23. MIKLÓS NÁDOR 1285 JUNIUS 16-DIKI OKLEVELÉNEK KEZDŐ SORAI.
A rákosmezei 1286-diki országgyűlés. – Németujvári Iván győzedelme Albert osztrák herczeg hadai fölött Borostyánkő alatt 1286-ban. – Egyezség Iván és Albert herczeg közt. – László király Szent-Videt, Iván várát, megvívatja. – A Németujváriak lázadása, Pozsony elfoglalása s visszavétele 1287 januárban. – A tatárok dulása Krakkó és Szandecz vidékén; Sóvári György győzedelme 1287 elején. – Izabella királyné fogsága a Nyúlak szigetén. – IV. Honorius pápa s a bíbornokok intézkedése a fogoly királyné érdekében. – A budai országgyűlés 1287 decz. s a királyné kiszabadulása. – A király nénje Erzsébet apácza fejedelemasszony férjhez menetele Rosenberg Zavis cseh lovaghoz 1287. – László megjobbulása s adományai az egyház részére. – IV. Miklós pápa föllépése László király ellen 1288. aug. – Keresztes hadjárat. -.Velenczei Endre mint trónkövetelő föllépése, bukása s bécsi fogsága. – A fövenyi országgyűlés 1289. julius végén. – Albert osztrák herczeg hadjárata Németujvári Iván ellen, az ország területi épségének megcsonkítása 1289. – Ujabb lázadás a király ellen. – László dunántúli sikeretlen hadjárata 1289 végén. – Tiszántúli táborozása 1290. – Rosenberg Zavis prágai fogsága s László terve Venczel cseh király megbuktatására. – IV. Miklós pápa Benvenuto püspököt nevezi ki követéül Magyarországra, hogy László ellen ujabb keresztes háborút hirdessen 1290 május 20. – László király meggyilkoltatása Kőrösszeg vára alatt 1290 julius 10. – Mizse nádor véres bosszúja a király gyilkosain. – A szent szék vizsgálatot rendelő parancsa a király halála ügyében. – László király anyjának Erzsébetnek, özvegyének Izabellának, s nénjének; Erzsébetnek, Zavis özvegyének sorsa.
AZT a törekvést, hogy az ország siralmas állapotjának jobb karba hozatala iránt az országgyűlés törvényhozás útján intézkedjék, hogy a féktelenkedő oligarchák örökös zavargásának valahára vége vettessék, 1286-ban ismét megújulni látjuk. Ez év juniusának utolsó felében ily komoly szándékkal hivta össze az ország rendeit a huszonnégy éves László király a Rákos mezejére. Nem is lehet kételkednünk, hogy a mintegy két hétig tartott országgyűlés megalkotta a kitüzött czél elérésére üdvösöknek hitt törvényeket. Minthogy azonban ezen rákosi gyűlés végzései nem maradtak fönn, azok közűl csak arról az egyről van okleveles tudomásunk, hogy a király eddig nagyon is könynyelműen osztogatott adománylevelei csak úgy legyenek érvényesek, ha a most készíttetendő új királyi pecséttel újra lesznek kiadva és megerősítve. De bármily üdvös törvényeket alkotott is az országgyűlés; azoknak óhajtott eredménye nem lehetett: mert a hatalmas oligarchák folyvást daczoltak a törvénynyel s a király parancsaira mit sem adtak; az ifjú könnyelmű király pedig, ki a féktelenkedő főurakra nem támaszkodhatva a kúnok karjai közzé vetette magát, s nejét a nyulszigeti kolostorba záratván, kún és tatár ágyasai, Édua, Kupcsecs és Mandula társaságában szilaj kicsapongásokban találta örömét, nem az a férfiú volt, ki a törvényt vas kézzel végrehajtva hivatva lett volna a korona porba tiport tekintélyét föntartani, a bomlásnak indúlt államban a törvényes rendet helyreállítani.
A rákosi végzések értelmében László valamint maga visszaadta az egyesektől jogtalanúl elfoglalt jószágokat, úgy kincstára számára visszakövetelte az uraktól, különösen Németujvári Ivántól, az oly rég bitorolt királyi várakat, korona- javakat és jövedelmeket. Ez a garázda főúr azonban, erejében s eddigi szerencséjében elbizakodva, nem csak hogy hallani sem akart a király parancsairól, hanem rabló váraiból kiméletlenűl dúlta a királyi jószágokat. László, hogy Ivánt, kivel eddig nem bírt, megalázza, követséget küldött Bécsbe s Albert osztrák herczeghez folyamodott segítségért daczos alattvalója ellen. A herczeg a segélyt meg is ajánlotta, de csak oly föltétellel, hogy a király az Iván által neki okozott károkat téríttesse meg.
Mihelyt Iván e rá nézve veszedelmes szövetségről értesült, azonnal Ausztriára rontott, hadaival a lajtamelléki helységeket naponként raboltatta, mi közben különösen Bécs-Ujhely polgárainak tömérdek kárt okozott. Albert e sérelem megtorlására fegyverre szólította alattvalóit s hadai gyülekezési helyéűl Borostyánkő várát tüzte ki. Az osztrák és stiriai urak és nemesek, a seccaui püspök Leopold, sőt a svábföldi lovagok közül is többen gyülekeztek fegyvereseikkel a táborba, melynek vezérletét Albert herczeg főlovászmesterére Landenberg Hermannra bízta. Iván ezek ellen testvéreit, Miklós nádort, Henriket s Péter veszprémi püspököt szólította segítségűl, kik is több mint ezer lovas ijászszal siettek a fenyegetett Borostyánkő alá.
Az osztrák sereg már három nap táborozott magyar földön, midőn kémei jelentették, hogy Iván hadaival közelget. Landenberg Hermann ekkor hadi tanácsot tartott, s bár az, öreg Pucheim Albert, Emmerberg Berchtold, a határszéli nemesekkel együtt, kik a magyarok harczmodorát tapasztalásból jól ismerték, a visszavonulást tanácsolták, a többség s különösen a sváb lovagok sürgetésére, kik az ütközet nélkül való visszavonulást gyalázatnak tartották, elhatározta, hogy a támadást bevárja.
A mint Iván könnyű lovassága magyar szokás szerint rettentő csatariadással s villámsebességgel előre tört, a svábok közt azonnal fölhangzott a harczi jelszó: «lovat lóhoz, dárdát dárdához! » A német tábor dandárai sűrű tömegekbe sorakoztak, hogy a rajnamellékiek harczmodora szerint tömeges rohammal verjék vissza a támadó ellenséget. De e pillanatban oly sűrű nyílzápor omlott rájok, hogy előnyomulások lehetetlenné vált; a könnyű magyar lovasság csakhamar körül szárnyalta az ellenséges tábort; s a tömegbe szorított németekre szakadatlanúl s oly erővel szórta nyilait, hogy a legbátrabbakat is remegés fogta el, a mint a tömérdek sebesűlt lovat és embert rakásra látták hullani. A kétségbe esett osztrákok ekkor, a menekülés minden útját zárva látván, alkudozáshoz kívántak folyamodni, egy lövészt küldtek előre, hogy a magyaroktól fegyverszünetet kérjen s őket lovagmódra kardviadalra szólítsa föl. Iván és emberei azonban ez ajánlatot visszautasították, s e perczben a szerencsétlen békehirnököt egy jól irányzott nyíllövés földre terítette. A svábok sürgetésére aztán maga a vezér Tellersbrunner Pernolt lovagot szólította föl az egyezkedési ajánlat megújítására; de ez jól tudva, hogy Iván a bizonyos győzedelmet kezéből kiereszteni s pánczéltalan könnyű lovasságával a kézviadalt a nehéz fegyverzetű német lovasság ellen elfogadni nem lehet hajlandó, a veszedelmes megbizatást határozottan visszautasította. Így a folyvást szorongatott osztrák tábor végre is kénytelen lett a fegyvert letenni s magát kegyelemre megadni. A magyar könnyű lovasság harczmodora teljes diadalt aratott, s az egész osztrák tábor a győztesek zsákmányává vált. Iván es testvérei kiválogatták magoknak a legelőkelőbb foglyokat, a többieket pedig vitézeik közt fölosztották. «Ilyen dicsőség, – igy kiált föl az egykorú stiriai nemes német versekben írt osztrák krónikájában, – a németekkel szemben ember emlékezetére nem érte a magyarokat. »
Albert herczeg, a mint a hadjárat szomorú kimeneteléről értesült, a haimburgi kapitányt Taufers Hugót küldte Ivánhoz s őt egyezkedés végett magához Bécs-Ujhelyre kérette. Az egyesség, illetőleg szövetkezés, csakugyan létre is jött, oly föltétellel, hogy a foglyok saját költségökön tartozzanak magokat kiváltani, Albert herczeg pedig negyed magával esküdjék meg, hogy Ivánt nem csak a magyar király, hanem a német birodalmat kivéve minden más ellensége ellen is, mint saját emberét teljes erejével fogja védelmezni; miért viszont Iván a herczegnek mint urának hűséget esküdött és segítségére ezer embert kiállítani kötelezte magát. Az igy szentesített szerződésről a felek egymásnak ünnepélyes oklevelet állítottak ki.
A Németujváriak ezen hűtlenségéért fosztotta meg László király Miklóst a nádorságtól s emelte helyébe Mokjánt, ki parancsára a vármegyékben közgyűléseket hirdetvén, az országban eláradt gonosztévők kinyomozására vizsgálatokat tartott s a vétkesek ellen itéleteket hozott. De ezzel meg nem elégedvén, László az egykorú salzburgi évkönyv szerint személyesen is táborba szállott Iván ellen, ki a királyi hadak elől visszavonulva egyik erősségébe – valószínűleg Szent-Vid várába – zárkozott, honnan, miután az ostrom közben sok német zsoldosa elhullott, sikerült neki még a vár bevétele előtt megszökni és menekülni.
Ezen zavaros időben László meghasonlásba jött anyjával, Erzsébettel, ki mint idősb királyné, s Bosznia, Macsó s több drávántúli vármegye herczegasszonya, külön fejedelmi udvart tartott, oklevelek bizonysága szerint saját cancellárral, tárnok-, asztalnok-, pohárnok-mesterrel és udvarbiróval. Igazolja e meghasonlást az anyakirályné 1286-ban nap nélkül kelt levele, melyben szabadságot ád Lőrincz comes özvegyének, hogy a Pozsega vármegyei Berzeniczét, melyet férje az ő adományából bírt, a templarius rendnek eladhassa, megsemmisítvén az ezen helységről a Buzád nembeli Jakab, Panyit fia, részére kelt leveleit, ki ellene hűtlenséget követett el, a mennyiben mint követe bizodalmával visszaélve nem csekély viszályt támasztott közte és fia a király közt, s midőn aztán ezért tőle a neki adományozott Kálmán Király-Csehi nevű falut vissza akarta venni, e végett hozzá küldött tárnokját Pált lefejeztette, Csehit pedig földig romboltatta.
László hadjárata s Iván várának, – valószínűleg a Vas vármegyei Szent-Vidnek, – elfoglalása a Németujvári testvéreket nem törte meg, sőt újabb lázadásra ingerelte. Miklós ugyanis e hadjárat után nem sokára, testvéreivel s a Pécz nemzetségbeli Apor vajdával kezet fogva megrohanta és elfoglalta a pozsonyi királyi várat, melyből aztán Apor a király híveinek Pozsony vármegyei jószágait kegyetlenűl dúlta és rabolta, nevezetesen János pozsonyi főispánnak Turna és Nyék nevű várait Pozsony vármegyében fölégette és lerombolta, mi által neki 2000 márkára becsült kárt okozott. János főispán e sérelemért csakhamar véres bosszút állott, midőn rokonaival, s a pozsonyi várjobbágyokkal, valamint Károly comessel, Sándor fiával, s ennek atyjafiaival a Pozsony vidékét rettegtető Aport megtámadván nyílt ütközetben legyőzte, emberei közül sokat elejtett s még többet elfogott, miközben maga Apor is súlyos sebet kapva csak nagynehezen bírt megmenekülni. Ezen szerencsés ütközet után a király hívei az ifjú Csák Mátéval, Péter fiával, Pozsony várát ostrom alá fogván megvivták és á királynak már 1287 január 25-dike előtt visszaszolgáltatták.
