IX. A havasalföldi hadjárat
IX. A havasalföldi hadjárat
1655 elején a fejedelmet két csapás érte. Febr. 15-én Bisterfeld a «világi nyomorúlt élettűl elvált».* Mint egyszerű tanár, egy századnegyed óta állott a család szolgálatában, de e mellett bizalmas tanácsadó volt a politikai s diplomacziai ügyekben, kinek megkérdezése nélkűl sem az öreg, sem a fia nem döntött semmi fontosabb ügyben. Lelke egész melegével ragaszkodott a családhoz s az özvegy fejedelemasszony és fia egyaránt sajnálták halálát. Egy hónappal később, martius 15-én, ment véghez a nádor-választás Pozsonyban. A hazafi-pártnak Magyarországon, s Rákóczynak is, Zrínyi Miklós bán volt a jelöltje. Semmi kétség, hogy ha a candidatioba bejön, ő választatik meg, s Rákóczynak Pozsonyban időző követei, Klobusiczky és Mednyánszky, mindent elkövettek érdekében. De Zrínyinek az udvarhoz közel állók bűnűl rótták fel, hogy rokonszenvét a fejedelem iránt épen nem palástolta: ezek nem szívesen nézték volna, hogy a fejedelem és nádor jó egyetértésben éljenek. Sőt nádornak olyan ember sem kellett, ki ha nincs is barátságban, de nem is ellensége a fejedelemnek; a candidatio, Lippay érsek munkája, megmutatta. A fejedelem két legnagyobb ellensége, Wesselényi Ferencz és Csáky István (a protestansok közűl Perényi György, Theököly Zsigmond) candidáltattak s az első roppant szótöbbséggel megválasztatott. «Isten tudja, mi következhetik, írta a fejedelem anyjának, Wesselényin fog talán az generalisság is maradni.»*
Családi Levelezés, 489. l.
Rajzok és Tanulmányok, I. k. 247. l. Családi Levelezés, 489. l.
54. CROMWELL ALÁIRÁSA.*
Cromwell Olivér protector Westmünster 1655 máj. 31.
Rákóczy még az 1654 őszén kiment magyarországi birtokaira, «vigyázásnak okáért». A háború, mely Oroszország s Lengyelország közt folyt, közvetlenűl érintette őtet is. A lengyelek a tatárokkal, kik hosszas időn át a respublicának rettegett ellenségei s a kozákoknak hű szövetségesei voltak, kibékülvén, a khán sürgetni kezdte a fejedelmet, hogy ő is küldjön segélyseregeket az oroszok ellen, s ezt sürgette maga a lengyel király is. Rákóczy ez idő szerént azon munkált, hogy a tatár khánnal szorosabb frigyre léphessen s ezért még áldozattól sem volt idegen. Hogy bemutathassa a khánnak, hogy mekkora erővel rendelkezik, a császárhoz küldött s az Erdélyen átmenő tatár követekkel valóságos körútat tétetett országban s minden várnál újabb-újabb kísérettel látta el.* Ha a követ erről tett jelentést otthon, a khánt ez valószínűleg arra ösztönözte, hogy még jobban sürgesse segélyhadak küldését, s midőn 1655 elején Ukrajnába a kozákok és oroszok ellen egy hordát küldött, Rákóczynak is írt, adjon segélyt az oroszok ellen. Ugyan akkor egy kozák követség azzal a kéréssel járult a fejedelemhez, hogy ne adjon segélyt a lengyeleknek, hanem maradjon semleges.
1654 jun. 3. Szalárdi, 278. l.
Magok a lengyelek is sürgették a segélyt, fényes követséggel gazdag ajándék kíséretében,* s a két év előtti összeköttetések alapján bíztak is benne. De Rákóczy épen nem akarta elismerni a követelés jogosultságát: s más különben is épen akkor, midőn a protestans fejdelmek szövetkezése érdekében járatja követeit külföldön, nem volt hajlandó a catholicus lengyel királynak segélyt adni. Húzta, halasztotta a dolgot s kérdést intézett a khánhoz, hogy ő voltakép az oroszszal vagy a lengyellel fog-e tartani? Szerette volna elodázni, mint a múlt évben, de újabb s újabb sürgetések érkeztek, melyekben már meg volt adva a felelet, hogy a segély a lengyeleknek adandó. Egyenesen megtagadni ezt nem akarta, kizárólag a tatárok iránti tekintetekből – de bele sem akart menni a lengyel szövetségbe, s ezért a segélyadásnak olyan formáját kereste, mely kiegyeztette ezt a két ellentétet. Mart. 1-én követeket küldött a khánhoz azzal a kijelentéssel, hogy ő hajlandó segélyt küldeni, ha a lengyelekkel kötött szövetség pontjai alapján ő vele is frigyre lép s erről fermánt ad.*
SZALÁRDY, 279. l.
