X. Tárgyalás kozákokkal, lengyelekkel, svédekkel

Teljes szövegű keresés

X. Tárgyalás kozákokkal, lengyelekkel, svédekkel
A régi Dácia három tartományának e véd- és dacszövetségében a vezérszerep Rákóczyé volt. Elsőségét mindkét vajda elismerte: a hadi költségek megtérítése czímén évenként tiszteletdíjat (honorium) fizettek s ezenkívűl mindenik egy-egy szép paripát tartozott adni. Mindkét vajda sorsa az övéhez volt csatolva: ő emelte fel őket, s az ő bukását nem élhetnék túl. Ez biztosította minden eshetőséggel szemben hűségöket s ez adta meg a szövetségnek az erőt és a tekintélyt: mert a három országgal együttesen csak Rákóczy útján lehet szövetkezni. De a két császár sem a három ország szövetségét, sem Rákóczy hatalma megnevekedését nem nézte jó szemmel: azonban tűrniök kellett, mert a római császár fia IV. Ferdinánd halálát gyászolta, a szultán pedig, ki a velenczei háborúval volt elfoglalva, ez idő szerint elégnek tartotta, hogy szemrehányást tett neki azért, hogy Havasalföldét engedelem nélkűl támadta meg s onnan roppant zsákmánynyal tért vissza.*
Ezzel a tatár vádolta. Erdély és az Északkeleti Háború I. 559. l.
Maga Rákóczy pedig ezt a hármas szövetséget egy nagyobb szövetkezés alapjának szánta. A tatárokat és kozákokat is be akarta foglalni, s ez a terv még sokáig kísért politikájában. Csak azt az oldalát tekintette a dolognak, hogy ez az öt ország együtt, ha diplomacziáját egy kéz igazgatja, minden irányban döntő súlyt gyakorolhat. A két oláh ország csatlakozása után a másik két ország megnyerését sem tartotta lehetetlennek, daczára, hogy ezek közűl az egyik az orosznak, a másik a töröknek volt alávetve; s a kedvező alkalomtól várt, hogy megvalósítására lépéseket tehessen. A szerencse ebben is kedvezett neki.
Azokban a napokban, melyekben ő az oláhországi hadjáratra tette az előkészületeket, izente meg X. Károly Gusztáv svéd király a hadat Lengyelországnak. Ezt a háborút maga János Kázmér idézte elő. Krisztina királyné lemondása után felszólalt Károly Gusztáv trónkövetkezése ellen: Gusztáv Adolfot s leányát – mondá – a Wázák még mint helytartókat elnézték, de egy mellékág felemeltetése ellen tiltakoznia kell. Majd harminczezer tanúval fogja Károly bebizonyítni – mondá Krisztina – hogy joga van a svéd trónhoz. János Kázmérnak pedig volt már egy háborúja az orosz czárral s abban is veszteségeket szenvedett. Arra, hogy emellett még egy második háborúnak is meg tudjon felelni, nem volt kilátása. Mindamellett tennie kell valamit: maj. 15-ére Varsóba országgyűlést hirdetett, mely kiadta a rendeletet, hogy a nemesség táborba szálljon; addig is megakarta próbálni a békés kiegyenlítést, s e czélból követeket küldött a svéd királyhoz. Bízott abban is, hogy Rákóczy, ha megszabadúl az oláh lázadástól, segítséget fog neki küldeni,* s ez ügyben nemcsak maga, hanem Potocki fővezér is fölkereste a fejedelmet leveleivel.
Erdély és az Északkeleti Háború, I. 413. l.
De a dolgok meglepő gyorsasággal fejlődtek s a királyra és resublicára nézve sokkal rosszabbúl, mint a hogy lehetőnek tartották. Jun. 14-én hajóra szállt a svéd király s ugyan az nap Wittemberg vezérlete alatt a svéd hadsereg is megindúlt. Már ekkor kész terve volt Lengyelország megtámadására nézve: ez idő szerint még csaknem kizárólag Oroszország érdekelte őtet, mert attól tartott, hogy a czár ha e háborúból győzelmesen fog kibontakozni, meg fogja vetni a lábát a Keleti tengeren és Svédországnak veszedelmes versenytársává lesz. Brandenburgnak, ha segíti, hajlandó volt részt adni,* de Rákóczy csak mellékesen szerepelt terveiben. A római császárral békéje volt s a lengyel háború ezt közvetlenűl nem is érdekelte. Ő a maga részéről kerűlni akart mindent, mi újabb complicatiokat hozhatna rá, s valószinűleg ez volt az oka, hogy Schaummal szemben, midőn ez a protestans államok szövetkezéséről szót emelt, olyan tartózkodólag viselte magát. Mindamellett tartott tőle, hogy a császár beavatkozhatnék s Rákóczy csak ez esetre volt terveibe belefoglalva: hogy ezt az interventiot általa ellensúlyozza.
CARLSON: Geschichte Schwedens. IV. k. 39., 79. s köv. ll.
Elindulása előtt egy hóval, máj. 19-én, Welling Gothárdot kinevezte követévé Rákóczyhoz s azt bőséges utasításokkal látta el, melyek azonban semmi positiv ajánlatokat nem foglaltak magokban, szövetkezésre vagy bárminő szerződés-kötésre nem adtak felhatalmazást neki. Wellingnek csak az volt a feladata, hogy a fejedelem viszonyairól, összeköttetéseiről biztos adatokat szerezzen. Beszélhet Erdély régi szövetségéről Svédországgal, fejezze ki a király kívánságát, hogy a régi szívélyes viszony fentartassék, találkozzék a király régi ismerőseivel, Bakossal, Keménynyel, mondja el, hogy milyen módon kényszeríttetett Lengyelország ellen háborút kezdeni, s a király reméli is, hogy vállalata a fejedelem rokonszenvével találkozik: de semmire egyébre ne terjeszkedjék ki.
Welling későre indúlt el s lassan haladt. Berlinben megállapodott egy ideig, azon hitben, hogy ott a brandenburgi udvarnál fog Erdélyről informatiokat kapni, de föltevésében csalódott s mire jul. közepére Eperjesre ért, királya már kikötött Wollgastnál Lengyelországba. Wellingnek öt hét kellett, hogy Eperjestől Fejérvárra érjen – mert ő útközben mindenről bő informatiokat igyekezett szerezni, – épen annyi, öt hét kellett X. Károlynak is, hogy Varsó alatt teremjen, s azt, a lengyel királyt kiűzvén belőle, elfoglalja.

