A FEKETE ASSZONY • 1879 (30. kötet)
A FEKETE ASSZONY •
1879
(30. kötet)
1879
(30. kötet)
[Az elbeszélés első kidolgozása]
Egy asszony, akitől megborzadunk. Egy asszony, akinek nem udvarol senki; akitől reszketve fut el minden élő ember, akit gyűlöl, megátkoz és akinek mégis meghódol minden ember, mert a fekete asszony a halál, a pestis.
A fekete asszony utálatos és mégis buja kegyetlen és mégis szelídebb az igazi a fehér asszonyoknál, akik lassankint ölik meg az embert: a fekete asszony egy csókkal öli meg egy pillanat alatt.
De ez a csók nem édes mint a fehér asszonyoké.
A fekete asszony nem alattomos, nem hazudik, fekete szándékát nevében hordja, fekete vizitkártyája, mely egy félországot takar el sötéten, egy egész földrészre veti előre borongós árnyékát: hirtelen jő, de mindig a maga alakjában, toalettjét nem változtatja egyszer sem; óriási felhők barna foszlányaiba burkolózva közelg s amint csontos, hosszú karjait leereszti, hogy a halál magvát elszórja messzire, nem ül az ajkain démoni gyilkos mosoly, helyette ott ül a bánat szelíd mélasága.
Jó asszony a fekete asszony!
Könnyelmű, bűnös királyok, akik megsokalltátok népeitek számát, akik a csaták öldöklését arranzsíroztátok, akik provokáltátok a halált, íme itt van, megjelent hívó szavatokra a fekete asszony. Számoljatok most vele. Csókolózzatok össze vele!
A fekete asszony Oroszországban van. Jó helyen. Ott lakik a fivére, a cár. A fehér cár, aki feketébb még őnála is.
Hozzánk is ellátogatott 1873-ban a fekete asszony testvére, a kolera. Sok követelni valóm van rajta. Szegény jó anyámat vitte el.
Mikor hazaérkeztem Budapestről, egy szalmakazal tövében éppen az utolsó cselédünk haldoklott, a híres Suska Mihály, kiről annyit írtam imitt-amott, hogy egy generális is megelégedhetne vele. Pedig Suska Mihály csupán közember volt Guyon Rikhárd alatt.
Anyám holttestét ő vitte le a kriptába, az ő hű kezei (áldja meg az isten, ott ahol porladnak) csúsztatták le a koporsóját s ekkor kapta meg a kolerát.
Mint igazi huszárhoz illik, nyugodtan tűrte, amint a lábait hasogatta, s amint azok dagadtak percről percre szürke ónszínt váltva.
A makrapipa, melyet maga Kossuth Lajos szítt ki számára, még akkor is ott volt az agyarai közt, s a kapadohány maró zöld füstje ökölnyi macskákban kóválygott belőle kifelé.
Az arca nyugodt volt s csak kissé sápadt; a szemei azonban be voltak esve s fényük megtörve.
Kend az, Miska? mondom, amint a kocsiról leszálltam.
Félkönyökét fölemelte, rám nézett, s szemei fölcsillámlottak. Megismert.
Mi baj, Miska?
Belémkötött, ifjú uram, a halál.
Hát mármost mi lesz?
Szomorúan becsukta a szemeit.
Kapitulálok, ifjú uram! Egy parádés kocsissal több vagy kevesebb! A nagyasszonyt úgyis már jó helyre tettem, kinek legyek már én a kocsisa?
Hát az enyim, vagy a Gyuláé!
Szaggatott hörgés fakadt melléből.
Egy ugrással mellette termettem: a nálam levő koleracsöppeket bele akartam önteni a szájába.
Összeszorította fogait:
Nem ezt, nem ezt! nyögé halkan.
A fiákerest, aki hazahozott, leküldtem a pincébe borért; az be volt pecsételve.
Hozzon hát kend jó erős szilvóriumot a zsidótól.
A szilvóriumot nagy kortyokban nyelte le Suska Mihály; még a nyelvével is csettentett utána. Arca lassankint vissza kezdte nyerni élénk piros színét. Legalább boldogan menjen a másvilágra.
De nem az történt.
Miska kedvet kapott az élethez, és eltökélten mondá mintha csak tőle függne:
Hát csakugyan, hogy ugyancsak akarja az úrfi, hogy ne haljak meg?
Hogyne akarnám!
No, hát akkor megbirkózom a kolerával! Majd megmutatom én neki, mi a huszár! Adjon ide, kérem, egy borjúistrángot. Mert hej, lelkem úrfi, mikor én a maga bátyjával, a nagyságos Péter úrral a muszka ellen hadakoztam, olyan hadicselt fundáltam ki, hogy még Görgey is megveregette a vállamat s azt mondta Péter úrnak, akinek keze alatt voltam:
Hogy adod nekem ezt a közembert?
Negyven emberért.
Adok érte harmincat.
Péter úr azonban nem cserélt ki negyven emberen alul, amiért egy kis harag is volt köztük. No, de már itt a borjúkötél; nézze hát meg most ezt a hadi taktikát
Miska lehajolt, maga alá szedte majdnem térdig dagadt lábait, melyek hidegek, merevek lettek odáig: megfogta a kötelet és megkötötte térden felül a lábszárát erősen a csontig, hogy vérkeringés megszűnjék a beteg testrészekben.
A halál útja el van fogva, ifjú uram. Lerontottam előtte a hidat.
És igaza volt. A vén huszár kifogott a kolerán; mindenki belehalt, akit lábhasogatással látogatott meg, de Suska Mihály előtt meg kellett neki retirálnia.
Miska kigyógyult, de nem soká örülhetett negyvenegyedik győzelmének, mert a fekete asszony ifjabb testvére is ravasz ám, s vagy négy hét múlva, mikor már semmit sem gyanított, orvul támadta meg a gyomrában, hányással!
A vén huszár ki nem állhatta ezt a nem várt attakot: vitéz lelke elröpült oda, ahova vágyott, a pokolba; mert ott a német valamennyi, s ő úgy fogta föl az üdvözülést, ha csupa ellenség környezi, hogy mindig legyen kivel verekednie.
Testét azonban oda tétettem kegyeletből a családi sírboltba, s koporsója éppen a Péter bátyámé mellé van letéve.
Ott álmodnak együtt viharos csatákat, győzelemmel végződőket
Költői, csendes helyen, ahova nem hat be a világi zajból semmi.
A rozsdás ajtó aligha fog megnyílni egyhamar, hogy csikorogva megzavarja őket.
Ha eljön is a fekete asszony az idén engem nagyon messze talál az enyimektől.
