VII. A moldvai hadjárat
VII. A moldvai hadjárat
Azon évben, melyet Rákóczy az erdélyi törvénykönyv elkészítésére szentelt, az 1652-ik évben, Chmielniczky egy, ha nem is váratlan, de meglepő politikai fordulat útját készítette elő. Meggyőződve, hogy azon az alapon, melyen ő szeretné, Rákóczytól nem kaphat segélyt, s hogy egymagában, vagy a kétes értékű s megbízhatatlan tatársegélylyel függetlenségét Lengyelországtól nem fogja kivívhatni, elhatározta, hogy az orosz czárhoz, Alexi Michailovicshoz fordúl. De a czárnak békéje levén a respublicával s különben is készületlen levén, rögtöni segélyre nem számíthatott nála, – neki pedig arra volt szüksége. Azt ő csak Lupultól kaphatott: s ezért sürgetni kezdte a vajdát, hogy ennek leánya s az ő fia Timus közt tartsák meg a lakodalmat. Lupul a kénytelenségből adott ígéretet nem akarta beváltani: nem csak azért, mert az összeköttetést kicsinylette, hanem még inkább Lengyelország iránti tekintetekből. Mint lengyel indigena s mint Radzivil herczeg ipa, más férjet szeretett volna ő leányának, nem a hetmán fiát, s ígérete beváltását húzta halasztotta. Neje és gyermekei Radzivilnál voltak, tehát biztosságban s a vajda arra számított, hogy ott leányát Wisnioviecki veszi nőűl,* s a hetmánt, így egy bevégzett ténynyel állítja szembe. Számítva más felől Chmielniczki támadására is, kieszközölte, hogy a Bug déli részén, Batow mellett, egy lengyel hadtest állíttatott fel, mely Moldvának megtámadtatása esetére segélyt adhat.
SCHMIDT: Szuczava’s Denkwürdigkeiten, 168. l.
Hogy a folytonos halasztással mire czéloz a vajda, a hetmán azt jól tudta s elhatározta, hogy a lakodalmat is, mint korábban az eljegyzést, fegyverrel fogja kierőszakolni. Felűltette hadait s könnyű szerrel kocsik nélkűl útnak indítá Moldvába s hogy ennek útját biztosítsa, fiát Timust egy kozákokból s tatárokból álló csapattal Batow ellen küldé. Timus apróbb csatározások után jun. 1-én diadalt aratott a lengyeleken, ezeket visszavonulásra kényszeríté – s ezzel az út Chmielnczkinek nyitva állott Jassyba. Most már Lupulnak meg kelle adnia magát. Egyedűl azt kötötte ki, hogy a hetman Batow alól küldje vissza kozákjait a tatárokat, s megígérte, hogy a mint ez megtörténik, azonnal meg fogja tartani a lakodalmat.*
SCHMIDT, I. h.
41. A KOZÁK HAD PECSÉTJE.*
II. 89. l. Chmielniczky Bogdán pecsétje.
(Ő királyi felsége zaporogi hadának pecsétje.)
(Ő királyi felsége zaporogi hadának pecsétje.)
Egész a batowi diadalig Rákóczynak nem volt oka törődnie ezzel a mozgalommal. Figyelemmel kísérte az eseményeket, melyekről Máté vajda útján biztos híreket kapott s intézkedett, hogy a szükséghez képest hadai rögtön felűlhessenek. A batowi diadal után azonban arról értesűlt, hogy Lupul ki akarja Mátét székéből túrni, s helyébe Timust űltetni, s e hír következtében összehívta a fejedelmi tanácsot s annak beleegyezésével Kemény János vezérlete alatt vigyázó hadtest küldött a Barczaságba, Havasalföld szomszédságába. A hír még ez idő szerint nem valósúlt meg, mert Lupult is, Chmielniczkit is a menyegzői előkészületek foglalták el, mely sept. 1-én (1652) roppant fénynyel, több napig tartó tivornya közt megtartatott. Rákóczy a menyegzőre «az idő rövidsége miatt» nem küldhetett követet: de megírta a vajdának szerencsekívánatait.