59. WELLING GOTHARD ALÁIRÁSA.*
1655 aug. 20.
S mialatt Károly Nagy-Lengyelországot Varsóval hatalmába keríté: az oroszok és kozákok három irányban törtek be. Maga a czár Lithvániát szállotta meg, a kozák hetmán Buturlinnal Lembergnek tartott s a fő orosz sereg Potemkin alatt Wolhyniába nyomúlt. A két beütő ellenség, a svéd és orosz közt, nemcsak hogy nem volt semmi közös megállapodás: ellenkezőleg egyik sem tekintette jó szemmel a másik vállalatát. De ekkor még nem ütköztek össze érdekeik, egyik sem állta útját a másiknak, s ez súlyosabbá tette Lengyelország helyzetét. X. Károlyt a János Kázmérral levő seregnek lett volna feladata visszatatani, míg Potocki a gliliani tábornál az orosz-kozák erőnek állotta útját. Mindketten várták a tatár segélyt s sürgették Rákóczyt, hogy küldje be hadait. S a lengyel követek és lengyel levelek még ott érték Wellinget a fejérvári udvarban; Szamowszki a király piaseki táborából fényes ajánlatokat hozott: ha segélyt ád s megengedi, hogy országában hadat fogadhasson, országa egyik legjobb kapitányságát fiának adja,* míg Kozakowski Potockitól bizalmas közlésekkel jött a fejérvári udvarba. Csak küldjön mennél elébb segélyt, mert inkább mint sem svédet, vagy muszkát uraljanak, készebbek az ő személyéhez hajolni – izente a generalissimus.
Erdély és az Északkeleti Háború, I. 484. l.
Komoly, megfontolásra méltó dolgok voltak ezek, s annyival inkább, mert ezekkel az ajánlatokkal szemben Welling épen semmit sem hozott. Rákóczy ellenkezőleg azt hitte, hogy a követ a svéd királytól meghatalmazással jön s várta őtet ezért türelmetlenűl. Alighogy megérkezett, mindjárt a következő napon szíves melegséggel, előzékenyen fogadta. A követ is áradozott a magasztalástól, de gondosan kerűlt minden czélzatot, a mi a szorosabb összeköttetést szóba hozhatta volna, ellenkezőleg nyomatékkal emelte ki, hogy a királynak ezzel a háborúval nincs más czélja, mint a békét biztosítni s épen ezért idegen hatalmasságot nem akar belevonni.* Rákóczy erre felhívta, hogy követsége lényegét, a svéd király izenetét, írásban terjeszsze elő. Welling (aug. 23) megtette s ez írat nem volt egyéb, mint bőséges indokolása annak, hogy miért volt kénytelen a király fegyvert fogni, ellátva azzal a hozzáadással, hogy ha a fejedelemnek valami óhajtása volna, azt ura szíves készséggel fogja teljesítni. «Különben, mondta Welling szóval, királyom azért sem adott tüzetesebb utasításokat, mert tudta, hogy magasságodat a magyarországi országgyűlés s az oláhországi háború nagy mértékben igénybe veszik». Ez a mentség megnyugtatta Rákóczyt s Kemény János által kötött szövetséget megújítni, ez ügyben, ha Károly kívánja, követet is fog hozzá küldeni, a ki majd el fogja mondani, hogyan gondolkodik ő erről a háborúról, s a kitől a király is megizenheti kívánságait.
Welling aug. 27-iki jelentése. Erdély és az Északkeleti Háború. I. 459. l.
Ez idő szerint Károly, bizonynyal a császár iránti tekintetből, nem akart egyebet, mint azt, hogy biztosítsa Rákóczy jóakaratú semlegességét, s elvonja őtet a lengyel összeköttetéstől. Ennél többre a fejdelem sem akarta magát kötelezni s épen ezért, a midőn a svéd követ egy későbbi alkalommal engedélyt kért, hogy a fejedelem birtokaiban lovasokat toborzhasson (sept. 18), tagadó választ kapott,* minthogy az oláh háború az ő egész erejét igénybe veszi. Másfelől pedig, hogy a svéd követ hosszas tartózkodása udvarában félreértésre ne adjon okot, ennek követségéről a lengyel királynak jelentést tett.*
Erdély és az Északkeleti Háború I. 466. l.
Erdély és az Északkeleti Háború. I. 472. l.
De mire ez értesítés János Kázmér kezébe jutott volna, ez már földönfutó volt. A végzetes strashowaja-wolgai csatában (sept. 6) hadai megverettek s a király Krakóba s onnan osztrák terűetre Glogauba (Sziléziában) menekűlt, a főparancsnokságot Lanckoronckira bízván, ki aztán confoederatiot kötött a svéd királylyal. Egy hónappal később (oct. 17-én) Krakó is feladta magát. Három hónap sem telt el egészen s «Észak Pyrrhusa», Károly, Nagy-Lengyelországot, mindkét fővárosával hatalmába kerítette – a harmadik fővárost, Lemberget pedig Chmielniczki hadai fogták ostrom alá. Lengyelországból alig egy pár mérföldnyi terűlet volt lengyel kézen.
Lengyelország e perczben valóban gazdátlan volt. A törvényesen megválasztott király külföldön bujdosott, s az a hódító király, a ki elfoglalva tartotta, nem volt megválasztva. De ha már elfoglalta, nem akarja-e meg is tartani? ez volt az első kérdés, mit Rákóczy magának felvetett. Welling, ki sept. derekán utazott vissza, még czélzást sem tett erre; pedig Rákóczy jól érezte, hogy mindenekelőtt ezzel kell tisztába jőnie. Drabik jóslatai, fenyegetései mind sürgetőbbekké lettek; indúljon mennél előbb, ha nem akarja Isten haragját magára vonni. A próféta fenyegetéseire semmit sem dott: de a mi annak hátterét képezte, az ő fölemeltetése s a protestantismus diadala, az megragadt lelkében. De hogyan fogjon a dologhoz? A svéd királytól foglalja vissza Lengyelországot? protestans uralkodóval s olyannal, ki három hónap alatt megtörte a respublicat, kezdjen háborút? ennek a lehetősége combinatioiból is ki volt zárva. De hogy jusson vele egyetértésre, mikor ez arról hallani sem akar?
Pedig minden ezen fordúlt meg – ennek kellett a formáját megtalálni. A dolgok újabb fordúlata reményt adott neki, hogy meg fogja találni.