Az utasítás Erd. Országgyűlési Emlékek, XI. k. 207. l.
A tatárokkal való szövetkezésre Rákóczy sokat adott, mert a khán birtoka határos volt a két Oláhországgal s a segélyadással arra czélzott, hogy a «tatárt magáévá tehesse».* De azért úgy akarta azt végrehajtani, hogy ne láttassék az tényleges beavatkozásnak a háborúba. Arra határozta magát, hogy nem fog többet adni ezerötszáz embernél, nem saját fizetett hadából, hanem az országéból s ez is nem a lengyelekhez, hanem a tatárokhoz fog csatlakozni. Ez által hitte az egyenes interventio színét kikerűlhetni. Ily alakban azonban saját fejedelmi hatalmából nem indíthatta volna el a hadakat, szükségképen az országgyűlés elé kellett volna azt terjesztenie. A tél nagy részét a magyarországi Részekben töltötte, de januárban kijött Somlyóra s onnan február 20-ára Kolosvárra egyetemes országgyűlést hirdetett, hogy a rendes folyó ügyek mellett a beavatkozás kérdését is szóba hozhassa.
Családi Lev. 489. l.
A fejedelem a kitűzött határnapra Kolosmonostorról bement Kolosvárra, de a gyűlést nem lehetett megnyitni, mert az árvizek miatt a biharmegyeiek még nem érkeztek meg. Pár nap mulva azonban már beküldhette előterjesztéseit a rendek közé – s ezekben áldozatokat követelt a rendektől az ország biztossága érdekében: engedtessék meg a fejedelemnek, hogy az országban tetszése szerint mindenütt, székely vagy szász földön, fejedelmi vagy nemesi jószágban helyheztethessen el hadakat, mert az oláhok, lengyelek, kozákok, tatárok, mind fegyverben levén, nem tudhatni, a haza melyik pontját kellend védelmezni: különben gondja lesz rá, hogy a hadak fegyelemben tartassanak.*
Relationes Diaetales Job. Simonii. 105. l.
De sem ez a propositio, sem a segélyadás kérdése nyilvános ülésben nem tárgyaltatott: rendes szokás szerint értekezletekből adták meg a fejedelemnek a felhatalmazást. Ezúttal még nem is kívánta Rákóczy ezt végleg eldönteni; csak jelezte, hogy «még fognak olyan dolgok occurrálni», melyek újabb országgyűlés összehívását teendik szükségessé.*
Erd. Orsz. Eml. XI. k. 224. l.
A mire a fejedelem e kijelentésével czélzott, az a szemények lázadása volt Oláhországban, s valóban az országgyűlési tárgyalások utolsó előtti napján, mart. 11-én, már el volt terjedve a hír, hogy a lázadók elkergették a vajdát. A délutáni ülés a hadfiak fizetéseire 5 frt pótadót megszavazott ugyan:* de más különben, minthogy biztos híreket kellett még a vajdáról bevárni, a kérdés tárgyalásába nem bocsátkozott.
Simonius jelentései. 114. l.
A forrongás Havasalföldén már korábban kezdődött. A szemény és orosz hadak jó szolgálatokat tettek ugyan az előbbi vajdának, de sokba kerűltek s nagy kiváltságokat élveztek. Konstantin szeretett volna egy részüktől menekűlni, s bojárjaival egyetértve kiváltságaikat megvonta s adó alá fogta őket. Eleinte csak békétlenkedtek, de látva, hogy sérelmeiket nem orvosolják, mart. elején fellázadtak s harminczkét bojárt felkonczoltak. A többi bojárok nagy része szétszaladt Moldvába, Szilisztriába s Erdélybe. Ez nagyobb rablások, fosztogatások elkövetésére volt jeladás, s maga a vajda is kénytelen volt elvonulni egyelőre. Átkelt a Dunán, Sciauz szilisztriai basával Sterba falunál találkozott s ezzel együttesen sürgette Rákóczyt, hogy küldjön a lázadás elnyomására segélyhadakat. A fejedelmet egy folyamodványnyal erre a bojárok is felkérték.
