III. KALANDOS TERVEZGETÉS, VÉGZETES VADÁSZAT. | Magyar Történeti Életrajzok

III.
KALANDOS TERVEZGETÉS, VÉGZETES VADÁSZAT.

A hangulat Zrínyi távozása után. Montecuccoli levele. Zrínyi megigéri, hogy visszatér. Az utolsó roham. A vár elvész. Montecuccoli magatartására nincs mentség. Zrínyi jelentése a hadi tanácshoz a helyzetről. Utolsó kisérletei a török feltartóztatására. A nagyvezér Uj-Zrínyivárat levegőbe röpíti. Zrínyi végleg elkeseredik. Töprengései. Az udvar a békét szorgalmazza. Zrínyit Bécsben hidegen fogadják. Emlékirata a királyhoz. Külön hadtestet kér. Ünnepeltetése a külföldi diplomaczia részéről. Az udvar féltékenysége. A helyzet a harcztéren változik. A török előnyomul. Montecuccoli sétáltatja hadait. Szentgotthárdi ütközet. A császári hadak győzelme. A nagyvezér visszavonul. A béke Vasvárnál megköttetik. Zrínyi tétlenségre van kárhoztatva. Bécsbe megy. Látogatása a nuncziusnál. A fájdalomdíj. A méltatlan bánásmód következményei. A Zrínyiek közeledése XIV. Lajoshoz. Reiffenberg küldetése. Zrínyi Péterné Velenczében Bonzi beziérsi püspökkel tárgyal. Ajánlatai. A franczia udvar biztató választ ad. A Bonzinak adott titkos utasítás. Zrínyi Miklós mennyit tudott a dologról? Witnyédy István. Viszonya Zrínyihez. A franczia szövetségbe vetett reményei. A békepontok kihirdetése. A közvélemény felháborodása. Lipót hitelesíti a békeszerződést. Az ingerültség nő az országban. Elszakadási tervek. A közfigyelem a franczia király felé fordul. Gremonville bécsi franczia követ. Bethlen Miklós Bécsben. Találkozása a franczia követtel. Küldetése Zrínyi Miklóshoz. A lázadás csirái. Gremonville utasításokat kér Versailles-ből XIV. Lajos politikája a magyar kérdésben. A velenczei tárgyalások folytatása Bonzi és Zrínyi Péterné között. A Zrínyiek az elszakadás utjául a török háboru megujítását jelölik ki. Bonzi tájékozást szerez a Zrínyiek haderejéről. Lajos utasításai. A háború ellen van. A koronára nem vágyik. Zrínyi Miklóst óhajtja a királyi széken látni. Bethlen Miklós Csáktornyán. Zrínyit az udvarhoz hívják. Barátai rosszat gyanítnak. Készül a felmenetelre. A végzetes vadászat. Zrínyi halála. Bethlen Miklós a szerencsétlenségről. A halálhír hatása Bécsben. A külföldi követek Zrínyi haláláról. Gremonville. Molin. A nunczius. Wesselényi Ferencz levele Rottal grófhoz. Esterházy Pál elbeszélése a Mars Hungaricusban. Mogosich Mátyás és Gusich János naplói. A halálhír hatása Velenczében. A müncheni gyászünnep. András karmelita gyászbeszéde. Zrínyi Péter levelei. Gyászversek Zrínyi halálára. A gyászeset felől forgalomba jött hírek Sagredio, Priorato, Francisci elbeszélései. Az orgyilkosság gyanuja. A család nyilatkozatai. Forstall előadása. Az ujabb irodalom. Dervarics munkája. Az öngyilkosság meséje. Bertha Sándor. Hol az igazság? Döntő bizonyítékok a vadász-szerencsétlenség mellett. A bécsi kormány örül, hogy megszabadult Zrínyitől. Gyanusítások. Mi része volt Zrínyinek a francziákkal folytatott tárgyalásokban. Az özvegy tanusága. Mit várhatott Zrínyi a franczia szövetségtől? A szövetség feltételei Witnyédy szövegezésében. Guitry marquis szerepe A kalandos tervek hire a ravatal mellől szárnyra kel. Zrínyi temetése. Kéry János gyászbeszéde.

KI CSODÁLKOZNÉK a Zrínyi távozásán erősségének feláldozása miatt? Annyi szeretettel és fáradsággal építette, annyi eszélylyel és hősiességgel védelmezte, hogy a létele, megmaradása egészen a szivéhez forrt. Még csak néhány nappal előbb is eltökélte magában, hogy inkább holtan vonatja ki magát belőle, semhogy élve az ellenség kezében vagy birtokában lássa.* S ime, most galád gyűlölségből, gyáva kicsinyességből, titkos udvari és katonai érdekből veszni kellett hagynia; pedig vitézi vére még annak a gondolatára is lázongott, hogy a mit alkotott, megtartani ne birja! Witnyédy már eleve, eltökélésének első hirére megremegett miatta, csillapító és nyugtató szavakkal vigasztalta, hogy Új-Zrínyivára se nem az egész Magyarország, se nem az egész keresztyénség, hanem csak egy szegletecske; ha sokan szép királyságokat vesztettek el a káspiai hegyekből kiszabadult nagy bestia ellen, ő magános űr létére nem restellheti veszteségét. S romlott hazája és csaknem utolsó gyalázatra jutott nemzete képében kérte és kérlelte urát, hogy azért a rosz helyért ne koczkáztassa és ne dobja oda életét, mert sem az Isten, sem a világ előtt nem adhat számot, ha elrontja magát és faját, mivel a természet sokáig fáradt, a míg őt megteremtette a pogány eb veszedelmére és a magyarság oltalmára.*

VITNYÉDY ISTVÁN levelei, II. k. 220. l.

S alig távozott, döbbenés és megütközés fogta el a magyarokat és horvátokat Montecuccoli és társai viselkedése miatt. Úgy érezték, hogy a hősnek puszta jelenléte is fölér egy sereggel. A német vezérek szintén megijedtek a következményektől. S egyesülten fölkérték Esterházy Pált, a bán kedvenczét, hogy Montecuccoli levelével menjen utána és hozza vissza a táborba; Esterházy még az nap éjjel postán Csáktornyára utazott. Bálványát ágyban, a sok lelki fájdalomtól megtörve, betegen találta.

királyságokat vesztettek el a káspiai hegyékből kiszabadult nagy bestia ellen, ő magános úr létére nem restellheti veszteségét. S romlott hazája és csaknem utolsó gyalázatra jutott nemzete képében kérte és kérlelte urát, hogy azért a rosz helyért ne koczkáztassa és ne dobja oda életét, mert sem az Isten, sem a világ előtt nem adhat számot, ha elrontja magát és faját, mivel a természet sokáig fáradt,. a míg őt megteremtette a pogány eb veszedelmére és a magyarság oltalmára.

S alig távozott, döbbenés és megütközés fogta el a magyarokat és horvátokat Montecuccoli és társai viselkedése miatt. Úgy érezték, hogy a hősnek puszta jelenléte ís fölér egy sereggel.* A német vezérek szintén megijedtek a következményektől. S egyesülten fölkérték Esterházy Pált, a bán kedvenczét, hogy Montecuccoli levelével menjen utána és hozza vissza a táborba; Esterházy még az nap éjjel postán Csáktornyára utazott. Bálványát ágyban, a sok lelki fájdalomtól megtörve, betegen találta. Két órai rábeszéléssel sikerült mégis megkérlelnie és megigértetnie, hogy visszatér. Örömmel sietett Új-Zrínyivár alá;* de mire odaért, az erősségnek előre elkészített sorsa bekövetkezett. Még június 29-ikén a törökök az árokhoz jutottak és betöméséhez fogtak, mire az őrség visszavonult; kisebb rohamot intéztek ellene, de eredménytelenűl; éjjel aztán a palánkokat fölgyújtották, kora reggel, június 30-ikán a mellvéd kiszögellése alatt az aknát felrobbantották, mi a félholdat megrontotta. Montecuccoli, Sparr és Holst, a kedves Holst, a ki két évvel ezelőtt hősünkkel elhitetni szerette volna, hogy okosabban cselekszik, ha nem épít vala, – ott álltak a vársánczon,* és nyugodtan, tétlenül nézték az ellenség rombolását és előnyomulását; sőt Montecuccoli Hohenlohe tábornokot, ki a heves lövöldözés hallatára segítségül elősietett, visszaparancsolta, hogy ne törődjék a dologgal, menjen a gondjaira bízott erődítési munkálatokhoz.* S nyugodtan, nyomorultan nézték tovább, hogy a törökök miként özönlik el a félholdat, miként foglalnak fölhányt föld és rőzse fedezete alatt a vár lefutó oldalaival szemben állást, a hol csekély árkon és czölöpös palánkon kívül más oltalmazó eszköze nem volt. S miután meggyőződtek, hogy immár menthetetlen, Montecuccoli meghagyta Tassónak, a sebesült D'Avoncourt parancsnok helyettesének, hogy a faműveket és faházakat idejében gyújtassa föl, a csapatokat vonja ki, s a vár alá fúrt és megtöltött aknákat, miket maga ásatott, robbantassa föl, azzal megelégedve, belső örömmel Légrádra indúlt.*

Bubics Zsigmond: Esterházy Pál Mars Hungaricusa. (Budapest, 1895.) 71. l.

Ugyanott, 72–73. l.

GALEAZZO GUALDO PRIORATO, Historia di Leopoldo. II k. 414. l.

RÓNAI HORVÁTH JENŐ: Hadtörténelmi Közlemények, IV. k. 330. l.

Ugyanott, 328., 330. l.

Tasso azt hitte, hogy az erősséget még egy napig tarthatja; de Montecuccoli alig hagyta el társaival azt, a mikor a janicsárok, 10,000 ember, a nagyvezér jelenlétében, jutalommal biztatva, büntetéssel fenyegetve, oly hévvel és erővel támadták meg, háromszor egymásután,* hogy a védők meginogtak, egyszerre megfutamodtak, olyan rendetlenül és hirtelen, hogy sem az aknák felrobbantására, sem etánok a hid elrombolására idő nem maradt. Utánok? Hisz a hidon át sem kelhettek. A torkolatnál megtorlódtak, mert a kik előljártak, a középen rémülve megálltak egyik összekötő hajó vagy a török golyóktól átlyukgatva, vagy a menekülők súlyától és rohanásának lökésétől elszakasztva elsülyedt. Nem volt más útjok, mint a Mura tátongó mélye. A janicsárok pedig a torlódás és rémület zavarát felhasználva, vagdalták, kaszabolták őket, mint a barmokat. A kik úszni tudtak, a hullámokba vetették magokat, hogy az árral küzdve, vergődve, a jobb partra eljussanak; a kik félrecsaphattak, a balparton levő nehány dereglyére tolultak, melyek aztán a nehéz teher alatt elanerültek velük. Az egész őrségből, 1900 emberből 1400 veszett el, közte Della Torre gróf alezredes, Tasso helyettese, négy kapitány; Ronft a Tasso, Mitterlich a Sporck, Analdon gróf a bajor választó ezredéből és a nassauiak századosa, meg több hadnagy és 26 altiszt, aztán valami 500 török. Tasso megszabadult, de fején halálos sebbel.*

MOLIN ALAJOSnak, Velencze bécsi követének jelentése 1664 július 6-ikáról. Esterházy Pál Mars Hungaricusa. 73. l.

PRIORATO, Historia di Leopoldo, II. k. 415. l. Hadtörténelmi Közlemények, IV. k. 328. l.

24. GRÓF ESTERHÁZY PÁL ALÁÍRÁSA.

Esterházy Pálnak mindezek láttára köny tolult szemébe és bánta, hogy Zrínyivel visszatérését megigértette.*

ESTERHÁZY PÁL Mars Hungaricusa, 73. l.

Így esett el Új-Zrínyivára, Montecuccolinak szégyenére és gyalázatára, mi annyival nagyobb, mert 40,000 törökkel szemben szinte ugyanannyi haddal rendelkezett; ily egyenlő erő mellett pedig, mondja a jeles katonai iró, R. Horváth Jenő, egy várnak elveszni nem szabad, ha csak magunk nem akarjuk.* S a lelketlen olasz bizony hiában védekezik a történet itélőszéke előtt a szándékosság gyanúja ellen, mely az ő állításaként ép oly nevetséges föltevés, mint az athenieké volt, a kik azt beszélték: Fülöp makedon király csak azért halt meg, hogy őket megcsalja; mert nagy ékesszólás kellett volna annyi ember rábeszélésére, hogy szükség nélkül vagdaltassák magokat össze.* Nem, nem ékesszólás kellett ahhoz, hanem éktelen hitványság, mely őket feláldozza! Ha nem volt szándékában az erősség elvesztése: miért ásatott Zrínyinek tudta nélkül alája aknákat és töltette meg előre lőporral? Miért akarta már két nappal a megvétele előtt összes hadi készletét, 30 ágyúját, valamennyi bombáját és gránátját elszállítani? Hiszen csak hősünk ama heves felszólalására hagyta abba, hogy ez az intézkedés voltakép nem egyéb, mint a törökök útjának megkönnyítése vára és szigete minél hamarabb való elfoglalására.* S miért nem engedte meg Hohenlohenak, a mikor a heves lövöldözés hallatára elősietett, hogy segítségül menjen? Miért nem rendelte meg a seregnek, az őrség kaszabolását látva, hogy megszabadítására kardot hízzon? Mert igaza van hősünknek: a katonaság arra való, hogy megharczoljon, nem pedig arra, hogy az élést fogyaszsza; s a megharczolás teljesen a vezértől függ.* Semmi nyilvánabban ellene nem szól Montecuccolinak, mint a tény maga, hogy a török az erősséget, mely 1900 főnyi őrség kezén 30 ágyú birtokában még ép alappal, ép falakkal állt, szinte 40,000 ember szeme láttára kivont szablyával foglalta el.

Hadtörténelmi Közlemények, IV. k. 329. l.

Ugyanott, 329. l.

ESTERHÁZY PÁL ugyan azt írja, hogy Montecuccoli a várból az ágyúkat és hadi szereket előre kihordatta (71. l. ), a török azért támadta meg olyan hevesen és vette meg olyan rövid küzdelemmel (72. l.): de valószinüleg csak a szándék után állítja; mert, különben a velenczei követ nem emlegetné következetesen az ágyúk és hadi készletek elvesztését, pedig MOLIN egyenesen Zrínyi értesítéseire hivatkozik. Ágyútalan várnak, négy heti megszállás után, bombák és gránátok nélkül nem kellett volna 10,000 ember háromszoros ostroma; kivált ha oldalán nyitva áll, a mint az álnok olasz rajzolta.

MOLIN ALAJOS jelentése július hó 13-ikáról.

Zrínyi a szomorú eseménynek azonnal hirét vette s a gréczi hadi tanács tagjainak első keserves felindulásában megjelentette. «A mi a történetben ismeretlen, sőt általában hallatlan, mondja, lelkem nagy fájdalmában irom Kegyelmességteknek, hogy az én új váramat ép alappal, ép falakkal az ellenség ma, csak mintegy szablyával, a mi nagyobb seregünk szeme láttára megvette és elfoglalta. Ez tehát a mindég remélt és mindég kivánt segítség! Gróf Montecuccoli úr soha még kardot sem rántott védelmére, a mi arra indított, hogy postán ő felségéhez siessek; de ma a magyar urak és Montecuccoli úr ismételt kérésére utambúl visszatértem. A mikor itt megállok és a táborba menésről gondolkozom, – veszem a boldogtalan hirt. Gondoskodjanak Kegyelmességtek gyorsan és értessék meg legkegyelmesebb urammal, hogy nincs oly hatalmas sereg a világon, mely több várat és országot veszthetne el, ha mindég így hadakozik. Én visszamegyek a táborba, melyről azt beszélik, hogy egészen föl van háborodva, és védeni fogom a Mura vonalát, a mennyire birom, bárha egyedül kellene is lennem; s nem hátrálok utolsó csepp vérem hullásáig, mert itt az ideje, itt a helye, hogy a haza minden fia meghaljon. Én többet a jövendőről nem irok, az az Önök gondja. Többet Wassenhoven úr fog Kegyelmességteknek mondani; én többet a fájdalomtul nem mondhatok. »* És fájdalmának ellenére csakugyan visszatért. Mert Esterházynak s általa a többi uraknak megigérte, s mert július 3-ikán a királytól levelet kapott, melyben Lipót biztatta és felhívta, hogy mihelyt a segélyhadak Badeni Lipót őrgróf alatt megérkeznek, a míveletek igazi serénységgel ismét meginduljanak; s e végett ő is menjen vissza, hogy jelenlététől buzdulva a magyar katonaság is kitartóbban és lelkesebben viselkedjék a táborban.* Mert a király is érezte, hogy a puszta jelenléte fölér egy sereggel. És ő csak megerősödött elhatározásában, mert hazaszeretete a maga veszteségénél, kavargó személyes keserűségénél nagyobb volt. Még reménykedett, hogy az országnak használhat, mert Montecuccoli váltig hitegette, hogy csak Badeni Lipót őrgrófot várja, aztán átkel a Murán és derekasan megütközik a törökkel. Sőt talán reménykedett, mint Esterházy, hogy ha a németség eddigi szokása szerint szaladásra nem veszi a dolgot, hanem győzni fog, a vár is megint hamar az övé lesz isten segítségéből.* S a várás közben a németséggel együtt a Mura-vonalat őrizte és védelmezte,* melynek támadásában és áttörésében sem az aleppói basa, ki Köprili Ahmed hadához utoljára érkezett, s egyenesen azzal a rendelettel jött, hogy a Muraközt elfoglalja és elpusztítsa;* sem a nagyvezér, ki a Murát és szigetét hatalmába szerette volna venni, nem boldogult semmi kisérletével. A széles folyón, a jobbparti erődítéseken megtört igyekezetük.* Köprili Ahmed tehát csak arra szorítkozott, hogy a balparti vidéket dúlja s a megvett várat megsemmisítse. Táborába hordatta belőle az ágyúkat, hadi készleteket és július 7-ikén reggel alsó kerítését és éghető épületét köröskörül meggyíljtatta, s azzal a két aknával, melyet Montecuccoli számára előre elkészíttetett, levegőbe röpíttette.* S minden romja, törmeléke harmadfélszáz esztendő viharában annyira eltűnt a föld szinéről, hogy ma már helyét, fekvését, külső alkatát és katonai értékét is csak hosszas kutatással lehetett megállapítanunk.

Monumenta spectantia historiam Slavorum meridionalium, (Zágráb, 1888.) XIX. k. 230–231. l.

Zrínyi Miklós előterjesztése a királyhoz: Vatikáni levéltár, Német nunciatura. 177. k. Család könyve, 32. l.

ESTERHÁZY PÁL Mars Hungaricusa, 73. l.

Monumenta Slav. Merid., XIX. k. 231. 1. Hadtörténelmi Közlemények, IV. k. 598. l.

MOLIN ALAJOS jelentése a császári és királyi titkos levéltárban július hó 27-ikéröl.

Ugyanott, július 13-ikáról.

Hadtörténelmi Közlemények, IV. k. 598. l.

Hősünk elborulva, vonagló szivvel már most végkép hazatért; annyival inkább, mert abból, a mit Lipót levelében kilátásba helyezett, semmi sem valósult. Montecuccoli az ő megkérdezése vagy értesítése nélkül a közelgő segélyhadakat nem hogy összevonta volna, de a bádeni őrgrófot Stiria széleire, a francziákat valamivel beljebb rendelte; sőt az ő szándékára, hogy távozni fog, kijelentette, mikép maga is azonnal tovább vonul, mihelyt a nagyvezir megmozdul. Miért maradt volna hát, mikor immár semmi hadi vállalat nem mutatkozott, a magyar katonaság az eleségből kifogyva oszladozott, Nádasdy pedig a régi hang szerint megtagadta iránta az engedelmességet, hogy nem tőle, hanem a fővezértől függ* S utána elment Batthyány Kristóf, Zrínyi Péter és a horvátság minden hadával. Otthon aztán eltünődhetett magában: mi czélja lehetett Montecuccolinak, mi a magyar uraknak, hogy erőnek erejével visszahivták? Ezek talán csak önkénytelen eszközei voltak az álnok olasznak, ki attól tarthatott, ha Zrínyi Bécsben idején megjelen, a királynak és udvarának a helyzetet lefestheti, a maga egy éniségének és ékesszólásának közvetlen erejével még megakadályozhatja, hogy várát a török pusztításának oda dobja. Vagy vezéri tekintélyét, uralkodója kegyét féltette? Most már hősünket elereszthette útjára. S ez a maga nagy lelkével, gyötrő és emésztő fájdalmában sem vesztette el még minden reménységét a háboru szerencsés fordulatára. Még abban bizott, hogy a német és a franczia segítő hadak egyesülése más lelket önt a seregbe, más szellemet a vezetésbe;* még abban bizott, hogy az idegen nagy katonáknál hadi tudása, belátása, hősiessége több elismerésre talál, mint az osztrákoknál; és jó szándéka, szava, hazafias buzgósága legalább aztán az ország javára jobban érvényesülhet, mint eddig. S csakugyan az idegen nagy katonák, európai hire és dicsősége miatt, különös figyelmet, kitüntető tiszteletet tanusítottak iránta. Badeni Lipót őrgróf, a birodalmi csapatok vezére, mindjárt megjövetele után, július 8-ikán fölkereste Waldeck gróf altábornagy kiséretében Csáktornyán, hogy a hadviselés folytatására nézve tanácsait kikérje;* s Coligny gróf, a franczia hadak parancsnoka, magasztalással emlegette és július 12-én az ország határáról levelileg üdvözölte Witnyédy által, ki ura nevében meglátogatta és melegen köszöntötte. Sőt a francziák, a mint Witnyédy irja, az ebéden Zrínyi egészségére ittak, s asztal felett váltig és nyiltan hangoztatták, hogy ők nem a felségért, hanem nemzetünkért jöttek,* egyedül annak szolgálatára.

Zrínyi Miklós előterjesztése a királyhoz: Vatikáni levéltár, Német nunciatura, 177. k. Család könyve, 135–39. l.

VITNYÉDY ISTVÁV levelei, II. k. 222. l.

Hadtörténelmi Közlemények, IV. k. 597 l.

VITNYÉDY ISTVÁN levelei, II. k. 224, 225. l. Witnyédy ugyan Coligny grófot levelében név szerint nem említi meg, csak a francziák generálisáról beszél, de a generális Coligny volt. Hada két részre oszolt, egyik része Itálián keresztül Marburgnak nyomakodott a Murához (ZWIEDINECK-SÜDENHORST, Deutsche Geschichte, I k. 242. l.); másik része a birodalmon át Linz, Bécs és Sopron mellett vonult oda. Coligny maga a franczia nemesség virágjával ennek a vezetője volt. Véle jöttek Dell'Ediguierra, D'Harcourt, Subise és Usez herczegek, a fiatal Villeroy, a marsal fia, D'Arbret, Curselles, Guitry, Rochefort és Treuille marquis-k, Langle és Tonnesaranta grófok és még annyian. A mikor Linzhez értek, a hol ekkor Lipót tartózkodott, valamennyien kiszálltak a hajóbul a császár kezének csókolására, csak Coligny nem mozdúlhatott, mivel épen köszvénye kinozta. S a maga képében Guitry marquist küldötte fel, (PRIORATO, Historia di Leopoldo, II. k. 446. 1.) ki e szerint a helyettese volt. Természetes, ha Coligny Sopronnak érkezett, Witnyédy az ő jelenlétében, ura nevében mást nem köszönthetett.

S a maga reménységében és bizakodásában hősünk Bécsbe indult, hova vára elestéről levele a gréczi hadi tanácstól már előbb fölérkezett. S mi lőn a vesztés hatása? Az, hogy két nap mulva a hir vétele után futár sietett Nándorfejérvárba, a hol a császári ügyvivő, Reninger Simon tartózkodott, hogy miután az erősség lerontásával egyik akadály a béke útjából elhárult, szorgalmazza annak megkötését.* Mert az udvar az ő féltékeny és gyáva politikájával annak daczára, hogy a háborút sikerült a keresztyénség harczának elfogadtatnia a pogányság ellen, s annak daczára, hogy ezen a czimen sikerült fél Európát megmozdítania segítségül, hogy 40,000 főnyi serege állt a Muránál, melylyel már a birodalmi német és a franczia hadak is egyesültek vagy egyesülendők voltak, örvendetes eseményképen kapva-kapott a szerencsétlenségen és a béke erőszakolásán fáradozott. Nem gondolta meg, hogy Köprili Ahmed egyfelől a saját sikere, másfelől a Montecuccoli kudarcza miatt csak jobban felbátorodhatott, hogy minden kivánságát teljesítheti.*

MOLIN ALAJOS jelentése a császári és királyi titkos levéltárban, július 13-ikáról.

