A Székelységről

Teljes szövegű keresés

A Székelységről

Parajd
Négy esztendeje, – 1904-ben, amikor e munkát kezdtük, – a magyar nép művészete összegyűjtéséhez kértem a magyar közönség erkölcsi támogatását, kértem azokat, akik egy-egy művészeti kérdés fölvetése alkalmával lelkesítően buzdítottak a nemzeti irány sürgetésére minden vonalon: támogassanak érdeklődésükkel ebben a dolgomban is. Kértem, keressük és szedjük össze közösen az igazán nemzeti művészet alapelemeit, kértem, segítsenek az elfeledéstől, az elkorcsosulástól, a pusztulás elől megmenteni a magyar népi művészet még megmenthető emlékeit. Kértem különösen erdélyi olvasóimat, a mindnyájunknak drága nemzeti cél érdekében, jeleznék néhány sorban nékem, ha egy-egy eldugottabb, félreesőbb erdélyi vidéken ismernének olyasmit, templomot, temetőt, házat, ruhaviseletet, iparművészeti holmit, aminek magyar eredetisége figyelmet érdemel.
Számos levél érkezett sok jóindulatú biztatással, bátorítással; néhány hasznavehető tanácsot és becses útbaigazítást is kaptam, – de a hang, az érzés magyarsága és nemessége ragadott meg legkivált abban, amiknek közlésével Árkosi Ferenczi Kálmán tisztelt meg.
Tősgyökeres székely ember szólt a saját véreiről s körülbelül ezeket mondta:
Olvastam a Magyar Nép Művészete ügyében megjelent fölszólítását és mivel kiváltképen a lelkemhez nőtt minden, ami veszendő népünk veszendő erkölcseivel, művészetével, jellegének ősi zamatjával foglalkozik: engedje meg, hogy kissé hosszasabban fejtsem ki véleményemet s így, esetleg, használjak az ügynek. Erdélyben születtem, ott nevelkedtem s bizony, nekem is az jutott eszembe, mikor a regenerálásról, a nép erkölcsi és anyagi jólétének gyarapításáról beszél fölszólításában, hogy ez valóban nem más, csak ábrándozás. Ábrándozás biz ez, de nem olyan, amelyen mosolyogni kellene, – hanem olyan, amelyért érdemes cselekedni. Mívelődéstörténetünk, művészethistóriánk nincs; megteremtésére megbecsülhetetlenek lesznek a gyüjtött adatok ama utókor előtt, amely talán nem fog mindent olyan gyáva módon kicsinyelni, mint mi s talán megépíti az államszervezet, a történelem, az irodalom, a művészet palotáit azokra a romokra, amelyek nagyságának, eredetiségének romjai. Mi, a történetírók szerint korcs, kevert, gyülevész csorda vagyunk; a nyelvtudósok szerint tolvajok, akik összelopkodtuk nyelvünket úton-útfélen, amerre a civilizáció vidékein csatangoltunk; a művészek, sőt saját fiatal óriásaink szerint pedig barbár, vad a magyar, soha nem volt, nincs is érzékünk a szép iránt. Uram! ön ezt meg akarja cáfolni?… Megfontolta, mit cselekszik?… Milyen szépen kimutatják majd a gyüjtés egyik darabjáról, hogy ezt ettől a nációtól, a másikat meg amattól tanultuk el, – hiába jelöli meg azt a félreeső falut, ahol rátalált, ahonnan a nép nem szokott eltávozni, csak a szomszéd községbe s végül a falu alá, a temetőbe. Subáink, zekéink diszítését a szlávoktól, tótjainktól tanultuk s így került hozzánk a többi is, hisz’ őseink nem hoztak magukkal egyebet, mint lovat, kancát a tejszükségletre s nyerget, hogy alatta puhuljon a pecsenye. Ilyen fajtáju tudományos okoskodással terelték el figyelmünket a magunkéról s mi nem is igen igyekeztünk dicsekedni a «lopott» holmival. A múltból amúgy se sok maradt, ami maradt, azt is dugdossuk és meglássa: eltagadja a «harisnyás» székely is.
