I. ELLENTÉTEK ÜTKÖZŐJÉBEN. | Magyar Történeti Életrajzok

I.
ELLENTÉTEK ÜTKÖZŐJÉBEN.

2. VÁRAD A XVII. SZÁZAD DEREKÁN.
(Egykorú metszet után.)

Erdély válsága. Rákóczy György szükkeblüsége a rabok váltságának kérdésében. Zrínyi jó tanácsa. A szultán követei a fejérvári országgyűlésen. Rákóczy letétetik a fejedelmi székből. Rhédey Ferencz megválasztása. A török haragja Rákóczy ellen. Jenő ügye. A medgyesi országgyűlés. Rákóczy visszahelyezése. Köprili fenyegetése. A rabok kiváltása húzódik. Rákóczy a magyar uraktól vár segítséget. A pozsonyi értekezlet. Zrínyi kimenti magát. Rákóczy követe Zrínyinél. Zrínyi itélete a fejedelem közeledéséről. A magyar urak államférfiui józanságának diadala. Zrínyi aggódva nézi Erdély sorsát. Lelki bánata, betegsége. A kulpai diadal. A kanizsai törökök veresége. A római császárság kérdése. A török előre nyomul. A jenei kérdés a fejérvári országgyűlésen. Rákóczy magára marad. Csatározásai a törökkel. A porta követelései. A törökök Erdélybe törnek. Gyulafejérvár veszedelme. Jenő vára meghódol. Barcsay Ákos fejedelemsége. Erdély romlásának hire a bécsi udvarban. Zrínyi gyermekeinek halála. A hazafi és az ember. Összeütközés a hadi tanácscsal. Török rabok Csáktornyán. A varasdi országos gyűlés. A szlavon részek védelmi ügyének rendezése. A bécsi értekezlet. Zrínyi itélete I. Lipótról és udvaráról. Barcsay Ákos politikája. Rákóczy esengése a hatalomért, Barcsay a töröktől kér ótalmat. Rákóczy Bécshez fordul segítségért. A bécsi udvar magatartása. Lippay elkeseredése. Zrínyi távol tartja magát. Boszniai győzelme. Fiának, Izsáknak halála. A kesergő apa. Elegiája. Az országgyűlés összehívása. Követválasztó gyűlés Varasdon. A szlavón követek utasításai. Zrínyi kereskedelmi ügyletei. A Mikulich-javak ügye. Viszály az Erdődyekkel. Egyéb birtokperek. A Széchy-örökség. Rákóczy szinleges egyezsége az erdélyi rendekkel. Levele Lipót királyhoz. Várad birtokának kérdése. Lipót Rákóczy ellen nyilatkozik. Rákóczy utolsó fellépése. Visszahelyezése a fejedelemségbe. Zrínyibe vetett reményei. Berényi György követsége. Barcsay a török táborban. Rákóczy veresége Zajkány mellett. Nagy-Szeben vívása. A pozsonyi országgyűlés. Zrínyi készülődései egy eshetőleges védelmi háborúra. A varasdi tartományi gyűlés védelmi határozatai. A török engesztelhetetlen Rákóczy iránt. Készülődései Varasd megvételére. Tanácskozások Bécsben a védelem felől. Zrínyi a gréczi hadi tanácsban. Egyezkedése a károlyvárosi főkapitánynyal. Szeidi Ahmed Várad ellen indul. Gyulai Ferencz menekül Váradról. A hajduvárosok veszedelme. A török Erdélyre tör. Rákóczy Várad védelmére siet. Találkozása a török sereggel. A szászfenesi ütközet. Rákóczy halála. A közhangulat. A bécsi udvar öröme. Várad védelmének kérdése. A német segítség ára. Zrínyi sakkhuzása a török ellen. Kanizsát ostrom alá veszi. Az udvar betiltja az ostromot. Hadi tanács Gréczben Zrínyi részvételével. A beavatkozás hiveinek kudarcza. Várad stratégiai jelentősége. Védelmi ereje. A török sereg Várad alatt. Az ostrom. A nagy szertár felrobban. A török aknákat ás. A magyarok győzelme a csonka bástyánál. A védők hiú reménye a királyi segítségben. Wesselényi Zrínyi Miklóst kéri maga helyett a magyar hadak élére. A védők feladják a várat. Barcsay kesereg Várad elvesztése felett.

ERDÉLY igazán nehéz válságba jutott. Rákóczynak, a mint Witnyédy jelezte, az elkeseredés miatt gyalázatos cselekedetiért, védekeznie kellett. Besietett Erdélybe s augusztus 21-ikén Szamosújvárra érkezett, honnan szeptember 3-ikára Deés városába országgyűlést hirdetett, mely az ő betegsége miatt a közelben, a gerlachfalvi csűrben folyt le.* Heves, ingerlékeny hangon még a hó 2-ik napján, az előterjesztések előtt, megindult a tanácskozás s az izgatottság napról-napra nőtt, hisz minden csak a kedélyeket zaklatta; mert jött a Kemény János gyásztudósítása a fejedelemhez és rendekhez a tatár rabságból és jött Bethlen János Gaudy Andrással és 3000 főnyi megmentett hadával a lengyel földről, Bethlen és Gaudy egyenesen ide az ellenzékiséget szítani; és jöttek a sok kesergő édes anyák és rabságban levő férjeket nagy zokogással sirató, fekete gyászba öltözött úri, fő és nemes rendek, becsületes asszonyállatok, szerelmes magzatjoknak, jámbor férjeknek megszabadítását kérelmezve:* ezek hatása alatt az országgyűlés fennen követelte a tanács uraknak, a háború javallóinak megbüntetését, a török megengesztelését és rabok kiváltását; a fejedelem pedig a zajos követelésre, vérmes és akaratos természeténél fogva dölyfösen megátalkodott, hiszen még nem oly régen korlátlan uralkodó volt, engedékenység és áldozat helyett hidegséggel és önzéssel vértezte föl magát. Egyes kifejezései, anyjához irott leveleiben, elárulják szívtelenségét és fösvénységét, meggondolatlanságát és oktalanságát, ki a multat elfeledtetni és a jövendőt megmenteni nem tudja. Kemény János levelére nincs más megjegyzése, mint hogy «maga szerzé magának a nyavalyát, ez szegény hazának az nagy költséget, főrendének veszedelmét»;* a rendekre nincs más szava, mint hogy «megbolondultak vagy mint vadnak»;* a közvetítő Barcsay Ákos szerinte csak «kárt teszen, ország kedvét keresi»,* a háborgó Bethlen János lator ember, «bár ölték volna meg Krakóban!»* A rendek a tanácsnak megbüntetéséről végre letettek, de annál erélyesebben sürgették, hogy a rabok kiváltása végett a fejedelem a maga költségén vagy a Bethlen Gábor hagyatékából intézkedjék. «Hányják, vetik» – írja anyjának, – «Bethlen Gábor mit hagyott és hogy az ecsedi, pataki, munkácsi tárházakat nyissuk fel, csak mindent adjunk ki, Sárkányt, Kerczet adjuk a szászoknak, azért is adnak pénzt. Sok bolond kivánságuk volt. Mi azt a választ tettük: ha csak egy öltöző köntösben maradunk is, de az ő kegyelmök javáért mindent kiadunk. Az Isten megbolondította őket, nem tudják, mit csinálnak».* Voltaképen pedig ő nem tudta, mit csinál s ridegen azt felelte, hogy a moldvai, havasalföldi és lengyel hadjáratok kincstárát égészen kimerítették, sőt hír szerint esküvel állította, hogy nincs benne több 30,000 tallérnál, holott még hátra van a lengyelek roppant sarczának lefizetése.* A gyűlésnek ennélfogva egyéb eredménye nem lett, minthogy a rabok megszabadítása ügyében alkudozás, egységes összegben való megállapodás végett a tatár kánhoz Bakcsiszerájba Balogh Mátét, a török lecsillapítása érdekében engesztelés czéljából a szultánhoz Konstanczinápolyba Sebessy Ferenczet küldötték követül; hogy a rendek zok érzéssel, elidegenedve váltak el a fejedelemtől, ki az ország szerencsétlenségében a maga okozta bajok orvoslására semmi áldozatra késznek nem mutatkozott.

SZILÁGYI SÁNDOR: Erdély és az északkeleti háború, II. k. 434. l. Erdélyi országgyűlési Emlékek, XI. k. 256. l.

Siralmas krónika, 336. l.

Erdély és az északkeleti háború, II. k. 434. l.

Családi levelezés, 524. l.

Ugyanott, 525. l.

Ugyanott, 524. l.

Siralmas krónika, 337. l.

3. ERDÉLY II. RÁKÓCZY GYÖRGY KORABELI TÉRKÉPE.
(Bouttats egykorú metszete után.)

Rákóczy nem látta be, sem esze, sem szive nem volt a belátáshoz, hogy legelső erkölcsi és anyagi kötelessége a rabok kiváltása, aztán a második, – a török kibékítése, még pedig a maga pénzén, a mint Witnyédy ismerőseinek újra, meg újra hangoztatta; mert a fejedelem «szánt szándékkal jobban a veszedelmet nem kereshetné, mint ezzel az móddal, az kit eleibe vett, hogy a saját nagyravágyásának és rettenetes gondatlanságának áldozatait az ország költségén szabadítja meg, a török és tatár megvételére az ország adójából fizessen».* A közhangulat megfordításával, népe ragaszkodásának visszaszerzésével válságos helyzetéből talán még megmenekedhetik, – de egy meghasonlott néppel soha. Önzése és fösvénysége a mily hibás volt etnikailag, ép oly botor politikailag, mert a részvétet és szeretetet ingatta meg maga iránt, Szalárdi szerint «a maga méltóságos állapotának és az ország békességes megmaradásának» koczkáztatásával.* Úgy látszik, mindenki tudta és érezte, hogy mit kellene cselekednie, csak ő nem. Witnyédy azonnal, mihelyt a magatartásáról értesült, fölkereste leveleivel a fejedelem hiveit, hogy a kinek hitele van előtte, ösztönözze, kényszerítse a rabok megszabadítására, a török megengesztelésére és a magyar király megnyerésére, mert különben könnyen úgy járhat, mint Mauritius, a napkeleti császár, kitől elfogott vitézeiért fejenként egy aranyat kértek; azt nem adta meg és elárulták s egész nemzetségestül megölték.* Hisz tudva van, hogy Erdély ezelőtt nem igen urallott egy embert sokáig, mert gyönyörködött a változásokban és új urakban.* «Adja Isten, úgymond, hazug próféta ne legyek, én félek, más fejedelmet választanak magoknak.»* Majd egyenesen felszólította Zrínyi Miklóst, a mikor urának a fejedelem levelét továbbította, hogy válaszában javallja, ha kegyelmesen tetszik, mikép Rákóczy «hagyjon békét az fösvénységnek, váltsa ki maga pénzén az rabokat, küldje az portára is maga pénzit», hogy elkeseredett alattvalóinak szivét és szeretetét újabban megnyerje.* És Zrínyi csakugyan megcselekedte, a fejedelmet tanácscsal teli válaszában figyelmeztette, hogy «magnanimitással, generositással és liberalitással» meg lehet a futó szerencse kerekét kötni.* De talán felsóhajtott mellette, mint Witnyédy, mikor az irást odább küldte. «Tudja Isten, kár az ilyen emberhez jó akaratot mutatni, az ki magának sem jó… Ha bizonyos mindnyájunk veszedelmével nem járna, nem hogy búsulnék vagy szomorkodnám szerencsétlenségén, de csak nem is gondolkodnám felőle.»*

VITNYÉDY ISTVÁN levelei, I. k. 76. l.

Siralmas krónika, 337. l.

VITNYÉDY ISTVÁN levelei, I. k. 115. l.

Ugyanott, 120. l.

Ugyanott, 76. l.

Ugyanott, 121. l.

Ugyanott, 75., 126. ll.

Ugyanott, 76. l.

Ime, a Zrínyi környezetében a mindnyájunk bizonyos veszedelmének szempontjából nézték a bonyodalmat, mely Erdélyben napról-napra élesedett azzal, hogy a fejedelem sorsát a népétől elszakasztotta; ő meg a maga bizonyos veszedelmének tekintetéig sem birt fölemelkedni. Pedig hamar elkövetkezett, a mit Witnyédy megjósolt. A budai vezér az ecsedi kémének elbeszéléséből, a tatár kán a maga dicsekvéséből azonnal megiratta a fényes kapura a lengyel vállalat megsemmisülését; s ettől az időtől fogva a török kémek és követek jöttek-mentek, hogy az ország hangulatáról a fejedelem iránt puhatolódzanak; a rossz jelek, vészhírek szaporodtak, nőttek, hogy Thorday, Tisza, Harsányi a Jedikulában ülnek,* hogy Konstanczinápolyban a három fejedelem letételét követelik s a tatár kán is ezen mesterkedik.* Rákóczy ugyan bízott benne, hogy «az mely Isten megverte, azon Isten sokképen megszabadíthatja»,* de keservesen megcsalatkozott. Október 27-ikén a fejérvári országgyűlésen a szultánnak előkelő és ünnepélyes küldöttsége jelent meg, mely a három nemzetnek fermánt hozott, hogy urokat, engedetlensége és árulása nyilván levén, a fejedelemségtől foszszák meg,* s helyette azonnal mást válaszszanak régi szokás szerint az erdélyi három nemzet közül; s a tatár kánnak embere érkezett, «az is az eb az országnak írt: mindent változtassanak, ha azt akarják, tatár lova lába az országot ne nyomja».* S a főurak és rendek az ő intése és fenyegetése ellenére a kettős nyomásnak meghajoltak és tőle elszakadtak: azzal az egyezséggel, hogy a török megengesztelése esetén székébe visszaültetik, s ennek reményében az új fejedelmet fel nem esketik, – lemondásra kényszeritették és utódját november 2-ikán megválasztották; így különítették el viszont sorsukat az övétől. Előbb Kemény Jánosra gondoltak, de abban a félelemben, hogy nagy összeg pénzen kell kiváltani és a jövendőben a tatár is beleelegyedhetnék a választásba, letettek róla; aztán Barcsay Ákost emlegették, de kevés vagyonúnak és igen keménynek találták, s elejtették, nehogy «egyik jármot levetni akarván nyakukból, talán még súlyosabb jármot vegyenek föl»; úgy választák végre aztán «az jámbor urat», Rhédey Ferenczet, a Bethlen Gábor sógorát, szinte egyező szavazással, mert «nem sok különbözés lött», a miben «Isten az ő csodálatos rendelését s elrejtett tanácsát nyilatkoztatá ki, mert felőle senki azelőtt ötödnappal nem gondolta, úgy legyen.»*

Erdély és az északkeleti háború, II. k. 436. l.

Családi levelezés, 528. l.

Erdély és az északkeleti háború, II. k. 435. l.

GRÓF BETHLEN IMRE: II. Rákóczy György ideje, 155–156. ll.

Családi levelezés, 528. l.

Erdélyi országgyűlési emlékek, XI. k. 331. l.

Az egyezség szerint Rhédey átvette a kormányzást, de csak czímleg, mert a végvárak kapitányai, kincstári javak tisztjei nem esküdtek fel hűségére; Rákóczy visszavonult a magányba, de csak színleg, mert a legjelentékenyebb véghelyeket és a Részeket megtartotta kezében. A maga megmaradása és széke biztosítása végett írt egyfelől Lipótnak és Szelepcsényinek,* másfelől megkereste a nagyvezirt, és végbeli basákat: de noha jól tudta, hogy «cancellárius uram pénzszerető ember»,* hogy a kerék, a mint Bánfy Zsigmond figyelmeztette, kenve jár: embereit mégis csak üres kézzel,* merő igérettel eregette útnak, ennélfogva nem boldogult. A bécsi udvar a békeséget féltvén, szép szónál többre nem mutatott készséget; a török pedig megátalkodott haragjában tárgyalásba sem bocsátkozott. Kénán basa Lippáról megírta Barcsay Ákosnak, hogy a hatalmas császárnál kedvet nem találnak, mert a téltől fogva leveleik rakvák voltak hazugsággal s mindenkor egyik a másikkal ellenkezett;* Rákóczy a fejedelemségből örökké ki van vetve, soha reménység méltóságának helybe állatására nincs; a budai vezér megüzente, hogy ügyét a divánban elő sem meri hozni;* Köprili Mohammed pedig Sebessy Ferencznek röviden kijelentette, hogy soha se Rákóczyt, se maradékát, se nemzetségebelit Erdélyben meg nem tűri, s ha más fejedelmet nem választanak, porrá teszi az országot. S a mikor Sebessy a rézeffenditől* tudakozódott, hogy a nagyvezir pénzzel megengesztelhető-e, azt a feleletet kapta, hogy ha egy sátort megtöltenének is aranynyal, hiában volna, hiszen maga mondta valamely basának, a ki megkérdezte, ha másfél ezer erszény pénzzel megkinálnák: felvenné-e; hogy nem annyit, hanem ha százszorta való százezer erszényt adnának is, haszontalan volna, mert a fejedelem apja is sokat vétett, ő is előbb a két Oláhországot elpusztította, aztán Lengyelországra haddal ment a hatalmas császár akaratja ellen. Már pedig Mohammed vallása két vétket megbocsát, de harmadikat nem.* S a hadi készülődés folyt a portán, a tatárnál, a végbeli basaságokban: csak a Rhédey választásának hirére csöndesedett meg. Rákóczy mégis annak ellenére, hogy sem kilátása segítségre, sem reménysége megmaradásra nem lehetett, nem tudott lemondásában megnyugodni. Nem vonult tovább Gyalúnál, ott megszállt, hogy könnyebben visszafoglalhassa székét. S a szájas, izgága várbeli kapitány, Gyulai Ferencz bújtogatásával egymás után nyerte meg a jenei, sarkadi, szamosújvári vitézlő népet, a szabolcsi és bihari hajdúkat. Épen kapóra a török Jenőt követelte, mivel Rákóczy nem eresztette ki kezéből: egyszerre tehát Jenő megtartása, az ország épségének megvédése lőn a jelszó. Pártot ütöttek a «jó pásztor» mellett, kit a török «a juhok mellől» azért akar elszakasztani, hogy minden kivánságát végben vihesse; megtámadták a fejérvári gyűlés rendelkezését, mert azon a Részek nem voltak képviselve.* Rákóczy népszerűsége, tekintélye, hatalma rohamosan terjedt: a Részek még kezén voltak, a székelyek hozzá szítottak, Moldvában és Havasalföldön még szövetségesei uralkodtak; s kedve, bátorsága, elhatározása az ország igazgatásának kezeibe ragadására hirtelen megért és még hirtelenebben, merészen és erőszakosan foganatosította azt. Rhédey a helyzet tisztázása végett január 9-ikére Medgyes városába országgyűlést hirdetett, s ő arra serege élén közelgetett. A főurak és rendek aggódva és megfélemedve követeket küldtek eleibe, hogy térjen vissza, a török császár akaratja nélkül ne nyúljon az igazgatáshoz, ne vonja annak megszámlálhatatlan hadát az országra, – nem szánta meg őket. Kegyelmet hirdetve, de karddal fenyegetve előre nyomult: január 22-ikén Medgyest megszállta, a Farkas-kaput rohammal megtámadta, – s az országgyűlés még ezen a napon, Pál fordulása napján megfordult és meghódolt Rákóczynak. Rhédey Ferencz, ez «az jámbor úr», maga ment ki eleibe, fogadta ünnepélyesen, vezette be a városba, hol a főurak és rendek a volt fejedelemmel együtt azonnal fölesküdtek hűségére. Nem önkényt, hanem csak a fegyver nyomása alatt. Hiszen még két nappal előbb «mind Isten, mind emberek előtt» tiltakoztak Rákóczy feltolakodása ellen, hogy az ország veszedelmének és romlásának okai ne legyenek.* S most szivükben meghasonolva és elkeseredve kapaszkodtak a sorsának kerekébe, melyet a Végzet prüszkölő lova ragadott a pusztulásba: letarolt mezőkön, elhamvadt falvakon, kifosztott városokon, elszórt holttesteken, az ő édes otthonaikon és édes véreiken át, a gyászba borultak és rabul hurczoltak zokogása közt. Előre tudhatták biztos jövőjüket a fölvert képzelet látomásai nélkül. Hisz a tatár, Galga vezetése alatt már átjött a Neszteren, öt nap alatt Háromszékbe csaphat; a végbeli törökök mindenütt készen vannak és minden nap támadásra indulhatnak; maga a szultán és a nagyvezir minden hadokkal Drinápolynál állnak; onnan izente meg Köprili Mohammed rettenetes fenyegetődzéssel a három nemzetnek, «hogy ha Rákóczy Györgyöt fejedelmöknek ismernék és szenvednék, Istenre esküszik, megkeresi érte az országot».* A szegény főurak és rendek mégis annak szenvedték; mert másként nem cselekedhettek; meg is szenvedték, mert a nagyvezir fenyegetését beváltotta. De addig, a míg ez elkövetkezik vala, csak írták egyesült vetekedéssel engesztelő, kérő, biztosító leveleiket: törökhöz, tatárhoz, kozákhoz, svéd és magyar királyhoz, ha valaki akadna, a ki a fenyegető vészt és romlást feltartani kész volna? Hiába volt minden… Senki a török ellen meg nem mozdult, a török pedig könyörületre nem hajolt. Ijesztő következetességgel hangoztatta: «Ha Rákóczy kópját szúrna a földbe s arannyal borítná el, kegyelmet mégsem kapna, mert a mufti beirta nevét a defterbe.»* S Rákóczy az önzés vakmerőségével, az ország a kétségbeesés elszánásával nézett a közeledő nagy időnek elébe!...

Erdély és az északkeleti háború, II. k. 435. l.

Ugyanott, 435. l.

Okmánytár, 581. l.

Török-magyarkori történeti emlékek. Pest, 1870. V. k. 443. l.

Okmánytár, 481. l.

Rézeffendi vagy reiszeffendi az állami kanczellária feje; régebben csak a nagyvezér titkára, III. Ahmed óta a birodalom külügyminisztere. (THÚRY JÓZSEF: id. m. I. k. 418. l.)

Erdély és az északkeleti háború, II. k. 447. l.

Siralmas krónika, 340–350. ll.

Erdélyi országgyűlési emlékek, XI. k. 349. l.

Erdély és az északkeleti háború, II. k. 349. l.

Ugyanott, 476. l.

