I. CSÖNDES IDŐK.

Teljes szövegű keresés

I.
CSÖNDES IDŐK.

2. BÉCS A XVII. SZÁZADBAN.
(Rajzolta Cserna Károly.)
Zrínyi új házassága. A báró Löbl család és a Ráttkay-rokonság. Csáktornyai új élet. Török dúlás és hódoltatás a békében. Hősünk őrállása. Az oláhok, predauciusok és szlávok magatartása és az udvar titkos bújtogatása. A horvát és szlavón rendek magyar hazafisága. A posavinai zendülés és a bán erélye. Az udvar akadékoskodása és kétszinűsége. Országos intézkedések a közfelkelésre és a zendülők ellen való védekezésre. II. Rákóczy György bizalmas küldötte Csáktornyán. Nemzeti és udvari párt. Lippay mesterkedése gróf Pálffy Pál nádor ellen. Az udvar türelmetlensége, konkolyhintő és nemzetrontó cselszövése. Felekezetiség és hazafiság. A nádor halála. Zrínyi elidegenedése az érsektől és közeledése az erdélyi fejedelemhez. Viszonya a Rákóczy házhoz. Emlékirata a nádorság kérdésében. Zrínyi önmagáról, a hazai és külföldi politikáról. Nádori törekvései és számításai. A fejedelem pártfogásának jelentősége és módja. A hazafiak reménye Rákóczyban, a király félelme tőle, az érsek ijesztgetése véle, Zrínyi felköszöntője. Buzgalma a király és fejedelem között való bizalom fölkeltésére.
LEHETETLEN, hogy Zrínyi Miklósban a Szigeti Veszedelem művészi értékének általános félreismerése, s hazafias buzdításának hatástalan elhangzása sajgó érzéseket ne keltett volna. Nem lenne költő, ha kortársai közönyére nyugodtan, hidegen maradt volna. Hiszen tisztában volt teljesen a maga alkotásának jelentőségével s művének berekesztésében a neve halhatatlan voltáról, örök dicsőségéről mondott büszke jóslatot: és íme, a saját nemzedéke figyelmére sem méltatta, vagy egyszerre elfeledte. A költő csalódása és a hazafi fájdalma lephette meg közösen; de aztán az új szerelem reménye és boldogsága a kedvetlenségre örömöt, a fájdalomra enyhet hozott. Özvegyi gyászának vége felé Bécsben megismerkedett a hajadon Löbl Mária-Zsófiával, báró Löbl János-Kristóf és Ráttkay Anna árvájával. A leány eredetére előkelő volt, a mellett anyai ágon a horvátországi magyar nemességhez tartozott, hiszen a Ráttkayak ősi fészke, Nagy-Tábor, melyet I. Pál 1502-ben Gyürketinczczel Mátyás fiától, Corvin Jánostól kapott adományképen, Varasdmegye északi határán feküdt. A család tagjai a horvátországi közigazgatásban, a magyar és horvát végek oltalmazásában nem egyszer kiváltak, s már a Löbl János-Kristóf feleségének apjával, II. Péterrel, a nagyságosok rendjébe emelkedtek, tehát bárók lettek.* Ennek fia, György, az Anna nagybátyja, zágrábi olvasó kanonok és történetiró, a vitézkedő papok példájára ép oly jelesen forgatja a kardot, mint a mily élénk szerepet visz a közügyek intézésében, az országos üléseken, bizottságokban, éppen a Zrínyi Miklós bánsága alatt, ennek az oldalán. Tisztelettel és rajongással csüng rajta, mi a bánok emlékezetéről szóló könyvében ritka melegséggel nyilatkozik meg.* Lehet, hogy Zrínyi Miklós érdeklődését ő hivta fel a fiatal árvára, ki szépségével és müveltségével aztán felgyújtotta annak szivét. Nem volt ugyan feltűnő jelenség, nem hasonlíthatott Eusebiához, mert később is «kis asszonykának» emlegetik;* de gyönge alkatával vonzó bájnak kellett egyesülnie, mert a hős csakhamar eljegyezte, s házassági szerződésében ismételve és nyomatékosan hangsúlyozza iránta való hajlamát.
NAGY IVÁN: Magyarország családai, IX. k., 655–659. ll.
RÁTTKAY GYÖRGY: Memoria Regum et Banorum. Bécs, 1772. 212–247. ll.
BETHLEN MIKLÓS: Önéletirása. Pest, 1858. I. k. 326. l.

3. BÁRÓ LÖBL. JÁNOS KRISTÓF.
(Widemann egykorú metszete után.)
A szerződést Bécs városában, 1652 tavaszán, aprilis 30-án, állítja ki a szerelmes vőlegény, tehát rögtön a gyász évének letelése után,* a menyasszonyával való megegyezés kifejezéseként, Péter öcscse jelenlétében és egyetértésével. Kijelenti benne, hogy összes gyermekeinek, a kik Isten kegyelméből születni fognak, valamint minden másnak, a kiket a dolog érdekelhet, terhével és lekötelezésével, a menyasszonya irányában való szeretetének kimutatása és családja méltó nagyrabecsülése végett, az egész Uj-Udvar nevű nemesi birtokát, mely Zalamegyében, a Muraközön, a Mura folyónál esik, összes tartozékaival és hasznaival együtt jegyesének 25,000 magyar forint erejéig visszavonhatatlanúl és minden törvényes biztosítékkal beirja; és pedig oly föltétel alatt, hogy ha megtörténik, mikép ő előbb hal el, Löbl Mária-Zsófia akár új házasságra lép, akár nem, azt a birtokot összes tartozékaival és hasznaival a 25,000 frt kifizetéséig szabadon megtarthassa és jövedelmeit húzhassa; a maga korábbi elhalálozása esetében pedig az említett összeg erejéig róla szabadon rendelkezhessék; úgy hogy Új-Udvart sem tőle, sem örököseitől a pénz letételéig sem Zrínyi Miklós, sem maradékai semminemű szin és ürügy alatt el ne ragadhassák. Hasonlókép kijelenti benne, hogy ha menyasszonya atyai házából az ő házába bármi értéket hozott, az ő használatára és szükségletére, vagy az ő jószágainak beruházására fordított volna, vagy fordítani fog, mindazt Löbl Mária-Zsófia részére épen és érintetlenűl meghagyja, nyilván tartja, és a 25,000 forintba bele nem számítja. Minthogy pedig ennek a kötelezvénynek érvényéhez a Zrínyi Péter beleegyezése is szükségess, ez a maga és összes gyermekei nevében és megterhelésével a nevezett fiatal hölgy iránt való hajlandóságából minden pontozatát, egyenként és összesen, helyeseknek és jogi erejűeknek ismeri el, magára és maradékaira nézve visszavonhatatlanul és szentül megtartani igéri. A menyasszony viszont vőlegénye ily nagylelkü bőkezűségének és őszinte szeretetének megnyilatkozása következtében a maga őszinte szeretetét irányában szintén kijelenti, és számára 10,000 forintot ajánl és köt le olyanképen, hogy ha az életből uránál előbb és gyermektelenül költöznék el, azt a 10,000 forintot az ő atyai javaiból házából magának levonhassa és róla szabadon rendelkezhessék.
KEGLEVICH PÉTER Naplója. Magyar Történelmi Tár. XIII. évf. Pest, 1867. 246. l.