Nehéz az élet a székely földön! És majd ha önök, az urak, oda állanak a székely elibe s megkérdezik, hogy azt, amit csinál, miért csinálja, – nem csoda, ha roppant bizalmatlanságában nem meri megmondani az igazat, hanem vagy megtagad a dolgával minden közösséget, vagy pedig formás hazugságokat eszel ki hirtelenében és örvend, ha önök elhitték neki.
Az «úr» gyűlöletes valami a székely előtt, szint’ az egész Székelyföldön. Nem csoda. Hisz’ úr a szolgabiró, úr az erdőmester, úr a jegyző és a végrehajtó is úr, – a jegyző úr rótta ki az adót s ezért ütteti dobra a házat a végrehajtó úr. És a többi úr is azért vagyon, hogy keserűvé tegye az életet.
Nehéz lesz az adatgyűjtés, mert önök urak és a néphez idegenek.
Pedig van még menteni való, a mentésnek azonban ez a tizenkettedik órája. Ha ez a nemzedék, mely most kocog a sír felé, ha ez kipusztul: kipusztul még az emléke is a régi világnak. Ma a leányok bolti karton ruhát viselnek már, florentin kalapot, cipellőt, – oda a régi csizma, elmúlt a bözödi szalmakalap s a házi szőttes hitele. A fehérnép bomlik a selyem után s bötüvetéshez tanúl a góbé is, hogy a váltó alá odakanyarinthassa a nevét. Oláhországból pedig érkeznek vissza a kisasszonynyá züllött leányzók, hozza egyik-másik a becsületét pénzzé téve, de a mételyt mindenik. És terjed a bűn. Eddig a primipilus székely nem adta leányát jobbágycsaládból származó legénynek, se a fia jobbágyleányt el nem vehetett; számontartották a kapaszkodó jobbágyokat, – mert a fogalom, az nem veszett ki, hiába törölték el az intézményt, – jóravaló gőg lakozék a székelyben az úgynevezett, «alábbvaló» iránt. Ma, bezzeg, a primipilus fia elveszi az oláh bojár megúnt szeretőjét, mert hát pénzt hozott haza. Hiába, a «döglesztő» (a banknak járó törlesztés) parancsol s csak így lehet még egy kicsit marokban tartani azt az ősi földecskét, amelyhez nagyon, nagyon ragaszkodik a székely.
… A politika pedig majd elvégzi, ami még a temetésig vagyon. Ha a pesti jó urak látnák, a sok szakács mint sózza el a levest, mire a szikulus is hozzájut, hogy kanalazhatna belőle! Mivé lesz a hazafias gondoskodás, mire a nagy hegyek közé kerül!… Kiosztják, drága pénzen, a mételyes juhokat, adnak a jó paraszttojásért olyan kotlós fajtojást, hogyha egyből véletlenűl kikél a nemzetmentő állatka, a hetedik falú eljár a «császárcsirke» bámulására, hogy megcsodálja a sárga harisnyás, fekete gúnyás mentő madarat… De micsoda gyönyörűséges dikciókat hallunk aztán a székelymentők tiszteletére rendezett díszebédeken!
Nehéz lesz gyűjteni, uram, közvetetlenűl a néptől.
A székely már mindenben adókivetést vagy árverést lát. De meg az idegen bajosan igazodik el ennek a népnek az eszejárásán. Egyik eszével így, a másikkal meg amúgy gondolkozik a székely – és legalább is az egyik gondolat rendesen az: hogy is rázhatnám le ezt az urat a nyakamról úgy, hogy «osztég» a végén mégis csak én kacagjak?… Ha valaki kitalálja a gondolatát, az tetszik néki s akkor kötélnek áll. Mert nyomoruságukban is van játékra kedvük mindig, – ennek pedig a gyűjtő adja meg az árát. Nem emlékszem már ki, de tanár ember és hozzá székely eredetű, gyűjtötte a tájszavakat a nép ajakáról, – került is annyi fura, sohase hallott tájszó a gyűjteményébe, hogy elképped aki olvassa.
Akkor tessék ügyelni a góbéra legjobban, amikor a legjámborabb pofát vágja.

