnék nyúzzák el? Igaz-e, hogy mikor Milán a szkupscsinát fogadja, kifüstölik utánuk a termeket? Mi van abban a szállongó hírben, hogy Matlekovitsnak már ezentúl folyton betegnek »kell« lennie? Miért nem ment el Tisza Kremsierbe?
Ezt mind tudnia kell a képviselőnek, mert beszélik, tehát van benne valami. Ha nem tudja, akkor nem bennfentes. S ha nem bennfentes, akkor többé nem választják, mert őnekik nagy befolyású ember kell.
Hiszen könnyű volna megfelelni, elütni így, vagy úgy, ha minden elejtett szavát nem szentírás számba vennék. Hazaviszik, mint valami virágmagot, amiből egész legendák fognak nőni otthon, ha elvetik a kerületben.
A szegény képviselő természetesen örökké tűkön ül, félve, hogy kisül valami, mert kénytelen sok nem igazat mondani kivált ha mameluk, mert a nem mameluknak könnyű. Az csak káromkodik, szid mindent: ami szép, azt azért, mert drága (minek fecsérelni az adózó nép pénzét ilyenre?), ami pedig nem szép, azt azért szidja, hogy nem szép. Aztán az ellenzéki Haluska Jánosok sokkal szelídebbek és sokkal hiszékenyebbek; hanem a mameluk Haluska rettenetes az ő fürkésző, vizsgálódó tekintetével és tudni vágyával. A mameluk Haluska érzi, hogy ő hatalmon van, és a hatalmat élvezni akarja. Neki vessék fel a fátyolt a kormányzás titkai elől, ő most látni akar, mert az ő kedvükért lett vakká.
A képviselő akármilyen öreg is, egyszerre megfiatalodik a Haluskák társaságában, úgy értem a megfiatalodást, hogy visszaugrik azokba az édes időkbe, mikor még elsőéves jogász volt, s az öregek feljöttek, hogy megnézzék. Oh, istenem! Mennyi rafinéria és műgond kellett ahhoz, hogy minden rendben, kedvező színben látszassék, s hogy az üres koffert észre ne vegyék valahogy.
A minap éjjel nehány víg cimbora, összebeszéltünk, hogy felmegyünk a Miska barátunk szállására, és felverjük a derék fiút: csapunk ott nála egy kis dinumdánumot.
Tizenegyig künn mulattunk a kiállításon, s a Littke pezsgő rosszalkodott bennünk. Ne menjünk még haza, gyerekek! Nézzük meg a Miska fiút.
Ez a »gyerekek« és a »fiú« szó csak olyan hazafias kifejezés, mert már a negyven és ötven közt járunk valamennyien.
A Miska gyerek képviselő, tehát csupa tréfából kiadtuk magunkat Haluskáknak, az ajtajánál dörömbölvén.
– Ki az? Mi az? – kiáltá belülről egy mérges hang.
– Mi zme pan velkomozsni. (Mi vagyunk, nagyságos uram) – mondá egyikünk alázatos hangon.
Kelletlenül morogta ajtónyitás közben:
– Tu spi us secka sztolica! (Itt alszik már az egész vármegye.) Nach sza pácsi!
Beléptünk természetesen nagy röhejjel és robajjal.
– Csitt, szerencsétlenek! – sziszegte elhalványodva, dühtől villogó szemekkel. – Ott alszanak…
A benyíló szobák ajtajára mutatott, s maga frissen beugrott az ágyba, mely fölött egy akkora feszület lógott, mint egy négy hónapos gyerek.
– Micsoda, hát te kálvinista létedre feszületet teszel az ágyad fölé?
– Pszt, az istenért, pszt! – suttogta rekedtes hangon. – A kerület katolikus.
– Bánjuk is mi, kelj fel, adj bort! Ihatnánk!
Rémülten kulcsolta össze kezeit.
– Menjetek el, fiúk, ha istent ösmertek, odaadom mindenemet holnap, csak most nem.
– Hát kik vannak ott? Te selyma, te valami asszonyt rejtegetsz előlünk! Nézzük meg, fiúk!
Felugrott, utunkat állta, és siránkozó hangon vallotta:
– Kilenc Haluska János fekszik az ágyakban és díványokon. Hallga!
A pillanatnyira támadt csöndben kihallatszott kilenc toroknak hortyogása közelről, messzebbről, szelíd harmóniába olvadva. Oh, Miska, gondoltál-e arra, mikor ez a kilenc torok éljenezett, hogy annak a hortyogását is hallgatni fog kelleni valamikor?
– Menjetek szépen haza, kérlek! Te jó gyerek vagy, Gyurka, hiszen láthatod a helyzetet… Te is mindig jó barátom voltál, Laci, ne hozz most veszedelembe… No, ne okoskodj te se, Pista. Van nemezis, barátim, van fátum! Hiszen még ti is lehettek valamikor képviselők!
De bizony a Pista és a Gyuri meg nem állhatták (hiába, bor volt a fejükben), berontottak a szobákba, és fölébresztették a Haluska Jánosokat a zörgésükkel.
Csak nagy nehezen sikerült végre Miska barátunknak, hogy tyúkkal, kaláccsal bíztatva kituszkolt a lakásából.
Megálltunk az ajtónál, amint becsukta utánunk, és hallgattuk, hogy fogja magát exkuzálni.
– Kik voltak azok az urak? – hallatszott nemsokára egy álmos hang, melyet üvöltéshez hasonló ásítás követett.
– Ilyenkor jönnek! – méltatlankodék Miska barátunk. – Nem hagyják aludni az embert még éjjel sem. Furcsa szokásai vannak ennek a Tiszának.
– Micsoda? – hangzott fel egyszerre két-három felkiáltás. – A Tisza Kálmán volt itt?
– Ő meg Széchenyi Pali – mondá egészen elfogulatlanul. – A minisztertanácsból jöttek.
– Hallatlan! Éjjel is tanácskoznak?
– Az az ostoba romániai szerződés szerez most nekik gondot. Tőlem jöttek tanácsot kérni. Nagy dolog az, barátaim, nagy dolog. De hát csinálják ők, ha ők szedik fel a miniszteri fizetést, engem hagyjanak éjjel aludni, én majd megteszem a magam kötelességét az »osztályülésekben«.
(Szegény osztályülések, ezekre rá lehet kenni mindent!)
A méltatlankodástól haragosan pattogott a hangja, hogy mennyire zaklatják még éjjel is ezek a miniszterek. Sok már, ami sok!
A szegény Haluska Jánosok, alkalmasint ijedten bújtak a paplanjaik alá, míg a nagy ember lecsillapszik.