Lupul gyakorlati ember volt: ravasz, erőszakos, semmitől vissza nem rettenő, ki ha már akarata ellenére olyan vőre tett szert, mint Timus, valami úton-módon hasznot akart belőle húzni. Látta Lengyelország hadi készületeiből, hogy a háború a kozákokkal meg fog újulni, s hogy ezért a hetmánnak közvetlen segélyére nem számíthat: de mégis bízott befolyásában, hogy a portán s a tatároknál terveit elé fogja mozdítani. Terveiből egyelőre csak annyi szivárgott ki, hogy Mátét, a havasalföldi vajdát egy véletlen támadással kiűzi országából s helyébe vejét, Timust fogja űltetni. Ettől még nem sokat tartott Rákóczy, mert bízott erejében, hogy a moldvai ellen szövetségesét meg fogja védeni. De később már arról értesűlt a fejedelem, hogy a vajda azt beszélte: ezentúl nem fogja ő pénzét a porta hizlalására, hanem Rákóczy elűzésére fordítani. Bármily mesésen hangzott ez a hír, nemsokára valónak bizonyúlt be. A portán megszerezték Rákóczy ügynökei annak a levélnek mását, melylyel a vajda ajánlatot tett, hogy ha a porta öcscsének vagy vejének adja Havasalföldét, ő útat nyit a török hadaknak Lengyelországba s az oroszokat is ez ország megtámadására fogja bírni; ekkor aztán Erdélyt is el lehet törökökkel, kozákokkal borítani, melyet annyival könnyebben el lehet foglalni, mert ő az erdélyi oláhokat is lázadásra birandja.* Fentartotta összeköttetését Wesselényivel, hogy alkalom szerint ennek közreműködését is biztosítsa magának.*
Erdély és az Északkeleti Háború I. k. 255. l. Lupul levele.
Chronicon Fuchsio-Lupino-Oltardinum, II. k. 50. I. KRAUSS: Schaesb. Chronik, I. k. 197. l.
E törekvésekről különböző oldalról folytonosan kapott a fejedelem értesítéseket: legutoljára a kozák hetmántól s Vihovszkitól, kik bizalmasan tudtára adták, hogy a vajda, mióta elvette leányát a hetmán fia, «practikálni kezdett».* Már akkor volt felhatalmazása a portától, hogy Lupult elűzheti. Két fermán volt a kezében, egy 1651-ből, a másik 1652-ből,* s bár akkor már tudta, hogy megbuktatására milyen ajánlatot tett Lupul a budai s egri pasáknak: egyikkel sem élt. Kímélte Radzivilért, a lengyel dissidensek fejéért, kinek barátságát s támogatását a jövőre is biztosítani akarta magának, kímélte, mint fiának keresztatyját. Főtekintettel még is arra volt, nehogy a porta «szokásba kezdje venni» egyik hűbér fejedelmet a másikkal tétetni le.
Rákóczy levele anyjához 1653 marc. 12. Családi Lev. 456. l.
Ugyan ott. 457. l. V. ö. Engel: Geschichte der Moldau. 294. l.
42. WYHOWSKI JÁNOS ALÁIRÁSA.*
Wyhowski exercituum secretarius et notarius Czeherin 1654 febr. 26.
De a portáról kapott leleplezés egész más természetű tervezetet tárt fel, mint a milyen a Wesselényivel szőtt fondorlat volt. Ez mindig csak kísérlet maradt: az már egyenes provocatio, melyet nem lehetett egyszerűen elnézni. Igaz, hogy az a terv, úgy mint azt a portára beküldte Lupul, merő chimaera volt: gondolni sem lehetett, hogy a velenczei háborúval elfoglalt porta még egy lengyel háborúba is bonyolítsa magát – azt Lupul is tudta. Hanem azt is tudta, hogy a portának sokat kellett ígérni, hogy valamit kapjon, s a mit ő most meg akart kapni, az egyelőre csak Oláhország volt. Ezt azonban Rákóczy semmi áron sem engedhette meg; saját fegyvereivel verte meg a moldvait.