Ugyanott.

A vesztés e hatásánál, az udvar e hangulatánál fogva Zrínyi hideg fogadtatásra talált, a mikor július 12-ikén Bécsbe ért;* holott az ő lelke a felindulástól és haragtól még mindég hevesen tüzelt. Így a kedvetlenség annál inkább nehezére esett. Lipót minisztereit, s a külföld követeit zokérzettel, panaszkodva járta végig; keserűen ismételgette, hogy az ő új erősségét a pogány nem az aknái, nem az ereje által vette meg, hanem a németek gyávaságából, kik a helyett, hogy vitézül ellenállottak és megharczoltak volna, fegyvereiket földre eresztették és magokat barmok módjára ölni engedték.* S a királynak irásban, részletesen kifejtette a szerencsétlenség okait és indítékait.*

Történelmi Tár, 1894. évf. 578. l.

MOLIN ALAJOS jelentése július hó 13-ikáról.

ESTERHÁZY PÁL Mars Hungaricusa, 74. l.

Keserűen említette föl, hogy a táborból, hol se meg nem kérdezték, se meg nem hallgatták, a nevetségesség elől távoznia kellett, s a királyi szék elé menekült, hogy a haza és az örökös tartományok feldúlását ne lássa. Aztán őszintén, méltósággal, a maga mentegetése nélkül, de éles kiméletlenséggel Hohenlohe és Strozzi ellen fordulva szólt. Szinte érezzük, a mint szive sajog és vére háborog, mikor harcziatlan gáncsoskodásukat, rontó visszavonásukat maga ellen és hona ellen fölidézi. Bánat és harag váltakozva ragadja meg, de a mennyire birja, elnyomja, vagy legalább mérsékli, hiszen királyának ír. S elbeszéli Kanizsa megszállásának sikertelenségét, s a német vezérlet további tehetetlenségét és rosszhiszeműségét: hogy miként bútt a józan észnek és területi viszonyoknak ellenére a Mura mögé, hogy Montecuccoli miként halogatta a megütközést egyre, előbb Sparr jöttéig, aztán Bádeni Lipót érkeztéig, a míg új vára elesett, mert oltalmára semmi sem történt, minden csak az elvesztésére. A mikor maga 200 embert akart küldeni megsegítésére, Montecuccoli parancsnoka azt mondta, hvgy irásbeli rendelet nélkül a várba be nem ereszti őket. Le kellett tehát tennie szándékáról.

25. MONTECUCCOLI VÁZLATA A ZRÍNYIVÁR MELLETTI CSÁSZÁRI TÁBORRÓL.
(Eredetije a bécsi cs. és kir. hadi levéltárban.)*

A. Die Schantz Neü Serin.

B. Der Türckhen ihre Approchen vnnd Batterien.

C. Der Türckhen ihr Läger.

D. Vnszere Lauffgräben so langs am Vfer der reuir Mura zu defendiren | gemacht worbey avch vnterschidliche Viereckhige reduten so be | raiths vor langen Jahren stehen, die frontiren zu bewachten.

E. Die khleine Insul, alwo die Türkhen anfänglich herüber gesetzt vnnd von | dem Gen(era)l Veldt Marschalckleüt(inant) Graffen von Strozzi wider hinüber | zuruckh getriben, alwo Er auch durch ein Musqueten schussz in Kopff | sein leben gelaszen.

F. Die Verschanzung eines halben Mondts, so nach dem von denen Vnsze- | rigen dahin gelegt.

G. Ein retranchement, so zu mehrer Versicherung des Vbergangs von | der khleinen Insul gelegt.

H. Ein anderer Abschnith.

I. Vnterschidtliche reduten, so in wehrender bele | gerung, doch nach dem die Türckhen die Schanz erobert, langs eines khleinen Flusszes, | so sich ausz der Draue ergiesszet, dahingelegt vnnd darbey mit der Armada in Battag- | lia zustehen, im fall d(er) Feünndt herüber der Mura khomben solte.

K. Der Türckhen ihre Batterien, sovie hin vnnd Wider beij ihrem Lüger auff d(er) Höhe stehen, haben vmb in | der Flache der Wisengründe, alwo wyr mit der Armada stehen zu beschiesszen.

L. Vnterschiedliche Batterien, so wür langsz der Mura hin vnnd wider in denen | Lauffgräben stehen, haben.

M. Der Türckhen approchen, sambt einer Batteria.

S a mikor mindezt sajgó fájdalommal felhordja, egyszerre háborgó hévvel folytatja:

«Hallatlan dolog! Ötven török csupán szablyával az árokbul és sánczbul 350 németet kiűzött és többet megölt közülök. Egy ember lőtte ki puskáját, de egy sem húzta ki kardját. Montecuccoli gróf bosszankodni látszott, sőt kijelentette, hogy példát akar állítani, de beszéde csak szófia volt! Azonban miért fárasszam Felségedet a többi szégyenletes dolog előterjesztésével? Az ötven török a mieinket végre mind kiverte az árokbul és sánczbul és a várba hatolva nemcsak sokat elűzött és legyilkolt a mieink és a németek közől, de oly zavarba hozta őket, hogy mindnyájan rögtön elhagyták állomásaikat és a hidra futottak fegyelmezetlenűl, úgy, hogy a szűk kapun át, melyet a félelem miatt menekültökben nyitva hagytak, a törökök benyomultak és még azt a keveset is; ki az erősségben maradt, egy szálig felkonczolták. Gondolja meg kérem, Felséges Uram, maga, valjon Montecuccoli grófnak volt-e komoly szándéka a vár megvédésére: tudtomon kívül, a mint rendezett mindent, a vár alá aknákat ásatott, hogy mihelyt az ellenség a támadást megkisérti, az erősséget levegőbe röpíthesse; miként a czölöpös sánczot felrobbantotta, mielőtt bárki meghágni törekedett volna. Így egy napon a vár elfoglalása előtt a parancsnok kétségtelenűl Montecuccoli meghagyásából elrendelte, hogy száz katonám a várból távozzék, azt állítva, hogy a németek elegen vannak. Sőt a legutolsó éjjel Batthyány gróf kérte, hogy az övéi közül 200 ember bemehessen a várba, de hiában. Biztosan attól féltek, hogy azt hosszabb ideig védelmezik úgy, mint óhajtják vala. A mult évben 120 német és 150 magyar vitézem három heves és váratlan rajtaütéstől védte meg diadalmasan az ellenség súlyos veszteségével az erősséget és most 1900 ember* sőt az egész roppant sereg ily gyalázatosan vesztette el.

Zrínyi előterjesztésében a vatikáni másolat szerint «mille nonaginta» 1090, a Vass József fordításában 900 áll. De tudjuk, hogy a vár őrsége június 3-ikán 1000 Spick-ezredbeli, június 8-ikán 500 birodalmi gyalogossal szaporodott; előbb átlag nehány száz ember volt, a mult évben 120 német és 150 magyar, most valami kétszer annyi. A parancsnok egy napon az elfoglalása előtt hősünk 100 vitézét kiparancsolta belőle. Valószinü, hogy az előterjesztés eredetijében 1090 helyett 1900-nak «mille nonaginta» helyett «mille nongenti»-nek kellett állania, s a másolatban csak tollhibával van dolgunk.

Bizony gyönyörűséges segítség, mely váramat elvette, szigetemet elpusztította, lakosait elűzte és megölte. Mindezt azonban, bár nekem drága volt, nem sajnálom annyira, mint azt, hogy katonáimat, kik oly sok év óta nemcsak a szigetet, de Felséged Stiriáját is megoltalmazták, házukból kikergették és tudja Isten, hová kényszerítették menekülni feleségükkel és gyermekeikkel. Elhallgatom a szégyenfoltot, melyet e tettükkel Felséged fegyvereire hoztak.

Ezek azon okok, Legkegyelmesebb Uram, melyek Felséged elé sietnem kényszerítettek, hogy megértsem, mit tegyek javaim feldúlása, jobbágyaim elpusztulása után, katonáimtól is megfosztva elnéptelenült, üres és az ellenségnek nyilt szigettel? Negyven éven át eddig a roppant ottomán hatalom ellen a magam és embereim vérével és verejtékével megvédtem, most a honnan segítséget vártam, a miben minden bizalmamat és reményemet vetettem, a miatt vesztettem el. S a mi legjobban fáj, Felséged java és a keresztyénség minden haszna nélkül.

És most ezzel a szablyával, melyet oldalamon viselek, Felséged parancsait várom».*

Vatikáni titkos Levéltár, Német nunciatura, 177. k. S VASS JÓZSEF, Család könyve, (1856.) 38–39 l.

Mire nézve? Előterjesztésében csak panaszolva, háborogva megvilágítja és fölfejti Montecuccolinak és társainak megdöbbentő viselkedését: de nem kér semmi határozott dolgot. Azt mellesleg tette meg.

Voltakép mit akart? Elégtételt káraiért és engedélyt önállóbb tevékenységre: külön hadtestet a saját parancsnoksága alatt, hogy azzal a Mura vonalán mozogva vagy a Dráván átkelve, a fősereggel közös czélra, de a saját terve szerint működve, a nagyvezir oldalába, hátába csapdosson. A velenczei követ értesülése szerint e végre 12,000 embert kivánt és e mellett a varasdi főkapitányságot kérte.* Hogyan? Hiszen hat évvel ezelőtt maga irta Ruchich Jánosnak: «Nevetséges, hogy én a varasdi főkapitányságra törekszem, vagy olyan esztelen vagyok, hogy egészségesül a bélpoklosok közé kivánkozzam?»* A varasdi főkapitányság a gréczi hadi tanács alá tartozott, s ő bán létére, még inkább a maga egyéniségére ilyen függést hogyan kereshetett? Kérését nem magyarázhatja egyéb, mint az a föltevése vagy számítása, hogy ekként nagyobb erőhöz előbb juthat. Mert külön hadtesten kívül is, ha a varasdi német katonasággal szabadon rendelkezhetik, ha a gréczi hadi tanácscsal ujabb szives viszonyánál és Stiriának a Muravonallal való közös érdekénél fogva egyetért, ezt a katonaságot 2000 főre könnyen fölemeltetheti s a maga magyar-horvát vitézlő népéhez csatolhatja. Az udvar a két állást, a bánságot és főkapitányságot nem tartotta egyesíthetőnek, eleinte hajlandó volt azonban más elégtétel adására. Molin előre látta, hogy ez a kormány lassúsága és a pénz hiánya miatt bajosan fog menni, vagy még inkább azért, mivel a grófot derék katonának ismerték, de félték is, minél fogva nem akarták hatalmát növelni.* Pedig elégtételre, kárainak megtérítésére csakugyan reászorult. Hisz a maga bevallásaként nemcsak várát, összes fölszerelését, ágyúit és egyéb készleteit vesztette el: de a német katonaság kiélte egész szigetét, elfogyasztotta összes szénáját, kifosztotta minden jobbágyát, 2000 embere, kiket a védelemre tartott, földet adva nekik, melynek terméséből megélhettek, a bántalmaktól megszökött, elbujdosott;* s a ki nem menekülhetett, a németség kinozta, üldözte, a nőket megfertőztette, a templomokat kirabolta.* S mind e pusztulás mellett egész álló hónapon keresztül 20,000 főnyi magyar hadtestet a saját kenyerén élelmezett, Montecuccoli amaz igéretének reményében, hogy az ellenséggel megütközik, a mit be nem váltott.* Bizony nem tudja, hogy birtá volna a költséget, ha a franczia királytól a 10,000 aranyat nem kapja. Mert szokása szerint, mint a stiriaiak jegyajándékát, a XIV. Lajos adományát is a közre fordította. A velenczei követ hősünket vigasztalta s a varasdi főkapitányságról lebeszélte, mert ez igénye nélkül könnyebben nyerhetne elégtételt, s külön hadtestet, melylyel az ellenség nyugtalanítására szabadon mozoghatna. Porcia herczeget pedig meggyőzte, hogy mind a királynak, mind a keresztyénségnek érdekeire fölöttébb káros lenne, ha Zrínyi grófot, ezt az érdemes vitézt, ki a felségnél hasznossá s az ellenség előtt rettenetessé tette magát, végkép elidegenítenék és elkedvetlenítenék, mert miatta az egész magyarság elidegenednék és elkeserednék! S kifejtette előtte, hogy az ő bátorsága, vitézsége sokat vihetne véghez, s a háborúnak minden koczkáztatás nélkül sokat használhatna, ha egy külön röpülő hadtestet kapna, melylyel a törököt folytonosan zavarná, megütné, mint eddig annyiszor olyan sikeresen és diadalmasan cselekedte; hogy vesztett váráért, szenvedett sok romlásáért kárpótolni kellene.* A herczeg beismerte a tanács helyességét, megkisértette kivitelét: de aztán minél tovább időzött Zrínyi a birodalmi székvárosban, az udvar hangulata, s a viszonyok alakulata annál élesebben ellene fordult. Mert az udvar napról-napra féltékenyebb figyelemmel kisérte azt a megtiszteltetést, melylyel elhalmozták: a velenczei követ egyebet se tett, mint örökké dicsérte, a pápai nunczius, Carafa biboros, a szent atya nevében arany éremmel lepte meg,* a bécsi nép háza előtt és bárhol, a merre járt, tüntetve üdvözölte, tömegesen követte,* s a lengyelek, a mint Rottal gróf tudatta Kassáról, a lemondásra készülő János Kázmér helyébe a királyságra jelölgették és rajongva emlegették.* Mindennek benyomása alatt már most csakugyan az a nézet kerekedett fölül, hogy a hősünk hatalmát növelniök nem szabad; a háború folyamata miatt pedig Montecuccoli sérelme és az események megzavarása nélkül nem lehet.

MOLIN ALAJOS jelentése augusztus elejéről és 24-ikéről.

Győri történelmi és régészeti füzetek, II. k. 204. l.

MOLIN ALAJOS fentebbi jelentései.

Ugyanaz, augusztus 10-ikéről.

ESTERHÁZY PÁL Mars Hungaricusa, 71. l.

MOLIN ALAJOS jelentése augusztus 10-ikéről.

MOLIN ALAJOS jelentése júl. 20-ról.

Ugyanaz, augusztus elejéről.

Történelmi Tár, 1894. évf. 579. l.

ROTTAL gróf jelentése a császári és királyi hadi levéltárban, július 17-ikéröl.

Mert azalatt a hónap alatt, a mióta a Mura mellől eljött, nagyot változott a helyzet.* A nagyvezér július 12-ikén fölszedte sátorát és Kanizsához szállt, melynek biztosítására apróbb kirándulásokkal Kis-Komáromot, Zala-Egerszeget, Egervárt és Keméndvárt elfoglaltatta, aztán a Rábához nyomakodott, hogy a döntő ütközetre alkalmas helyet keressen; s július 26-ikán Körmendnél állapodott meg. Montecuccoli csak két nap mulva, július 14-ikén indult utána, hogy biztos távolból, a találkozás veszélye nélkül, mozdulatait figyelemmel kisérje és a maga kanyarodásait azokhoz alkalmazza. Július 15-ikén Csáktornyán keresztül Uj-Udvarra ért,* 17-ikén Alsó-Lindvára és Nádasdy a magyar lovassággal Lentibe, 18-ikán a Muránál még egyszer megnyugodott, 19-ikén aztán maga is Lentire nyomult, hogy Egerszegnek haladjon; de már ott volt a török, s ő meghőkölve visszafordult 20-ikán Alsó-Lindvára, hogy 22-ikén pihenésre Mura-Szombathoz takarodjék. Mert az volt a merész eltökélése, hogy a míg 8–10 napi élést nem gyűjt és a segítő hadakkal nem egyesül, ütközetet nem koczkáztat. Ezért sétálgatott szép lassan, a szent Methodismus nevében, hol oldalogva, hol visszakanyarodva, hol meg-megállapodva, csakhogy a törökkel össze ne találkozzék. És egymásután szedte föl a birodalmi német, meg a franczia csapatokat, Nádasdy és Batthány magyar lovasait, úgy érkezett július 24-ikén Szent-Gotthárd alá, Stiria és Ausztria födözése, Körmend és Sárvárnak megnyugtatása végett; holott azokat födözni, ezekét megnyugtatni nem kellett. Összesen már 60.000 embere volt, mégis csak arra törekedett, hogy az ellenség mozdulatait megfigyelje, a magáéit azok szerint igazítsa; sőt vissza akart térni a Murához, hogy a nagyvezérnek, a ki a Rábától meg se mozdult, Stiriába, Regede ellen való nyomulását feltartóztassa. Szerencsére Waldeck gróf, a beteg Badeni Lipót helyett a birodalmi sereg parancsnoka, megakadályozta ezt a szégyenletes szándékot azzal, hogy egyszerűen kijelentette, mikép a fővezért ez útjára követni nem fogja. Így ő is ott maradt Szent-Gotthárdnál, de amaz erős elhatározással, hogy ha már nem sétálhat és nem keringelhet tovább, a törökkel meg nem ütközik, ha csak az meg nem támadja. Mégmindig vonakodott a harcztól, még mindig csak a védekezésre szorítkozott; pedig a nagyvezér már napok óta megkisérlette ismételve a Rábán való átkelést, hogy a döntő csatát megvívhassa. S a mikor Körmendnél, július 27-ikén, hosszú, heves támadással sem törhetett át rajta, Montecuccoli rögtön felbuzdult, hogy a győzedelem örömére a Te Deum laudamust elénekeltesse és a díszlövéseket elropogtassa; de arra nem lelkesedett föl, hogy a törököt alkalmas helyen átereszsze és arczába vágva leverje, vízbe fojtsa. A mi késett, nem múlt el: a döntő csata, Montecuccoli bárhogy szerette volna elkerülni. Köprili Ahmed nem soká váratott magára. Július 31-ikén egy fél mérföldnyire a Rábán fölfelé előre nyomult és ott a jobbparti magaslatokon táborba szállt, jobb szárnyával Szent-Gotthárdra, a ballal Alsó-Szölnökre támaszkodva. Az egyesült sereg párhuzamosan követte, s a balparti magaslatok lábánál helyezkedett el, jobb szárnyával Badafalváig nyúlva. Köztük a Rába ama nagy kanyarulata esett, hol a víz a legsekélyebb, a jobb parton Szakonyfaluval és Tótfaluval, meg Alsó-Szölnökkel, a balparton Nagyfalvával és Badafalvával. A síkságot ott a szakonyfalvi, itt a nagyfalvi patak és a Lapincs folyó hasította meg. Szent-Gotthárd a Rába hét oldalán középütt feküdt, keleti fele a török, nyugati fele az egyesült sereg kezében volt. Másnap, augusztus 1-én, kora reggel, Köprili Ahmed Nagyfalva ellen heves ágyúzást kezdett, s a míg a keresztyén sereg figyelme oda tapadt, a kanyarulat déli partján előbb szórványosan, aztán tömegesen megindult az átkelés. Ismail boszniai basa 3000 szipáhival, kik a lovaikon 3000 janicsárt hoztak magukkal, partra szállt, a hol épen a keresztyén sereg közepeként a német birodalmi és szövetséges hadak estek, a császári csapatok a jobb, a francziák a bal szárnyon levén; a szipáhik egyszerre az örs-csapatokat szétszórták, s a janicsárok Nagyfalvát elfoglalták; a meglepett birodalmi és szövetséges hadakat megzavarták, s az ellenök küldött sváb és bajor, frank, szász és würtembergi, meg a segítségül érkezett Nassau és Kielmannsegg császári ezredeket visszanyomták; Schmidt és Waldeck lovassága ugyan közbevágott, de a harczot nem fordíthatta meg: Ismail vállalata fényesen sikerült. Az átkelés azonban megcsappant, a törökök csak kisebb rajokban szállingóztak, minek következtében a keresztyén hadak újra rendezkedhettek, s a császári ezredek Ismail basát balról, Hohenlohe csapatai jobbról közrekapták és nehéz küzdelem után a Rába kanyarulatába visszaszorították, hol már ekkor a La Corona, Sparr és Tasso gyalog-, a Lothringen és Schneidau lovasezredek őrködtek az átkelő felett. Sőt Hohenlohe csapatai Nagyfalvát megvették a janicsároktól, kik Montecuccoli szerint csodálatos makacssággal küzdöttek. Ez a siker azonban csak ideiglenes volt, mert legottan jött Mehmet janicsáraga és jött Kaplán basa: a visszavetett szipáhikat és janicsárokat is fölszedték, a támadást megújították és a szövetséges hadakat meghátráltatták. Csak a francziák vitéz dandára La Feuillade parancsnoksága alatt, főleg Bauvaise lovassága tartotta fel rohamukat, mire a küzdelem délig félben szakadt és helyette tűzharcz következett. A keresztyén sereg csüggedve, megfélemedve állt az ellenséggel szemközt; többen már elmenekültek, mások menekülésre készen csomagoltak; maga Montecuccoli tervbe vette, hogya harczot egészen megszünteti, a török sereg elé az éjjel hirtelen sánczot vonat, s másnap a mögül védekezik, mikép sokkal nagyobb baj ne legyen: de a rögtönzött hadi tanácsban Hohenlohe mind a fővezért, mind társait meggyőzte, hogy ha még ma, most egyszerre a döntő csatát meg nem kisértik, a sötétben a sereg fele megszökik; ha az ellenséget elfoglalt helyében az éjen át megtűrik, holnap egyikök feje sem lesz a törzsökén, hanem valamely török tarisznyájában. S a míg e határozat megfogant, Köprili Ahmed a döntő csatát megkezdte: a Rábán fölfelé öt lovas hadoszlopot indított, hogy négy Badafalvánál átkeljen, az ötödik fölebb a császáriak oldalába kerüljön; a Rábán lefelé pedig három lovas hadoszlopot küldött, hogy a balszárny átellenében, a francziákkal szemben keresztül törjön. Itt a heves ágyúzástól vízre sem bocsátkozhattak, ott, Badafalvánál partra kaphattak ugyan, de Spork visszaűzte őket Alsó-Szölnökig. Ugyanakkor a kanyarulaton belül is sorakozott a török főserege, kilencz tömött hadoszlopban; fölfogására és megtámadására Montecuccoli seregével csatarendbe helyezkedett ismét, jobb szárnyon a császári hadakkal, középen a birodalmiakkal és szövetségesekkel, balszárnyon a francziákkal. A mint a törökök első három hadoszlopa három órakor általért, a birodalmi hadak Waldeck, a szövetségesek Hohenlohe parancsnoksága alatt reárohantak, a császáriak meg a bal és a francziák a jobb oldalába csaptak, heves és kemény viadal után visszaverték, különösen a franczia dandár vakmerő vitézkedése következtében. Parancsnoka, La Feuillade, kezében kopjával egy maga húsznál több törököt ejtett el és nehány zászlót szedett.* A pogány megfutott és a Rábába menekült, hol a nagy része, lovas és gyalog összegomolyodva, egymást nyomva elmerült. Annyi ember és ló hullt el ott, írja Witnyédy hallomásból Zrínyinek Bécsbe, hogy a testeken és lovakon száraz lábbal mehettek volna által a folyón.*

A hadjáratról részletesen szól RÓNAI HORVÁTH JENŐ becses tanulmánya: Hadtörténelmi Közlemények, IV. k. 598–647. l. PRIORATO, Historia di Leopoldo, II Libro V. – RASID effendi emlékezése THURY JÓZSEFtől: Hadtörténelmi Közlemények, III. k. 516–520. l.

A német források Neuhofot mondanak, s ezt HORVÁTH JENŐ a német irókkal Mura-Szerdahelynek nevezi, holott Zrínyifalujáról, Uj-Udvarról, Nova-Curiáról van szó, mely közvetlenül Szerdahely alatt esik. Innen a félreértés. Ebben szerzőnk ép úgy téved, mint mikor a Lapincsot folytonosan Lafnitznak, Badafalvát Weixelbaumnak, Alsó-Szölnököt Alsó-Zaningnak, Nagyfalvát Hagersdorfnak, Szakonyfalut Eckersdorfnak és Tótfalut Windischdorfnak emlegeti, mintha nem is magyarországi, hanem valami németföldi csatatérről írna!