60. POTOCKI SZANISZLÓ ALÁIRÁSA.*
palatinus Kioviensis exercituum generalis Varsó 1654 jul 9.
Még abban az időben, midőn Szamowszki a király, Kozakowski a Potocki követe, és Welling Erdélyben voltak, sept. 11-én írta anyjának: «mi magunk sorsával contentusok vagyunk: istenes útakon, ha mikor Isten azt megmutatja, magunk előmenetelének meggátlói nem kívánunk lenni».*
Erdély és az Északkeleti Háború. I. 472. l.
Ezt az «istenes útat» akarta most előkészíteni.
Legelébb Wellinget eresztette el (sept. 18), azután Kozakowskit (sept. 21.). Potocki nemcsak segélyt kért, hanem arra is felszólította Rákóczyt, hogy küldjön hiteles embert hozzá, mert fontos titkot akar vele közölni.* Minden azon fordúlt meg, hogy mi lehet ez a «fontos titok». Ha talán Potocki s még más lengyel főurak is a király távozását az országból az ő lemondásával egy jelentőségűnek vennék, s ha a svéd király nem akarja megtartani a lengyel koronát, a dolog könnyen meg volna oldható. De mindenek előtt erről akart magának teljes bizonyosságot szerezni.
Okmánytár II. Rákóczy Gy. összeköttetéseihez. 245. l.