ERZSÉBET KUN LÁSZLÓ ANYJÁNAK PECSÉTJE
ERZSÉBET KIRÁLYNÉ 1280-BAN KELT OKLEVELÉNEK HASONMÁSA.
(Eredetije az orosz levéltárban.)
Hazai okleveleink bizonysága szerint a pozsonyi várat Miklós nádor, néhai Henrik bán fia, tartotta egy ideig elfoglalva, ellenben az osztrák krónika egykorú bécsi folytatója szerint Pozsonyt 1287-ben Albert osztrák herczeg osztrák és stiriai hadakkal szállotta meg, s miután a város magát föladta, a várat is megvívta és a maga embereivel rakta meg. Ebből biztosan vélem következtethetni, hogy a hűtlen Németujváriak, kik 1286-ban csak nem rég esküdtek hűséget Albert osztrák herczegnek, a vele kötött szerződés értelmében, az ő nevében és segélyével folytatták a Pozsony vármegyei rabló hadjáratot, melynek idejét az 1286-dik év utolsó s a következő év első hónapjára határozhatjuk.
A Németujváriak lázadásával egyidőben fenyegette Felső-Magyarországot egy újabb tatárjárás veszedelme. A tatárok ugyanis szűk termés és éhség következtében országukból Nogaj és Telebug vezérlete alatt roppant tömegben fölkerekedvén, a részökre adót fizető ruthénok földjén át Lengyelországba törtek s 1286 deczember közepe táján annak több vidékét rabló csapataikkal elárasztották. Decz. 24-én, a legkeményebb téli időben ostrom alá fogták Krakkót, melynek falai alól tetemes veszteséggel kénytelenek voltak ugyan elvonulni, de azután annak vidékét annál kiméletlenebbül dúlták. Leskó krakkai és sandomiri herczeg csekély számú hadaival nem mervén a tatárokkal ütközetbe bocsátkozni, nejével Griffinával, Rasztiszláv macsói herczeg leányával, IV. Béla unokájával s udvara nagyjaival a Kárpátokon át Magyarországra menekült, miről a tatárok értesülvén, Krakkótól Szandeczig s onnan a Tátra aljáig kényökre kedvökre zsákmányoltak. Ekkor menekült a fenyegetett szandeczi kolostorból Kunigunda, IV. Béla leánya, a szemérmes Boleszláv krakkai herczeg özvegye, 70 apáczával s ezek közt testvéreivel, Jolántával a kegyes Boleszláv kalisi herczeg özvegyével és Constantiával, Dániel orosz fejedelem özvegyével, valamint a vidékbeli papokkal és nemesekkel, a Dunajecz partján Kroscienko városától nem messze a magyar Nedeczczel szemben emelkedő czorstini sziklavárba, melyet az odáig nyomult tatárok nem mertek ostrom alá fogni. László rokona Leskó segélyére Györgyöt, Simon fiát, Sóvár urát, küldte a tatárok ellen, ki Szandecz vára alatt több mint ezer tatárt megtámadván, közülök sokat elejtett, vezéröket is foglyúl ejtette s számtalan rabot szabaditott meg; azután pedig a szepesi gyepüknél az áttörni szándékozó tatár hadakat éjjel-nappal csatázva nagy veszteséggel visszaverte és így az országot a fenyegető romlástól megmentette.
Midőn László 1287 január 25-én nénjét, Erzsébetet, a nyúlszigeti zárdában meglátogatta, már akkor neje Izabella ott sanyarú fogságban töltötte keserves napjait. A források nem adnak semmi fölvilágosítást arról, mi adott okot és alkalmat arra, hogy az ifjú király nejét eltaszítva kolostorba zárassa, csak általánosságban említik, hogy László a pogány kúnok, tatárok és szaraczénok társaságába adván magát, kún és tatár ágyasaival kicsapongó életet folytatott. Magának a királynénak azonban, ki ártatlanúl szenvedett hosszas fogságáról több levelében emlékezik, egyik nyilatkozata arra mutat, hogy fogságra vetésében és sanyargatásában a király nénje Erzsébet apácza-fejedelemasszony keze is közre műkődött. Mily szoros őrizet alatt volt a fogoly királyné, kitetszik abból, hogy udvari papja, Pál mester budai éneklő kanonok, ki vonakodott urnője szolgálatát elhagyni, a kolostorból élete veszedelmeztetésével alig bírt megmenekülni, jószágait pedig, minthogy később a király szoros tilalma ellenére az országot bejárva könyöradományokat gyűjtött a szükségben szenvedő királyné számára, László elkoboztatta és másoknak adományozta. Hasonló ragaszkodással viseltetett fogoly urasszonyához Kölkedi Lodomér, Csaba fia, ki míg sokan a fogoly királyné szolgálatából a fenyegető veszedelmek miatt félre vonultak, annak oldala mellett maradt és éjjel nappal híven szolgálta. Oklevelekből tudjuk továbbá, hogy a veszprémi káptalan tagjai, valamint az uzdi nemesek, a királyné néhai tárnokmestere Mois szolgái, sok adománynyal igyekeztek a királyné nyomorúságát lehetőleg enyhíteni.
24. Margitsziget romjai.
A király feslett életmódja és az ország szomorú állapotja miatt aggódó főpapok a fogoly királyné érdekében folyamodást intéztek a szent székhez, az egyház lelki fegyvereinek hatásától reménylvén a király erkölcsi javulását és a fölbomláshoz közelgő állam súlyos bajainak orvoslását. S IV. Honorius pápa a gyakori irás- és szóbeli jelentésekből, valamint a közhírből is, értesülvén a király botrányos életéről és az ország fölfordult állapotjáról, kész is volt a pogánysággal vádolt király ellen az egyházi hatalom fegyverével föllépni. Rómában 1287 márczius 12-én intő s dorgáló levelet fogalmaztatott Lászlóhoz, melyben emlékeztetvén őt elődje III. Miklós pápa intéseire s ezek következtében tett, de meg nem tartott fogadásaira, szemére hányja, hogy őseitől elfajulva s az Isten nevét és a keresztyén vallást megvetve, tatárokkal, szaraczénokkal, neugarokkal és más pogányokkal azok szokásai szerint él, s jó hirével nevével nem gondolva önkényt rohan vesztére, úgy hogy már a nemzetek előtt megvetés tárgyává lett; szemére hányja továbbá, hogy nejét eltaszítván, sőt börtönben sanyargatván, isteni és emberi törvények ellen oly kicsapongó életet folytat, hogy, ha értesülései igazak, a világ szemében botránynyá, Isten előtt pedig gyűlöletessé vált. Ennél fogva kéri, inti s parancsolja, hogy a pogányok tévelygéseit elhagyva kövesse az anyaszentegyház tanításait, nejét pedig vegye vissza s viseltessék iránta köteles férji szeretettel. Értesíti egyszersmind, hogy Lodomér esztergomi érseknek meghagyta, hogy őt tévelygéséből téritse vissza az idvesség útjára, a tatárok, szaraczénok, neugarok és más pogányok, valamint azok bármily sorsú és állású pártfogói ellen, ha a keresztyénség veszedelmére törnének, hirdessen keresztes háborút, ellene pedig, ha a királynét vissza nem fogadná, a szent szék nevében egyházi fenyítékeket alkalmazzon. Levele záradékában figyelmezteti a királyt, hogy azért, mert ezen levelében a szokásos áldás szavaival üdvözölte, minthogy mind az, a mit róla beszélnek, előtte még tisztán igazolva nincs, ne bizakodjék el, hogy ha vétkezett, a világi és egyházi fenyitéket ki fogja kerülhetni. Ugyanazon nap kelt az esztergomi érsekhez intézett három levele, melyek egyikében fölhatalmazza, hogy a tatárok és más pogányok ellen, ha a keresztyénség ellen törnének, Magyarországon és a szomszéd tartományokban hirdessen és hirdettessen keresztes hadjáratot, s mind azoknak, a kik bűneiket meggyónva a keresztet fölveszik, éppen oly bűnbocsánatot osztogathasson, mint a milyenben szokta a szentszék a szent földre táborozó kereszteseket részesítni; a másodikban megparancsolja, hogy a királyt, ha nejét a börtönből magához venni nem akarná, erre egyházi fenyítékkel kényszerítse; a harmadikban pedig meghagyja az érseknek, hogy szorgalmasan működjék arra, hogy a királyné nem csak szabadságát, hanem az ország szokása szerint őt illető jószágokat és jövedelmeket is teljesen visszanyerje, azokat pedig, kik ebben ellenszegülnének, még ha a szentszéktől menedékleveleik volnának is, egyházi fenyítékekkel sújtsa. Hogy parancsainak nagyobb súlyt adjon, külön levelekben fölszólította Rudolf római királyt, Venczel cseh királyt, Albert osztrák herczeget, Lengyel- és Tótország rendeit, valamint Magyarország és melléktartományai egyházi és világi nagyjait, nemeseit és összes lakosait, hogy az esztergomi érseket, ha általa fölszólíttatnak, a pogányok ellen teendő intézkedéseiben készséggel támogassák.
25. LÁSZLÓ KIRÁLY.
Ezen levelek nem csak a pápa pecsétjével kiállítva, hanem a szentszéki levéltár regestáiba is be voltak igtatva: minthogy azonban a pápa a királyhoz szóló levelét csak némi változtatásokkal szándékozott elküldeni, ezen szándéka végrehajtásában azonban nem sokára 1287 április 3-kán bekövetkezett halála meggátolta, e levelek közűl a pápa életében egy sem jutott el rendeltetése helyére.
IV. Honorius pápa halála után a szentszék tíz hónapnál tovább üresen állott; utódját IV. Miklóst a bíbornokok 1278 febr. 22-én választották meg. A bíbornokok testülete, mely idő közben a szent szék ügyeit intézte, nem mulasztotta el megtenni rendelkezését a fogoly magyar királyné érdekében, kit férje a bíbornokok levelében olvasható indokolás szerint, csak azért, hogy pogány ágyasaival annál szabadabban folytathassa kicsapongásait, súlyos börtönbe vettetvén éhséggel és szükséggel sanyargattatott. Fölszólítást intézett ugyanis 1287 augusztus 2-án Lodomér érsekhez; hogy törekedjék a királyné kiszabadítását kieszközölni, adassa vissza néki hitbéri jószágait és királynéi jövedelmeit, meghagyván az érseknek, hogy az ellenszegülőket egyházi fenyítékekkel sújtsa. Értesítették egyszersmind e levelökben a bíbornokok az érseket, hogy Péter veszprémi püspökhöz, a cseh királyhoz, az osztrák herczeghez; s néhai Henrik bán fiaihoz, Ivánhoz, Miklóshoz és Henrikhez, külön leveleket intéztek, hogy őt e törekvésében támogassák, és hogy megbizatásában annál hathatósabban járhasson el, utasították, hogy ha illőnek és alkalmasnak látandja, ezek segélyét igénybe venni ne mulassza el. Ezen utasításból biztosan következtethetjük, hogy László király legelkeseredettebb ellenségei s a szentszék előtt leghatalmasabb vádlói a Németujváriak voltak, kik közül a leggarázdább, Iván, ez évben a nádori méltóságot viselte, melytől öcscsét Miklóst, a pozsonyi vár erőszakos elfoglalásáért, a király csak ez év elején fosztotta meg. S valóban nem lehet megütközés nélkül látnunk, hogy a bíbornokok a Németujváriak vádjait alapos vizsgálat nélkül igazaknak elfogadva fölhatalmazást adtak ezeknek az erőszakos rabló főuraknak, az ország valódi ostorainak, hogy az alattvalói köteles hűséget megszegve koronás királyuk ellen fegyverrel lépjenek föl.