PRIORATO, Historia di Leopoldo, II. k. 466. l.

VITNYÉDY ISTVÁN levelei. II. k, 231. l.

26. A SZENT-GOTTHARDI CSATA.
(Egykorú metszet alapján.)

A SZENTGOTTHÁRDI ÜTKÖZET.
(Maas festménye a berlini porosz kir. fegyvertárban.)

A hat többi hadoszlop erre a jobbparton szintén megfordult és a magaslatokra vonult, a tüzérség pedig teljesen felbomlott és ágyúi mellől megszaladt, melyeket aztán a keresztyén csapatok részint beszögeztek, részint a folyóba sülyesztettek.

27. SZENT-GOTTHÁRD.

A véres ütközet csak egy óra hosszáig tartott, Köprili Ahmed mégis 10.000 jó katonát vesztett benne, a janicsárok és szipáhik, albánok és bosnyákok közül. Elveszett Mehemet janicsár aga, Ismail boszniai basa, Szindullah aga és Kaplán basa, meg számos főtiszt. De a keresztyén seregből is szinte 2000 ember maradt a sikon, köztük a nassaui gróf, Trautmannsdorff és Usemberg, Fugger és Wied grófok, Pleitner, Schmidt és Zobel ezredesek és Herard alezredes; s a franczia nemességből a fiatal Villeroy, Mulv, Rochefort, Serv, Chattres és Beauverzé marquisok. A győzelem mind a mellett teljes és fényes volt,* csakhogy Montecuccoli nem a maga leleményének és hősiességének köszönhette, hanem kedve és akarata ellenére Waldeck, Hohenlohe és a rettenthetetlen La Feuillade vívták és nyerték meg.* És köszönhette Zrinyinek, az ő nevének,– mert az a hír zavarta meg és tartóztatta vissza a nagyvezért, hogy a Rába tulsó partján küzdő seregeinek segítséget nem küldött, mikép a Zrínyiek hátukban vannak;* s köszönhette az ő erősségének, mert ha annak megvételében a nagyvezér hetekig nem vesztegel, sem a birodalmi német, sem a franczia hadakkal való egyesülése végbenem mehet.*

PRIORATO: id. m. 465–466. ll.

PAULER GYULA:Wesselényi Ferencz nádornak és társainak összeesküvése, II. k. 217. l.

Hadtörténelmi Közlemények. IV, k. 639. l.

KRONES FERENCZ, a jeles osztrák történetíró mondja ezt: Handbuch der Gesehichte Österr. Berlin, 1878. III. k. 595. l.

Montecuccolinak az ütközet után se volt kedve és akarata, hogy a sikert kiaknázza, a nagyvezért üldözze. Csak arra gondolt, hogy Rákóczy elnyert pallosát két aranyos kopjával a diadal jeleként Lipótnak felküldje,* a maga érdemét himes képzelettel kiszínezze. Köprili Ahmed ennélfogva erejét összeszedte és augusztus 6-ig Szent-Gotthárdnál pihentette; ekkor háborítatlanul Körmendhez vonult, majd Vasvárhoz szállt, hol a császári ügyvivővel, Reninger Simonnal, ki Nándorfejérvárból már előbb táborába jött vala, nagy titokban, Montecuccoli nagy örömére, békét kötött nagyjában ugyanazon föltételek alatt, melyekkel Lipót a hadjárat kezdete előtt megkinálta.* És a bécsi udvar, daczára hadi költségeinek, nagyobb seregének, daczára a Souches győzedelmeinek, ki áprilisban Nyitrát, júliusban Lévát megvette, s július 19-ikén Garam-Szent-Benedek alatt, a szőlősi mezőben, Husszein, Khalil és Kaszim basák egyesült török-tatár hadát Koháry István, Balassa Bálint, Sándor Gáspár és Szobonya István uramék segítségével keményen megverte,* aztán Párkányt elfoglalta és az esztergomi hidat lerontotta, – kapva-kapott a megalázó szerződésen; mert neki csak a béke, minden áron a béke és mindenek fölött a béke kellett.

VITNYÉY ISTVÁN levelei, II. k. 230. l.

A vasvári békekötés közmegegyezés szerint augusztus 10-ikén kelt, de ezen a napon semmi esetre sem kelhetett. Mert augusztus 10-ikén a bécsi udvar az állami tanácsosoknak és külföldi követeknek már előterjesztette föltételeit; pedig a szerződés felküldésére és az értekezlet összehívására is idő kellett. Föltételei 1. hogy Lipót őrségeit Erdélyből kivonja, a megszállt várakat Apaffynak átengedi, kinek halála után az országra visszaháramlik a szabad fejedelemválasztás joga; 2. hogy Szabolcs és Szatmár megyét megtartja, Szatmárt, Nagy-Károlyt, Kállót, Ecsedet megerősíti, de beléjök nagyobb csapatokat főtisztekkel nem helyezhet; 3. hogy sem Rákóczy, sem Kemény fiát egyik uralkodó sem segíti, a kóborlókat pártolásába nem veszi; 4. hogy Új-Zrínyivárát egyik sem építheti föl és láthatja el őrséggel újra; Székelyhid hasonlóképen teljesen lerombolandó; 5. hogy azok az erdélyiek, kik az előbbi zavarokban fölkeltek, teljes kegyelmet kapnak és jószágaikat visszanyerik; 6. hogy Lipót Érsekujvár helyett a Vágon túl és a Dunántúl is, Gután alul, új várat emeltethet; 7. hogy a szabad portyázásokat egymás területére a király és szultán kölcsönösen megszüntetik; 8. hogy a király a szultánnak 200 ezer forint értékű ajándékkal kedveskedik, ki Lipótnak viszont illő ajándékot adand. S a béke húsz esztendőre szól. (Monumenta Slavorum Meridionalium, XIX. k. 233–235. ll.)

EBECZKY, a szent-benedeki praefectus levele, mely a csatáról igen érdekes részleteket foglal magában, július 20-ikáról a nádorhoz. Országos Levéltár, Wesselényi-levelek.

28. A VASVÁRI BÉKEKÖTÉS TÖRÖK ZÁRADÉKA.

S ebben a békén való nyomorult kapdosásban többé szó sem lehetett a Zrínyi külön hadtestéről. Ha fölmenetele idején megkapja, a Mura mellől elvonuló törököt hol oldalt, hol hátban megcsapkodja, Péter öcscsével meg az eszéki hidat elállatja, úgy a nagyvezér sem a Rábához olyan nyugodtan el nem jut, sem az ázsiai és egyiptomi segítő csapatokat föl nem veheti.* Most már akár a táborára, akár Kanizsára, akár Boszniába ütne, csak a háború hamvahódó üszkét lobbantaná fel. Hisz az udvar még később is összerezzent, mikor Péter gróf 1000 vitézzel Károlyváros alól a hódoltságba tört, hogy a békének vége; s csupán akkor lélegzett föl, a mikor hallotta, hogy kevés zsákmányt ejtett.* Mert neki a béke, minden áron a béke és mindenek fölött a béke kellett!

Hadtörténelmi Közlemények, IV. k. 607. l.

Monumenta Slavorum Meridionalium, XIX. k. 219. l.

29. PORCIA HERCZEG.

S Porcia herczeg, a ki előbb a velenciei követ közvetítésére megigérte, hogy hősünk számára az önálló parancsnokságot 2000 német s a saját magyar-horvát vitézlő népe fölött kieszközli,* immár kitért minden ilyen követelése elől. Zrínyi az idő fecsérlése s fáradozásainak meddősége miatt mindinkább türelmetlenné lett; hiszen méltán, öt heti járással-keléssel, kéréssel-érveléssel semmit sem ért el. Haraguva panaszkodott, hogy az az élet, melyet itt folytat vala, inkább udvaronczhoz, mint katonához illik, az ő becsülete csorbát szenved általa, s haragjában haza készült, hogy a nemzethez sérelméről kiáltványt intézzen; de Molin lebeszélte, mert azzal csak a kedélyeket izgatná fel. Az udvar nem szerette volna épen haraggal elereszteni. «Tudják itt,» írja a nuncius augusztus 16-ikán a pápának, «hogy ha a kétségbeesés sugallatára hallgat, nagy bajt okozhat ama nagy népszerűségnél fogva, melylyel Magyarországon bír, s azon figyelmességnél fogva, melyet Francziaország és a rajnai szövetség fejedelmei tanusitanak irányában. Ezek könnyen arra határozhatnák magukat, hogy hadaikat Montecuccoli parancsnoksága alól a Zrínyi kezére bocsássák. Könnyen elgondolható, hogy ebben az esetben a felségre és az egész keresztyénségre micsoda károk és veszedelmek háramolnának: mind a mellett remélem, hogy a szokott meggondolással és azzal a hűséggel fog eljárni, melylyel eddig őseinek példájára viselkedett.»* Ebbeli reménysége pedig ama nyilatkozatokon épült, melyeket hősünk előtte ejtett. Látogatása alkalmával elérzékenyedve említette Carafának, hogy a keresztyénség atyja a legmelegebb hálára kötelezte levelével, melyet másolatokban országszerte elterjesztett, s hálája bizonyságaként kész vagyonát és életét a keresztyénség javára áldozni fel.* A nuncius, úgy látszik, nem vette észre, hogy a keresztyénség mellől a felség elmaradt; s nem képzelte el, hogy a keresztyénség javát a bécsi udvar érdeke nélkül, vagy érdeke ellenére is lehet szolgálni. De Zrínyi haragja, keserűsége egyre nőtt, s pár nap mulva már a nuncius is másként gondolkozott felőle. Mert Porcia a helyett, hogy a hősnek kielégítésére vagy megnyugtatására alkalmas módot keresett volna, egyenesen megsértette őt. Nevezetesen Lipóttal egy erszényben ezer aranyat küldetett neki vereségeinek és fájdalmainak díjául. Ha nem nézte volna, mondta a velenczei követnek indulatosan, hogy a király kezéből jő, majd a fejéhez vágta volna annak, a ki hozta.* Méltatlankodva, háborogva hagyta el Bécset augusztus 21-ikén, hol hosszas elmaradása már azt a gyanút ébresztette Witnyédyben, hogy talán fogvatartják.* Bár többek előtt kinyilvánította, jelenti Carafa a pápának, hogy a felség leghívebb jobbágyaként akar élnihalni, könnyen megeshetik, hogy a kétségbeesés uralomra jut lelkében.* Az esztergomi érsek közbevetette magát érte, de kilátás nélkül; a pápai nuncius többször fölkereste Porciát érdekében, de eredménytelenül. Pedig hathatósan figyelmeztette a herczeget, hogy sem a felségnek, sem a keresztyénségnek nem válik előnyére, mikép oly érdemes és vitéz férfiút tétlenségre szorítsanak; mert a kétségbeeséstől legyőzve, a rágalmazástól elkeseredve elpártolhat és sok bajt okozhat.* Máris híre kerekedett, bár alaptalanul, hogy a törökkel egyezséget, sőt szövetséget kötött, a minek némi látszatot adott az az intézkedése, hogy feleségét Magyarországból horvát földre küldötte.* És Porcia herczeg megigérte, hogy a mennyire az állam szorult viszonyai megengedik, igyekezni fog igényeinek kielégítését kieszközölni; megigérte annyival inkább, mert egyenesen a pápa kivánta, hogy a grófot, tekintettel érdemére, általános nagy hírére és szenvedett kárára, elégítsék ki, mert fölöttébb sajnálja, hogy kedvetlenül és elégtétel nélkül távozott az udvarból.* De az igéret csak üres szó maradt, foganatosítás nélkül, – az érsek, a nuncius, a pápa hiában beszélt.

MOLIN ALAJOS jelentése július 20-ikáról.

Történelmi Tár, 1894. évf. 579., 590. ll.

Ugyanott, 580. 1.

A velenczei követ jelentése augusztus 24-ikéröl.

Történelmi Tár, 1894. évf. 590. l. VITNYÉDY ISTVÁN levelei, II. k. 229. l.

Történelmi Tár, 1894. évf. 580., 590. ll.

Ugyanott, 580., 591. ll.

Ugyanott, 580. l. VITNYÉDY ISTVÁN levelei, II. k. 235. l.

Történelmi Tár, 1894. évf. 581., 592. ll.

Zrínyi pedig ezalatt vitézi és hazafiúi számításában csalódva, a király közönye, ministereinek és vezéreinek gyávasága, a gyalázatos béke miatt háborogva, a kétségbeesés és boszúállás gondolatával küzködött; a bécsi politika ellen idegen hatalomnál segítséget keresett. Nem a töröknél, a mire soha egy pillanatig sem gondolt, hanem XIV. Lajosnál, a legkeresztyénebb királynál, a keresztyénség érdekeinek megóvásával. Az érintkezést voltakép öcscse, a heves és indulatos Péter kezdte, a kanizsai megszállás keserűségéinek és egyenetlenségeinek idejében. Május 12-ikén báró Reifemberget, a mainzi választó fejedelem ügyvivőjét Gréczből udvarias levéllel és titkos üzenettel Lajoshoz küldte, hogy a maga és bátyja hódolatát és szolgálatát titkos szövetségre felajánlja. A király Lipóttal a török háborúra már egyezkedett, így sem illőnek, sem tisztességesnek nem tartotta, hogy ellene jobbágyaival tárgyalásba ereszkedjék; s akaratát Reifemberggel szintén szóbelileg közölte, abbeli óvakodásában, hogy levele eltévedhet és más kezébe kerülhet; de írt egyszersmind július 25-ikén Péter grófnak egész általánosságban, hogy senki nálánál jobban két oly vitéz és kitünő lovag érdemét a keresztyénség védelmében nem becsüli, s mindég örömmel karolja fel az alkalmat, hogy irántok jóindulatának bizonyságait adhassa. Reifemberg Bécsben találkozott újra megbizójával, s úgy látszik, kissé kedvezőbben színezte neki XIV. Lajos felfogását és magatartását, titkos szerződésre biztatva. Péter gróf azonban nem mert, vagy nem akart eleinte teljesen megnyilatkozni;* csak nehány héttel később, a béke megkötése és hősünk hazautazása után tette meg az elhatározó lépést. Feleségét, Frangepán Katalint, ez ép oly eszes és nagyravágyó, mint szívós és határozott asszonyt, Velenczébe küldötte, hogy Bonzi Péterrel, Beziérs püspökével összeköttetésbe lépjen. A püspök a köztársaságnál Francziaország követe s legtehetségesebb diplomatája volt, kit XIV. Lajos maga kényes feladat megoldására a legügyesebbnek ismert el.* A grófnő nem személyesen kereste föl, mert maga csak horvátul beszélt, hanem egy franczia kapucinus baráttal, ki horvátul is értett; s általa azt az ajánlatot terjesztette elébe, hogy a császár és hadvezérei oly rosszul bántak urával, Péter gróffal és sógorával, Miklós gróffal, s a bécsi udvar féltékenysége és irigysége oly élesen tör ellenök, mikép készek XIV. Lajos pártfogása alá helyezkedni; ha elfogadja őket; s készek Magyarországon lázadást idézni fölt mivel a nemesség annyira el van keseredve, hogy kapva kap más király választásán. Péter gróf ég a vágytól, hogy a legdicsőségesebb és legkeresztyénebb uralkodó szolgálatára lehessen, tőle függjön és érte harczoljon irígyei ellen. Birtokai Horvátországban a Buccari kikötővel olyanok, hogy egy hadsereget befogadhat, vagy a tengeren át Olaszországba szállíthat valamely idegen fejedelem megkérdezése nélkül, a mikor szükségére lenne. S ha az ő hada átkelne, a Miklós gróf serege Magyarországon maradna; felettük mind a ketten függetlenül rendelkeznek: Ha a király méltóknak találja őket kegyeire és képeseknek szolgálatára, titkos szerződésre lépnek véle, hogy pártfogására érdemesek legyenek; s a részletek megbeszélése végett mind a ketten Buccariba mennek, hogy az ő oda küldendő megbizottjával megállapodjanak, vagy ha a titok megőrzése szempontjából jobbnak tartja, ők küldenek valakit Velenczébe egyezkedésre, s a kötést aztán Buccariban aláírják és hűségök biztosítékaként egyetlen fiaikat kezesűl adják. A grófnő a választ Velenczében vagy Pádovában, vagy a környéken be fogja várni.* A püspök mindezt azon melegében, szeptember 27-ikén megirta urának, azzal a kijelentéssel, hogy az ajánlatot szándékainak teljes megismeréseig nem vélte elutasíthatónak, mert meg van győződve, hogy általa kellő időben az ausztriai házat, szégyenére és kárára, meg lehetne fosztani Magyarország koronájától, a mire a magyarok támogatás esetében mindég hajlandók; de állhatatlan és csélcsap természetük miatt nagy bölcseséggel kell eljárni. Felhívta egyszersmind a dologra Lionne figyelmét azzal a kéréssel, hogy a feleletet Turinon keresztül indítsa, mikép a felség parancsait minél előbb megkaphassa.* Lionne október 7-én egész emlékirattal válaszolt. Kifejtette királya nevében, hogy az elhamarkodott vasvári béke következtében a viszonyok egészen megváltoztak, mert azt az egyezséget Lipót akkor, a mikor a pogány a szent-gotthárdi diadal után annyira meggyengült, hogy a háború folytatásával már csak veszthetett volna, olyan szégyenletes föltételekkel nem köthette meg más okból, mint hogy XIV. Lajos jogos flandriai érdekeinek árthasson. Nevezetesen Lajos annak ellenére, hogy felesége, Mária Teréza spanyol infansnő a pyrenai békében (1659.) lemondott a spanyol koronára való minden igényéről, a brabanti ius devolutionis polgári törvény erejénél fogva, mely az öregebb nőtestvérnek a fiatalabb fitestvérrel szemben közelebbi jogot adott az örökösödésben, IV. Fülöp halálával, II. Károly ellen Flandriát meg akarta szerezni, s épen e végből hozta létre a német fejedelmekkel a rajnai szövetséget; most azt hitte, hogy Lipót ennek a tervének megakadályozására kimélte erejét. S e hitében a Zrínyiek ajánlatát örömmel vette és velenczei követét megbizta, hogy puhatolja ki óvatosan, ha a béke után is megmaradtak-e szándékukban; s ha meg, ugyanazon kapucinus által, kit a grófnő használt, üzenje meg, vagy ha jobbnak találja, maga menjen el Zrínyi Péternéhez és mondja meg, hogy urát és sógorát hajlandó pártfogásába fogadni, hathatós jóakaratáról biztosítani az előterjesztett feltételek mellett, hogy tudniillik teljesen fenhatósága alá vetik magokat és odaadással szolgálják érdekeit, bármiféle ügyben, bármikor kivánja őket, tekintélyüket, helyiségeiket, eszközeiket és barátaikat felhasználni. De mindennek, a mi történni és végeztetni fog, mély titokban kell maradnia. Épen azért a király nem tartja jónak, hogy a grófok Buccariba jöjjenek, a mi könnyen feltünnék, hanem küldjék megbizottjukat Velenczébe követéhez tárgyalás végett pontos utasítással, hogy mit ajánlanak az ő érdekeinek előmozdítására, ha akár Magyarországon, akár Itáliában szüksége lesz rájok, s annak fejében viszont ők mit kivánnak tőle? Mert csak a kisebb vagy nagyobb kötelezettség mellett lehet határoznia. Később aztán, ha a szerződés meglesz, a grófok megjelenhetnek Buccariban aláirás végett, vagy egyikük a másik felhatalmazásával, s egyetlen fiaikat kiküldhetik, a mint igérik, Francziaországba, országlátás vagy nyelvtanulás örve alatt.*

Monumenta spectania historiam Slavorum Meridionalium, XIX. k. 231., 241., 239. ll.

Ugyanott, 248. l.

Ugyanott, 239. l.

Ugyanott, 240. l.

Monumenta spectantia historiam Slavorum Meridionalium, XIX. k- 241–244. ll.

XIV. Lajos egyelőre, a míg mindenről kimerítően nem értesül, Bonzinak az ügy lebonyolítására biztos parancsot nem adhat, de aztán a teljes felhatalmazást részére el fogja küldeni. S akkor az egyezség alakiságánál a pűspöknek figyelnie kell, hogy uralkodója hivatalos szerződést nem köthet, mert az napfényre kerülve, a mi véletlenből, hanyagságból vagy szerencsétlenségből könnyen megeshetik, a világ előtt kellemetlen helyzetbe hozhatná; hanem megegyezés esetében nem lesz nehéz oly irásbeli nyilatkozatot cserélni ki, mely az efféle koczkáztatást kizárja. Nevezetesen a király maga részéről oly iratot juttat a Zrínyiek kezébe, mely annak említése nélkül, a mire egymás iránt magukat lekötötték, biztosítja őket pártfogásáról és jóakaratának jeleként mindarról, a mit előnyükre a megegyezés magában foglal; a grófok viszont oly okmányt állítanak ki, mely felsorolja mindazt a kötelezettséget, a mit a király szolgálatában magukra vállaltak; s minthogy ez okmány a király kezében marad, megemlítheti egyszersmind mindazt a kedvezést, a mit ő nekik engedett és megigért. Az egyezség érdemére nézve pedig a püspöknek a Zrínyieket rá kell birnia, hogy Magyarországon viszályt éleszszenek, lázadást szítsanak, mert e nélkül XIV. Lajos az egész dologra nem sokat ad; de csak a keresztyénséggel; mert a török felhasználásába vallásosságánál fogva nem egyezik bele; a fődolog az, hogy ezzel a lázadással oly eszköz legyen kezében, melylyel Lipótot zavarba hozza, mielőtt az neki zavart okozhatna, kénytelen levén katonáit a saját országaiban foglalkoztatni. De a követ előbb tájékozódjék alaposan: vajjon csakugyan megvan-e a grófoknak a lázadás fölidézésére szükséges hatalmuk és befolyásuk akár új királyválasztás, akár egyéb okok ürügye alatt? Vajjon mi a magyarok szándéka ily változás esetében kire vetik szemüket? Micsoda ezközökkel lehetne a mozgalmat támogatni, micsoda szerepet lehetne benne XIV. Lajosnak elfoglalni és biztosítani, micsoda részt Apaffynak juttatni? Mert az erdélyi fejedelem ez esztendő eleje óta szintén egyengette a bizalmasabb érintkezést a királylyal. Fölkérte őt levélileg, hogy támogassa konstantinápolyi követével abban a törekvésében, mikép a fényes kapu a 80,000 tallér évi adót a régi 30,000-re szállítsa, s a végbeli török csapatok dúlásait eltiltsa; épen ebben az időben pedig emlékirattal kereste vagy kerestette föl, mely egy franczia erdélyi szövetség előnyeit fejtegeti* Lipót lengyelországi terveinek megakadályozására, erejének megoszlatására és a török hatalom megnyerésére. S Lajos a fejedelem kérését szíves készséggel teljesítette és erejét most értékesíteni szerette volna.* Azért óhajtotta, hogy a Zrínyiek Apaffyval egyesüljenek. S követének meghagyta, hogy tudja meg biztosan: ebben az esetben mekkora hadat tudnának hamarosan kiállítani, ha valamely nagy terv végrehajtására alkalom nyílnék?*

Ugyanott, 235–238. ll.

Ugyanott, 240. l.

Ugyanott, 244. l.