61. POTOCKI SZANISZLÓ ARCZKÉPE.*
Lembergben az Ossolinszki könyvtárban őrzött példány után.
Elhatározta, hogy Potockihoz követet küld, megtudni a «titkot». Választása Sebessi Ferenczre esett: egyik legmeghittebb emberére, kit már több ízben használt portai küldetésekre is. De a dolog kényes volt s nagy óvatosságot kívánt, annyival inkább, mert a válaszadás Potockinak késést szenvedett.* Lehet, hogy «már változott Potocki azbeli jóakarata» – ez esetben azt kell mondania, hogy a fejedelem «ura ellen való dologra soha senkit sem kísértett», senki birodalmát sem keresi törvénytelen úton. De ha látja, hogy a dolog komoly, akkor jelentse ki az ő nevével, hogy ő kész segélyükre lenni: «mikor, mimóddal, kikkel s hol kellene azon dolognak indítását tenni – hogy t. i. az ő személyéhez hajoljanak – s micsoda requisitiumok kívántatnak ahoz?»* Legutoljára Szamowszkinak adta ki a választ: condoleálta a királyt szerencsétlenségében s sajnálatát fejezte ki, hogy jelen viszonyai közt nem teljesítheti kivánatait. Egyuttal pedig Károlylyal is tudatni akarta a dolgok fordulatát s hozzá Jakabfalvyt küldte.
Potocki sept. 22-iki levele. Okmánytár. 249. l.
Okmánytár. 246. l.
Sebessi Kozakowskival sept. 21-én indúlt el Felvinczről, Potockival oct. 10-én találkozott, «Goglova mellett, Vidlán». Még az nap éjjelén újra találkoztak, másnap vele ment «Tusimére» s befejezte a tárgyalásokat.* Maga Sebessel írva hagyta annak eredményét: «az hetmánnak (t. i. Potockinak) resolutiojának summája ez: hogy hadat küldjen be, és fizessen az hadaknak; az kiknek szívek másfelé vonna is, de a pénz megadása által jóakarókkal teszi és az úrnak hűségére vonja őket; két hét alatt, ha lehet, pedig az segítséget beküldje, addig ő is harczot nem áll, hanem szóval tartja a svécziai királyt».*
Okmánytár. 250. l.
Okmánytár. 247. l.
Két hét rövid idő volt s Sebessinek nagyon kellett sietnie. Valóban az útat hazafelé, hatvan mélyföldet, nyolcz nap alatt tette meg: az a hat nap pedig, mi a két hétből maradt, még a táborba szállás kihirdetésére sem lett volna elegendő. S különben is Potockinak nem állott módjában tárgyalásokkal húzni, halasztani az időt: a kitűzött két hét alatt végezte be a svéd király Kis-Oroszország meghódítását (oct. 21.). Még más csapások is érték a respublicát: Chmielniczki nagy sarcz árán felhagyott ugyan Lemberg ostromával (nov. 4), s el is vonúlt alóla, de tárgyalásokat kezdett a svéd királylyal s a Lengyelországgal szövetséges tatár khánnal, kinek egy hordája, mely segélyt akart hozni, értesűlvén, hogy a király elhagyta az országot, visszafordúlt, iszonyú rablást és pusztítást vivén véghez útjában.
Ezt a két heti határidőt Rákóczy sem vette szorosan. Úgy fogta fel annak értelmét, hogy Potocki szeretné az ügyet mennél gyorsabban lebonyolítani s Sebessinek csak egy napi pihenőt engedve, újra útnak indította. De most egészen más megbízatással. Úgy, a mint Potocki ajánlotta fel neki a lengyel koronát, el nem fogadhatta – s nem is gondolt rá. Joggal írhatta épen ezen napokban egy magyarországi barátjának: «oly hír hatott az táborra, mi is kapdosunk a királyságon. Az bolha pezsegni kezdett bennek. Mi tőlünk az jó király, se svéd, se Kazimir ne féltse, magunk sorsával contentusok volnánk most».* De ha most contentus is a maga sorsával, ne készítse-e elő a jövő emelkedés útját? Hátha a lengyel választását s a svéd király beleegyezését össze lehetne egyeztetni? Mindenekelőtt azt kellene tudni, mit akar a svéd.
Erdély és az Északkeleti Háború. I. 478. l.
Sebessinek az volt a megbízatása, hogy elébb menjen el Potockihoz s ettől a svéd királyhoz. Potockinak szemrehányásokat tett: kizárólag csak segélyt sürgettek s oly időben, mikor ő Havasalföldén volt elfoglalva, anélkűl, hogy megelőzőleg valami tárgyalásokat kezdettek volna, «megmaradások felől»; ő kész ugyan szolgálni a respublicának, de sem általa, sem a király által nem levén felszólítva, támadólag nem lépett fel; s egyik palatinatus a másik után hódolván meg a svédnek, hgoyan fogadhatná el a koronát? legfennebb mint békeközvetítő működhetnék sikerrel. Amint pedig Potockival beszélt, nyomon sietve menjen Krakóba a svéd királyhoz, s tudja ki tőle, ha meg akarja-e magának tartani a lengyel koronát, s ha van-e szövetsége a kozákkal? mert ő mindenben szívesen segíti, «de a kozák és muszka szomszédságát s potentiájának nevekedését hivalkodva nem nézheti».* Jakabfalvy csak néhány nappal ment előtte, ő hát ez újabb fordulatról nem vihetett hírt: annak elmondásával Sebessi volt megbízva (oct. 21), ki oct. 23-án indúlt el Görgényből, hova három nap előtt érkezett.* Útját először Potockihoz kelle vennie s miután ő vele végzett, menni a svéd királyhoz, kiről azt hitte, hogy Krakóban – mely nem rég capitulált – fogja találni.
Ugyanott. 480–2. ll.
Okmánytár. 242. és 247. ll.
De csalódott. Mire ő oda juthatott volna, a svéd király már útban volt Poroszország felé, melyet mint a lengyel király hűbérese bírt. Károly háborúja közelről érdekelte a brandenburgi választót is: a könnyű lengyel igát nem szerette volna a súlyosabb svéddel fölcserélni, s Lengyel-Poroszországgal, melynek hangulata Károly iránt ellenséges volt, védelmi szövetséget kötött. De Észak Pyrrhusa gondoskodott róla, hogy az magáról életjelt ne adhasson, s szokott gyorsaságával a fenyegetett helyen termett.