S mivel a menyegző napja már közvetlen közel, ennél fogva az idő már rövid arra, hogy ez a szerződés a hazai jog kivánalmai szerint foganasítható legyen: Zrínyi Miklós és Péter grófok, valamint Löbl Mária-Zsófia bárónő megegyeztek, hogy mielőtt a vőlegény ünnepélyes lakodalommal menyasszonyát Bécsben atyai házából elviszi, a felséges király vagy nádor, vagy az ország valamely rendes birája vagy káptalanja előtt valóságos és minden törvényes kelléknek megfelelő bevallást teszen kölcsönös kötelezvényükről, annak föltételeiről és biztosításairól, miket megtartani visszavonhatatlanúl, szentül és örökre kötelezik magukat. A bevalló levelek törvényszerű kiállításáig pedig ezt a magánszerződésüket ép oly érvényesnek és hatályosnak tekintik, mint a milyenek a hivatalos kiadványok.*
Az Országos Levéltárban: N. R. A. Fasciculus 319. Nro. 28.
Az írás minden kijelentésében megszólal a jegyesek kölcsönös szeretetének melegebb hangja; különösen a vőlegény bécsi tartózkodása, ritka bőkezűsége, az esküvővel való sietése nyilván elárulja, hogy mennyire hevesen lobogott új szenvedélye. De talán még világosabban mutatja, hogy a régi magyaros élet a menyecske Csáktornyába bevonulásával egyszerre megváltozott; a házi gazda egészen az asszony izléséhez, kívánságához és szokásához alkalmazkodott. A vár előbb, mint valami kis fejedelmi udvar, gyakran visszhangzott a hódoló, tisztelgő, szolgálattevő népségtől; fő és vitézlő rendek, kiket az úrnak személyisége, országos híre és dicsősége, hivatali méltósága, báni és vezéri állása vonzott bele, tisztviselők és katonák, kiket rendes foglalkozásuk és kötelességük hozott oda, sürögtek a termekben, folyósokon; és Zrínyi Miklós őket nyílt szívvel fogadta, a hagyományos vendégszeretettel látta; rendesen a nagy palotában teríttetett nekik, a hol maga is megjelent és köztük étkezett. Most az új menyecske ezzel a régi szokással szakított; a maga egyszerűbb erkölcsével és németes nevelésével szűkebb körre szorítkozott; azt akarta, hogy családi életük minél bensőbb és házi körük minél meghittebb legyen: Zrínyi tehát ettől fogva feleségével, két-három kedvesebb úrfival vagy olyan kedvesebb elsőrendű szolgájával és papjával, nyolcz személylyel a maga kis palotájában evett, – lévén más nagy asztal uraiméknak a nagy palotán. «A mit ebben az időben» beszéli Bethlen Miklós, «a magyarok nem is igen dicsértek, mint németes szokást, minthogy a magyar felesége holta után a német feleséggel kezdette volt és csak akkor ett a nagy palotán, a mikor sok úri fő és vitézlő rend vendége érkezett.»* A változtatás következtében a látogató, ha egészen el nem maradt is, bizonyára megfogyott Csáktornyában.
BETHLEN MIKLÓS Önéletírása, I. k. 325–326. ll.

A ZRINYIEK CSÁKTORNYAI VÁRKASTÉLYA.
(Rajzolta Cserna Károly.)
A visszavonulásnak ez édes, csöndes boldogságát egyelőre a háború nem zavarta meg. A béke még csak az imént, alig két évvel ezelőtt létesült, szinte egy emberöltőre, huszonharmadfél esztendőre, s az egyezkedő hatalmas császárok: III. Ferdinánd és IV. Mohamed, kölcsönösen megigérték, hogy annak biztosítására minden nyugtalanságot elnyomnak.* A bécsi kormány csakugyan, az igéret szerint, a végbeli vitézek minden mozgolódására gondosan ügyelt, a békeszegés látszatától is félénken tartózkodott; s a mikor híre kelt, hogy Zrínyi Miklós titkon a pogány ellenében a velenczéseket segítette, a bécsi hadi tanács a török bepanaszolására sietett őt kérdőre vonni, felvilágosításra szólítani;* s hősünknek ismételve tisztázkodnia kellett az alaptalan vád ellen.* De maga a vád a hadi tanácsnak elegendő okul szolgált, hogy Magyarország főkapitányaihoz: Batthyány Ádámhoz, Forgách Ádámhoz, Wesselényi Ferenczhez és Zrínyi Miklóshoz, mint a társországok bánjához, rendeletet bocsásson ki, mikép a Törökországba, helyesebben a török hódoltságba való beütéseket szüntessék meg.* A bécsi kormány ez intézkedései megakadályozták ugyan, hogy a mieink kalandra járjanak, támadjanak és foglaljanak; azt azonban nem akadályozhatták meg, hogy a török basák és bégek a falvakra le ne csapjanak a szegény népet fosztogatni és rabul elhurczolni. Hisz a fényes kapu messzi volt, s a hatalmas Mohamed gyermek létére szultáni szavának lekötéséről és megtöréséről alig tudott: a végbeli török parancsnokok kedvük szerint, szabadon garázdálkodtak és ragadoztak, mert a régi római tartományok kormányzóinak módjára tisztüket a hiúságuk, kényelmük és meggazdagodásuk kielégítésére használták föl; mire zavargásuk híre Konstantinápolyba elért, már a dicsőség színébe öltözött; s tettük mindég elnézésre és mentségre talált, mert a seregek hatalmaskodása a fényes kapu hatalmának terjesztésével járt: a hódoltság határa bővült. Ilyenkép szórványos rajtaütések, apró csatározások a béke idejében is folytak – csak nyilt háború nem volt, csak az ország nem harczolt; de a végek őrsége rend szerint fegyveres kézzel nyugodott. Így történt ez most is. A felvidéken Musztafa, a kit közönségesen Rabló bégnek neveztek,* a béke ellenére a nyitrai Zoborhegy tövében Ghimes aljának feldulására vonult; de vesztére, mert Forgách Ádám, érsekújvári főkapitány eleve gondoskodott kellő fogadásáról s Nagy-Vezekény falvánál a végbeli katonasággal eleibe szállt. Maga ugyan gróf Pálffy Miklóssal és Serényi Pállal a szekérsáncz mögé húzódott, de hadi népe vitézül küzdött és nyolczszáz törököt elejtett; míg belőle csak hetvenen maradtak a csatamezőn. A szerencsés diadalnak mégis nagy ára volt, négy Esterházy, valamennyi a leventeség virága: László, Ferencz, Tamás és Gáspár veszett el itt;* köztük a legjelesebb az első, a nagy nádor legöregebb sarja, költőnk fiatal barátja, kit egy megsemmisült énekében el is siratott.*
SZALAY LÁSZLÓ: Magyarország történelme, V. k. 10. l.
A császári és királyi hadi levéltárban: 1652 márczius 13-ikáról. 305. k.
Ugyanott: 1653 június 5-ről. 307. k.
A császári és királyi hadi levéltárban: 1652 ápril 26-ikáról. 305. k.
BUBICS-MERÉNYI: Herczeg Esterházy Pál nádor. 100. l.
Ugyanott: 101–102. ll.
FABÓ ANDRÁS: Vitnyédi István levelei. I. k. Pest, 1871. 59. l.

4. IV. MOHAMED SZULTÁN.
(Egykorú metszet után.)