Lodomér érsek a bíbornokoktól vett megbízatásában szokott buzgóságával és erélyével járt el, s nemcsak rá birta a heves, de ingatag s igy könnyen hajlítható királyt, hogy nejének visszaadja szabadságát, hanem az 1287-dik évi deczember elején Budára hirdetett országgyűlésen, melyet László kétségtelenűl az ő sürgetésére hivott össze, azt is kivitte, hogy a rendek, kik előtt IV. Honorius és a bíbornokok leveleit fölolvastatta, egy értelemmel elhatározták, hogy a királynénak minden hiány nélkül visszaadassanak összes jövedelmei, melyek az ország szokása szerint őt harminczadokban, vámokban, évi adókban és földbérekben illetik. Ezen határozat értelmében rendelkezett aztán Lodomér érsek, mint a szentszék és a bíbornokok gyülekezete által ez ügyben kinevezett biró, Esztergomból 1287 decz. 6-án Péter erdélyi püspöknek, hogy intse meg a beszterczeieket, hogy a kerületökből és tartozandóságaiból a királyné részére járó összes jövedelmeket szolgáltassák át hiány nélkül az ezen levelét vivő királynéi tisztviselők kezéhez, s mind azokat, a kik e rendeletnek ellene szegülnének, családjaikkal együtt vesse átok alá, birtokaikat pedig, sőt, ha úgy látná czélszerűnek, az összes beszterczei polgárságot is sújtsa egyházi tilalommal.
Midőn a királyné 1287 őszén a nyúlszigeti apáczazárdában majdnem esztendeig szenvedett fogságából kiszabadúlt, már ekkor a király nénje Erzsébet, ki gyermekségétől fogva ezen zárdában növekedett s mint annak fejedelemasszonya a fogoly királyné szenvedéseit a maga részéről is súlyosbította, a kolostort oda hagyta s az apáczafátyolt levetve, mint egy cseh lovag neje, külföldön élte világát.
Rosenberg Zavis, a leghatalmasabb ősrégi cseh nemzetség a Vitkoveczek feje, II. Ottokárnak egykor legveszedelmesebb ellensége, a morvamezei ütközet után számüzetéséből visszatérve, főszerepet játszott a hatalom és dicsőség tetőpontjáról lehanyatlott Csehország évekig tartó zavarokkal és csapásokkal teljes történetében. Midőn Ottokár hódító szépségű özvegye, a magyar Kunigunda, kit Brandenburgi Ottó, Ottokár rokona, fiának a hét éves Venczelnek gyámja s Csehország kormányzója, Prágát hatalmába kerítve 1279 január 25-én fiával a trónörökössel együtt a besigi sziklavárba hurczoltatott, rabságából néhány nap mulva csellel menekült, s először Prágában egy kolostorban rejtezkedett, azután Znaimba vonult, onnan pedig nem sokára Troppauba tette át udvarát, azon cseh és morva főurak közt, kik Brandenburgi Ottó kegyetlen kormánya ellen fölkelve az özvegy királyné zászlaja alatt harczoltak, a királyné környezetében találjuk Rosenberg Zavist is.
A deli termetű, vitéz és szellemdús lovag, kit kortársai nem csak mint költőt magasztaltak, hanem a bűvölés bájolás félelmetes mesterének is tartottak, a szép özvegy szívét csakhamar meghódította. A királyné nagyon is bizodalmas viszonya kegyenczéhez, ki mint udvarmestere folyvást körében időzött, nem maradhatott titokban s régi hívei részéről általános kárhoztatással találkozott. A botránkozás tetőpontra hágott, midőn a Zavissal titkon egybekelt Kunigunda 1280 elején fiú gyermeket szült, s arra kivánta örökíteni a troppaui herczegséget, melyet Ottokár természetes fiának, az ekkor magyar fogságban lévő Miklósnak rendelt örökségül, s mely csak özvegyi tartás czímén jutott birtokába. Csehország nagyjai ekkor az egy Zavison kívül, ki az özvegy és gyermeke érdekében kitartással harczolt, mind a Miklós herczeg gyámja, Brunó olmüczi püspök, zászlaja alá pártoltak, s a püspök által kiváltott Miklóst, Rudolf római király tudtával és helyeslésével, 1280 május havában fegyverrel helyezték atyai öröksége birtokába.
A Brandenburgi Ottó által súlyos föltételek mellett szabadon bocsátott Venczel 1283-ban tizenkét éves korában vette át Csehország kormányát, melyet hívei az ő nevében Habsburgi Rudolf befolyása alatt vezettek. A gyermek király, követve szíve vonzalmát, udvarába hivatta anyját Kunigundát, s annak kedvéért csakhamar kegyelmébe fogadta Zavistris, kit mint hűtlen árulóját atyja egykor száműzött. A trón közelébe jutott Zavis már 1284. elején a király főudvarmesterévé emelkedett s az országos főtisztségeket rokonai s párthívei kezére juttatta. Nem sokára ezután junius elején a prágai királyi várban rendkívüli fénynyel űlte meg menyegzőjét az özvegy anyakirálynéval, s ezentúl mint a király mostoha atyja erélyes kézzel s ügyesen vezette az ország kormányát, az ellene lázongó főurakat fegyverrel alázta meg s az általok bitorolt királyi várakat ostrommal foglalta vissza.
Jóllehet Habsburgi Rudolf bizodalmatlansággal viseltetett a hatalom polczára jutott Zavis iránt, kit egykor mint Ottokár árulóját pártfogása alá vett, s jóllehet közte és Zavis közt oly feszültté vált a viszony, hogy ez 1285 jan. 24-én, midőn Rudolf Egerben leánya Juta menyegzőjét a 14 éves Venczellel nagy fénynyel ünnepelte, nejét Kunigundát s mostoha fiát odáig elkisérte ugyan, de óvatosságból a város falain kívül tartózkodott: Zavis nem csak mig neje élt, hanem még annak 1285 szeptember 24-én történt halála után is majdnem két esztendeig fönn bírta magát tartani nehéz állásában. Irigyei és hatalmas ellenségei minden lehetőt elkövettek megbuktatására; őt, rokonait és párthíveit azzal vádolták, hogy az országos hivatalokat saját meggazdagodásukra zsákmányolják ki; a korona sérelméül emlegették, hogy Kunigunda összes vagyonát s Ottokár kincseit, melyeket a királyné végrendeletében Zavistól született fiának Jánosnak hagyott, ez mint fia gyámja tartja kezében; sőt a vas kézzel kormányzó Zavist a félénk természetű fiatal király előtt azzal is gyanusították, hogy a trónra áhítozva titkon élete ellen tör.
Valószínű, hogy Rudolf király az egeri menyegző megtartása után éppen azért vitte magával vissza leányát, mert azt Prágában, mind addig míg ott a kormányt Zavis tartja kezében, nem hitte biztosságban; még valószínűbb, hogy midőn Rudolf egy pár év múlva leányát Prágába kisértette; föltételül kötötte ki, hogy veje Zavist az udvarból eltávolítsa: annyi ugyanis bizonyos, hogy a mint a prágai udvarban az ifjú királyné megérkeztével új emberek foglalták el a hivatalokat, Zavis teljesén visszavonult az udvartól , s ezentúl a magyar királyi udvar kegyét törekedett megnyerni, hogy így magát vesztére törő cseh és német ellenségei ellen lehetőleg biztosítsa. E czélból kérte meg László király nénjének, a nyúlszigeti apáczakolostor fejedelemasszonyának, az ekkor huszonnégy évesnél idősebb Erzsébetnek kezét. László, ki anyja vérével örökölte a cseh királyi család iránti gyűlöletet, e házasságba készséggel beleegyezett, s arra a pápától a fölmentést is kieszközölte. Zavis aztán fényes kisérettel indúlt menyasszonya után, de Csaszlaun innen ellensége, Lichtenburg Hinkó, megrohanta, kiséretét szétverte, kincseit elrabolta, s magát is elejtette volna, ha az opatoviczi kolostor falai közt menedéket nem talál. E vereség után Zavis még számosabb kisérettel vonúlt Székes-Fehérvárra, hol menyegzőjét fejedelmi fénynyel megtartotta, azután pedig nejét egyik várába, a cseh és morva határszélen fekvő Fürstenbergbe vitte s ott a világ zajától elvonultan élte vele csendes napjait.
A budai országgyűlés, mint láttuk; vissza adta ugyan a fogoly királyné szabadságát, s törvényesen birt jószágait és jövedelmeit, melyekről a jogaiba visszaigtatott királyné ezentúl folyvást szabadon rendelkezett: de a férj és nő közötti jó viszonyt nem bírta helyreállítni. László még ezután is hónapokig folytatta megszokott kalandos életét, s nejétől, ki börtönéből először Esztergomba Lodomér érsek védelme alá, onnan pedig Budára vonúlt; távol tartotta magát. 1288 febr. 5-én Késmárk mellett sátorozva, adta vissza Baksának és Tamásnak, Simon fiainak, ősi és szerzett birtokaikat, s még egy hónap múlva is a Szepességben tartózkodott: de nem sokára ezután Esztergomban megjelenvén; ott Lodomér érsek közbenjárására nejével kiengesztelődött, s ünnepélyes fogadást tett, hogy előbbi kicsapongásaiból kijózanodva, jobb életre tér és az érseknek, mint különösen tisztelendő lelki atyjának, a lelkiekben magát őszintén alá fogja vetni. Megtérésének, az egyház iránti jó indulatának csakugyan igyekezett nem csak szóval, hanem tettel is bizonyságait adni. Ez évi április 18-án kelt levelével ugyanis az esztergomi egyház népeit, «mely egyház mint az ország anyja vagy mestere avatta őt föl a királyi koronával s léptette az ország kormányára és trónjára», a káptalan biróságán kívül az ország minden más birája hatósága, valamint az országnagyoknak adandó szállás terhe alól örökre fölmentette. Ugyanaz nap erősítette meg az esztergomi érsekség szebeklébi népeinek minden régi szabadságát, s kettős pecsétje alatt átíratva újra kiadta a régi királyoknak az esztergomi káptalan vámjogáról szóló kiváltságleveleit. Május 13-án adományozta a nyitrai királyi vendégek összes birtokait Paschasius nyitrai püspöknek, kit, midőn titkos követségben Albert osztrák herczegnél járt, visszajövet a kúnok elfogtak, kiraboltak s meztelenűl bilincsbe vertek, öt rokonát pedig s tizennyolcz emberét leölték. Junius 15-én, sógora Zavis oppelni herczeg s neje Erzsébet kérésére, Esztergomban adta vissza a nyúlszigeti apácza zárdának összes birtokait, minden ellenkezőleg rendelkező leveleit visszavonva. Budán julius 25-én adta vissza ugyanazon zárdának , ellenkező levelei visszavonásával, a telki apátság kegyuraságát. Ugyancsak 1288-ban iratta át s erősítette meg új kettős pecsétjével, nagyatyja, atyja és a maga lelki üdvéért, a thuróczi prépostság részére, – melyet nagyatyja az ő születése örömére alapított, – Szelnicze Zólyom vármegyei helységről régebben tett adományát.