Ez újabb csapás volt Lengyelországra. Alig egy pár erődje, alig nehány mérföldnyi területe nem volt a svédek kezén. Igen sokan a főurak s főpapok közűl Sziléziában, Magyarországon s a Szepességen vonták meg magukat. De az ország forrongott, a nemzet rettenetesen gyűlölte a hódítót s a háború koldusai, a kis nemesség, kereste az alkalmat, hogy az eretnek király által nyakára tett s a rettenetes hadi sarczok és vallásos üldözések által súlyosbított igát lerázhassa. A bujdosók jól tudták ezt: de a német császártól nem várhatván közvetlen segélyt, arra határozták magukat, hogy Rákóczyhoz fordúlnak.
Rákóczy, mintha tüntetőleg kerűlte volna az érintkezési alkalmat, folytonosan távol tartózkodott a lengyel határtól: Erdélyben, Görgény körűl vadászgatott. Ide küldték Zboróról Lubienieckit, a fejedelem lengyel correspondensét, hogy egyengesse az útat, s midőn ez novemb. 3-án visszatért, elhatározták, hogy János Kázmért lemondásra bírják s a koronát felajánlják Rákóczynak. Egy perczben úgy látszott, hogy minden elveszett s a menekülésnek ezen egyetlen módja maradt fenn számukra. Kettőt a hatalmasabb főurak közűl, Lubomirskit a Wielopolszkit megbízták, hogy ez ügyben érintkezésbe lépjenek vele.* A választás jó volt: mert e két főurat benső barátság fűzte Rákóczyhoz, s az első rokoni összeköttetésben is állt vele. Ezek azonnal írtak Rákóczynak, kérve őtet, minthogy a dolog sürgős s halasztást nem szenved, azonnal küldje hozzájok egyik megbízott emberét, kivel megkezdhessék a tárgyalást s eredményre is vezethessék.
Erdély és az Északkeleti Háború. I. 494. l.
Rákóczy megkapta a leveleket, s ezzel aztán föl lett vetve a kérdés, melynek megoldását ő mindig kerűlte, hogy maga saját erejével, egyedűl a lengyelekkel szövetségben levő tatárok által támogatva, és magának Lengyelországnak erejét felhasználva, verje ki a svédet s foglalja vissza az országot attól, ki azt fél év alatt elfoglalta. De hisz a helyzet most még sokkal válságosabb, mint a milyen csak pár hó előtt is volt, s ha az ajánlat komolyabb is mint az előbbi, a Potocki kezdeményezése: még sem ért az fel egy svéd háború koczkázataival.
De azért a felszólítást, legalább a követküldésre vonatkozólag, visszautasítni nem lehetett. Sok barátja volt a Rákóczyaknak Lengyelországban, nemcsak a dissidensek, hanem a catholicusok közt is. Eddigi sikerei, Moldva pacificalása, a havasalföldi lázadás leverése bizonyos nymbust szereztek neki. Akárhány önzésből ragaszkodott hozzá: mert kereskedelmi összeköttetés révén jelentékeny előnyöket biztosított a fejedelem jóakarata nekik. S ezek Lubieniecki által is folytonosan sarkalták. Aztán meggondolták azt is: hátha épen ezen alkudozás által lehetne Károlyra hatni, hogy esetleges megválasztásába beleegyezzék? Kedvező alkalom lett volna ez egyuttal a tizenhárom szepesi város megszerzésére, melytől a svédek sarczot követeltek, s melyet a marsal készebb volt Rákóczynak átadni, mintsem a sarczot megfizetni.*
Erdély és az Északkeleti Háború, I. 494. l.
Rákóczy követévé Mikes Mihályt szemelte ki. Nemcsak az ajánlotta, hogy catholicus volt, s épen ezért bizonyos kényes kérdésekről szabadabban nyilatkozhattak előtte, hanem az is, mert a lengyel dolgokkal ismerős volt. Gyakran járt már Lengyelországban a királynál, országgyűlésen, fontos küldetésekkel. Ő volt a parancsnoka a lengyelek mellé 1653-ban küldött segélycsapatoknak s mint ilyen, jó emléket hagyott maga után. December 14-én érkezett meg Zboróra, s megjöveteléről értesíté Wielopolszkit, ki azonnal érte küldött, s másnap csatlakozott hozzá. Együtt mentek Lublinba, s a városban szálltak meg. A marsal fenn volt a várban, hova (dec. 17) fényes kísérettel vitette fel s személyesen fogadta a vár piaczán. Onnan a marsal lakására mentek s Mikes átnyújtá a fejedelem megbízó leveleit. «Rontsuk a jeget – mondá a marsal – az idő megnyeréseért is, mielőtt a többi urakkal megkezdenénk a tárgyalásokat.»
De a mint hozzáfogtak, azonnal kitűnt, hogy a között a mit Lubieniecki írt s a között, a hogy a marsál fogta fel a helyzetet, nagyon lényeges eltérés volt. A lengyel levelező több ízben hangsúlyozta, hogy a király, János Kázmér, már meg van nyerve az eszmének, hogy resignáljon a koronáról s ebbe a királyné is beleegyezett. Lehet, hogy ez úgy volt akkor: de azóta a marsal bámulatos erővel s kitartással kezdte szervezni az ellenállás nagy munkáját, mely később nagy eredményeket ért el, s ekkorra ez eszmét, ha volt is, teljesen elejették. «Meg kell vallani, mondá a marsal, a respublica ereje úgy meghanyatlott, hogy azt maga erején helyreállítani nem lehet. Többen volnának hajlandók megsegítni a respublicát, de mi, tekintettel a fejedelem barátságára, hadi szerencséjére s személyes összeköttetéseinkre, ő tőle várjuk a segélyt, s neki szántuk ennek jutalmát – a koronát. Minthogy pedig a törvényes király még él, találjuk módját, hogy e kettőt egyeztessük ki.»