30. APAFFY MIHÁLY FEJEDELEM.

Hősünk az egyezkedésnek ez előkészítésébe közvetlenül nem folyt bele: de sógorasszonya az ő sérelméről, az ő hódolatáról, az ő hadáról, az ő titkos szövetkezéséről s az ő kis fiának, a két éves Ádámnak kezesül adásáról is beszélt, a mi az ő tudta nélkül nem történhetik vala. Lehet, hogy a Reifemberg báró közvetítéséről eleve nem értesült; de a sógorasszonya titkos küldetéséről tudnia kellett, mert a terv kivitele nem Péteren, hanem főként rajta fordult volna meg, hiszen Lajosnál az ő neve, az ő tekintélye, az ő európai hire szolgálhatott csak az ajánlat komolyságának zálogául, s a magyar nemzetnél az ő hazaszeretete, az ő vitézsége, az ő népszerűsége kelthetett csak érdeklődést: ő volt a kerekedő mozgalom sikerének reménysége és biztosítéka! Hogyan mehettek volna bele Péter és felesége az ő nevével, az ő egyetértése nélkül oly koczkázatba, melyen a magukén kívül az ő fejével, az ő vagyonával, az ő családjával is játszottak? Hiszen Péter, szerető testvére, egyetlen régi vagyoni összeütközésük feledte óta leghívebb fegyvertársa volt, a mellett kifogástalan férfi és lovag, hogyan hazudhatott volna a franczia királynak? Ez erkölcsi képtelenség! Lehet, sőt valószínű, a mint később látni fogjuk, hogy a kivitel módjára a heves és indulatos Péter, a ki csak közbevágni, karddal bánni tudott, eltért tőle; de abban a szándékban, hogy Lipóttól elszakadnak, abban a törekvésben, hogy XIV. Lajos legyen uruk, vagyis a dolog érdemére nézve köztük különbség nem lehetett; hiszen emlékezhetünk, Miklós Bécset oly kavargó elkeseredéssel hagyta el, mikép a pápai nuncius már akkor féltette, hogy a kétségbeesés uralomra jut lelkében, az udvarnak hátat fordít és bajt okozva pártot üt. Ha mégis nem ő, hanem öcscse mozog Velenczében, nem is személyesen, hanem felesége révén, annak egyszerű és természetes oka az, mert elismert nagyságánál és nyilt elégületlenségénél fogva a bécsi udvar reá élesebben gyanakodott, szemesebben ügyelt, mint öcscsére; Péterre is inkább, mint feleségére, különösen Velenczében, régi összeköttetése miatt, hol most is titkon és bizalmasan tudakozódott: nem tettek-e valami lépést a köztársaságnál.*

Monumenta spectantia historiam Slavorum Meridionalium, XIX. k. 245. l.

31. GRÓF ZRÍNYI PÉTER.

Hősünk okosságból és óvatosságból a háttérben maradt; sőt mintha egyébbel sem törődnék, mint bánsága kormányával, október 23-ikára Varasd városába összehívta a karokat és rendeket, hogy velük az országos folyóügyeket és elharapózott bajokat eligazítsa. Az ülés mindenekelőtt intézkedett az idei adó kivetéséről, a tavalyi hátralékok behajtásáról, az ország tiszteinek és katonáinak fizetéséről s egyéb szükségleteinek födözéséről, aztán a megzavart közbiztonság helyreállításáról. Mert a bán távollétében, a mikor minden hazafi gondja és gondolatja csak a háborúval foglalkozott, a gonosztevők annyira elszaporodtak és vakmerőkké lettek, hogy nemcsak az országutakat lepték el, de a városokba is betörtek, a város közepén, a piaczon, nyilt utczákon ragadoztak, zavarogtak, a kereskedőket, nemeseket és egyházi férfiakat fosztogatták és bántalmazták, a harminczadokat fölverték és kirabolták. Az ülés elhatározta, hogy a hatóságok keményen üldözzék és példásan büntessék őket; s a külföldi kereskedőknek és árúiknak, valamint a harminczadoknak és országutaknak nagyobb biztossága végett egyes városok: Zágráb, Varasd és Krapina, vásáraik idején a jövő-menő külföldi kereskedők mellé elegendő fegyveres kiséretet adjanak, és pedig Varasd Zavarchi (Zavarsjel) falváig, Zágráb a Sutla folyóig és Krapina Kolari községig. Végre gondoskodott a zálogos pörök rendezéséről, Erdődy Sándor gróf főispáni beigtatásáról és az ingyenes munkák felhasználásáról. Ezzel a karok és rendek eloszoltak, Zrínyi meg csáktornyai várába visszatért.*

Acta et Articuli stb. 215–218. ll.

Otthonn aztán megint tovább emésztődött, tovább küzködött a kétségbeesés és bosszúállás gondolatával. S érintkezett Lippayval, ki a nemzeti romlás miatt az alázkodó és hódoló főpapból immár egészen kemény és nyakas magyarrá, igazi ellenzéki főúrrá vált, s a német gyülöletében és a gyalázatos béke elitélésében vele teljesen egyetértett; s még sűrűbben érintkezett Witnyédyvel, ki legmeghittebb embere és legrajongóbb hive volt.

Ez a Witnyéd jobbágynak született, de már kiskorától nemesnek növekedett; majdan büszke nagy urak bizalmasa, utoljára pedig hatalmas olygarchák barátja lett. Előbb sopronyi jegyző és ügyvéd, aztán az országgyűléseken városi, később megyei követ, ki elismerésben, vagyonban, tekintélyben, befolyásban folyvást gyarapodott, míg felekezetének egyik legbecsültebb vezérévé, hazájának egyik legnevezetesebb politikusává emelkedett.* Szavát a Batthyányak, Czirákyak, Draskovichok, Esterházyak, Kéryek, Lisztiusok, Megyeryek, Nádasdyak, Pálffyak, Thökölyek, Wesselényiek és Zichyek egyiránt szivesen meghallgatták; s a katholikus főpapok, Lippay és Szelepcsényi ép oly komolyan számba vették, mint az egyszerű lutheránus lelkészek, kiknek védelmük és támaszuk volt eszével, munkájával, tetemes áldozatával, vallásabeli szegény ifjak hazai és külföldi iskoláztatásával. Mert szava ritka tehetségeinél, országos összeköttetéseinél, felekezetére való döntő irányításánál és hősünkhöz való benső viszonyánál fogva mindég különös súlylyal birt. Senki urán kívül az eseményeket következményeikkel élesebben föl nem fogta és biztosabban nem látta, mint ő, a ki Rákóczy lengyel vállalatának balkimenetelét, az erdélyi zavarok minden fordulatát és magyarországi hatását előre megjósolta; senki az embereket szivök és veséjök szerint jobban nem ismerte, s néha egyetlen szóval találóbban nem jellemezte nálánál, ki Nádasdyt gúnyosan csak chamaeleonnak,* Monteeuccolit csak bécsi perspectivának emlegette.* Senki a közérdeket, vallási és nemzeti közérdeket nálánál hivebben és hathatósabban nem szolgálta, miért mind Rákóczy, mind Apaffy szerette volna Erdélybe vonni, de ura oldala mellől nem akart távozni. Megismerése óta megható, magasztos ragaszkodással csüngött rajta, bálványozó tisztelettel a század fönixének tartotta, kin a természet sokáig fáradt, a míg a pogány ebnek veszedelmére és a magyarság oltalmára megalkotta.* Sorsát a nemzet sorsával azonosította, benne egész faját féltette, minden bántódásán, sérelmén felháborodott, keseregve felzúdult, minden sikerén, diadalán örült, dicsekedve ujjongott. S ezt a mélységes vonzalmat átvitte betegeskedő feleségére, kis fiára, testvérére. Mindég készen állt, hogy mellette lóra üljön, tábori irodája igazgatását elvállalja, érette útra keljen és ügyeiben szóljon; a magyar országnagyokat ép oly készségesen kereste föl, mint a bécsi főbb embereket: Porciát, Lobkovitzot, Auersperget, Gonzágát, Rottalt. Tenni, hatni, izgatni volt az eleme: tenni, hatni, izgatni sohasem fáradt el, ha vallása érdeke kivánta, mint az 1662-iki országgyűlés alkalmával; avagy hazája java követelte, melyet vallásánál is lángolóbban szeretett; vagy urának használhatott véle, mint az uj vára engedélyének kijárásában. Mindig és mindenütt az ura neve, tisztessége, dicsősége lebegett előtte, de nem maradt csak egyszerü bámulója, szerény szolgája, bár «főember» szolgája: hanem sokszor serény ösztönzője, bizalmas tanácsadója volt, ki már 1657 márcziusában ajánlta neki a német választó-fejedelmek megnyerését;* már 1662 áprilisában az eszéki híd lerombolását,* sőt egyenesen maga fordult helyette később úgy látszik, már a gyalázátos béke után* a mainzi érsekhez és holsteini herczeghez az országnak a pogány kézből való megszabadítása végett. Ennek reményében köszöntötte ura nevével megérkezésükkor a franczia hadakat, és szőtte a barátságot a franczia tisztekkel, kik házába ki s bejártak,* s ennek a meghiusultában búcsuzott el oly panaszos fájdalommal tőlük. Guitry marquist, Brisach herczeget török lóval ajándékozta meg, Coligny grófnak ura levelét, Malesherbes marquisnak a sebesültek számára való adományait közvetítette; csakhogy rokonszenveiket megszerezze és biztosítsa. S leveleinek hangjában a Colignyhez,* La Feuilladehoz,* Pisio marquishoz * az őszinte sajnálkozásnak érzése csendült meg azon, hogy olyan hamar távoznak és mellettük tovább nem szolgálhatnak, azzal a kijelentéssel, hogy emlékük a magyarok szivében örökké élni fog! A miben benne van az óhajtás is, hogy bár tovább harczolhatnának együtt. Mert Witnyédy a béke föltételei s ura sérelmei miatt a bécsi udvar ellen, német miniszterei és hadvezérei ellen minden csepp vérével lázongott, s lánya lakodalmán, bornemissza létére, fölhevülésében elszólta magát és azzal köszöntötte fel franczia vendégeit: «Adja isten, a franczia király legyen urunk!» Igaz ugyan, hogy a mikor szavainak hire kelt, s épen fia által, elszólását tagadta s az esztergomi érseknek még tiltakozó szándékát is rosszalta: de egyebet* a maga védekezésére és tisztázása végett nem tehetett. Az ilyen szükségbeli tagadás nem sokat ér. Többet mond nála, hogy felköszöntője és a Zrínyiek velenczei törekvése mind az idejére, mind a czélzatára, mind a szellemére teljesen megegyezik és kölcsönösen megerősíti egymást.

FABÓ ANDRÁS: Vitnyédy István levelei, I. 7–12. l. s PAULER GYULA: Wesselényi Ferencz nádornak és társainak összeesküvése, I. k. 69., 70 ll.

PAULER GYULA: id, műve, I. k. 69. l.

FRANZ KRONES: Handbuch der Geschichte Österreichs, III, k. 591. l.

VITNYÉDY ISTVÁN levelei, I. k. 175. II. k. 221. l.

Ugyanott, I. k. 41. l.

Ugyanott, I. k. 198. l.

Ugyanott, II. k. 237. l.

PAULER GYULA id. műve, I. k. 71. l.

VITNYÉDY ISTVÁN levelei, II. k. 232., 242., 245. ll.

PAULER GYULA id. műve, I. k. 72. l.

VITNYÉDY ISTVÁN levelei, II. k. 244. l.

Ugyanott, 236., 238. ll.

32. A SZENTGOTTHÁRDI CSATA EMLÉKÉRME.

A gyalázatos béke különben országos ingerültséget támasztott. Hiában törekedett az udvar megalázó föltételeit dicsérni, indító okait szépíteni: azokat a nemzet vívmányainak, ezeket a királyi jóakarat jeleinek senki sem fogadta el. Pedig mindjárt, augusztus 10-ikén, összehivta az állami tanácsosokat, külföldi követeket, főpapokat és főurakat, aztán bizalmasan eléjük terjesztette a vasvári egyezséget, egyenesen a jó hangulat előkészítése végett, hisz egyenesen fölkérte a mejelent magyar tanácsosokat,* hogy mivel a nép az ilyen bonyodalmas kérdésben az állam érdekeit nem ismeri, sokszor rosszul értelmezi, a közönséget aztán félrevezeti és fölizgatja, oszlassanak el minden kellemetlen benyomást, mert a béke a magyar királyságnak csak javára van. Milyen szerencse például, hogy Új-Zrínyivára elpusztult, mert a török legalább nem helyezhet bele őrséget,* s milyen szerencse, hogy Székelyhidat le kell rombolni, mert a török legalább nem szállhatja meg, pedig annyira becsülte, hogy Várad tükrének nevezte.* S milyen előny, hogy a király Érsekújvár helyett más várat építhet, Szatmár és Szabolcs vármegyékben az erősségeket megtarthatja, legalább német őrséggel megrakhatja és a török terjedését Győr és Erdély irányában megakadályozhatja. A béke Erdélynek is igazi áldás. S a siker annál nagyobb, mert Európa segítsége kevés volt és későn érkezett, Magyarország és az örökös tartományok pedig már kimerültek, a háború terhe alatt szinte összeroskadtak; eztán legalább az erődöket jól felszerelhetik, német katonákkal megtölthetik, s a magyar királyság újra fölvirágozhatik.* Természetesen ebben a gyönyörűséges sikerben senki sem hitt, hiszen még az örökös tartományokban és német birodalomban is fölháborodtak a föltételeken, s Francziaország bécsi követe, Gremonville lovag, már sejtette, hogy az udvar a békével Magyarországon csak korlátlanabb uralomra törekszik, s Nagy-Várad és Érsekújvár vesztébe, melyek magvar parancsnokság alatt állnak vala, a király csak azért egyezett bele, a mint értette, hogy helyettük Gútába, Nyitrába, Semptébe, s építendő új várába, általában minden erősségbe német parancsnokságokat helyezzen, s velük a magyarokra szorosabb féket vethessen, így a pártütésben és új király választásában meggátolhassa őket: a békének ez volt az uralkodóházra nézve főérdeke és főhaszna.* Mert bizalmasainak Lipót maga is beismerte, hogy az különben nem sokat ér és sokaknak nem fog tetszeni. De hát a béke, minden áron a béke, és mindenek fölött a béke kellett, azért szeptember 27-én sietett a szerződést hitelesíteni, a török kétszeres örömére, mert Magyarországon nyugalomba, téli szállásra vonulhatott, olasz földön, Velencze ellen könnyebben hadakozhatott. A béke gyors és önkényes megerősítése miatt az országos ingerültség csakugyan mind erősebben izzott és a föltételek megakadályozására a kétségbeesés és bosszúállás elszánásával kalandos terveket koholt. Több megye gyűlésében elhatározta, hogy inkább háborút indítanak a szultán vagy császár ellen, csak hogy kedvezőbb föltételeket erőszakoljanak ki; mert bennük is megfogant a gyanú, hogy az egész béke csak az ő megfékezésükre czéloz. S a kivitel módjára megoszoltak a vélemények. Egyesek arra gondoltak, hogy a moldvaiakkal, havasalföldiekkel, erdélyiekkel szövetkeznek, s közös erővel a töröknek és németnek ellenszegülnek; mások viszont arra, hogy új királyt választanak és a török fenhatósága alá helyezkednek. Különösen a Felföldön volt meg ez az áramlat, hol már az év elején oly hajlandóság mutatkozott a behódolásra, hogy Witnyédy február végén nyomatékosan fölemelte szavát ellene, – mert vajjon micsoda állapot volna az: « avagy nem arany békó-e, vagy hogy parasztul irjam, nem olyan dolog-é, mint az ebhóhér dolga, ki az ebet pórázra fogván, akkor veri agyon az midőn tetszik neki.»* Némelyek megint azzal a szándékkal foglalkoztak, hogy titkon a svéd királyhoz fordulnak, ki köteles ama szolgálatokért, melyeket Rákóczy iránta Lengyelországban teljesített és vesztével fizetett meg, a magyarság érdekeit támogatni; mert föltették, hogy ha X. Károly a segítségre vállalkozik, a Rákóczy névre annyi fölkelő találkozik, hogy a négy ország: Erdély és Svéczia, Moldva és Havasalföld szövetsége könnyen létre jöhet. Mások azonban inkább XIV. Lajosban reménykedtek, mert a mióta a Coligny hadait látták, rendjüket, fegyelmüket, bátorságukat és vitézségüket csodálattal emlegették, s arra a meggyőződésre jutottak, hogy a törököt megsemmisíteni és Magyarországot megsegíteni csak a franczia király birja. Ezt a nézetüket a bécsi franczia követnek nagy nyiltsággal, sőt nagy szabadsággal vallották meg, később a vérmesebbek azzal a kijelentéssel, hogy készek magukat Lajosnak alávetni.*

Monumenta Slavorum Meridionalium, XIX. k. 232. l.

Ugyanott, 231. l.

Ugyanott, 232. l.

Monumenta Slavorum Meridioualium, XIX. k. 232–233. ll.

Ugyanott, 4., 8. ll.

VITNYÉDY ISTVÁN levelei, II. k. 157. l.

Monumenta Slavorum Meridionalium, XIX. k. 16., 17. ll.

33. GREMONVILLE LOVAG ALÁÍRÁSA.

Gremonville eredetileg nem a diplomata pályára készült. Katona volt s altábornagyságig emelkedett, a mikor egyszerre ura megbizásából és képviseletében Coligny hadaival a bécsi udvarhoz jött: de új tisztébe hamar bele tanult és született diplomatának bizonyult. Élénk, ötletes, vidor szellemével csakhamar az udvar és miniszterei kedvencze lett. Idegen létére, mint valami jó német, úgy viselkedett, asztalaiknál, vadászataikon, s mulatságaikban csaknem naponként összejött velük; éles szemmel, sok emberismerettel megfigyelte, egy-egy odavetett kérdéssel vagy elejtett megjegyzéssel meglepte és megszólaltatta őket, elleste beszédöket és titkukat.* A barátság és bizalmasság szine alatt ekként könnyen értesült Lipót flandriai és lengyelországi törekvéseiről, az udvar magyarországi czélzatairól, valamint a magyar főurak mély elkeseredéséről és koczkázatos háborgásáról. S bár természetüket változékonynak és állhatatlannak, erejüket gyöngének és eszközeiket elégteleneknek tartotta: a legelső alkalom adtával mégis szította elégületlenségüket és biztatta elkeseredésüket, abban a számításban, hogy Francziaország érdekeinek eszközeiül használja fel és játsza ki őket; mert úgy hitte, hogy Magyarbrszág esetleges zavargása Lipót minden tervét az ő ura ellen egy csapással elronthatja és minden erejét lekötheti. S a nélkül, hogy sejtelme lett volna a Bonzi és Zrínyiek megbeszéléseiről, a versaillesi udvarban közvetve fokozta azok jelentőségét, abbeli véleményével, hogy gyors és hathatós segítség esetében Magyarországon soha kedvezőbb alkalom nem volt nagy változásra, mint most,* egyszersmind kiemelte, hogy a nagy vállalkozás vezetésére és kivitelére a leghivatottabb Zrínyi Miklós, sőt az egyetlen arravaló ember nagy népszerűségénél és az érsekkel való barátságánál fogva;* mert Wesselényi ingatag, Nádasdy és Pálffy osztrák, ő a legtekintélyesebb és legképesebb – mozgalom támasztására. S igyekezett tájékozódni érzelmeiről, szándékairól. November 3-ikán, egész váratlanul és nagy meglepetésére elegendő tájékozást szerzett: a fiatal Bethlen Miklóssal ismerkedett meg. Bethlen a békekötés tudta nélkül azzal a czéllal indult el Erdélyből, hogy a háborúban hősünkhöz csatlakozik és oldalán a vitézi szolgálatot, hadi művészetet tanulja, mert ő volt abban az időben a két magyar hazában a nagyrakelő ifjak hősi eszményképe, kiről a székely bérczeken túl, Havasalföldön és Moldvában is csak tisztelettel és csodálattal beszéltek.* Útközben aztán értesült a szomorú fordulatról s az udvar ellen fölkelt izzó gyülöletről, különösen Pozsonyban Lippay György esztergomi érseknél, ki igen kegyelmesen, majd minden nap asztalánál látta;* Sopronyban Witnyédy Istvánnál, ki őszinte bizalmára méltatta. E látogatásai után, lelkében a két találkozás benyomásával érkezett Bécsbe, hol első kötelességének tekintette, ha nem egyenes megbizásból, kétségtelenűl készséges fölhatalmazással, hogy Francziaország követét fölkeresse és az ingerült közhangulatról tájékoztassa. Elbeszélte Gremonvillenek, hogy Lippay annyira föl van a béke ellen háborodva, mikép kijelentette: inkább a bőrét nyúzatja le, semmint abba bele egyezzék.* Hazafias indítékain kívül a saját anyagi érdekei miatt is indulatoskodott, mert Érsekújvár átengedésével és a környező hódoltság terjedésével 50.000 tallér évi jövedelmet vesztett s az udvar hiában kecsegtette kárpótlásul 6000 tallér évi javadalommal, a pápai nuncius révén piros süveggel: egyre esküdözött, hogy engedni nem fog. S Bethlen elbeszélte Gremonvillenek, hogy Zrínyi Miklós hasonlókép annyira el van keseredve, mikép Witnyédy szerint kész az első kedvező alkalommal a békét megakadályozni és az udvaron bosszút állani. A lovag kapvakapott a hiren s fölkérte Bethlen Miklóst, hogy bővebb felvilágosítás végett utazzék tovább Csáktornyára és tudja meg a grófnak valódi szándékait: a béke megakadályozására micsoda alapon, micsoda eszközökkel számít, a főemberek és főurak közül kikkel van egyetértésben, s micsoda támogatásban bízik? S minderről tudósítsa tüzetesen, titkos kulcs szerint. Bethlen csakugyan november 6-ikán reggel útra kelt, hogy Gremonville megbizását teljesítse és hősünkhöz közeledését közvetítse; de Sopronyban Witnyédy házánál újra megállt, s onnan titkos betűvel, a megállapított elővigyázat szerint újra közölte a követtel: «Tervben van, hogy mindent elkövetnek, mikép az udvaron bosszút álljanak». A mire Gremonville régi velenczei ismeretsége czimén rögtön irt Witnyédynek, mintha csak udvariaskodva, semmiről sem tudva, értesítené Bécsben lételéről; voltakép pedig azért, hogy felbátorítsa az érintkezés megújítására, ha talán véle találkozni és előtte megnyilatkozni akarna, hogy ekként világosan láthassa szándékaikat és eszközeiket: mi hát a tervök, mi az a minden, amit elkövetni, mi az a bosszúállás, a mit végrehajtani készek? Velencze követétől aztán megtudta, hogy az esztergomi érsek levélileg fölkérte, mikép a köztársaság ne kösse meg a pogánynyal a tervezett négy hónapos fegyverszünetet, mert ez idő közben nagy lázadás üt ki Magyarországon; hogy Zrínyi Miklós megigérte, közelebb feljő Bécsbe, mikép vele beszéljen, mert ha pénzt adnának, új háborút lehetne kezdeni.*

Ugyanott, 14. l.

Ugyanott, 5. l.

Ugyanott, 9. l.

GRÓF BETHLEN MIKLÓS önéletirása, I. kötet. Pest, 1858. 324, l.

Monumenta Slavorum Meridionalium. XIX. k. 4. l.

Ugyanott, 8. l.

34. BETHLEN MIKLÓS ALÁIRÁSA

Velencze követe szerint tehát, ki Gremonvillenek az érsek levelét is megmutatta, s ki hősünkkel a legbizalmasabb lábon állt, Lippay lázadásra, hősünk új háborúra gondolt; vagyis Lippay, mint Péter gróf, a mozgalmat lázadáson, hősünk új háborúval akarta kezdeni, hogy velenczei vagy franczia pénzen szedett haddal, s esetleg franczia segítséggel a törököt megtámadja, Lipótot zavarokba és bajokba sodorja, aztán bekövetkezhetik az elszakadás, a nemzetközi bonyodalmak fejlődésével. A dolog érdemére, végső czéljára egyetértettek, de a kivitel módjára eltértek egymástól. A bosszúállásnak az a módja, mely a heves és indulatos Péter gróf és az érsek fejében forog, merészebb, de koczkázatosabb, mert a belső fölkelés könnyen elfojtható; ellenben az a módja, melyet messzebb látó és politikusabb hősünk és Witnyédy kohol, meggondoltabb, de biztosabb, mert a külső bonyodalmakkal nehezebb elbánni; ott a mellett a személyek lépnek az előtérbe, itt a nemzetközi összeütközések.