4. RHÉDEY FERENCZ FEJEDELEM.
(Egykorú festmény Teck herczeg birtokában.)

5. GALGA SZULTÁN, A TATÁROK VEZÉRE.
(Egykorú metszet után.)

Csodálatos, a fejedelemnek csak az nem jutott eszébe, hogy a rabokat a maga költségén kiváltsa. Annyira érthetetlen és megokolatlan volt ez az eljárása, hogy a közvélemény valami okot keresett mentegetésére. Az a balga hír terjedt el, hogy az öreg fejedelemasszony, a ki pedig szívének gyöngédségénél fogva mindig készen állt a részvétre és áldozatra, nem akar pénzt adni. Zrínyi búsulva hallotta és haragra fakadva jegyezte meg, hogy nem vétene fia «a negyedik parancsolat ellen, ha tárházát oly szükségben felrontaná, mert aut nunc, aut nunquam; biztosítják kegyenczei egygyel is mással is magokat, de bizony jó borbély legyen, a ki ezen sebek jelét kigyógyítsa és nagy dolognak kell annak lenni, melylyel az rettenetes, nemzetünk gyalázatos veszedelme miatt való becstelen emlékezetét maradékainknál letörölje».* A fejedelem csakugyan nagy dolgon, de kalandoson törte fejét, a rabok megszabadítása helyett inkább arra gondolt, hogy a maga katonai erejét a magyar urak hadi népével pótolja; ha már a magyar király egyelőre meg nem segíti, legalább a király hivei: Zrínyi, Nádasdy, Batthyány segítsék meg,* olyan módon, hogy egyesült erővel a hódoltságra üssenek s ezzel az oldaltámadással a törököt Erdélyrül a maga védelmére Magyarország területére vonják: tehát az erdélyi háborúból a király akaratja és engedélye nélkül magyarországi háborút éleszszenek. Mert Lipót a béke megtöréséről hallani sem akart. A szultánnak és nagyvezírnek drinápolyi táborozásakor ugyan, még deczember havában Rákóczy új megválasztása előtt, a nádor sürgetésére a magyar és német titkos tanácsosokat Pozsonyba rendelte, hogy értekezleten hányják-vessék meg* a török esetleges támadásának, Szabolcs és Szatmármegyék visszakövetelésének s a külföldi katonaság esetleges behozatalának és élelmezésének kérdéseit: de ezt csak elővigyázatosságból tette, hogy az ország megtartásáról és alattvalóinak megmaradásáról, mint az udvarnál szokásban volt mondani, gondoskodjék. Komolyan sem a király, sem a nádor, sem az érsek, sem a német tanácsosok nem foglalkoztak a hadakozásnak tervével: a pozsonyi tanácskozás is ellene szólt. A békés hangulatot Wesselényi már eleve biztosítani akarta azzal, hogy Zrínyi Miklóst, Péter öcscsével és Batthyány Ádámmal, vagyis a legharcziasabb hazafiakat nem jelölte ki a meghivandók közé, a király egészen a maga kezdeményéből hívta meg őket,* de hősünk kedvetlenkedve és betegeskedve még sem jelent meg az értekezleten; a hadi tanácsnál kimentette magát.* Lipót és udvara természetét, s ez időbeli magatartását jobban ismerte, semhogy az összejöveteltől erélyesebb elhatározást várhatott volna. Tudta, hogy nem a háború megindításáról, csupán esetlegességek megbeszéléséről van szó: minek ment volna el? Tudta azt is, Nádasdynak és Batthyánynak hasonlóképen tudnia kellett, hogy ily körülmények között ez oldaltámadás, bármi nagy alkalmatosság volna Rákóczynak, sőt a török két tűz közé szorítása egyenesen a nemzetnek, – merő lehetetlenség. S a fejedelem titkos ügyvivője, Palásti György, hiában járta végig őket, a barátkozásnak ilyetén megújítása foganatlan maradt.* Arra Zrínyi mindég készen állt, hogy ha a török a bánság a területére vagy a saját szigetére csapott, visszaverje és merényletét megtorolja, minélfogva nem alkalmazkodott mindég az udvar politikájához: de arra, hogy a király akaratja és engedélye nélkül az egész török erőt Magyarországra zúdítsa, józan észszel nem vállalkozhatott, mert ez egy lett volna a pártütéssel, hűtlenséggel. Már pedig maga írta egyik följegyzésében, hogy a Zrínyi-család dicsőséges és dicséretes lehet azért, hogy tagjai közt egy sem akadt, a kit akár gyávának, akár urához hűtelennek lehetett volna nevezni;* ő már ebben az időben legkevésbbé lehetett az Rákóczy miatt, ki nemzetének és hazájának a maga nagyzásával és elbizakodásával, gondatlanságával és fösvénységével annyi szerencsétlenséget okozott, hisz mindezért lelkében már elfordult és szivében elhült tőle. S Witnyédy, a kit Mednyánszky, úgy látszik, felszólított a Zrínyi rábeszélésére, egészen abban a szellemben felel a felszólításra: «Bizony semmit sem javalhatok,» ugymond, «uramnak, az kinek méltóságos családja századokon át folt nélkül volt urához való hűségében és ez mocskolná meg, az kihez hasonló még eddig talán nem volt, az melyre az mint ekkoráig, jóllehet tudtomra, nem czélozott, nem is hallottam hirét, de ha hallanám is, abba bizon soha nem működném közre.»* Zrínyi az egész oldaltámadást, a fejedelem barátkozásának ilyetén megújítását, annyira nem vette számba, hogy még e bizalmas emberének sem említette, ki hasonlókép éles belátással és józan okossággal itélte el, mert «meszsziről való barátkozások ezek,» jegyezte meg Keczer Ambrúsnak, a Thököly jószágigazgatójának és Rákóczy hivének, «messziről való segítség-keresés, noha nagy alkalmatosság volna, de hiszen tudni való dolog az, hogy kegyelmes koronás király urunk ő felsége engedelme és parancsolatja kívül effélék nem lehetnek; s ha lehetnének is, tudja-e kegyelmed, az ki jó béllest akar sütni, annak szép fejér lisztinek és bőven vajának kell lenni, efféle penig az mi tárházunkban nincsen, ő nagysága csak nem is gyaníttatja, hogy akarna adni; ilyformán abból semmi sem kell kegyelmes királyunk hire és akaratja kívül; ha módjuk volna is, meg nem mozdulnának».* S óva inti a fejedelmet, hogy az ebbeli reménységekre ne adjon, s a török ellen fegyvert ne fogjon, mert a moldvai és havasalföldi vajdák segítsége jó ugyan, de nem elég, a remélt német segítség rák lábra jár, magának pedig oly hadviselő embere sincs, ki hadait vezérleni tudná az nagy bestia ellen; ennélfogva, ha elkezdi a hadakozást, a míg mások megsegítik, elromol. De hiában szólt minden intés: Rákóczy az önzés vakmerőségével és a vakmerőség kétségtelen hősiségével koczkára dobott mindent. «Az fejedelem dolgai» – írja Witnyédy Thökölynek, – «most kevésbé tetszenek, mint midőn Lengyelországba indult, bizony elveszti magát és minket.»* A kalandos terv ekként megbukott, meg a magyar urak: Zrínyi, Nádasdy, Batthyány államférfiúi józanságán és jobbágyi hűségén.

VITNYÉDY ISTVÁN levelei, I. k. 123. l.

Okmánytár, 581. l.

Országos Levéltár: Wesselényi-levelek, I. csomó.

Ugyanott, I. csomó.

A császári és királyi hadi levéltárban: 1658 január 24-ikéről, 318. k.

Történelmi Tár, 1896. évf. 225. l.

VITNYÉDY urához való viszonyának bensőségét és az ő rajongó tiszteletének mélységét semmi sem mutatja jobban, mint hogy az ily egyszerű följegyzést is híven őrzi emlékezetében és lelkesen hirdeti tovább. A följegyzés a családi vonatkozásból aztán általános elvi fejtegetésbe megy át, hogy az uralkodónak vagy bárkinek a jó utódrul kell gondoskodni, s egész terjedelmében kissé darabos latin mondatfűzésével így hangzik: «Familia Zriniana ideo potest triumphare et laudabilis esse, quia nemo ex iis fuit, qui aut imbellis aut infidelis domino suo nominari potuisset. Ergo majorem gloriam consequitur homo in successore bono, quam in malo, potest hic obiici et concedere aliquis posset respectu familić, quć ut major et laudabilior sit, omnes bonos in ea fuisse requiritur, sed respectu dignitatum, quć non semper manent in familia eadem, negare posset. Respondeo, vel ille imperator aut quisquis est melius optat honorem suum, vel totius Rei Publicć, si suum, non Princeps sed Tyrannus est, si Rei Publicć, ergo oportet, ut et successorem bonum desideret, quia maior honor est Rei Publicć seu Regni omnes bonos habuisse principes, quam omnes Tyrannos. Secunda ratio quia si malum successorem eliget et ille succedens si rationis aliquid habebit ad hanc regulam se applicando adhuc peiorem eliget et sic consequenter Ruina Rerum Publicarum orietur et qui primus hoc induxit, non laudabilis sed omnibus diri denovendus erit.

VITNYÉDY ISTVÁN levelei, I. k. 127. l.

Történelmi Tár, 1896. évf. 225–226. ll.

Történelmi Tár, 1896. évf. 228. l.

De Zrínyi Miklós megdöbbenve és elbúsulva hallotta a gonosz híreket. Mert a mily izgatott érdeklődéssel fordította tavaly szemét Lengyelország és Erdély felé, hogy a Rákóczy esélyeit megfigyelhesse s a térnek távolán keresztül az idő távolába, a jövőbe pillanthasson: ép oly lázasan leste és kisérte most a kétségbeejtő fejleményeket; csakhogy immár nem a fejedelmen, hanem annak szerencsétlen kis hazáján csüngött a maga részvételével. Az odavaló magyarságot féltette, melynek romlása az egész magyar nemzetre is pusztulást hozhat. «Adja Isten,» – sóhajt fel Thökölyhez irott deczemberi levelében Erdély siralmas sorsára czélozva, – «azon szegény hazát ennél is gonoszabb ne kövesse és még az mi szegény hazánknak is ne jusson benne, jó ugyan az Isten, s jóra fordíthatja, melyet engedjen ő szent felsége.»* Sajnos, a helyzet csak bonyolultabbá, válságosabbá lőn; s a király és udvara békés magatartása miatt lehetetlen minden segítség, hasztalan minden reménység: Zrínyi ezért a maga honszeretetének zaklató gondjai közt sokat szenvedett. S lelki bánata testi betegséggel párosult, kölcsönösen növelve egymást, hogy állapota minél gyötrőbb legyen. A mikor Witnyédy deczember végén Csáktornyán járt, már igen betegen találta és a felgyógyulás biztos kilátása nélkül hagyta el.* De úgy tetszik, bajában több volt a lélek, mint a test fájdalma, mert köszvény és láz ellenére épen ebben az időben vívta ki a török felett a kulpai diadalt,* mert csakhamar új támadásra készült és felszólította a zágrábi káptalant, hogy február 13-ikára Verbovecz környékére öt napi eleséget szállíttasson s ezzel katonai vállalatának segítségére legyen;* a törököt, mely birtokain szándékozott átvonulni, akarta megcsapni;* mert betegségét egyenesen Witnyédy maga lelki emésztődésnek nevezi. «Az én uram» – írja Thökölynek márcziusban, – «betegeskedik, adja Isten, halál ne legyen vége; azt az mi szerencsétlenségünk emészti, látván előttünk levő veszedelmünket s nem látja az megorvoslására való igyekezetit is az embereknek.»*

Ugyanott, 215. l.

VITNYÉDY ISTVÁN levelei, I. k. 122. l.

Ugyanott, 124. l.

A császári és királyi hadi levéltárban: 1658, 2. csomó, 1 1/2 szám alatt.

Ugyanott: február 21-éről, 319. k.

Történelmi Tár, 1896. évf. 228. l.

Ez ellen a baj ellen pedig, a míg lábáról egészen le nem verte, a leghathatósabb szer az elfoglaltatás volt. Erősítette várát, szaporította ágyúit;* s örvendett az alkalomnak, valahányszor «az úr Isten a török szemérmetességét mutogatta». Pünkösd második napján is végbeli vitézei a kanizsaiakat meglepték, 300 marhájokat elhajtották; ezelőtt meg nehány igen nevezetes vezérüket fogták el, köztük Ibrahim agát, kinek fejében az öreg Bocskay János szabadult meg. «De mit mondanak minderre» – veti föl önkénytelenül a kérdést, – «németjeink? Kétségtelenül én leszek a háború oka, a mi ellen sokat hozhatnék fel, de így is hosszadalmas voltam.»*

A császári és királyi hadi levéltárban: ápril 15-ikéről és június 1-jéről és 23-ikáról, 318. és 319. k.

Győri történelmi és régészeti füzetek, II. k. 200–201. ll.

Németjeink azonban most nem igen szólottak közbe, mert Lipótot és tanácsosait a császárság kérdése foglalta el; a választó fejedelmek ugyanis egyre húzakodtak, úgy, hogy a király, hír szerint, már azzal fenyegette őket, hogy ha meg nem választják császárnak, megbékéllik a törökkel, összefog Rákóczyval és haddal támadja meg a birodalmat:* de hiában ment Frankfurtba, még várnia kellett. A húzakodásnak és ellenkezésnek közepette németjeink még azzal sem törődtek komolyan, hogy a török hatalom árja mind közelebb és közelebb hömpölyög Erdélynek, a két oláh fejedelemséget már elborította; Rákóczy hasztalan fordult hozzájok, hasztalan a királyhoz, hogy ha megsegíti, mellette hadakozik a pogány ellen mind védő, mind támadó harczában, s ő felsége híre nélkül és kárára véle meg nem békél; hogy Jenőt a keresztyénség romlásának elkerülése végett átengedi* s országában a katholicizmusnak a legmesszebb menő kedvezményeket igéri:* nem hallgattak sem biztosítására, sem igéretére. A török pedig a tatár seregével, a silistriai basa hadával, a hódoltság fegyveres népével csak nyomult előbb és előbb kelet és nyugat felől egyiránt; a budai vezér már április végén Szolnoknál állt,* hol a fejedelem követét, Balogh Mátét, becsülettel látta, cselből, színes képmutatással, mert még a tatár beérkeztére várakozott. «Nem csoda, mondja Zrínyi Ruchich János zágrábi alispánnak, hogy a töröknek oly nagy vágya jött Erdélyt leigázni, mert a gyermekek is összefutnak szelektől ledöntött fának összeszedni ágait; valóban, ha isten sújtani kezdte a boldogokat, tovább is sújtja. De csodálom; hogy a török egyszerre két hadat visel (a velenczeit és erdélyit), mit sem évkönyvei nem tanúsítanak, sem vallása meg nem enged, sem a józan ész nem javall, ha csak talán ezt az erdélyit hadnak nem nevezi, és dicsvágyát tréfálva s veszély nélkül kielégíteni nem reméli, vagy épen előre nem sejti. A budai vezér még Szolnoknál táboroz és parancsa van a fejedelem fejét megszerezni».* Hazaszereteténél és hűségénél fogva örömest vegyült volna a háborúba, nem Rákóczy mellett, hanem a török ellen, a magyar nemzet érdekében. A viszonyok ellene voltak, az érsek és társai elszigetelni törekedtek. Mellőzték, rágalmazták: ő büszke önérzetének paizsával fedezte magát. «Ember vagyok ugyan, s nem is minden gyöngeség nélkül», jegyzi meg nyugodtan, «de az ő itéletök szerint legfőbb hibám az, hogy nem vagyok heliotropium, nap után járó fű vagy pap után járó fű. Vajha meghallgatna a király engem is, bizonyára kérkedés nélkül mondanám neki Aiax szavait: – Minek a szószaporítás, tettekkel beszéljünk. Hogy itt tétlenségben sínylődöm, nem én vagyok oka, hanem a század hitványsága és az ilyenek itélete.»* A király körében az ilyenek döntöttek és Erdély magára maradt. Rákóczy a fejérvári áprilisi országgyűlésen örökösen törvénybe igtattatta, a rendek akarata ellenére, hogy a ki Jenőnek vagy bármely véghelynek a török kezébe adását indítványozná, utódaival egyetemben hűtlenségbe essék; a rendek pedig a májusiban Toldalaghy Mihály javaslatára, a fejedelem akarata ellenére, elhatározták, hogy ha bízik magában olyan hatalmas ellenséggel szemközt, keljen föl a nemesi szabadság védelmére, de ők elégtelenségük érzetében ragaszkodnak a portához.* S lemondtak a fegyveres ellenállásról a nélkül, hogy az erkölcsi ellenállással felhagytak volna; mert Jenőt át nem engedték; elpártoltak a fejedelemtől a nélkül, hogy helyette mást választottak volna, mert elhagyták akkor, a mikor kívülök segítséget sehonnan sem nyerhetett. Régi szövetségesei, a moldvai és havasalföldi vajdák már bujdosókként az ő kegyelméből éltek, mert a török kizavarta őket székükből; a magyar király pedig, kiben új szövetségest keresett, minden sürgetése és kérése elől kitért; sőt mindenható megbizottja, Gonzaga herczeg, egyenesen felszólította, hogy köszönjön le fejedelemségéről, a fenséget ne elegyítse a hadakozásba, a keresztyénséget, magyar nemzetet ne juttassa a maga személyiért veszedelembe;* s az érsek nyilván megírta, hogy a török megkérdezte Lipótot, meg akarja-e segíteni Erdélyt vagy nem, mert ő reá megy; de ha megsegíti, minden erejét akkor ellene fordítja;* a nagyvezir pedig konstanczinápolyi követének fenyegetve megmondta: «Mi köze az uradnak Jenőhöz, Erdélyhez s a két vármegyéhez? Látom, csak galibát keres vélem; azért írd meg: im Jenőt elveszem, Erdélyt is megveszem, három esztendeig benne lakom, Rákóczyt pedig s fiát ha birodalmába béfogadja, rámegyek s kivonszom akármely erősségből, ha minden tégla ezer janicsáromnak elveszésében is fog állani».* A rendek magaviseletének azonban mentsége lehet, hogy Rákóczy a medgyesi országgyűlésen fegyverrel kényszerítette őket a maga visszafogadására; s mentségére lehet, hogy mind azóta a szultán, a nagyvezir, tatár kán, a budai és végbeli basák követei egymást érték nálok, könyörtelen következetességgel Rákóczy fiastul való elűzését, Rhédeynek visszahelyezését vagy más fejedelemnek választását követelve. S épen a májusi gyűlésen is, mint valami szomorú színen, a hol egy ország tragédiája foly, egyszerre vonultak fel Musztafa aga, a szultán zászlótartója, a kán és szomszédos basák küldöttei zordon szóban a Végzetet hirdetni.* Rákóczy mégis zokérzéssel, keserűséggel telt el irántok, haragva és maga helyett Barcsay Ákos, Petki István és Hermann Mihály személyében helytartókat nevezve elhagyta Erdélyt és Jenőnek a Részekbe vonult, hol valami 10,000 főnyi fizetett hadat gyűjtött és a budai vezéren egymásután kétszer győzelmet aratott; de a sikertől maga úgy megijedt, hogy másnap Kinán basának hódolatát jelentette s egy hét alatt háromszor kinálta meg a békével.* Mert Kinán basának a maga erejéből csak megfelelt volna: de ha a nagyvezir eljő, «mik vagyunk ellene?»* Köprili Mohammed pedig már jött, már május elején átkelt a Dunán, s az országtól nem kevesebbet követelt, mint a pártos Rákóczynak, meg a két oláh vajdának, Konstantinnak és Stefánnak megkötözését és a fényes kapura küldését, mellesleg Jenő átadását és az adó fölemelését.* Különben minden hatalmas erejével, a tatár kán seregével és a végbeli jeles vitézekkel Erdélyre csap és mind a nagy-, mind a közrendeket lovai lába alá tapossa.* Mivel azonban szeretett volna Velencze ellen fordulni és e vállalata érdekében az erdélyi háborúval röviden végezni: felszólította Rákóczyt, hogy ha erős és állhatatos őszinte szándékában és a kegyelemnek keresésében, menjen kérésével személyesen császári táborába, eskü alatt biztosítja bántatlanságáról, maga lesz a kezes érte.* Ha elmegy, ezzel a merész elszánásával még megmentheti vala országát, s talán meg magát; de hiában biztatta Barcsay, hogy kész elkisérni, s jó és gonosz szerencsét véle megosztani, ha szintén úgy járna is, mint Török Bálint János király idejében; hiában emlegette a török diák, ha ezer feje volna is, bele merné kötni, mert elegendő példát ismert, hogy a ki engedelmességet mutatott, nagyobb méltóságra emelkedett:* a fejedelem nem bizott a nagyvezir esküjében és kezességében, nem mert megjelenni táborában. Csak egy feje volt, s azt az egyet nem akarta koczkára tenni és feláldozni, akár a Barcsayéval, akár a nélkül ütik el. Köprili Mohammed tehát fenyegetéseként megindította a maga hatalmas erejét, a tatár kán seregét és a végbeli vitézeket a szegény, szerencsétlen Erdélynek, mely annyi rászakadó veszedelem közepette védtelen volt. A fejedelem kivonta vala belőle hadát, s maga nem oltalmazhatta magát, mert sem pénzzel, sem katonasággal nem rendelkezett; úgy várta tehetetlenül a romlást, mint az aratásra kész vetés, mikor az Isten haragja paskoló viharban széllel és jéggel letarolja! Most leszen betelendő az a sötét jövő, melyet a medgyesi gyűlésen biztosan tudott előre. «Erdély bizonyára nagy zajjal el fog esni;» írja Zrínyi Ruchich Jánosnak, «és én egyetértek Seneca ama mondásával, hogy Isten, ha egyszer már elkezdte nyomni a szerencséseket, azokkal azután igen siet.»* Valóban, igen sietett, mert ennek a levélnek keltekor a tatár a silistriai basával már betört a bozzai szoroson, Zabolától fogva az egész Háromszéket és Bárczaságot fölégette, Brassót és Szebent megsarczolta, és apróbb csapatokban rajozva és éjszak-nyugot felé nyomulva, fölverte a városokat, falvakat, községeket és nemes udvarházakat, legyilkolta vagy elragadta népöket, mert a kiket le nem vágott, rablánczra fűzte és mint a vásári barmokat, maga előtt elhajtotta. Csak az egy Maros- Vásárhely kis várának kerítéséből 300 embert hurczolt magával. Gyula-Fejérvárt a tatár különös féktelen dühvel rombolt: a Bethlen Gábor fényes udvarát fölgyújtotta, a márvány-termeket, drága bútorokat elhamvasztotta, a főtemplomban az öreg fejedelem sírját feltörte, csontjait a napfényre száradni kitette, zászlóját elégette és az emlékköveket összetördelte, a templomot, főiskolát lángba borította, a könyvtár könyveit és kéziratait, a Mátyás király híres Corvinájának maradványaival együtt megsemmisítette, az embereket a nyilt utczákon öldöste, a toronyba menekülteket lehányatta. Így tette meg illő látogatását Mahommed Giráj kán a fejedelem székhelyén. Aztán Nagy-Enyedet megszállta és megfizettette, Tordát fölperzselte, Kolozsvárt bekerítette, külső részeit tűzzel elemésztette, a várost azonban 100,000 tallér váltságdíjért megkimélte. Innen a nagyvezir rendeletére a Részekbe takarodott, ketté vált seregével: egyik fele a Szilágyságon és Kővár vidékén keresztül Nagybányáig pusztított, mindenütt sok ezer rabot fogdosva és hajtva maga előtt; másik fele a Kőrös mellékein Nagy-Váradnak nyomult, széltében dúlva és fosztogatva, Váradot is megnyomta, külső utczáit elhamvasztotta, de a várost Gaudy András ébersége és vitézsége következtében nem vehette meg: úgy egyesült megint és csatlakozott a török táborához, melynek Jenő szeptember 2-ikán már önkényt meghódolt.*

Okmánytár, 618. l.

Erdélyi országgyűlési emlékek, XI. k. 386. l.

SZILÁGYI SÁNDOR: Erdély és az északkeleti háború, II. k. 476. l.

Családi levelezés, 542. l.

Győri történelmi és régészeti füzetek, II. k. 196–197. ll.

Ugyanott, 197–199. ll.

Erdélyi országgyűlési emlékek, XI. k. 272–274. ll.

Családi levelezés, 547. l.

Erdélyi országgyűlési emlékek, II. k. 400. l.

Erdélyi országgyűlési emlékek, II. k. 410. l.

Ugyanott, 284–276. ll.

Családi levelezés, 550. l.

Ugyanott, 548. l.

GRÓF BETHLEN IMRE: II. Rákótzi György ideje, 174–175. ll. Erdélyi országgyűlési emlékek, XI. k. 405. l.

Ugyanott, 175. l.

Okmánytár, 626. l. GRÓF BETHLEN IMRE: id. m. 179. l.

Erdélyi országgyűlési emlékek, XI. k. 418. l.

Győri történeti és régészeti füzetek, II. k. 203–204. ll.

Siralmas krónika, 384., 404. ll.

6. SZOLNOK.
(Egykorú metszet után.)

7. GONZAGA HERCZEG ALÁIRÁSA.

8. RÁKÓCZY ARADY GYŐZELME.
(Egykorú metszet után.)

BOROSJENŐ OSTROMA.
(Egykorú metszet után.)

Ime, Erdély, a mint Zrínyi megjósolta, csakugyan nagy zajjal elesett. Előbb virágzó helyein hamvahodott üszkök feketéltek; népe gyászba borult és siralmában zúgolódott, átkozódott Rákóczy ellen, ki az ő pénzén tartotta fizetett hadát s nagy szükségének idején csak száz lovassal sem segítette meg. «Átkot eleget hallana Nagyságod», írta neki Barcsay augusztus 29-én.* S alig mult két hete, már ő ült a fejedelmi széken helyette. Mert a mikor a tatárdúlás nyomása alatt az ország követeként annak jenei táborában megjelent, Köprili Mohammed egyszerűen kinevezte, kedve ellenére. A vezérnek sürgős dolga akadt, egyfelől Velenczével, másfelől Ázsiával, a hol zendülés támadt, – Erdély miatt nem vesztegelhetett tovább Jenőnél: röviden megszabta a kegyelem föltételeit, az évi adónak 40,000 aranyra emelésében, 500,000 tallér hadi sarcz kivetésében, Jenő, Lugos és Karánsebes átengedésében, aztán szeptember 14-ikén Barcsaynak «a süveget fejébe, – a botot kezébe nyomta, kaftányt és lovat adatott, jót, szépet, kövess szerszámmal»;* azzal mindent eligazított. Barcsay szabadkozott, Köprili kiabált, különben újra elpusztítja és basasággá teszi az országot: engednie kellett. Nem alkudhatott ki a nagyvezértől egyebet, mint hogy a tatár hadat Erdélyen kívül rendeli vissza, a héttoronybeli foglyokat: Thordayt, Tiszát, Harsányit szabadon ereszti, s Lugosból és Karánsebesből ha kik ki akarnak jőni, feleségöket, javokat kiköltöztethetik; «egyébiránt ha fegyverrel veszi meg, magokat fegyverre hányatja, feleségeket, gyermekeket rabságra viteti».*

Erdélyi országgyűlési emlékek, XI. k.

SZILÁGYI SÁNDOR: Erdély és az északkeleti háború, II. k. 515. l.

Erdélyi országgyűlési emlékek, XI. k. 514. l.

Jenő megadása az erdélyi romlással együtt mély fájdalommal és sajnálkozással töltötte el a magyarországiakat. A Zrínyi felfogása az erdélyi magyarság és egész magyar nemzet sorsának közösségéről terjedni kezdett köztük; s még Lippay érsek is figyelmeztette a felséget és a bécsi tanácsot,* hogy az erdélyieknek küldjenek segítséget, «mert bizon nem maradunk mi sem üttetlen, sőt ezeknek veszedelme az mi veszedelmünk»: de a míg a király ezekben a napokban a szerencsés császárválasztásról, mely július 18-ikán egyhangúlag történt, haza nem érkezett, a dolog komoly megbeszélés tárgya sem lehetett.

Ugyanott, 423. l.