KARAKI GERGELY HÁZA TOROCKÓN. (I. tb.)
… Az ősi szokások fölemlítésénél kár lenne elhagyni az atyhai és siklódi temetési szertartást; a régi, teljes hun szertartás ötven év előtt még gyakorlatban volt, – a siklódiak tartottak meg belőle annyit, hogy lobogós kopját is tűznek a sírra. Háromszék-megyében a bölöni templomerőd és a fülei temető is nevezetes; az utóbbi azért, mert a sírokat napkeletnek fordítva ásták meg örökké, a halott lábbal fekszik keletnek, úgy, hogy a fölkelő nap mindig beragyogja fejfáját… Udvarhelymegyében, a Nyikó és Gagyvize melletti községekben három régi templom pusztult el az utóbbi öt esztendő alatt: Kedében, Gagyban, Martonoson; a kedeinek menyezetdísze Kolozsvárt van, a másikból nem maradt semmi… Ház, azt hiszem, már csak Kobátdemeterfalván van eredeti «tornácos». Torockó-Szentgyörgyön még talán meg van az utolsó, torockói módon, kinyúló gerezdekkel épített faház… Guzsaj, orsó, járom kifaragva s föstve, van minden faluban; osztováta (szövőszék) is van még; barackszemes, meg másféle asztalnemű, régi köntös, fejdísz, még egy-egy akad a nagy ládában, ahonnan tán csepsze (régi módi lókötő) is kerülhet elé. Él még néhány ezermester is. Van, aki készít cimbalmot, fegyvert, kést, patkót, villát, kalapácsot, asztalt, széket, házat, szekeret, pipát, csizmát, órát, ruhát és még a jó Isten tudja mit. És ez a sok mesterember egy ember s nem tanulta a mesterségeit senkitől; most zongorát akarna csinálni, már látott is kettőt. Ha még egyet lát, akkor megcsinálja… Etéd községben maradt meg a régi hangszer, a timbora (nem tambura). Egész Erdélyben csak itt. Érdekes, szép és inkább szőke nép Etéd lakossága, holott a környék fekete hun maradék…
Ilyenformán oktatott s a munka további folyamán is segített adataival emberül, Árkosi Ferenczi Kálmán.
Megszíveltem továbbá a székelység igaz jó barátjának, a székely ügyek országos intézőjének, maga is székely Sebess Dénesnek tanítását.
– A székely kérdést, mint hazánk egyik égető közgazdasági és nemzetpolitikai kérdését, nem szabad elszigetelten, különleges szempontokból birálnunk. Itt világáramlatok hatásait érezzük s legyünk tisztában azzal, hogy a fajunk politikai és társadalmi felsőbbségét, fejlődésképességünket megzavarni akaró törekvésekkel szemben a nemzeti termelés minél szélesebb alapokra való helyezésével, annak minél tökéletesebbé fejlesztésével kell küzdelembe szállani. A népjólét fokozása, az érdekek megzavart harmoniájának helyreállítása a cél s hogy ezt elérjük, szükség van a nemzet minden erejére, éleslátására és főként értelmiségének bevonulására.
Hát igen, ehez a nagy munkához kiván csatlakozni a maga dologtevésével ez a kis könyv is. Fajunk politikai és társadalmi felsőbbségét, fejlődésképességünket kivánjuk igazolni a székely nép művészi rátermettségének bemutatásával is, a termelés nemzeti jellegét szorgalmazzuk így s nyilván a népjólét gyarapításához is hozzá tudunk járulni a székelység szépséges művészetének megismertetésével.
Mert megdöbbentően igaza van Sebess Dénesnek.
Ha valaki bejárja ma Erdély folyamvölgyeit vagy hegyi falvait: megdöbbenti a vidék, a falvak síri csöndje.
Ének nem csendül, nem viszhangzik a hegy a dolgozó fiatalság zajától, puszta, kihalt világ az. Olykor hangosabb a falu: amikor összegyűlnek az öregek és gyermekek, hogy a fiatalságot, az erőt, a munkabírást kisérjék ki az Amerika felé vivő vonathoz. Erdély állomásain megszokott jelenség már a síró, lármázó tömeg, a búcsuzkodó távozók; azután csönd lesz a faluban. Egy-egy szomorú arcú öreg legelteti kócmadzagra kötött marhácskáját ott a kopár hegyoldalon, vagy a völgyek szegényes viskói alatt. A csiki-háromszéki havasok közt, a kattogó gyár mellett izzadó napszámosban lelünk azoknak a fiaira, unokáira, akik mint primórok, vagy lófők a szabadságharc küzdelmeiben vérük hullásával igyekeztek megtartani a hazának azt a földet, melyet a végzet Attila óta rendelt számunkra. A másfélezer éves otthon szeretete nem marasztja már Csaba nemzedékét, a föld tulajdona másé – s a világgá széledt nemzedék felejti ősi hagyományát. A sárviskók között bandukoló öreg oláh – talán maga az a fölszabadult jobbágy, a kinek a magyar haza, Kossuth szavára, földet és szabadságot adott. Mi történt etájt azóta, hogy az érsemlyéni bölcs itt járt s hogy a szabadságharc nagy vivmányai áthatották a politikai és társadalmi életet, amióta a törvény előtti egyenlőség, az önkormányzás, a gyülekezési jog, a sajtószabadság nagy elvei diadalmaskodtak? Mi történt a paraszttal? Mely átalakuláson ment a község keresztül? Mintha alapjában megrendült volna, mintha föloszlott volna minden. Mintha csak külső, nehezen elviselhető kötelékek védenék még, úgy ahogy, az alaki összetartozóságot. Miért történt, hogy a tömegek politikai győzelme, mely nékik a szabadságot, a testvériség és egyenlőség áldásait szerezte meg, megelégedést, jólétet, anyagi boldogulást nem tudott teremteni? Azt látjuk itt is, amit világszerte: a korlátlan és szabad verseny nyomása alatt mindinkább és inkább eltünnek a kis- és középtermelő erők. Ami nagytermelővé nem tud emelkedni, alásülyed. A középosztály megszünik termelő erő lenni: vagy