Gremonville meg volt győződve, hogy gyors és hathatós segítség nagy fordulatot idézhetne elő, mert az elégületleneknek e mozgalom keltésére két igen erős és nevezetes ürügyük van: egyfelől az elfoglalt templomok visszakövetelése, másfelől az ország alkotmányos jogainak érvényesítése; az első miatt hozzájuk csatlakoznak a protestánsok, kiknek sérelmével hősünk egyetértett, a második miatt ama katholikusok, kik az érsekkel Magyarország közjavát immár felekezetük érdekénél többre becsülték, mert a nemzeti romlást a saját kárukon érezték.* Gremonville ennélfogva bíztatta a velenczei követet, hogy a köztársaság, melynek egy magyarországi háború a török lekötése által nagy hasznára válik, lássa el hősünket a szükséges összeggel: de az hazája pénztelenségére és kimerülésére hivatkozott és inkább franczia támogatásra czélzott. Molin e szabadkozásának hatása alatt a lovag, ura velenczei összeköttetéseiről még mindig nem tudva semmit, megírta november 23-ikán Versaillesbe, hogy az elégületlenek valamely hatalmas keresztyén fejedelem segítségére alig számíthatnak, még legkönnyebben sikerülne dolguk a törökkel, mely a császár és a nagyvezér között való kötés ellenére készségesen keresne ürügyet az egyezség felbontására, ha a magyarok fenhatósága alá vetnék magukat; s utasítást kért királyától magatartására nézve, ha vajjon ezen az alapon bele ereszkedjék-e valami tárgyalásba, vagy inkább valamely közvetett támogatás reményével kecsegtesse azokat, a kik közülök esetleg fölkeresendik?*

Ugyanott, 7–8. ll. Lippay ujabban, különösen a gyalázatos béke után, sokat engedett felekezeti merevségéből, főpapi hivatalos elfogultságából, hiszen czéljában a protestánsok nélkül nem boldogulhatott. Asztalánál a fiatal Bethlen Miklóssal (Önéletírása, I. k. 324. l.) a vallásról szép csendesen elvitatkozott, egész kedélyesen a fiatal főúrnak egyszer azt a kérdést vetette föl: Elkárhoznak-e mind a pápisták? Mire az felebaráti szeretettel megengedte, hogy a mint Luther előtt sok pápista üdvözült, úgy e név alatt most is sokan üdvözülhetnek. Sőt a veszedelmes helyzetben a vakbuzgó Lipót is hajlandóságot mutatott a templomok visszaadására, illetve oly bizottság kiküldésére, mely az elfoglalt templomokat kijelölje s e munkálatát a jövő országgyűlés elé terjeszsze elfogadás és helybenhagyás végett, de aztán a jó szándékkal felhagyott. ACSÁDY Magyarország története I. Lipót és I. József korában. (A Magyar Nemzet Története, VII k. 204. l.)

Mon. Slav. Merid., XIX. k. 8. l.

XIV. Lajos szemességet ajánlt követének, hogy mindent megfigyeljen, és óvatosságot, hogy kelepczébe ne kerüljön.* Mert Bécs nem az a hely, hol koczkáztatás nélkül ilyen tárgyalást vinni s ilyen összeköttetést fentartani lehetne. S a nélkül, hogy a velenczei megbeszélésekbe beavatta volna, egyszerűen jelezte, hogy neki más, biztosabb eszközei vannak, ha majd alkalmazni akarja őket, a magyarokkal megértetni, mi lenne az ő szolgálatára. Egyelőre okossággal, tettetéssel éljenek, különben soha sem szabadulnak meg szenvedéseiktől; ha egyszer látni fogják, hogy Lipót más terveket, főleg ellene való terveket forral, akkor tisztességgel, szerződése megszegése nélkül, támogathatja őket; akkor kész ügyük előmozdítására és új királyuk eltartására pénzzel szolgálni, ha a választáshoz nyúlnak. Zrínyi grófnak is ugyanezt a tanácsot adatja, hogy az eljárás mindenben egyöntetű legyen.*

Ugyanott, 9. l.

Ugyanott, 13. l.

35. XIV. LAJOS FRANCZIA KIRÁLY.

Lajos az egész egyezkedést Velenczében, a Bonzi kezében akarta összpontosítani, ki utasítása szerint a kapucinustól megtudta, hogy a Zrínyiek a béke után nemcsak megmaradtak szándékukban, de még inkább megerősödtek benne; hogy Péter gróf annyira türelmetlenül várja Magyarország ingerült hangulatának közepette a király válaszát, mikép feleségével kétszer kérdezősködött utána, jelentve, hogy kész Buccariba, onnan Velenczébe jönni a tárgyalás személyes vezetésére. A püspök azonban ura kivánságainak közlése mellett megüzente a grófnőnek, hogy férje Velenczébe ne jöjjön, mert könnyen feltünnék; hanem a kapucinus helyett, ki a dolog előhaladása miatt, lelkiismeretének megnyugtatása végett, a legnagyobb titoktartás igéretével a további közvetítéstől visszalépett, küldjön hozzája teljes hatalmú megbizottat. Arról szó sem lehetett, hogy a horvát nyelvbeli járatlanságánál fogva a grófnővel maga érintkezhessék. A grófnő nevében, de a két gróf meghatalmazása nélkül, mert ez Magyarországból ilyen egyszerre megszerezhető nem volt, csakugyan megjelent Bonzinál az asszony egyik kisérője, tekintélyes és vagyonos nemes ember, kinek megbízhatóságáról rokoni kötelékei és anyagi érdekei kezeskedtek: felesége a Zrínyiek atyafiságához tartozott, 10,000 tallért érő birtoka a Péter gróf uradalmainak földjén esett; a grófnak ennélfogva főember szolgája, híve, bizalmasa volt, kit a velenczei út titkába is beavatott. S az eddigi ajánlat ismétlése után meglehetős zavaros írásban előterjesztette, hogy a Zrínyzék czélja Lajos protektorátusa alatt Magyarország felszabadítása és új király választása, mert különben teljesen elvesznek, hazájukkal, gyermekeikkel rabszolgaságba esnek, ha tovább is Lipót uralmában maradnak; ki nemcsak elhagyja s igazságtalansággal halmozza el őket, de kezüket is megköti és lehetetlenné teszi nekik, hogy bátorságukat, vitézségüket a honnak és keresztvénségnek szolgálatában kimutassák, pedig árulás és rossz szándék nélkül tennék, hogy az egész világ dicséretét kiérdemeljék. Czéljuk kivitelének módját és követelésüknek mivoltát ugyan bevallása szerint nem ismerte, de általánosságban kifejtette, hogy Lajosnak hadat kellene küldeni Buccariba, egyszersmind pénzt katonaszedésre Horvátországban, mért a Zrínyiek a hosszú háborúban kimerültek, másként anyagi segítséget nem kérnének. Hisz a siker érdekében minden áldozatra készek. Péter csak azért tartotta meg a horvát végbeli csapatok alkapitányságát, hogy a katonaságot tervére felhasználhassa, s egy török basa 200,000 tallérnyi váltságdíját szintén e végre szánta. Az egyesült franczia és iratos haddal aztán, meg a végbeli vitézlő néppel, összesen mintegy 40,000 emberrel a török földre, vagyis a hódoltságba törnének, új háborút kezdenének, a mitől nagy dolgokat várnak. Miket? Kétségtelenül, hogy az új háború Lipótot zavarokba, bajokba sodorja, aztán következhetik az elszakadás, nemzetközi bonyodalmak fejlődésével. S az új állapotban a Zrínyiek maguknak valami előkelő hivatalt kivánnak, a koronát Lajosnak ajánlják.*

Monumenta Stavorum Meridionalium, XIX. k. 245., 246. ll.

Szóval ez a nemes ember Francziaország velenczei követe előtt a török megtámadásáról, új háború indításáról beszél, épen úgy, mint a hogy hősünk Velencze bécsi követének beszélt; a mi nyilván bizonyítja, hogy a velenczei és bécsi tervezgetés között összefüggés van, s a míg egyfelől kölcsönösen megerősíti egymást, addig másfelől igazolja azt az állításunkat, hogy Péter gróf a Miklós gróf tudtával s egyetértésével közeledett Bonzihoz és általa XIV. Lajoshoz, és a testvérek eredeti megállapodása csak a török megtámadására, a háború megújítására szólhatott, mint czéljuk kivitelének módjára; hogy Péter is a megállapodást hivével, ezzel a nemes emberrel, otthon ebben az alakjában közölte; s a kivitel merészebb és koczkázatosabb módját, a lázadást, heves és indulatos vérének sugallatát, vagy az érsekkel kieszelt változtatást csak feleségének emlegette.

Bonzi az előterjesztésre hasonlókép csak általánosságban felelt. A Zrínyiek jövőjére nézve megjegyezte, hogy csak tőlük függ, mikép a legszebb állást nyerjék el;* a török megtámadása, az új háború indítása helyett azonban azt kivánta, hogy lázadást keltsenek, mert attól tartott, hogy Lipót a háborúban a török dühének és boszújának szabadjára hagyja őket, s az egész mozgalom dugába dől, mielőtt királyának használna. A nemessel úgy végzett, hogy az három hét mulva a két gróf teljes felhatalmazásával és részletes követelésével visszatér Velenczébe s akkor tüzetesen ki fogja mutatni, hogy lázadás és elszakadás esetében miképen tudnának akár maguk közül, akár idegen házból királyt választani? Mert meg akart győződni, a mint Lionnenak az értekezlet után, november 15-ikén irta,* hogy vajjon chimaerákról vagy szilárd alapon épülő tervekről van-e szó, s csakugyan lehetséges-e Magyarországon oly párt alakítása, mely alkalmilag XIV. Lajosnak hasznára lenne. Az ő legjobb tudomása szerint a Zrínyiek tekintélye nagy és általános; de figyelmeztette urát, hogy talán bővebb tájékozást nyerhetne róluk katonatiszteitől, kik Magyarországon jártak, s követei révén, kik Németországban tartózkodnak.* Nehány nap mulva már maga is jelentette, hogy a Zrínyieknek Magyarország alsó részeiben oly erős a hatalmuk, hogy 8000 embert a saját jobbágyaikból lábra állíthatnak, a környező hódoltságból pedig, a hol sok a keresztyén, 20–25,000 lovast könnyen kaphatnak, kik a zsákmány reményében első felhívásukra, az első jelre lobogóik alá gyűlnek.*

Ugyanott, 249. l.

Ugyanott, 247. l.

Moumenta Slavorum Meridionalium, XIX. k. 246. l.

Ugyanott, 247. l.

S hogyan fogadta XIV. Lajos Bonzi ez újabb jelentéseit? Követe eljárását teljesen helyeselte, az ajánlat nagy jelentőségénél fogva azonban mégis meghagyta neki, hogy a nemes ember visszatértekor, a Zrínyiek bármi előnynyel kecsegtessék, semmit addig el ne fogadjon és el ne határozzon, a míg ő eléje nem terjesztette és az ő rendeléseit meg nem kapta. Annyit már most eleve kijelentett, hogy két dolgot, melyet úgy látszik, reá nézve különösen kedvezőnek tartanak, határozottan utasítson vissza: és pedig a török ellen való kötelezettséget és az ő királylyá választását, mert a mint jelenleg a világ ügyei állanak, sem az egyik, sem a másik az ó érdekének meg nem felel.* Vagyis sem háborúba a törökkel, a mi a Zrínyiek egész mozgalmának alapföltétele volt, sem szorosabb szövetségre, a mi bármiben terhelte volna, lépni nem kivánt, még a korona árán sem. Lajosnak egyéb nem kellett, mint zavar, melylyel kellő időben a Lipót flandriai vagy lengyelországi számításait megsemmisítheti.

Ugyanott, 249. l.

36. GRÓF ZRÍNYI PÉTERNÉ ALÁÍRÁSA.

Hősünknek azonban Csáktornyán a király e titkos szándékáról tudomása nem lehetett, mert a mire Bonzi újabb jelentései Versaillesba értek és Lajos utasításai megjöttek, hetek teltek el; sőt a velenczei tárgyalások részleteiről sem értesülhetett, mert Péter grófné csak november 14-ikén indult haza és meghittje csak a következő napon.* Hősünk még bízott a király megnyerésében és hadi segítségében, s bizott Velencze erkölcsi és pénzbeli támogatásában, szóval a háború megújulásában, a miről Molinnak írt. S Velencze valóban óhajtotta és javallta a háborút, mert a magyarországi új bonyodalmak az ő baját könnyítették volna meg. Hisz a diplomácziának, akár franczia, akár olasz volt, czélja csak egy volt: az elégületlen magyarok fölhasználása, eszközül való kijátszása a német vagy török ellen. Sőt Velencze a maga érdekében szívesen vette volna, ha Magyarország királyi székén Zrinyi Miklós ül, a pogány legfélelmesebb ostora, mert a köztársaság annyival könnyebben felszabadul a hevesebb támadás, sőt talán minden támadás alól. Azért Molin még november első felében ismételve fölkérte Gremonvillet, mit ez urának rögtön mind a kétszer jelzett: hogy működjék vele közre és beszélje reá hősünket, mikép álljon a magyarok élére és választassa magát királyukká.*

Ugyanott, 246. l.

Ugyanott, 5., 8. ll.

Zrínyi Miklós valószinűleg ismerte a velenczei követ ebbeli törekvését, s nem egyszer hallgathatta rábeszélését, ezt a régi dalt a régi reménységről; hiszen tudjuk, föltétlen bizalommal érintkeztek és az új háborúról is értekeztek de eszélyből, ildomból, hazafiságból és önzetlenségből maga előbb XIV. Lajosra gondolt, kinek nagy hatalma a siker biztosítékául igérkezett. S a király válaszáig várt és tervezett. Mellette voltak: Gusaich Miklós, az udvari kapitánya, Zichy Pál, a kamaraelnök fia, s odaérkezett várába november 13-ikán Bethlen Miklós, a Gremonville megbizottja, ki a franczia lovag érdeklődéséről, rokonszenvéről iránta csakhamar bizalmasan értesítette. Hősünk a fiatal vendéget családjáért, a nagy Bethlen Gábor emlékénél fogva, «érdeme felett» megbecsülte, önmagáért, hazafias rajongása és titkos küldetése miatt megszerette, belső körébe vette és tervébe avatta.* S levelet íratott véle Gremonvillenek, hogy a bécsi értekezletre, a békekötés meghallgatására, november 25-ikére fel fog menni, s meg fogja őt látogatni; addig is bízzék meghittében, Witnyédyben,* kiről Bethlen, úgy látszik, azt a hírt hozta, hogy a lovagot fel szándékozik keresni, mert mihelyest tőle a nevét és Bécsben lételét hallhatta, a régi ismeretségnél fogva nyilván alkalmas közvetítőnek tekintette a velenczei tárgyalások gyorsabb befejezésére. Witnyédy azonban meggondolta a dolgot és egyszerre Csáktornyán termett; valószinűleg azért, hogy előbb urával értekezzék. Vagytalán nem is a maga elhatározásából, hanem ennek rendeletére jött? Es Zrínyi Miklós a maga hívének meg a Gremonville megbizottjának társaságában kétségtelenül nem egyszer beszélt a franczia és velenczei összeköttetés tervéről, hiszen mind a kettő egyenest e végből kereste föl; s maga ezért készült a székvárosba, a mire különben az udvar és király egy iránt szólongatta. Mert belső titkos tanácsos létére nemcsak a szokott nagypecsétű latin meghagyással hívták, de a Lipót sajátkezű német levelével is, a kis titokpecsét alatt, melyet ép ez idétt futár hozott várába. Bethlen szerint ez a kettős hívás gyanús volt előtte.* De állítása alig lehet egyéb tévedésnél. Mert azzal az udvar és király csak az értekezletet akarták biztosítani. Hiszen egész Magyarország lázban volt, a főurak engedetlenkedtek, októberben megtagadták ama kivánságnak teljesítését, hogy a béke megbeszélése végett Bécsbe fölmenjenek; országgyűlést kértek Pozsonyba, s a mikor szóval megnyerték, de valósággal meg nem kapták, Lipót újabb sürgetésére, november 25-ikére csak azon föltétel alatt igérkeztek föl, hogy semmi határozatot nem hoznak, csak az előterjesztést hallgatják meg.* S még e kikötés után is vonakodtak: Wesselényi könyörögve kérte a felséget, hogy betegen és rosz időben olyan messzi útra ne fáraszsza és végzett dologról tanácsba ne hívja;* Zrínyi eleinte habozott: fölmenjen, ne menjen? S Lippay érsek, kit tanácsa felől megkérdezett, ingerült kedvvel felelte: ő bizony nem megy, nehogy egymással szembesítsék és esetleg megvallassák.* Az országnak és nagyjainak ilyen hangulata mellett természetesen megindult és járt a futár a kis titok-pecsétes levelekkel, vagyis a király saját kezeirásával: a bánhoz, az érsekhez, a nádorhoz, pedig Wesselényi kétséget maga iránt még nem támasztott.* A kettős meghívás tehát nem lehetett gyanús, hanem titkos összeköttetése, a kétségbeesés és boszúállás sugallta terve fölfedezésének lehetősége jöhetett szóba valami kósza hírek nyomán: hátha maga esik verembe, mielőtt másnak megáshatta volna? S Witnyédy le akarta útjáról beszélni, de azt felelte szavaira: « Conscia mens recti famae mendacia ridet: a jó lelkiismeret neveti a mendemonda hazug híreit. Semmit sem vétettem, ha veszek, ártatlanul, tisztességesen, az igazságért, nemzetemért veszek hogy azt a törökkel való gyalázatos békeséget nem javallom, melyben nem voltam egyedül. »Az ő legjobb meggyőződése szerint semmit sem vétett, mert a nemzet veszedelmére kötött gyalázatos békeségről való felfogásában és megakadályozására czélzó törekvésében jogos és törvényes alapon állt, egyenest az alkotmány: az Ararnybulla 31-ik czikke és a Hármaskönyv I. részének 9-ik czíme szolgáltatta kezébe a fegyvert, melylyel a hűtlenség vétke nélkül ellenszegülhet. Elhatározta tehát önérzetes elszánással és férfibátorsággal, hogy fölmegy, a mint Molinnak jelezte és Gremonvillenek megiratta; de úgy végezte el, hogy csak postán, kocsikon megyen Zichyvel és Bethlennel, Witnyédy nélkül, hisz ennek útja az ő fölmenetele miatt fölöslegessé lett; kívülök legfölebb egy inast, diákot és szakácsot viszen magával, Bécsben úgyis elég szolgát talál.*

BETHLEN MIKLÓS Önéletirása, I. k. 326., 325. 148. l.

Monumenta Slavurum Meridionalium XIX. k. 10. l.

BETHLEN MIKLÓS Önéletirása, I. k. 326. l. A Handbrief szóban semmi gyanússág vagy félelmetesség nem lehetett, mert a Handbrief vagy Handbillet nem volt egyéb, mint a király sajátkezű levele vagy levélkéje.

Monumenta Slavarum Meridionalium, XIX. k. 7. l.

Wesselényi Lippay György esztergomi érseknek. 1664 október 31-éről. Országos Levéltár, Wesselényi-levelek

Monumenta Slavorum Meridionalium, XIX. k 7. l.

Wesselényi Lippay György esztergomi érseknek, 1664 október 31-éröl. Országos Levéltár, Wesselényi-levelek.

BETHLEN MIKLÓS Önéletirása, I. k, 327. l.

Bécsben, úgy látszik, szolga mindig elég akadt, mert a ki a Lajthán innen úr volt is, a Lajthán túl legtöbbje annak is szolgává vedlett!…

Hősünk megtette előkészületeit, hogy november 20-ikán indul; de a kegyetlen sors, Magyarország mostohája, másként rendelkezett. Szép őszi idő levén, szórakozásul vendégeivel mindennap vadászni járt; 18-ikán is, ebéd után, kimentek a kursaneczi, ma Zrínyifalvi erdőbe, hintón, volt ugyan paripa is. A hintóban Zrínyi mellett hátul balfelől Bethlen ült, elől szemben Witnyédy, ez a két beavatott embere, s az úton egy mesét mondott nekik, a mint következik

… «Egyszer egy embert az ördögök visznek volt. Találkozik egy barátja szemben véle, kérdi: Hová mégy kenyeres? Nem megyek, hanem visznek. Kik s hová? Felelék az ördögök: Pokolba. Mond emez: Jaj, szegény, ugyan roszúl vagy, kinél roszabbúl nem lehetnél. Felele: Roszúl bizony, de mégis lehetnék én ennél is roszabbul. Melyre emez álmélkodva: Hogy lehetnél roszabbúl, hiszen a pokol mindennél roszabb. Felele: Úgy vagyon az, de most mégis visznek ők engemet, noha pokolba, de a magok vállán, hátán, hogy már nyugszom addig; de hátha megnyergelnének, magokat is velem vitetnék, mégis úgy is csak azon pokolba mennék, hiszen roszabbul volnék úgy ennél is.*

Ugyanott, 328. l.

Ime a mese példázatul Magyarországra, Erdélyre, és a törökre, németre. Hősünk nem is gyanította, hogy hattyúénekét mondta el, mert három óra múlva a század legnagyobb magyar hőse és költője elvérzett a végzetes vadászaton.

37. EGYKORÚ KÉP ZRÍNYI HALÁLÁRÓL.

De hadd beszéljen Bethlen, a hiteles tanú:

… «Nó, elmenénk vadászni. Zrínyi levetvén a nagy, bő csizmát, melyet a telekes bocskorra is felvonhatott, maga puskával beméne, és szokása szerint csak egyedül bújkálván, löve egy nagy erdei disznót, a gyalogok is lövének egyet a szállónál s vége lőn a vadászatnak. Kisereglénk a hintóhoz, az úr is, hogy immár haza menjünk; estefelé is vala. Azonban odahoz a végzet egy Paka nevű vadászt, ki mondá horvátul: én egy kant sebesítettem, mentem a vérin, ha utána mennénk, elveszthetnők. Az úr mindjárt mondá nekünk Zichyvel ketten, látván, hogy e1 akarunk véle menni: öcsém uraim, kegyelmetek csak maradjon itt; Witnyédynek, Gusich kapitánynak: csak beszélgessen itt kegyelmetek, öcsém uraimékkal, csak meglátom, mit mond ez a bolond, t. i. Paka, mindjárt visszajövök. Csak bocskorban lóra kapott, rövid puska kezében, Paka után nyargala, egy szárd Majláni nevű ifú gavallér, Gusich öcscse inasa, meg egy Angelo nevű kedves olasz inasa és a lovász nyargalának utána; mi ott a hintónál beszélgeténk. Egyszer csak hamar ihol nyargal Gusich; mondja a bátyjának: hamar a hintót, oda az úr: Menénk, a mint a hintó nyargalhat és osztán gyalog a sűrűbe befuték én, hát ott fekszik, még a bal kezében, a mint tetszett, az ütőér gyengén vert, de szeme sem volt nyitva, sem szólott, csak meghala. Majláni így beszélte, hogy a mint Paka után bement a disznó vérin az erdőbe, a míg ők a lovakat kötözték, csak hallják a jajszót; Paka szava volt. Majláni legelébb érkezék, hát Paka egy horgos fán, az úr arczczal a földön, s a kan a hátán; ő hozzá lő, elfut a kan, érkezik Gusich és Angelo, az úr fölkél és mondja: rútul bánék vélem a disznó, de ihol egy fa (melyet csatában is magával hordozott zsebébe), állítsátok a sebnek vérit véle, az arra igen jó. Eléggé próbálták véle, de hijába, csak elfolyt vére, először ülni, azután hanyat fekünni, végre csak meg kelle halni, mert a fején három seb vala: egy bal felől a fülén feljül a feje csontján ment csak, és a kannak agyara a homloka felé szakasztotta rútul a feje bőrit; más ugyan a bal fülén alól az orczáján, a szeme felé, rút szakasztás; de ez a kettő semmi, hanem a harmadik jobb felől a fülén alól a nyaka csigájánál ment be s elé a torka felé ment és a nyakrajáró minden inakat kettészakasztotta; az ölte meg, a vére elmenvén; volt a kezén valami kis körömcsölés, de a semmi sem volt. Rettenetes sírás lőn az erdőben, a legalább való, csak a gyermek is siratta. Azt akarják vala, hogy én vigyem a hírit a feleségének, de én, mint új esméretlen ember, elvetém magamról Zichy Pálra. Fogók a testet és a mely kétfelől erősztős hintón kimentünk volt, abból az üléseket kihányván, abban nyújtóztatók, és én az ablakban ülék és hazáig fejét, mejjét tartottam. Otthonn fejér bársonydolmányba öltöztették és aztán eresztették a feleségét hozzája, a ki eszén sem volt búvában. Így lőn vége Zrini Miklósnak; csuda, olyan vitéz sem lőtt, sem vágott a kanhoz, puska, kard lévén nála »…*

Ugyanott, 328–330. l.

EGYKORÚ KÉP ZRÍNYI MIKLÓS HALÁLÁRÓL.
(Ernst Lajos gyűjteményéből.)