Az egyház részére tett ezen adományok és kedvezmények bizonyítják, hogy az ekkor jobb útra tért királyt a keresztyénség megtagadásával és a pogányság tévelygéseinek követésével vádolni nem lehet. Hogy pedig ez időben nejét nem taszította el magától s nem sanyargatta börtönben, igazolva találjuk maga a királyné által, ki egy 1288-ban kelt levélében Lászlót Magyarország fönséges királyának s különösen szeretett férjének czímezi. Annál méltóbban megütközhetünk tehát a szentszék föllépésén, mely a tévelygéséből a józanság útjára tért királyt éppen akkor itélte el, akkor sújtotta egyházi fenyítékkel, mikor azt éppen az egyház részéről legkevésbbé várhatta s éppen nem érdemelte meg.
IV. Miklós pápa ugyanis Reatéban 1288 augusztus 8-án szóról-szóra átirva kiadta IV. Honoriusnak László királyhoz szóló, de általa el nem küldött dorgáló levelét, valamint saját neve alatt kiadta elődjének, IV. Honoriusnak, Lodomér esztergomi érsekhez a fogoly királyné kiszabadítása ügyében intézett rendeletét és a pogányok s eretnekek ellen hirdetendő keresztes hadjáratra vonatkozó parancsát, IV. Honorius mind azon leveleivel együtt, melyeket az egykor Rudolf római, Venczel cseh királyhoz, Albert osztrák herczeghez, a lengyel és tótországi rendekhez, s Magyarország egyházi és világi nagyjaihoz s összes lakosaihoz intézett. Ugyanaz nap némi változtatásokkal megküldte Lodomér érseknek IV. Honorius azon levelét is, melyben meghagyta neki, hogy a fogságban szenvedő királynét szabadítsa ki s helyezze vissza birtokaiba és jogaiba, az ellenszegülőket pedig egyházi fenyítékekkel sújtsa, még abban az esetben is, ha netalán a királynak a szentszéktől levele volna, hogy őt magát átok, országait pedig egyházi tilalom alá vetni ne lehessen.
IV. Miklós pápa e szerint ugyanazon eljárást léptette életbe László ellen, melylyel IV. Honorius majdnem másfél évvel azelőtt az akkor a pogány kúnokhoz csatlakozott s nejét fogságban sanyargató királyt sújtani szándékozott, de a melyet, minthogy a vádak alaposságáról még tisztán meggyőződve nem lehetett, azonnal foganatosítandónak nem tartott, s nem sokára bekövetkezett halála miatt nem is foganatosított. Pedig e másfél év alatt a viszonyok lényegesen változtak, a királyné már ekkor több mint egy fél év óta visszanyerte szabadságát, jószágaival s jogaival együtt, s férjével ki volt engesztelődve, az ifjú király pedig komoly megjobbulási törekvésének s az egyház érdekei ápolásának tagadhatatlan bizonyságait adta. Nem lehet ennélfogva egyebet föltennünk, mint azt, hogy a szentszék a király megbuktatására törekvő oligarchák hamis vádjai által félre volt vezetve, s azokat alapos vizsgálat nélkül valóknak elfogadva adta ki szigorú rendeleteit, melyek ha netalán IV. Honorius idejében indokoltak voltak is, ekkor már a megváltozott viszonyoknak teljességgel nem feleltek meg.
Nincsenek ugyan okleveles bizonyságaink arra, kik voltak ezen hamis vádak koholói és terjesztői: de ha tekintetbe veszszük, hogy a Németujvári testvéreknek; mint a kik a királyi hatalommal folytonosan daczoltak s nem csak bent az országban, hanem a szomszéd Ausztriában és Stiriában is gyakran raboltak, kik ellen László többször volt kénytelen hadjáratot folytatni, állott leginkább érdekökben a király megbuktatására törekedni, aligha tévedünk, ha a szentszék különben nem indokolható eljárását ezen elvetemült főurak s hozzájok hasonló páthíveik rágalmazásainak tulajdonítjuk.
A szentszék magatartása Lászlóval szemben nem maradhatott hatás nélkül az ország különben is zilált belviszonyaira, melyeket a helyett, hogy orvosolt volna, a fölidézett belháború által fenekestől fölforgatott. Magyaroszág, miután a főpapság a szentszék parancsára a keresztes háborút a király seregében szolgáló pogány kúnok és tatárok és így közvetve maga a király ellen kihirdette, általános zavar és véres küzdelmek színhelyévé vált. A fölizgatott nép lázadása oly erővel tört ki, hogy László, nem érezhetvén magát székhelyén biztosságban, kénytelen volt a Tiszántúlra a kúnok közzé menekülni. 1288 szeptember 7-én a Maroson túl Egeresen tartózkodott, onnan pedig, valószinűleg oly szándékkal, hogy hadakat gyűjtsön, Erdélybe sietett.
A fönmaradt töredékes adatokból nem adhatjuk ugyan teljes képét a belháború folyamának, de még is szerezhetünk némi fogalmat arról a csapásról, melylyel a szentnek hirdetett keresztes háború a szerencsétlen országot sújtotta. Tudjuk nevezetesen; hogy Péter erdélyi püspök, Lodomér esztergomi és János kalocsai érsek parancsára, kik a szentszék rendeletére hivatkoztak, a király rokonát, a kún Árboczot, két unokájával s az erdélyi vajdát, Majost, fogságra vettette; minek megtorlásáúl László á püspökség jószágait, Kolozsvárt és Gyula-Fehérvárt tartozandóságaikkal együtt elkoboztatta. A lázadók és a király hívei a pártdüh elkeseredésével fosztogatták és öldökölték egymást; nevezetesen Mihály, Öböl fia, a Kállayak őse, a király legelhatározottabbb híve, s fiai István, Péter és Pál, a Csák nemzetségbeli Pétert és Moist, Gyula föllázadt fiait megölték, Andrást több emberével elfogták s javaikat zsákmányra hányták; Csetnek lázadó fiai pedig később az említett Pétert, Mihály fiát, Öböl unokáját megölték s Loránt erdélyi vajdához menekültek. Az általános zavarban az erőszak a tulajdon szentségét annyira megtámadta, hogy az ember emlékezet óta kétségbe nem vont birtokjogok is veszedelemben forogtak. Így például a regensburgi, bécsi és más külföldi kereskedők a királynét és az esztergomi káptalant illető vám fizetése nélkül vonultak el Esztergom alatt a Dunán szállított árúikkal Budára, melynek birája, Werner, az érsek többszöri fölszólítására sem kényszerítette őket elégtételre; miért aztán Lodomér érsek a város összes egyházait és lelkészeit egyházi tilalommal sújtotta, Werner birót pedig tizenkét tanácsosával együtt átok alá vetette. Az utazás a belháború miatt annyira veszélyessé vált, hogy Anna asszony, Sárai Lukács özvegye, bizonyos peres ügyében nem jelenhetett meg a lakásától alig félnapi járásra eső Esztergomban. A rablás, fosztogatás mindennapivá vált s a drávántúli részekben is elterjedt, hol János zágrábi püspök Ugrin nevű várnagya a püspökség egyik várát Goriczát elidegenítette, melyből a rablók iszonyú kárt tettek a püspöknek s annak egész csázmai ispánságát földúlták; miért aztán János püspök hűtlen várnagyja minden birtokát a püspökség egész területén elfoglaltatta. A tengermelléken a magyar korona fensőségének árnyéka is alig maradt; még az egykor hű Trau városa is e velenczei tanács biztosa közbenjárásával egyezkedett ki Brebiri Pál bánnal, testvéreivel Györgygyel és Mladinnal, hogy tőlük és a pártfogásuk alatt álló almissai kalózoktól magának békét és nyugalmat vásárolhasson.
Németujvári Iván az általános zavart sietett a maga érdekében kizsákmányolni. Ez a rabló főur, bár 1286-ban, mint láttuk, Albert osztrák herczeg hűbérnökévé kötelezte magát, ezután sem szünt meg rabló hadjáratait a stiriai határszéleken folytatni. Regede alatt többször szerencsésen harczolt Henrik admonti apáttal, Albert stiriai főkapitányával, s csatározásaiból gazdag zsákmánynyal vonult haza. 1288-ban, midőn Albert Henrik bajor herczeggel hadakozott, ismét betört Ausztriába, az osztrák hadak fölött győzedelmet is nyert, de hihetően azért, hogy erejét a László ellen kitört fölkelés támogatására fordítsa, ismét kibékült Albert herczeggel. Ezen hűtlenségéért fosztotta őt meg László a nádorságtól, s emelte helyébe családja halálos ellenségét, Csák Pétert, ki mint nádor egyszersmind a mosonyi és soproni főispánságot is viselte.
Az egykorú Horneck Ottokár verses krónikája szerint Németujvári Iván rokonaival s a pártütő urakkal László királyt, ki a pápának tett fogadását megszegve ismét egy kún nővel élte világát, s az esztergomi és kalocsai érsek s a veszprémi és győri püspök intésére nem hallgatva, véres bosszúval fenyegette hitszegő alattvalóit, egyenesen megfosztani törekedett a koronától. E czélból az ország nevében követséget küldött Velenczébe Endréhez, az Árpád-háznak Lászlón kívül egyetlen egy férfi tagjához, s őt a megürültnek hirdetett trón elfoglalására fölszólította. Endre, a meghivásnak engedve, nagybátyjával Morosini Albertinoval útra is kelt, Zárában fogadta az üdvözletére sietett esztergomi érseket, Ivánt és testvérét a veszprémi püspököt, s ezek biztatására csekély számú kiséretével egész a Dráváig nyomult. Innen azonban nagybátyja, a magyarok ingadozó magatartása miatt a vállalat sikerébe nem bízhatva, tanácsosnak tartotta Velenczébe visszavonulni. Endre ekkor kétes helyzetében maga is habozni kezdett, mit tegyen, de végre is a hozzá hű ragaszkodást színlő Stridói Arnold által elámítva, elhatározta magát, hogy útját folytatja, s azzal együtt gyanutlanúl szállott meg a stridói kastélyban, abban a hitben, hogy ott magát biztosságban fogja találni. Arnold úr pazar lakomával fogadta fejedelmi vendégét, de a lakoma után át foglyának nyilatkoztatta. A gaz ember ezt a cselfogást azzal a számítással tette, hogy foglyáért Velenczétől gazdag váltságot csikarhat ki. Számításában azonban csalatkozott, mert a velenczei tanács azzal utasította vissza ajánlatát, hogy törvényei tiltják velenczei polgárért váltságot fizetni. Ekkor aztán foglyát jó jutalom reményében Bécsbe vitte s Albert herczegnek szolgáltatta át. A herczeg, nem hallgatva némely tanácsosaira, kik azt ajánlották, hogy Endrét szolgáltassa ki szövetségesének Lászlónak, oltalmába fogadta a szerencsétlen trónkövetelőt s udvarában maga is neje is gazdag ellátásban s születéséhez illő bánásmódban részesítette. Endre így mintegy félévet töltött a bécsi udvarban s csak ekkor vett sorsa rosz fordulatot, önnön hibája miatt. Történt ugyanis, hogy Albert herczeg Bécsből néhány napra vadászatra rándult, s a mint visszatérőben volt, egész udvara elébe lovagolt, hogy hódolattal fogadja. Csak Endre vonta vissza magát, ki is, midőn fölszólították, hogy vegyen részt a tisztelgésben, büszkén úgy nyilatkozott, hogy ő sokkal nemesebb vérből származott, mint hogy egy herczeg kiséretében lovagolhasson. Ezért a mélyen megsértett herczeg háládatlan vendégétől megvonta pártfogását; a mi jót eddig tettem veled, mondá, legyen ajándék Isten nevében, ezután pedig élj Velenczéből a magad vagyonából Az udvarból így kiutasított Endre aztán egy ideig a Bécsben időző velenczei kereskedőktől kölcsönzött pénzzel tartotta fönn magát; de miután adósságait nem fizethetvén kölcsönt sem kaphatott, oly inségbe jutott, hogy mint Horneck egy szerzetestől hallotta, ki a szükölködőnek két inget ajándékozott, mikor megéhezett, gyakran volt kénytelen a kolostor vendégszerető asztalához folyamodni.