A magyar urak közül természetesen Zrínyi borulhatott el a legsötétebben, a legmarczangolóbb szenvedéssel; s hazafi-bánatába és keserűségébe az ő szivének tépő fájdalma vegyült. Maga szerencsésen felgyógyult ugyan, a mint mondja, a bűnösök óhajtása ellenére, sőt a törökön győzelmet vett:* de elvesztette legkedvesebb leányát, Mária Teréziát,* és fia, Izsák* miatt rettegett, a ki már augusztus utolsó napjaiban végtelenül gyöngült. Családi fájának két hajtása, az első, a ki helyett fiat akart,* és a harmadik, a ki csakugyan fiú lett, így hervadt el vagy hervadozott egyszerre; az legkedvesebb volt azért, mert dobogó kis szívénél, nevető szeméből és gőgicsélő gyügyögéséből érezte először az apai boldogság édes örömeit; ez legkedvesebb azért, mert tőle várta neve fenmaradását és dicsősége megújulását; s ime, mindezek az emlékei és reményei összeomlottak vagy összeomlandók voltak! Nem hitt már annak megmaradásában sem, a ki Priorato szerint* közbül esett, s a család fentartása tekintetéből leány létére különben sem számított, a Mária Katalinéban; s a csapás után Ruchich János barátjának szomorúan panaszkodott. Majd fölemelt lélekkel, fenséges fölfogással a hazafi diadalmaskodott a magán emberen. «Ha ezt az istenek oly szándékból cselekszik, mondja erős megindulással, hogy a magtalanságot örök dicsőséggel pótolják, nem szomorkodom, mert mind szabadabb leszek, mind magamat egészen az Isten és haza szolgálatjára szentelhetem»…* Érzéseit elnyomta és hozzálátott báni dolgainak intézéséhez.

Győri történelmi és régészeti füzetek, II. k. 201. l.

Országos Levéltár: N. R. A. Fasciculus 319, Nro 42.

A hátrahagyott elégia szerint.

VITNYÉDY ISTVÁN levelei, I. k. 29. l.

GALEAZZO GUALDO PRIORATO: Vite et azzioni di personaggi militari e politici. Bécs, 1674. A Zrínyiekről szóló czikkében.

Győri történelmi és régészeti füzetek, II. k. 202–203. ll.

Mindenekelőtt írt szeptember 1-jén a bécsi hadi tanácsnak, mely augusztus végén ismételve megkereste leveleivel, hogy fölvilágosítást kérjen tőle arról, valjon a végbelieknek Székes-Fejérvár alá rendezett kiütésében részt vett-e, Velenczének megigérte-e, hogy a török hadát fel fogja tartóztatni és a köztársaságnak török rabokat adott-e el? Mentegetőzéssel kezdte sorait, hogy lázas állapota miatt előbb nem felelhetett, aztán férfias egyenességgel, sőt határozott élességgel folytatta. A kiütésre egyebet nem mondhat, mint hogy az ő katonái közül senki sem szerepelt benne; a mi pedig azt illeti, hogy a velenczéseknek megigérte volna, mikép a török átvonulását megakadályozza, tudják a hadi tanács tagjai, hogy sem az a köztársaság nem olyan hígvelejű, gyönge itéletű, hogy ilyen dolgot várna tőle; sem magát affélének nem ismeri, hogy megigérni merje, a mi erején fölül halad. Rabokat sokszor küldött Velenczébe, utoljára két hónappal ezelőtt nehányat, kik az evezésre alkalmasak voltak; most is vannak készenlétben olyanok, kiket átküldeni szándékszik, mert az ily üzletet sem a felségnek valamely tilalma nem gátolja, sem a keresztyén érzület nem kárhoztatja. *

A császári és királyi hadi levéltárban, 1658 szeptember 1-jéről. Eredeti, de nem sajátkezű, csak az aláírása, papirba nyomott gyűrűpecséttel zárva. Turcica.

10. A SZENTILONAI TEMPLOM BELSEJE.
(Rajzolta Cserna Károly.)

Ma csodálkozással és megütközéssel itéljük el ezt az emberkereskedést. Sajnos, abban az időben, a százados török harczok zordon erkölcsei közt, a mikor nem az ember jő vala számba, hanem pogánynak a keresztyén és keresztyénnek a pogány, a vallás kölcsönös megvetésével és az örök ellenségeskedés gyűlöletével, sem az égi, sem a földi törvényekkel nem ütközött össze. A török száz esztendőnél régebbtől fogva rabolta Magyar- és Erdélyország népét: fiait honuk és vérök ellen katonának nevelte, leányait háremeibe hordta, a munkabíró felnőtteket nyilt piaczon, kótyavetyén árulta és vette szolgálatra vagy kiváltásra haszon fejében. A megvett vagy foglyul ejtett ember aztán rab maradott, a míg váltságdíját az övéi meg nem küldték; hogy mielőbb megküldjék: – gyötörték, kínozták, éheztették, verték; csak az előkelő, gazdag rab részesült kiméletes bánásmódban. A tatár kán tremblovai fogása nemcsak azért volt nagy dolog, hogy egy egész sereget tőn tehetetlenné: de azért is, hogy egy egész ország csapott vásárt véle; még pedig milyen vásárt! Kemény Jánosért 116,000, Kornis Ferenczért 60,000, Apaffy Mihályért 30,000, Béldi Pálért 25,000, Damokos Tamásért 12,000, Mikola Zsigmondért 14,000, Sebessy Miklósért 10,000, Huszár Péterért 9000, Földváry Ferenczért 8000 tallért követelt; a közrabokért ötvenet, százat.* Béldi uramnak annyira megtetszett ez az üzlet, melyet a maga kárán tanult meg, hogy a mikor 1667-ben haza került, itthon űzte; a krimiai rabokat «nagyban és kicsinyben» kiváltogatta, nyereséggel szabadon eresztette, a fizetésre képteleneket örökös jobbágyává tette: ő kegyelme nem épen kegyelmesen ekként gazdagodott.* Zrínyi a maga vérével nem kereskedett, sőt a maga vérét mindig készségesen cserélte ki egy-egy török rabbal;* barátainak, ismerőseinek szívesen kedveskedett ilyen ajándékkal:* de különben a kor szokása szerint keményen, sőt kegyetlenül bánt velök. A magyar ember boszúja volt ez a törökön, a keresztyéné a pogányon, a ki honát dúlta, faját öldöste, a kit rendesen tetten kapva, rabló harczban fogott el. Kenyéren és vizen tartotta, dolgoztatta, verette és Velenczének eladta őket, mert ez a «keresztyén charitással», a mint maga kifejezi, nem ellenkezett. Hisz mi ez a charitas? Akkor is az volt, a mi ma: In mundo raritas. S akkor az olyan nagy úrtól, a ki a közromláson kívül rendszerint a maga kárát torolta meg, szelidebb értelmezést senki sem várt. Tollius Jakab, a németalföldi tudós beszéli,* hogy a mikor Csáktornyán a grófnál járt, egy öreg foglyot, a ki sarczot fizetni nem bírt, vagy inkább nem akart, szolgáival a talpán addig botoztatott, míg vére kiserkedt; oly renddel, mint nálok a búzát csépelik. «Azt hittem,» úgymond, «hogy új Pythagoras vagyok, s itt muzsikát tanulhatok, oly szabatosan estek, nem az ütemek, hanem az ütések (non verba, sed verbera).» Állítása szerint mások több száz botot kaptak. A többi fogoly lánczokban dolgozott, ez követ, amaz fövenyt, a harmadik meszet vagy vizet hordott; némelyek bástyákat raktak téglából, s ha ki közülök kevésbbé szorgalmaskodott, jelen volt az ostoros felügyelő, a ki hátukat bikacsökkel megcsapkodta. Italuk víz, eledelük kenyér, az is alig elegendő erejök helyreállítására, mely a szünetlen munkában kimerült. A várnak egy távolabb részében volt vigyázat alatt nyolcz kapitány, kiket a törökök a magok nyelvén agáknak* neveznek; ezek jobb és elég eledelt kaptak, melyet aztán a kiváltásnál aranynál drágábban kellett megfizetniök. «Nehogy azonban a méltóságos grófnak emberiességéről roszat gondolj,» figyelmeztet bennünket Tollius, «meg kell jegyeznem, hogy törökkel máskép élni nem lehet. Ezen nemzetek közt a visszatorlás törvénye uralkodik, s egy részről sem változhatik a foglyok tartása, a nélkül, hogy mindjárt meg ne boszúlná magát. Azért, mint hogy a törökök a magyarokkal és horvátokkal úgy bánnak, szemtelenségöket és kegyetlenségöket hasonló büntetésekkel kell zabolázni. A foglyok éjjel a föld alatt eső börtönökben (vagyis a csáktornyai vár alsó helyiségeiben) hálnak, megkötözött lábakkal, testöknek csak felső részét és kezeiket mozgathatják». De ez a kemény és kegyetlen bánásmód a török rabok eladásával együtt nem volt egyéb, mint a visszatorlás követése, a százados török harczok zordon erkölcseinek megnyilatkozása:* miért szépítenők? Hősünk sem szépítette, sőt hibának sem tartotta. Ember volt ő is, korának gyermeke; ebben a tekintetben nem emelkedett korán felül; pedig hogy a vitéz és lovagias ellenséggel szemközt tudott nemesen érezni és gondolkozni, bizonyítja a Szigeti Veszedelem IV. Énekében az Ibrahim szép jelenete, és bizonyítja a valóságban a kiváltott bekei török kapitánynyal való lovagias eljárása.*

Erdélyi országgyűlési emlékek. XI. k. 272. l. Családi levelezés, 526. l.

ACSÁDY IGNÁCZ: Magyarország története I. Lipót és I. József korában, 46. l.

Így szabadult meg Ukky, az öreg Bocskay.

Példáúl Ruchich Jánosnak, Witnyédy Istvánnak.

Életképek, 1845. évf. 803–804. ll.

Az aga katonai és udvari tisztek czíme. II. Mohammed kanunnáméja szerint amazok külső, emezek pedig belső agák. Az aga czímet viselték a hadseregben: a janicsár-aga, az azabok parancsnoka, a zsoldos lovasság hat hadosztályának parancsnokai, s a várparancsnokok. (THURY JÓZSEF: Török történetírók. Budapest, 1893. 397. l.)

WITNYÉDY ISTVÁN például a maga török rabját tartás végett azzal az utasitással küldi el Fodor Andrásnak, gróf Kéry János porkolábjának, hogy «a pálczával gyakorta jól kináltassa a beste kurafiát, hadd szolgálja meg kenyerét és sarczolja meg annál hamarébb». Utóíratul meg hozzáteszi: «A bevitele alkalmatosságával jól veresse meg kegyelmed, legalább üssenek százat rajta és keményen tartsa kegyelmed.» I. k. 194. l.

Az esetet EVLIA CSELEBI örökíti meg, a híres török útleiró, ki Melek Ahmed boszniai basa követségének élén a kiváltás végett 1660-ban hősünknél járt. Zrínyi a kapitányt egy öltő ruhával, fölnyergelt paripával ajándékozta meg és nagy kisérettel eresztette útnak, miután előbb a követség tiszteletére adott ebéden fényesen megvendégelte és kedveskedő szavakkal elhalmozta. A mi egyebet EVLIA CSELEBI mond, a keleti képzelet szertelen nagyításával mondja, minden részlete mesébe illő és mosolyra indító. Leírása szerint Zrínyi bánsága területén minden ágyúlövésnyire a dombokon sorba állított híradó tornyok voltak, teli katonával, s az ellenség bármely oldalról közeledett, az útjába eső toronyból azonnal ágyúlövés jelezte. A mikor a követség Csáktornyához ért, kétezer ágyúlövés dördült tiszteletére és nagyszámú katonaág jött eléje; s bent a várban a bán temploma mellett egy palotába helyezte el, melyet Zrínyi egyenesen e czélra rendeztetett be. Másnap az ünnepélyes fogadás a tanácsteremben folyt le, melyet szőnyegek helyett mozaik és fényes márvány díszített; EVLIA CSELEBI a grófnak (a kit bánnak, herczegnek, királynak is nevezget tisztátalan kezébe adta levelét, ki azt megcsókolta és homlokához érintette, azután a 12 kocsira való ajándékot váltságdíjul átvette, közte egy virágos posztóból készült prémes bundát, melyet valamennyi tanácsbeli embere ámulva csodált, s ő rögtön felöltött. EVLIA CSELEBI a gallérját megcsókolta és úgy adta föl vállaira. Zrínyi most a bekei kapitányt elővezettette, a szűz Máriára megeskettette, hogy bánságában többé pusztítani nem fog; aztán bilincseiből kioldotta, megvendégelte, megajándékozta és útnak eresztette. EVLIA CSELEBI azonban még Csáktornyán maradt és megnézte a várost, mely voltakép ötszögű és kőépületű erős vár volt, s a királyok vágyódásinak tárgyát képezte. Bent a várban 10,000 kőépületű szép ház volt, mind különböző színü zsindelylyel fedve, különösen kitűnt a bán és két kapitány palotája; összes utczái sakktábla alakú széles útak voltak, nagyon tágas és tiszta vásárterekkel, 2000 bolttal és 40 kolostorral. Aztán a jó török Zrínyivel kirándult Légrádba, hol külön-külön palotába szállnak; s megjelent a város előkelői által adott lakomán, melyen olyan ebédet és annyi bort adtak, hogy senki sem maradt, a ki kezét-lábát össze tudta volna fogni, valamennyi részeggé lett. A városnak 11 temploma volt, néhánya ólommal fedve, valamennyinek tornya tiszta aranykeresztekkel. – Légrádról vadászatra mentek, ezerekre menő kisérettel, s annyi szarvast, őzet, vadkecskét, rókát, vaddisznót, farkast, medvét s más vadat ejtettek, hogy számukat csak a teremtő tudhatta. Végezetre nagy áldomás lőn, melyen talán ezer kocsira való bort is megittak. S mindezek után EVLIA CSELEBI gazdagon megajándékozva tért meg Boszniába. (KARÁCSON IMRE: Századok, 1900. évf. 942–946. ll.)

Zrínyi aztán még ebben a hónapban, szeptember 23-ikán országos gyűlést tartott Varasdon, hogy a folyó ügyeket elintézze. Mivel kisebb bajok, egyenetlenségek újabban sűrűn fordultak elő, s az ilyenekkel a következő országos gyűlés összejöveteléig várakozni hátrányosnak, fölöslegesnek is látszott: az ülés legelőször a jobb és könnyebb közigazgatás érdekében a bánnak, illetve törvényes akadályoztatása esetében az albánnak elnöklete alatt állandó bizottságot választott, melynek tagjai voltak az egyházi rendből Petretich Péter püspök és Dianessevich Miklós prépost, a mágnások közül Erdődy Tamás gróf és Keglevich Zsigmond báró, a köznemesek sorából Zakmárdy János itélőmester és Ruchich János zágrábi alispán, hogy ez a bizottság ezeket a kisebb bajokat, egyenetlenségeket gyorsan eligazítsa és rendbehozza, a nagyobb ügyeket ellenben az országos gyűlésre utalja.* Az ingyenes munkákat maga rendelte ki, jelenleg az ülésnek azzal a megszorításával, hogy az idén Zágráb és Varasd megyék minden járásából füstönként egy-egy robotos a kulpai végek megerősítésére küldendő, Kőrös megye két járásából pedig minden két füst után egy-egy szekeres Szent-György javítására menjen; hogy a büntetéspénzeket az elmulasztott munka fejében az itélőmester szedje be és természetesen a közszükségre fordítsa; hogy a ki az ingyenes munkával a szolgabirák közül visszaél, azt a saját személyére vagy a maga javára használja fel, hivatalát veszítse; hogy mindezeket az intézkedéseket a gréczi hadi tanács tagjaival hivatalosan közölni kell.* Bizonyára nem csak azért, mert a munkásokra a szolgabirákon kívül a helyi kapitányoknak is fel kellett ügyelniök; de még inkább azért, hogy a végbeli főkapitányok, kik a gréczi tanács alatt állottak, az országgal a védekezés kérdésében összhangban működjenek. Zrínyi Miklós nem igen szerette őket, mivel a magok és legénységök erőszakosságával és garázdaságával sérelmet sérelemre halmoztak; de a mikor a haza érdeke forgott szóban, minden zokérzetet feledve, készségesen fogott velök össze, épen ebben az időben is a károlyvárosi parancsnoknak segítséget igért.* S a jó egyetértés most különösen kivánatos volt. Mert a török az erdélyi zavarok óta a horvát-szlavón végeken is nyugtalanabbá és kihívóbbá lett, általános rezgelődéstől, sőt egységes megmozdulástól lehetett tartani, ha már az őszszel nem is,* de esetleg a tavasz kinyiltával. Ez ösztönözte hősünket arra, hogy az erdélyi zavarok óta kétszeres éberséggel őrködött, s ez az erélye még betegeskedése közben se csökkent; hogy szomszédait a Száván innen és túl elfoglalja, meg-megcsapva fékezze, hogy Goréba,* a Kulpa déli oldalára ágyút küldjön, Petriniát jó karba hozza, hogy a végek egész vonalán az ingyenes munkát szabályozza, szigorítsa, általában a társországok védelmi képességét, erejét fokozza; ez ösztönözte arra, hogy a német katonaságnak behozatalát ez idő szerint ne ellenezze, holott különben sérelemnek tekintette és mindig kivitelét sürgette. A király megkereste levelével, hogy az erősítésül érkező csapatot a rendekkel együtt átkelésében és útjában minden módon segítse; a zágrábi káptalannak is írt, hogy a sziszeki várat alakítsa erőddé és ereszszen bele német őrséget.* Zrínyi az ügyet az ülés elé terjesztette: határozzon belátása szerint; s ez a kérdésben a kivánság elejtése végett követeket küldött a felséghez, a saját kebeléből Mayczen Ferencz zágrábi alispánt, a káptalan részéről annak maga választotta kanonok tagját.* A káptalan csakugyan Sziszek birtokában maradt, később is, újabb felszólításra állhatatosan ragaszkodott ahhoz; Zrínyi hiába ment maga személyesen Zágrábba, hogy a király szándékát minden igyekezetével és hűségével támogassa, nem bírta a vár átengedését vagy a német katonaság befogadását kimódolni.* Az ülés aztán adót vetett ki az ország katonáinak, tisztviselőinek fizetésére és egyéb szükségleteinek fedezésére és intézkedett annak pontos behajtásáról és elszámolásáról. Utasította a szolgabirákat és alszolgabirákat, hogy összes bevételeikről és kiadásaikról az országos adószedőnek számoljanak el, hogy aztán a számonkérő bizottságnak ő is elszámolhasson; meghagyta Rauch Dánielnek, a főharminczadosnak és nedeliczai adószedőnek, hogy a harminczadoknak az országra eső felét, a hátralékok és esetleges jövedelmek kimutatásával hasonlókép szolgáltassa be. Végre nehány kisebb dolog eligazítása után, Erdődy Imre grófnak a királyhoz ajánló levelet adva ismét lázongó jobbágyai ellen, – hazaoszolt.*

Acta et Articuli Dominorum Statuum et Ordinum regni Croatiae et Sclavoniae 165–169. ll.

Acta et articuli stb. 171. l.

Győri történelmi és régészeti füzetek, II. k. 204–205. ll.

Ugyanott, 205. l.

Acta et Articuli stb. 168. l.

Acta et articuli stb. 170. l.

Ugyanott, 170. l.

A császári és királyi hadi levéltárban: a hadi tanács rendelete 1661 február 11-én kel és a zágrábi káptalan levele 1661 márczius 2-ikán Zrínyihez, Zrínyi fölterjesztése meg márczius 6-ikáról a felséghez. Ez eredeti, mindvégig sajátkezű írása. 1661: 319. szám alatt.

Acta et Articuli stb. 169., 172. ll.

GRÓF ZRÍNYI MIKLÓS.
Renner J. egykorú metszete után.
(Ő Felsége hitbizományi könyvtárának példányáról.)

12. A CSÁKTORNYAI VÁR FÖLDALATTI FOLYOSÓLYA.
(Rajzolta Cserna Károly.)

13. A SZLAVON RENDEK PECSÉTJE.

14. GRÓF ZRÍNYI MIKLÓS.
(Bodenehr egykorú metszete után.)

Zrínyi ekként megjavította az ország védelmét és rendezte pénzügyét. Aztán nehány nap mulva, október elején, Bécsbe utazott királyi meghivásra, melyet még szeptember 3-ikán kapott.* Mert Lipót hazajötte után értekezni akart az erdélyi kérdésben. Az értekezleten a német tanácsosokon kivül megjelentek: Lippay, Szelepcsényi, Nádasdy, Zrínyi, Batthyány Ádám, Forgách Ádám, Zichy István.* Csak a nádor maradt el betegsége miatt. Tisztességgel látták őket, csupán Forgách uram jutott a németek után, de segített magán, a felség előtt egy kis széket tett ki a titkár háta mögé.* A min az érsek úgy megijedt, hogy azt jósolta belőle, mikép nem hivják meg többé.* Hősünk figyelmetlenség miatt személyére nézve nem panaszkodhatott. «Jobban megbecsültek, mint máskor, írja Ruchichnak, meghivtak a titkos tanácskozásba; füst előzi meg a tüzet, valjon érzem-e valamikor ennek melegét, kérdés.»* A mi nem volt kérdés, hogy Lipót és udvara magatartásában egyelőre fordulatot nem várhat, Erdély segítséget nem remélhet. S a csalódás és elkeseredés sajgó érzésével tért meg várába. «Engem a szerencse», – mondja útjáról, benyomásairól szólva, – «Bécsbe vezérelt. Láttam az új királyt, láttam az új udvart, új ministereket, szóval első tekintetre minden újat; de a bölcs király mondásaként mélyebben vizsgálódván, valóban semmi sem tűnt fel újnak ama nap alatt; mások ugyan az emberek, mások a nevek, más a dolog külseje, de ugyanaz a szokás, ugyanaz a halogatás, ugyanaz a vágy még a dicstelen béke után is; sőt a tespedésnek, hogy úgymondjam, bálványozása is csak a régi, a kinek esze van, könnyen észreveszi. Vajha derék királyunk, miként ép testében hősi lélek él s már neve eleve jót igér oroszlán ministerekkel is birna;* talán nem panaszkodnánk most a szorongatott Magyarországgal, hogy elveszett az ország kardja, Pannonia jobb karja, a keresztyénség paizsa, védőbástyája, – Erdély. Elveszettnek mondom, mert mi van még hátra, hogy azzá legyen, hisz a városok feldúlva, a templomok elárulva, a fejedelmi méltóság meggyalázva, a két Rákóczy, apa és fiú letéve, helyettök két árnyék választva, előbb Rhédey, most Barcsay, a nép rabságra hurczolva. De ha Senecaként még nem a legszerencsétlenebb az, ki bajait meg tudja számlálni, Erdély bizonynyal a legszerencsétlenebb, minthogy megszámlálhatatlan nyomorai vannak, s ha a végtelenben volna végső, az lenne bizonynyal a legnagyobb is, hogy az üdvre semmi remény. Van, a ki akarna segíteni, csak tudna; van a ki tudna, csak akarna; de a ki akarna is, tudna is, csakugyan nincs senki. Többet mondok: van, a ki e romláson nem siránkozik, nem gyászol; a hajó farán ülő nem retteg gyülöltében a hajó orrán ülőnek elmerülésétől, azt mondja, örömest elvész, csak a másik vesszen előbb; van, a ki e tűzben gyönyörködik, hogy melegedhessék nála. Bizonynyal nem beszélek álmokat, jóllehet paradoxonokat, különben nem irnám meg. Valjon hát istentelenségről vádolnának-e, ha Lucanussal azt mondanám: «Oh istenek, magatokkal mindent elveszteni kivántok, az a végzetünk, hogy tévedéseinket bűn terhelje? De mivel csak a csekély gondok panaszolnak, a nagyok hallgatnak, – elnémulok…»*

A császári és királyi hadi levéltárban, 319. k.

Lippay Wesselényihez, 1658 október 11-ikéről. Országos Levéltár, Wesselényi-levelek.

Ugyanott.

Győri történelmi és régészeti füzetek, II. k. 212–213. ll.

A latin eredetiben itt kettős szójáték van: a nomen és omen, Leopoldus leoninus szavakkal. A magyarban nem adható vissza.

Győri történelmi és régészeti füzetek, II. k. 209–211. ll.

15. I. LIPÓT MAGYAR DÍSZBEN.
(Szelepcsényi György 1655-iki metszete után.)

A szegény Erdély sorsa valóban kétségbeejtő volt. Barcsay, kedve ellenére, egy heti vonakodás után, vállalta el a fejedelemséget, egyenesen azzal az eltökéléssel, hogy Rákóczynak, «igaz, tökéletes, és nem háládatlan nevelt szolgájaként»* megmenthesse s átengedését annak a török megengesztelése esetére bizalmasan, titkos irással és hivatalosan, hitlevelében meg is igérte.* Rákóczy mind a mellett botor maganagyzásában, gyanakvó és önző elvakultságában kezdettől fogva gáncsot vetett minden intézkedése elé; becsmérelte, gyalázta, bitorlónak, árulónak nevezte;* holott ez az áruló annyi kiméletet tanusított személye és vagyona iránt, hogy a török előtt jutott áruló szinébe, mintha összejátszanék régi urával. Mert a nagyvezér ismételten követelte tőle, hogy Rákóczynak, anyjának, feleségének és fiának összes erdélyi várait és javait kobozza el;* Rákóczy pártosait fogassa meg és végeztesse ki; magát vegye üldözőbe, mert a mint az ég földdé és a föld éggé nem változhatik, ép oly lehetetlen neki újra fejedelemmé lennie; s ha a mennyboltozat összes csillagait segítségül hivná is, nemzetségestül elpusztítaná, s ha a föld alá búvna is, előhurczolná, annyi népet küld ellene.* Barcsay a becsmérlést, gyalázkodást tűrte, a meddig tűrhette; aztán elhatározta, hogy a fejedelemséget már most megtartja és megoltalmazza és komolyan Rákóczy ellen fordúlt, a ki egyre szította a pártoskodást, szervezte az ellenállást a hajdúságban, a Részeken. Váradot, Szamos-Ujvárt, Görgényt és Gyalút megtartotta kezén az ország minden felszólítása és sürgetése ellenére; mi közben majd bizakodott, hogy «sem siet, sem késik isten a büntetéssel, hanem a maga idején lesújt»;* majd elcsüggedt, mert «él ugyan az Isten, de csaknem bolondulunk. Nincs az egy élő Istennél egyéb, ki segítsen; az törökkel való végezés bizonytalan, haladton halad, fogyton fogyunk, jövedelmünk nem jő. Barcsay tökéletlen, magát erősíti.»* Majd ismét fennen látott. Barcsaynak és a rendeknek kegyelmet igért arra az esetre, ha kormányra jut; s kilátásba helyezte összes kiváltságaik megerősítését s kivánságaik teljesítését; ezek pedig a türelemnek fogytán élesen visszavágtak; hogy ő szorult kegyelemre, mert ő hozta a nyomoruságot az országra, s erélyesen felszólították követséggel, hogy mondjon le a fejedelemségről.*

SZILÁGYI SÁNDOR: Erdély és az északkeleti háború, II. k. 513–514. ll.