A Musztafa merszén a végbeli törökök, úgy látszik, a csapás ellenére vagy épen ennek visszavágására, vérszemet kaptak, s a következő szeptember havában az ország éjszakkeleti részén, Abaúj-megyében, Kassa környékét pusztították el; tömérdek foglyot szedtek, kikért harmadfélszázezer forint váltságdíjat csikartak ki;* még az öreg Rákóczy Györgyné jószágait sem kímélték, a regéczi uradalom falvait háborgatták, úgy hogy védelmük érdekében az erdélyi fejedelemnek kellett felszólalnia az egri basánál;* a délnyugati határon pedig, Vasmegyében, a Batthyány jószágait dúlták meg, jobbágyai közül sokat elraboltak és magukkal hurczoltak.* Két falva szinte teljesen elpusztult, mert összes lakosai, kiket megtalálhattak: nemesek és nemtelenek, férfiak és asszonyok, öregek és gyermekek egyiránt áldozatul estek «az szép Schmidt uram által szerzett béke mellett.* Ezzel a veszedelem közvetlenül a Muraközhöz ért, s a mikor Zrínyi Miklós október 2-án a romlásról a hadi tanácsot tudósítja, egyszersmind jelenti, hogy most az ő szigetét fenyegetik.* A tanács kénytelen-kelletlenül a maga békés szándékának és intézkedéseinek sikertelenségére eszmél, a fegyveres ellenállás gondolatával megbarátkozik. Már három héttel előbb a szükség nyomása alatt 200 puskát küldetett a bánnak, most meg a válságos helyzet következtében sürgősen felszólítja a stíriai rendeket, hogy azt az 1000 forintot, melyet Zrínyi Miklós házasságára nászajándékul megajánltak, – hiszen annyiszor védelmezte meg a maga koczkáztatásával határaikat, nyugalmukat, életüket, – küldjék meg neki szigetének oltalmára a törökök fenyegető betörése ellen.* Ime, hősünk még nászajándékát is a közczélra fordítja, mert a mikor a saját birtokát védelmezi, honát oltalmazza. Készülődik és fegyverkezik: de a török betörése ez alkalommal elmarad, minden bizonynyal az ő éberségének és erejének hatása alatt. Sőt úgy látszik, hogy a fészkelődések országszerte megcsillapodtak; pedig a bécsi udvar már annyira belemelegedett a férfiasabb és határozottabb visszatorlás szándékába, hogy a következő tavasz végén egyenesen a hadi tanács biztatja az ország főkapitányait, mikép a budai basa ellen, ha fegyverre kelne, szedjék össze jól magukat;* de a dolog összeütközésre nem került. A pogány nyugodtan, legalább minden feltünőbb sérelem elkövetése nélkül megült a hódoltság váraiban; minélfogva a király bizalma is megerősödött a békében s a maga híveit újra eltiltotta a támadástól és beütéstől.*
SZALAY LÁSZLÓ: Magyarország történelme. V. k. II. l.
SZILÁGYI SÁNDOR: A két Rákóczy György fejedelem családi levelezése. Budapest, 1875. 449. l.
A császári és királyi hadi levéltárban: 1652 október 2-áról. Vindica, 66/2. k.
VITNYÉDY ISTVÁN levelei, I. k. 22. l.
A császári és királyi hadi levéltárban: Vindica, 66/2. k.
Ugyanott: A rendelet ugyancsak 1652 október 2-ról szól. Vindica, 66/2. k.
Ugyanott: 1653 június 1-ről. 309. k.
A császári és királyi hadi levéltárban: 1653 október közepéről. 307. k.
Zrínyi Miklós a béke kedvező kilátásának ez alkalommal annál őszintébben örvendhetett, mert a báni kormány gondjai és kötelességei foglalták el ismét huzamosabban. Két esztendő óta nem tartott országos ülést, előbb szivének gyásza, aztán új boldogsága miatt; a mi a közügyek erélyesebb rendezése után ebben a csöndes időben a köz- és magánérdekek koczkáztatása nélkül megeshetett: de újabban ismételve haladéktalanúl tanácskoznia és határoznia kellett a karokkal és rendekkel. Az oláhok, predauciusok és szlávok bekebelezése, a mint emlékezhetünk,* minden eddig sürgetésnek ellenére meghiúsult. A varasdi vegyes bizottság tanácskozása a belső-ausztriai biztosok követelése miatt kárba veszett; az egyetemes bizottság összehívása pedig a bécsi kormány alattomos mesterkedése és örökös huza-vonája következtében elmaradt: ennélfogva ez izgága népségek a földes urak jogos tekintélyével és az ország törvényes hatalmával egyre merészebben és nyiltabban szállottak szembe. A maguk kivételes helyzetében, a gréczi hadi tanács különös pártfogásából azt kellett következtetniök, hogy a szent korona alá való katonai és polgári helyezésüket a király sem nem akarja, sem nem hagyja. Hiszen fölebbvalóik, előbb Galler János, aztán Trautmansdorff Zsigmond, maguk ösztönözték ellenszegülésüket, szították lázongásukat, egyenesen a stíriai kormány utasításából. Így Galler elhunyta után Stíria főkapitánya a gréczi hadi tanács nevében hathatósan felszólítja Trautmansdorffot, hogy biztassa fel az oláhokat, predauciusokat és szlávokat, kik hír szerint a horvát-szlavón rendeknek meghódolni készek, mikép régi szabadságaikat és kiváltságaikat megtarthatják, mindent kérhetnek és remélhetnek, csak folyamodjanak a királyhoz. A tartományi kormány folyamodásukat támogatni, sürgetni és biztosítani fogja; Trautmansdorff titkon értekezzék két-három vajdával, vagy maga menjen e végett Varasdra, vagy alattomban hivassa őket magához; s közölje velük, hogy határőrökül megmaradhatnak; a dolgokat általában úgy intézze, hogy a horvát-szlavón rendeknek semmi esetre se vessék alá magokat, hanem szabadságaikra és kiváltságaikra hivatkozzanak, a mivel különösen hasznos szolgálatot tesz a kormánynak.*
SZÉCHY KÁROLY: Gróf Zrínyi Miklós. I. k. Budapest. 1896. 269., 272., 291., 294. ll.
LOPASIČ RADOSLAV: Monumenta spectantia historiam Slavorum Meridionalium. XVI. k. Zágráb, 1885. 288–289. ll.

5. GRÓF TRAUTMANSDORFF ZSIGMOND.
(Meyssens egykorú metszete után.)