Hogy a trónkövetelő Endre vállalata ily hamar kudarczot vallott, mutatja, hogy ügye a nemzet nagy tömege előtt nem lehetett népszerű. S bizonyosnak tarthatjuk, hogy a főpapság s a vele kezet fogott oligarchák által támasztott belháborúban László támogatásra talált nem csak a kiirtással fenyegetett kúnokban, hanem a hatalmaskodó urak által elnyomott köznemességben is. Ezek ragaszkodása mentette őt meg a bukástól, ezek vitézségén tört meg a veszedelmes mozgalom ereje annyira, hogy László 1289 tavaszán már ismét az ország szivében lobogtathatta harczi zászlait. 1289 május 19-én a Csepel szigetéről hirdetett bűnbocsánatot mind azoknak, a kik ellene fegyvert fogtak s az országban rablást és dúlást követtek el, ha a hűtlen országnagyoktól és nemesektől visszavonulnak s azok ellen Mihályhoz, Öböl fiához, és fiaihoz csatlakoznak.
Egy hét mulva, május 26-án, a Rákos mezején állott táborával. Hogy már ekkor a lázadás le volt verve, kétségtelenné teszi a László által az ország ügyeinek jó karba hozatala végett Székes-Fehérvár közelébe, Fövenyre, hirdetett s ott junius utolsó napjaiban megtartott országgyűlés, melyen az ország egyházi és világi nagyjai és nemesei tömegesen vettek részt.
A fövenyi országgyűlésen a rendek a királylyal kiengesztelődvén, őt a királyi hatalom teljes birtokosának elismerték. Viszont László is, hogy őszinte kibékülésének bizonyságát adja, a rendek közbenjárására az országgyűlés színe előtt visszaadta Lodomér esztergomi érseknek a szepesi, királyi vám tized részét, mely az ország régi törvényes szokása szerint az érseket illette, de a melyet attól kineveztetése óta tíz esztendőn át folyást megtagadott.
Kiengesztelődött ekkor Lászlóval neje Izabella is, ki maga mondja egy 1289-ben kelt levelében, melylyel a veszprémi káptalan részére 1283-ban kelt adománylevelét megerősítette, hogy miután állapotja legkedvesebb férjével, III-dik Lászlóval, Magyarország fönséges király urával, Isten irgalmából jobbra változott, a Föveny körül tartott országgyűlés után személyesen ment le Somogy vármegyébe s ott az elfoglalt királynéi földeket visszafoglaltatta. Hogy az országgyűlés intézkedett az elfoglalt királynéi jószágok és jövedelmek visszavétele iránt, kitetszik maga a királyné nyilatkozatából, mely szerint a Fövenyen 1289-ben Keresztelő Szent János napja (junius 24.) körül tartott országgyűlés után, legkedvesebb férje László király úr és az ország főpapjai s nemesei tanácsából járta be Somogyot és Tolnát s foglaltatta vissza a bárki által bitorolt királynéi jószágokat.
Nem lehet kételkednünk, hogy a fövenyi országgyűlés, mely a törvényes rend uralmának visszaállítását tüzte föladatává, nem csak a királynéi, hanem a királyi javak és jövedelmek s általában minden törvénytelenűl elfoglalt jószágok visszaadására is törvényt alkotott. S ha fölteszszük, hogy ezen törvényt valamint a királyné, úgy a király is végre kivánta hajtatni; ha tudjuk, hogy a király a lázadók közül többeket ellene elkövetett kicsapongásaikért feleletre vont s örökségeik elkoboztatásával büntetett: nagyon természetesnek fogjuk találni, hogy az ország leghatalmasabb s legerőszakosabb főurai, kik a bitorolt királyi várakat s koronajövedelmeket nem voltak hajlandók kezeikből kibocsátani s kik a törvény büntető vesszejétől nagyon is méltán tarthattak, ismét összeesküdtek a király ellen, ki a királyi jószágok visszakövetelésével valódi darázsfészekbe nyúlt, és a tettetett hűség álarczát levetve, fegyveröket, melyet a lázadás leverése után kénytelenek voltak letenni, ismét királyuk ellen fordították.
Néhány hónap múlva a fövenyi országgyűlés után a fölkelés újult erővel tört ki, s a küzdelem annál elkeseredettebben folyt, mert a körülmények úgy alakultak, hogy a László vesztére törő oligarchák most már ürügyet találhattak a királyt azzal vádolni, hogy az ország jogainak védelmére letett esküjét megszegte, hogy a nemzet szabadságának elnyomására külföldi hatalommal szövetkezett, s csak azért, hogy magán bosszújának eleget tehessen, egykedvűen nézi, hogy egy idegen uralkodó az ország területi épségének megsértésével egész vidékeket szakasztott el a szent koronától.
Pedig e hangzatos vádakban csak annyi volt a valóság, hogy midőn Albert osztrák herczeg, kinek birtokait 1289 elején, a Rudolf salzburgi érsekkel folyt háboruja alatt, Németujvári Iván és testvérei adott szavuk és esküjök ellenére rabló módra megtámadták és dúlták, Lászlóhoz követséget küldött és őt garázda alattvalói megzabolázására fölszólította, László, kinek ekkor az ellene fölkelt lázadók leverése minden erejét igénybe vette, az osztrák követséget azzal a válaszszal bocsátotta el, hogy ő a Németujváriak minden ellenségének szabad kezet ad az azoktól szenvedett sérelmeik megtorlására. Az osztrák herczeg erre következett hódító hadjáratáért azonban s az ország területének tetemes megcsonkításáért a felelősséget a királyra hárítani éppen a Németujváriak és czinkostársaik lehettek legkevésbbé följogositva, kik a szomszéd tartományok határszéleit folytonosan dúlták s ezzel Albert herczeg méltó bosszúját saját veszedelmökre önlmagok idézték föl.
Albert herczeg, László válaszát örvendetes tudomásúl véve, miután a salzburgi érseket néhány vára bevételével megalázta, azonnal megtette az intézkedéseket az Iván elleni hadjáratra; összes tartományait fegyverre szólította s parancsot adott, hogy hadai Szent György napjára (ápr. 24.) Bécsbe gyűlekezzenek.
A népszerű hadjáratra készséggel megjelentek az osztrák és stiriai urak és nemesek válogatott fegyvereseikkel, valamint Arnold bambergi, Leopold seccaui, Emich freisingi és Bernhard passaui püspökök dandáraikkal, úgy hogy a kitűzött határidőre 15,000 főnyi sereg táborozott Bécs alatt. Albert herczeg e tetemes haderővel mindjárt másnap, Márk napján (ápr. 25.), megindult a Lajta mellé s néhány napig ott pihentette hadait, míg a Bécs-Ujhely városa által kiállított száz tábori. szekér, a legkülönfélébb ostromgépekkel megrakva, táborába érkezett.
Iván és testvérei, kik egykorú osztrák forrás szerint ez évben mint ragadozó farkasok gyakran betörtek és raboltak Ausztriában és Stiriában, koránt sem rendelkeztek oly erővel, hogy Albert herczeg kellően fölszerelt seregét vissza bírták volna verni, és így az egyenetlen küzdelem eredménye az lett, hogy a herczeg mintegy három hónap lefolyása alatt Moson, Sopron és Vas vármegyében nem csak a Németujváriaktól, hanem a velök tartott uraktól is, számos várat, kastélyt és erődített tornyot foglalt el, s azok közül néhányat leromboltatott, a többit saját őrségével rakta meg, szüret után pedig hadjáratát ismételve Németujvári Iván egyik legerősebb várát, Kőszeget, is megvívatta.
Az osztrák sereg, az egykorú Horneck szerint, ki a legrészletesebben beszél e hadjárat folyamáról, legelsőben Nagy-Marton várát, az Ivánnal rokonságban állott Nagymartoni grófok, Mihály és Simon birtokát szállotta meg. A vár őrsége, bízva abba, hogy Iván nem fog késni a segítséggel, az ostromot tizenegy napig vitézűl kitartotta. Ekkor meg is érkezett Iván, testvéreivel Péter veszprémi püspökkel, Miklóssal és Henrikkel: de miután támadását az osztrákok visszaverték s embereinek majd nem felét elejtették, meg kellett győződnie, hogy aránylag csekély számú hadaival a várat fölmentenie lehetetlen. Fegyverszünetet kért tehát s egyezkedés végett követet küldött a herczeghez. Minthogy azonban Albert a követet nem fogadta el, s annak békeajánlatait, mint elkésetteket, az osztrák urak is visszautasították, Iván a csatatérről még azon estve visszavonult, a szorongatott várat sorsára hagyva. Más nap aztán; a mint Albert a vár falait töretni kezdette, Mihály úr, kinek neje osztrák leány volt, s testvére Simon belátva, hogy minden további ellenállás sikeretlen lenne, Taufers Hugó közbenjárására a várat oly föltétellel föladta, hogy az őrség minden vagyonával szabadon mehessen s csak az élelmet tartozzék hátra hagyni. Albert az így átvett erősségbe 40 főnyi őrséget helyezett.
26. NAGY-MARTON.
Más nap május 16-án Albert herczeg Szent-Margaréta alá indúlt, helynek magyar őrsége Iván kalandozásai alkalmával sok garázdaságot követett el Ausztriában. Néhány nap alatt az ostromgépek annyira megrongálták a vár bástyáit, s oly sűrűen szórták a nyíl- és kőzáport a falakra, hogy a kétségbeesett őrség parancsnoka kénytelennek látta magát alkudozásba bocsátkozni, s a várat másnap csakugyan föl is adta oly föltétellel, hogy az őrség az élelmen és boron kívül minden vagyonával szabadon elvonulhasson. Albert herczeg azon éjt a várban töltötte, s miután azt Kreuzbeck Fridrik hűségére bízta, más nap Aggendorf alá szállott.
E hely őrsége, a fallal kerített egyház magas tömör tornyába zárkózva; megtette a védelemre a kellő előkészületeket, a torony és kastély fedelét, hogy tüzet ne kapjanak, vizes ökörbőrökkel terítette be. Ezen elővigyázat azonban mit sem használt, mert az osztrák gépmester az égő szurokkal és kénkővel behintett rőzsecsomagokat mind addig szóratta a fedelekre, mig lángba nem borultak. Az elharapózott tűz miatt a védelem és menekülés lehetetlenné vált, s így a kétségbeesett őrség, csak hogy életét megmentse, kénytelen lett magát kegyelemre megadni. Albert herczeg, ki minden egyezkedést visszautasított, mert az aggendorfiak tömérdek rabszíjra fűzött foglyot hurczoltak el Ausztriából, csak a nőknek és gyermekeknek adott kegyelmet, 54 nőt 30 gyermekkel és egy káplánnal szabadon bocsátott, a férfiakat ellenben bilincsre veretve Ausztriába az általok dúlt városokba osztotta szét, hogy mint rablók az ország szokása szerint bitófán lakoljanak, a tornyot és kastélyt pedig földig romboltatta.
Ezután a sor Kobold várára került, melyet megrémült kapitánya, ki méltán tarthatott az általa gyakran károsított bécsujhelyi polgárság bosszújától, szabad elvonulás kikötése mellett ellenállás nélkül föladott. Albert e várat Emmerberg Berthold őrizetére bízta.