Ugyanott, 515. l. Erdélyi országgyűlési emlékek, XII. k. 6. l.

SZILÁGYI SÁNDOR: Erdély és az északkeleti háború. XII. k. II. és 83. ll.

Ugyanott, 109. l.

GEORG KRAUS: Siebenbürgische Chronik. Bécs, 1862. I. k. 371. l.

SZILÁGYI SÁNDOR: A két Rákóczy György fejedelem családi levelezése, 567. l.

Ugyanott, 570. l.

Erdélyi országgyűlési emlékek, XII. k. 115. l. GEORG KRAUS: id. m. I. k. 373. l.

Igy került egymással komoly ellenségeskedésbe és nézett farkasszemet: Barcsay, Erdély birtokában és Rákóczy a Részek erejével, hogy a szerencsétlen kis ország újra lángba, polgári háborúba boruljon; az a kinált török segítségért folyamodott, a mire a maros-vásárhelyi országgyűléstől még novemberben felhatalmazást kapott; ez a törökkel való végezés bizonytalanságában még mindég Lipótnál keresett támogatást s a király a kérdés megbeszélése végett tartotta októberben a titkos tanácskozást.*

Lippay Wesselényinek, 1658 október 11-ikéről. Országos Levéltár, Wesselényi-levelek.

A titkos tanács nem végzett semmit, csak az aggszó kovácsolásánál maradt. Lipót azonban a tárgyalást nem szakította meg, bizottságot rendelt annak folytatására, a magyarok közűl Lippay, Szelepcsényi, Nádasdy, a németek részéről Porcia, Kunz és Oetting személyében;* de annak ellenére, hogy Rákóczynak a pápa, Velencze és a mainzi választó is pártjára kelt, mert küzdelmét a kereszténység küzdelmének tekintették a pogányság ellen, a német tanácsosok idegenkedtek minden beavatkozástól. A bizottság eredménytelenül oszolt el. Az ügyet ezzel kivették a magyarok kezéből, mert reájok fogták, hogy szándékosan török háborút akarnak támasztani; s egészen Kunz vitte a meddő alkudozást.* A király és udvara nem sokat törődött vele: kedvére farsangolt. Folyt a vigasság, vendégeskedés, a sok komédia. S két hétig se volt rendesen tanácsülés. Ezen az eljáráson még Lippay is, noha épen római küldetéssel és fáradsága jutalmául «holmi süveggel» édesítették, annyira elkeseredett, hogy a hódoló papból az elégedetlen magyar kitört, s a magyarok mellőzése és megvetése miatt, mely állításaként soha akkora az udvarnál nem volt, mint mostan, a nádornak felindúlva panaszkodott. Nem római követségen, hanem római magános, remete-életen jártatta az eszét, hogy csöndes imádkozásban, töredelemben ott teszi le hideg tetemeit; úgy meggyűlölte ezt «az hamis, tökéletlen magyar világot»,* s még inkább a németet. «Bizony ezek az jámborok,» mondja gúnyosan a ministerekről, «minden igazságunkbul és szabadságunkbul ezennel ki vonnak bennünket, minden magyar dolgot német tanácsra bocsátanak, Cancellariusnak hire sinchen benne, hanem ha volenter küldöm neki, az mit írok ő felségének».* A német tanács pedig, mint minden dologban, a miniszterek felfogásához alkalmazkodott, s Rákóczy más támogatást nem kapott, mint hogy a király rendes és rendkivüli követe, Reninger Simon és Meyern Ágost útján felszóllalt a fényes kapunál, hagyja meg a letett fejedelem erdélyi javait: de minden siker nélkül.

Ugyanott.

Ugyanott, 1659 január 24-ikéről.

Lippay Wesselényinek, 1659 február 11-ikéről. Orsz. Ltár, Wesselényi-levelek.

Ugyanott, 1659 február 14-ikéről.

Zrínyi távol esett az alkudozástól. A titkos tanács után Pozsonyon át hazatért. Januárban Boszniába becsapott, s Gradiskon alul a törököt meglepte és megverte, sok fejet, s 300-nál több kötözetlen rabot hozott magával, nagy zsákmánynyal együtt.* Nem sokáig örülhetett győzelmének. A háznál baj volt. A mitől az őszszel rettegett, a tavasz nyiltával bekövetkezett. Neve örököse, gyönge kis fiacskája, Izsák elhalt. Tavaszszal, a mikor a karangyalok a paradicsom kertében a virágot ültetik, ültették át őt is gyönge virágul, hogy örökké viruljon, holott itt a földön elhervadt volna. Bánatában, leveretésében így keresi vergődő szívvel és találja meg a vallás vigaszát. Megható, mély érzésü elégiában siratja el, mely annál becsesebb, minthogy költeményeinek megjelenése óta újabb időbül csak az Esterházy László dicsőítésére szóló énekének emlékezete maradt meg a Witnyédy István följegyzésében,* s a Szerencséről irt kis epigrammja könyvtára egyik kötetének, a Rivolutioni di Catalogná-nak czímlapján.* Pedig úgy látszik, a báni gondok, vitézi fáradalmak és hazafiúi küzdelmek között sem hagyta el egészen az ihlet, Muzsája szeretete. Elégiája édes, melegen áradó sorokban ömlik, fájdalma közvetlenségében, verselése szokott elnagyolásában ugyan ütemének ereje meg-megtörik, rimének tisztasága el-elvesz: de az érzései mindég eleven, gondolatai mindég hathatós kifejezésre jutnak. Csak azt bánja, hogy nem érhette meg fia fölnevekedését, hogy urának, honának és a nagy Jehovának nem szolgálhatott; pedig ha ember-korba ér vala, ő Zrínyi jó névvel, vitéz magyar kézzel apjának kedvére lett volna. De hiában, Isten végezésében meg kell nyugodni, mind jóért, mind körösztért áldani kell. S ő vallásos töredelemmel megnyugszik, noha az esztendő megifjodása, a kemény idő tavaszra fordulása, föld, víz, erdő megújjulása, levegőben a madarak csattogása, a fülemilének sirása, nem, nem, – hanem vigadozása, az Isten iránt hálálkodó imádkozása, mind-mind éleszti vesztését, mert az ő tavasza télre fordult, szeme esőnek eredt, szíve búba borult. Felrajzik minden reménye, melyet benne vesztett és mélázva csendül szava:

VITNYÉDY ISTVÁN levelei, I. k. 137. l.

VITNYÉDY ISTVÁN levelei, I. k. 59. l.

SZÉCHY KÁROLY: Gróf Zrínyi Miklós. (Budapest, 1896.) I. k. 305. l.

16. ZRÍNYINEK FIA HALÁLÁRA ÍRT ELÉGIÁJA.
17. AZ ELÉGIA BEFEJEZŐ RÉSZE.
(Eredetije a zágrábi egyetemi könyvtárban.)*

Elégh uolt Istennél Ábrahám jó kedue,
Fiának halála mert megh uolt engedue,
Másképpen uagyok én Istenteöl büntettue,
Avagy talán inkáp Istenteöll szeretue.

Megh látá kis Isákot és megh szereté
Kar angyalok köziben elis inteté,
Eszt az áldozatott menyben helyhezteté,
Paradichom kertiben űtet teteté.

Tudom miért keölleött most szüten (igy) az Urnak
Paradichom kertiben kis Virágh Isaagh,
Tauaszal ugyannis uirágot plántállyák
Ütetis most ültetik kisdett angyalkák.

Virághiában megh marad mindenkor ottan,
It penigh az Feöldeön lett uolna heruattan,
Ottan eörök eöreöme neki az Urban,
It bú bánat űtet uerné Uilághban.

Ebben csak egy ok uan,
Az kit én szüuem bán,
Hogy nem értem gyümölchétt;
Urának, hazának,
És nagy Jehouának

Had talált uolna kedvet.
Mint pálma fa termett.
Ugy eö neki keölleött
El reöndeölny menésétt.

De heában sirok,
Utánna ohaytok,
Fatum irigy énnekem,
Hogy ha ember korban
Eő gyűtthatot volna,
Azt bizonnyal el hittem:
Eö Zriny jó néuel,
Vitéz magyar kézzel
Kedvett tett uolna nékem.

Igy akarta Isten,
Az ember mit tegyen:
Vele nem pörölhettny;
Az my dolgunk nem más,
Chak mint pironkodás,
Mindent el kel szenvedny;
Mind jóért, köröszért
És ball szeöreönchéjért
Az Istent keöll áldany.

Im, mast Iffiadik megh uénült esztendeö:
Tauaszra fordula téli kemény üdeő:
Uyul Feöld, frissűl uiz, uigadik az erdeő,
Teli szép madarakkal magas leuegeő.

Az szép fülemile sirással úgy teczik,
Réghi bánatyáért hogy panaszolkodik,
De nem, hanem mégh inkáp ű uigadozik,
Hálát Istennek ad, néz fel, imátkozik.

10.

Ah, az én Tauaszomat irigy el rontá
Szerenche teöt mégh inkáp télre forditá,
Derűlt szemeimet esseőnek bochátá,
Jéggel én szűvemet s búual beburitá.

11.

Gyönyörű madárkám, kichin fülemilém,
Ah igen hirtelen el reőpűle tűlem,
Az énnékem uala minden reménségem
De mint könnyű Árnyék el kele eleőlem.

12.

Igy számlálom uala az én Jeöuendeőmet.
Hogy sok üdeő mulván ez megh uált engemet,
Hogy keőueti, meghis haladgya uersemet:
És szegény hazánkért igyekezetemett.

13.

Szengeőb Trombitával Magyar vitézségétt,
Foghia énekleny erős kar ereiét,
És hogy Ű. is osztán érdemellen illett,
Kinek eőnekelhessék chelekedét.

14.

Az szép phűlemilét az Irigy halál
Le chapá kebelemben szörnyű kazávall,
Isákott, mely vala mint egy szép uirágh száll,
Kertek szépszégére mely oly gyönörűn áll.

Gyönyörü madárkám, kichin fülemilém,
Ah, igen hirtelen elreöpüle tűlem,
Az énnékem vala minden reménségem,
De mint könnyü Árnyék el kele eleölem.

Igy számlálom vala az en Jeövendeömet,
Hogy sok üdeő mulván ez megh vált engemet,
Hogy keöveti, meghis haladgya versemet,
És szegény hazánkért igyekezetemet.

Szengeőb Trombitával Magyar vitézségét
Foghia énekleny erős kar ereiét,
És hogy Ű is osztán érdemelien illiet,
Kinek eőnekelhessék chelekedetét…*

SZÉCHY KÁROLY: Gróf Zrínyi Miklós költői művei. Budapest, 1901. 322. l.

Felséges hazaszeretetében azt várta, hogy fia is énekelni, harczolni fog szegény hazánkért, hogy az övénél zengőbb trombitával hirdeti a magyar vitézségét, hogy majdan az ő cselekedetét is megénekelhessék: így leszen, mint ő, költő és vezér egy személyben. Ime, még legtépőbb veszteségében is nemzete dicsősége lebeg előtte hősi dalban és hősi tettben, mint a hogy ő törekedett emelni. Ekként áldozott egyszerre fia emlékének, a maga bánatának és hazája szeretetének. Aztán hivatalos kötelességeinek teljesítésébe fogott.*

A Zrínyiek családfájára hősünk gyermekeit (I. k. 26. l.) hiányosan soroltuk fel, a mennyiben első leányáról, a ki 1655 augusztus 2-ikán született, Mária-Terézia nevet viselt és 1658 július vagy augusztus havában halt el, nem emlékeztünk meg. Izsák fiát pedig, a ki 1659 tavaszán húnyt el, egyszerűen csak N-nek jeleztük, mert az Izsák név bibliás volta miatt a hátramaradt elégiában költői fogásnak tetszett; de a sirató ének részletes elemzéséből, igaz vallásosságának őszinteségéből, hősünk biblia-szeretetéből és második fia bibliás nevéből meg kellett győződnünk, hogy az Izsák elvesztett gyermekének valódi neve volt. Ez minden valószinűség szerint 1658-ban született, a mit abból következtetünk, hogy WITNYÉDY ISTVÁN sem 1656-ban, sem 1657-ben nem szól róla, pedig szapora leveleiben alig hagyja vala említés nélkül a várva-várt név-fentartó örökös megjövetelét, ha ebben a két esztendőben születik, a mikor az első leány születéséről is annyit beszélt. 1658-ból azonban, egy-kettő kivételével, elkallódtak levelei, s bennük veszhetett el az örvendetes esemény adata is. Ezek szerint a családfa ez ága már most a maga teljességében így van:

VII. Miklós, szül. 1620 május 1-én, † 1664 november 18-án. Első felesége: gróf Draskovich Mária Eusébia. Második neje: báró Löbl Mária Zsófia. | 1. M. Terézia, sz. 1655 aug. 2. † 1658. | 2. M. Katalin, sz. 1656-ban, karmelita apácza Bécs-Ujhelyen. | 3. Izsák, sz. 1658, † 1659. | 4. Ádám, sz. 1662 nov. 24. † 1691 aug. 19. Szalánkeménnél.

S ha már a családfa kiegészítésében vagyunk, pótlásul följegyezzük a BÁNFFY KRISTÓF naplójából (Tudománytár, IX. 1841.), hogy a szigeti hős Kristóf fia 1574 február 7-ikén halt el Bécsben, György unokája pedig, hősünk apja, 1599 január 31-ikén született Csáktornyán.

A király július 21-ikére, Pozsonyba, országgyűlést hivott össze, ehhez képest a követek megválasztása és szükséges munkálatok előkészítése végett Zrínyinek is intézkednie kellett. S június 28-ikán gyülést tartott Varasdon, hol a karok és rendek Zakmárdy János itélőmestert, Patachich Péter kulpai alkapitányt és Patachich Miklós varasdi alispánt követekül kikiáltották, s utasításuk összeállítására a bizottságot kiküldték;* aztán mellesleg néhány jelentéktelen ügyet eligazítottak. Az utasításban a követek idején való megérkezésére, megbizó levelük bemutatására, helyök kijelölésére és a katholikus vallás és vallásúak támogatására vonatkozó szokott pontok után a sérelmek felsorolása következett; köztük legelsőnek az oláhok, predauciusok és szlávok ügye, mert visszahelyezésöket és bekebelezésöket az országbeliek annyi kérésének, az országgyűlések annyi végzésének és annyi diplomának mellőzésével a király nemcsak végre nem hajtotta, sőt az 1635: XL. törvényczikkelyének ellenére kiváltságukat újból megerősítette. Az úgynevezett kiváltságos oláhok ennélfogva méginkább elbizakodtak és féktelenkedtek, s az oly oláhokat is, kik szövetségükön kívül estek, az ország belsejében, Varasd megyében laktak és eleddig a földesuraknak engedelmeskedtek, például ifjabb Erdődy György grófnak Ludbrég alatt öt, gróf Auersperg Eberhardnénak Raszinya alatt nyolcz, s néhány nemesnek két falujában, karóba húzás fenyegetésével az engedelmességtől elvonták, ünnepélyes eskükkel és külön levelekkel a saját szövetségükre kényszerítették. Nehogy az országnak és alattvalóinak ilyen részleges elszakításaival lassan-lassan a szent koronától az egész országot elidegenítsék, aztán népük szokása szerint a törökhöz pártoljanak és a felség örökös tartományait is meggyöngítsék; az utasítás eme veszedelem megelőzése czéljából meghagyta a követeknek, hogy mindenekelőtt hathatósan sürgessék mind a magános, mind az úgynevezett kiváltságos oláhoknak az 1635-iki bizottság határozatai értelmében való teljes bekebelezését. Ha azonban a király a véghelyekre rendelt kiváltságos oláhok ügyében egyezkedni akarna az országgal, a követek a bánnal, püspökkel s az ország más mágnásaival és követeivel, kik az országgyülésen jelen lesznek, értekezzenek, s az 1651-iki részletes határozatokhoz alkalmazkodjanak, s ha előnyösnek látszik, még a sérelmek beterjesztése előtt tárgyalásba ereszkedjenek.* S követeljék újra a végbeli kapitányságokban és alkapitányságokban németek helyett belföldiek alkalmazását.

Acta et Articuli stb. 173. l.

Acta et articuli stb. 175–176. ll.

Az utasítás aztán meghagyta, hogy a követek az ökrökkel való szabad kereskedést szóvá tegyék és erélyesen sürgessék. Az ország sérelme volt ennek akadályozása, de különösen a Zrínyi-testvérek érdekébe ütközött. Mert hősünk, mint az ország egyik leggazdagabb földes ura, a hazai forgalomnak emelésére, egyszersmind a saját gazdaságának értékesítésére a maga roppant uradalmaiban tisztei által igen jövedelmező kereskedést folytatott. Annyi nagy és tüneményes lelki és erkölcsi tulajdonsága mellett csodálatos eleven érzékkel és ritka szerencsével birt az élet gyakorlati kérdéseiben is, s a szó mai értelmében, a mai angol főurak módjára, igazi nagy vállalkozó, nagy-kereskedő volt. Kikötőiben és réveiben, Buccariban, Porto-Réban, Selczán és Czirqueniczében hatalmas épületei és tárházai álltak; mindenféle nyers és feldolgozott anyagok készletével; tisztei és alkalmazottai egyre az Adrián jártak, a magyar és olasz tengerpartok között, a lakosság szükségleteinek kielégítése végett. Mentek és jöttek a hajók: fa, gerenda, lécz, evező, bádog, donga, hordó, csónak, fatál, bor és égetett bor, búza, köles, bőr, szövet, vászon, virágos posztó, süveg, sarú, dárda, kőedény, szalonna, foghagyma, vereshagyma, balta, szeg, bocskor, só, olaj és egyéb rakománynyal, a mi csak a kivitelre vagy behozatalra hasznot igért; s mindez másfél év alatt 100,000 liránál nagyobb nyereséget hajtott, a mi a pénz akkori értéke szerint igen tetemes összeget képviselt.* S az ökörkereskedés még jövedelmezőbbnek mutatkozott: de a stíriai rendek és végbeli főkapitányok a magyar törvények ellenére (1635: XLIII., 1638: LIV. és 1655: LXX. czikkelyek) mindenféle akadályokat gördítettek elébe, a mi az országnak állandó sérelme volt. Zrínyi az akadályok elhárítására 1656-ban, még a Rákóczy lengyel vállalata előtt, Witnyédyvel azt eszelte ki, hogy a fejedelemmel vagy öreg fejedelemasszonynyal szövetkezik oly módon, hogy az ő nevök alatt vagy levelök mellett hajtatná az ökröket a bakari kikötőbe Légrádról, az árát pedig, a hol nekik tetszenék, Légrádon vagy Pozsonyban vagy Bécsben tétetné le; viszont, ha kivánnák, olaszországi barmot hozatna be, évenként 20 és több ezeret, melyet aztán az ő embereik Légrádról elvinnének és eladnák oly áron, hogy nagy nyereségök lenne. S e végett Witnyédy felszólította Mednyánszky Jónást, hogy a vállalkozásra 500 arany fejében beszélje reá a fejedelmet vagy fejedelemasszonyt.* A szövetkezés azonban elmaradt, a fejedelemnek válságosabb helyzete volt, semhogy az ilyen dologgal foglalkozhatott volna; a fejedelemasszony pedig nem mert bele vágni. «Az mely kereskedést javall Mednyánszky uram,» írja fiának 1658 február 15-ikén, «volna szükségünk, ha szaporodnék az jövedelem, istenes úton-módon. Én is el nem mulatnám, az miben módom van, de avval nem terhelem magam; az valót, a mi kezemnél van, az valótlan nyereségért ki nem adom.»* Zrínyinek tehát az akadályok elhárítása végett az országgyűléshez, s a törvények erejének megújításához kellett fordulnia.

Extractus summarius introitus et exitus unius anni et medii qućsturć, postuum et scalarum Buccaricza, Porto-Re, Sebra et Czirquenicze una cum ćdificiis ac promtuariis, sive ungaricis ad qućsturam necessariis ibidem existentibus ac ad portionem quondam domini Nicolai Comitis a Zrinio spectantibus. Országos Levéltár, N. R. A. Fasc. 1894. Nro 45.

VITNYÉDY ISTVÁN levelei, I. k. 35., 91., 92. ll.

Családi levelezés, 535. l.

A PORTORÉI ZRÍNYI-KASTÉLY BELSEJE.
(Rajzolta Cserna Károly.)