Bécsben pedig már ekkor ideges izgalommal készültek az értekezletre. Perczről-perczre várták az érseket és a nádort, meg a többi főurakat, különösen hősünket, kinek végzetes vadászatáról és szerencsétlen haláláról futár hozta meg a hírt november 24-ikén.* Az udvarban egyszerre másról se beszéltek s a külföldi államok követei a gyászos eseményt sietve jelentették meg haza, a részvét és döbbenet hatása alatt fölvert képzelettel, csodás színezéssel, apró részletezéssel, mintha maguk is épen ama siralmas erdőn jártak volna! Mert a hír szava minden lépéssel, minden közvetítéssel nő és változik.

Monumenta Slavorum Meridionalium, XIX. k. 8., 9. ll.

Gremonville 27-ikén hallotta és azonnal két levélben, két úton, Itálián és Flandrián keresztül, irta meg urának, csakhogy az minél előbb és minél biztosabban értesülhessen róla. «A mint Zrínyi Miklós vadászik vala», –– írja a lovag, – «mondják neki, hogy egy nagy sebesült vadkan megölt egy parasztot és megsebesített egy vadászt. Hát elfogja a türelmetlenség, hogy kövesse és megölje, s csak egyetlen inas kiséretében megindul utána. A mint közel a bokorhoz ér, lováról leszáll, s kezében puskával behatol a sűrűbe; a dühödt vad nekirohan s leüti lábáról; inasa lőni akart, de fegyvere nem sült el. Kissé később emberei összefutottak, kiktől az állat megijedt és megszökött, otthagyva a grófot, ki hét sebtől vérzett, a legveszedelmesebbtől a nyakán aztán elvérzett. Emberei sírva lábra állították, ő vigasztalva szólt nekik: nem lesz semmi baj, de abban a perczben lelkét kilehellte. Ime a vége ennek a nagy alaknak, ki akkora elismerést szerzett.»*

Monumenta Slavorum Meridionalium, XIX. k. 10., 11. ll.

Molin hasonlókép 27-én jelentette a velenczei köztársaságnak a különös és fájdalmas, az egész keresztyénségre legkárosabb veszteséget, hogy Zrínyi Miklós meghalt a legboldogtalanabb és legszerencsétlenebb halállal, mely történhetett. Szórakozásul néhány emberével kiment vaddisznóvadászatra. Lődöztek… A sűrűből 12 vadkan tört elő, az egyik, szörnyű nagy, legelől futott. Miklós gróf csak egy inasával és egy lovászával utána vetette magát, megparancsolta embereinek, hogy a többi 11-re essenek. Az a szörnyű nagy állat egy közeli sűrű bokorba rejtezett. A gróf leszállt lováról, karddal és pisztolylyal kezében a sűrűbe hatolt és lövéssel megsebesítette a kant. Az a golyótól dühödve a grófnak rohant, földre taszította, lábszárain, czombjain, mellén és fején megsebesítette. Inasa és lovásza fölemelte és hét sebtől vérezve egy fa alá vitte, hol mellét verve és bűneit emlegetve lehellte ki lelkét.*

MOLIN ALAJOS velenczei követ jelentése november 27-ikéről, dr. KÁROLYI ÁRPÁD gyűjteményében.

Carafa 29-ikén tudatta a pápával, hogy oda Zrínyi Miklós, ki annyi vitéz tettével örökítette meg nevét. A mult héten, kedden, több barátjával vaddisznó-vadászatra ment. Egy szörnyű nagy vadkant követendő, mely az erdő sűrűjébe hátrált, leszállt lováról, szolgáit a sűrűn kívül hagyta, s egyedül megindult az állat ellen, mely golyótól sebzetten akkora dühvel rohant neki, hogy a földre ütötte, megsebezte a nyakán és fején, mintegy pillanat alatt megfosztotta életétől a nélkül, hogy a saját szolgái segítségére futhattak volna, kik csak sokkal később érkeztek a lármára és oly időben, a mikor már alig szólhatott néhány szót. «Nem vagyok képes híven leírni», ekként zárja be tudósítását a nuncius, «azt a szomorúságot, a mit az udvar és az egész nép érez annak a nemes lovagnak és vezérnek elvesztésén és halálán, ki a maga rendkívüli vitézségével olyan rettenetessé tette nevét, hogy a törökök ennek a szerencsétlen esetnek talán inkább örülnek, mint a reájok nézve oly előnyös békekötésnek.»*

Történelmi Tár, 1894. évf. 581, 592., 593 ll.

Wesselényi Ferencz 30-ikán közölte a szerencsétlen eset hírét Rottal gróffal, ki deczember 11.-ikén értesítette arról Apaffy Mihály fejedelmet. «Ez elmult kedden mint egy hete.», – írja a nádor, – «az az vitéz horvát Bán valami vadászitul berekesztetött erdei disznók vadászatira kimönvén, egyet meglőtt közölök s az mely legnagyobb disznó volt közölök, kiszaggatván az hálót előbb, ment az erdőbe; ő szegény egy puskával le szálván lovárul, az kopók czihára bement a kopók után, és így nagyvéletlenül rárohanván az kopótlan bestia, nagy sebeket ejtett rajta, ugyanazon marczongtató sebekben az nagy kemény vitéz úr talpra állván, szolgáit biztatta: Semmi sem, úgymond, fiaim, hozzátok el az hintómat. Míg az hintóját elhozták, megbágyadván lefeküdt és ugyanottan szörnyű halált holt és egy ilyen véletlen és képtelen halállal mult ki az az dicséretes vitéz, kinek lelke üdvözüljön, kivánom».*

Hadtörténelmi Közlemények, III. k. 708. l.

Mindezen híreket kétségtelenül az udvar köréből nyerték, de Gremonville és Molin, valamint Wesselényi a mellett értesülhettek hősünk híveitől, Bethlentől és Witnyédytől is.

Tudósításuk lényege teljesen egyezik, csak a színezésben, részletezésben tér el egymástól,: ennélfogva a lényeg igaz volta kérdésbe nem jöhet; mert minden esetleges kétséget megczáfol és megdönt az a dolog, hogy érdemileg hasonlóképen írnak és szólnak azok is, közel és távol, kik az udvar körén és befolyásán kívül éltek.

Esterházy Pál, hősünk kedvencze, ki a gyászesetet a szeretet melegével Magyarországra óriási bajnak, örök siralomra méltónak mondja, panaszos megütközéssel hozza fel, hogy a legvitézebb hős, mint második Belizár, ellenségeinek nevetség tárgyaként vonult vissza Csáktornyára és vigasztalást a vadászatban keresett. A szigeten elszaporodott vaddisznókra vadászni ment és embereivel többet megölt. Egy kiváló nagy kant a körülötte állók meglőttek, de az tovább menekült és a sűrűségbe rejtezett. A mint Zrínyi a heves üldözés közben a fekvő vadat meglátta: leszállt lováról, bátran megtámadta; nem is sejtette, hogy a halálba megy, mely eddig kerülte. Mert a mikor le akarta szúrni, az a kíntól dühödten annyira megsebezte lábát, hogy megállani nem bírt, a lerogyottat aztán agyarával úgy összemarczangolta, hogy félholtan maradt ott; de az erőslelkű férfiú még ekkor sem törve meg, vadászkésével keresztül döfte ellenét, mely még elfutott ugyan, de csakhamar elhullt. Másnap megtalálták és Csáktornyára szállíttották. Zrínyi pedig, a magyarok reménye és törökök réme félholtan feküszik vala, mikor szolgái reátaláltak: Jézus és Mária nevének kiejtése után visszaadta örök dicsőségre méltó lelkét teremtő Istenének.

38. A MARS HUNGARICUS ZRÍNYI HALÁLÁRÓL SZÓLÓ RÉSZE.*

… in dumeto quodam vulnere gravem reperit; nec mora descendens ex equo Zrinius aprum solus generose aggreditur, ignorans in mortem se irruisse hactenus semper fugientem. Dum igitur belluam ferire conatur, ecce ex insperato proh dolor! ab apro rabie iam pre vulnerum dolore laborante momento in dextero pede vulneratur, adeo ut stare nequiret, prostratum ergo fatalibus dentibus adeo dilaniat, ut semimortuum relinqueret.

Ime, ez volt vége ama nagyhírű férfinak, Zrínyi Miklósnak, folytatja tovább, kihez hasonló harczost a török ellen, még ennek bizonysága szerint is, nem látott századunk és bár látna a jövőben. Siratta Magyarország az elvesztett Marsát, gyászolták a vezérek az elvesztett atyát, megkönyezték mindannyian az ő szerencsétlenségét; csak versenytársai és az ostobák örültek rajta, s a törökök is a kanizsai és többi végvárakban halála hírét ágyúzva, örömlövésekkel üdvözölték.*

Mars Hungaricus. Budapest, 1895. 83–85. ll.

Mogosich Mátyás légrádi plébános a Bánffyak naplójába röviden szintén bejegyzi, hogy Zrínyi Miklós grófot a vadkan ölte meg. Ott, a szomszédságban, kétségtelenül valamely vadásztól vagy hajtótól hitelesen kellett hallania.*

Tudománytár, IX. kötet. Buda, 1841. 324. l.

Gusich János, Árva vármegye alispánja és Thököly István meghitt embere, Gusich Miklósnak, hősünk udvari kapitányának és vadásztársának rokona, bizonyosan ennek leveléből értesülve, megilletődéssel írja oda naplójába, november 18-ikán

«Örökké siratni való és váratlan történet Zrínyi Miklósnak, a legjelesebb hősnek, sőt az egész keresztyénség védelmezőjének, ki szórakozásból vadászott, megöletése egy vadkan által. Ime, miképen hal el az igaz, és senki sem gondolja meg. Az igaz férfiak elvesznek, a hősi tettek emléke azonban megmarad és örökké virágzik».*

Történelmi Tár, 1889. évf. 445. l

A szerencsétlenség híre a külföldi államok követeinek jelentéseivel Bécsből gyorsan terjedt tovább.

39. ANDRÁS MÜNCHENI KARMELITA GYÁSZBESZÉDE ZRÍNYI MIKLÓS FÖLÖTT.

Velenczébe Bonzi, Beziers püspöke, deczember 6-ikán hallja meg és közli legott Lionneval, hogy a grófot egy vadkan megölte, közli annak a meggyőződésének kifejezésével, hogy Bécsben bizonyosan nem fogják annyira sajnálni; mint a szigetek városában, s a mint általában megérdemli. Az elhúnyt Magyarország leggazdagabb és legtekintélyesebb főura volt; Péter gróf, ki indulatosabb és ingerültebb nála, kétségtelenül eztán is megmarad szándékában, de a püspök már eleve kétségesnek tartja, vajjon a bátyja halála nem fosztja-e meg a kivitel minden lehetőségétől. «Épen össze kellett volna jönniök», zárja be tudósítását, «Péter gróf várában, az ő felesége visszaérkezésekor, kitől nem sokára levelet kell kapnom. Majd elválik, ha ez a szerencsétlenség nem fordítja-e meg a dolgok állását?!»*

Monumenta Slavorum Meridionalium, XIX. k. 250. l.

Münchenben András karmelita barát, Bécs fő- és székvárosának rendes hitszónoka, hősünknek személyes ismerőse, hasonlókép már deczember 6-ikán emlékezett meg róla. A bajor udvar vendégeként az özvegy fejedelemasszony, Ferdinánd anyja kérésére a Szent-Miklós-székesegyházban, a szent ünnepe alkalmából dicsőítő halottas beszédben magasztalta nevét és érdemét, mert a legkitűnőbb vezér, legvitézebb katona, legbajnokabb lovag, legnagylelkűbb hős volt, maga a győzhetetlen Achilles, kihez számos német vezér iskolába járhatott volna. Mégis hogyan veszett el? Szeretetének és rajongásának heve egyszerre versbe csap s pattogó rímekkel adja meg a választ

Éjjel-nappal lankadatlan
törökkel küzködött,
S éltét, vérét ontva gyakran
Győzött minden vész fölött.
Jó Zrínyi gróf mégis oda!
Tudakozod, hogy mikép?
Utoljára (Ah, mily csoda!)
Egy vaddisznó tépi szét!…*

Budapesti Szemle, XXXXVII. k. 1886. 411. l.

Mert midőn jó erőben, egészségben asztalnál ült, jelentik, hogy sok vaddisznót, s köztük egy nagy vadkant láttak az erdőben. Erre az övéivel együtt rögtön kisietett, maga a nevezett vadra egy találó lövést tett, s emberei közül is találta egyik, de az nem esett el, hanem elszaladt; egy parasztot megölt, egy vadászt megsebesített, egy dragonyost messze ellökött, és sűrű bokros helyen vonta meg magát. A jelenvoltak szétoszlottak fölkeresésére. Sajnos, hogy maga a gróf bukkant rá. A gróf leszállt a lováról, bemegy a sűrűbe kutyáival. De mindjárt hallatszott szolgája kiabálása. Mire segítség érkezett, már a mi drága hősünk saját vérében feküdt a földön. Jobb felől nyakán oly mély sebet ejtett a fenevad, hogy vérerei ketté voltak szakítva, fején is egy három újjnyi seb, s a mellett sérülések derekán és lábán, úgy, hogy a jelenlevők hangos sirásra fakadtak. Mind a mellett a hősí lélek nem csüggedt, fölült és sirató szolgáit vigasztalta: «Jobban lesz, majd minden jobban lesz». De a jelenvolt urak egyike látván a vérömlés miatt való gyöngülést, előimádkozott neki s így szólt «Ajánlja lelkét Excellentiád Istennek igaz bűnbánattal». Mire háromszor mellére ütve, kiadta halhatatlan lelkét.*

Budapesti Szemle. id. h. 414., 415. ll.

Két nappal később pedig, deczember 6-ikán, maga Péter gróf értesíti a pápát és a szász választófejedelmet bátyja szerencsétlen és váratlan haláláról, mely a múlt hónap 18-ikán vaddisznó-vadászaton érte. A két levél csak személyi vonatkozásaiban, a megszólítás és hódolat kifejezéseiben különbözik, de tartalmilag teljesen azonos; s úgy látszik, körlevél az ismerős egyházi és világi hatalmakhoz.*

ZRÍNYI PÉTER a pápához. Történelmi Tár, 1894. évf. 594. A szász választó fejedelemhez. Tudományos Gyűjtemény. 1822. x. k, 16. l.

És a mint a hír Bécsből, Csáktornyáról, országról-országra szállt: szerte megzendült és szomorúan búgott a népek zokogó kobza magyarul, latinul, görögül, németül, olaszul, francziául* és ki tudja, még micsoda nyelven? Mert a hőst egész Európa csodálta, az egész keresztyénség megsiratta, hiszen a szeretet szemében nagyobb volt Nagy-Sándornál, Xerxesnél, Hectornál és Epaminondasnál.* S a szeretet nemcsak a magyar énekesek siralmában nyilatkozik meg, de az idegen írók idegen szavú verseiben is. Mert a hősök hőse, népek diadala volt, kinek neve, dicsősége halhatatlan marad! Soha, se török, se tatár le nem verte. A keresztyénségnek oltalma, bástyája, egyenesen Isten választott vitéze, leventék virága, pogányok réme, szivünk büszkesége, hazánk védelme, a legnagyobb hős, kit az Úr a leeresztvén népek egyenetlenségének büntetéseül szólított magához. Halála nagy, pótolhatatlan veszteség Magyarországra és a keresztyénségre, mert véle minden emberi segítség megdőlt! Lelke az égben uralkodik, híre-neve az egész világon él, mert a rettenthetetlen harczosnak, hadverő hősnek szivében bátorság, nevében győzelem, kezében villám, tekintetében fenség lakozott és fegyverével szerencse járt.* A törökök annyira féltek tőle, hogy elég volt mondani: Zrínyi jő, s köztük azonnal riadalom támadt; az anyák is a csecsemőket az ő nevével ijesztették és csitították.* S Góg és Magóg népét valóban megfékezte, Pécset fölégette, az eszéki hidat elhamvasztotta, s oly fényes vitézi sikereket aratott, hogy Bécs, Madrid, Páris és Róma egyiránt tisztelte.* A népek pedig, mondja András barát, mindenfelé szerették, dicsérték, dalban és prózában magasztalták, lelki üdveért miséket olvastattak;* még déli Francziaországban is, írja a marseillei Andler, érczfeliratokkal, isteni tiszteletekkel és misékkel ünnepelték emlékezetét; s mindezt a papság önkényt cselekedte, a mit alig tett vala a királyért is.*

A magyar siralmak megvannak dr. Erdélyi Pál gyűjtemémyében, mely a XVI. és XVII. századi magyar lyra terméseit foglalja össze lehető teljességgel, részint a megjelent nyomtatványokból, részint kiadatlan kéziratokból. Ilyen kiadatlan gyászdala: Régi eleimnek, áldott szüleimnek. (M. N. Muzeum. 1258. Qu. Hung.) Megjelentek: Sírj, könyezz, zokogjál. (M. Könyvszemle, 1891. évf. 131. l.) Oh te Zrínyi Miklós, országunknak fia! (M. Könyvszemle, 1882. évf. 248. l.) Római bölcseknek régi fejedelme. (Thaly Kálmán Vitézi Énekek, I, 194. l.) Panaszolkodással, keserves jajszóval. (Figyelő, 1877. III. 28. l.) A kolozsvári ev. ref. kollégium Zrínyi-példányának egykorú bejegyzése és másolata szerint Barakonyi Ferencz írta Torna várában. Óh, kék égen járó fényes csillagoddal. (Thaly Kálmán: Vitézi Énekek. I. 189. l.) A németeket, a Schilling-féle Poetische Klaget és a Demeter-féle Honor Posthumus darabjait megismertette Bleyer Jakab az Irodalomtörténeti Közleményekben, (1900. évf. 4555. l.) Demeter Györgynek a Witnyédy növeltjének füzetében latin, görög és franczia versek is fordulnak elő. A saját gyüjtésemben a bécsi titkos levéltárból van a spanyol valenciai jezsuita-kollégium pattogó hosszú elegiája: Dignos immortali gloria manes fortissimi Herois Nicolai Esdrini, comitis a Serino, ab apro inter venandum opressi, die XVIII. novembris, anno MDCLXIV. piis lachrymis prosequuntur Rhetores Collegii Societatis Jesu, Valencenis MDCLV; s ennek függeléke az Epitaphium; aztán Gvadagni Péter olasz sonettoja a gróf Czernin-család neuhausi levéltárából Veress Endre másolatában, végre Francisci Erasmus Epitaphiuma a «Hoher-Traur-Saalp» utolsó lapjáról.

DEMETER GYÖRGY: Honor Posthumus. Tübinga, 1664. 17. l.

Mind e vonások a Honor Posthumus egyes verseiből valók.

Naenia Melpomenes Schillingianae das ist: Poetische Klage. Bécs, 1664. 7. l. Honor Posthumus. 10. l. Budapesti Szemle, XLVII. k. 417. l.

Francisci Erasmus Epitaphium. Hoher Traur-Saal. Nürnberg, 1676. 1173. l.

Irodalomtörténeti Közlemények, 1900. évf. 46. l.

ANDLER: Memoria belli turcici, 115. l.

DÖMÖTÖR GYÖRGY GYÁSZVERSE ZRÍNYI HALÁLÁRA.
(A »Honor Posthumus Nicolai Zerini» czímű egykorú nyomtatványból.)

Mindezek a verses és prózás siralmak pedig a követi jelentések és hazai följegyzések módjára határozott egyhangúsággal és bizonyossággal hirdetik, hogy Zrínyi Miklóst a vadkan ölte meg. Érzésük még fájóbb, panaszuk még keserűbb épen a miatt, hogy a hősök hőse, népek diadala oly méltatlan módon, egy oktalan baromtól esett el. A csodálkozásnak és megütközésnek ez a hangja jut kifejezésre Sagredonak, Molin utódjának tudósításában. Aradozva emlegeti, hogy az áldozat soha nem félt sem embertől, sem vadtól, míg egy dühös és sebesült kan aztán hét sebbel leteperte; utána többé nem szólhatott, csak bűne-bánva verte mellét. «A szerencse játéka és a balsors szeszélye» sóhajt a követ, «hogy az oly tüneményes hős, mint Zrínyi Miklós, ki annyiszor tusakodott a törökkel, egy vaddisznó ellen, vadászat esélyei közt lelte halálát».* S ez jut kifejezésre a Priorato nagy történetében is. Az író különösnek tartja, hogy az oly derék vitéz, ki ezerszer forgott az ellenség kezei közt, nem harczon esett el, hanem szerencsétlenül egy vaddisznó agyarától. Ugyanis a mint az erdőn vadászgatott szokása szerint, írja Priorato, egy dühös kan, melyet a vadászok meglőttek, sebes futtában leütötte lábáról és nyakán megsebezte, félholtan hagyva a földön. Emberei, kik az erdőben elszéledtek, elérohanva még élve és térdepelve találták, a mint lelkét Istennek és a Boldogságos Szűznek ajánlta, aztán a szárd Migliani vállára omolva kiszenvedett.* Ellenben Francisci, a ki a négy világrész különböző rangú, állású és szerencséjű egyéniségeinek csodálatos és szomorú történeteit beszéli el, a grófnak végét természetesnek találja, mert a hősök rendszerint keresik, a mi borzasztó és szokatlan, s azzal gyakran váratlan veszedelembe esnek, mint a mi Zrínyink.* Előadásának lényege megfelel a valónak, de a színezése, András barát után szabadon, oly mesés, a részletezése oly merész, hogy méltó a bemutatásra, a mint következik:

JOSEPH FIEDLER: Die Relationen der Botschafter Venedigs, II. k. (Fontes Rerum Austriacarum, XXVII. k.) Bécs, 1867. 110. l.

PRIORATO: Historia di Leopoldo. II. k. Bécs, 1670. 583–584. ll.

FRANCISCI ERASMUS: Der hohe Traur-Saal, oder Steigen und Fallen grosser Herren: fürstellend aus allen vier Welt-Theilen unterschiedlicher hoher Staads-Staats und Glücks-Personen, wunderbare und traurige Verändrungen. Nürnberg, 1676. 1157–113. ll.

«A béke megkötése után a felséges római császár a nemes grófot több magyar főúrral együtt az udvarhoz hívatta. Indulása előtt azonban egy nappal, november 18-ikán néhány nemessel szórakozni vadászatra ment. A mint az ebédnél ül vala, az egyik jő és szól: hogy a hajtásban igen sok vaddisznó bukkant fel, köztük egy igen nagy kan; mire ő felkelt az asztaltól, kisietett és a rettenetes bestiára lőtt, mely azonban a golyóval elinalt és futtában egy paraszton olyan sebet ejtett, hogy a belei kifordultak, aztán egy vadászt sértett meg mind a két lábán, majd egy dragonyost rántott a földre. A nemes gróf lóháton egy inasával a vadat mindaddig követte, míg egy mocsaras bokorban megpillantotta. No, gondolta a jó úr, hogy a vérvesztett állat erőtlenül oda hullt; leszállt tehát lováról, hogy megfogja. Ah, de mi történik? A dühös bestia villámként feltör fektéből, a grófra rohan, feltaszítja, aztán borzasztóan marczangolja, egyik halálos sebet a másik után ejti rajta. Felszakította hasát, hogy a bele kidőlt; összeharapdálta nyakát, felborzolta és kitépte haját és nemes fején olyan lyukat ütött, hogy három újj belefért, egyéb sebeken kívül. Inasa egy pisztolylövéssel megszabadította volna, de a hűtlen fegyver nem sült el. Kardjához kapott tehát, hogy a vadat felkonczolja, de az közben már elmenekült. Nem maradt más eszköze, mint a hangja, hogy embereit segítségül oda kiáltsa. Mikor végre ezek oda futottak, uruk siralmas állapotán sopánkodtak és jajveszékeltek, a gróf, ki csupa vér volt, fölegyenesedett és, megszólalt: «Csöndesen, csöndesen! Nincs semmi veszedelem; mindjárt jobban leszek, egészen jól leszek!»

Aztán kivánságára leültették. Felszaggatott ereiből oly erősen ömölt vére, hogy a fejénél magasabbra szökellt; a vesztés következtében hamar elgyöngült és a földre dőlt. Hol a seb? kérdezte. Nem tudta szegény, hogy egész nemes teste csupa seb. E közben egyik társa észrevette, hogy ereje rohamosan hanyatlik, s a halál jelei mutatkoznak rajta; figyelmeztette azért, hogy lelkét igazi töredelemmel és bűnbánattal ajánlja Istennek, s az imádságot előmondta neki. Bár jól tudja, felelte vissza, hogy utolsó gyónása óta semmi halálos vétket el nem követett, könyörögjenek érte mégis buzgón és adják át feleségének utolsó üdvözletével abbeli kérését, hogy foglalja mindég imáiba!