Rohoncz őrsége, Iván segélyébe bízva, nyolcz napig daczolt a legerősebb ostrommal; miután azonban meggyőződött, hogy a segélyt híában várja, szabad elvonulás föltétele alatt a várat föladta, melynek kapitányává Albert herczeg Stubenberg Ulrikot nevezte ki.
Szalonak rövid ostrom után Taufers Hugó közbenjárására hasonló föltétel mellett kaput tárt. Albert herczeg az átvett vár őrizetét Stubenberg Henrikre bízta.
Pinkafeld tornyának lerombolása s több Vas és Sopron vármegyei kisebb erősség elfoglalása után Albert a Mosony vármegyei Magyar-Óvár alá vezette hadait, s azt 2000 lövészének öldöklő nyílzáporával s a faltörő gépekkel mindaddig szorongatta , míg a hosszas ellenállásban kimerült védői magokat kegyelemre meg nem adták.
Albert herczeg e vár birtokosát és elszánt védelmezőjét, Óvári Bicsó mestert, Szilveszter fiát, kinek egyik rokona Domokos a vár vívása közben esett el, számos rokonával és szolgájával együtt mindaddig fogságban tartotta, míg minden jószágát eladva vagy zálogba vetve magát ki nem váltotta.
27. MAGYAR-ÓVÁR.
Albert herczeg ezen táborozása alatt vesztette életét Péter veszprémi püspök, Iván méltó testvére, ki főpap létére gyakran vett részt Iván és öcscsei rabló hadjárataiban. A püspök a Veszprém vidéki urakat és nemeseket gyűlésbe híva rá akarta bírni, hogy szorongatott testvérei segítségére fegyvert ragadjanak; az e fölött kifejlett vita hevében történt, hogy egy nemes, kit a püspök szóval és tettel megsértett, oly indulatba jött ellene, hogy kardot rántva a gyűlés színhelyén agyon vagdalta. « Így veszett el Isten büntetéséből gyalázatos halállal az, a ki gazúl élt, s így szállott másra püspöksége » veti ez eset elbeszélése után az egykorú osztrák évkönyvíró.
Magyar-Óvár bukásakor már beállott az aratás ideje, s azért a táborozásban kifáradt osztrák urak és nemesek azzal a kérelemmel járultak a herczeg elébe, hogy mivel különben jószágaikban nagy kárt vallanának, szakítsa félbe a hadjáratot s engedje meg, hogy aratásra és szüretre embereikkel együtt haza mehessenek. A herczeg őket, miután esküvel kötelezték magokat, hogy szüret után táborában újra megjelennek, haza bocsátotta s maga is diadalmenettel vonult be bécsi palotájába.
Szüret után ismét megnyilt a magyarországi hadjárat. Minthogy ekkor már Rudolf salzburgi érsekkel a béke meg volt kötve, most a stiriai nemesek is nagyobb számmal gyűltek a táborba főkapitányuk Henrik admonti apát vezérleté alatt; s általában mind azok, kik előbb a salzburgi érsek ellen harczoltak, készséggel vállalkoztak a magyarországi táborozásra; Meinhard karinthiai herczeg pedig saját fiát Henriket küldte sógora az osztrák herczeg segítségére válogatott karinthiai és tyroli lovagokkal.
Albert jól fölszerelt hadaival Szent-Mihály napján (szeptember 29.) szállott Iván egyik legerősebb vára Kőszeg alá, s a várost és várat azonnal bekeríttette. Iván megjelent ugyan a vár segítségére, de nyilt csatába nem mert ereszkedni, hanem csak a takarmányért szerte széledt osztrák lovasokon töltötte bosszúját, kik közül öt százat fogott el s mindnyájának kezét lábát levagdaltatta. Iván csatározásai azonban nem voltak döntő hatással az ostrom folyamára. Kőszeg polgárai, kiknek fiait Iván kezesekül magánál tartotta, az őrséggel együtt vitézül védték magokat s több támadást véresen vertek vissza. A megszállás tizenegyedik napján azonban, midőn az ostromlók a város megrongált falaira hágcsókon fölhatoltak, a legelkeseredettebb makacs küzdelem után, mely közben a férfiak nehéz köveket s gerendákat, a nők forró vízzel, égő szurokkal telt edényeket, lángoló rőzsenyalábokat s egész méhkasokat zúdítottak az ostromlók fejére, kénytelenek voltak a túlnyomó erőnek engedni s a fellegvárba menekülni. A városba betört osztrákok ekkor mohón neki estek a rablásnak, minden házat; minden szekrényt fölkutattak, s mivel semmi értékesebb zsákmányt nem találtak, mert a lakosok minden becsesebb vagyonukat még jókor a várba szállították, bosszújokban az egész várost a herczeg tilalma ellenére fölgyújtották s porrá égették.
A város bevétele után még nagyobb hévvel folyt a vár ostroma, melynek falait éjjel-nappal egyre döngették a pattantyúk s a faltörő kosok. Ezek csapásait a védők köteleken lebocsátott rőzsekévékkel s földdel töltött zsákokkal igyekeztek fölfogni és ártalmatlanná tenni: az osztrák gépmesterek azonban hosszú póznákra erősített éles sarlókkal a lecsüngő köteleket elvagdalva, a védők ezen fogását is meghiusították. Egy pár hétig tartó és sok áldozatba került ostrom után, midőn a bástyák már alá voltak ásva s a falak egy része düledezni kezdett, s a várba szorult nép eleségben is szükséget látott, a szorongatott őrség értesítette Ivánt, hogy a várat sokáig tartani már nem lehet, s fölkérte, hogy a még megmaradt nép megmentésére igyekezzék a herczeggel kiegyezkedni. Iván el is követett minden lehetőt; nem kimélte még pénzét sem, hogy az osztrák urakat s a herczeg tanácsosait a maga részére megnyerje s így a herczeget visszavonulásra bírja; azzal a hamis hír elterjesztésével is igyekezett hatni, hogy László király és az erdélyi vajda az ország fölkelt hadaival sietve közelget s már alig tíz mérföldnyire táborozik. Akadtak is az osztrák urak közt Iván ügyének szószólói, kik a herczegnek a visszavonulást tanácsolták, elpanaszolva, hogy embereik fele már elhullott, lovaik takarmány hiányában szőlőlevélre vannak szorulva, s a közelgető tél zord napjaiban a táborozás sanyarúságait sem kifáradt embereik, sem, elcsigázott lovaik ki nem állhatják. A herczeg azonban az admonti apát tanácsára állhatatosan megmaradt az ostrom folytatása mellett, még azután is, hogy az Iván által megvesztegetett Tauffers Hugó magát betegnek tettetve a tábort oda hagyta. Igy aztán az ostrom második hónapjának elején, november 1-én, midőn a vár falain már több helyt rés volt törve, Kőszeg vitéz védői egyesség szerint kaput tártak a herczeg előtt. Először a nők vonultak ki, többen 800-nál, az összes gyermekekkel, azután a várőrség teljes fegyverzetben s utánok a város férfi lakossága.
Albert az üres várat átvévén annak rongált falait helyreállíttatta, s miután a várat őrséggel megrakva Emmersberg Berchtold gondviselésére bízta, hadait elbocsátotta s maga is visszatért székvárosába. Innen közölte atyjával, Rudolf római királylyal, ki e táborozás alatt a fölkelt svábok leverése után hadaival fia segélyére Magyarországra készült, hogy a magyarok fölött ismételten diadalmaskodott.
László az osztrák herczeget kényére kedvére hagyta Németujvári Iván ellen működni, kinek dölyfét az előbbi években többször hiában igyekezett megtörni, s azt is elnézte, hogy Albert karácsony táján harmadszor is betört az országba, s Szent-Vid várát Vas vármegyében, Iván birtokát elfoglalván, gazdag zsákmánynyal vonult haza. Julius 27-én, mint láttuk, még Budán székelt, de néhány hét mulva már a Tisza mellett táborozott, onnan pedig Erdélybe vette útját. Szeptember I-én Alsó-Apoldon, Szerdahely közelében, fogadta vissza kegyelmébe Péter erdélyi püspököt, ki a közelebbi keresztes háború alkalmával a kún Árboczot két unokájával s az erdélyi vajdát Majost, mint Lodomér esztergomi és János kalocsai érsekektől értesült, nem saját akaratjából, hanem ezeknek a szentszék nevében hozzá intézett parancsára fogta volt el, s adta vissza neki az ezért elkobzott Kolozsvárt, Gyula-Fejérvártt, az azokhoz tartozó püspöki jószágakkal. Erdélyből azonban csakhamar vissza kellett sietnie a Tisza mellékére; szept. 9-én már Poroszlóról intézett parancsot a szepesi káptalanhoz Rajnáld nádor bizonyos ügyében; négy nap mulva, szept. 13-kán, pedig Túr-Keviben adta már föntebb ismertetett parancsait, melyekben Mihályt, Öböl fiát; és fiait némely lázadók megöléséért és kirablásáért fölmentette, Csetnek lázadó fiait pedig Erdélyben elfogatni rendelte.
Midőn László ezen leveleit kiadta, már akkor az országot a fölkelés újra lángba borította. A főpapság és az oligarchia, egymással kezet fogva, élethalálharczra hívta ki a királyt, kit a papok mint a pogány kúnok pártfogóját esküje megszegésével s a keresztyénség megtagadásával, az urak pedig az Albert herczeggel való szövetkezéssel és az ország érdekeinek elárulásával vádoltak. A Németujváriak és társaik most már annyival határozottabban törtek megbuktatására, mert tudták, hogy ha veszteni találnak, nem ok nélkül retteghetnek bosszújától. László ugyanis egy alkalommal, midőn az esztergomi és kalocsai érsek, a veszprémi és győri püspök ünnepélyes követsége fölszólította, hogy a pogány kúnokkal szakítva térjen a jobbulás útjára, mert különben az ország rendei az engedelmességet fölmondják, s magának tulajdonítsa bekövetkezendő veszedelmét, haragra lobbanva, ily szavakban tört ki: «Ura akarok lenni a magyaroknak; kik nekem nem uraim; ne tanítsanak engem becsületre, melyről soha meg nem felejtkeztem, a hűtlenek és becstelenek; ne híjanak engem Lászlónak, ha ezért bosszút nem állok s szemeiket ki nem szúratom ».
László, hogy fenyegetésének, súlyt adjon, legveszedelmesebb ellenségei a Németujváriak ellen túl a Dunára nyomult hadaival; 1289 november 5-én Veszprém vármegyében Berenden állott tábora. Innen kisértette meg a lázadó urak zászlai alatt harczoló nemességet lefegyverezni, biztosítván mindazon nemeseket, kik ellene fegyvert fogtak, hogy ha a lázadók vezéreitől visszavonulnak, s a hűségesküt hívei, István és Pál, Mihály fiai kezébe leteszik, nem csak minden eddig elkövetett vétkeiket megbocsátja, hanem őket királyi kegyelméből jószágokkal és tisztségekkel fogja jutalmazni. A kegyelem-hirdetésnek azonban úgy látszik nem lett kívánt foganatja, s Lászlónak, ki négy nap mulva, nov. 9-én, Somogyban Tóti falu mellett állott táborával, folytatni kellett a küzdelmet a hűtlenek ellen. S hogy ezen küzdelemben a győzedelem nem az ő részére hajlott, sőt ügye ezen dunántúli hadjárat alatt kedvezőtlen fordulatot vett, kétségtelen abból, hogy a Bakony vidékéről, Ugadról, a hol deczember 2-án táborozott, a legnagyobb sietséggel kellett túl a Tiszára viszszavonulnia. Deczember 7-én már Csanádról intézett parancsot Szabolcs és Szathmár vármegyéhez, hogy István és Pál mesterek, Mihály fiai, zászlaja alatt táborába jőjenek, karácsony napján pedig Körösszeg melletti táborából parancsolt Szabolcs, Szathmár és Bereg vármegyének, hogy fegyvereseikkel azonnal induljanak s hozzá csatlakozzanak; értesítvén őket; hogy ha híven szolgálandnak, királyi kegyére, ellenkező esetben, mint parancsa áthágói, bosszújára számíthatnak.