apró gazdaságokká morzsolódik össze, vagy a latifundium vagy a tőke nyeli el. Toqueville írja a Souvenir-ben: «Azt beszélik, hogy a francia forradalom, miután befejezte művét, véget ért – és ime folytatódik.» Elérünk-e valaha oly társadalmi átalakulást, mely teljesebb, mint amilyen apáinknak kellett, vagy csupán amaz időnkint megszünő anarkia felé haladunk, mely elaggott népek ismeretes és gyógyíthatatlan betegsége? A negyvennyolcadiki forradalom sem fejeződött be a gazdasági téren. A szabadság és egyenlőség eszméi sokszor hogy eltorzultak az életküzdelmekben, a gazdasági erők mérkőzése közben. A negyvennyolcadiki szabadságharc az emberi jogok kivivásával egyenlőséget teremtett, de a gazdasági erők élet-halál harcában az egyenlőtlenséggel állította szembe a szegényt és gazdagot. A paraszt magára maradt tőkeszegénységével, tudatlanságával. A patriarkális családi élet helyébe keserű gyűlölet, gonosz színlelés, vagy erkölcstelenség burjánzott. A törvények labirintusában a kis exiztencia nem tud eligazodni vezető nélkül. Mit ér neki a legtisztább humanitással megalkotott egyenlőség, ha például a háromnapi fizetést elrendelő váltóvégzést nem érti meg, ha házát, melyet nagyapjától örökölt, amit a magáénak tudott, egy napon azért veszik el tőle árverés útján, mert rosszhiszemű szomszédja, a téves telekkönyvezést fölhasználva, valamelyik banknál megterhelte.
Egy marosszéki-somosdi székely embert az elmúlt évben kikérdeztem amerikai élményeiről. Miért ment el? miért vágyott vissza?
– Dolgozni sokat kell ott, uram, nem is fizetnek olyan túlsokat, mint hirdetik. Másfél év alatt nyolcszáz forintot takaritottam meg, igaz, de tizszer olyan nagy munkával, mint idehaza. Hanem ha munkám elvégeztem, nem parancsolt velem senki többet. Nem kellett félve találgatnom a faluba érkező kocsi robogásáról, hogy végrehajtó, ügyvéd, vagy szolgabiró-e? Nem zaklattak adóért, mert ott a szegény ember nem fizet semmit, nem kellett ácsorognom sokszor nagy munkanapokon hetenkint különböző hivatalok előtt és még sem beszélt velem lenézőleg senki, hanem magával egyforma embernek tekintett, aki szóba állott velem.
Csikmegyében az idén a napszámosnak négy-öt koronát is fizettek. Női cselédeket soha nem remélt nagy fizetéssel keresnek, de hiába. Közös konyhák alakulnak rendre az országban, mert nincs házi cseléd. A munkások százezrei kelnek át évenkint tengerentúlra, megdrágítva itthon a termelést, sokszor lehetetlenné téve a megélhetést az itthon maradottaknak. Nagy parasztcsaládok, – az ő erős, patriarkális szövetségük alkotta a községi életet, – föloszlottak. Egyik-másik fiú elment a nagyvilágba, fiákeres, rendőr lett; megvetőleg beszél otthon maradt fiatal öcscsével, aki irigykedve nézi a civilizáció áldásaiban részesülő idősebb testvért, hisz’ egy nap alatt keresett dorbézoló urakkal annyit, amennyit ő egy hónap alatt. A leány egyenesen beléhull az iszapba, anélkül, hogy sejtené, amikor házi szőttes ruháját, bubos fejkötőjét uri ruhával cseréli ki. Mindenki utálja a falusi közösséget. Ha azután megjön a levél a távoli országból, nagyítással és csillogó képekkel teli, százan esnek gondolkodóba. Inkább ma, mint holnap, csak el innét!…
Igy lesz árvább a falu s így szalad ki alólunk, darabonkint a föld, a haza.
Rozmarin, muskátli nem virít a régi kis székely házak deszkás ablakában, düledezik a kapu, korhad az ősi kapuzábé, keritésnek nyoma se marad s új gazdát vár a kopasz sátoros kert. Ahány ősi falu a Hargita mellett, a Firtos hegye s a Réztető alatt, a Rika aljában, megindult már valamennyi. Aki még maradna, lassan sorvadozik az is. Ide-oda lengő nádszál lett a régi, büszke törzsökökből.
Két régi tipus marad meg odahaza még. Egyik az agyafurt góbé, a mindig ügyesbajos, másik meg a lemondó, aki megadja magát sorsának s várja a napsütött tornácon az idők múlását.
Ime, példának, az egyik: a furfangos székely.
Tordátfalváról beállít Udvarhelyre, az ügyvédhez, Kovácsy Ernőhöz, (hej, áldott ügyes ember!) a bajos székely, Csiki Gergő.
Nagy sora van.
Köhécsel, csosszint egyet-kettőt, süvegét lehelyezi az ajtófélfa mellé s édesen, mint a csurrantott méz, súgva, meggörnyedve kezdi:
– Nacscsás üdvégy úr!… (Kacsint, csöppet mosolyogna is, hogy megkedvelje az úr.) Ezt az írást hoztam. Valami üdő van rajta, vagy mi. Tessen megnézni.
– Jó – szól az ügyvéd, mielőtt az írásba betekintene (hej, kedves szép úr! pulickával fölmártanám!) – hát tanuja van-e kigyelmednek?
– Ha, te, ha!… tanú!!… Hát az egész falu! ’Sze, istállom, ott volt az egész falu.
Az ügyvéd bólintott. Akkor nincs baj.
– Jó! Jó! az egész falu ott volt. Kettőt hát nevezzen meg.
Csudálkozik Csiki Gergő.
– Kettőt-e?… ’Sze, ne, ott volt az egész falu.
– Mondtam már, kettőt nevezzen meg.
– Kettőt-e?… Hát izé, ne tám… Vaszi Están komám uram es ott vót… s ha jól tudom, ej’szen Kalányos Gyurka es látta.
Az ügyvéd (hej! egy kicsit nagyon siet a szegény ember dolgával, mégis!) föl akarja jegyezni a komámuram, Vaszi Están, meg a Kalányos Gyurka nevét.
Csiki Gergő azonban hirtelen az ügyvéd kezéhez kap:
– Nacscsás üdvégy úr!… Ej’szen tám addig ne írnók csak fel! Hogy menjek haza s beszéljek velik.