Aztán mindnyájokat megáldotta, rövid, de bensőséges fohászszal és sóvár epekedéssel a Megváltóhoz fordult, mellét verve, melyből a mindenható Isten e vitéz magyar lovag lelkét egy negyedórai szenvedés után kiszabadította.»*

FRANCISCI ERASMUS: Der hohe Traur-Saal. Nürnberg, 1676. 1171–1172. ll.

Ki kételkedhetnék ennyi és ilyen egyhangú megegyezés után, hogy hősünket csakugyan a vadkan ölte meg Mégis a kétség föltámadt és hagyomány gyanánt a mai emberöltőre szállt. S ott támadt föl először, a hol a veszteségbe a szív a legnehezebben nyugodhatott bele, a családnál. Felesége, a ki eszén sem volt búvában,* a végzetes napon úgy jelenti ugyan a hadi tanácsnak és általa a királynak Bécsbe, hogy urát vadászaton egy vaddisznó ölte meg:* de később sógorával, Péter gróffal, a ki elborulva érkezett Csáktornyára, a vadkan szerepéről egészen hallgat. Az asszony Bonzinak, a velenczei franczia követnek csak ura váratlan haláláról ír;* a gróf ismeretes körlevelében a pápának és szász választónak csak bátyja vaddisznó-vadászaton való elhunytáról beszél.* A mi korántsem a véletlen kifejezés eredménye, hanem a belső meggyőződés visszaverése. Forstall Márk a család titkos történetében kétszer is döntő bizonyítékot szolgáltat e mellett. Könyve elején tüzetesen foglalkozik a szerencsétlenséggel. «A szerencse gyakran azokat, kiket legtöbb ajándékával halmozott el, mostohább sorsa tartogatja; s a nagy hősök élete és halála egyiránt csodás, a mint a népek történetéből ismeretes. Zrínyi Miklós november 18-ikán, a szigetén elszaporodott vaddisznókra vadászott, a mikor társai és cselédei mellőle elszéledtek, vagy inkább ex professo magára hagyták, állást foglalt egy sűrűben, mely lesre alkalmasnak kinálkozott. Egyszerre három lövés hallszik, emberei előfutnak; a hőst a földön heverve vérében találják, ki mégis segítség nélkül fölkel és erősíti, hogy nincs semmi veszedelem. De a körülte állók figyelmeztetésére imádságba fog, melleverve lelkét Istennek és a Boldogságos Szűznek ajánlja; aztán ereje rohamosan fogyván, egy negyedóra alatt kiszenvedett. Senki sincs, a ki a gyászesetet a vadkannal látta vagy a mi különben történt. Sebeiből és lábszárainak szakításaiból az következtethető, hogy arczát és tekintetét arra fordítja vala, honnan a kutyák ugatását hallotta; hogy a vadkan hátul rohanta meg és leütve a nyakát széttépte. Sebe a szeme alatt még a tapasztaltaknál is gyanút keltett, hogy golyótól ered, mely a keményen küzdő vadra czélozva azt érte, a kit legkevésbbé kell vala. Mi ha megtörtént, kétségtelenül nem rosszhiszeműen történt, bár különböző nemzetű férfiak voltak azon a vadászaton».* Forstall később, könyve végén, a hős pályájának rövid emlékezetében, ismét úgy nyilatkozik, hogy annyi halhatatlan csodatette után vaddisznótól, de bizonyosan vaddisznó-vadászaton esett e1.*

BETHLEN MIKLÓS Önéletirása, I. k. 330. l.

A császári és királyi hadi levéltárban. 528. k.

Monumenta Slavorum Meridiovalium XIX, k, 249. l.

Történelmi Tár, 1894. évf. 593. l. Tudományos Gyűjtemény, 1822. X. k. 16. l.

FORSTALL MÁRK: Stemmatographia familiae Zriniana, 48–49. ll.

Ugyanaz, 149. l.

Ám a családi történetírónak ez az egész elbeszélése a a szeretet gyanújából fakad s merő tévedésen alapszik. Az övéi nem tudták elhinni, nem akartak belenyugodni, hogy a ki annyiszor forgott a harczban pogánynyal és bujdokolt az erdőn vaddal küzdve, most ilyen tehetetlenül vérzett el; mert csakugyan csoda, hogy olyan vitéz sem lőtt, sem vágott a kanhoz, puska, kard lévén nála. Nem magyarázza meg egyéb, mint a hátul, orozva való megrohanás és lábáról leütés. De lesbe állásról, emberei elszéledéséről vagy magára hagyásáról szó sem volt. Bethlen, Zichy, Witnyédy és Gusich kapitány a szekérnél beszélgettek, a szárd lovag, Migliani, a Gusich öcscse, Angelo, az ő kedvencz olasz inasa és lovásza nyargaltak utána. S maga elől, Paka után, bement az állat vérin a sűrűbe. Háromszoros lövés sem hallszott, csak egy jajszó, a Paka szava. A hős még védtelen helyzetében sem kiáltott, bizonyára magához méltatlannak tartotta. Migliani rohant be legelébb: hát Paka egy horgos fán, az úr arczczal a földön, s a kan a hátán; ő hozzá lőtt, mire az állat elfutott. De ez a lövés az arczczal földön fekvőt szeme alatt nem találhatta, ha csak a föld alól nem jő vala. Más lövés pedig nem volt, mert a mikor a fiatal Gusich és Angelo oda értek, már lőni sem kellett. Különben az a seb szeme alatt rút szakasztás volt, mely a bal fülön alól kezdődve az arczon a szem felé húzódott, minőt gömbölyű golyó nem üt.*

BETHLEN MIKLÓS Önéletirása, I. k. 329. 330. ll.

40. PRIORATO TÖRTÉNELME III. KÖTETÉNEK CZÍMKÉPE.

A gyanú aztán másutt is megébredt. Mert a nép korszakos és kedvencz hőseinek hirtelen elmúlásában rendszerint titokzatosságot és erőszakot keres, hiszen természetes vagy véletlen módon miként is halhatnának meg? S képzelete bűvös erejéből kihajt a monda, kivirul a legenda és száll szájról-szájra tova. Így fogan meg és terjed a Zrínyi golyóokozta vesztésének mondája is, aztán egyre alakul és változik, mert a gyilkosság nem maradhat tettes és megokolás nélkül. Priorato, a ki megírta a végzetes szerencsétlenséget a maga igaz voltában, története újabb kötetében már följegyzi, hogy hősünket nem a vaddisznó ölte meg, a mint híre járt; hanem egy golyó a szeme alatt, melyet aztán a fejében meg is találtak; a nélkül, hogy tudnák, ha valjon a golyó egy vadásztól eredt-é, Nádasdy fölbérléséből, vagy a saját inasától, Angelótól, a ki a vadkant akarta megsebesíteni és urát lőtte meg.* Hogyan jöhetett Nádasdy ebbe a gyűlöletes gyanúba? Voltak ugyan összeütközései hősünkkel, de az ilyen alacsonyságnak fölötte állt. Hogyan lőhette volna meg urát Angelo, a ki a szerencsétlenségen ott se volt, csak később érkezett a fiatal Gusichcsal? S hogyan találták volna meg a golyót az áldozat fejében, mikor meg se lőtték és sebe a szeme alatt a vadkan agyarának rút szakasztása volt?* Cserei már más változatát tudja a gyilkosságnak. Rémmesébe illő leleménynyel meséli el Zrínyi párviadalát a vadkannal: hogyan lövi ki előbb reá puskáját, töri el aztán pallosát, hogy megy neki szabad kézzel, nyomja le a földre, ül a hasára, ragadja erősen két fülét a két kezébe, minél fogva az állat alatta csak meg se mozdulhat; hogy nyúl aztán övéhez, a hol kése hüvelyében, mire a vadkan fél fülén felszabadulva és megkönnyebbülve sebesen megrázkódik, ellenét leveti hasáról, fölibe kerekedik, agyarával hozzája vág és a torkát kihasítja: így veszti el. «Vagyon olyan hír is, hogy az osztrák udvar ölette volna meg azért, mivel a magyarokat a király ellen fel akarta lázasztani. Nyiltan nem mertek vala belekapni, nagy fizetéssel tehát alattomban megfogadtak egy német vadászt, hogy valahol a vadászaton lőjje le, s e miatt kellett meghalnia 1666-ban. Igaz-é, nem-é? Én bizony nem tudom; a mint hallottam, úgy irtam.»* Hogyan volna igaz, mikor az egész leírása költemény? Még a halál idejét sem tudja, nemhogy a körülményeit ismerné. Hiszen az osztrák udvarról beszél, a hol épen hősünket perciről-percire várták;* s német vadászt emleget, a minő a vadászaton nem is szerepelt. Mert voltak ugyan ott Forstall szerint különböző nemzetű férfiak magyarok, olaszok, horvátok, kiket névről ismerünk; de német egy sem volt.

PRIORATO: Historia di Leopoldo cesare; III. k. 730. l.

BETHLEN MIKLÓS Önéletirása, I. k 329–330. l.

CSEREI MIHÁLY Históriája. Pest, 1852. 31., 32. ll.

Monumenta Slavorum Meridionatium, XIX. k. 8. l.

S ha ilyen gyönge alapot rak Priorato és Cserei, hogyan állhat meg az az egész alkotvány, melyet ezen az alapon Dervarics Kálmán épít? Pedig hosszas készülődéssel és nagy erőlködéssel újítja fel a vádat, hogy Zrínyi Miklóst a bécsi kormány ölette meg* s az orgyilkost Póka István fővadász személyében a bécsi futár fogadta fel.* Ez állítása bizonyításában előbb Priorato és Cserei fentebb idézett szavaival érvel; de maga is ellenük mond. Mert sem Priorato, sem Cserei nem szól a bécsi futár közvetítéséről és a Póka fölbérléséről; sőt az egyenesen Nádasdyt nevezi felbujtónak, ez német vadászra fogja az orgyilkosságot. A miben egyezik velük, czáfolásra nem szorul; a miben eltér tőlük, ép oly alaptalan szóhagyományból merít, mint azok. S aztán a maga bizonyítékára hivatkozik. S kétségtelennek állítja, hogy hősünket csakugyan Póka István lőtte főbe. Mert a Magyar Nemzeti Múzeum régiségtárában szerinte van egy puska, ezüstlapú agyán a következő felirással: «Én vagyok az a puska, melylyel Póka István fővadász Zrínyi Miklós grófot, vaddisznótul űzve, az ottoki erdőben, Muraköz szigetén, 1664 november 18 ikán elejtette. » S a puskát az eset örök emlékezetére a tettes unokája, Póka Gábor, 1755-ben az uradalom összeírójának, Benyovszky Pálnak ajándékozta.* Az egész képtelen, naiv mese. Mert az ilyen ereklyével egyetlen család sem szokott kérkedni; mert a vadászat nem az ottoki erdőn, Perlak mellett, hanem a kursaneczaiban, Csáktornya alatt folyt; mert ilyen felírású puska, a mint Szendrei János kimutatta, a Múzeum régiségtárában nincs és nem is volt! A gyanúba vett fegyver sokkal későbbi, egész művezeténél és szerkezeténél fogva arra mutat, hogy kétségtelenül a XVIII. század első feléből való; azzal ugyan 1664-ben Magyarország legnagyobb vitézét senki agyon nem lőhette!*

DERVARICS KÁLMÁN: Gróf Zrínyi Miklós, a költő halála. Szombathely, 288r. 17. l

Ugyanaz, 18. l.

Ugyanaz, 20. l.

Dr. SZENDREI JÁNOS szives értesítése 1901 június 21-éről.

De nem lőhette-e meg önmagát? Nem volt-e öngyilkos? Mert az orgyilkosság meséje mellett az öngyilkosság tehetsége is szóba került. Az a föltevés politikai elfogultság és faji gyűlölség sugallata, melyet az ösztöneivel és indulataival itélő nép jóhiszeműen terjeszt tovább; ez a személyi és tárgyi oknyomozás teljes hiányában a hős jellemének és a szakirodalomnak felszínes ismeretéből ered s csak a műkedvelő történetírás és újszerűsködő gondolkozás veszi komolyan; mind a mellett ha azzal a föltevéssel leszámoltunk, reményünk szerint ezzel is végkép le kell számolnunk, hogy elvégre az önkényes lelemény minden csillogó buboréka elpattanjon és elfoszoljon, mert még azt sem lehet elmondani egyikről is, hogy szép mese, ködkép, tündérjáték, levén a mese mind a két változata megejtő érzésnek vagy megtévedő tudatlanságnak szüleménye. Le kell számolnunk az öngyilkossággal is, annyival inkább, mert újabban megint kisért. A párisi nemzetközi történelmi kongresszuson Bertha Sándor, a franczia fővárosban élő derék hazánkfia, ki zenész létére olykor irodalommal is örömest foglalkozik, előadást tartott «Zrínyiről, a költőről», nem valamely új részlet felkutatásával, hanem egész pályája összefüggő feltüntetésével, «oly irói mezbe öltöztetvén a magyar dolgokat, mely a franczia hallgatóra, olvasóra nézve élvezetessé teszi azokat». S talán épen e francziás mezbe öltöztetés végett az öngyilkosság halálmódja mellett foglalt határozott állást.* Hiszen párisi ember előtt nagy összeütközésekben és válságokban a megoldásnak és szabadulásnak mi természetesebb és csattanósabb útja, mint egy golyó, a lŕ Boulanger. Egészen új és korszerű! Csakhogy Zrínyi nem a mi időnk fia volt, kinek lelkéből a természettudomány hatása, az oltárromboló kétely elhatalmasodása kiirtott minden hitet. Az ő lelke mélységes és igaz, megható erkölcsi komolysággal bízott Istenében, a másvilági életben, a jók jutalmában, a gonoszak büntetésében, szinte megrendítő közvetetlenséggel szólitja hazafias vállalkozásának megrontóit Isten itélőszéke elé:* az ilyen vallásossággal az öngyilkosság össze nem fér. Aztán politikai felfogásával és helyzetével sem egyezik meg. A gyalázatos békének megakadályozására való törekvése az ő legjobb meggyőződése szerint jogos és törvényes volt, egyenesen az alkotmány adta kezébe a fegyvert, a mi nem indíthatta arra, hogy maga ellen emelje; az udvar pedig, ha az elkövetett sérelmei és igazságtalanságai miatt félt is tőle, összeköttetéséről semmi megfoghatót nem tudott, a mi meg nem kényszeríthette, hogy megtegye. S épen nem az az ember volt, a ki merőben a fölfedezés lehetőségének árnyékától megijed és halálba menekszik, a mikor még egész nyugodtan és biztosan menekülhetett volna szárazon és vízen, olasz és franczia földre. Az ő nemzedéke kétségbeesett helyzetében sem folyamodott öngyilkossághoz, nem az élő hit erejénél fogva; ott a példa: öcscse, Péter gróf, Nádasdy és Frangepán. S ő folyamodott volna, a ki mindeniknél férfiasabb, elszántabb és hősebb? Nem és nem! Sőt ellenkezőleg, készült Bécsbe, a mint Molinnak megírta és Gremonvillenek megiratta, a jövendő háború előkészítése végett. Különben hiteles tanú, Bethlen Miklós írja: «csuda, olyan vitéz sem lőtt, sem vágott a kanhoz, puska, kard lévén nála».* Ha sem lőtt, sem vágott, hogyan ölhette volna meg magát?!

Dr. LÁNCZY GYULA ismertetése. Századok, 1891. évf. 512. l.

Történelmi Tár, 1888. évf. 608. l.

BETHLEN -MIKLÓS Önéletirása, I. k. 330. l.

Eh, legyen vége hát örökre minden mesének, mondának, legendának. Ha mindez a sok nyilvánvaló és döntő bizonyíték kétségbevonhatatlanúl meg nem czáfolná is, megczáfolnák elvitázhatatlanúl sebei magok. «Fején három seb volt, » – mondja a szemtanú Bethlen, – «egy balfelől a fülén feljül a feje csontján ment csak, és a kannak agyara a homloka felé szakasztotta hátul a feje bőrit; más ugyan a bal fülén alól az orczáján, a szeme felé, rút szakasztás; de ez a kettő semmi, hanem harmadik jobb-felől, a fülén alól a nyaka csigájánál ment be, s elé a torka felé ment és a nyakra járó minden inakat kettészakasztotta; ez ölte meg, a vére elmenvén; volt a kezén valami kis körömcsölés, de a semmi volt.»* Hol az a golyó a világon, mely először a bal fülön feljül a fejcsonton és homlokon szaladjon végig, aztán megfordulva a bal fülön alól az arczot szántsa fel a szem felé; majd átkerüljön a jobb fül alá s a nyakcsigánál bemenve a torokig fusson s a nyakrajáró minden eret kettészakaszszon, végre a kezet körömcsölje össze?! Ilyen marczangolást sem orgyilkos, sem öngyilkos golyója nem tehet, csak egy dühödt barom vagdosó agyara. Az egész szerencsétlenség egy hirtelen és véletlen pillanat műve volt: a vadkan hősünket hátul, orozva rohanta meg, leütötte lábáról és elbánt vele, mielőtt ő védekezhetett volna. Paka pedig a veszedelemben eszét vesztve egy horgas fára szökött, s a rémülettől megigézve lőni vagy nem mert, vagy nem tudott.

Ugyanaz, I. k. 329–330. ll.

41. EGYKORÚ KÉP ZRÍNYI HALÁLÁRÓL.

«Rettenetes sírás lőn az erdőben, a legalábbvaló, csak a gyermek is siratta. »* Ellenben az udvarnál halála hire vegyes érzelmeket keltett. Bonzi gyanítása, hogy Bécsben az áldozatot nem fogják annyira szánni, mint a szigetek városában, s a mint általában érdemli, csakugyan beteljesült. Mert bár az udvarban Carafa szerint hivatalosan nagyon sajnálták: mégis széltére beszélték és hitték,* hogy a király a veszteséget nem igen bánja, sőt a kormány egyik-másik tagja örült, hogy a félelmetes embertől megszabadult, ki a törökök botrányköve, a béketörés oka, s az ujra lobbanható tűz eleven szikrája volt. S ez, örömét nem igen tudta palástolni.* Porcia herczeget azonban a gyászeset mélyen elszomorította. Mert bár ura féltékenykedése miatt a hősnek önálló parancsnokságra törekvését, sérelmei orvoslásával és kárai megtérítésével, hathatósan nem is támogatta, nem akarva hatalmát növelni: egész erkölcsi jelentőségét, hadi értékét mégis érezte, s Gremonville előtt beismerte, hogy Lipótnak szüksége volt az ő életére, hirnevére, vitézségére a törökök ellenében, kik annyira remegtek tőle, hogy a békében azt kérték a királytól, mikép foszsza meg bánságától s ne ereszsze többé Horvátországba;* s annyira megvidultak halálán, hogy a kanizsaiak három napon keresztül égették az örömtüzeket és ontották az üdvlövéseket.* A lovag ennélfogva arra a meggyőződésre jutott, hogy a királynak minden féltékenykedése ellenére meg kellett volna a grófot magának tartani, mert a törökök féke és réme volt, urának legerősebb támasza, elégületlenségében legfélelmesebb pártosa, ki egyedül támaszthat vala fölkelést Magyarországon, a többi főúrnak nem levén sem elég tekintélye, sem elég eszköze.*

Ugyanaz, I. k. 330. l.

Monumenta Slavorum Meridionalium, XIX. k. 250., 10. ll

JOSEPH FIEDLER: Die Relationen der Botschafter Venedigs, II. k. (Fontes Rerum Austriacarum. XXVII.) Bécs, 1867;. 110. l.

Gremonville horvát generalatust említ ugyan, de voltakép a bánságot érti alatta; a mi kitetszik abból, hogy Péter grófnak bánságra törekvését a generalatusra való törekvésnek mondja. (Monumenta Slavorum Meridionalium, XIX. k. 10. l.) A generalatust nem 1664 végén, hanem később, 1669 májusában kereste, a mikor a generalis, Auersperg Farkas haldokolt. (PAULER GYULA: Wesselényi Ferencz nádornak és társainak összeesküvése, I. k. 254. l.)

Monumenta Slavorum Meridionalium. XIX. k. 12. l. S JOSEPH FIEDLER: Die Relationen der Botschafter Venedigs, II k. (Fontes Rerum Austriacarum. XXVII. k.) Bécs, 1867. 110. l.

Monumenta Slavorum Meridionalium XIX. k. 10. l.

Egy hét múlva már hire szállongott, hogy a grófnak csakugyan volt ilyen terve, s Gremonville meglepetésére épen az ő királyával bensőbb összeköttetésben állt, sem mint maga sejtette, mert állítólag XIV. Lajostól személyesen nehány levelet kapott, s az utolsó Csáktornyára halála után érkezett meg. «Nem tudom,» – jelenti a lovag deczember 4-ikén urának – «Velencze követe cselből mondta-e nekem az én vélekedésem kifürkészése végett, hogy az egyik miniszter erősen bizonygatta előtte, mikép a köztársaság pénzt adott a grófnak vára fölépítésére, sőt jó értesülés szerint Francziaországgal egyetértésben azt tanácsolta neki, hogy Lipót ellen pártot ütve álljon Magyarország élére. Igyekeztem vele elhitetni, hogy mindez mendemonda, alaptalan féltékenykedésből, s Felséged érdekei nagyon távol esnek az efféle czélzattól.»*

Ugyanaz, 12.

Kétségtelen dolog, hogy mindebben akadt mende-monda, de nem mind volt az. A hír elszólásból vagy gyanakvásból megindult, s a mint lappangva, felkapva tovább terjedt természetesen mindég gyarapodott. Annak semmi nyoma, legalább a történeti kutatás eddig ki nem derítette, hogy hősünk Velenczétől pénzt kapott volna, vagy XIV. Lajossal személyesen levelezett volna; nem is deríthető ki soha, a mi meg nem történt. Hiszen ha a királylyal egyenes érintkezésben áll, akkor sem a Bonzi, sem a Gremonville közvetítésére szüksége nincs, fölöslegesen, nagy kerülővel tervébe, titkába idegent nem avat; mert senki jobban nem tudta, mint a ki maga tanította, «hogy nem titok az, a mit sok ember tud».* Még kevésbbé kezdhette ezt a személyes érintkezést az ötvenes évek derekán, 1656-ban vagy 1657-ben, a mint két nyomorult jobbágya, Sprinsich András és Horváth György, halála után 12 esztendővel el akarta hitetni,* hiszen akkor Lajos, a 19 éves léha fejedelem helyett egészen anyja, ausztriai Anna és a biboros Mazarin uralkodott, a fiatal kéjenczczel mit akarhatott volna, mit annyival inkább, mikor becsületes magyar szive minden várakozásával Rákóczy Györgyön csüngött, ki szerencséjének, hatalmának, dicsőségének épen delén előtte a jövendő nemzeti nagyság igérete és záloga volt? Sprinsich és Horváth hallott valamit a franczia összeköttetésről, de rosszúl, s összekötötte még rosszabbúl az erdélyi fejedelemmel való barátsággal, a mi akkor még nem volt tilos; aztán a feladás jutalmának reményében a két nyomorult följelentette néhai urát; de vádaskodásával felsült, mert bizonyítani egyik sem tudott. Hősünk közvetlen érintkezésben – akár levélileg, akár követileg a franczia királylyal nem állt. Ellenben bizonyos a Zrínyiek velenczei tervének és a Witnyédy felköszöntőjének, a Miklós gróf kiviteli módjának és az öccse hive velenczei előterjesztésének egyezéséből, hogy Péter gróf hősünk egyetértésével közeledett Bonzihoz és általa XIV. Lajoshoz. S ha hősünk maga közvetetlenűl nem levelezett és nem érintkezett is, közvetve Péter öccse és Bonzi püspök révén tárgyalásba ereszkedett a franczia királylyal, mert a mit Péter kért és ajánlt, az a kettőjük nevében szólt. S halála egyelőre, legalább rövid időre megszakított minden kalandos tervezgetést, mert a végzetes szerencsétlenség következtében Péter gróf megzavarodva, határozatlanúl és tétlenül maradt; az esztendő végéig sem emberét hiteles felhatalmazással és pontos utasítással Velenczébe vissza nem küldötte, noha annak három hét alatt, deczember elejére kellett megtérnie, sem maga Bonzinak a feleségéhez intézett részvétiratára nem felelt, noha az mellékesen felhivásul szolgált, hogy a dolgok állására, a jövő alakulására nyilatkozzék.* Bátyja nélkül, a kin voltakép az egész dolog megfordult volna, egyelőre tétovázott és hallgatott: csak felesége, ez a merész és nagyravágyó asszony, sodorta később ismét a cselekvésbe. És bizonyos az özvegy leveléből, melylyel gyászát Bonzinak, deczember 8-ikán, bejelentette, hogy hősünk részese volt a velenczei kezdeménynek, a püspökhöz és királyhoz fűzött tervezgetésnek. «Ismerve a kegyet,» mondja nyomatékosan a szerencsétlen özvegy, «melyet boldog emlékű uram és férjem Nagyméltóságod részéről tapasztalt, valamint ama belső hódolatot, melyet ő táplált Nagyméltóságod és a legkeresztyénebb király iránt, kötelességemhez képest nem mulaszthattam el Excellenciádat értesíteni az ő váratlan haláláról, mely a múlt hónap 18-ikán érte, a legalázatosabban esedezve, hogy tartsa meg jó indulatát tovább is velem és vigasztalan árváival szemben; és ajánljon bennünket a legkeresztyénebb királynak oltalmába, melybe a néhai gróf úr életében minden reménységét vetette. »* Bizonyosan nem a régi pénzbeli adományért, hanem a jövőre nézve a maga és nemzete pártfogásáért. A Bethlen Miklós csáktornyai megbizásából, Gremonvillenek iratott értesítéséből kétségtelen, hogy ezt a pártfogást fegyveres és anyagi segítség alakjában a bécsi követ közvetítésével maga is keresni kivánta, Molin szerint az új török háború megindítására, mivel csakugyan, a mint özvegye irja vala, a franczia királyba vetette minden reménységét.