18. BUCCARI, PORTORÉ ÉS CZIRQUENICZE.
(Rajzolta Cserna Károly.)

Az országos űlés intézkedett továbbá az országbeli harminczadok felének a kulpai katonaság részére való követeléséről, a varasdi német katonaság kivitelének és Zeng királyi szabadalmai megújításának sürgetéséről; valamint a pörös eljárás szabályozásának kéréséről. Mert méltánytalannak látszott, hogy a kincstári városok, különösen tótországbeliek adósságok és hatalmaskodások eseteiben pöreiket rövid úton megnyerhetik vala a nemesektől, a nemesek ellenben csak hosszabb úton a polgároktól; méltánytalannak látszott, hogy az ilyen pörökben a fölebbezés végrehajtás előtt birtokon belől történhetett, a felülvizsgálat vagy felsőbb itélet pedig a kincstári szék ritkasága miatt sokáig elhuzódott; az utasítás azért megbízta a követeket, hogy az egyenlő jogszolgáltatás s egyenlő pörös eljárás módját vigyék keresztül olyaténképen, hogy az ilyen adóssági és hatalmaskodási pöröket a nemesek és polgárok között a kincstári széken és soron kívül az alkincstárnokok is elintézhessék, hogy e végre Tótországban is legyen alkincstáros, a mikor a tárnokmester Magyarországon székel; végre megbízta a követeket, hogy a Mikulich Sándor fiát, Sándort és törvényes gyámját, Prassóczy Istvánt a felségnek, országnak és a kiknek szükséges, folyamodásuk támogatása végett ajánlják, mikép az apja kincstárilag elkobzott javaiból a maga örökségét visszakaphassa:* nevezetesen a Hármaskönyv II. Részének 60-ik czikke egyenesen elrendeli, hogy bármely meghozott itélet végrehajtásánál a hűtlenségi pörben elmarasztalt ember fiainak és leányainak, a kik az itélet előtt születtek, valamint nemzetsége attyafiainak és mindazoknak, kiknek az elmarasztalttal még osztatlan javaik vannak, részeiket el kell különíteni és ki kell szakítani; hogy az ingóságokból az elmarasztalt fiainak és leányainak, valamint feleségének a magok részeit ki kell adni, mert a fiút apja vétkeiért és kihágásaiért és viszont az apát fiai vétségeiért sem személyesen, sem birtokjogaiban vagy egyéb vagyonában elmarasztalni nem szokás;* a Mikulich-féle ingó- és ingatlan javak elkobzásánál mégis az elitélt fiára semmi tekintettel sem voltak, a karok és rendek is csak a Gotthall, Ottuich, Martiniancz, Prassóczy és Budor családok részeinek elkülönítéséről gondoskodtak.* Az utasítás most az árvának pártjára kelt, magát és gyámját tisztében törvényesnek elismerte és vallotta, a míg törvénytelennek nem bizonyul; s Zrínyi igazságérzésének és maga meggyőzésének ép oly nemes, mint csattanós jele, hogy ezt a törekvést nem gátolta, sőt az utasításba bele foglalni engedte, holott egyik kedvencz tervének, az uradalmaival határos javak megszerzésének kivitelébe ütközött. Mert hősünk csak a javak fölkéréséről mondott le, de nem azok megvételéről. S Witnyédy István már 1657 augusztus 24-ikén, a mikor a kincstár már ezeket a javakat külön meghagyással és báni hatalommal részint birtokába vette, részint elfoglalandó volt, szóval a mikor már róluk rendelkezett, Zrínyi Miklós és Péter grófok hiteles megbizottjaként megjelent Pozsonyban, és a kamarának elnökével, Zichy Istvánnal, s kiküldött tanácsosaival, Kerekes Andrással és Senkviczy Mátyással oly egyezséget kötött, hogy hősünk és testvére az ingatlanokat megveszi 55,000 magyar forintért jó pénzben, mely összeg Pozsonyban leszen lefizetendő, és pedig 30,000 akkor, a mikor a kamara előterjesztésével a király beleegyezését ebbe a vásárba kieszközli és erről a vevőket értesíti, s a letett pénz fejében az összes ingatlanokat, (az ingók a kincstárnak maradván,) Zrínyi Miklós és Péter grófoknak, s mindkét nemen levő örököseiknek átutalja; 25,000 forintot ennek megtörténte után, de még ebben az esztendőben, november 25-ikén, Szent-Katalin napján. S ha a vevők ezt a hátralékos összeget a kijelölt napon letenni nem birnák vagy nem akarnák, a kamara az irattárába helyezett felhatalmazó levél erejénél fogva a beleczi várat és martianeczi uradalmat minden hasznával, jövedelmével és tartozékával együtt lefoglalja és mindaddig megtartja, a míg a 25,000 forintot hiány nélkül meg nem kapja. A kamara ellenben megigéri, hogy az ingatlanok erősebb birtoklása végett Mikulich Sándor fiát, ki mindenek véleménye szerint törvénytelen ágyból született, a királylyal törvénytelennek nyilváníttatja, a vevők és mindkét nemű örököseik részére a megállapított összeg erejéig a királytól mielőbb adomány-levelet s az adás-vevésről teljes szavatosságot szerez.* Mennyire könnyünek s gyorsan lebonyolíthatónak tartotta ezt az ügyletet mind Witnyédy, mind a kamara: semmi sem mutatja világosabban, mint a fizetési határnapok oly rövid időre való kitűzése; augusztus 24-ikén kél a szerződés, s november 25-ikéig az árnak mindkét részletét le kell tenni; a mi önkényt magában foglalja, hogy addig az egész ügyletet be lehet, be kell fejezni. De esztendő is eltelt a legkisebb eredmény nélkül, mert időközben Erdődy Imre gróf, az önkény és erőszak embere jobbágyaival szemközt, szintén kedvet kapott és jelentkezett a vásárra, s megnehezítette befolyásával az egyezség végrehajtását. Zrínyi mind a mellett bizott a szerződés erejében és megmaradt fölvett szándékában, bár ismerősei közül többen lebeszélni törekedtek róla, az Erdődy Imre szomszédságával ijesztve. «De én azoknak,» írja Ruchich János kedves hivéhez, «Pelopidás görög vezér szavaival válaszoltam, ki midőn szorosok között vezette seregét, s egy katona sietve teremne előtte mondván: «Óh, Pelopidás, az ellenség kezeibe estünk»… rendítetlenűl felelt: «Sőt ellenkezőleg, azok estek a mieinkbe.» Ha tehát ily szomszédság köt össze bennünket Imre gróffal, majd kiviláglik, ki kinek kezeibe került. Ismét jószágrúl tárgyalok, de több óvatossággal, mint ezelőtt, mert ki egyszer megégette kezét, fél jövőben a tűztől; egyébiránt nem a gondatlanság károsított, a király szavát és igéretét adta, mi kiment abból, nem szégyelhetem csalatkozásomat».* S Martianecz megszerzésében zaj nélkül működött tovább, báni tekintélyével támogatta a kamara titkárát és kiküldött biztosát, Horváth Györgyöt, a mikor az ingóságok lefoglalására ez a helyszinén megjelent és ellenállásra talált, a mennyiben Imre gróf valami 200 lovas és gyalog katonával a zágrábmegyei marsai kis várra reá rohant, erőszakosan elfoglalta, a kapukat feltörte, a gabonát, bort, s a mi más ingóságot kapott, elpocsékolta előle, a királyi kincstár sérelmével és kárával, s a legvilágosabb hazai törvények megszegésével.* De most, mihelyest hősünk értesült és meggyőződött róla, hogy Mikulich Sándor fiát a karok és rendek törvényesnek tartják, s jogos keresetében országul támogatják, letett a maga tervéről, mert a Hármaskönyv a fiúnak nemcsak a saját részét rendelte elkülöníteni és kiszakítani; de azt is megengedte, hogy az elmarasztalt apa részeit, ha akarja, a biró vagy ellenfél kezéből kiválthassa.* Letett annyival inkább, mert vallomásaként egyszer már megégette kezét, s ez időben rágalommal emlegették nevét. Néhány rosszakarója bűnről vádolta ártatlanúl, a mint Isten bizonyságára hivatkozva állítja; de miről, nem nevezi meg. Csak valószinűnek látszik, hogy a martianeczi vásárra törekvésével függ össze, talán épen a Mikulich-fiú törvénytelenné nyilvánításának szándékával, mert lelki háborgása a Martianecz említése kapcsában tör ki a legélesebben. Előbb inkább gúnyosan beszél, a szégyen és irigység megvetésével, rágalmazóiról. «Történt, hogy egyszer a Gondviselés templomába mentek az emberek,» írja Ruchichhoz, «hálát adni az Istennek, hogy a békák nem haraphatnak, mert különben minden lépésnél harczolni és pánczélosan járni kellene. Ez az én vigasztalásom, hogy jó füleim vannak a hallásra, türelmes lélekkel, világos belátással, – bizony előre törtem volna ha mindez vissza nem tartóztat. A megyei gyülés után, (Zágrábban vagy Varasdon) egyik szolgám verést kapott és megsebesült: tudniillik a hol dörög, le is üt. Nevetséges boszúállás, mely a gazda helyett a szamarat sújtja; ime, a gyűlésezés és tanácskozás eredménye!»* Aztán keserűen verdeső töredelemmel fakad ki: «Boszankodjék, pattogjon, lármázzon a becstelenség, a becsületen csorbát nem ejt; idővel kiderül az igazság, megszégyenül a hazugság; véget vagy féket vet neki az Isten.* Elismerem, hogy ez az Isten fenyítő vesszeje, melyet bűneimért verdes, mint ilyet tisztelem és csókolom, ez kinozza belsőm féregként, edződöm általa, megkisért, mily erőm és béketürésem vagyon; ilyen volt Jónás próféta férge is, mely a zöld árnyékot eltüntette előle. Segits Istenem, s adj hosszú, kitartó türelmet, fékezd haragomat, nehogy a tiedet magamra vonjam. Martianeczről semmit sem tudok».* A maga igazságérzésével aztán félre vonult, a Mikulich fiát és annak gyámját hagyta boldogulni, ha boldogulhatnak.*

Acta et Articuli stb. 177. l.

KOLOSVÁRI SÁNDOR és ÓVÁRI KELEMEN: Werbőczy István Hármaskönyve. (Budapest, 1894.) 241. l.

Acta et Articuli stb. 178. l.

Országos Levéltár, Zrínyi-levelek.

Győri történelmi és régészeti füzetek, II. évf. 198–199. ll.

Országos Levéltár, Zrínyi-levelek.

KOLOZSVÁRI SÁNDOR és ÓVÁRI KELEMEN: Werbőczy István hármaskönyve, 242–243. ll.

Győri történelmi és régészeti füzetek, 206–207. ll.

Dabit Deus finem vel funem, mondja a latin eredeti megfelelő szójátékkal.

Győri történelmi és régészeti füzetek, 210. l.

Milyen arányban folyt ez idő szerint a birtokszerzés, a legjobban jellemezheti épen Zichy Istvánnak, a kamarai elnöknek gyarapodása. Már 1646-ban az oroszvári uradalomra királyi adományt szerzett, valamint a libén-szentmiklósi uradalomra is, melyért apja hátráléka fejében 7000 forintot fizetett. 1649-ben nyerte a vásonkői uradalmat Adonynyal, Felső- és Alsó-Csikolával és Szent-Mihálylyal; 1650-ben a palotai uradalmat és mindazokat a javakat, melyeknek a család Fejér- és Veszprémmegyékben mai nap is birtokában van. 1459-ben a Komárom várához tartozó helységeket, azzal a joggal, hogy Csicsón, vagy más helyen Komárom várához hasonló mentességű és szabadságú várat építhessen; végre 1686-ban kapta Nógrádmegyében a gróf Balassa Imre divényi uradalmát, mely utóbb a család senioratusi uradalmává lett Zsély középponttal. A mikor egész Magyarország romlott, Lipót a nemzet alkotmányában és vérében tiprott, Zichy István ekként gazdagodott, és lőn 1655-ben báróvá, 1676-ban gróffá, 1690-ben tárnokmesterré, bizonyára nem nemzeti szolgálatok fejében. (NAGY IVÁN: XII. 383. l.) Ime, ez a család roppant vagyonának eredete. Zrínyi a maga birtokszerzési törekvéseiben a Bocskay-javakon, s talán a nádasdi Darabos Gergely hagyatékán (Századok, 1883. évf. 60–63. ll.) kívül, igaz hazafisága miatt nem arathatott sikereket Azokat is hálaként, Bocskay és Darabos török fogságból való kiváltása fejében kapta.

19. ZICHY ISTVÁN ALÁIRÁSA.

Hisz a nélkül is volt már birtokpöre, melylyel személyesen fordult a pozsonyi országgyüléshez. Még három évvel ezelőtt, 1656 októberében jószágigazgatója, Migliani Cosmus és jogtanácsosa, Witnyédy István révén Porto-Réban egyezséget kötött Péter öcscsével mind ama várandóságok megosztására és megszerzésére nézve, melyek családjukat jogilag megilletik vagy megilletnék, oly záradékkal, hogy keresetét kiki mindkettőjük nevében fogja megindítani és egymásnak segítségével folytatni.* Ezek között a várandóságok között reá esett az egyezség szerint a Széchy-féle örökség, mely kegyes emlékezetű édes anyja, Széchy-Magdaléna hozományaként jutott volna, ha a maga idejében kikapja, s ez anyai rész kiszakítása iránt még ebben az esztendőben, 1656-ban parancsolatot nyert a király képmássa itélőmesterétől Széchy Dénes özvegye, Draskovich Sára grófnő és fiai, Péter, György és Gáspár grófok ellen az 1630: XI. törvényczikk értelmében, hogy az ellenmondás, eltiltás és visszaűzés eszközeinek vagy orvoslatainak kizárásával Felső-Lindva, Mura-Szombat és Kőszeg váraiban és uradalmaiban az osztály azonnal megessék, illetve, mivel a felosztandó jószágokat a rimaszécsi fiúág a felsőlindvai leányágtól megszerezte és az ősiséget bennök magának biztosította vala, annak fejében a megfelelő összeget kifizessék.* A Széchy Dénes fiai azonban nemcsak a Széchy Magdaléna fiaival, de a Széchy György gyermekeivel is unokatestvérek voltak; így a hires és országszép Széchy Máriával is, Wesselényi Ferencz nádor feleségével és Lippay György érsek kedvenczével, kit épen ez idő szerint az ura levelezésében való segítgetése miatt a «legkedvesebb secretarius»-nak nevezget és szolgálatainak ajánlásával emleget;* természetes ennélfogva, hogy Wesselényi és Lippay emez érdekeltségnél fogva a megtámadottak kérésére segítségül sietett, s a királylyal az itélőmesterre tilalmat küldetett parancsolata végrehajtása ellen;* sőt mivel a kérdést, ha valjon a Zrínyi grófok a Széchy grófokat ilyen módon törvényesen pörölhetik-e, bonyolultnak és nehéznek találta, a király elhatározta, hogy nem egy itélőmesterrel, hanem az érsekkel, a nádorral, a királyi tábla biráival és más jogtudós tanácsosaival fogja megvizsgáltatni; addig pedig a támadókat minden keresettől, s az itélőmestereket és birákat minden parancsolattól eltiltotta;* annyival inkább, mert Felső-Lindvára és Mura-Szombatra nézve az ellenfél szabadalomlevelet nem mutatott be, Kőszegre nézve pedig már egyszer kielégítést nyert és így többet nem kivánhat.* Zrínyi megütközéssel olvasta e leiratot, mely a maga legjobb meggyőződése szerint törvényes és igazságos követelésében megakasztja, a felségnek a tilalom törvénytelen és helytelen voltát kifejtette; de fölterjesztésére választ sem kapott,* mert Lipót épen akkor Prágába, majd Frankfurtba utazott. A dolog ily állásában a nádornak írt, hogy a tilalom az ország törvényeibe és a királyi diplomákba ütközik, hogy annak hibás okoskodására könnyü a válasz, mert a felső-lindvai és mura-szombati dologban a leányág, ha egyenjogúságát nem bizonyítja a biró előtt, egyszerüen elesik keresetétől, így a szabadalomlevél bemutatása szükségtelen; a kőszegi dologban pedig, ha olyat keres, a mit már egyszer elvett, ott ellene a törvény a patvarkodó perlésről, alkalmazni kell. A mi pedig a jogtudós tanácsosok véleményét illeti, ha arra kellene építeni, nem volna szükséges az ország birája, a felség táblája, a nádori szék, mert akkor a király a maga tanácsosaival minden dolgot eldönthetne, a mi egyenesen hazánk alkotmányának felforgatása lenne. A tilalom kieszközlésért a közbeszéd a nádort és érseket vádolja; ő a saját vallomása szerint nem hisz a nádor részességében és csak az érseket okolja, mert «ez az jó úr» sohasem lehet úgy békével, hogy valakit az országban ne tartana, kivel törvénytelenséget ne űzne; azért fölkéri Wesselényit, hogy már csak a maga ártatlanságának bizonyságára is adja ki a szükséges parancsolatokat a megküldött szövegben,* mert különben beszáll a jószágokba és a mi a leányágbeliekre jut,* kiosztja és birni fogja; ha ki panaszol ellene, akárhol számot ad cselekedetéről; az érseket pedig, ha kapczáskodik, lerázza magáról.* Wesselényi a kivánt parancsokat a maga részességénél fogva nem bocsátotta ki; hősünk ekkor az országbiróhoz, Nádasdy Ferenczhez fordúlt és megbizonyította előtte, hogy a nádorok és országbirák azelőtt adtak ki hasonló parancsolatokat; s az az itélőmestere által csakugyan kiadatta őket, de a király újabb tilalmára hamarosan visszavonta és végrehajtásukat felfüggesztette. Zrínyi most, 1658 októberének elején, a mikor a titkos tanács alkalmából Bécsben járt, a Széchy testvérek jóakaróinak közbevetésére egyezkedésre hajolt és a végett Pozsonyba rándult. Lippay eleve, október 11-ikén figyelmeztette a nádort, hogy Alvinczi uramat el ne bocsássa Pozsonybul, ha ott vagyon, ha ott nem volna is: hivassa, mert kárt vallanak a Széchy urak.* Nem ők vallottak kárt, hanem hősünk. «Alá csalának, s meghcsalának, csúfolának,» panaszolja, «úgy tértem vissza házamhoz.»* S hiában kérte kegyül, hogy pörét lejárathassa; ellenfelei elhitették a királylyal, hogy a Széchy család megromlik, ha megengedi ellene a törvényt; hogy ez a követelés az 1630: XI. czikkelylyel ellenkezik, s ha mint igazságtalanságot helyben hagyja, elveszi az Isten az országot egyik nemzettől és az másiknak adja az hamisságért.* Lipót annyi folyamodás és érvelés nyomása alatt végre, 1659 februárjában azt a határozatot hozta, hogy a felek Bécsben a kanczellár és titkos tanácsosok előtt békéljenek el; de az egyezkedésre napot nem tüzött ki, s ezen a mulasztáson a dolog ismét megrekedt. *

Országos Levéltár, N. R. A. Fasc. 319. Nro 42.

Magyar Történelmi Tár, VII. k. 251. l.

Lippay Wesselényihez, 1659 február 14-ikéről. Országos Levéltár, Wesselényi-levelek.

Magyar Történelmi Tár, VII. k. 252. l.

A Széchy grófok fölterjesztése a királyhoz. Országos Levéltár, Wesselényi-levelek.

ZRÍNYI MIKLÓS levele a nádorhoz, 1657 augusztus 26-ikáról. Országos Levéltár, N. R. A. Fasc. 365. Nro 20.

Magyar Történelmi Tár, VII. évf. 252. l.

GRÓF ZRÍNYI MIKLÓS levele és eredeti fogalmazása a nádorhoz. Országos Levéltár, Fasc. 365, Nro 20.

Széchy Magdolnának még három leánytestvére volt, u. m.: Katalin, ráthóti Gyulaffy Lászlóné, Margit, Dessewffy Lászlóné és Fruzina, Sibrik Istvánné. A leányág tehát ezek maradékaira is kiterjedt. NAGY IVÁN: id. m. X. k. 533. l.

ZRÍNYI MIKLÓS levele. Országos Levéltár, Fasc. 365. Nro 20.

Lippay Wesselényihez, 1658 október 11-ikéről. Országos Levéltár, Wesselényi-levelek.

Magyar Történelmi Tár, VII. évf. 252. l.

Ugyanott, 252 l.

Ugyanott, 252. l.

Zrínyi ezek után a meddő előzmények után; június 24-ikén a közelgető országgyülésre hivatkozással körlevelet intézett a vármegyékhez, azzal a megkereséssel, hogy ügyét vegyék pártfogásukba, az 1630: XI. czikkely kiterjesztését igtassák követeik utasításába:* de bár a karok és rendek mellette állást foglaltak, ebből a személyes sérelméből országos sérelmet nem alkothattak. A király, az érsek s a nádor ellenzése miatt a törvény a régi megszorításában és hatályában maradt.* Ellenben mindama bajnak orvoslására, a mi a társországok sérelme volt, törvényt hoztak. Zrínyi a küzdelmet aztán sem hagyta abba, Nádasdy Ferencz országbirótól 1660 szeptemberében újabb parancsolatot eszközölt ki, a visszaüzés orvoslatának kizárásával, s a pörös eljárást egy itélőmester előtt ismét megindította és sikeresebben folytatta; mire a Széchy grófok sietve folyamodtak a királyhoz, hogy az egész eljárást szüntesse meg, a míg az érsek, a nádor, a táblabirák és jogtudós tanácsosok ebben az ügyben nem döntenek.* Lipót békéllést ajánlt, s 1561 márczius 20-ikán megbízta Wesselényi Ferenczet, hogy április 4-ikén jelenjen meg Kőszegen, s a feleket szokott ügyességével és buzgalmával egyeztesse ki; de úgy látszik nem volt foganatja,* mert deczember 15-ikén már arra utasítja, hogy a kérdéses törvényczikket vizsgálja meg szorgalmasan és pontosan, és adjon róla mielőbb véleményt, mit kelljen vele tenni; addig pedig a folyamodó Széchy grófok ebben az ügyükben az igazság minden folyása és módja ellen ne panaszoljanak a maguk károsult voltáról s ne terheljék őt további faggatásaikkal.* A pörnek utoljára is egyezség vetett véget.

GRÓF ZRÍNYI MIKLÓS levele 1659 június 24-ikéről Győr vármegyéhez: Magyar Történelmi Tár, VII. évf. 251–253. lapjain és Szepes vármegyéhez: Századok, VII. évf. 133–136. ll. Teljesen megegyezik.

A Széchy grófok fölterjesztése. Országos Levéltár, Wesselényi-levelek.

Ugyanott.

Lipót leirata Wesselényihez. Országos Levéltár, Wesselényi-levelek.

Lipót újabb leirata. Ugyanott.

A míg azonban az országgyűlés lefolyt, nagy változások estek Erdélyben. Rövid időre úgy tetszett, hogy Rákóczy kilátásainak reménytelensége következtében magába tér, a csöndes félrevonulásnak kényszerűségével megbékéll; a maga és családja, valamint hivei birtokainak biztosítása fejében 1659 január 30-ikán egyezséget kötött Lázár György itélőmesterrel, az ország megbizottjával, hogy a Részeket a hajdúsággal, Váradot, Kővárt a többi vég házzal a kezéből kiadja;* s Lipóttal újabb alkudozást kezdett a birodalmi fejedelemség megszerzése végett, hogy ha mint magánember Magyarországban, a király területén eső jószágaiban húzódik meg,* ne legyen a nádor hatalma alatt és ne kelljen a török zaklatásától félnie. De csak úgy tetszett, mert voltaképen a fejedelemség gondolatáról most sem mondott le egészen, hisz az erdélyi rendektől szerződésileg követelte, hogy a fényes kapun dolgait semmi szín alatt ne akadályozzák, sőt a vezéreknél igaz keresztyén őszinteséggel segítsék;* s ellene senki kérésére vagy parancsolatjára fegyvert ne fogjanak, hanem ha ellenállhatatlan nagy erő kényszerítené őket; a királytól pedig Nádasdy tanácsára visszahelyezése esetében a régi állapot elismerését kivánta.* S a mikor a rendek a töröktül féltükben ezektől a kikötésektől és a pártosak föltétlen megkegyelmezésétől húzódoztak: Rákóczy lelkében már kész volt a szakításra, s anyjának már márczius 7-ikén megírta, Váradot ki nem adja, noha látja, hogy veszedelem keletkezik belőle, s erdélyi jószágai is oda lesznek; de becsületében jár, hogy azokat el ne hagyja, kik megtartották irányában hűségüket.*

Erdélyi országgyűlési emlékek, XII. k. 146. l.

Családi levelezés, 572. l.

Erdélyi országgyűlési emlékek, XII. k. 147. l.

Családi levelezés, 572. l.

Ugyanott, 577. l.

A hálának ezen megnyilatkozása nemes és férfias vonás volna, ha a szakítás ürügyénél több lenne, de tulajdonkép merőben csak az volt; mert Rákóczy nem akarta a szerződést megtartani, kezdettől fogva habozott, akadékoskodott, alattomban készült, hogy Erdélybe kedvező alkalommal visszatérhessen. Barcsay és a rendek ennélfogva elvesztették kedvöket, bizalmukat és hitöket a szerződés iránt, melyet még akkor sem tarthattak volna meg, ha Rákóczy komolyan veszi vala. Mert a nagyvezér erélyesen és mind erélyesebben sürgette a fejedelmet, hogy a Részeket fegyverrel vegye kezébe, Váradot foglalja el, mert különben ő veszi meg; a Rákóczy-javakat kobozza el és azokbul az 500,000 talléros hadi sarczot fizesse le, mert különben hadaival ő hajtja be. S az erdélyi követek és a magyar király ügyvivője a török fővárosból egyébről sem írtak, mint a török fenyegetéséről és készülődéséről; s a mit a nagyvezér hangoztatott, a végbeli basák és bégek tovább terjesztették. Lippay már április 19-ikén hazafias aggodalommal jelenti Wesselényinek: «Bizony, édes palatinus uram, ezennel nyakunkban leszen az török, el veszünk. Erdélre reá megyen, mi ránkis el jön, ha avval el fordíthatnánk, hogy Váradot az Erdéliek birnák, ám bár lenne».* Rákóczy készebb volt Váradot a királynak engedni,* sem mint a fejedelemnek átadni; de a király nem kapott rajta, nehogy a török bele kapjon. Lippay szerette volna az erdélyiek kezébe bocsátani, sőt szerette volna az erdélyieket megsegíteni, nem karddal, hanem pénzzel, az ötszázezer tallérral, mert «ezért a pénzért úgymond, mégh oda nem kellene hadnunk Erdélyt».* De az érsek hiában esenkedett a királynak, hiában reménykedett a nádor támogatásában: az udvar semminek sem volt inkább szűkében, mint a pénznek, különben a felség nem tartozott volna egyes magánosoknak, mint az öreg fejedelemasszonynak, a Zrínyieknek és másoknak;* így a buzgó szándékból, gyakorlati jó ötletből semmi sem lehetett. Lipót Erdély megsegítésében, a török támadás elhárításában azt a módot ragadta meg, a mely a legveszélytelenebbnek és legolcsóbbnak igérkezett: a Rákóczy leszerelésének módját. A magyar uraknak megtiltotta, hogy törekvésében támogassák, magának, magyarországi alattvalója levén, meghagyta, hogy a fegyverkezéssel hagyjon abba; s a török béke megszegésének és török háború fölidézésének elkerülése czéljából Szabolcs és Szatmár vármegyét, melyet a linczi kötés értelmében a Rákóczy ház csak az erdélyi fejedelemsége idejéig birhat, ereszsze át, hogy ő Szatmár, Kálló és Ecsed váraiba német őrséget helyezzen: mert ha át nem ereszti, haddal veszi meg és a hadi költséget véle fizetteti meg.* A mi a királyt erre a határozott föllépésre késztette, egyfelől Barcsaynak és a rendeknek unszolása, mert sem a fejedelem biztonságban, sem országa békességben addig magát nem érezhette, míg Rákóczy a Részekben és két vármegyében az ellenállást szervezheti; másfelől a magyar uraknak: Lippaynak, Wesselényinek és Zrínyinek biztatása, kik attól tartottak, hogy a török Jenő után Váradnak, Várad után a Részeknek s aztán a két vármegyének elfoglalására indúlhat, egyedül a Rákóczy birtoklása miatt.* Rákóczy meggondolkozott, s a Lipót követének, Radolt Kelemennek kijelentette, hogy a két vármegyét Szatmár és Kálló várával, Ecseden kivül, átadja a kinált föltétellel, mikép jövedelmöket tovább húzza s esetleg, fejedelemsége visszanyerésével vagy a török dühének csillapultával visszakapja; de szivében elkeseredve írta június 29-ikén anyjának: «Az Isten veszesse el Barcsayt áruló társaival, mind ő ennek oka az Isten dicsősége romlásának».* Mert mindég másban kereste a saját szerencsétlenségének okát, sohasem magában. Aztán haragja, keserűsége, önzése pillanatnyi józan belátásán, maga megadásán, hazafias érzésén fölülkerekedett, hisz a szászvárosi országgyűlés jószágainak elkobzásával, pártosainak üldözésével úgy is régtől ingerelte, a gúnyiratok és kiáltványok egész sora becsmérelte, mintha bizony maga cselekedeteivel nem megtette volna: a maga és hivei becsülete, illetve vagyona érdekében fegyverkezett és benyomult Erdélybe, hol a marosvásárhelyi gyülés szeptember 24-ikén visszaültette fejedelmi székébe; aztán a moldvai és havasalföldi vajdákat szövetségébe vonta, serege élén országukba visszaküldötte, a Részeket hatalmába vette és a szorosokat megerősítette; ismét uralkodott, fegyver, vér és erőszak árán, de uralkodott. Hatalmát elismerte Erdély és vigasztalódva magasztalta Konstantin és Mihnye, s ő visszaesett megint maganagyzásába és elbizakodásába; azt hitte és hirdette, hogy Isten megsegíti és dolgát oly karba hozza, mikép ellenségei megérzik, s ha a magyarok egy szivvel akarnák, a pogány igát most rázhatnák le nyakukról;* igen, azt hitte és hirdette, hogy a törökkel való élet-halál harczában győzedelmeskedhetik, vagy bukása esetén legalább erdélyi javainak megmentésével törvényes egyezséget köthet, a mi nem volt egyéb ámító álomnál, merő mesénél. Föllobbanva kereste ujra a segítséget Lipótnál, az összeköttetést a magyar urakkal; s ügyvivője, Dalmady István, kecsegtetve biztatta, hogy «gróf Zrínyi Miklós horvátországi bán, minden tehetsége szerint való kész szolgálatát igéri, in utraque fortuna».* Igérete azonban a két vármegye ügyében való véleményénél fogva alig lehetett több az udvarias szónál. Homonnai György, a felvidéki új főkapitány ellenben a törököt meg akarta támadni, hogy megzavarja és megossza; s ebbeli tervére nézve tanácsot is kért bizalmasan az érsektől. «Én nem tudok mit tanácholni,» irja Lippay a nádorhoz, «az jó úrnak, ninchis ereje, kivel az Töröknek ellene álljon, ha volnais, urunk és udvar szándéka s parancsolattja kivűl hogy bele keverje magát az török hadban, én nem tanácholhatom».* Úgy volt valóban, urunk és udvara most sem mutatkozott hajlandónak Rákóczy megsegítésére, mert az érsekkel együtt abban a meggyőződésben élt, hogy «hátán hozza reánk az törököt, az két vármegye aztán oda leszen, adgya Isten, ne az többi is»;* sőt sietve szólította fel báró Berényi György által, hogy a fejedelemségéről azonnal mondjon le, ha Erdélyt és az egész keresztyénséget veszélybe nem akarja dönteni; egyszersmind a töröknél és Barcsaynál közbe vetette magát érte erdélyi javainak visszaadása végett; mivel tudta, hogy szivének leginkább ez a sebe fáj.* De Rákóczy nem hallgatott sem a Barcsay követének, Kemény Jánosnak békítésére, sem a Lipót hivének, Berényi Györgynek szavára; egyiránt daczolt a szultánnal és királylyal. Pedig hatalma olyan volt, mint az árnyék, mely alkonyattal nő leginkább. Dicsősége gyorsan foszolt: Barcsay Dévára futott, majd hűsége jeleként Temesvárra, Szeidi Ahmed budai basa táborába menekült, honnan a nagyvezirtől segítséget sürgetett. A nagyvezir dicsérettel, kitüntetéssel halmozta el és azonnal intézkedett a lázadók megfenyitéséről; Mihnyét a silistriai basa kergette el november 17-ikén, Konstantint a tatár szultán öt nap mulva, 22-ikén; és így ez is az árnyékhoz kaptában a konczot elejtette* vala; Rákóczyt pedig ugyanezen a napon Szeidi Ahmed és Barcsay serege verte meg Zajkánynál, Illye mellett; bár maga vitézül harczolt, de hadából a székelyek és megyei iratos katonák megfutamodtak, s a többit is magokkal rántották. Szászvárosra, majd Maros-Vásárhelyre, aztán Deésre vonult vissza, s a Részekből, Moldvából, Havasalföldéből új csapatokat vont össze;* de a budai basa a hideg miatt az üldözést nem folytatta és a háborút tavaszra halasztotta. Barcsayt 1500 emberrel téli szállásra Szebenbe küldte, maga pedig a Vaskapun kitakarodott az országból; ennek következtében Rákóczy egyszerre Szeben alatt termett és az erős várost vívni kezdte; de sem elegendő népe, sem öreg ágyúja a Farkas-ágyún kívül nem volt; meg nem vehette, csak az időt vesztegette. Barcsay ő nagysága azalatt nyugalmasan mulatozott és iddogált.*

Lippay Wesselényihez, Pozsony, 1659 ápril 19-ikéről. Országos Levéltár, Wesselényi-levelek.

