A FALU LEGHÓBORTOSABB EMBERE • 1879 (30. kötet)
A FALU LEGHÓBORTOSABB EMBERE •
1879
(30. kötet)
1879
(30. kötet)
Aki pedig nem más, mint az öreg Madzag Máté, a hátulsó szomszédunk, kinek szalmafödeles viskója a temetőre néz, meg a kenderáztatókra.
Maga a vén Madzag is bizony nemsokára odakerül vagy az egyikbe, vagy a másikba, mert hát az ilyen közönséges faluban jó az öngyilkosoknak a kenderáztató mélységes feneke is; nem minden szegény embernek jut a Tisza vagy a Berettyó messze van az innen!
Szomorú élet a szegény Mátéé, bizony csoda, hogy el nem hajítja magától.
Valaha gazdag ember volt, gulyaszámra kupeckedett ökrökkel, tinóval, elhajtotta egész Moldvania országig, ott aztán aranyat adtak neki érte. Mikor hébe-hóba egy-egy szállítmány után, melyen jó áron adott túl, megpihent idehaza zöld zsalus, tornácos kőházában (mely most a Silber árendásé), ha végigment fekete prémes búzavirágkék mentéjében a fölső soron, alig győzött ámen-t mondogatni a töméntelen dicsértessék-re, melyek a kapuk aljából olyan tiszteletteljesen hangzottak feléje, mintha csak maga a tekintetes vicispán sétálna arra a hajdújával.
De hát Máté uramnak nem volt elég a sok arany, a rengeteg bankó, melyet egyenkint megolvasni reggeltől estefeléig eltartott, nem volt elég a tengernyi jószág, egy feleséget szeretett volna még hozzá.
Szerzett is könnyen. Hanem ez aztán olyan hamis jószág volt, hogy vagy tíz év alatt mind elnyelte a többi nem hamis jószágot. Rámás piros csizma, rövid selyemszoknya, hosszú dínomdánom elvitte lassankint a kőházat, a tinókat, az ökröket, az aranyat, a bankót és a gazda becsületét.
Alig maradt valamije, amit még semmivé tehessen a szenvedélyévé vált kupeckodás, mely rossz fordulatot vett a háborús világ után.
Végre is odaszorult az egyszerű nádviskóba, melyet valaha a csősz számára tákoltatott össze hevenyében. Itt éli napjait nyomorban, jó emberek kegyelméből.
Reggelenkint kiül a küszöbre, ahonnan valaha Erzsók asszony a nyalka legények jöttét vigyázta, kiknek a csőszházban találkozót mondott, egy nagy szakajtó van előtte, teliden-tele vasszögekkel.
Ezek a szögek a legutolsó vagyona. Ezek elégítik ki szenvedélyét.
Már korán reggel elkezdi olvasni, mint hajdan a bankókat ezer ráncú homlokán vastagon kidagadnak az erek, szemeiben az izgatottság csillog, éppen mint hajdan, mikor a bankóit számlálgatta.
Néha eltéveszti s elkezdi elölrül. Ha végigolvasta, újra megolvassa. Hátha mégis több lesz, hátha kevesebb lesz Nagysokára aztán megnyugszik, gondosan beviszi a szakajtót s a kemencébe dugja, hol rajt ne akadjon sóvár emberi szem. Bereteszeli az ajtót, elmegy otthonról s sorba járja a jó embereket, a hajdani rokonokat, meg az urasági kastélyokat.
Ott aztán megszólítják az öreg Mátét, hogy megy a dolga, milyen idő jár a kupeckodásra?
Ilyenkor becsülettudóan először panaszkodik kissé, hanem aztán mégis csak kilyukad belőle a kupec-gőg:
Ha nem csurran, csöppen: csak megvagyunk biz ott valahogy bajjal. Éppen most tettem magammal otthon egy kis komputust. No, elmondhatom, hogy még sohasem álltam úgy, hogy sehogy se álljak. Hát csak van, amim van
Még a gyerekek is tudják a Máté hóbortját, s a kenyér meg az avas szalonna mellé, amit a jószívű anyámasszony kiküld, rendesen egypár rossz szöget is adnak az öregnek, mit ím az apjuk küld interes fejében Nemzetes Madzag Máté uramnak.
Mohón kap kivált az utóbbin, hogy élire rakja a többi mellé: hogy estére hozzáolvassa a többihez, elölrül kezdve olvasni a többit is.
Útközben tele van a feje kalkulussal. Hol-hol megáll egy-egy sövény mellett gondolkozni. Zsíros, suta kalapját leemeli fejéről, forgatja a bal kezében, száraz, barna ujjaival megsimogatva gyér ősz aját, mely hátulról egy fogahagyott fésűvel van fölfelé igazítva, és elmélyedve motyogja:
Nyolcvan meg hetven százötven.
Ha ilyenkor kiugrik a komondor valamelyik udvarból (s rendesen ilyenkor ugrik ki), hogy ugatásával megzavarja számadásait, dühösen dobja utána a zsíros kalapot, aztán lassan, méltósággal lépdel azt fölvenni s folytatja zavartan:
Százhetven meg negyven
Nézése tétova, két hosszú keze sebesen kalimpál a levegőben s lebegteti foszlányos szűre két szárnyát.
Óvatosan suhan be az udvaron, s félénken pillant az ajtóra, hogy nincs-e feltörve. Majd lázas sietséggel tolja el a závárt s rohan a kincses szakajtót megkeresni.
Megvan; nem lopta el senki. Hiszen még annyi sok becsületes ember van itt! Nincs is több ilyen példás falu a világon. No, ebben az egyetlen faluban akkor is megélhet a jóravaló ember, ha van valamicskéje. Másutt lehetetlen.
Ölébe veszi a szakajtót és újra olvas, lélegzetét elfojtva, orrlyukai kitágulnak, keze reszket
Az este lassankint leereszkedik. A Máté szemei különben is gyengék már, a szögeket nem látja, csak tapogatva eresztgeti egyik markából a másikba. Mikor az estharang megszólal a karcsú toronyban, elfelejti leemelni a kalapját, mint egy igazi keresztényhez illenék, hanem mint egy valódi kupec még akkor is azt hajtja:
Sok sok. Hátha még több lesz reggelre.
Így él az öreg Madzag Máté napról napra, elméjében megsokszorozva vagyonát: mert a sok szög ezelőtt négy évvel még csak krajcárokat képviselt, ma már csupa ötforintost.
És mindennap több-több lesz számra nézve, kivévén azt az utolsó napot, amely már nem messze lehet, s amikor egyszerre megfogynak vagy harminccal.
Mert harminc darab is elég lesz belőlük, leszegezni a koporsója tetejét az aljához.