43. STEFÁN VAJDA ALÁIRÁSA.*
Georgius Stephan princeps terrarum Moldaviae, Jászvásár 1656 jan. 2.
Semmit sem árult el abból, hogy meg akarja fenyíteni. Eddigelé, «ártalmas practikái» daczára, közel három éven át «kereste az egyességet vele», mert neki «nem kell az egyenetlenkedés», elnézte, hogy Wesselényivel tervet koholt megbuktatására, s ebbe a basákat is be akarta vonni, mert ezek a megvalósulás stádiumáig nem jutottak: de utoljára is meggondolta, hogy «nem tanácsos embernek ellenségét konyhájába várni». Midőn Lupul 1653 elején kanczellárját, Stefán Görgiczét, Rákóczyhoz küldé, hogy gyanuját eloszlassa s lehetőleg megengesztelje, Rákóczy ezt a maga részére nyerte. Szövetkezett vele Lupul megbuktatására, kötelezvén magát arra, hogy őtet fogja a vajdai székbe ültetni. Görgicze hazament s ott még más két bojárt bevont az összeesküvésbe.
Rákóczy pedig otthon megtette az előkészületeket. Az 1653-i hosszú s a codificálás munkájával elfoglalt országgyűlés végnapjaiban történt, hogy néhány főurral bizalmasan közölte Lupul törekvéseit s ezekkel és a tanácsurakkal megállapítá a teendőket: gyors támadással elűzni Lupult a vajdaságból, egyuttal a kozákokat és lengyeleket, legkivált pedig Radzivilt, követség útján megnyugtatni, hogy ő saját s országa biztossága érdekében volt kénytelen fellépni, mert a vajda, a ki eddig is folytonosan áskálódott ellene, bántalmazta őtet, pusztította országa határait, fosztogatta az erdélyi kereskedőket, most már megbuktatására tör.
Két nappal az előtt, hogy a lengyel királyhoz s Radzivilhez küldött követ útra kelt volna, Kemény János, a moldvai hadak fővezére elindúlt seregével, de olyan titkon, hogy Lupulnak sejtelme se legyen arról: mert Keménynek feladata volt elfogni a vajdát. S hogy fővárosában, Jászvásárt meglephessék, vele ment Boros nehány hordó jó borral. A vajda szeretett inni, Boros sem idegenkedett attól: biztosra vették, hogy egyik lakoma a másikat fogja érni, mialatt Kemény is megérkezik seregével. A dolog nem úgy sűlt el, mert egyik a három összeesküvő közűl elárulta Lupulnak a tervet, s midőn ő fiával együtt a vajda udvarába ment, hogy árulása jutalmát vegye, ez mindkettőt leszúrta. Így járt másik társa is: hanem Stefán Görgicze még ideje korán Kemény táborába jutott. Lupul sietve elhagyta fővárosát s kincseivel együtt álútakon Kameniczbe futott. Hogy pedig Keményt, kiről tudta, hogy utána fog sietni, félrevezesse, kocsiját s ágyúit a főúton küldte. S úgy történt, mint számítá: Kemény hada utána sietett, de csak az üres kocsit találta.*
KRAUSS: Schaesb. Chronik, I. k. 199. s köv. ll. V. ö. Szalárdi, 270. l.