62. LUBIENIECKI ALÁIRÁSA.*
Lubieniecki Wladislaw Zboró 1656 febr. 19.
«Az én uram – válaszolá Mikes – inkább meg akarja a koronát érdemelni, mintsem elnyerni. A regimentől üres titulus annyira nem kell neki, hogy inkább akar egy ország fejedelemségi titulusa alatt hármat reagálni, mintsem királyi titulus alatt váz lenni.»
Ez a két nyilatkozat teljesen jellemezte a helyzetet. Még tovább is beszéltek – de eredménytelenűl.
Másnap (dec. 18) már a többi főruakkal közösen folytatták a tárgyalásokat. Ott volt Gembiczki plocki püspök, Zamoiski főpohárnok, Lubomirszki Szandeczi kapitány, Domski kanonok s még többen a kapitányok közűl, de a tárgyalásban csak a püspök, a főpohárnok s három tanácsur vett részt. A szót a püspök vitte s a kérdés megoldásáúl ő a fejedelem adoptioját ajánlotta. «Nagyságtok adoptálná ugyan ő nagyságát – mondá Mikes – de neki azt fegyverrel kellene kivívni». – «Közös fegyverrel történnék ez» felelé Potocki. Most a püspök felvetette bizalmasan a kérdést: «van-e reménység, hogy ő nagysága a pápista vallásra térjen»? – «Bizonyost nem mondhatok, talán isten nem vonná meg tőle ebbeli kegyelmét – mondá Mikes – de ő nagysága oly ország ura, melyben a catholica vallásnak szabad gyakorlata van. Különben nem hiszem, hogy világi koronáért az örököst elvesse». Azután ismét a közös uralkodás tárgyalására tértek át, s beszéd közben szóba jött a dictatorság is. Sok szó után abban állapodtak meg, csak egyezzék bele a fejedelem a közös uralkodásba, olyan feltételekre is rámennének a milyeneket ez idő szerint «alig lehetne reményleni». Csak arra kérték, hogy fogadja ezt el s jőjjön valamelyik közelebb fekvő várába, hogy könnyebben tárgyalhassanak.