László attól fogva, hogy Budát oda hagyta, haláláig majdnem egy egész esztendőn át folyvást táborban, deczember 7-dikétől kezdve legtöbbnyire hű kúnjai társaságában, azok szállásai közelében töltötte zaklatott napjait, s ez idő alatt nem is találkozott nejével, ki előbb Visegrád várába s onnan Esztergomba Lodomér érsek pártfogása alá vonta magát. 1290 mártius 5-én Czegléd melletti táborából adományozta híveinek, Istvánnak és Pálnak, Mihály fiainak, a Csetnek hűtlen fiai és rokonaik összes jószágait, kik az említett adományosok testvérét Pétert megölték; másnap mart. 6-án ugyanitt adományozta ugyanazoknak némely magtalanúl elhalt nemesek birtokait. Martius 15-én Mező-Somlyón kelt adománylevele Tamás, Simon fia, Sóvári György testvére részére, a királyi peczérek általa becserélt lúczi és tokaji birtokaira. Aprilis 29-én Karán Sebesről parancsolta meg a leleszi conventnek, s a convent fegyveres jobbágyainak és népeinek, hogy miután ezen monostor kegyuraságát Simon fiaitól, Baksától, Tamástól, Dénestől, Detrétől, Györgytől és Simontól, azok világos hűtlenségéért és kicsapongásaiért elvette, s híveinek István és Pál mesternek, Mihály fiainak, Öböl unokáinak adományozta, azokat vagy emberöket mint az ő személyét oly tisztelettel fogadják, s nekik mind azt, a mivel szokás szerint tartoznak, megadják, különben súlyos neheztelését fogják érezni. Ezen levélből bizonyos, hogy a lázadás már ekkor a felföldön is, hol annak élén Omodé egykori nádor állt, oly erőt vett, hogy Simon fiai, a király eddig kegyelt hívei, s köztük a király zászlaja alatt annyi diadalt aratott Sóvári György is, a fölkelt pártütőkhöz csatlakozott. Néhány hét mulva ezután május utolsó napjaiban, László még folyvást a Maroson túl Székáson, Temes vármegyében állott táborával. Május 20-án innen parancsolta meg a Szathmár-Németiben s attól fogva Szamosszegig lévő királyi vámosoknak, hogy hívei Mihály és fiai István és Pál hajóitól, melyeken azok épülőben lévő várukhoz követ és porondot szállíttatnak, vámot venni ne merjenek. Innen intézett parancsot május 27-én a leleszi monostor népeihez, hogy a rájuk telkenkint kirótt egy negyed arany adót, melyet híveinek, István és Pál mestereknek, adományozott, ezeknek fizessék. Ugyanaz nap itt vette azt a kedvező tudósítást, hogy István mester, Mihály fia, a hűtlen Omodé, Dávid fia, kér-semjéni várát megvívta, s abban lévő fegyveres szolgáit foglyúl ejtette, miért neki határtalan köszönete kifejezése mellett meghagyta, hogy foglyaival azonnal siessen hozzá. Székáson kelt május 28-án a váradi káptalanhoz intézett parancsa is, hogy Istvánt és Pált, Mihály fiait, igtassa be némely magtalanúl elhalt nemesek Szabolcsvármegyei jószágaiba.
Úgylátszik, hogy a Kállayak ősei, a Tisza vidékén szerencsésen harczolva, jobb fordulatot adtak urok eddig nagyon is kétes ügyének, minek következtében László nem is késett hadaival előnyomulni. Junius 18-án Csanádról parancsolta meg Ugocsa vármegyének, hogy híveit, Mihályt és fiait, Istvánt és Pált, mint főispánjaikat, némely más levelei ellent nem állván, tisztelettel fogadják s nekik a köteles szolgálatokat teljesítsék. Egy hét mulva pedig, junius 25-én Békésben a Körös mellett Szarvashalomnál a kún szállások közt ütötte föl táborát.
Hogy László bizodalommal nézett a hűtlen oligarchák ellen több mint egy év óta folytatott harcza kimenetele elébe, bizonyos abból, hogy Henrik boroszlai herczeggel, ki ekkor a prágai börtönben sinlődő Rosenberg Zavis rokonai által támasztott lázadást fegyverrel támogatva Venczel cseh király megbuktatására tört, nemcsak szövetkezett; hanem igéretet is tett neki, hogy segítségére magyar hadakkal fog Csehországba nyomulni.
Midőn ugyanis Zavisnak még 1288-ban nejétől Erzsébettől, László nénjétől, fia született, a hatalmas főúr, ki első neje Kunigunda után Ottokár kincseit örökölte, a keresztelőt a magyar határszél közelében fekvő egyik várában királyi fénynyel kivánta megtartani, s ezen ünnepélvre meghivta Venczel cseh királyt, László magyar királyt s Henrik boroszlai herczeget is. A félénk természetű Venczel azonban, attól tartva, hogy az életére töréssel gyanusított Zavis őt ez alkalommal tőrbe akarja ejteni, a meghivást csak tettetésből fogadta el, s föltételűl kötötte ki, hogy Zavis őt személyesen kisérje el a keresztelőre. Zavis a király érte küldött követei meghivására gyanútlanúl meg is jelent a prágai királyi várban, s ott a királynénak egy gyönyörüen himzett drága fátyolt nyujtott át hódolata jeléűl, melyet azonban a királyné abban a babonás hitben, hogy általa meg lenne bűvölve, érinteni sem mert, hanem titkon azonnal tűzbe vettetett. Midőn aztán Zavis a királynál tisztelkedett, az őt mint életére leselkedő árulót foglyának nyilatkoztatta s ebben a perczben előre lesbe helyzett fegyvereseivel megrohantatta. Zavis ekkor oly óriási erővel védte magát, hogy kilencz cseh lovagnak dolgot adott, míg nagynehezen le birták verni. A bilincsbe vert Zavist azonban Venczel sem igérettel, sem fenyegetéssel nem tudta rábirni, hogy a birtokában levő királyi várakat és kincseket kiadja; azok átadását Zavis állhatatosan megtagadta, azt vitatva, hogy azokat néhai neje Kunigunda első férjétől Ottokártól zálog czímen kapta s tőle született törvényes örökösének Jánosnak hagyományozta. Venczel tehát a makacs lovagot a prágai vár egyik tornyába záratván, ott másfél esztendőnél tovább nehéz rabságban tartotta, de megtörni így sem birta. Jószágait elkoboztatta ugyan, de erős várait, melyek a királyi hadak ostromával daczoltak, kézre nem keríthette. Zavis rokonai, a hatalmas Vitkoveczek, e közben nyiltan fölkeltek a király ellen, s hogy rokonukat kiszabadítsák s Venczelt megbuktassák, Henrik boroszlai herczeggel fogtak kezet, s ennek közbenjárására László királytól, a fogoly Zavis sógorától, kértek és vártak segélyt. E reményökben azonban Lászlónak csakhamar közbejött meggyilkoltatása s a boroszlai herczegnek azután nemsokára méreg következtében történt halála miatt keservesen csalódtak.
Mikor László Zavis érdekében Henrik boroszlai herczegnek magyar segítséget igért, napjai már meg voltak számlálva. Az oligarchák már akkor elhatározták, hogy őt, kit nyilt mezőn több mint esztendeig harczolva le nem birtak küzdeni, orgyilkosság útján is elteszik láb alól. E tervök kivitelére bátorítást meríthettek a szentszék magatartásából is, melyről tudhatták, hogy az általuk elvádolt király ellen ismét az egyház lelki fegyverét fogja villogtatni. IV. Miklós pápa csakugyan Rómából május 20-án kelt dorgáló levelében meghagyta Lászlónak, hogy a tatárok, szaraczénok és más pogányok tévelygéseit hagyja el, nejét, kit eltaszított, vegye vissza, s követének, ki e levelet kezéhez adja, mindenben engedelmeskedjék. Ugyanaznap ki is nevezte teljes hatalmú követévé Magyar- és Dalmátországra, Ausztriára, Stiriára, Karinthiára, Kúnországra és Boszniára Benvenuto eugubiai püspököt, hogy László királyt, ki, mint a szentszék gyakori tudósításokból értesült, a keresztyénséget megtagadva tatárok, szaraczénok s – más pogányok istentelen szertartásait követi, nejét magától eltaszította, s országát iszonyú dúlás és pusztulás színhelyévé tette, térítse vissza a hit útjára s kényszerítse neje visszavételére; e mellett megadta neki a fölhatalmazást, hogy ha a pogányok ellenszegülésökkel a keresztyénséget fenyegetnék, ellenök, valamint az országban nagy számmal lévő eretnekek s azok minden pártfogói ellen a szentszék nevében keresztes háborút hirdessen. Egyszersmind ugyanaznap fölhivta Rudolf római királyt, Albert osztrák herczeget, s Magyarország, Ausztria, Stiria, Karinthia, Kúnország és Bosznia rendeit és összes lakosait, hogy a legatust föladata végrehajtásában tanácscsal és tettel segítsék.
Kik voltak a szentszék előtt László király leghatalmasabb vádlói, s kikre vélt a szentszék legbiztosabban számíthatni ellene, kitűnik azon többnyire drávántúli főurak névsorából, kikhez, valamint Venczel cseh királyhoz és Lengyelország nagyjaihoz, a pápa 1290 jul. 23-án külön leveleket intézett, hogy legatusát a pogányok ellen hirdetendő keresztes háborúban segítsék. Első helyen állanak ezek közt a Németújvári testvérek: Iván, Miklós és Henrik tótországi bánok, Radoszláv és István tótországi bánok, a néhai Joakhim testvérei; Frangepáni János és Lénárt, Veglia, Vinodol és Modrus urai, Miklós bán és Pál mester, néhai István tótországi bán fiai, Miklós és István, néhai Babonics fiai, Bagér, Zach, Miklós és István, néhai Bágy fiai, István és Brizda boszniai bánok, Brebiri Pál bán, György és Mladin testvérek, Miklós, néhai Móricz fia, Ugrin, néhai Pósa fia, az Ujlaki család őse, Gárdon comes; Gergely, néhai Gergely tótországi bán fia, és Rolánd erdélyi vajda és testvérei.
A szentszék által tervbe vett újabb keresztes háborúra azonban már ekkor nem volt szükség: mert e levelek kelte előtt tizenhárom, nappal László már nem volt életben; miről azonban a pápa még ezután hat nappal, julius 29-én, tehát akkor sem volt értesülve, midőn a meggyilkolt László utódja: III. Endre Székes-Fehérvártt Szent István koronájával már meg volt koronázva. Ezen napon intézett ugyanis IV. Miklós pápa egy újabb intő levelet Lászlóhoz, melyben őt ősei dicső példájának követésére buzdítva értesíti, hogy a minap oly tetteiről jutottak hírek füleibe, melyek, ha igazak, üdvösségét, jó hírnevét, királyi tisztességét veszélyeztetik, a keresztyén hit romlására, országa nem csekély bomlására s a világ botrányára szolgálnak «s minket, kik üdvödet és jó állapotodat óhajtjuk, nem kissé megzavartak és szomorítnak». Komolyan inti tehát, hogy térjen a jobbulás útjára, s e levél vivőjét, legatusát Benvenuto püspököt, fogadja kellő hódolattal, «hogy annak kegyelméből, kitől minden jó származik, boldog állapotban élhessen; Isten dicsőségére, üdvösségének gyarapodására; alattvalóinak állandó békességére és áldásos nyugodalmára ».