Kemény és Boros mart. 23-án indúltak el, s egy hónap eltelte előtt Jászvásár már Boros kezében volt. Ha Lupul biztosságban volt is, de rokonai közűl többen Kemény kezébe estek, s a megerősített főváros bukása a vajda bukását is jelentette, mert ez otthon bojárjainál épen nem volt népszerű ember. Rákóczy hosszú küzdelemre várt: nem hitte, hogy Lupul az erős helyet olyan könnyen elhagyja, anélkül, hogy valamely megbízható ember kezére bízza.* Csakugyan a bojárok első dolga volt új vajdát választani. Választásuk Stefán Görgiczére esett, s most Kemény hadai egy részét visszabocsátotta Erdélybe, azzal a szándékkal, hogy nem sokára maga is haza fog menni.
Családi Levelezés, a fejedelem apr. 26-iki levele.
Pedig a dologban nem várt fordulat állott be.
Színleg, hivatalosan elég szívélyes viszony volt Rákóczy és Chmielniczki közt. Az erdélyi udvarban évenkint legalább egypárszor fordúlt meg kozák követ, nem ugyan úgy mint korábban, kérve a fejedelem szövetségét, segélyét, kilátásba helyezve a királyságot is: hanem rendesen felajánlva a hetmán jó szolgálatát, hogy barátjainak barátja, ellenségeinek ellensége leszen. De bízni ez ígéretekben nem lehetett, mihelyt arról volt szó, hogy nászurával szemben foglaljon állást. Ez idő szerint a hetmánnak kilenczezer emberből álló tábora volt indulásra készen. Ennek a hadnak az lett volna a feladata, hogy Mátét zavarja ki a havasalföldi vajdaságból. A mint azonban Jászvásár bukásának híre terjedt, a kozák had parancsot kapott, hogy nem Havasalfölde, hanem Moldva ellen menjen, s siessen a főváros visszafoglalására (apr. 30). A mint Kemény a kozák had megindulásáról értesűlt, feltartóztatására egy csapatot küldött, de ezen a kozák had diadalt aratott. Amennyi emberrel Kemény rendelkezett, az nem volt elég Jászvásár megvédésére – az új vajda menekűlt s a főváros a kozák had kezébe esett, mely haladéktalanúl folytatta útját Havasalfölde ellen, hogy Mátét országából kizavarja.
Kemény sietve értesítette Rákóczyt e fordulatról, Máté udvarmesterét küldte hozzá, sürgetve «melléje menetelét»,* s a fejedelem a legnagyobb gyorsasággal intézkedett, hogy az oláh vajdát megsegíthesse – mert jól tudta, hogy Havasalföldével együtt Moldva is bukni fog, s Lupul diadala újabb bonyodalmak forrásává lesz. Daczára, hogy fia s felesége betegeskedik, megtette az intézkedéseket, hogy maga mehessen a Barczaságba, a Részekben s Erdélyben felűltette a hadakat s a csapatokat egymásután a határra rendelte, hogy onnan kiindíthassa. Minden áron meg kelle gátolnia, hogy Lupul erejét össze ne szedhesse, a visszafoglalt Moldvában gyökeret ne verhessen, s lengyeltől és tatártól segélyt ne kaphasson. A tatár khánnal a tárgyalásokat Máté folytatta, még pedig kitünő sikerrel: a khán egyenesen arra biztatta Mátét, hogy a vajdát kerítse kézre.
Csal. Lev. Rákóczy maj. 21-iki levele, 456. l.
A lengyel királyhoz ugyanazt a Szaplonczayt küldé, ki már tavaszszal megjárta Lengyelországot, meggyőzni őtet, hogy Lupultól csak árulást és hálátlanságot várhat. A háború a respublica s a hetmán közt újra kitörvén, lengyel és kozák hadak Ukrajnában verekedtek s a követ meg volt bízva figyelmeztetni a királyt, hogy a moldvai s a hetmán kölcsönösen segítik egymást: az ura kezébe esett kozák foglyok bevallották, hogy az előbbi kötelezte magát, hogy a kapott segélyt azzal fogja meghálálni, hogy ha székét visszafoglalja, a hetmánt megsegíti a lengyelek ellen. Ne feledje el a király s tanácsosai előtt azt is megjegyezni, hogy mindezt a bajt könnyen el lehetett volna hárítni, ha tavaszszal meggátolják, hogy Lupul a király országából (Kameniczből) törjön be a szomszéd országok békéjének felzavarására.*
Okmánytár II. Rákóczy összeköttetéseihez. 687. l.