Aztán csodálkozhatunk-e, ha a társországok ily titkos utasítások és bujtogatások mellett e népségekkel nem boldogultak; ha a bekebelezésre vonatkozó törekvéseik és kűzdelmeik teljes sikertelenségéből maguk is arra a következtetésre jutottak, hogy a király áll a törvény végrehajtásának útjába. S már a zágrábi értekezlet, mely Petretich Péter püspök elnöklete alatt az egyetemes bizottság összeülésének reményében a választott biztosok számára az egész kérdésről utasítást készített, számol a lehetőséggel, hogy a felség a bekebelezést semmi módon sem engedi meg; s küldöttjeinek eleve megszabja, hogy micsoda kárpótlást kívánjanak az oláhokért, s micsoda követeléssel álljanak elő a predauciusok és szlávok viszonyának rendezésére nézve. Mert a bécsi kormány a földes urakat szenvedett veszteségeik fejében a törvények végrehajtása helyett szívesen elégítette volna ki pénzbeli váltsággal vagy területi cserével; csakhogy e népségek tovább is, a Rudolf és II. Ferdinánd kiváltság-levelei szellemében, határőrökül szolgáljanak és teljesen a gréczi hadi tanácstól függjenek. Sőt szivesen csatolta volna őket Horvát- és Tótországban laktuk ellenére Stíriához, hogy a magyar országgyűlések végzéseit, a király szentesítette végzéseit kijátszhassa. A zágrábi értekezlet azonban minden ilyen megoldást a szent korona országainak épségére és sérthetetlenségére nézve károsnak itélt és eleve megtiltotta biztosainak, hogy ha a király az oláhok bekebelezésébe bele nem egyeznék, sőt kiváltságaikhoz mindenkép ragaszkodnék, s az általános bizottságban földeikért pénzbeli kárpótlást ajánlana, azt semmi szín alatt el ne fogadják, mert méltatlan volna, hogy az ország határait pénzen eladják.* Ha pedig a felség ama területek helyett, a hol az oláhok laknak, a földesuraknak Magyarországon más javakat igérne, melyek esetleg reá szállanak, a cserét hasonlókép el ne fogadják, mert egyfelől az ilyen mindég kétséges, másfelől a szent korona tulajdon javait más javaiért Stíria részére el nem idegeníthetik. Mert akkor még oly hazafias, oly rendületlen volt a horvát-szlavón karok és rendek ragaszkodása a szent koronához, országainak egységéhez, hogy horvát és magyar jószágok között nem ismertek különbséget; sőt az utasítás meghagyta a biztosoknak, kérjék inkább a királyt, hogy a mint az örökös tartományokat saját határaikban megtartja, s a mint Stíria határait Krajna és Karinthia határaival össze nem keveri, azonkép eme hűséges országát is a maga határai közt védelmezze meg, a mint koronázási hitlevelében esküvel fogadta,* hogy Magyarország és kapcsolt részeinek határait elidegeníteni nem fogja; sőt a lengyelekkel, sziléziaiakkal, morvákkal, ausztriaiakkal, a stíriaiakkal, karantánokkal és krajnaiakkal támadt határvillongásokat kiegyenlítendi, elintézendi s a határokat visszaszerzendi.* Vagy ha a felség az oláh területekért és pedig az egyháziakért Magyarországon más egyházi javakat akarna adni, mondja az utasítás, a biztosok el ne fogadják, nehogy ilyen módon az oláh területek Stíriához jussanak és annak hatalma alatt maradjanak. Ha ellenben a felség és az örökös tartománybeli urak az oláh területekért stíriai birtokokat ajánlanak, a biztosok az ajánlatot beszéljék meg az országgal, az illető birtokok felől alapos tájékozást szerezve. Ha pedig a felség váltság fejében a földesuraknak bizonyos évi összeget igérne, melyet az oláhok nem magok fizetnének, hanem helyettük a magyar kamara fizetne, azt el ne fogadják, mert mind bajos és kétséges a kamarára az ilyen összegnek bahajtása, mind helytelen volna, hogy a szentkorona kincstára fizesse meg, a mi hasznot az elidegenített jószágokból a stiriaiak húznak és élveznek; s a magunkét a magunké helyett nem járja elfogadni. Ha ellenben az örökös tartománybeli urak a magok styriai jövedelmeiből kínálnak az oláhokért valamely évi kárpótlást, azt jó föltételek és biztosítékok alatt, melyek között katonai szolgálatok és tiszti állások váltakozása követelendő, el lehet fogadni, azzal a szoros kikötéssel, hogy ez az állapot csak a szerencsésebb idő beálltáig fog tartani;* de a predauciusok és szlávok és bekebelezését még ebben az esetben is sürgessék.* S ha a felség vagy az örökös tartománybeli urak nehézséget támasztanának ebbeli kérésük ellen a miatt, hogy a predauciusok és szlávok őrhelyeinek, a miket eddig zsold nélkül láttak el, megszüntetésével a szomszédos tartományok terhe jelentékenyen növekednék, mert helyettük iratos katonát kellene tartani: ezt a nehézséget a biztosok igyekezzenek eloszlatni a kivitel alkalmas módjainak kifejtésével. Ilyen módok lennének pedig az utasítás szerint: hogy a megszünő őrhelyeket az oláhok vegyék át, úgyis minden nagyobb megterheltetés nélkül megtehetik, mert számuknál fogva az őrállás nyolcz-tíz hetenként kerülne csak reájok; s épen az ilyen szolgálatért nyerték kiváltságaikat; hogy a megszünő őrhelyeken ezentúl az ország lakosai iratos katonaságot tartanának közadózásból; az ország és földesurak alá helyezendő predauciusoknak és szlávoknak bizonyos előljárókat, századosokat, tizedeseket és zászlótartókat hagynak, hogy a török támadásai esetében az ország főkapitányaival egyetértve katonai szolgálatot teljesíthessenek; hogy ha a megoldásnak egyik módja sem volna lehetséges, akkor ajánlják a biztosok azt, hogy a predauciusok és szlávok a török ellen való védekezés tekintetében a kapitányok hatalma alatt maradjanak, minden egyéb dologban pedig a földesurak jogszolgáltatása alá tartozzanak; a mi még könnyebben valósítható meg, ha a tiszti állásokat akár felezve, akár felváltva belföldiek kapják és foglalják el.*
Acta et Articuli dominorum Statuum et Ordinum Croatiae et Slavoniae. Az 1651 julius 3-án tartott zágrábi gyűlés irományai közt ezen a czímen: De Valachis ulterior informatio. 96. l.
De Valachis ulterior informatio. (Acta et Articuli stb.) 96. l.
Corpus Iuris Hungarici, 1637. Conditiones Diplomatis. 12.
Acta et aRticuli dominorum Statuum et Ordinum Croatiae et Sclavoniae. Az 1651 július 3-ikán tartott zágrábi gyűlés irományai közt ezen a czímen: De Slavis et predauciis ulterior informatio. 97–98. ll.
De Slavis et predauciis ulterior informatio. 99. l.
De Slavis et predauciis ulterior informatio. 99–100. ll.
A zágrábi értekezlet ez utasítása világos bizonyságot teszen egyfelől a karok és rendek hazafias és törvényes magatartásáról, másfelől a bekebelezésbe vetett reményük és hitük csekély és ingatag voltáról. Készek megbékélni más megoldással; csak a szent korona épségének sérelmével, magyar javak cseréjével és a magyar kamara megterhelésével ne járjon: de a megoldásnak legkívánatosabb és legelfogadhatóbb módja, hogy az oláhok maguk fizessenek évi kártérítést, s legalább polgárilag földes uraik jogszolgáltatása alá tartozzanak, ütközött épen e marczona népségek szívós és fenyegető ellenszegülésébe. Mert szabadságaikat megszorította, szilaj szokásaikat türtőztette volna; pedig a százados török harczok viharában hevülő vérük a rend és fegyelem minden csillapításáról leszokott. Ime, most is Kőrösmegye északnyugati részében: Ószéken és Szent-Ilonán, Poganecz és Zibrinovecz, Ivanecz és Patocsecz falvaiban, a hol az oláhok tömegesen székeltek, s az egész környéken, a merre csak beüthettek, féktelen erőszakossággal garázdálkodtak.* Nem voltak előttük semmi szent, nem volt előttük semmi bizton: sem a személy, sem a tulajdon; loptak, raboltak, dúltak, foglaltak, az erdőket megszállották és irtották; vad természetükkel, úgy látszik, a vadon szállásához vonzódtak különösen. Egyszerre mozdultak meg, s egymás vakmerőségétől bátorodva haladtak tovább, a merre településük vonala nyúlt; s egyszerre az Alapiak, Draskovichok, Orehóczyak és szinte az összes körösi nemesek birtokai veszedelemben forogtak.* A Glogovnicza és Szonja mellékeiről aztán felcsaptak Varasdmegye délkeleti részébe a Bednjáig és lenyomultak Zágrábmegye északkeleti felébe, a Száva és Kulpa közére, a bresti és goriczai erdőket pusztították és a lakosokat fosztogatták; szóval a varasdi és károlyvárosi egész főkapitányságokban minden biztonság megingott. Csábításukkal és példájukkal a jobbágyokat magukhoz ragadták, s ezek vagy velük csatangoltak, vagy csapatokba gyülekezve külön szervezkedtek; mert az oláhok, predauciusok és szlávok annyi zavargásának és hatalmaskodásának láttára, a mikor minden jogot és törvényt szabadon és büntetlenül tiportak el, föl kellett bennük is ébredniök a nemtelen indulatoknak, a dologtalankodás és ragadozás szenvedélyeinek. Hiszen a szabadság vágya a földhöz kötött ember szívében is ott sajog, s a nyomorúság és míveletlenség az érzésnek csak a megnyilatkozása módját változtatja meg, de az érzést eredeti mivoltában meg nem másítja; s a mikor teljesedésére alkalom kinálkozik, elemi erővel megnő és követelésében a régi korlátozás nyügeit magáról lerázza. S mi természetesebb, mint hogy a ki örökké munkában fáradt és verejtékezett, örökké másnak szolgált és keresett – a maga egyszerű vagy inkább együgyű értelmével mindenek előtt a munkától akar szabadulni és magának szerezni? A szabadságot dologtalanságon és ragadozáson kezdi, a mint épen a száva-kulpaközi parasztok kezdették. Előbb csak nyugtalankodtak, majd forrongtak, aztán egyszerre az egész Posavinában, a Száva alatt elterülő sikságon, megszakadt födlesuraik iránt régi hűségük és engedelmességük; s a gróf Erdődy Imre novigrádi és a zágrábi káptalan sziszeki jobbágyai nyiltan fölkeltek,* kezükben fegyverrel megtagadták kötelességeiket.