– Jó! Jó! Menjen s beszéljen velük. Kedd reggelre itt legyen kigyelmed a két tanujával.
– Hozom az egész falut.
– De aztán csak az igazat! Tudja kigyelmed, hogy a törvénynyel nem lehet tréfálni. Sok szót ne szaporítson, de a mit mond – –
– Értem, istállom.
– Tudja, hogy a vallomására meg kell majd esküdjék. Meg mer esküdni rá?
Áhitattal felel Csiki Gergő:
– Én? Én, akármikor, istállom.
– Tegye szivére a kezét!
– Én? Én, akárhova, istállom.
Indul.
Az ügyvéd utána szólt:
– Csiki Gergő, ked volt-e már büntetve?
– Én?
– Maga, maga.
Sértődve mondja, de elébb nyelt egyet:
– Há’ mér?
Kedd reggel beérkezik Tordátfalváról esmég, Csiki Gergő. Nincs vele az egész falu, tanut se kapott kettőt, de a komája, Vaszi Están mégis csak béballagott véle a törvény elé.
Vaszi Están alapos ember. Béhuzódik abásfalvi kicsi bundájába s megmelegszik minden szó előtt, amit kiád az ajkán. Aki tőle kérdi, hol a vella? – annak azt feleli: «A gereblye mellett.» Hát a gereblye? «A vella mellett.» Hát mind a kettő? «Egymás mellett.»
Mennek a törvény elé.
Csiki Gergő jól agyba vette az ügyvéd tanácsát: sok szót ne szaporitson, de amit mond – –
Mint a ma született bárány, olyan ártatlan ábrázattal, olyan szelíden ácsorog a biró előtt.
Azok nem cerimóniáznak. Pedig, mielőtt dologra térnének, Csiki Gergő szeretne egy kis históriával kedveskedni a méltóságos biró urnak. Meséli is alázatosan, hajbókolva:
– Künt valánk az Avason a komámmal, ehejt ni, Vaszi Estánnal. Egy honcsokturásra, istállom, ráülék. Éppeg elővevém pipámat s hát nem szuszog. Széjjelnézek s kapok valami bosika-ágat s ki akarám szúrni a pipát s ahajt a sorkon – –
– Mit locsog itt kigyelmed össze-vissza! – támad rá a biró, aki a papirosait rendezi. – Akkor szóljon, ha kérdem.
Suly egye ki az egész törvényszéket. – dunyogja Csiki Gergő, de ezt nem hallja a biró, csak azt:
– Akkor, én, istállom. Akkor.
Telik az idő. Csiki Gergő egyre görnyedtebb s nagyon melege van.
Végre megkapja a kérdést.
– Hogy hívják kigyelmedet?
– Engem?… Csiki Gergőnek, engem.
– Hová való?
Csiki Gergő, látván, hogy egy pennás ember mindent fölír, amit ő mond, halkabban feleli:
– Én?… A fődbe, én.
– Ne tempózzék itt, –– förmed rá a biró, – mert nyomban lecsukatom. Azt kérdeztem: hová való?
– Én?… Ahová a falu. Tordátfalvára, no! Megkövetem, Tordátfalvára én.
– Hány éves?
– Én?… Kettő héján hatvan.
– Milyen vallásu?
– Amilyen a falu.
A biró haragos mozdulatára azonban, hirtelen mondja, de olyan engesztelő hangon, mintha ő maga is kicsinylené azt a vallást, amiért a méltóságos biró úr úgy megakart haragudni:
– Pápista volnék.
– Van-e felesége?
Csudálkozva tekint az ügyvédre Csiki Gergő.
– Nékem?… ’Sze, istállom, éppeg hogy ü miatta…
– Van-e felesége, az volt a kérdés!
– Vagyon… E’ piros asszony. Arra müfelénk, istállom, a szőkére aszondják – –
– Hát gyermeke?
– Nékem, e’ sincs, istállom, aztán! – felel határozottan Gergő, mintha ez a kérdés már becsületbe vágna. – De van az asszonynak.
– Hány?
Gondolkozik a székely.
– Körülbelül… hat. (És súgva, bizalmasan magyarázza:) Fiatal korában Pesten szógált az asszony. Sok helyt szógált. Nékem hatot vallott, bé. Három otthun van belüle.
– Büntetve volt?
– Én, istállom? Én sóse! Én még a téglarészemet nem vettem ki.
– Van-e vagyona?
Mosolyog a Gergő. Hogy ő neki, van-e vagyona ő néki?!
– Van, istállom. A le- s feljáró út.
A biró ekkor fölszólítja: az igazsághoz híven, – jól meggondolva, hogy vallomására esküt is kell tennie, – adja elő a tényállást.
Csiki Gergő fohászkodik egyet, az ügyvéd felé pislant, megvakargatja térdén a harisnyát, mintha szűk volna s kezdi áhítatosan:
– Tekéntetes törvénybiró úr!… Mü…
Még egyet megpihen, szemét behunyja, szusszan is egyet s már ezután mondja, hiba nélkül:
– Mü az erdőről, az ökrökvel s ahajt, a komámval, haza. A kapunak neki. S hát nem!… No, e’ baj! nagy baj!… S mü essent neki. Essent s essent. S egyszer csak: zuhi! A kapu bé s mü az udvarra bé. S ott, a házajtónak neki! S hát nem!… Ez es baj! nagy baj!… S mü essent neki. Essent s essent. S egyszer csak: zuhi! az ajtó bé s mü a házba bé… No!… Az asszonyt fejbe s Dani Jóskát, a biró ecscsét, az ágy alul kü. És én az emelő rúddal neki!… Zuhi! Zuhi!… S egyszer csak nyekk s Dani Jóska, a biró ecscse, meg. Hát csak így.
Ilyen Csiki Gergő.
Keressük most meg a másik tipust is, a régi tornácon.
A facsaros Nyikó völgyében tüzelt ránk a júliusi áldott nap, lovaink tikkadtan kapaszkodtak Kobátdemeterfalva felé. Az oldalakon kévékben száradt a gabona; boldog verébnép lakomázott a tarlókon. Lassan, lomposan, csak módjával, a székelység most dolgozik a szénával. Mert lesz az idén, széna is lesz bőven, törökbúza is, ejszen, ha a jövő héten ád egy kis esőt az Isten!
Aki most találkozik az úton osdolai szikulussal s megkérdi tőle: ked hova való? – annak hetykén felel a székely: «Osdolai. Mi baj véle?» Mert hogy ilyen felséges idő van s termett Osdolán ropogóscseresznye jócskán. Bezzeg, tavaly ilyenkor, aki akkor kérdezősködött, milyen alázatosan, milyen esetten felelt annak a székely: «Mü istállom, mü csak Osdolán nyomorgunk!» Mert hogy tavaly öt szekér cseresznye alig lett, az is afajta hitvány.
Most!…