Ezalatt Lupul a kozákokkal benyomúlt, még pedig eleinte sikerrel küzdve. Elébb Boros felett Foksánnál* utóbb Teleschin folyónál, áldozó csütörtökön (maj. 22.), diadalt aratott Kemény egy részhada s az oláhok felett. Máté azonban segélyére sietett a vert hadnak s segítve egy hirtelen keletkezett vihartól, mely az esőt a kozákok szeme közé csapta, ezeken diadalt aratott, tizenhat ágyút s gazdag zsákmányt nyert. Lupul menekűlt s Máté is hazafordúlt, hála isteni tiszteletet rendelve el mindenfelé s a bojárokkal a hűségesküt a templomban újabban letétetvén. De a mint Máté visszafordúlt, Lupul is nagy gyorsan összeszedte a megszaladt kozákokat s újabb kozákcsapattal erősítve meg hadát, ezt a serget öcscse vezérlete alatt Stefan Görgicze ellen küldé. Bakownál, Jászvásártól három mértföldre találkozott Lupul öcscse a magyar és moldvai haddal (jul. elején), de ettől megveretett. Maga a vezér is, Lupul öcscse, elfogatott s Erdélybe vitetett (jul. 21).
SZALÁRDI, 271. l.
44. PETKY ISTVÁN ALÁIRÁSA.*
Csicsó 1654 febr. 26.
E szerencsétlenség Lupult újabb erőfeszítésre ösztönzé. Nejét, leányát kincseivel Szucsavába küldé, maga pedig Chmielniczkihez vette útját, hogy tőle segélyhadakat eszközöljön ki. Ez alatt folyton újabb-újabb csapatok érkeztek Erdélyből Moldvába Petky vezérlete alatt, s ezek a két vajdával Szucsava ostromára siettek. Most már nemcsak a tatár khán, hanem a porta is állást foglalt Lupul ellen: Stefan megerősítette a vajdaságban s a kapucsi basát a megerősítő jelvényekkel útnak indítá. Még fontosabb volt ennél, hogy a lengyel király is kilépett eddigi semlegességéből. A Szaplonczayval folytatott tárgyalásoknak csakugyan lett annyi eredménye, hogy a király Morstynt mint követet Erdélybe küldé, s tudatta Rákóczyval, hogy Szucsava ostromában ő is részt veend: aug. 22-én pedig arról értesíti a fejedelmet, hogy a segélyhadak Kondradsky és Dönhoff vezérlete alatt már megindúltak s hogy maga is a táborba fog menni.* Jaskolszki és Gembiczki a tárgyalások folytatására Erdélybe küldettek.*
Rákóczynak jul.–septemberi levele anyjához, a Családi Levelezésben.
KOCHOWSKI: Annales, I. k. 379. l. Erdély és az Északkeleti Háború, I. k. 299. l.