De Valachis ulterior informatio, 99. l.
Ugyanaz, 99. l.
Acta et Articuli dominorum Statuum et Ordinum Croatiae et Sclavoniae. 101–102., 112. ll.
Ime, a bécsi kormány kétszínű eljárása, mely egyfelől az oláhokat, predauciusokat és szlávokat kiváltságaikról egyre biztosította, másfelől a magyar országgyűléseket a törvények végrehajtásával folyvást hitegette, paraszt-lázadásra vezetett. Kétségtelenűl nem akarta, hanem mégis ő okozta; mert a rakonczátlan elemek pártolásából nem származhatik egyéb, mint erkölcsi romlás és társadalmi zavar.
Zrínyi Miklós a veszedelemnek hirére augusztus végén Zágrábba hívta össze a karokat és rendeket, hogy a jog- és vagyonbiztosságot helyreállítsa, a terjedező mozgalmat elfojtsa, mert könnyen emésztő tűzzé válhatott. Hiszen az ország katonái, a kulpai végbeli vitézek és a haramiák fizetésüket oly rendetlenűl kapták, hogy a kincstár azoknak erre az esztendőre, ezeknek még a múlt évre is több hónapi hátralékkal tartozott:* lelkesedésükre és önfeláldozásukra ennélfogva szükség esetében nem igen lehetett számítani. A gyűlés, hadi adót vetve ki, legelébb is az ő szolgálatuk biztosításáról és hátralékaik kiegyenlítéséről gondoskodott; majd az albánnak, Orehóczy Gáspárnak felhatalmazást és utasítást adott, hogy a tolvajokat, rablókat, útonállókat elfogathassa és megbüntethesse, mert a lázongás nyomán a közönséges gonosztevők újra elszaporodtak. A bánt pedig a gyűlés megbizta, hogy a véghelyek erősítésére az ingyenes munkákat belátása szerint rendelje ki, s a királynak tegyen jelentést Sturlicz vára ügyében. Ez a Sturlicz a horvát végvonalon feküdt, de a határdúlások következtében elpusztult, s el kellett hagyni; a török elfoglalta, s a környék megsarczolásával a béke ellenére vára újraépítésébe fogott;* a mi ezt a végvonalat és Horvátországot állandóan fenyegeti vala, ha elkészülhet. Zrínyi Miklós sietett a felséget a bécsi hadi tanács révén értesíteni azzal a kijelentéssel, hogy a munka megakadályozására készenlétbe helyezkedik.*
Ugyanott. 101. l.
Acta et Articuli dominorum Statuum et Ordinum Croatiae et Sclavoniae, 103. l.
A császári és királyi hadi levéltárban: 1653. október közepéről. 307. k.

6. OREHÓCZY GÁSPÁR.
(Widemann 1651-iki metszete után.)
A gyűlés aztán gróf Pálffy Pál nádor szorgos megkeresésére Erdődy Imre jobbágyainak megintése végett kiküldötte Orehóczy Gáspár albánt és Gorup György varasdmegyei szolgabirót, hogy az ország nevében szólítsák fel őket, mikép földesuruknak ép annyi munkával, bérrel és engedelmességgel szolgáljanak, mint Erdődy Zsigmondnak szolgáltak. De a mozgalom már sokkal inkbáb elharapózott, semhogy a gyűlés föltehette volna, mikép az ilyen egyszerű megintésnek foganatja lesz; azért a maga kebeléből Erdődy Tamás gróf, Dianesievich Miklós prépost, Ráttkay György olvasó kanonok, Orehóczy Gáspár albán, Zakmárdy János itélőmester, Ruchich János alispán és Patachich Péter, a haramiák alkapitánya személyében békéltető bizottságot választott,* hogy Erdődy Imre és jobbágyai közt az egyességet közvetítse és megkönnyítse. A bizottság kiküldése és beavatkozása ellen, noha épen leginkább a gróf érdekében állt, Erdődy Imre a karok és rendek előtt ünnepélyesen tiltakozott, nehogy a földesúri igazságszolgáltatás ilyetén megkerüléséből a jövőre magának és családjának valami sérelme következzék.* Mert a rendi alkotmány korában a tiltakozások, óvások, fentartások és kikötések mindenféle szövedékével tatarozták és biztosították a nemesi jogok és kiváltságok koczkáztatott erősségeit; a minek mindig megvolt a maga elvi jelentősége, még ha gyakorlatilag merő alakiságnak látszott is, mint ebben az esetben, mikor a gróf a maga lázongó jobbágyait lecsöndesíteni és megfékezni nem birta. Fegyveresen, csapatostul jártak-keltek, zavarogtak azok a novigrádi uradalomban; a kiküldött bizottság békéltető szavára és feddő intésére sem hallgattak, bár az szolgálataik könnyítését és munkáik csökkentését megajánlta, az ajánlatot el nem fogadták; sőt előtte fenhéjázva, fenyegetőzve megesküdtek, hogy nemcsak nyugalomra nem térnek és fegyverüket le nem teszik, hanem más jobbágyokat is felbújtanak és magukkal ragadnak, s földesuraiknak minden eszközzel ellenállnak.* S csakugyan, hónapok múltak, az esztendő már végére ért, de még mindig fegyverben voltak, minden hatalom tekintélyével daczoltak, a szomszédos földesurak s az egész ország növekedő veszedelmére, Zrínyi Miklós ennélfogva karácsony után ujabb gyűlést tartott, mely egészen ennek a mozgalomnak leszerelésével foglalkozott. Sajnos, az egyetlen módot, mely egyszerre a baj gyökeres elfojtására vezetett és a bán határozott erélyének is leginkább megfelelt volna, a nyilt leverést egyelőre nem lehetett alkalmazni, mert a király a bécsi kormány sugalmazására és befolyásra a lázongókat még most is kimélni kivánta, s a karok és rendek fölterjesztésére adott válaszában békés lecsillapításukat sürgette; noha már nemcsak gróf Erdődy Imrével szálltak szembe, a ki talán túlságos követelésével és rideg önkényével az elégedetlenségre okot szolgáltatott, de egyenesen az ország törvényével, melyet a kiküldöttek jóakaratával és tekintélyével egyetemben megvetettek és lábbal tapostak. Az oláhok, predauciusok és szlávok összes kiváltsága és szabadsága, melylyel ezek a jobbágyok magukat és eljárásukat mentegették, nem szolgálhatott fedezetül az állami és társadalmi rend felforgatására. A gyűlés mégis a királyi leirat értelmében a békés kiegyenlítést újra megkisérlette, s az előbbi bizottságot újra kiküldötte; de ez alkalommal a bán elnöklete alatt, hogy a maga és az ország nevében intse meg őket, mikép szolgálataik és munkáik teljesítésében a bizottság ajánlatához alkalmazkodjanak. Különben teljes leveretés és elpusztulás vár reájok. De abban a kétes, mégis betelhető reménységben, hogy ez az intés és fenyegetés használni fog, a gyűlés felhatalmazta Zrínyi Miklóst a bizottsággal, mikép a megtérő és engedelmeskedő jobbágyoknak teljes kegyelmet és feledést igérjen: s ezzel legyen vége minden nyugtalanságnak, zavargásnak, jogtalanságnak és hatalmaskodásnak. Gróf Erdődy Imre pedig az egész ország előtt biztosítsa azokat a jobbágyokat, hogy eddigi tettükért őket számadásra nem vonja és le nem tartóztatja; sőt a kiküldöttekkel megállapított engedményekben és föltételekben meghagyja, a mint meghagyni köteles. Ha mégis Erdődy Imre az ország e végzése ellenére az illető jobbágyok közül valakit elfogatna és megöletne, úgy bánjanak e miatt véle, mint közönséges gyilkossal és a kegyelem megsértőjével; idézzék a megyei szék elé és büntessék meg; ha pedig a bizottság megszabta engedményeket és föltételeket nem tartaná meg, a bán az ország nevében uralmától foszsza meg, s azokat bocsássa közvetlen örökösének, vagy ha ez az átvételtől vonakodnék, közvetett örökösének kezére, minden törvényes eszközzel és biztosítékkal. Ha ellenben a jobbágyok az ilyen atyai intésre és kegyelemigérésre sem hagynának abba a lázadással és ne térnének vissza földesuraik hűségére, a megszabott engedmények és föltételek alatt szolgálataik és munkáik teljesítésére, akkor a bán ellenük hozzátartozóikkal egyetemben elfogó parancsot adjon ki, melyet az ország minden részében tétessen közzé, egyszersmind leveretésükre indítson hadat.*