Rákóczy ez ügyben apr. 28-ára Gyula-Fehérvárra részleges országgyűlésre hívta össze a rendeket. Kemény vitte meg a fejedelem előterjesztéseit a rendekhez: a tatár khán és lengyel király folyton sürgették, hogy adjon segélyt a kozákok s oroszok ellen, s ezeknek a lázadása Erdélyt is fenyegeti. A tanácsurak és rendek ilyen viszonyok közt nem tarták lehetőnek a lengyelek megsegélését, ellenben nem voltak idegenek attól, hogy a fejedelem s a basa együttes erővel állítsák helyre a nyugalmat Oláhországban, de a dolog végeldöntését a tanácsra és fejedelemre bízták, és figyelmeztették azonban, hogy miután a havasalföldi hadjáratot is a porta engedélye nélkül kezdte meg, most puhatolja ki előre annak akaratját. S e czélból Száva Mihályt Konstantinápolyba küldték, honnan azonban csak szóbeli engedélyt nyert: a porta nem ellenzi, ha a lázadást elnyomja.*
Krauss, I. k. 232. l. SZALÁRDI, 283. l. Okmánytár Rákóczy összeköttetéseihez, 189. l. HURMUZAKI, i. h. 223. l. Családi Lev. 492. l.
Már ekkor minden intézkedés meg volt téve, hogy seregeit mozgosíthassa: de nem sietett. Úgy akarta az interventiót végrehajtani, hogy azzal a lázadást teljesen elfojtsa s Konstantin is épen olyan mértékben lekötelezte magának, hogy ez hajlandó legyen a vele már korábban létrejött frigyet, mely egészen a Máté vajdával kötött pontokat írta át,* olyanná alakítni, mint a milyen a moldvai vajdáé volt. Többen a bojárok közűl a lázadókkal tartottak s a mozgalomba a hadsereg egy része is bevonatott. Rákóczynak az volt a terve, hogy mindenekelőtt a lázadó bojárokat csalja be Erdélybe s ezekkel a vajda magyar titkárja, Buday Péter által folytatta az alkudozást. Buday ügyességének sikerűlt a «vajda árulói» közűl többeket megnyerni s ez maj. 7-én már tudatta a fejedelemmel, hogy kívánságára a vajda hajlandó székhelyét Bukurestből a megerősített s Erdélyhez közel eső Tergovistba tenni át.
Történelmi Tár, 1889. évf. 63. l.
55. BUDAY PÉTER ALÁIRÁSA.*
1657. febr. 15.
Ugyan e napról a vajda is írt; nagy és fényes küldöttség megy hozzá: a vladika, a dvornik, a logofet, a posztelnik, az ármás s még számosan.* Rákóczy tudta, hogy ezzel a követséggel az árulók közűl is többen mennek, s hogy az érkezőket Erdélybe vezesse, Sebessy Pált küldte Havasalföldre. Junius elején újabb bojár-csapat érkezett Erdélybe, számszerint 23 bojár (Krauss számukat 2255-re teszi), köztük a «legnagyobb lator szemény, a gyalogok kapitánya»* s ő ezeket letartóztatta, részint a radnóti úton, részint Medgyesen, egy részöket pedig Segesvárott fogságra vettette.* A megréműlt bojárok fogsága nem tartott sokáig. Elfogadták a Rákóczy által elébök adott feltételt: letették a hűségesküt Rákóczynak is, s fogadást tettek, hogy a vajdához hívek maradnak, s ezzel szabadon bocsáttattak.
Erdély és az Északkeleti Háború, I. k. 665. l.
Családi Levelezés, 492. l.
KRAUSS, I. k. 234. l.
Ez alatt elkészítette az interventio tervét is. Közös megállapodásra jutott a moldvai vajdával, kinek épen úgy érdekében állott leverni a mozgalmat, mint neki, s ki maga is sürgette a közös operatiot, hogy egy időben induljanak meg sergeikkel s a két hadoszlop egy meghatározott helyen egyesűljön. A terv pontosan végrehajtatott. Mikes Kelemen jun. 1-re Jászvásárra érkezett, honnan 6-án az ágyúk és gyalogok, 7-én meg a vajda elindúltak. Ennek hada jun. 26-án Podgoriára ért, s onnan Krikóra indúlt.
56. MIKES KELEMEN ALÁIRÁSA.*
1655 jun. 4.
Épen ez időben mozgósította a fejedelem is az ország népét, a maga fizetett hadat s a szabolcsi és nyírségi hajdúságot s jun. 12-én Segesvárott harminczezer ember felett mustrát tartott. Másnap megindította a Barczaságra,* s maga is udvari hadával, német zsoldosaival, kellő számú ágyúval s pattantyúsokkal «sátor alá kiszállott».* Megállapodás nélkűl folytatta útját a had a Barczaságon át s magának a fejedelemnek vezérlete alatt a Bozza szoroson keresztűl ment a havasokon. Jun. 26-án Ploesthoz értek s Dobvicza és Telche folyók közt táborba szálltak. A lázadás ezalatt már nagyra nőtt. Egy bojárt, Herizát a Dumitráskul fiát, vajdává választották, Konstantin pedig, kit a szemények Bukurestben felügyelet alatt tartottak,* a moldvai vajda táborába menekűlt.