28. KÖRÖSSZEG.
KÖRÖSSZEG.
Lászlót Körösszeg vára alatt 1290 julius 10-én érte utól végzete. Itt, hol a Sebes-Körös partján fölütött sátorában, hű kúnjaitól környezve, magát teljes biztonságban vélte, rohanták őt meg éjjel gyilkosai: Árbocz, Törtel és Kemencs kún főemberek; és így éppen azok keze által veszett el, a kikhez mint anyjáról vérrokonaihoz leginkább bízott, a kiknek mint pogányoknak társaságáért a főpapság és a szentszék neheztelését és az ország leghatalmasabb nagyjainak boszúját maga ellen fölidézte.
Az egykorú osztrák források is tudják, hogy Lászlót a kúnok gyilkolták meg. Nem lehet e szerint kételkednünk, hogy a rejtélyes gyilkosságot kúnok követték el: de már a budai krónika indokolását, hogy tudni illik Árbocz és társai a kúnok közönségének hosszas tanácskozása után a kún nép megbízásából hajtották volna végre véres munkáikat, épen nem tartom elfogadhatónak; minthogy el sem lehet gondolni, mi okuk és érdekük lehetett volna éppen a kúnoknak azt a királyt kivégezni, kit nemcsak a vér köteléke, hanem a közös üldöztetés is szorosan csatolt hozzájuk, kit hajlamaiért, szokásaiért kortársai Kún Lászlónak neveztek. Hajlandó vagyok ennélfogva azt hinni, hogy a tőrt ugyan a három kún döfte a király szivébe, de a gyilkosok kezének a László halálára összeesküdt oligarchák bosszúszomja adta az irányt.
László holttestét, minthogy a közel Várad püspöke szentségtörésnek tartotta volna a pogánynak kikiáltott király tetemének székesegyházában Szent László sírja közelében adni nyugvóhelyet, hű alcancellárja Gergely csanádi püspök Csanádra vitette s ott a székesegyház sírboltjában temettette el. Halotti torát pedig nem sokára véresen ünnepelte meg hű embere, a szaraczénból azaz mohamedánból kikeresztelkedett Mizse nádor, ki öcscsével Lizsével és a király kegyencz ágyasa Édua testvérével Miklóssal Árboczot és Törtelt saját szállásaikon egy hajnalban megrohanván fölkonczoltatta, s nemzetségökből, a kiket csak kézre keríthetett, még a csecsszopóknak sem irgalmazva, mind kardra hányatta.
A körösszegi vérmezőn a véres dráma függönye legördült, annak hőse ifjusága legszebb virágában, 28 éves korában, minden botlásáért bűneért meglakolt: de elfogult kortársait s az ezek által befolyásolt utókort az erkölcsi világrendnek szolgáltatott véres elégtétel sem engesztelte ki a heves, könnyelmű, kicsapongó, de kortársainál semmivel sem romlottabb lelkű király emlékével. Krónikáink őt mint a bűn fertőjébe merült pogányt az egyház üldözője gyanánt hamis világításban tüntetik föl s legtekintélyesebb történetiróink is igazságtalanúl vetik oda bűnbakúl az ország iszonyú romlásáért, melyért a felelősség nem a gyermek és ifjú királyt, ki az eláradt féktelenséget több izben hiában igyekezett fegyverrel megtörni, hanem azt az önző, minden törvényt lábbal tapodó, erkölcstelen oligarchiát illeti, mely II. Endre korától fogva a királyi családban kitört s általa folyvást szított villongások és belháborúk alatt elhatalmasodva, oly féktelenné vált s a királyi hatalmat, a korona tekintélyét annyira porba taposta, hogy azt a jóakaratú III. Endre teljességgel nem, s csak Róbert Károly vaskeze birta, de még ő is 24 évig tartott nehéz küzdelem után birta, nemzetünk szerencséjére helyreállítni. A nép, mely a folytonos zavarok és pártháborúk közben a hatalmas urak zsarolása és rablása miatt oly inségre jutott, hogy barmaiból kipusztulva magát volt kénytelen a kétkerekű taligába fogni, mint krónikáink följegyezték, átokkal emlékezett a boldogtalan királyra, s mind azt, a mit szenvedett, neki tulajdonítva, nyomora jelképét, a kétkerekű taligát, gúnyosan nevezte Kún László szekerének. Az egyház, mely őt mint esküszegőt és hitehagyottat serdülő ifjú korában kiátkozta, élete utolsó éveiben pedig mint pogányt keresztes hadjárattal üldöztette, még sírjában sem hagyott neki nyugodalmat.
29. KÚN LÁSZLÓ MEGÖLETÉSE.
IV. Miklós pápa ugyanis, miután László haláláról értesült, 1290 szept. 7-én, új fölhatalmazást adott Benvenuto püspöknek; mint Magyarországra küldendő legatusának, melyben, megemlítve hogy László a maga és országa lekötése mellett esküt tett Filep legatusnak, de esküjét, mint a szentszék levéltárában lévő levelében maga is elismerte, míg élt, nem tartotta meg, meghagyja neki, hogy miután Magyarország zavara és veszedelme a király halála után sem szünt meg, sőt nagyobb bajoktól lehet tartani, szerezzen az ország állapotjáról s annak orvoslása módjairól alapos értesülést, s tegyen neki kimerítő jelentést, hogy ezen a római egyházhoz tartozó ország állapotjáról minél hasznosabban és sikeresebben intézkedhessék. Néhány nap mulva ezután; szept. 13-án, meghagyta legatusának, hogy a nem rég meggyilkolt király ügyében, ki tatárokkal, szaraczénokkal s más pogányokkal szövetkezve azok módjára élt; és az egyház atyai intéseit, mint közelebb is az ellene emelt hangos vádakból értesült, makacsúl megvetette, mihelyt az országba érkezendik, tartson szoros vizsgálatot az iránt, – mivel a szentszék ezen kérdést bizonyos tekintetekből különösen szivén hordozza, – hogy a király, míg élt, magába tért-é, halála idején, megtagadva a hitetleneket, kikhez és tévelygéseikhez, mint mondják; életében átpártolt, a catholicus hitet vallotta-é, s úgy halt-é meg mint keresztyén; nem mint eretnek, nem mint szakadár, nem mint hitehagyott ?, és mind arról, a mit e felől az ország főpapjai, valamint a papság és nép hisznek és vallanak, s a mit tőlük mind a közhír, mind a valóság szerint igaznak találand, neki saját küldöttje által minél hamarabb tegyen kimerítő, határozott és világos jelentést. Minthogy pedig Benvenuto küldetése abba maradt, s a pápa helyette Magyarországra, melyet Habsburgi Rudolf időközben fiának Albertnek adományozott, már 1290 deczember havában János jesii püspököt nevezte követévé, 1291 január 2-án ezen parancsát az ő részére ismét szóról-szóra kiadta. Mily eredménye lett ezen vizsgálatnak, minthogy a legatus jelentése világot nem látott, nem tudjuk: annyit azonban látunk, hogy a szentszék nagyon is érdekében állának tartotta László meggyilkoltatását úgy tüntetni föl, mint a mely a keresztyén hittől elszakadt királyt megérdemlett büntetés gyanánt érte, hogy így a szentszék által a pogány király ellen hirdetett keresztes hadjárat a jelen és jövő kor előtt igazolva lehessen.
László halálával azok szerencsecsillaga is lehanyatlott, kik mint családja tagjai szivéhez és trónjához legközelebb állottak, s viharos élte folyamára, mint anya, nő és testvér, legtöbb befolyást gyakoroltak.
Anyja, a kún Erzsébet, ki László halála előtt egy pár hónappal mint áhitatos keresztyén hálát adva Istennek, hogy őt a pogányság tévelygéséből az igaz világosság megismerésére vezette, kegyeivel elhalmozta, s legkedvesebb fiát Magyarország, leányait pedig különféle országok trónjára emelte, a maga és fia, valamint Béla király és neje Mária s ezek gyermekei Béla herczeg és néhai férje István király lelki üdveért adományozta a dominicanusoknak egy drávántuli egyház építésére a verőczei polgároktól neki földbér fejében telkenként fizetendő 20 dénárnyi évi adót, megtört szivvel értesülhetett egyetlen fia gyászos kimultáról, kinek balsorsa fölidézésében magát is méltán részesnek érezhette, mint a ki a gyermekkirály fogékony lelkének nemes irányt adni s őt ifjusága botlásaiban jó útra vezetni elmulasztotta. A csapást, mely őt lesujtotta s fejedelmi állásától, a boszniai herczegségtől megfosztotta, aligha élte sokáig túl; legalább ezen utolsó ismeretes levele után többé nevével sem találkozunk.
Izabellát, kit férje halálának híre Esztergomban Lodomér érsek pártfogása alatt talált, IV. Miklós pápa 1290 szept. 9-dikén kelt levelében sietett gyászában vigasztalni, atyai jó indulatának biztosítása mellett arra utasítván, hogy nehéz helyzetében Magyarországba küldendő legatusához s Lodomér érsekhez folyamodjék s azokkal értekezzék: hogy az országban maradjon-é vagy visszatérjen hazájába. S még az nap meghagyta mind legatusának mind Lodomér érseknek, hogy az özvegy magyar királynét hitbéri és egyéb jószágaiban és jogaiban védelmezzék, a szentszéket pedig minél elébb tudósítsák, hogy a királyné az országban akar-é maradni, vagy nem. S hogy Izabella a magyar földön férje halála után sem érezte magát idegennek s nem igen vágyakozott vissza szülőföldére, melyet gyermek korában elhagyott, kitetszik abból, hogy László halála után majd nem tíz esztendeig hazánkban tartózkodott; s III. Endre uralkodásának vége felé, 1300-ban, csak akkor tért vissza Nápolyba, midőn testvérének II. Károlynak unokája, Róbert Károly, mint trónkövetelő fegyverrel készült az országba betörni. Kétségtelen ez II. Károly nápolyi király regestáiból, melyek az özvegy magyar királynéról és udvari embereiről, azok segélyezéséről, a királyné Nápolyba küldött követeiről gyakran emlékeznek, s melyekből bizonyos, hogy Izabella csak 1300 julius havában érkezett Manfredoniába.
László kedves nénje Erzsébet is nem sokára bátyja halála után gyászfátyolt öltött. Férjét ugyanis, a másfél évnél tovább börtönben sanyargatott Zavist, Venczel cseh király parancsára Miklós troppai herczeg, II. Ottokár törvénytelen fia, a Vitkoveczek által vitézűl védett hlubokai vár ostroma közben, minthogy a vár alatt vérpadra hurczoltatva sem volt rá birható, hogy rokonainak az ő élete megmentéseért a vár feladását tanácsolja, sőt azokat a vérpadról is hősies ellenállásra buzdította, 1290 augusztus 24-én rokonai s a várőrség szeme láttára lefejeztette. Az így támasz nélkül maradt özvegy hol hajthatta volna le bánatos fejét biztosabb nyugalomra, mint a nyúlszigeti apáczazárdában, melynek falai közt négy éves kora óta növekedett, s melynek fejedelemasszonya ekkor unokatestvére Margit, IV. Béla unokája, a macsói herczeg Rasztiszláv leánya volt. E zárdában végezte viszontagságteljes életét, ott, hol atyja V. István hamvai vörös márványkoporsó alatt nyugodtak, jelezte az sirját is a föliratos emlékkő. «Erzsébet aszszon temetteték az Capitulomházban az feszület előtt, miképpen ott es megirták», mond Szent Margit magyar legendája.
30. IVÁN BÁN FÜGGŐ PECSÉTJE MIKLÓS NÁDOR 1285-DIKI OKLEVELÉN.