Acta et Articuli stb. 102. l.
Acta et Articuli stb. 103. l.
Ugyanott. 103. l.
Acta et Articuli stb. 104–105. ll.

7. GRÓF ERDŐDY IMRE.
(Widemann 1650-iki metszete után.)
A gyűlés bármily kemény végzéseket hozott egyfelől Erdődy Imre, másfelől lázongó jobbágyai ellen, hogy a békességet köztük helyreállítsa, s az elkeserült feleket annak megtartására kényszerítse: még sem igen bizott sem végzései hatásában, sem kiküldöttei sikerében. A felség óhajtása szerint megtette, a mi szóval megtehető volt; de ugyanakkor, a végső szükség esetére, a fegyveres erő szervezéséről is intézkedett. S nyilvánabban semmi sem mutatja, mint épen ez az intézkedés a maga részletezésével, hogy a karok és rendek a bánnal együtt milyen nyomasztónak és veszedelmesnek itélték a helyzetet. Nevezetesen elhatározták, hogy a békés kisérlet meghiusultával közfelkelést rendeljen és hirdessen, s abban ne csak a báni és országos katonák, a véghelyeken szükséges őrségeken kívül, hanem az országnagyok is csapataikkal, a mennyit csak kiállíthatnak, valamint a czímeres és egy-telkes nemesek és az egyházi birtokosok fejenként szolgáljanak, a bánnak és a királynak seregéhez csatlakozzanak. A had alkalmával az országbárók, a kik saját lobogójuk alatt jelennek meg, közvetlenűl a bánnak, a többi nemesek pedig a megyei zászlóaljakban az alispánnak kötelesek, mint kapitányoknak, engedelmeskedni. Aztán elhatározták, hogy a czímeres és egy-telkes nemeseket a fölkelésbeli részvételük ellenőrzése végett a szolgabirák járásonkint irják össze, névjegyzékeiket a bán az albánnal hitelesítse; majd kivetették, hogy a szabad királyi városok és kiváltságos helyek egyenként hány fegyverest tartoznak szolgáltatni: Varasd 100, Kőrös és Kaproncza 50–50, Zágráb ellenben csak 25 gyalogost, a kiváltságos helyek annyi kopjást, a mennyi adózó kapujok van, az egyházi birtokosok és módosabb plébánosok, valamint a vagyonosabb özvegyek minden egyes füst után egy lovast vagy gyalogost. Az elhagyatott özvegyeknek és szegényebb plébánosoknak pedig meghagyták, hogy imádkozzanak az ország javáért és a fölkelés sikeréért.*
Acta et Articuli dominorum Statuum et Ordinum Croatiae et Sclavoniae, 106. l.
A gyűlés ekképen Zrínyi Miklós kivánságára megszavazta a közfelkelést a lakosság minden osztályának bevonásával; külön kötelezte Erdődy Imre grófot, mivel a had indítását az ő szorongatása, az ő lázongó jobbágyai által megzavart nyugalomnak helyreállítása teszi vala szükségessé, hogy a fölszereléshez négy mázsa puskaporral és ugyanannyi golyóval, néhány ágyúval és a kellő szállító szekerekkel járuljon hozzá; a többi készletről aztán az ország fog gondoskodni. Sőt fölirt a királyhoz, hogy legfőbb gondviselő és jogszolgáltató hivatásánál fogva parancsolja meg a varasdi és károlyvárosi végek főkapitányainak, mikép szükség esetében a bán segítségére legyenek, ki a fölkelés idejét és helyét meg fogja határozni.* De a király még mindig a régi óhajtásához és kikötéséhez ragaszkodott, a mint Zrínyi márczius elején, a varasdi gyűlésen, a karoknak és rendeknek kénytelen volt jelenteni; még mindig a békés kiegyenlítést hangoztatta, s új bizottságot rendelt kiküldeni a jobbágyok lecsillapítására; csak abban az esetben, ha ezek a bizottság végzéseinek meghajolni, földesuraiknak magukat alávetni tovább is vonakodnak, engedte meg a fegyveres erő használását és a végbeli főkapitányok segítségét. A gyűlés mind a mellett a föltételes felhatalmazásra megkereste a gréczi hadi tanácsot, mely alatt ezek a főkapitányok közvetlenűl állottak, hogy bocsássa ki részükre a mozgósító rendeletet;* mert a múlt esztendő meddő tárgyalásainak tapasztalásából nagyon jól tudta, hogy minden békítés hiába való, csak szó és szó, mely eredmény nélkül hangzik el. A bizottságot ugyan a király leirata értemlében kiküldötte, de ez csak arra volt jó, hogy a tavaly történteket elülről kezdje. Gróf Erdődy Imre ehhez képest ismét ünnepélyesen tiltakozott a beavatkozás ellen, a mennyiben jogainak sérelmével járna; s előre is fentartotta magának, hogy az idő kedvezőbbre fordultával a bizottságtól a felséghez felebbezhessen; ő a maga lázongó jobbágyai ellen nem bizottságot, hanem a bántól és országtól katonai karhatalmat, s a végbeli főkapitányoktól fegyveres segítséget kér. S a gyűlés ismét elrendelte a közfelkelést még szigorúbb föltételek alatt, mint a deczemberi ülésben. Mert elhatározta, hogy az ország lakosai ne csak maguk fejenként jelenjenek meg a táborban, hanem azonfelül minden egyes füst után egy katonát, akár lovast, akár gyalogot, tartoznak jól fölszerelve kiállítani. S az általános kötelezettség alól még az oly nemeseket sem vette ki, a kik az ország rendes katonai szolgálatában éltek: hanem fizetésük fejében kimondotta reájuk, hogy maguk helyett más katonát fogadjanak és küldjenek a gyülekezés helyére. Ha pedig a birtokosok mulasztást követnének el, minden egyes lovas vagy gyalog elmaradásáért naponként tíz magyar forint büntetést fizessenek, mely a közszükség födözésére lesz fordítandó; ha meg az egy-két telkes nemesek késlekednének, naponként fél magyar forint büntetéssel lakoljanak; míg a czímeres nemesek végleges elmaradásuk esetében nemességüket veszítsék. Az egy-telkes nemesek közül azonban azok, kiket az al-bán kirendel az ország irományainak védelmére, melyek a zágrábi káptalannál és az itélőmester házában vannak, fegyveresen Zágrábba kötelesek vonulni és ott fölváltva tizenöt napig őrködni.*
Ugyanott, 107. l.