KRAUSS, I. k. 235. l.
SZALÁRDY, 283. l.
BETHLEN JÁNOS Commentárjai, I. k. 37. l.
Rákóczy szerette volna, hogy a háborút vérontás nélkűl, a lázadók meghódolásával fejezze be: de a Hericzával kezdett tárgyalások nem vezettek eredményre. Ellenkezőleg, Hericza el volt határozva megütközni velük, de nem úgy, hogy megvárja az erdélyi és moldvai hadak egyesülését, melynek következő napon kellett volna megtörténni, hanem mindenikkel külön. S a mint megérkezett Rákóczy és táborba szállt, ő is «nagy, erős, termetes, sok csatában forgott, jól begyakorolt» hadát három szakaszba osztá, s három oszlopban egyszerre támadott. A magyarság épen pihenőt tartott, s egy csapatuk előre szaladott, s a fejedelemnek hírűl adván, ez «az ország dobjával a felűlésre való jelt verette», azzal a parancscsal, hogy indulásra készen álljanak.
Hericza hada meglepetésre számolt s a helyett kész, tömör hadat talált együtt, melynek egy része Kemény alatt előre nyomúlt. Ez alatt Gaudy ágyúi is megszólaltak s a hadak átkelve a gázlókon, a lázadókat egy nagy és véres csatában megverték. (Jun. 27.) Hericza egy közel dombról nézte a csata kimenetelét s a mint meglátta, hogy tábora megszaladott, maga is elhagyta a csatatért s a szilisztriai pasához menekűlt. A vajda Borost küldte Bukurest felé ötezer emberrel a szétfutott lázadók üldözésére s maga pár nap múlva egyesűlt Konstantin vajdával, megérkezésekor két sorba állítván hadait s «azok elébe helyeztetvén» az ellenségtől elvett ágyúkat és zászlókat. Ez alatt Boros bejárta a Duna mellékét s a lázadók közűl «felest» levágatott.*
Rákóczy jul. 3 és 7-iki levelei. Családi Lev. 494. l.
A fejedelem pár hetet még Havasalföldén töltött, alkudozást kezdett Sciaus basával Hericza kiadatása iránt, kinek orrát a basa elmetszette s ezt 25.000 arany lefizetése árán meg is nyerte,* ki aztán nejével s gyermekeivel Fejérvárra vitetett. «Ember emlékezet óta nem történt, mondja egy szász krónikás, hogy erdélyi fejedelemnek egyszerre két vajda szolgált volna, s egy vajdafit mint foglyot hozott volna magával.»
SZALÁRDY, 288. l. Krauss, I. k. 237. l. Családi Lev. 495. l.
57. KONSTANTIN HAVASALFÖLDI VAJDA ALÁIRÁSA.*
1657. nov. 16.
A fejedelem a Havasalföldön töltött idejét arra használta, hogy Konstantint visszaültette Bukurestben székébe s a moldvai vajdával kötött pontok alapján szövetkezett vele. Azután a törcsvári úton visszatért Erdélybe, hol jul. 29-én diadalát üdvlövésekkel s hálaadó iseni tisztelettel ülték meg. Fejérvárott a püspök, papok, otthon maradt főurak ünnepélyesen fogadták s Basire – Bisterfeld utódja a fejérvári tanárságban – latin szónoklattal üdvözölte. Öröm és diadal napja volt ez az egész országra nézve.
58. BOROS JÁNOS ALÁIRÁSA.*
1655 jul. 17.
Borost egy részhaddal a fejedelem Havasalföldén hagyta, hogy a még fegyverben levő kisebb csapatokat leverje s a népet feleskesse Konstantin hűségére. Ez azonban nem volt könnyű munka. A lázadók még mindig várták a kozák segélyt, daczára, hogy maga a hetmán sietett a vajdákat a lázadás leverése alkalmából üdvözölni. De segély csak nem jött, s Boros nagy erélylyel és szigorral hajtotta végre a rábízott munkát. Leverte az itt-ott kiütött apróbb lázadásokat s a hűségesküt mindenfelé letétette. Még azután is, hogy a lázadás teljesen le volt verve, ott maradt, mint a fejedelem helytartója egész 1656 tavaszáig – mikor egy toroklob következtében elhúnyt. Benne a fejedelem hű és megbízható embert vesztett el,* kinek erélye és ügyessége sokat tett Havasalfölde pacificálására.
Szalárdy indokolatlanúl piszkolja Borost, s még irástudatlan embernek is mondja. Nincs igaza, egy egész sereg sajátkezűleg írt levele van közölve Erdély és az Északkeleti Háború I. kötetében.