GRÓF ZRÍNYI MIKLÓS Hadtudományi Munkái. Budapest, 1891. 282. l.

Sprinsich András és Horváth György a maguk és más muraközi jobbágyok nevében panaszos följelentést terjesztettek 1676-ban sérelmeikről ő felségéhez Bécsbe, úrnőjük, Zrínyi Miklós özvegye ellen, sőt legelső sérelmükben néhai jó uruk ellen is, kit felségsértéssel vádolva feladtak, hogy valami 20 esztendővel azelőtt követeket küldött Erdélybe a fejedelemhez és Francziaországba a királyhoz, kinek ajándékba 10-11 lóval kedveskedett. Lipót a magyar kanczellária egyetértésével a panaszos sérelmek, illetőleg a felségsértés vádjának megvizsgálására Calnucci Vilmos belső-austriai kormánytanácsost a kormányi titkárral küldötte ki július 24-ikén, a ki a titkár kiséretében csakugyan megjelent október közepén a Muraközön és Szent-Ilonán, a pálosok kolostorában hit alatt, a hamis eskütől való megintés után kihallgatta a feladókat (Primási Ltár, Fasc. 28. Nro 480.). Előbb, október 15-ikén Sprinsich András vallatása folyt, kinek állítása szerint tudja Lippich Márton, miért küldött ura Erdélybe és Francziaországba, s tudják Káldy György és Pechler János, főlovász, kik a franczia királynál követekül jártak ; ellenben ki volt az erdélyi követ, nem tudta megmondani: de a légrádiakra utalt, a kik bizonyosan jól tudják.

Leveleket, Írásokat nem látott s nem is tud az ilyenek tartalmáról. Másnap, 16-ikán, Horváth György vallott, és azt beszélte, hogy Pechler János beliczei lakos, Kanizsa utolsó megszállása előtt 5-6 évvel, gróf Zrínyi Miklós nevében Francziaországba ment és 10-11 lovat vitt ajándékba a királynak. Egyebet nem tud, más dolgot nem ismer, így azt sem, hogy Rákóczynál ki járt? Ha valaki többet írt, feleljen róla. A két feladó azonban ezzel a vallomásával magára maradt, noha a följelentésben Horváth erősítette, hogy a franczia királyhoz való küldetést az egész sziget tudja, Sprinsich pedig azt irta, hogy Peckler maga mondta Antalovich Márton bécsi lakosnak, valamint azt is, hogy XIV. Lajos mind neki, mind társának, Falusinak, egy-egy aranylánczot ajándékozott. S ez a név eligazít és felvilágosít bennünket. Mert a kérdéses időben Falusi, úgy látszik, csakugyan külföldön járt követül és csakugyan lóajándékkal. Nevezetesen Witnyédy István 1657 márczius 27-ikén egyebek közt arra kéri Sárkány Istvánt, Zrínyi emberét, hogy tudósítsa: ha elment-e «Falusi uram» a mainzi választófejedelemhez? (Witnyédy I. levelei: 1. k. 49. 1.). Mert hősünk vagy a maga kezdeményezéséből, vagy az ő tanácsára Schönborn János Fülöp választónak, a magyar nemzet e szives barátjának, lovakkal akart kedveskedni; sőt szó volt egyenesen Witnyédy ajánlatára a würtembergi herczeg megajándékozásáról is, kinek az ügyvéd maga már előbb küldött magyar lovat. S hősünk ezt az elhatározását eleve jelezte hivének, ki helyeselve fogadta. «Igen méltóságosan cselekeszi Nagyságod, felelte vissza márczius 2-ikán (1. k. 41. 1.), a mainzi választófejedelemnek való kedveskedést, csak ő is embere lenne az viszonzásban... Az Würtenberg herczegnek való lovak, szőnyegek és sátor elküldése, ha lehet, jó, ha nem lehet, az is jó, az honnand, úgy gondolnám, megtérne jutalma, vagy szép fegyverrel, vagy más kedveskedéssel, mert csak azon paraszt lovamat sem akarják jutalom nélkül hagyni; oda nem kellene maga alá való ló, hanem csak ménesbe való szép török, s ha lehetne, csak kettő, az mint tudom, maga érettek küldene. Távoztasson isten, Nagyságodtól olyat kérjek vagy javalljak, mely méltóságos nemzete dicsőséges hirének meghomályosítására volna vagy lehetne.» Ime, Falusi ebben a küldetésben járt külföldön, valami 20 esztendővel azelőtt és 5-6 esztendővel Kanizsa utolsó megszállása előtt, nem a franczia királynál, hanem a mainzi magyar-barát választófejedelemnél, kinek a török ellen való birodalmi segély megszerzésében mindég jelentékeny befolyása volt; s ebben a küldetésben ki lehetett volna jobb kisérője más, mint a főlovász? Sprinsich és Horváth hallott valamit a franczia érintkezésről, de rosszul, s hallott valamit a Falusi és Pechlar kiküldetéséről, de még rosszabbul; s ezt az ártatlan követséget a Péter gróf összeesküvésének szállongó szóhagyománya vagy hatása alatt a franczia királyhoz való követségképen adta fel, s összekötötte az erdélyi fejedelemmel való barátsággal, csakhogy néhai jó uruk felségsértése és hűtlensége még állhatatosabb és súlyosabb legyen: de a két nyomorult egyebet felhozni, mint a följelentésében, nem tudott; sőt Sprinsich önmagával is ellenmondásba került, mert följelentésében Falusit és Pechlert, vallomásában Káldyt és Pechlert nevezi meg követekül, kik XIV. Lajosnál jártak. A vizsgáló biztos átlátott a szitán, fölismerte czélzatukat és ellenük fordította a vádat: miért hallgattak eddig? Hűtlenséget és csalárdságot hallgatással is el lehet követni, ha föl nem jelentik, a mit elhallgatni és elmulasztani nem szabad. Ilyen pört halálozás után könnyű indítani, hogy a megholt elitélésével nevét meggyalázzák és örököseinek birtokait elragadják. Azonban nemcsak a rossztól, de a rossznak föltevésétől is óvakodni tartozunk. S minden köteles hódolattal úgy itélt, hogy előbb ki kell hallgatni Antolovich Márton bécsi horvát lakost eskü alatt, hogy mit hallott Pechler Jánostól franczia küldetéséről, s ki kell hallgatni Pechler Jánost magát, hogy mondja el pontonként, mit tárgyalt a franczia királylyal; hasonlókép ki kell hallgatni Lippich Mártont, egykor Miklós gróf bizalmasát, most a család ügyvédjét, miért küldötte a gróf Francziaországba? A meddő vizsgálat, úgy látszik, elmaradt, de ha megtörtént is ezek az ártatlan mainzi küldetésnél egyebet nem vallhatták. (Primási Ltár, Fasci-culus 28. No. 483 )

Monumenta Slavorum Meridionalium, XIX. k. 246., 250. ll.

Ugyanaz, 249. l.

Mindennek tisztázása után már most könnyen megállapíthatjuk, mennyit nyomhat Nádasdynak amaz állítása, hogy a franczia érintkezést hősünk kezdette meg.* Nem sokat, mégis valamit. Mert az első lépést nem ő tette, hanem öccse a Reifemberg megbizásával; a velenczei kezdeménynek, a hódoló ajánlásnak azonban már ő is részese volt s Gremonvillehez először ő közeledett. Igaz, hogy a mikor a velenczei ajánlás történt, Nádasdy nem értesülhetett róla, mert a Zrínyiekkel ép az idétt barátságban se volt, hiszen Miklósnak Új-Zrínvivára alatt az udvar ösztönzésére egyenesen megtagadta az engedelmességet;* de később Péterrel belső viszonyba jutott, a franczia segítség keresésére szövetséget kötött, s ekkor tőle eleget hallhatott a dolog előzményeiről: hősünk törekvéséről és szerepéről is. Azért állításának ha nem is sok, valami súlya, közvetett bizonyító ereje mégis van, – támogatja eddigi erősségeinket.

PAULER GYULA: Wesselényi Ferencz nádor és társainak összeesküvése. II. k 177. l

Monumenta Slavorum Meridionalium, XIX. k. 5. l.

A franczia segítségben, sőt a franczia szövetségben a Zrínyiek egész jóhiszeműen reménykedtek, s annak viszonzásául, a mint emlékezhetünk, XIV. Lajosnak felajánlták a magyar koronát,* maguknak az új állapotban csak valami előkelőbb hivatalt kivánva.* Mi lehetett ez az előkelőbb állás? Péterre nézve nem tudjuk, csak gyaníthatjuk; de Miklósra nézve megmondhatjuk: a kormányzóság. Nevezetesen Ruzicsky Gáspár, Nádasdy meghitt embere, ki vallomásaiban ép oly jól értesültnek, mint megbizhatónak mutatkozik, azt állítja, hogy a mozgalom részesei elhatározták, mikép a franczia királyt Magyarország királyának választják s a kormányzói tisztet Zrínyi Miklós gróf viszi.* Az állítás első fele kétségtelen a Bonzi jelentéséből és XIV. Lajos feleletéből;* következéskép a második felének is minden valószinűség szerint igaznak kell lennie, - igaznak annyival inkább, mert a dolgok állásánál, az események logikájánál fogva más megoldás nem következhetett. Ha Lajos a Zrínyiekkel szövetkezik, az új török háborúban pénzzel és sereggel segíti és diadalra emeli ügyüket, s kezükből a magyar királyi koronát elfogadja: maga helyett sem a három éves kis trónörököst, sem más franczia királyi herczeget a kormány vezetésére abba az országba nem küldhet, mely régi királya idegen minisztereinek alkotmánysértései miatt cserélt urat. A kormányzói tisztet nem adhatta volna másnak kezébe, mint a Zrínyiek közül annak, kitől ez a fordulat főként függött, s kiről az egész keresztyénség rajongással és magasztalással beszél. Így a névleges király helyett ő lett volna tényleg a király.

Ugyanaz, 246. l.

Ugyanaz, 245. l.

Országos Levéltár: N. R. A. Fasc. 517. NO 13. S PAULER GYULA: Wesselényi Ferencz nádor és társainak összeesküvése, I. k. 20. l.

Monumenta Slavorum Meridionalium, XIX k. 248., 249 ll.

A megoldás eme módjának tervezetéül készülhetett az a szerződés, melyet Witnyédy, hősünk legbeavatottabb hive Guitry marquisval, a Coligny linczi helyettesével kisérletképen megállapított, minden bizonynyal a gyalázatos béke hatása alatt, a franczia sereg hazatértekor. Nem tudjuk apróra megmondani, hogy a szerződés mit tartalmazott, de nagyjában megmondhatjuk, mert ismerjük azt a változatát, melyet Witnyédy két évvel később az új viszonyokhoz módosítva Gremonville elé terjesztett;* az egyenesen azzal a kijelentéssel kezdődik, hogy ama föltételeket foglalja össze, melyek alatt XIV. Lajos, a legkeresztyénebb király, pártfogását Guitry marquis által Zrínyi Miklós grófnak s általa a magyar nemzetnek felajánlta. Lényegileg a két tervezetnek tehát egyeznie kellett, hiszen mindakettő ugyanazon embertől eredt; s a megmaradt változatból csak a módosításokat* kell elhagynunk, hogy az első tervezetet nagyjában visszaállíthassuk. E szerint a magyar nemzet a legkeresztyénebb király oltalma alá helyezkedik, mert Isten után csak az ő fegyverei győzelmének köszönheti megmaradását. A mióta az ausztriai kormány intézkedik sorsáról, soha egyetlen törvényére, szabadságára, kiváltságára tekintettel nem volt, a török tőle az ország erősségeit, várait, városait szabadon dulhatta és ragadozhatta; a nemzet ennélfogva alkotmánya értelmében a hűtlenség és felségsértés bűne nélkül fölkelhet; e végett a dalmátokat, horvátokat, szlavónokat, erdélyieket, valamint az oláhokat és moldvaiakat szövetségébe vonja, a török részéről évi adóval magának biztosságot szerez, s minden lehetőt megkisért, nehogy gyalázatosan elveszszen. A terv kivitelére, úgy hiszi, elég volna a megfelelő magasabb és alsóbb tisztekkel 15,000 lovas és ugyanannyi gyalog, kiknek hópénzét a legkeresztyénebb király szabná meg és fizetné, küldene egyszersmind ügyes tiszteket, hadi mérnököket és tüzéreket, első költségre 100,000 tallért, mely összeg Bécsben vagy Horvátországban volna átadandó. A király, ha most békét nem szeghet és hadat nem indíthat, a magyar nemzet szövetségeseivel nélküle indítja meg, miben Lajos pénzzel segíti; ha pedig maga is harczba lép, békét csak a magyar nemzet és szövetségesei tudtával és beleegyezésével köthet; s velük minden ellenséggel szemben védő- és daczszövetséget alkot; az ország elszakított területeit visszaszerzi, s ha a török támadása miatt lehetséges, a saját képviselője és a holland követ révén Konstantinápolyban a fizetendő adót leszállíttatja. Ennek fejében a magyar nemzet a legkeresztyénebb királyt Magyarország királyául választja, ki koronázása előtt a megállapítandó hitlevéllel biztosítani fogja az összes rendeket és szövetséges népeket, hogy régi és új kiváltságaikat, szabadságaikat sértetlenül megtartja. A magyar nemzet saját katonaságából a legkeresztyénebb királynak egy-két ezredet ad, oly föltétellel azonban, hogy ő viszont ugyanannyit adjon a maga katonaságából a magyar nemzet és szövetségesei seregébe, kik a mi törvényeinkhez alkalmazkodjanak, a mint emezek is majd a legkeresztyénebb király törvényei szerint viselkednek; ha pedig a szükség úgy kivánja, az egyik nemzet a másiknak veszély esetén egész haderejével támogatására és segítségére legyen.

A császári és királyi titkos levéltárban. S PAULER GYULA: Wesselényi Ferencz nádor és társainak összeesküvése, I. k. 86. l.

Így el kell hagynunk a felsőmagyarországi 13 vármegyére számítást, mert a Zrínyiek eredetileg csak Alsó-Magyarország és Horvátország erejére akartak támaszkodni; el kell hagynunk a lengyelségnek a mozgalomba való belevonását, mert az csak a franczia és osztrák érdekek összeütközésénél a lengyel korona megszerzésében látszott kivánatosnak; el kell hagynunk Lubomirski György marsall megölésének kikötését, a mi a franczia érdekek sikere tekintetéből mutatkozott szükségesnek; az ilyen kikötésbe hősünk a maga fenséges jellemével sohasem egyezett volna bele; el kell hagynunk a király fiai vagy a királyi herczegek közül egynek a magyar királyi székre emelését, mert az ő életében csak Lajos megválasztásáról volt szó; végre el kell hagynunk Lajosnak a császári korona elnyerésére irányuló törekvésének támogatását, s viszonzásul a magyar nemzetnek a szent római birodalom tagjául való fölvételét, mert a Zrínyiek hazájuk határain kívül eső feladatokat magok elé nem tűztek, s ilyenekre a Bonzi jelentéseinek bizonysága szerint nem is gondoltak.

XIV. Lajos mindezt szavával és esküjével biztosítja, mert a királyi szó és eskü szent.*

A császári és királyi titkos levéltárban, a Zrínyi iratok közt.

Ime, ezek a föltételek lehettek az első megállapodásban; mert minden alapgondolatuk: a franczia és magyar nemzet szövetkezése, Lajosnak magyar királyul választása, a franczia és magyar hadak kicserélése s egymás támogatása, a mozgalomba Erdélynek és a két oláh fejedelemségnek belevonása már előbb megvan vagy a Bonzi vagy a Gremonville jelentéseiben. A kivitel alkotmányos, katonai és diplomácziai szabályozása csak az alapgondolatok természetes következése. Ám ezeket a föltételeket XIV. Lajos. soha Guitry marquis által Zrínyi Miklósnak és általa a magyar nemzetnek föl nem ajánlta; sőt ellenkezőleg, a mint emlékezhetünk, Bonzihoz szóló rendeleteiben az egyezkedést egyre halogatta, a török ellen való kötelezettséget és az ő királylyá választását eleve visszautasította:* hanem felajánlta, Witnyédy előterjesztésére, Guitry marquis, azért egyszerűen az ő ajánlásának nevezhetjük, s a szerződést a hősünk tényleges királysága tervezetének vehetjük;* s a marquis azzal a reménységgel lehetett, hogy urának csak kedveskedni fog, ha Zrínyi Miklós s általa a magyar nemzet hódolatával és fényes koronájával kinálja meg. A király bizonyosan a marquisnak ebbeli szerepléséről előre semmit sem tudott, sőt később is alig értesült, legalább a Zrínyiek franczia összeköttetéseinek okmányaiban semmi nyomára nem akadunk; ellenben hősünk, ha nem is előre, később minden esetre ismerte az egyezkedést, hiszen utolsó bécsi tartózkodása alatt a hazatérő és érte rajongó francziákkal, köztük bizonyosan Guitryvel is sürün érintkezett, meghitt főember szolgájával pedig utolsó óráján is együtt mulatott. Ha a marquistól nem, Witnyédytől kétségtelenül mindent jól tudott. Mert lehetetlen föltennünk és elhinnünk, hogy Witnyédy oly előterjesztésben, melyet Gremonvillenek egyenesen a király elé kellett juttatnia, az ő nevére az részessége nélkül hivatkozhatnék. Maga ez a hivatkozás az ő nevére és a Guitry marquis ajánlatára nyilván bizonyitja, hogy az a tervezgetés csakugyan megvolt és a mozgalom fejeként csakugyan ő reá számított, pedig az ő vezetésére, az ő közreműködésére az ő részessége nélkül nem számíthatott volna!

Monumenta Slavorum Meridionalium, XIX. k. 249.

Katholikus Szemle, 1897. évf. 754. l.

Az ő ebbeli szerepe többé kérdésbe nem jöhet* Lelkében a kétségbeesés és bosszúállás gondolatával kereste a módot a gyalázatos béke megakadályozására és az ország felszabadítására, XIV. Lajos protektoratusa alatt; sőt e végett kereste Velencze segítségét is, melynek viszont felajánlta, hogy 6000 emberével szolgálatára lesz, mert készebb vitézül elveszni, mint tétlenül senyvedni és rohadni.* De Lajosnak kedve komolyan, Velenczének pénze bőviben nem levén, – csak a szó folyt. Ő azonban még bizott a kalandos terv sikerében s kétségtelenül foglalkozott az új állapot következéseivel. Siker esetén csak két megoldás lehetett: a franczia király vagy elfogadja a magyar koronát névleg vagy nem; ha elfogadja, ő az ország kormányzója, tényleges királya lesz, a helyzetnél fogva oly önállósággal, mely a koronás királysággal fölér; Péter öccse nádor vagy bán, mert Bonzi szerint csak tőlük függött, hogy a legszebb állást kapják;* ha meg nem fogadja el, ősei és a maga érdemeinél, az új állapot megteremtésénél fogva önmagára kellett gondolnia, akkor névleg is ő uralkodik; hisz a nemzeti királyságnak a Rákóczy vagy maga személyében való fölélesztésétől* előbb sem volt idegen, a mint Mátyás-tanulmánya elárulja; Rákóczy halála után pedig magára kellett gondolnia annyival inkább, mert Molin törekvése, hogy álljon a magyarok élére és választassa magát királyukká, előtte ismeretlen nem lehetett:* de eszélyből, ildomból, hazafiságból és önzetlenségből Lajos elhatározásáig várakozott. Királyságának esélye azonban nem maradt csak az ő rejtett reménykedése, a Molin és Gremonville, meg a franczia udvar titka, mert már az alatt, a míg a ravatalon fekszik vala, hire kelt a pápai nunczius szerint, hogy lelkében azt a tervet táplálta, mikép pártjával, Francziaország és Velencze támogatása mellett egy napon Magyarország királyává kiáltatja ki magát.*

ACSÁDY IGNÁCZ: Magyarország története I. Lipót és I. József korában (A Magyar Nemzet története, VII. k) Budapest, 1898. 221. l.

JOSEPH FIEDLER: Die Relationen der Botschafter Venedigs, II. k. (Fontes Rerum Austriacarum, XXVII. k.) Bécs, 1867. 110. l.

Országos Levéltár, N. R. A. Fasc. No. 13. S Monumenta Slavorum Meridionalium, XIX. k. 249. l.

SZÉCHY KÁROLY: Gróf Zrínyi Miklós, m. k. Budapest, 1900. 235. l.

Monumenta Slavorum Meridionalium, XIX: k. 5., 8. l.

Történelmi Tár, 1894. évf. 593. l.

42. KÉRY JÁNOS GYÁSZBESZÉDE ZRÍNYI MIKLÓS FÖLÖTT.
Magyar Tört Életr. 1902.

Egy hónapon át feküdt végrendelete szerint a ravatalon. Tetemét érczkoporsóba tették, s deczember 21-ikén, fényes szertartással, hadi lobogók és más jelvények között, melyeket diadalaiban a töröktől ragadott el, helyezték őseinek dicsőséges sirboltjába, a Szent Ilona-kolostorban.* Fölötte Kéry János pálos pap és rendi hittanár tartott fel-felszárnyaló halottas beszédet. Melegen és ékesen magasztalta benne a hőst és irót, Mars és Pallas koszorúsát, kire az óvilág legnevezetesebb alakjainak összes ragyogó tulajdonságait ráhalmozta, hogy a szeretet eme szónoki virágaival koporsóját teljesen elborítsa! Elnevezte mindennek: Magyarország vigaszának, Szlavonia világosságának, Horvátország szemefényének, Dalmátia támaszának, Európa szivének, a birodalom bálványának, a keresztyénség dicsőségének, a császár paizsának, a Vaticán gyönyörűségének, a közjó leghatalmasabb oltalmának és minden emberi törekvés példányának!…*

FORSTALL MÁRK: Stemmatographia, 49. l. S Tudománytár, 1841. IX. k. 324. l.

KÉRY JÁNOS: Oratio Funebris. Nagy-Szombat, 1664.

43. KÉRY GYÁSZBESZÉDÉNEK ZÁRÓKÉPE.

EMLÉKLAP ZRÍNYI MIKLÓS CZÍMERÉVEL ÉS ALÁIRÁSÁVAL

44. KEZDŐKÉP LISTI MAGYAR MÁRSA CZÍMKÉRŐL.

Arcanum Újságok

Kíváncsi, mit írtak az újságok erről a temáról az elmúlt 250 évben?

Megnézem