63. GEMBICZKI JÁNOS PÜSPÖK ALÁIRÁSA.*
episcopus Culmensis et Pomeraniae Varsó 1654 márcz. 16.
December 18-án a marsal ment Mikeshez. Itt arról tárgyaltak, hogy az ifjú fejedelmet a király s királyné magánvagyonukba is adoptálják. Rá mentek a pénzkérdésre is: haduk tizennégyezer emberből áll, ezek számára kellene hatszázezer tallér – de rögtön, kellő zálogra. Mikes hazaindúlván, útban a przemisli püspökkel s az alcancellárral értekezett, leginkább vallásügyi dolgokról. A megállapodás az volt, hogy közölvén a tárgyalásokat a királylyal s királynéval, a fejedelemhez főkövetet fognak küldeni.
Ezzel Mikes hazatért s jelentést tett a fejedelemnek.*
Erdély és az Északkeleti Háború, I. 511. s köv. ll.

64. MIKES MIHÁLY ALÁIRÁSA.*
1655. decz. 14.
De Rákóczy épen nem sietett a lengyelek kivánatának, hogy a gyorsabb érintkezés kedvéért siessen közelebb az ország határához, eleget tenni; ő egyáltalában nem akarta addig, míg Károlytól követei vissza nem jőnek, valamire elhatározni magát. A telet Gyaluban, Szamosujvárt töltötte s a fő kérdés: a lengyel és svéd háború, tanácsuraival élénk megbeszélés tárgyát képezte. Várni az időtől – ez volt a Kemény votuma is,* de várni, kivált a svéd királyhoz küldött követekre, még sokáig kellett. Pedig még az utolsó fordulatról, a lublini tárgyalásokról, hírt sem adhatott Károlynak: Sebessi és Jakabfalvy csak a Szamowszki és Kozakowski követségeiről tehettek jelentést.
Erdély és az Északkeleti Háború, I. 518. l.
Sebessi a lehető gyorsasággal folytatta útját, hogy Károlyhoz érjen. Varsóban találkozott Rainerrel, a zborói telep egyik tagjával, s attól fogva ezzel, mint jó deákkal folytatta útját. De midőn Thorntól nem messze Golupnál Jakabfalvy utolérte őket, Rainert hazabocsátották, hogy eddigi tapasztalataikról tegyen a fejedelemnek jelentést. Hanem Rainert útközben a lengyelek feltartóztatták s levelei egy részétől – s ezek közt attól is, melyet Oxenstierna varsói generalis írt – megfosztották, mert bármennyire keresték is a lengyelek Rákóczy barátságát, nem bíztak őszinteségében.

65. JAKABFALVY MIKLÓS ALÁIRÁSA.*
1655 decz. 9.
Maga a svéd király sem bízott: attól tartott, hogy a lengyelek fényes ajánlataikkal végre még is részökre akarják nyerni, s ő most diadala tetőpontján nem akart Rákóczynak semmi kötelező ígéretet tenni, s egyelőre nem volt vele más czélja, minthogy a lengyel csatlakozástól visszatartsa. Sebessi és Jakabfalvy dec. 6-án értek Thorn alá, melynek feladása iránt Károly alkudozást kezdett. A királynál még Golup alatt jelentkeztek, de ő innen Thorn alá sietett, hová az erdélyi követeket saját hintaján vitette be. Thornban volt L’Isola, a császár követe is, s a mint ennek kihallgatása véget ért, az erdélyiek Károly elé bocsáttattak. Kihallgatásuk két órán át tartott, s Jakabfalvy előterjesztését írásban is beadta. Ő a lengyel király által tett ajánlatokról s az erre adott tagadó válaszokról tett jelentést. De vajjon – kérdé – kellemes volna-e felségednek, ha próbát tenne közvetítni a békét felséged s a lengyel király közt? Mint a svéd korona régi szövetségese, megvárná a fejedelem, hogy hírt adjon törekvéseiről, s a muszkákkal és kozákokkal való viszonyáról.*
Erdély és az Északkeleti Háború. I.483.s köv.II.
A király ezen a kihallgatáson csak kérdezősködött – de nem felelt. Másnap magán kihallgatáson fogadta őket, csak főkorlátnoka volt jelen.* Ott adták elé a követek a titkos pontokat; kíván-e a király föllépni a protestans vallás üldözői ellen? Ha a császár megtámadná a fejedelmet a svéd koronával való szövetségeért, számíthatna-e támogatására? A császár felhatalmazta Csákyt a szepesi városok kiváltására – urának nagy sérelmére volna az, hogy ezek máséi legyenek: számíthat-e a király segélyére? De választ ezekre a kérdésekre sem adott a király. Sietnie kellett Poroszország meghódításával s még az nap estve elindúlt Marienburg felé, s az erdélyi követeket, kik a főkancellárral s Radziejowszkival is tárgyaltak, magával vitte.
Ugyanott. II. k. 76. l.