Ugyanott, 108. l.
Acta et Articuli stb. 109. l.
A gyűlés a közfelkelés szervezésében nem elégedett meg ez általános végzésekkel, hanem a siker biztosítása végett néhány különös utasítást is hozott. Nevezetesen a szegény parasztok terheinek könnyítésére elrendelte, hogy a birtokosok egy hónapi terméssel és eleséggel lássák el őket, s azt részükre a táborba vitessék; azonkívül fegyvert, puskaport és golyót tartsanak készen, s rögtön a bán első parancsára hozzája szállíttassák. Aztán Zágráb városának meghagyta, hogy az ország szekeres ágyúinak vonatásáról ez alkalommal ő gondoskodjék, minek következtében a köteles gyalogok kiállításától fölmentette. Mivel pedig a túrmezei nemesség épen a legfenyegetettebb vidéken lakott, hiszen Turmező is, mint a Posavina Zágráb megyében, a Száva alatt húzódik délnek, csakhogy ez a nyugoti, az a keleti oldalon, de egymással közvetlen szomszédságban: ezt a nemességet minden meglepetés és megrohanás ellen biztosítani kellett. A gyűlés azért intézkedett, hogy a fiatal Draskovich grófok, Miklós és János, az ország náluk levő ágyúit haladéktalanúl szolgáltassák vissza és bocsássák a túrmezei grófnak rendelkezésére, kinek a hathatósabb védekezés czéljából szüksége van reájok.* Majd elhatározta, hogy levelileg felszólítja Erdődy Györgyöt, a varasdmegyei örökös főispánt, miként az országnak, főként pedig az ő családjának ebben az ügyében személyesen keljen fel, és felkelni tartozik.* Valóban, a vállalat kit érdekelhetett volna közelebbről, mint őt, hiszen testvére szorongatásával az ősi javak egy része forgott veszedelemben, mely később talán összes zágráb-, kőrös- és varasdmegyei birtokaikat elborítja?
Acta et Articuli stb. 110. l.
Ugyanott, 109–110. l.

8. GRÓF DRASKOVICH MIKLÓS.
(Meyssens egykorú metszete után.)
Zrínyi Miklós ilyenképen erős kézzel megtett minden intézkedést az országos had felültetésére és a lázongás leverésére. Mert hiszen a karok és rendek az ő összehivására, az ő elnöklete alatt, az ő előterjesztésére tanácskoztak s az ő szellemében végeztek. A határozatok foganatosítása egyelőre, a király kivánságára a békéltető új bizottság kisérletének eldöltéig, függőben maradt. De mielőtt a gyűlést eleresztette volna, még néhány folyó ügy elintézésére, a bitorolt erdők megvizsgálására, a Dravicza patak szabályozására megbizottakat választatott, s a kulpai véghelyeknek, Petriniának és Gyurgyenecznek megerősítéséről gondoskodott, egyfelől az ingyenes munkák kirendelésével, másfelől a károlyvárosi főkapitány felszólításával, hogy a dolgozó parasztok biztonsága végett elegendő gyalog és lovasőrséget adjon.*
Acta et Articuli stb. 110–111. ll.

9. PETRINIA ZRÍNYI MIKLÓS KORÁBAN.
(Egykorú metszet után.)
A gyűlés után alig érkezhetett haza várába, a mikor II. Rákóczy György bizalmas követe, Ispán Ferencz kereste föl.* Nem jött váratlanúl, hisz a fejedelmi udvar és Csáktornya közt meghitt összeköttetés volt. Zrínyi úgy tekintett Erdélyre, mint nemzeti létünk fő erősségére, s annak uralkodójára, mint a magyar szabadság hivatásos védelmezőjére. Ennek a felfogásnak magvát még a Pázmány hatásából vette lelkébe: de a saját tapasztalata fejtette ki és érlelte meg benne annyira, hogy államférfiúi politikájának egyik vezető elve lett, hogy katholikus létére ebben az időben, a visszahatás diadalainak folyamában, egész őszintén a protestáns Rákóczyhoz hajolt. Mert csalódva és kiábrándulva látta, hogy a magyar udvari párt, melyhez nevelésénél és hagyományainál fogva tartozott, sem a bécsi kormány alkotmánytipró törvénytelenségeit, sem a hatalmaskodó főpapság erőszakoskodásait feltartani nem birja; sőt teljesen az érsek vakeszközévé válik; már nem annyira királyi, mint primási párt. Pedig Lippay, hír szerint, a maga gyűlölködő fanatizmusában már annyira ment, hogy 1651 nyarán felírt III. Ferdinándnak, mikép magyarországi dolgokban egyetlen magyarnak se hígyjen, s Puchaim meghallgatása nélkül magát semmire el ne határozza;* a mi ha a szó szoros értelmében talán nem is volt igaz, annyit kétségtelenűl bizonyít, hogy mindenre képesnek tartották. Hiszen az emberek még élénken emlékeztek, hogy ebben a fanatizmusában a linczi békekötés beczikkelyezésekor milyen vakmerően daczolt a királylyal, s az elmúlt országgyűlésen milyen önfeledten hazudtolta meg a nádort, Pálffy Pált, a mikor ez az országos küldöttségnek kijelentette, hogy a felség a régi vallásos sérelmek megújítását nem akarja. «Nem azt akarja,» szólt közbe, «hanem azt, hogy a katholikusok sérelmei megszünjenek és a protestánsok lakoljanak a háború dúlongásaiért.»*A király ugyan a mély sértésre fényes elégtételt adott, a mennyiben az országgyűlés megkeresésére megüzente, hogy a nádornak volt igaza:* de ez az érseket csak pillanatra alázta meg. A király kegyének álnok felhasználásától, s a nemzet békéjének megzavarásától továbbra sem vonakodott, csak a katholicismus foglalásait mozdíthassa elő. Kész volt értük ez idő szerint feláldozni vagy legalább csökkenteni magyar ügyekben a magyar befolyást, a mivel a közegyetértés, az alkotmány, a szabadság, a nemzetiség létele kerülhetett volna koczkára; mert ez a szerencsétlen ország a török háborúk és nemzeti harczok sokszoros pusztításai következtében annyira megrendült és kimerült, hogy válság esetén ereinek újabb összegyűjtéséig sikeresebb önvédekezésre alig számíthatott volna.