Családi levelezés, 567. l.

Lippay Wesselényihez, Pozsony, 1659 ápril 19-ikéről. Országos Levéltár, Wesselényi-levelek.

ACSÁDY IGNÁCZ: Magyarország története I. Lipót és I. József korában, 62. l. Országos Levéltár, N. R. A. Fasciculus 319. Nro 42.

Családi levelezés, 573. l.

DEÁK FARKAS: Nagyvárad elvesztése 1660-ban. Budapest, 1877. 8. l. Barcsay gróf Csáky Istvánnak, Deés, 1659 január 16-ikáról.

Családi levelezés, 574. l.

SZILÁGYI SÁNDOR: Erdély és az északkeleti háború. II. k. 526., 563. ll.

SZILÁGYI SÁNDOR: Erdély és az északkeleti háború. II. k. 555. l.

Lippay Wesselényihez. Nagy-Szombat, 1659 deczember 19-ikéről.

Ugyanaz, ugyanahhoz, ebben a levélben.

KOMÁROMY ANDRÁS közlése, Századok, 1885. évf. 149–150. ll.

Siralmas krónika, 479. l.

Családi levelezés, 579. l.

GRÓF BETHLEN IMRE: II. RÁKÓCZY György ideje. Nagy-Enyed, 1829. 115. l.

20. RÁKÓCZY LEVELE LIPÓT KIRÁLYHOZ.
(Eredetije a Magyar Nemzeti Múzeum levéltárában.)*

uberius Sacram Majestatem Vestram faciam certiorem. Post transactionem redux Legatus meus, benignam Sacrć Majestatis Vestrć in me propensionem, ac amnistiam in Porta Ottomanica impetrandi, cursorem expeditum esse, denique seriem clementis Majestatis Vestrć resolutionis prolixe deduxit. Ouć quidem Sacrć Majestatis Vestrć in me clementia, ut immensa est, ita animum meum ćternć gratitudinis obligatione devotum reddidit et obstrictum. Speroque me ut nunc clementić Sacrae Majestatis Vestrć objectum me videt orbis, ita experietur aliquando spirans gratć devotionis simulacrum. Per interpositionem quippe Vestrć Majestatis non dubito pristino me restituendum decori, quod et Transsylvani (cicuranda prius Turcarum ferocia) se non inficiari promisere. Porro in quacunque mutatione sortis certum est, non mutandam unquam meć erga Sacram Majestatem Vestram devotionis constantiam, pro qua et ad humillima mea per Legatos exhibita postulata, clementem spero resolutionem. Et pro Sacrć Majestatis Vestrć felicitate ac triumphis Supremum Numen veneror oroque. Datum in Arce mea Etsediensi, die 22. Februarii, Anno 1659. Sacrć Caesareć et Regić Majestatis Vestrć studiosissimus et devotissimus servitor Georgius Rákóczy.

21. LIPÓT UTASÍTÁSA BERÉNYI GYÖRGY SZÁMÁRA.
(Eredetije a Berényi grófok levéltárában, a Magyar Nemz. Múzeumban.)*

et dexteritate, accommodando se statui et rerum conditioni, quin imo relicto Principatu et Provincia, ad liberam statuum electionem, in Hungariam Ditionesque Suć Maiestatis sese referat et recipiat, ne Turcis ulterior occasio detur, tam ipsam Transylvaniam totaliter vastare, aut etiam Ditioncs Suć Maiestatis invadere De reliquo Sua Maiestas eidem Internuncio gratia et clementia sua Cćsarea et Regia, benique propensa manet. Datum in Arce nostra Regia Posoniensi, die septima Mensis Septembris. Anno Domini Millesimo Sexcentesimo Quinquagesimo Nono, Regnorum nostrorum Romani secundo, Hungarić, et reliquarum quinto Bohemić vero Anno tertio. Leopoldus m. p. Georgius Szelepchény Archiepiscopus Colocensis m. p. Ladislaus Ruttkay m. p.

Alúl: Instructio Georgio Berény data in negotio Transylvanico.

Zrínyi Miklós, a mint emlékezhetünk, régóta tisztában volt azzal, hogy Rákóczy a maga uralmának erőszakolásával és önzésének vakmerőségével hátán hozza ránk a törököt; de tisztában volt azzal is, hogy a zajkányi ütközet és szebeni megszállás csak előjátéka utolsó nagy küzdelmének, végzet-tragédiája utolsó felvonásának, mely a tavaszszal fog lefolyni. Az ötödfél hónapos pozsonyi országgyűlés után, mely az idő nyomasztó levegőjénél fogva a nélkül, hogy nyiltan a háborúról beszélt volna, különös gonddal védelmi intézkedésekkel foglalkozott; s a nélkül, hogy az egyenetlenséget kivánta volna, ideges ingerlékenységgel vallásos viszálykodásokba keveredett, – összehivta a karokat és rendeket január 7-ikére Varasd városába, hogy egyfelől az alkotott törvények végrehajtására, másfelől a jövendő eshetőségekre nézve megtegye a szükséges készületeket. Most, a mikor a hódoltságban a tél miatt a török még pihent, most akarta kormányzói tisztében a polgári ügyeket eligazítani s az elővigyázati műveleteket elrendelni, hogy a tavaszszal, a mikor az a fűhegy kiverésére megmozdul, szükség esetén annál szabadabban és készebben szállhasson elébe. A gyűlés főként a jogszolgáltatás és hadi védekezés szükségleteiről gondoskodott. A jogszolgáltatás ügyében a törvényes itéletek végrehajtásáról szóló pozsonyi czikkely záradékának, mely szerint a társországokban az itélő leveleket a bán akadályoztában vagy vonakodásában a nádor hajtja végre, a mennyiben a báni jogszolgáltatás sérelmére vagy az országos szabadság kárára volna, ünnepélyesen ellene mondott; a megyei és itélőmesteri fölebbezések gyorsabb ellátására, s a nyolczados vagy rövid törvényszakok pontosabb megtartására az elhúnyt birák helyébe újakat választott; s az oláhok, predauciusok és szlávok bekebelezésének kérdésében ismételve elhatározott és törvényileg szervezett egyetemes bizottság munkálatának megkönnyítése végett Petretich Péter elnöklete alatt kiküldötte Erdődy Tamás, ifjabb Erdődy György és Miklós grófokat, Chikulini Ferencz, Keglevich Péter és Zsigmond bárókat, Orehóczy Gáspár albánt és Zakmándy János itélőmestert, valamint az alispánokat és szabad királyi városok képviselőit beható és megokolt javaslat szerkesztésére,* mert a maga alkotmányos érzületében még mindig ragaszkodott ahhoz az édes boldog hitéhez, hogy a törvény azért törvény, mert mindenkinek parancsol, s azért készül, hogy foganatosuljon; s még mindig nem látta be annyi keserves kiábrándulás után sem, hogy az alkotmány ellenére a király, az udvar, a bécsi és gréczi hadi tanács a végbeli katonasággal és ama kiváltságos népségekkel együtt a törvényen kivűl áll; s utasította a kiküldött urakat, hogy javaslatukat előbb Szent-György napja körül Zágrábban egy szűkebb értekezleten az ország tekintélyeivel beszéljék meg, aztán az országos gyűlésben terjeszszék elő; s a mennyiben javaslatukhoz az előbbi tárgyalások és levelek másolataira szükségük volna, az itélőmestertől szerezzék be. A védekezés tekintetében az ülés elvégezte, hogy a berkiszevinai vár megerősítésére és fölépítésére megszavazott összeget az itélőmesterrel a pozsonyi kamáránál megsürgeti, a bresti végház halaszthatatlan helyreállítására a posavinai jobbágyokat kirendeli, Varasd városa kőfalainak kijavítására a saját lakosait az ingyen munka fejében utasítja, mert általában a véghelyeket minden vonalon rendbe törekedett hozni. Mivel pedig a közfelkelés rendezéséről és gyakorlásáról szóló pozsonyi czikkely kimondta, hogy az összes egyházi főrendek, országnagyok, nemesek és szabad királyi városok Horvát és Tótországban a bán tudtával a fő vagy alispánnak hirdetésére a magok megyéjében évenkint személyesen fölkelni és magokat jól fölszerelten gyakorolni kötelesek: az ülés ehhez képest meghagyta, hogy pünkösd körül a kijelölendő mezőben hűségesen megjelenjenek a törvényszabta büntetés terhe alatt; aztán háború esetében a vitézlő nép élelmezésének biztosítása végett elrendelte, hogy a pozsonyi gyűlésen megszavazott termésbeli segélyül egész Varasd megyében és Hansich Mihály körösmegyei szolgabiró járásában a földesurak minden egyes füst vagy kapu után a magok részéről egy varasdi mérő (metreta,) búzával, jobbágyaik részéről ugyanannyi kölessel adózzanak, melyet a közeledő pünkösd ünnepéig Varasd várába tartoznak szállítani; Kőrösmegye másik járásából és egész Zágrábmegyéből pedig a magok és jobbágyaik részéről másfél zágrábi mérő (vagan) buzát legyenek kötelesek szolgáltatni és Zágráb városába vitetni; a zágrábi káptalan a maga évi segélyét Sziszeken helyezheti el és ott őrizheti. A mulasztók a magok illetékének még felét büntetésül fizetik. A beszállított gabonát a varasdi és zágrábi hatóság elszámolás terhe alatt és nyugtatvány mellett fogadja el; Zágrábban a várba helyezi, Varasdon pedig a vár udvarán idősb Erdődy György gróf és felesége jobbágyai által kényelmes tárházat emeltet számára, s azt a városi bástyát is, mely eredetileg ily számításból épült, teljesen és véglegesen kijavíttatja; az egész készletet mind a két hatóság lelkiismeretesen kezeli, s az ország tudta nélkül rendeltetésén kívül más czélra föl nem használja. A gyűlés elhatározta egyszersmind, hogy az ország végbeli tiszteinek és katonáinak kielégítésére, pontos fizetésére a múlt évben kivetett adót február 24-ikére, Mátyás apostol vagy legkésőbb április 24-ikére, Szent-György napjára fölszedeti, a régebbi hátralékokat szigorúan behajtatja, hogy azok a haza oltalmára annál igazabb hűséggel, kedvvel és lelkesedéssel foghassanak kardot.*

Acta et Articuli Dominorum Statuum et Ordinum Regni Croatiae et Sclavoniae. 179. l.

Acta et Articuli stb. 178–181. ll.

Ime, Zrínyi Miklós ekként készült az eshetőségekre, melyeket a török a maga tavaszi támadásával Rákóczy és Erdély ellen fölidézhet. Mert előre látta, sőt bizton tudta, hogy az nem elégszik meg a gyülölt ember leverésével, a szerencsétlen kis ország megtorlásával, hanem áttör Magyarországba. A nagyvezér még novemberben kijelentette az erdélyi követeknek, hogy ha Rákóczy egy várat megtöltene aranynyal, még sem leszen fejedelem, ha az ország egy házat rakna teli, még sem uralhat mást Barcsay Ákoson kívül; mert a szultán készebb birodalmának egy része nélkűl ellenni, semmint gyalázatára Rákóczyt megszenvedni, készebb Erdélyt elveszteni, semmint engedetlenségét eltürni;* ha az ország Barcsayhoz áll, hűségében a fényes kapuhoz ragaszkodik, adóját az előbbi 15,000 aranyra szállítja, megigért hadi sarczát is lehagyja; ha ellenben a tavaszig le nem csendesedik, senki ne kételkedjék, mert bizony kijő, soha tovább sem Erdély, sem Várad meg nem marad, porrá teszi.* S a fenyegetés nyomatékaként Köprili Mohammed megparancsolta Szeidi Ahmed budai basának, a ki telelés végett Temesvárra vonult, hogy mihelyt az idő nyílik, a hajdúságra induljon, s vagy hódoltassa meg, vagy vágassa le mind, lakóhelyeit fölégetvén; meghagyta Ali szerdárnak, ki valami 50,000 főnyi válogatott lovassággal, s Haszszán aga alatt 16,000-nyi janicsárral, meg hatvan öreg faltörő ágyúval Nándorfehérvárnál várakozott, hogy szintén a magyar földre nyomuljon, Váradot fogja körül és vegye meg, jobb alkalmasság erre a mostaninál nem lehetvén;* maga pedig Drinápolyba szállt, hogy ha Erdély az engedményekre megtér, a velenczei háborút fölvehesse, ha tovább átalkodik, a rettenetes bosszú művét vezethesse.* Mindez nem volt titok, hiszen Toldalaghy Mihály és Szilvássy Bálint,* az erdélyi követek, Reninger Simon, a király ügyvivője, jó eleve megírták, a szultán és nagyvezér Bécsbe bizalmasan is megüzenték, a mikor Rákóczynak majd kiadását, majd a király területéről való eltávolítását sürgették; a végbeli bégek és basák széltében hirdették,* Lipót és miniszterei buzgón terjesztették, az érseket, a nádort és titkos tanácsosokat rendszerint gyorsan értesítették, mihelyt valamely követ, futár vagy pósta érkezett a török fővárosból. Sőt a király Bécsben már tanácsot tartott német és magyar urakkal Várad, a hajdúság és a két megye helyzetéről, s a magyar urak kérésére és köszönete mellett megigérte, hogy a még folyó dán-svéd-lengyel háborúból felszabaduló hadát a veszély feltartóztatására az országba rendeli, s a nádor javaslatára a makoviczai szoroson át beküldi, hogy Bártfánál összegyülekezve, egyenesen a Tiszának levágva, Szatmár és Kálló várát és a két vármegyét birtokába vegye; mert a török a bécsi udvarra neheztelt érte, hogy még el nem foglalta, s Rákóczy innen erejét megújította; s neheztelésében kijelentette, hogyha Lipótnak a két megye a várakkal nem kell, hát kell neki.* A király most, márczius 17-ikén, ismét az udvarhoz rendelte a magyar urakat, hősünkön kívül, úgy látszik, főleg az országos főkapitányokat, mert az érsek keserves zokérzéssel panaszkodik, hogy neki a felség ez alkalommal a bécsi tanácsról semmit nem írt, tőle sem tanácsot, sem segítséget nem kivánnak, sem nem tartják felőle, hogy sok köze legyen ehhez az országhoz, hir szerint a magyar urak ama megokolásánál fogva, hogy ez nem breviárium.* Valóban nem breviáriumról, hanem hadi intézkedésről volt szó, az urak kifejtették és a király elismerte, hogy Magyarországot veszély fenyegeti, ehhez képest az erélyesebb szervezkedést megengedte. A fű hegye már kivert, a török a hódoltságban már szzedelőzködött, így a hősünk bánsága területén is; a szállongó hirek szerint, nem volt egészen bizonyos, merre fordul: Erdélynek, Magyarországnak, Dalmácziának? Zrínyi alig került haza, április elején a hadi tanács kérésére Gréczbe ment* hogy a közös védelemről értekezzék; április közepén pedig a károlyvárosi főkapitánynyal egyezkedett, hogy egymást kölcsönösen támogassák.* Az összecsapás azonban elmaradt, mert a török a horvát-tótországi végekből Temesvárnak húzódott, hová a budai basa mindenfelől összevonta a felhasználható csapatokat.*

SZILÁGYI SÁNDOR: Erdély és az északkeleti háború. II. k. 550. l.

SZILÁGYI SÁNDOR: Erdély és az északkeleti háború. II. k. 551. l.

Siralmas krónika, 486. l.

SZILÁGYI SÁNDOR: id. m. 551. l.

Ugyanott, 549., 557. ll.

SZILÁGYI SÁNDOR: Erdély és az északkeleti háború. II. k. 551. l.

Lippay Wesselényinek, Nagy-Szombat, 1660 ápril 5-ikéről. Országos Levéltár, Wesselényi-levelek.

Ugyanaz, ugyanannak, az imént idézett levelében.

A császári és királyi hadi levéltárban, ápril 14-ikéről. Windica, 67. köt.

Ugyanott, április 14-ikéről. Windica, 67. köt.

Siralmas krónika, 485. l.

22. VARASD XVII. SZÁZADI KÉPE.
(Egykorú metszet után.)

Mert Szeidi Ahmed a nagyvezér parancsa értelmében, már kora tavaszszal a jég elmenetelekor megmozdult: Solymosnál a hármas Körösön hidat veretett, peszmetes és más éléses szekereivel átköltözködött és a hajdúkra intő levelet iratott, hogy ha megmaradásukat kivánják, küldjék bizonyos napra hiteles embereiket táborába hódolás végett; mert ha elmulasztják, lakóhelyeiket elhamvasztja, magokat szablyára hányatja, feleségeiket, gyermekeiket elraboltatja. De a szegény hajdúk nem hallgattak a józan ész szavára, mert Gyulai Ferencz, ki a szájaskodásra, izgágaságra született, s az örökös szótól tenni, alkotni soha rá nem ért, vagy ha ráért, nem tudott; mert hosszas kapitánysága alatt a kezére bízott várat egészen elhanyagolta, a várost a nagy rendetlenség és gondviseletlenség mitt sánczok és kerítések nélkül hagyta;* «ártalmas tanácsával és mézes beszédivel» felbiztatta őket, hogy ne engedelmeskedjenek, hanem keljenek fegyverre, sorakozzanak melléje, majd megoltalmazza ő lakóhelyeiket, de a mikor már a basa táborával szemben álltak, csak a sáros, meggázolható Hortobágy vizétől választva el, Gyulai kapitányaikat és hadnagyaikat sátrában összehívta, kifejtette nekik, hogy ha csak mindnyájan meg nem bolondultak «és magukkal együtt azon a síkon azt a kevés magyarságot mind egy lábig»* feláldozni nem akarják, a török nagy erejével meg nem ütközhetnek. Azzal otthagyta őket a veszedelem torkában. A hajdúk nagy zúgológással, átkozódással emlegették szolgálatukat, hűségöket, érdemöket, mind nem használt; minden próba és becsület nélkül, gyalázattal futniok kellett s alkonyat után az éjszaka oltalma alatt széjjel-szaladoztak a magok és házi népök megmentése végett. Már megkéstek. Szeidi Ahmed még az éjjel értesült futásukról s már jó reggel szétbocsátotta rabló és égető hadát: Kaba, Szoboszló, Pócsaj, Léta, Székelyhid egymásután hamvadt el, népök kard élire vagy rabszíjra került, aztán következett Debreczen kivételével, mely roppant sarcz árán szabadult meg, a környék többi hajdúvárosa; majd a Berettyó két fele s a Kis-Körös melléke: Kereki, Csatár, Bihar, honnan a náddal kötött és szalmával fedett házak tetejének pernyéje az éjszakai kegyetlen viharban kavargott, mint a gomolygó hó, Nagy-Várad piaczára, a vár árkába és az egész városra hullongott; Gyulai Ferencz a várbeliekkel a vár kapuja előtt egy góréból nézte az ő «hadi berzenkedésének»* messzevilágító eredményét, a végtelen lobogó lángot. Azt lehetett hinni s Lippay valóban azt hitte, hogy a török egyenesen Várad alá tart; de a Szilágyságnak fordult, Kraszna és Közép-Szolnok megyéket fölégette, Somlyót elpusztította s a Meszesen át Erdélybe tört, hogy Rákóczyt, a hol találja, megkeresse; mert ez, a mikor az ellenség két esztendővel előbb Erdélyt dúlta, a Részeken táborozott; s most, a mikor az a Részeket hamvasztotta el, Erdélyben, Szeben alatt vesztegelt; botor belátástalansággal mindig azt a földet hagyva védelem nélkül, a mely épen védelemre szorult: holott ha akkor a rendekkel öszszefog s most a hajdúkhoz csatlakozik, talán elfordíthatja a rettenetes csapást. S még május elején, a hajdúság égése közben, biztosította Bécset, hogy az idén a török nem jő ki,* holott Szeidi Ahmed munkájának könnyitésére Ali szerdár Nárdorfejérvártól már elindult; a két vármegye dolgában még kényszergette, hogy azokat a Radolt-féle föltételek nélkül meg nem ereszti,* holott már csak a német katonaság tarthatta meg, ha ugyan megtarthatja. Igazán szánni lehet, hogy elbizakodottságában és maganagyzásában mennyire elvakult és mennyire tájékozatlan volt: nem tudta, Szeidi Ahmed mit mívelt és merre jár? Szeben alól május 10-ikén fölkerekedett, hogy Váradra megy s ebből az erős várból vezeti a küzdelmet a török ellen; oly sebesen haladt, hogy az öreg Farkas-ágyút Szászsebesen elhagyta: de csak a sorsát, tragédiája csattanós végét siettette. Az úton megdöbbenve értesült a budai basa közeledéséről. Szamosújvártt, május 15-én, kiadta utolsó hadi parancsát, kemény, katonás hangon a fegyelem érdekében; szamosfalvi táborában 16-ikán, megírta végrendeletét, határozott, erélyes vonásokkal, «édes Sófikáját» tökéletes szeretetére kérve, hogy az igaz vallásban maradjon és Ferkót is abban nevelje;* aztán Kolozsmonostor fölött, a szászfenesi halmos síkon a törökkel szemben állást foglalt és május 22-én vezéreinek tanácsára megütközött. Szeles, száraz idő volt. S a szél a csata kezdetén a mieinkre nagy jól, hátulról s az ellenségre arczul vágott, de csakhamar az ég megháborodván, nagy, sebes forgószél támadt és a mieink ellen kanyarodott: a dulakodó két sereg fölvert porát és lövöldözésének füstjét oly sűrűen csapdosta szemükbe, hogy alig láthatnak vala. De a küzdelem csak folyt: a trombiták harsogása, dobok riadása s a harczosok Jézus és Allah kiáltozása a kardok csattogásával, puskák ropogásával és ágyúk dörgésével összecsapzott, s a sikongó, süvöltő szélbe vegyült, mialatt a kavargó porban, füstben, zajban egybe gomolyodott s a mieink jobbszárnya megingott. Rákóczy gyorsan segítségül sietett, de a mint a fenesi patakon átugratott, a lendüléstől rézsisakja fellibent és a széltől elkapva messzi hullt fejéről. Szerencsétlenségére épen egy török csapat fogta körül és rohanta meg. Vitézül védekezett és harczolt, többet levágott és megsebesített belőle; de födetlen fején maga is négy erős vágást kapott, egyet az agyába; s a míg az ónodi vitézek melléje rugaszkodtak volna, vérbe borult és megszédült. Küzdve kiragadták a csatából és szekeren Váradra vitték, a hová kivánkozott.* Ott szenvedett, lázban emésztődve és szerelmesit emlegetve, míg június 7-ikén éjfélkor kiszenvedett.* Szerelmesei közöl az öreg fejedelemasszony már nem élt, jó sorsa megkímélte anyai szivét ennek a csapásnak terhétől; de felesége a munkácsi temetésről még jókor érkezett, hogy a haldoklónál jelen legyen, mikor udvarhölgye, Petki Anna* lefogja szemét. Holttestével a szegény özvegy még azon a napon, elsirató halottas beszéd után, útra kelt, a magyar és német gyalogság kiséretében, mert Gyulai Ferencz látva, hogy már Váradnak is a förödő mindenképen elkészült,* kivonult belőle; a menet Székelyhidon megállt, és 9-ikén indult tovább, a helybeli fizetett haddal erősödve, hogy a szerencsétlen fejedelmet Ecsedbe, majd Patakra szállítsa s a következő évnek Szent-György napján édes anyja mellé temesse.*

Ugyanott, 491. l.