Kakas Mózsi bá'ék, a régi tornácon Kobátdmeterfalván.

Nyári konyha, Kakas Mózsi bá életén, Kobátdmeterfalván.
A faluban nem marad épkézláb ember, a másfél esztendős legényke is künt hempereg a mezőn, tanul szénával dolgozni és ott, a mezőn, új szénába ágyazva a csecsszopó gyerek bölcsője is, a széles karimájú bözödi szalmakalap alatt, amit az anyja helyezett fölibe.
Csak az öregek vannak odahaza s irígylik azokat, akik a mezőn csinálhatják a szénát.
Szekerünk beállott, Kobátdemeterfalván, a vén Kakas Mózsi bá’ udvarára.
Mózsi bá’ a tornác küszöbén üldögélt; rég múlt hetven az öreg. Mellette a vasvella. Sütött rá a nap. Beljebb ült, kis széken, guzsaly mellett, Véri asszony, Mózsi bá édesanyja. Véri asszony mellett, köhögős Sári néne, aki Dummogó Józsi bátyánk után maradt el özvegyen a szomszédban, már ezelőtt tizennégy évvel, hatvanhét esztendős korában. Sári néne is az orsót pörgette. A két öreg asszony között, a földön csücsült kicsi Anna, Véri asszony dédunokája, lángpiros pendelyben és sütött ő rája is a nap.
Sarokban a gabonás szuszink, rajta egy borító; odébb egy kis tekenő, meg a cirokseprő; a falon lóg a tisztára súrolt lapító s a laska sirítő, fölöttük, a koszorúgerendába akasztva két rozsdás kasza: a hijuba szolgáló lajtorján egy szürke vén tyúk szunyókál. A tető pereme szép csipkés árnyékot vet föléjük a fehérre meszelt falra.
Beszélgetnek.
Véri asszonynak legnehezebb a sora: három esztendeje, egy szikrát sem lát, csak éppen hogy a fonalat ki tudja tapogatni a guzsalyról. Dédunokája, a négyesztendős kicsi Anna, vezetgeti ki a tornácra, meg az udvarra.
Sóhajt Véri asszony:
– Bárcsak annyira vónék, hogy a malacokat el tunnám látni!… Pedig az éjszaka is, milyen tiszta volt a szemem! A kisablakon néztem ki az életre. Bár féligre látnék úgy émötten is!… Mi hasznuk így vélem?… Mózsi, te! löktél a tinóknak, édes fiam?
Csöndesen felel Mózsi bá:
– Ráér.
– Ha én még egyszer enni adogathatnék az állatnak! De már a legyek is rajtam! Esznek már, elevenen. Ma is meghalnék jó szívvel, ha lehetne!
Mózsi bá’ cirógatja a vasvella nyelét s azon csöndesen beszéli:
– Idesanyám is úgy vón’ csak véle, mint a fás ember, aki a halált szólította. Ejszen, amikor gyütt, aszondta néki, csak ezt a kicsid fát segítené föl kigyelmed a hátamra… Ked is azt adná: hadd jöjjenek unokáim, elbúcsuzni! Meg engem is csak megtapogatna kigyelmed elébb! Meg, ehejt ni, Sári néne után is átszalajtana kigyelmed a szomszédba!
Sári néne bólint rá, többször. És köhécseltek.
Hallgattunk. A lovak jóízűen ropogtatták a szénát. A szürke vén tyúk, mintha álmában, riadt egyet a lajtorján s aztán tovább szunyókált.
Véri asszony megint csak sóhajtott:
– Akar a gyertya, úgy fogyott el a szemem, apránkint.
– Orbánc került a kigyelmed fejibe, – mondja, igen határozottan, Sári néne.
Mintha nyomtatásból olvasná, olyan határozottan beszél Sári néne, ha egyszer elkezdi. Közbül nem is köhécsel, pedig máskor egyre.
– Hej, ha Szász Izsákné meg vón’ még, Kisfaludban!
– Nagy tudós vót, – helyesli Mózsi bá’, – afajta csak születve születik. Igen tudós asszony vala Szász Izsákné.
– Az meggyógyított vón engem, – sóhajt Véri asszony – ha el nem vón telve az idő!
– Az meg – bólint Mózsi bá’. – Gyógyított az veszett állatot is. Vért porral tisztított. Hordoztak ahhoz Besztercéről is olyan beteget, aki hejába forgott a doktorok kezin. Helyrehozta. Nagy tudós vót, no!
– Most én is kint vónék a szénánál! – panaszkodik Véri asszony.
Megint hallgatunk.
Kicsi Anna se moccan.
– Szóltál, te Mózsi? – kérdi Véri asszony.
Mózsi bá’ int, hogy ő nem szólt. Cirógatja a vasvella nyelét s mialatt csak néz maga elé, kezdi mondani, bevezetés nélkül, mintha már régen erről folynék a szó:
– Pedig a sok pénz, ott a Várhegybe! Eleget dógoztak véle, nem lehet kivenni. Ahajt megyen egyre lejjebb, lejjebb. A dákusok ásták el annyira, a suly ette vón’ ki üket!
Véri asszony nagyot fohászkodik:
– Az éjjel álmomban, egész jól hallottam. Álmomban látok, hallok, álmomban fiatal??
– Tán táncba is eljár kigyelmed? – tudakolja Mózsi bá’, roppant komolyan.
– Vótam a kútnál is álmomba, – panaszkodik tovább Véri asszony, – de olyan hideg vót a vize, hogy aki abból itt’ vón, annak megfagyna a zsírja s ahajt halva maradna… Mózsi te! lökjél már a tinóknak, édes fiam!
– Ráér! – feleli csöndesen, Mózsi bá.
Sári néne most kezdi igazán dicsérni Szász Izsáknét, aki olyan születve született tudós volt.