Szucsava ostroma aug. derekán javában folyt, egy darab falát már lerontották. Látni lehetett, hogy a benne levő erő nem lesz képes hosszabb ostromot kiállani, s a hetmán és Lupul segélyhaddal elindíták Timust, kinek a feltartóztatására küldött hadak kijátszásával sikerűlt is bejutni a várba.* Megmenteni így sem lehetett, mert az élelmi szerek elfogyván, mialatt Timus czimboráival együtt tobzódott, a várbeliek éhséggel és inséggel küzdöttek, mert Kemény vezérlete alatt a fejedelem Petky megsegélésére újabb csapatokat küldött. Minden attól függött, hogy Lupul megérkezik-e a fölmentő haddal a vár alá: de a kellő időre ő sem tudott odaérni, s az alatt a várban végzetes esemény történt. Az ostromlottak egy kitörése alkalmával egy a Timus kiséretéhez tartozó kozák elfogatott,* ki aztán elárulta, hogy Timus a maga kozákjaival az alsó sánczban tartózkodik, a sátrak közt a legalacsonyabb az övé. Most Dönhoff tüzérei ezt a sátort vették czéba s szerencsésen eltalálták. Egy kartácsgolyó épen azt a széket rombolta szét, melyen a czimboráival tobzódó Timus űlt s annak egy forgácsa oly szerencsétlenűl fúródott ennek lábába, hogy pár nap múlva belehalt. Helyette Federenkó vette át a parancsnokságot, s erélylyel vezette a vár védelmét.
SZALÁRDY, 272. l.
Ugyan ott, 275. l. V. ö. Schmidt: Szuczawa és Krauss-al.
Lupul ez alatt mindent elkövetett, hogy serget toborzzon: azonban tízezer embernél nem tudott többet összehozni. Chmielniczki pedig, amint fia haláláról értesűlt, kétségbeesett vad fájdalomba tört ki. Rosszúl esett neki a dicstelen halál, hogy nem csatatéren vitézűl harczolva esett el; egész gyűlölete Rákóczy ellen fordúlt, őt vádolta a szerencsétlen ostromért s boszút esküdött. Egész erélyét összeszedte, hogy mennél gyorsabban s mennél nagyobb sereggel nyomulhasson Moldvába, Szucsava felmentésére. Ugyanakkor Lupullal egyetértve régi szövetségesét a tatár khánt is felszólítá, hogy vezessen hadat ő is Szucsava alá, gazdag zsákmánynyal biztatva őtet: s a khán, Máté vajdának adott ígéreteit s biztatásait mellőzve, csakugyan el is indúlt.
Ez lett volna a szerencsétlen Lupulnak harmadik kísérlete ez évben, hogy székét visszafoglalja. De mennyire átalakultak a viszonyok e három hadjárat alatt! Az első hadjáratban ő Mátét akarta székéből kitúrni, s Rákóczy őt kergette el. A juliusi hadjáratban ő már szövetségese volt a kozákoknak s ezzel a lengyel respublica ellenségének vallotta be magát. Szucsava ostrománál már a lengyel és erdélyi hadak közösen harczolnak az oláhokkal a kozákok ellen, minden írott szerződés és szövetségkötés nélkül, mint szövetségesek.
A dolgok e szerencsétlen fordulatában Rákóczynak nagy része volt; egyetértve ugyan tanácsuraival, de mondhatni egészen ő és pedig saját feje szerént intézte a dolgokat. Maga vezette a csapatok felűltetését s elindítását, s midőn Havasalfölde fenyegetve volt, maj. 28-án a Barczaságra ment,* a brassaiaktól hitlevelet vett, hogy ha neki vagy hívei közűl valakinek szorúlása történnék,* fogadják be a városba s egész julius végeig ezen a környéken maradt s elébb Gyergyóba, onnan pedig Radnótra ment, hogy szükség szerént mindig küldhessen segélyt arra a pontra, hol arra szükség van. Bizonynyal befolyása volt arra is, hogy a lengyel király Szucsava ostromára hadat küldött s ezzel a küzdelem a lengyel-kozák háború folytatásává lett.
Deutsche Fundgruben. Neue Folge, 343 .l.
Erdélyi Orsz. Eml. XI. k. 173. l.