Siralmas krónika, 492. l.

Ugyanott, 505. l.

Lippay Wesselényinek, Pozsony, 1660 május 7-ikéről. Országos Levéltár.

Ugyanott.

SZILÁGYI SÁNDOR: Erdély és az északkeleti háború. II. k. 569., 571. ll.

Siralmas krónika, 507–509. ll.

Ugyanott, 511. l.

PODHRADCZKY JÓZSEF: Szent László király tetemeinek históriája. Buda, 1836. II. k. 66. l.

Siralmas krónika, 512. l.

SZILÁGYI SÁNDOR: II. Rákóczy György, 207. l.

A mit Rákóczy vétkezett, meglakolt érte: tragédiája teljes volt. Hivei sajnálták, a nép egy része még mindég szeretettel csüngött rajta, csak a magyart látta benne a török, s a keresztyént a pogány ellenében, ki a roppant hatalomnak áldozatul esett és csodás legendába, szines mondába szőtte sorsát. A legenda azt beszélte, hogy kimulása után Petki Anna kiment a várbeli palota folyosójára és ott sírt. Akkor egyszerre a vár napkeleti bástyáján nagy fényességet látott. Erre egy kevés vártatva, mondá a leány az ő atyjának, Petki Istvánnak: én bizony jó reménységgel vagyok a szegény fejedelem felől, hogy Isten irgalmazott neki, mivel most ilyen nagy fényességet láttam a bástyán. Erre Petki István így szólt: szegény leányom, inkább hiszem, hogy a szent királyok ide temetett testeinek dicsőségére volt az a fényesség a bástyán.* S a monda azt hirdette, hogy a fejedelem nem halt meg, csak elrejtőzködött s később, alkalmas időben, ismét elő fog jönni.* Még ellenfelei közül is sokan most már becsülettel emlegették. Utolsó erőfeszítéséből valóban, bár önzés és elbizakodás sugallta, a férfiasság bizonyos erélye és kitartása nem hiányzott. Halálos harczában jó magyar módjára hősiesen viaskodott. Vitéz katona volt, de gyönge vezér, ki a négyszeres erővel botorul csapott össze. Elszánását Witnyédy bolond eltökélésnek,* Zrínyi vakmerőségnek nevezi, pedig ő a vakmerőséget teljesen elitéli. «A vakmerőség, mondja, nem szép, nem jó név a kapitányban. A vakmerőség hasonlóbb a bolondhoz, hogysem a vitézhez; egy bolond, egy részeg, egy hagymáz-beteges kész lessz egy toronybul leugrani, de azzal nem leszen jó vitézzé.»* A német Mayer is hibáztatva itélt róla, vitézségét és jó magaviseletét tagadta, csak a vakmerőségét ismerte el.* S mit szóltak felőle Bécsben? Esetleg épen június 6-ikán, haldoklása napján, lőtték az egyetemes békességnek, mely a dán-svéd-lengyel háborúnak véget vetett, örömét Te Deum laudamussal;* ha haldoklásáról tudtak volna, bizonyosan néhány lövést az ágyúzásból s néhány hangot az énekből az ő emlékére szánnak, mert halálán Lippay szerint ugyancsak örültek, hisz szívből gyűlölték; s nyiltan dicsekedtek, hogy nagy galyibától szabadultak meg.* S a magyar tárnokmester, Csáky István, a Szepesföld örökös ura és Szepesmegye örökös főkapitánja, ki a Rákóczyaknak sohasem bocsátotta meg, hogy az öreg fejedelem Brandenburgi Katalint, Bethlen Gábor özvegyét és az ő kedvesét az erdélyi fejedelemségből kiforgatta, eltávolításával az ő fejedelemségét lehetetlenné tette, a fejedelmi javak összekaparításában megakadályozta; valósággal újjongott, hogy immár a mi kegyelmes urunk egyetlen vitézének is véri ontása nélkül a tiszántúli földdel és minden helyekkel, a Rákóczyaknak minden hamisan keresett és birt váraival, jószágaival és kincseivel úgy rendelkezhetik, a mint ő felségének tetszik: «egy szóval, édes sógor uram,» írja Rottal grófnak június 10-ikén, «ő felsége az megnevezett gonosz embernek halálával absolutus Rex Hungarić (Magyarország korlátlan királya), kiért dicsértessék az teljes Szent-Háromság örökké.»*

PODHRADCZKY JÓZSEF fentebb idézett műve, 65. l.

VITNYÉDY ISTVÁN levelei, I. k. 147. l.

Ugyanott, I. k. 154. l.

GRÓF ZRÍNYI MIKLÓS hadtudományi munkái, 266. l.

Lippay Wesselényinek, Pozsony, 1660 július 2-ikáról. Országos Levéltár.

VITNYÉDY ISTVÁN levelei, I. k. 143. l.

Lippay Wesselényinek, Pozsony, 1660 július 2-ikáról. Országos Levéltár.

DEÁK FARKAS: Nagyvárad elvesztése 1660-ban, 14–15. ll.

23. A SZÁSZFENESI CSATATÉR.
(Pósta Béla egy. tanár fényképfelvétele után.)

Az udvar és pártja azt képzelte, hogy Lipót már most uralkodik a helyzeten és a békét mi sem zavarhatja meg. S ehhez a nyomorúságos békéhez az ország pusztulása és magyarság romlása közt is annyira ragaszkodott, hogy Zrínyinket, a mikor május elején a horvát végbeli törökség rezgelődésére a hódoltságba ütött és azt feldúlta, gróf Leslie Walter főkapitány által rögtön leszereltette;* hogy Váradot, a mikor június kezdetén veszedelembe jutott és segítségért kiáltott, nem vette oltalmába; holott Várad megmaradásától a két vármegye biztossága és a Tiszáig való szép föld megtartása függött. Pedig jól tudta, hogy Ali szerdár már Temesvárnál áll és Szeidi Ahmed a fenesi síkon nem marad veszteg, hol annyi elhullt jó magyar és török között Rákóczy minden ágyúja kezébe esett.* A csatahelyen még összeszedette az elhulltak fejeit s megnyúzatta, kitömette, szekereken a török fővárosba indíttatta; így folyt ez a borzasztó szállítás ezerenként már hetek óta, mert minden beküldött fejért egy tallért kapott; aztán Barcsay Ákossal, ki mihelyest Szebenben felszabadult, azonnal táborába érkezett, a Szilágyságon keresztül Várad felé fordult, hogy az oda siető Ali szerdár seregével egyesüljön. A szegény fejedelem, előbb Szeidi, aztán Ali foglya, kinek nyiltan Várad és a Részek átadásában kellett volna közrejátszani, hazafiúi és faji szeretetének csak titkon áldozhatott, csak titkon intette a Rákóczy-pártiakat a menekvésre és a váradiakat az ellenállásra.* Annál nyiltabban és erélyesebben fogta fel ügyöket Lippay, Wesselényi, Zrínyi Miklós a többi magyar urakkal. Lippay már májusban sürgette a királyt, hogy a német hadak behozatalát siettesse, magyar hadat fogadtasson, és a vármegyéket ültesse föl;* s Bécsben addig sírt, rítt és fenyegetőzött, a mint maga írja Wesselényinek, a míg a német hadat Szatmár megszállására utasították, élelmezését biztosították és a két vármegye elfoglalását megengedték; Várad ügyében pedig irtak Reninger Simonnak, hogy «kérje szépen a törököt», a maga számára ne foglaljon semmit Erdélyben; de ha mind a mellett megszállja Váradot, az érseknek megigérték, hogy ebben az esetben reá mennek. Lippay tehát felszólítja a nádort, hogy Rákóczy özvegyével egyetértve tudakolják meg a várnak helyzetét és készületét s kéz alatt küldjön bele élést, hadi szerszámot és embereket, hogy vívatás esetében addig tarthassa magát, míg Bécsből a rendelet a támadásra megjő; egyszersmind küldje valamely bizalmas emberét Erdélybe, hogy kedvök szerint való fejedelmet válaszszanak, mert Barcsayban az udvar nem bízott, Kemény Jánostul idegenkedett; Rhédey Ferenczet óhajtotta volna, vagy még inkább, ha katholikus lehetne, «az szegény Korniss Ferenczet».* Wesselényi csakugyan, miután a maga 2000–3000 főnyi magyar vitézével és a Souches Lajos generális 10000 embernyi német hadával június 17-én Tokaj és Rakomaz között tábort ütött,* a hónap végén már közvetlen összeköttetésben volt a várbeliekkel. Ezek magok keresték föl leveleikkel, hogy nemesi és vallási szabadságuk kikötése mellett készek a várba királyi őrséget fogadni és királyi ótalom alá helyezkedni; sőt néhány nap mulva ezen kikötést sem emlegették. Július 3-ikán éjjel Bálintf Ferencz, a nádor tokaji alkapitánya, bent járt nálok és értekezett Balogh Máté alkapitánynyal, Rácz Jánossal, Tisza Istvánnal s a főbb emberekkel, kik elhatározták, hogy a nádor kegyelmére és itéletére bizakodva, föltételek nélkül (csak Boldvay Márton ragaszkodott a föltételekhez) őrséget kérnek a királytól: ügyes, tapasztalt lövészmestereket, német katonákat, mert a várban kevés volt a gyakorlott nép, a veszély pedig már közeledett, Szeidi Ahmed már Jenőnél állt és Ali szerdár átkelt a Maroson, egyenesen azzal a czéllal, hogy Várad megvétele után Szatmárt, Kállót, Patakot, Ónodot birtokába vegye; azért kérték a nádort, hogy küldene segítségükre elegendő gyalogost és lovast Debreczenbe, honnan ismeretlen útakon Váradra kalauzolnák őket, talán dragonyosokat, kiknek lovait aztán a kisérő magyar katonák a táborra visszavezetnék.* S Wesselényi két nap múlva, július 5-ikén felelt Tokajból, hogy mielőtt a felségnek ajánlaná megsegítésüket, nyilatkozzanak: 1-ször, hogy alávetik-e magokat föltétlenül a királyi parancsnok hatóságának vagy sem; 2-szor, hogy mennyi hónapra és hány emberre van szükségök? A felség, mint a kereszténység feje és atyja, a kereszténység szeretetéből minden nemesi szabadságuk és mentességük sérelme és megszorítása nélkül veszi őket védelmező gondjába, ha fölveszi. A míg pedig a király parancsa megjő, a magyar vitézséghez híven álljanak a töröknek ellene, őseik jó hírét és dicsőséges nevét őrizzék meg. Ha feleségüket, gyermekeiket, a szerencsésebb idő fordulatáig hozzája küldik, nemcsak szállásukról gondoskodik, de kenyerét is megosztja velök.* És fölterjesztést intézett Lipóthoz a segítség megadása végett; de a parancs csak késett és nap nap után haladt.

A császári és királyi hadi levéltárban, május 10-ikéről. Windica, 67. k.

Magyar Akadémiai Értesítő, 1855. évf. 405. l.

Történelmi Tár, 1880. évf. 742. l.

Lippay Wesselényinek, Pozsony, 1660 május 7-ikéről. Országos Levéltár.

Ugyanaz, ugyanannak, Pozsony, 1666 június 15-ikéről. Országos Levéltár.

DEÁK FARKAS: id. m. 14. l.

BÁLINTFI FERENCZ jelentése 1660 július 3-ikáról a nádorhoz. Országos Levéltár, Wesselényi-levelek.

WESSELÉNYI FERENCZ válasza a váradiaknak, Tokaj, 1660 július 5-ikéről. Országos Levéltár.

Zrínyi Miklós a halogatásba tettel szólt bele. Nevezetesen június utolsó napjaiban Kanizsa, a töröknek ez a híres erőssége, honnan a Dunántúl egész alsó felét, a Muraközt, a stájer és morva határokat oly sokszor zaklatta, véletlenül kigyúlt, a vár és város a külső részekkel teljesen elhamvadt, élése és hadi készlete elpusztult, lövőpora felrobbant, valami 200 ágyúja a tűzben megolvadt, – az őrség a romok között védtelenül ődöngött.* Hősünk épen kapóra térve meg tengermelléki és velenczei útjáról, a hadi tanácsnak a nagy égést azonnal, június 25-ikén, bejelenti,* végbeli vitézeit nagy sietséggel összegyűjti, és Kanizsa alá viszi, a várat a várossal körülzárja, az útakat mindenünnen elállja, hogy eleség vagy segítség bevitelét megakadályozza. Nádasdy Ferencz emberei sietve jőnek támogatására, mások is mindenfelől gyülekeznek hozzája, mert Witnyédy szerint Isten után csak ő lehet kegyelmes királyunkkal közönséges nyavalyánk gyógyítója.* Nagy reménység és öröm támadt egyszerre az egész magyarságban, hogy ezzel a vállalkozással legalább a pogány is érzékeny csapást szenved: Várad fejében Kanizsát elveszti. «Nagyságod felől, – írja Witnyédy, – szerencsés és dicsőséges hírek folynak, hogy Kanizsát megvette vagy megvétele felől jó reménységben volna, mely hogy úgy legyen, sok ezer magyarok kivánják, azok között az Nagyságod dicsőséges virtuositásságának irigyi is, bezzeg itt teljesednék ám be, hogy az, mit az Nagyságod őse dicsőséges halálával, egy török császárnak személyében és hadainak sok számú ezer veszedelmével hazánktól elvesztett, azt unokája nagyobb dicsőséggel és hazánk hasznával visszaadott s ha igaz olyan veszedelmes megégése és csak lehetséges dolog, elhittem, Nagyságod semmit el nem mulat visszaszerzésében, adja az szent Isten, ott, nem másutt, legyek szemben Nagyságoddal.»* S nem hiában örvendeztek. Valóban kitűnő fogás volt ez a megszállás, akár visszavágásul, akár oldaltámadásul, hogy Ali szerdár és Szeidi Ahmed basák seregét Várad felől elvonja, avagy legalább megoszsza, «mert bizony ha török lesz mégh ez világon,» írja Lippay a nádornak, «el nem mulattja, megh indul Canisáért és reájün»;* kitűnő fogás politikai és hazafiúi számításból is, hogy ezt a fontos véghelyet most könnyű szerrel megvegye, s a könnyű szerzemény hasznával a következmények természetes fejlődésénél fogva a királyt és udvarát az erélyesebb elhatározásra, Várad megsegítésére és a török megtámadására reá birja: de épen a dolog nagy jelentőségétől riadtak meg. Lippay már július 2-ikán, az általános remény és öröm közepette, félt és aggódott, hogy a vállalatot eltiltják.* Zrínyi esengve fordult a királyhoz, ki a mantuai herczeggel épen Gréczben időzött,* a hol ünnepi pompával fogadták s lelkére beszélt, hogy Isten csodálatos módon kezébe adta ezt az erősséget, s elfoglalása által megronthatja a pogánynak Várad megszállásában nyilatkozó galádságát és megtérítheti a maga kárát, a békét is, melyet eddig sem kéréssel; sem áldozattal megőrizni nem lehetett, méltányosabb föltételek mellett szerezheti meg; a török maga szegte meg és maga kereste nyilván a háborút. A mit a felség a béke megóvása tekintetéből került, most megsértése nélkül elérheti; engedje meg neki és végbeli vitézeinek, hogy ezt a várat öreg ágyúk nélkül, a mi a szerződések kikötéseként egyedül tilalmas, elfoglalhassák; különben meglehet, hogy később meg fogja bánni a kedvező alkalom elmulasztását, mert sok nehézséggel és vérrel veheti vissza, a mit most semmi, vagy csekély áldozattal megnyerhetett volna.* A király válaszáig pedig mind összébb vonta Kanizsa körül a szorító gyűrűt, a végházakból is oda rendelte a hadi népet: a várbeliek végső inségbe jutottak. «Immár az főtörökök is korpát esznek,» írja az érsek Wesselényinek, «egy hétnél tovább nem tarthattiák magokat.»* Éjjel-nappal lődöztek megmaradt ágyúikkal, nem a mieink ellen, hanem dörögve-zúgva, kétségbeesett riadalommal és erőlködéssel a vészt hirdették és a segítséget hívták,* a mikor egyszerre segítségükre sietett – nem Ali, kinek oda ügetéséről és nem a boszniai basa, kinek kirendeléséről a hír szárnyra kelt, hanem Porcia herczeg, Lipót egykori nevelője, most első ministere, ki a maga félékeny, tunya, jó tehetetlen gyámoltalanságával kapaszkodott a békébe. Előbb úgy hallszott, hogy hősünknek olyan rendeletet küldtek: «a várat se lőjék, se ostromollják, méghis megh vegyék;»* de tévedés volt, Kanizsa megvételét egyenesen megtiltották. Zrínyi süketeknek énekelt, mondja az egykorú Andler; s a mint a tilalmat megkapta, felháborodva kardját a földhöz vágta és keserűséggel távozott.* Alig ért haza, Batthyány Kristóf felszólította, hogy üssenek együtt Kanizsára s ő olyan köteles engedelmességgel, mely gúnynak is beillett, jelentette a hadi tanácsnak, hogy a felség parancsa nélkül nem akar mozdulni; különben az erősség helyreállításán 2000 ember dolgozik és védelmére Hasszán boszniai basa nagy sereggel közeledik.*

A császári és királyi hadi levéltárban. Zrínyi jelentése június 25-ikéről. 321. k.

VITNYÉDY ISTVÁN levelei, I. kötet. 151. l.

Lippay Wesselényinek. Pozsony, 1660 július 2-ikáról. Országos Levéltár. VITNYÉDY ISTVÁN levelei, I. k. 151. l.

VITNYÉDY ISTVÁN levelei, I. k. 153. l.

Lippay Wesselényinek, Pozsony, 1660 július 9-ikéről. Országos Levéltár.

Ugyanaz ugyanannak, július 2-ikáról.

Ugyanott.

A császári és királyi hadi levéltárban.

Lippay Wesselényinek július 9-ikéről. Országos Levéltár.

Ugyanott.

Lippay Wesselényinek július 12-ikéről. Ugyanott.

ANDLER JÁNOS HENRIK: Memoria belli hungarico-turcici inter Cćsares Leopoldum primum et Mahometem quartum. SZABÓ KÁROLY másolata a kolozsvári egyetemi könyvtárban. 82–83. ll.

A császári és királyi hadi levéltárban, július 17-ikéről. 321. k.

24. KANIZSA XVII. SZÁZADI KÉPE.
(Egykorú metszet után.)

A magyarok minden rimánkodása, sürgetése és vitézkedése a fiatal királynak akarattalanságán és az udvarának gyáva meghunyászkodásán megtört. A mialatt a szegény váradiak egyre eregették Hiób-póstáikat a nádorhoz, július 7-ikén Pankotay Györgyöt és Szőllősy Mihályt, 13-ikán Boldvay Mártont, s egyre fejtegették a leghatásosabb okokkal, hogy Várad birtokában a török a szomszédos földeket állandóan fenyegetheti: adóztathatja, sarczolhatja, beütésekkel, ragadozásokkal és öldöklésekkel háborgathatja, – azalatt Porcia herczeg, mintha a birodalomban minden csöndes volna, Lipót szórakoztatására kirándulást rendezett: «chiak paripákon Gréczből az tenger mellé, Tergestumba.* Az érsek panaszolva sohajt: «Nem volna bizon mostan ideje ennek az sétálásnak.»* Nem, annyival kevésbbé, mert a török Várad felé való útjában Bátort fölégette és a két vármegyét megdúlta, a mire mégis csak tanácskozni és tenni kellene valami intézkedést. Mert igaz ugyan, hogy ebben a dologban futár érkezett a fényes kaputól azzal a biztatással, mikép «az békességet a szultán meg akarja tartani szentül, nem az ő akarattia, hogy reá mentek az kétt vármegyére, azt a vezért, ki meg merte cselekedni, megfojtatta»: de jól mondta Lippay, hogy ez csak az «ő szépen szólló sípjok, mely aluvá teszi az mi németeinket. Isten láttja,» írja Wesselényinek, «ez nilván való chialárdságh, mert azt kérdem, megh adja-e Szathmárt, ha nem, veszesse Isten az olljan békességet. Békét hagy-e Váradnak, Erdélynek?» Mert a váradi alkapitány és Barcsay leveléből nyilván kitetszik, hogy más a szándéka és parancsa.* A király mind amellett csak a hónap végén lovagolt vissza Gréczbe, s július 25-ikén magához rendelte a magyar főurakat, köztük hősünket s két nap mulva, 27-ikén tanácsot tartott velük.* Ezek nyilt háborút kivántak, egyenes hadüzenettel, mert az országban általános volt az elkeseredés a török ellen, külföldön a részvét a magyarság iránt. A kölni érsek 10,000 embert ajánlott a maga költségén tartani, a mainzi választófejedelem hasonlókép,* a franczia sereg lelkesedett értünk, mert harczunkat a keresztyénség küzdelmének tekintette; Velencze készen állt a szövetkezésre, hogy régi ellenségén ezzel is bosszút állhasson.* Zrínyi a velenczei bécsi követtel és a köztársasággal már megszőtte a maga összeköttetéseit. Horvátországban is Lippay szerint szép magyar hadat lehetett volna Zrínyi urammal szervezni, melyhez csatlakozhatott volna az örökös tartományok fegyveres ereje, a Dunán is vagy a szorosokon számos német hadat lehetett volna alászállítani, a mely a dán-svéd-lengyel háború színhelyéről fölszabadult.* S ha mindehhez kihirdetik a közfelkelést, felfogadják a Rákóczy csapatainak maradványait: a siker biztos kilátásával veheti föl Lipót a küzdelmet. De a magyarok minden rábeszélése és érvelése nem használt, sem hadüzenetre, sem Várad megsegítésére nem vállalkozott, noha a tanács végeredménye mellette szólt. A mikor ugyan először föltette a kérdést, «hogy a Részekben lévén Várad, lehet- és vagyon-e oly közi hozzá, hogy megsegíthesse, ha az török megszállja? A tanácsurak a nagy és nehéz kérdésen az első nap meg nem egyezhettek, nagy rész oly vélekedésben levén, hogy a Részek Erdélyhez tartozván, nem volt volna «tunc de prćsenti» ő felségének semmi közi Váradhoz. Az nap ezzel oszoltak el, de másnap szorgalmasan megfontolván tovább következendő romlásit is ez hazának, közönségesen azon nyugodtanak meg, hogy vagyon s lehet ő felségének Váradhoz közi s méltó, hogy megsegíttesse.»* Wesselényi és Souches mindamellett azt a parancsot kapta, hogy csak a királyi területet oltalmazza. A generális ennek értelmében maga jelentette előbb Szeidi Ahmednek, hogy a felség a fényes kapuval való békességet és barátságot fenn akarja tartani, s ő csupán a két vármegye visszavételére jött; aztán Ali szerdárnak, hogy a békességhez buzgón ragaszkodik s eme ragaszkodását a vezér is ügyekezzék megbizonyítani: rendelje ki a két vármegyéből a csapatokat, mondjon le Várad megszállásáról, ha még meg nem szállta, ereszsze szabadon minden váltság nélkül a foglyokat, orvosolja a felség kárait és kimélje birtokait, mert belőlük egy tenyérnyi földet sem enged elszakítani.* Utasítása csak eddig terjedt, de ő eddig se ment; mert a törököt a király területén tetten kaphatta és megüthette volna, mégis elmulasztotta; sőt a mikor a szerdár került az erdő felől s az ő «Illustrissime Domine, Amice dilecte» megszólítása helyett érdes hangon «Tu, Germanorum Praefecte»-nek szólította és paczkázva megfenyegette, hogy mivel átaljött a Tiszán, Rakomaz alá, a két vármegye területére, melynek királyi tulajdonjogát a szultán mindig elismerte és elfoglalását előbb maga követelte, visszakergeti és egy talpalattnyi helyet sem enged abból, a mit Rákóczy birt, – a gorombaságot egyszerűen zsebre dugta.* Így beszélt akkor a török a némettel, melynek darabját Istvánffi szerint egy meszely vajon vagy mézen árulta.* Nem csoda ennélfogva, ha Souches szavára, Várad megszállásának elhagyására épen nem hederített.

Trieszt.

Lippay Wesselényinek, 1660 július 9-ikéről. Országos Levéltár, Wesselényi-levelek.

Lippay Wesselényinek. Országos Levéltár, Wesselényi-levelek.

A császári és királyi hadi levéltárban. Windica, 322. k.