66. SEBESI FERENCZ TITKOS JEGYEKKEL ÍRT LEVELÉNEK TÖREDÉKE.*
SEBESI LEVELE UTOLSÓ LAPJÁRÓL.
82. l.
Itt is felírták az szentegyházakban mennyi szá | mu ezüst vagyon. Az kiket én nem irtam, Ngod megláthatja | Jakobfalvi uram leveléből.
«Valóban serény király, nagy értelmű, hadakozásban gyönyörködő,* joggal írá róla Jakabfalvy. Poroszországban lépésről-lépésre nyomúlt elő s a brandenburgi haderő Königsbergbe és környékére szoríttatott vissza. Ily módon bekeríttetvén, a választó lemondott az ellenállásról s 1657 jan. 17-én megkötötte a királylyal a königsbergi kiegyezést, mely őt svéd hűbéressé tette.
Ugyanott. I. 489. l.
Ugyan az nap kiadta válaszát az erdélyi követeknek is, mely már mutatott ugyan jóakaratot s közeledést, de semmiben sem kötötte meg a király kezét. A válasznak két része volt: írásbeli elhatározás és szóbeli izenet. Amabban hangsúlyozta, hogy örömmel fogadja a fejedelem közeledését, s a jövendő barátságos érintkezést ő is melegen megragadja, melyre annál több alkalma lesz, mennél inkább közeledik Erdélyhez, mikor aztán a szövetkezés ideje is eljövend. Addig is tanulmányozni fogja a szepesi városok kérdését, mely iránt még tájékozatlan. Szándéka a tatár khánhoz követeket küldeni, s azok útjokat Erdélyen át fogják venni. A szóbeli izenetben megígérte, hogy azután ha a lengyelországi felháborodott állapotok le fognak csendesedni, tárgyalást fog vele kezdeni a lengyel ügyek rendezéséről. A kozák-orosz liga mibenlétét ki fogja puhatolni. A császárral szemben, ha a fejedelemnek conflictusa lenne vele, felajánlja jó szolgálatait. Az ellene fellázadt lengyel uraknak, ha megtérnek, az ő közvetítésére meg fog bocsátni.
A fejedelem egy utólag küldött levélben kérte a királyt, hogy ha a kozákkal s tatárral békét köt, abba őtet is foglalja be. Erre is szóval izent: akárkivel köt békét, a fejedelmet befoglalja.*
Okmánytár. 290–92. l.

67. A BRANDENBURGI VÁLASZTÓ ARCZKÉPE.
Kétségtelenűl e válasz közeledést mutatott: de még mindig nagy űr választá el Károlyt Rákóczy terveitől. S még erről is csak három hónap eltelte után kapott a fejedelem kimerítő értesítést. Károly az útleveleket a követeknek febr. 1-én adta ki, ezek márc. 4-én voltak Varsóban.* De bármily óvatosan haladtak is, a veszélyt nem kerűlhették el; a warkai csata után hadi foglyokká lettek s tisztességes kisérettel Lembergbe vitettek János Kázmérhoz, ki szabadon bocsátásukat elrendelé. Károly értesűlve erről, gondoskodott, hogy válasza más úton megküldessék a fejedelemnek; de mire ez megkapta, a dolgokban újabb fordulat állott be.
Erdély és az Északkleti Háború. II. 74. l.

 

 

Arcanum Újságok
Arcanum Újságok

Kíváncsi, mit írtak az újságok erről a temáról az elmúlt 250 évben?

Megnézem

Arcanum logo

Az Arcanum Adatbázis Kiadó Magyarország vezető tartalomszolgáltatója, 1989. január elsején kezdte meg működését. A cég kulturális tartalmak nagy tömegű digitalizálásával, adatbázisokba rendezésével és publikálásával foglalkozik.

Rólunk Kapcsolat Sajtószoba

Languages