Timus eleste után Federenkó nem tarthatta Szucsavát, daczára, hogy Lupul neje rendkívűli erélyt fejtett ki, s folytonosan biztatta, bátorította a kozákokat, hogy a felmentő had nemsokára meg fog érkezni. De az még sem érkezett meg: ellenkezőleg az ostromló lengyelek s erdélyiek kapnak segélyt s azok oct. 9-én kénytelenek voltak feladni a várat, miután a vezérnek és hadának szabad elvonulás biztosittatott. De Lupul családja kincseivel együtt Stefán kezébe esett, ki ezzel újra visszafoglalta vajdaságát. Az erdélyi és oláh hadak e közben értesűlvén Lupul és Chmielniczki közeledéséről, valamint arról is, hogy a lengyel király táborával útban van, Chotin alá siettek s ott oct. 16-án egyesűltek ez utóbbival. A khán útközben meghallván, hogy Szucsava elesett s azzal együtt a neki ígért gazdag zsákmány is füstbe ment, elfogatta Lupult, lánczokba verette s egy idő mulva mint foglyot Konstantinápolyba küldötte, hol a jedikulába záratott. Ezzel aztán megszűnt veszélyessé lenni az új vajdára nézve, ki is november elején a portától elnyerte a megerősítő jelvényeket.
A mit az öreg Rákóczy nem tudott kivinni: Moldva feltétlen szövetségének biztosítását, azt fia ez ügyesen intézett vállalattal keresztűl vitte. Stefán Görgicze sorsa az övéhez volt csatolva, ki arra is kötelezte magát, hogy Rákóczynak hadi költségei megtérítése fejében a Szucsavában lefoglalt kincsekből százezer aranyat és huszonötezer tallért fizet. De szerette volna Rákóczy tisztázni a lengyel királylyal való viszonyát is, kivel volt ugyan conjunctio armorumja, de szorosabb értelemben vett szövetsége nem volt. Mikor a lengyel király személyesen ment a táborba, a fejedelem Bethlen Jánost és Mikes Mihályt küldte hozzá, üdvözölni őt, egyúttal tisztázni a függő kérdéseket s három főúr és fia, Ferencz számára megszerezni a lengyel indigenatust. Bethlennek és Mikesnek az volt az utasítása, hogy az erdélyi hadak csak azon esetre csatlakozzanak a lengyel hadakhoz, ha a király és senatorok assecurálják őket, hogy kozák, tatár és török ellen is megsegítik, amint a fejedelem már elébb assecurálta a királyt, hogy ellene a kozákot nem fogja segítni.* De nem volt idő ezt a kérdést tisztázni, mert sem tatár, sem kozák nem készűlt haza s attól lehetett tartani, hogy döntő ütközetre kerűl a dolog, s az erdélyi had csatlakozott a lengyelhez. Azután folytatták a megkezdett tárgyalásokat, a király kötelezte magát, hogy segélyt ad a török s tatár ellen, s megígérte, hogy e határozatot a jövő évi országgyűléssel is elfogadtatja; az indigenatusra nézve is biztosításokat nyújtott.
Rákóczy 1653 oct. 24-diki levele Klobusiczkyhez. Orsz. Ltár.
A két tábor egész november hónapban szemben állott egymással, anélkűl, hogy döntő ütközetbe bocsátkozott volna. Végre nov. végén a király külön tárgyalást kezdett a khánnal a béke s lehetőleg szövetség megkötése iránt. Mikor már annak megkötése úgyszólva biztosítva volt, dec. 10-én az utolsó erdélyi hadak is hazabocsáttattak. Öt nap múlva a lengyelek és tatárok közt létrejött a béke s a khán elvált cserbehagyott szövetségesétől, gazdag zsákmánynyal térve vissza. Ez volt a második nagyobb csapás, mely Chmielniczkit érhette! Fia meghalt, Lupul megbukva, székébe, az ő szomszédságába, ellensége fészkelte be magát s ő teljesen izoláltatott – s mindezt, legalább úgy hivé, Rákóczynak köszönheté. De a csüggedés nem volt természete: mindenek előtt biztos támasz után nézett, s azt ő csak egy oldalról nyerhette, Oroszország felől, melynek czárjával már négy év óta alkudozott. A czárral szemben azonban szövetkezésről nem lehetett szó – csak meghódolásról: ezért ő ezt utolsó eszköznek tartotta fenn, jól tudván, hogy ezen az úton a lengyel iga helyett az orosz igát veendi nyakába. Most már eljöttnek látta az időt, hozzá nyúlni ehez az eszközhöz: amint Czeherinbe ért, a czár küldöttei előtt letette a hűség esküjét (1654 jan. 8.), elismervén ezzel, hogy Kozákország orosz tartománynyá lett.