A segélyhadak számbeli erejében kétségtelenül túlzás mutatkozik, mert a mikor Lipót ez évnek végén, deczember 15-ikén Collalto Klaudius grófot a brandenburgi választó fejedelemhez, Frigyes Vilmoshoz küldötte segélyhadak kieszközlése végett s a fejedelem a többi választókat az egész keresztyénség érdekének hangoztatásával megkereste (Történelmi Tár, 1880. évf. 743. l.): János Fülöp, mainzi érsek 1400–2000 katonát igér a török ellen a császár rendelkezésére bocsátani; Miksa Henrik, kölni érsek elvileg nyilatkozik, hogy a birodalmi gyűlés nélkül is adható sereg, de a részleges segítség nem sokat használ; remélli ennél fogva, hogy a császár mielőbb általános birodalmi intézkedéseket fog tenni; a trieri érsek, Károly Gusztáv, csak a birodalmi gyűlést tartja illetékesnek a kérésre felelni; a szász választó, János György, pénzt és hadat ajánlott, Károly Lajos, a phalzi gróf hasonlókép, a bajor választó, Ferdinánd Miksa, 1200 gyalogot és 300 lovast igért. Ha már most a mainzi érsek és bajor herczeg segélyét veszszük alapul a többinek megajánlásában is, a hét választófejedelem együtt sem igérhetett 20,000 főnyi hadat. A kölni és mainzi érsek 10,000–10,000 katonája, valószínűleg ugyanaz a 10,000 ember, a remélhető birodalmi sereg átlagos száma. Lippay nyilván félreértette és félremagyarázta a dolgot. (Történelmi Tár, 1880. évf. 742., 747. ll.)

Lippay Wesselényinek, 1660 július 25-ikéről Országos Levéltár, Wesselényi-levelek.

Ugyanott.

DEÁK FARKAS: Nagyvárad elvesztése 1660-ban. (Budapest, 1877.) 24. l.

Török-magyarkori államokmánytár. V. k. 476–477. ll.

Ugyanott, 477. l.

GRÓF ZRÍNYI MIKLÓS hadtudományi munkái, 88. l.

Nagyvárad Biharmegyének és a Tisza mellékének fővárosa, a magyar közművelődésnek, tudománynak és művészetnek a szent királyok emlékétől megszentelt, a protestantizmus szellemétől megújhodott eleven, pezsgő és hatalmas fészke és Erdélynek kulcsa volt, mert közönségesen azt tartották róla, hogy a kié Várad, azé Erdély: Ali tehát nem hiában áhítozott a megvételének dicsőségére. Egyenes parancsa és személyes nagyravágyása egyiránt ösztökélte, bár előre tudta, hogy a munka valami könnyen nem megyen. A vár a város közepette kerekded szerkezettel épült, nagy erős kőrakásokkal és kőfalakkal körítve, nagy boltozatos, földdel töltött bástyákkal megrakva. A nyugatra nyíló kaputól délest a Bethlen-bástya és Királyfia bástyája, kelet felől a Veres és éjszakrul az Aranyasbástya, végre nyugot felől a vár hídja fölött a Csonka-bástya. A Sebes-Körös a várat délről balra és az erdőszerű gyümölcsös kerteket éjszakról jobbra hagyván, a várost ketté választotta; úgy hogy a sűrű kőházas Olaszi a vár felől eső belső várossal nagy hídon át közlekedett, mely alatt a folyónak fenékgátról leszakadó vize a Péntekhely és Szombathely utczák mentén haladt; a váron fölül pedig a Körös egy része nagy csapógáttal kivetve a város felső részét megkerülte, s délről a Velencze-utczán a városba folyt, s a Szent-László-fürdő meleg patakjával, a Peczével vagy régi magyar nevén Héjjóval egyesült,* a Velencze- és Vadkert utczák között szép sebes folyással tova futott s a vár árka mellett a Királyfia bástyájánál nyugatra fordult, hogy a Péntekhely és Szombathely utczák mellett vágjon el. Így a városnak a váron alól eső része, melyben a híres főiskola a templommal és könyvnyomtató műhelylyel, meg a jelesebb épületekkel emelkedett, két víz között, a Körösnek két ága közt terült, s a kétfelől való folyón keresztül egy nagy kőfal-rekesz húzódott, melynek közepén a Szombathely-utczára kirúgva öreg, félig összeomlott templom állt és alkalmatos bástyaként szolgált.* A várnak árka körös-körül teli volt vízzel: a Körösből és Héjjóból, melynek melegétől télen sem fagyott be.*

BUNYITAY VINCZE: Nagyvárad a török foglalás korában. (Budapest, 1892.) 15. l.

Siralmas krónika, 362–371. ll.

BUNYITAY VINCZE: id. m. 15. l.

25. SOUCHES TÁBORNOK.
(Egykorú metszet után.)

A vár építésénél, fekvésénél, fölszerelésénél fogva egyiránt fölvehette a harczot. Élése, pora, golyója, kész gránátja, mindenféle tüzes szerszáma a puskán kívül elegendő volt; csak elegendő ember nélkül szűkölködött. A Rákóczy őrsége Gyulaival távozott, Barcsay a töröktől féltében csak lopva kevés népet küldhetett be.* A sikeres védelemre az öt bástyára legalább 5000 ember kellett volna;* s a védők a biharmegyei nemesség, városi polgárság, magyar, német és kozák fizetett haddal és a fölkelt diáksággal együtt nem voltak többen kilenczedfél száznál; a mellett nem volt sem lövészmesterük, mert azt Gyulai kevéssel előbb elbocsátotta, sem ügyes pattantyúsaik, mert azok képzésére nem gondolt, sem avatott sebészük, mert a tudósabb borbélyok jó idején hír nélkül elillantak* s a kik benn maradtak, az írok főzéséhez nem értettek: mind a mellett megesküdtek az élő Istenre, teljes Szent-Háromságra, hogy Váradnak szorongatott állapotában a tisztviselőkkel, kapitányokkal, hadnagyokkal és porkolábakkal egyetértenek, szép, istenes társaságot tartanak s ennek a végháznak oltalmazásában és a keresztyénség kezénél való megtartásában – életük fogyásával is híven és engedelmesen szolgálnak.* Kapitányuk, Haller Gábor, török fogságban; hatvan fontos vasban sínylett;* de őrködött helyette a vitéz alkapitány, Balogh Máté alispán, a dolgok megbeszélésére és igazgatására mellé rendelt nyolczas tanács tagjaival, köztük Rácz Jánossal, Ibrányi Mihálylyal és Szalárdi Jánossal, a hiteles hely jegyzőjével és e siralmas korszak derék, érdemes krónikásával, meg a bástyák parancsnokaival, Wér György, Boldvay Gergely, Nagy Ferencz, Tisza István, Stépán Ferencz uraimékkal és a hadi készlet felügyeletére választott Szatmáry István, Bán Ferencz és Kürti János porkolábakkal.* Nem voltak katonák, várvédelemben gyakorolt harczosok, hanem többek voltak, – hazafiak, kik Istenükért, honukért, nemzetükért, maguk és kedveseik megmaradásáért, a szegény ország méltóságáért és becsületéért küzdöttek, a hősök merészségével és vértanúk elszánásával, a királyi segítség messzi csillogó reményében. Tudták, hogy Ali nem hátrál, hisz Tisza Istvánnak, ki követül fölkereste és váltságul 100,000 tallérral megkinálta, kereken kijelentette, hogy neki nem pénz, hanem a vár kell; ennélfogva hosszas és heves vívásra kellett készen lenniök. S készen álltak, sőt lelkesedésüket, vitézségüket és kitartásukat ragyogó példájuk erejével átöntötték a vegyes őrségbe és együtt csodát míveltek. Emléke még ma is elbűvöl és fölemel.

SZALÁRDI emlékirata, 35. l. Szalárdi János, mint a védelmi bizottság tagja és a hiteles hely jegyzője Siralmas krónikájában teljesen alapos és részletes elbeszélését adja Nagyvárad megvételének; de az egész küzdelmet összefoglalta egy külön emlékiratban is, melyet a kevés számú megmaradt nemesség nevében a végzetes csapásról a hatóságokhoz intézett a végre, hogy a mindenükből kifosztott, birtokuk-vesztett és mazúrrá lett védőket bujdosásuk idején hazafiúi és keresztyén pártfogásba és oltalomba vegyék. Ez emlékirat Debreczen városában, 1660 augusztus 31-ikén kelt, tehát Nagyvárad megadása után harmadnappal, a következő czímen: «Várad várának az pogány török által megh szállásárul, veszedelmes állapottyárul és véghre, nem lévén már sehonnand segétséghbély reménységhe, bizonyos ió conditiók alatt föl adásárul való rövid emlékezet, Melly azon veszedelmes obsidio után megh maradott és Szeidy Amhett bassa által azon váradi várbul Debreczeny városában késértetett kevés számu nemességh által, nagy keseredett szível, az egész kereszténységh eleyben terjesztetett». Nyelve és stilusa, valamint az elbeszélés több részletének szó szerint való megegyezése a Siralmas krónikával, kétségtelenné teszik, hogy a megmaradtak ezt az emlékiratot, vagy alakja szerint körlevelet a derék Szalárdival iratták. Közvetlen és megható hangjánál fogva ép oly érdekes, mint a mily becses több apró adaléka miatt, a melyek sem a Siralmas krónikában, sem BETHLEN JÁNOS vagy KRAUSS GYÖRGY följegyzéseiben nem fordulnak elő: csupán ez emlékirat a maga alanyias-ízű kitéréseiben, vagy fölöttébb bőséges jegyzeteiben tartotta fenn őket. Előadásunkban a Siralmas krónika mellett főkép erre az emlékiratra támaszkodunk, melynek Jagossich Márton kezétől származó egykorú kéziratát a Magyar Nemz. Múzeum könyvtára 98. Quart. Hung. jelzés alatt őrzi. Másolata meg van az Erdélyi Muzeum könyvtárában is, a nagynevű SZABÓ KÁROLY gyöngyírásában. (Kézirattár: I. k. 17. sz.) Röviden csak SZALÁRDI emlékirata czímen idézzük.

SZALÁRDI emlékirata, 35. l. ANDER: Memoria Belli Hungarico-Turcici, 82. l.

SZALÁRDI emlékirata, 17. l.

SZALÁRDI emlékirata, 48–51. ll.

BUNYITAY VINCZE: Nagyvárad a török foglalás korában, 12. l. KRAUSS GYÖRGY: Siebenbürgische Chronik. II. k. (Bécs, 1864.) 92. l.

Siralmas krónika, 536–540. ll.

26. VÁRAD OSTROMA.
(Jagossich Márton egykorú rajza Szalárdi emlékiratának múzeumi példányában.)

Szeidi Ahmed július 13-ikán, Ali szerdár 14-ikén estendére érkezett Várad alá s az őrség dörgő ágyútűzzel fogadta őket, hogy minél távolabb szállásra kényszerítse; a janicsárság a Bethlen-bástya alatt iszonyú «Allah, Allah» ordítozással és sűrű ágyúlövéssel felelt. Az egész sereg három táborban telepedett meg: első táboruk a szerdárral és Hasszán agával a gyümölcsös kertek közé, a másik Szeidi Ahmeddal a Körös két mellékére és a harmadik Olaszin kívül az Aranyas és Ablakos szőlőhegyek oldalára szállt. S még azon az éjen a janicsárság a Vadkert-utczán beütött, vad kiabálással és lövöldözéssel pusztított: ekkor hamvadt el a Velencze-utcza, a Szent-László-városa, miután a várbeliek a védhetetlen külső részeket már előbb magok fölégették. Másnap, július 15-ikén, a szerdár beírt és Barcsayval is beiratott a várba, hogy adják föl;* olyan rendes és szokásos dolog volt ez a felszólítás minden megszállásnál, mint ma a békítés a párbajnál: senki sem vette számba; itt annyival kevésbbé vehette, mert a szegény fejedelem oda szúrta levele keltéhez: ex metu,* vagyis félelemből, kényszerítve cselekszik. A várbeliek hűségükre és a Szeidi Ahmed hitlevelének megszegésére hivatkozva, a feladást megtagadták s Ali irását a Szeidi leveleihez kópjára szúrva a toronyba kikötötték.*

Siralmas krónika, 540–541. ll.

KRAUSS GYÖRGY: id. m. 101. l.

SZALÁRDI emlékirata, 8. l.

S ezzel a vívás megindult. A török először keletről az Aranyas- és Veres-bástyák ellenében a Szent-Ferencz-utczában, aztán éjszakról, a Szent-Péter hegyén sánczokat emelt és onnan lőtte a várat: de teljesen eredménytelenül, mert bár kitünő olasz és német tüzérei voltak, csak későn tájékozódtak, a golyók a váron keresztül a saját táborára hulltak, legfölebb a veres torony cserepeit bontogatták meg. Aztán észrevették hibájukat, kevesebb porral töltöttek vagy lejebb czéloztak s rettenetes pontossággal találtak: nekik a bástyák nyilásain és boltozatos kazamáták lyukain belőni, a Csonka-bástya őrhelyét és a toronyba kikötött kópja nyelét elsodorni semmi volt; a golyók már most eső módjára szakadtak a bástyákra, kazamátákba, a vár falaiba, piaczára, utczáira, mert a janicsárok is kelet felől a Szent-Péter hegye közepén és a Szent-István hegyén sánczokat hánytak és azokról ágyúztak szakadatlan ütemekkel. S ebben a meg-megújuló és meg-megriadó örökös golyózáporban a tornyok harangja lehullt, ércznyelvük megnémult, az épület pusztult, az ember fogyott: férfi, asszony, gyermek úton-útfélen elütve, összetagolva, ketté szakítva tömegesen vérzett el. S a mieink nem fizethették vissza a kölcsönt méltóan, mert az ágyúk kezeléséhez nem értettek, eleinte csak találomra lőttek; s a pattantyúk vetésében járatlanok voltak, csak kisérletet sem tettek véle; ehhez képest a török sánczok tovább terjedtek és szaporodtak: a Csonka-bástyával és kapuval szemben, a Veres-bástya déli és keleti árkai felől és a Királyfia bástyája irányában és mindenünnen szakadton szakadt a löveg a várba, úgy hogy a várbeliek 10,000 golyónál többet szedtek össze, a falakba és kazamátákba fúródottakon kívül.*

SZALÁRDI emlékirata, 10–13. ll.

VÁRAD OSTROMA.
Bouttats G. egykorú metszete után.

27. SZEIDI AHMED BASA.
(Bloem egykorú metszete után.)

Ali e közben a Körös felől az Aranyas bástya szögletének s ellenkező oldalon a Héjjó felől a Bethlen-bástyának irányában a föld alatt hosszú lyukat vájatott és az árkok vizét leeresztette:* aztán az árkokba magas sánczokat rakatott, ütegeit azokra vonatta. A védők rémülve vették észre, mi történik; s fokozottabb erőfeszítéssel és most már a gyakorlat edzette biztosabb kézzel a Veres-bástyáról az öreg Sárkány ágyúból és a Királyfia bástyájáról az öreg Bukoriból és egyéb lövő szerszámokbúl hevesen lőttek reájok: de a túlnyomó tüzelés elől kénytelenek voltak ágyúikkal menekülni.* Bent egyszerre, augusztus 14-ikén éktelen dördülés, durrogás és ropogás támadt, hogy egész vár megrendült belé: Kürti János a régi nagy szerházban gyakorlatlan pattantyúsokkal és mindenféle faragatlan cselédekkel port töretett, szerszámokat, lapdákat készíttetett; s ezek a port próbaképen vagy talán az odagyűlt bámészkodó népség ijesztésére, mert a szertár teli volt, meggyújtogatták; egy szikra véletlenül egy hordó födetlen por közibe esett és – a sok por, tüzes szerszám, gránát, salétrom, kénkő, kanócz, spárga s más gyúlékony anyag az élés nagy részével és valami száz emberrel, köztük Takács Istvánnal, a város főbírájával, a gondatlan porkólábbal és egész háza népével levegőbe repült és a környezet tüzet fogott.*

Ali a vár-árok vizét előbb a Körös anyamedrébe kisértette meg lebocsátani, a víz egy egész ölnyit apadt is, de még mindig elég mély maradt. Ekkor a török rabok között egy cselédasszony jelentkezett, s kiszabadulása reményében fontos vallomást tőn. Ő Váradon, úgymond, épen a várnagynál szolgált, mikor a Bethlen-bástyát építették, s látta, hogy hol bocsátották le a vizet: nem a Körösbe, hanem ellenkező oldalon a Peczébe. És meg is mutatta a helyet. Fájdalom, igazat mondott. Néhány nap mulva a vár árka szárazon állott.

SZALÁRDI emlékirata, 14–16. ll.

SZALÁRDI emlékirata, 38–39. ll. Siralmas krónika, 558. ll.

Az ellenség eleinte nem tudta mire vélni a dolgot, abban a hiszemben, hogy tábora valamely része alatt akna robbant fel, zavartan lóra kapott s a janicsárság a sánczokbul mindenestül megszaladt: csak később az élés- és szerház szarufázatjának és a szomszédos száraz malomnak rettenetes égéséből vette észre, hogy a várbeli hadi készletek tárháza pusztult el. Az oltásra sietett ácsokat a fedelekről golyóval leszedte és a vivást tovább folytatta. A Veres- és Aranyas-bástyák alá, a már kőfalig futó sánczok oltalmában aknákat ásatott; a védők legottan ellenaknákba fogtak: de ebben a munkában avatatlanok voltak; a míg a televény-földben jártak, az minduntalan rájok szakadt; mikor a három öles kőfalhoz jutottak, egyszerüen fennakadtak. A helyett latorkertet kezdtek készíteni, a megrongált közkőfal töltésén belől, a kőistállók megett, mély árkot vontak, melynek földével az istállókat megtöltötték, oly igyekezettel, hogy az árkot lőporos hordókkal megrakják, fölül deszkákkal és sövényekkel beborítják, sánczokkal megkerítik és a kőfalhoz kötik, az istállókon felűl pedig kartácsos mozsarakkal szegélyezik, mi ha elkészülhet, az ellenségnek valóban nagy lúgkészítés leszen vala a főmosásra, mert ha néhány ezeren rontanak is be a közkőfalon, egy szempillantásban rettenetes veszedelemmel mind elvesznek vala: de sajnos, nem készülhetett el, mert egy áruló kozák a várból éjszaka kiszökött és a tervet Alinak megjelentette, ki aknáit gyorsan befejezte és augusztus 24-ikén hajnalhasadáskor fölvettette. «Rettenetes dördüléssel, rendüléssel, az egész várnak és földnek megrázkódásával»* a Veres-bástya kőfala le a mélyig, valami tíz ölnyire, az Aranyas-bástya kőfala meg oly szélességben, hogy egy zászlóalja könnyen benyomulhatott rajta,* összeomlott: mire a szerdár a töréseken általános rohamot indított, a Csonka bástya megmászására pedig létrákkal 6000 embert rendelt. A védők az eddigi küzdelemben, az ágyúzástól és robbanástól megfogyva alig lehettek már 300-an, a mi három sereg ellen, három oldalú támadásra vajmi kevés. De a Csonka-bástyát nem kellett félteni, a létrák rövideknek bizonyultak, a kőfal feléig sem értek; a harcz a két törésre szorult. A törökök Allah, Allah ordítozása, a magyarok Jézus, Jézus kiáltozása keverve, fölverve csapzott össze; Balogh Máté alkapitány lovon a kavargó, ingadozó tusában bástyáról bástyára nyargalt és biztatta a maroknyi őrséget, mely istennek és az asszonyoknak segítségével, kik az egri nők példájára köveket, forró vizet és olajat szórtak a feltörők nyakába, sőt karddal álltak viaskodni elesett szeretteik helyébe, – hajnalhasadástól reggeli 9 óráig, visszaverve minden támadást, elfoglalva az ellenség 15 zászlaját,* szerencsésen kivivta a győzelmet: 3000 török hevert az árkokban, Hasszán janicsár agával, kit Ali szerdár mellől egy ágyúgolyó ütött el. S ott a győzelem helyein a diadalmasok ajakáról fölszárnyalt a hála szava, föl a jámbor, istenfélő, önfeláldozásra kész papok: Kovásznay Péter, Igaz Kálmán és Kállay András vallásos igéje, kik a megszállás óta naponként renddel-renddel minden bástyán háromszor könyörögnek vala a népért, melyet istenhez való buzgóságra, édes hazája mellett való szenvedésre gerjesztenek, s az éjjeli őrállásban osztozkodva megható példával kitartásra buzditanak; s ott a győzelem helyein aztán erősítő lakozás következett, a fáradtaknak a czipókenyeret szakajtókkal és a bort csebrekkel szolgálták fel. De nem sokáig örvendhettek a sikernek. A tátongó töréseket már betölteni nem birták. Eszközük a nagy pusztulásban elégett, erejök a harczolás, őrködés és tatarozás örökös munkájában kimerült; idejök sem volt elegendő, mert a török forrvást a töréseken forrt: puskával, mérgezett nyillal belövöldözött, naponként kétszer-háromszor apró rajokban, sokszor 10–12-őnként becsapott; a zaklatást szakadatlanúl folytatta. Újabb rohamra készült: újabb aknákat ásatott, s az erdőrül számtalan szekérrel kévékbe kötött vesszőt, reves törzsököket és tőkéket hordatott, s azokbul földdel elegy a Veres bástya irányában az árok szélén roppant halmot emeltetett, a bástyával egy szinben, hogy onnan egyenes csapáson benyomulhasson. Fent ez a szekerekkel járható széles út, mely közvetlenül a várba visz, lent a mélyedő aknák, melyek a bástyák alá futnak, környös-körül az örvénylő ellenség, mely az árkokban foly tarthatatlanná tették a védők helyzetét, kilátásuk pedig a fölmentésre nem volt.* A királyi segítség messzi csillogó reménysége végképen elborult. Mert egy fogoly janicsár vallomásából megtudták, hogy Souches nagy rendbeli követtel, valami Lambach nevű tisztjével a szerdárt biztosította nyugton maradásáról.* Wesselényi meg maga nem mozdulhatott. Folytonos esdeklésére Lipót végre, augusztus 13-ikán elrendelte, hogy a megyék keljenek föl, de meg ne induljanak; Váradot szabadítsák fel, de meg ne ütközzenek: így nem lehetett végrehajtani.* A nádor boszankodásába és keserűségébe bele betegedett, s maga helyett Zrínyi Miklóst kivánta a hadak élére állítani; de tervével elkésett.* Fölterjesztése még föl sem ért, a mikor a várbeliek augusztus 27-ikén, a megszállás negyvenhatodik napján, kitűzték a fehér zászlót a toronyba. Az immár czéltalan és oktalan ellenállásról lemondtak. Tisza István küldöttség élén újra a szerdár táborába ment, hogy Várad föladásának föltételeit előadja. Nemes és hazafias föltételek voltak ezek, melyekben a kis őrség előbb hazájára gondolt, csak aztán önmagára: követelte a vár fejében Erdély adójának leszállítását, a további foglalásnak elhagyását, a káptalani levéltár és könyvsajtó biztosítását, aztán a magok szabad elvonulását és fölkelhető javaik szabad elvitelét.* Ali a két első kivánságot elvetette, a többit áradozó irásában megadta;* s az őrség másnap, augusztus 28-ikán, távozott annyi dicsőségének szinhelyéről és Szeidi Ahmed födözete alatt búsan Debreczenbe tért, a honnan a jó Szalárdi megható körlevéllel értesítette a hatóságokat a végzetes csapásról.* A török pedig még estve bevonult a várba és megkezdte a rombolást: a házakat, boltokat, pinczéket fölverte, a régi kegyeletes sírokat feltörte, a bástyák cserepes két tornyának nagy aranyos keresztjeit kötéllel leszakította, a szent királyok és IV. László király érczszobrait összerontotta és lövőszerszámokká öntötte.* S a szegény Barcsay mindezt nem birta megakadályozni, fékezni; nem tudta hazaszeretetében elképzelni, elhinni, hogy Váradért a király és az ország meg ne mozduljon. Még két hét mulva is egy debreczeni hivét, Ember Mátyást Rakamazra küldötte Wesselényihez: «Miért, hogy Palatinus Uram eő Nagysága az szegéni magyar nemzet mellett föl nem kel, mit csinálnak? Mert ha másfél hét alatt meg nem segítik az szegéni magyarokat, s addig fel nem ülnek Várad miatt, bár soha azután föl ne keljenek… Mert immár az török chászárnak megírták: most nincs az magyarnak szablája, valamit az törökök akarnak, most mindent megcselekedhetnek, azt mívelhetik, az mit akarnak, s addig mehetnek, az míg kedvek tartja»…*

SZALÁRDI emlékirata, 20. l. Siralmas krónika, 560. l.

SZALÁRDI emlékirata, 20. l. KRAUSS GYÖRGY, id. m. II. k. 110. l.

SZALÁRDI emlékirata, 23–24. ll. KRAUSS GYÖRGY: id. m. II. k. 110. l.

SZALÁRDI emlékirata, 40. l.

DEÁK FARKAS: Nagyvárad elvesztése, 191. l.

BUNYITAY VINCZE: Nagyvárad a török foglalás korában, 26. l.

DEÁK FARKAS: id. m. 25. l.

Siralmas krónika. 572. l.

Ugyanott, 572. l.

SZALÁRDI emlékirata.

Siralmas krónika, 575., 590. ll.

EMBER MÁTYÁS szeptember 15-ikén jött ki Váradból és beszélt Barcsayval, 17-ikén ért Rakamázra és jelentkezett az üzenettel Wesselényinél. Országos Levéltár: Wesselényi-levelek.

28. SZALÁRDI JÁNOS ALÁIRÁSA.

29. A VÁRADI BASA ALÁIRÁSA.

Arcanum Újságok

Kíváncsi, mit írtak az újságok erről a temáról az elmúlt 250 évben?

Megnézem