– Csak rátekintett a betegre s egyszeribe megmondta, életös lesz-e?… Engem is, lám!… Mer’ akkor reggel – (hajnalban a csordás az avaskert fölött tülkölt, most is hallom), – amikor a gazdám, Isten nyugtassa, aszondja: «Sári te! ihatnám!», odamék hezzá s karomra, ide né, erre a karomra veszem a fejit s úgy adá ki a lelkit, ippeg hogy akkor. Rusnyán zakatolt a tüdeje. Aztán csak száradt az én karom. Aztán egyre láttam szegényt. Künt ült a ház előtt, a cserefán, halála után is. Mellette két ejteles kártyuban a burjános pálinka, amit annyira kedvelt ő, szegény gazdám, Isten nyugtassa! Mind ijedeztem tüle, a karom meg száradt. Csak a bőr, meg csont. Ehejt né, ez a karom!… Akkor mentem át Kisfaludba, Szász Izsáknéhoz. Mind sírtam, egész úton. Otthon feküdt a házban, mer’ akkor már dagadott a lába néki is, szegénynek. Rám peslant az ágyából. «Szerencséd, hogy itt vagy, édes jányom, máskülönben mához egy hónapra fődbe tennének téged!» Azt is tudta, hogy gazdám (Isten nyugtassa!) itt adá ki lelkét az én karomon, aki úgy száradt el azóta. Azt is tudta, hogy halála után is egyre láttam a ház előtt, a cserefán. Meg azt is, hogy két ejteles kártyúban a burjános pálinka… Hát hogy honnan tudta? Mer’ hogy mindent tudott. Rendölt is. Avas tormát, repceolajba. Az Isten megáldja érette, a haló porában is. Ő gyógyított meg engem, csak ő, Szász Izsákné.
És köhögött hosszasan Sári néne. Mint amikor iszákban száraz diót ráznak.
A szürke vén tyúk rémülten rebbent le a lajtorjáról, de a másik két öreg nem mozdult; kicsi Anna se ijedt meg. A lovakat itatta kocsisunk.
Véri asszony kérdi:
– Mózsi, édes fiam, hol a nap?… De lassan telik!… Ej’szen, lökhetnél már te a tinóknak, mégis!
Mózsi bá, megvakargatván fehér üstökét, elnéz messzire s aszondja:
– Ráér.
Hosszú csönd után, mégis csak Mózsi bá szólal meg.
– Ides anyám! Ma pintek, vasárnap harangszentelés. Az uj harang!
Miután sem Véri asszony, sem pedig Sári néne nem felel rá, ő maga folytatja:
– A régi nagy harang vót olyan hangos, mint ez, az új.
Véri asszony mintha nem hallaná, Sári néne pedig talán még egyre Szász Izsáknéval vesződik.
Mózsi bá’ már olyan halkan, csak magának mondja:
– E’tán, az új harang, e’ még süketebb…
Lám, Véri asszony ekkor bólint, háromszor is, mondván, nagyon panaszosan:
– Majd elég hangosan szó a’, én nékem! Csak legalább vesárnapra halnék meg.
– Köznap is jó lesz tán, ides anyám, mü nékünk? – veti Mózsi bá.
– Mózsi te! édes fiam! – korholja fiát Véri asszony, – hová gondolsz!… Ilyen munkaidőbe! Egy mihaszna vak asszonyér’ elhagyják a drága jó szénát!
Fölpillantott kicsi Anna is, Véri asszony dédunokája s ő is megszólal. Nagyapjának, Mózsi bának mondja, reménykedve:
– Nagyapó! Osztég, ha meghal vesárnap nagyanyó, ejszen majd én is kimék a szénához?
…A lovak ittak is. Egészséget adjon Isten!…
Mentünk.
És van a Székelyföldön még egy harmadik tipus, – de abból már csak egy maradt, egyetlen egy: az utolsó magyar szombatos.
Udvarhelymegyében, bent a székely hegyek közt, a világtól messzire megbújt Bözödujfaluban él az utolsó magyar szombatos, a falu birája, igaz böcsületes szikulus: Sallós József.
Hogy milyen messzire van ő ott mi tőlünk!
Vágyakozásainktól, fenekedéseinktől, országdolgától, a tótágast álló világbékétől, vasúttól, villamosságtól, neuraszténiától távol, – és milyen összhangzatos, tehát boldog az élete. Nincs szüksége semmire abból, ami nékünk is hiányzik, de aminek mi a hijját szenvedjük. Ő még faggyugyertyával világít télen, nyáron meg, – mint a Mikszáth Kálmán horpácsi urodalmán, – világításra bőven elég néki a szentjánosbogár.
Székelykeresztúrról, – Kedén (ahol még «károgó» is van Kálmán Mózsi bátyánk régi módi csürjén), Szent-Miklóson (ahol a boronás ház szöglete oszloposan körül van tapasztva), Siménfalván (ahol a paraszt-barokk díszlik), Kis-Kadácson, Nagy-Kadácson, Kobátdemeterfalván, a szilvaaszalós Tarcsafalván, asztaglábas Martonoson, mályvaerdős Etéden és Kőrispatakán át, – ha reggel indult a szekerünk, éppen vacsorafüstre kanyarodunk Bözödujfalu völgyébe.
Éppen péntek este.
A két tömzsi székely ló (Vígmiska az egyik. Szomorujelentésnek hivják a másikat, én nem tudom miért s a kocsisunk se magyarázza bővebben) megáll a falu alatt és se biztató szóra, se ostorösztökélésre, ők a Herkópáternek se tovább!
– Nem fáradtak, – igazolja őket kocsisunk, – a sok bögölyre aprehendáltak meg, könyörgöm. Valamit akarnak ük, aszondom!…
Mialatt mi a falu felől pászmázó, haloványkék foszlásu vacsorafüst békés illatát élveztük és szinte láttam, mint telepszik bogrács mellé az aratásról hazatért magyarság, – kocsisunk Vígmiskával és Szomorujelentéssel értekezett: barátságosan cibálta fülüket, megcirógatta a vak szemük tájékát s így tudta ki tőlük, hogy mi a szándékuk?
– A rusnya dögei! – dicsérte őket aztán szeretettel, – ejszen, azt akarják, hogy egy kis zöld kenderrel ha’ dörgölném be üket!
Azt akarták, csakugyan.
Mert aztán haladtak, a sok templomos Bözödujfaluba, ahol magyarba ojtva terem a zsidó is.
– Atyafi, – kértem kocsisunkat, – mutasson ám majd nékem szombatost.
– Csak egy van még, igazi szombatos, a bíró. Oda állunk bé.
– Hát a többi hova lett?
– Hová?… Ki meghótt, ki meg ippeg zsidó lett.
– Azok milyenek?
– Milyenek?… Ehun e’, mint magam. Szürke harisnya ü rajtuk is, meg condra.
– Magyarok maradtak?
Vállat vont. Hogy micsoda hejábavalóságot locsogok! Persze, hogy magyar! Ha eccé’ magyar vót!
– Mit csinálnak?
Azt vélte a derék ember, mókázok véle. Mogorván vetette:

 

KÁSZON ALTÍZI MENYECSKE SZŐTTES ROKOLYÁBAN FEJÉN CSEPESZ (FŐKÖTŐ); ALTÍZI FÉRFI ÉS NŐ. (II. tb.)



GYIMESI CSÁNGÓ LEÁNY, GYERGYÓ-ALFALUSI SZÉKELY ASSZONY, GYERGYÓ-ALFALUSI SZÉKELY FÉRFI. (III. tb.)

SALLÓS JÓZSEF. AZ UTOLSÓ MAGYAR SZOMBATOS, BÖZÖD-ÚJFALUBAN. (1)
– Kenyeret.
Hogy mit is csinálnának?! Földet mívelnek. Küzködnek a meredek, kegyetlen oldalakon a fukar kis húmussal, esőért, napsugárért könyörögnek az Istennek, – csak az, hogy ők szombaton, és zsidóul. Sallós József bátyánk is szombaton, de ő magyarul.
Elhaladtunk egy domborúan himes uc’ajtó mellett, – ágaskodó bika volt a két kapuzábéra faragva, – bent egy kis zsákközben, zsuppfödeles gunyhóban leltük a bírót (1).
– Hozta Isten az urakat. Mi járatban?
– Kigyelmedhez. Látogatóba.
– Nagy szerencse nálunk. Köszönöm szándékukat.
A tisztára seprett életen (udvarát hívja így a székely) két lombos eperfa, hátul a rendben tartott csűr, az eresz alatt a gabonás szuszink. A szuszinkon szunyókált egy szürke macska.
Az asszony besietett a házba, tiszta kötényt kötött maga elé s ablakot nyitott.
Mi is beljebb kerültünk.
Semmi cifra a belső házban. Egyszerű mázolt bútor, a magasra vetett ágyon szürke csíkos, székelyszőttes terítő; a mestergerenda végiben lóg egy pár magasszárú csizma, – a csizma fölött, kis padkán, néhány kopott, régi könyv.
– Kigyelmed az utolsó?
Bólint s tempós nyugalommal beszéli:
– Aszondják, Polyákországban még akad szombatos, de azok molokánusok, satöbbi. Az én gyermekkoromban még voltunk, talán harmincnégy család, satöbbi. Mü, az én családom, Nagy-Ernyéből származtunk ide, de ott se maradt utánunk, magja se, satöbbi.
(A satöbbit egyetlen mondata végéről se engedi el. Mintha tenger mondandója volna néki, az utolsónak, de hát mit vesződjék vele!)
– Mi lett a harmincnégy családdal?
– Harminc család körülmetélkedett még a hatvanas években, zsidók lettek, satöbbi. Ugy volt az, hogy négy szál zsidó került a faluba: egy korcsmáros, egy bótos, egy kenderszedő, meg a szomszédban az uraság zsidaja (a sok satöbbit nem írom le.). – a négy szem zsidóhoz pap is járt. Szombaton, imádkoztak, mint a mieink. A vége a’ lett, hogy a harminc család közibük állott. Zsidók lettek, no! Ma is itt vannak. Ippeg ma este gyujtanak gyertyát.
– Hát kigyelmed?
– Én?… Katona voltam, stb. A burkus háboruban, stb. Mire, 59-ben, taliánországból hazakerültem, az én familiám is zsidó hitre tért. Mindösszütt, négy szombatos familia maradt. Azóta elhullottak azok is… satöbbi. Az én édes öcsém, az Ábris, harminchétesztendős korában szegődött a zsidók közé. Egymagam vagyok. Hát hogy maradjon mégis vagy egy, satöbbi.
– Aztán kigyelmed, hogy végzi vallását, így egymagára?
– Hogyan-e?… Hát csak úgy, mint a többi böcsületes ember. Amint a tizparancsolat rendeli! Aki azt megtartja, a’ nem hibázik, a’ nem keveredik pörbe Ur Istenével. Felebarátaival is megfér, satöbbi.
– Templomba persze nem jár?
– Már ugyan miért ne járnék?!
– Melyik templomba?
– Melyikbe? Hát a pápista templomba. Katolikus presbiter vagyok én, uram.
Nem értettem. Ezt már egészen nem értettem.
Az ebioniták, szenterzsébeti Eőssi András és fogadott fia, Pécsi Tamás, a néhai főkancellár legutolsó magyar híve, az egyetlen még élő magyar szombatos: katolikus presbiter?… Hivőtársai zsidó hitre tértek, – ez érthető, ez természetes, ezt magyarázza a szent szombat, a héberrel kevert imádság, de hogy az utolsó szombatos a katolikus templomba jár s ráadásul még katolikus presbiter is, ennek ugyan hol a kulcsa?
– Szombaton imádkozik?
– Szombaton idehaza, vasárnap a katolikus templomban, – bólintott Sallós József bíró urunk s csöndes szóval tette hozzá, erősen székelyül: – aki két köpönyeget visel, nem fázik meg.
Megmutatta az imádságos könyveit. Két gyönyörűen írott, vastag könyv, a XVII. századból; cifrázott betű egy sincs bennök, de valamennyi, mint a gyöngyszem. Az első lapon, zsidóbetükkel, a Mindenható neve.
Átkisért öccséhez, Ábrishoz, aki zsidónak szegődött harminchétesztendős korában.
Sallós Józsefnek nincs gyermeke. («Csak azt a szürke macskát cirógatjuk»), annál népesebb az Ábris családja: fia kettő, unokája három s valamennyien írnak-olvasnak már héberül is.
Maga az öreg Ábris, prófétás nagy szakált visel, fehér üstöke a halanték alatt hosszan nyúlik le fehér szakálába. Családja is: tipikus jó székely arc valamennyi.
Ők is úgy fogadtak:
– Hozta Isten az urakat.
Az ajtófélfán ott a zsidó jelvény, a konyhában külön a tejes edény, külön a zsíros.
Ők is azt vallották:
– Magyarok vagyunk. Persze, hogy magyarok!
És csudálkoztak, éppen mint kocsisunk, hogy is lehet ilyesmit kérdezni?…
Ez, bizonyosan ez a kulcsa annak is, hogy az utolsó szombatos a falu birája s ő egyszersmind a katolikus presbiter. Ez a kulcsa annak, hogy Bözödujfaluban négy religio olyan békességben megfér, szinte a zsidó is a pápista templomba jár.
Vallásuk formáiban van különbség, de a kredójuk közös:
«Magyarok vagyunk.»

KÉZDIVÁSÁRHELY.

 

 

A témában további forrásokat talál az Arcanum Digitális Tudománytárban

ÉRDEKEL A TÖBBI TALÁLAT