De ezzel nem mondott le tervéről, hogy országa függetlenségét még is kivívandja. Fenn akarta e czélból régi összeköttetéseket tartani, legkivált Rákóczyval, kinek megnevekedett hatalmától tartott. Jóformán el sem hangzott a czárnak adott eskü, egymásután két követséget is küldött Erdélybe, hogy a fejedelemnek sorolja fel mentségeit Lupul megsegélléseért s a korábbi szívélyes viszony megújítását hozza javaslatba. Rákóczy épen nem titkolta el neheztelését a követek előtt, azonban mégis megigérte, hogy igyekezni fog a respublica s a hetmán közt létrehozni a békét.
S csakugyan Rákóczy ezt szerette volna legjobban. Mert a mint a viszonyok kényszerítő hatalma a hetmánt Oroszország karjaiba kergette, őtet közel hozza ahoz, hogy Lengyelországgal véd- és daczszövetséget kössön, miután a király maga részéről már elfogadta a feltételeket s csak az volt hátra, hogy az országgyűlés szentesítse azokat. Ő azonban ilyen állandó kötelezettséget nem akart magára vállalni, s midőn 1654 febr. 1-én Gilányi Gergelyt Lengyelországba küldte, nem azzal bízta meg, hogy az országgyűlésen a szövetség elfogadását ajánlja, hanem hogy panaszt emeljen a miatt, hogy a tatárokkal kötött frigybe ő, a fegyvertárs nem volt befoglalva, továbbá sürgesse, hogy a kozákokkal amazok bevonulása nélkűl, az ő jó szolgálatainak felajánlásával béküljenek meg, végűl szerezze meg az indigenatust fiának s a három főúrnak.
Mire Gilányi Varsóba ért, ott már tudták, hogy e nyáron az oroszokkal háborújok lesz. Arról tehát, hogy Rákóczy ajánlatait elfogadják, szó sem lehetett: ellenkezőleg a király sürgetni kezdte Rákóczyt, mint fegyvertársát, hogy a nyáron szálljon táborba s küldjön nekik segélyt. Maga az országgyűlés is eredmény nélkűl oszlott el s Gilányi egy csomó ígéretet hozott haza, s ezek közt azt is, hogy a függő ügyeket és az indegenatus kérdését a juniusra kitűzött gyűlés fogja elintézni.*
Erdély és az Északkeleti Háború, I. k. 296. s köv. ll.
Ezt a kérdést a juniusi országgyűlés sem oldotta meg, melyre a fejedelem Klobusiczkyt küldte követűl. A lengyelek azt kívánták, hogy Rákóczy haladéktalanúl küldjön segélyt az oroszok ellen, a fejedelem pedig, hogy a király biztosítsa őtet a törökök támadása esetére. De egyik fél sem akarta megkötni kezét, s a kölcsönös segélyadás kérdése függőben maradt. Kárpótlásúl az indigenatus a fejedelem fiának, Keménynek, Rhédeynek s Petkynek megadatott: mert a respublica nem mondott le a reményről, hogy Rákóczy a támadó orosz czár visszanyomására segélyhadakat fog küldeni.*
Erdély és az Északkeleti Háború, I. k. 326. l. Kochowski: Annales, i. k. 413. l.
45. MÁTÉ HAVASALFÖLDI VAJDA ARCZKÉPE.