Századok, 1868. évf. 636. l. és 1890. évf. 206. l.
K. PAPP MIKLÓS: Történeti Lapok, I. kötet. Kolozsvár, 1874. 230. l. Mednyánszky Jónás levele Rákóczy Zsigmondhoz, 1651 augusztus 20-ikáról.
ZSILINSZKY MIHÁLY: A magyar országgyűlések vallásügyi tárgyalásai. III. kötet. Budapest, 1893. 21. l.
Ugyanaz: ugyanott.

10. GRÓF PÁLFFY PÁL NÁDOR PECSÉTJE.
Semmi sem volt ebben az időben szükségesebb és áldásosabb, mint a belső béke, mert csak ez vezethetett megerősödésre, s csak a megerősödés a pogány kiűzésére. Lippay vad szenvedélye pedig éppen az egyetértést veszélyeztette, hiszen a maga gyűlölködő fanatizmusában attól sem riadt vissza, hogy a mérsékeltebb katholikus főurakat meggyanúsíttassa, a becsületes és tiszta Pálffyt a király előtt Puchaimmal bevádoltassa, mikép a Rákóczy-házzal összeesküdve lázadásra tör.* A vád ugyan aljas rágalomnak bizonyult, úgy hogy a felség lovagias igazságérzetében elrendelte, mikép a megbántott országnagyot Puchaim kérlelje meg: de az érsek meg-megujuló ármánya és cselszövése az udvar körében mégis lassan-lassan eloszlatta a nádor iránt való bizalmat, s ennek minden hazafias és békés törekvése, kérése, figyelmeztetése hiába volt. Hiába sürgetett országgyűlést a béke ellenére behódoló faluk megtartásáról való gondoskodás végett: Lippay és a papok elhitették a királylyal, hogy mivel az erősségeket vitézlő renddel megrakta, az országról elegendőkép gondoskodott, a gyűlés tehát szükségtelen. Jóra törő buzgóságának és honszerető fáradozásának örökös kudarcza miatt a nádor elkeseredve és megtörve szállt sírjába 1653 novemberében.*
K. PAPP MIKLÓS: Történeti Lapok, I. kötet. 247. l. Mednyánszky Jónás levele Rákóczy Zsigmondhoz 1651 deczember 30-ikáról.
Ugyanaz: ugyanott. 247. l. és NAGY IVÁN: Magyarország családai. IX. k. 49. l.
Mindezek láttára a jobbak elhidegültek az érsek iránt. Zrínyi Miklós pedig nemzetrontó és konkolyhintő fanatizmusa miatt már előbb elfordúlt, most egészen elszakadt tőle; mert az ő lelkében a haza eszménye már az egyház eszményének fölibe emelkedett; a hazafiságot már magasztosabbnak tartotta a felekezetiségnél, még inkább annál a felekezeti megtévedésnél, mely a maga érdekeiért kész a hazafiatlanságra. Hisz családjában a hazafi- és felekezeti hűség mindig összhangba olvadt; s ő még legfiatalosabb és legelfogultabb rajongásában sem tudta a vallásosságot a hazafiságtól elszakasztani: a Szigeti Veszedelem nagy eszméje ugyan a katholiczizmus dicsőségének hódol, de czélzata a legnemesebb hazafiságot szolgálja, s az eposz istenválasztotta hőse a vallást és hazát mindég együtt emlegeti. A mióta pedig eposza fogant és megjelent, a mióta az érsek megdöbbentő és elszomorító viselkedésével, a klérus önzésével, az udvari párt tehetetlenségével s az ország annyi és annyi alkotmányos sérelmével alaposabban megismerkedett, ez a rajongása a foszló köd módjára elszállt. Bizonyosan érezte, s egyre mélyebben érezte az igazságot, hogy a hazafiságra már a születésünk, a felekezetiségre csak a keresztelésünk jegyez el bennünket, előbb vagyunk magyarok, s csak később leszünk katholikusok vagy protestánsok; a haza iránt való áldozat és szeretet tehát minden egyéb kötelességet s minden felekezeti érdeket megelőz. Hiszen a haza megtartásától és virágzásától függ magyarságunk, szabadságunk, nemzeti lételünk minden szent öröksége, mely őseinkről reánk maradt; míg a felekezetiség a maga fellépésével és terjedésével nem tekint fajra és nyelvre, s elvadulásában vagy elvakulásában nem egyszer a nemzet ellenségeivel szövetkezik. Zrínyi Miklós ugyan a katholiczizmushoz most is ragaszkodott: de tüzét az élet tapasztalása és a felvilágosodás türelme már mérsékelte, a nemzeti megváltást már nem a vallásos megtérésben, hanem a régi magyar hazaszeretet és régi magyar vitézség fellángolásában kereste; a hazaszeretet és vitézség lobogója alatt már készségesen megbékélt, sőt összebarátkozott a protestantizmussal, mert már megért benne az a józan, akkor éppen fenkölt felfogás, a mit néhány évvel később már nyiltan és határozottan ki is fejez, hogy a jó lelkiismeretű protestánst többre becsüli a rossz katholikusnál.*
Győri Történelmi és Régészeti Füzetek, II. évf. 1863. 204. l.
S a mint a közdolgok ez állapotában, a maga gondolkozásának ez átalakulásában el-eltöprengett: természetesen és egyenesen a logika törvényénél fogva, Erdélyben és a Rákóczyakban kellett megnyugvást, bizalmat és reménységet találnia. Hiszen az öreg fejedelem vívta ki és biztosította a belső békét, a lelkiismereti szabadság győzelmére ugyan, de az alkotmány diadalára, nemzeti jogaink és törvényeink megmaradására is; az öreg fejedelem emelte föl újra, Bocskay és Bethlen méltó örököseként, a magyar nevet, a régi vitézséget és régi dicsőséget, melyet a Habsburgok kénytelenek voltak elismerni, a protestáns államok meg éppen tisztelettel emlegettek. Erdélylyel a magyarság az európai politikában, háborúban, békekötésben újra jelentékeny tényező lett, s hatalmi szavának és befolyásának a szövetséges két Oláhország meghajolt. S nyilván Erdélynek lehetett köszönni, ha a bécsi kormány és önkényes főpapság a belső békét kihívóbban és türelmetlenebbül meg nem támadta, ha ennek oltalma alatt, úgy látszott, Magyarország lassan-lassan megerősödhetik. S a fiatal fejedelem látszólag ép oly nyugodtan, mint erélyesen indult meg apja nyomdokain, a mennyi óvatossággal eddig a lengyel kérdésben eljárt, a minő sikerrel a cselszövő és áruló Lupult Moldvában leverte és helyébe Stefán Görgiczét ültette, az fejedelmi tekintélyének nagy becsületére vált. Mert Chmielniki, a kozák hetmán és Lupul, a moldvai vajda alig ülik vala meg hét országra szóló dáridóval és napokig tartó tivornya közt gyermekeik lakodalmát, s alig szövik vala meg Máté, a havasalföldi vajda elűzésére, s Timusnak, a hetmán fiának és Lupul vejének az ő székébe ültetésére, Lengyelország és Erdély feldúlatására a tervet, a mikor II. Rákóczy György haddal már Moldvába nyomult, Jászváros elbukott, Szucsava megdőlt, az ország elveszett, Timus elesett, Lupul a konstantinápolyi Jedikulába került, Chmielnicki orosz hűbéressé vált. Nagyzó álmuk, mint a bódító mámor, eloszlott, csak a bánat, szégyen és pironság maradt utána.*
SZILÁGYI SÁNDOR: II. Rákóczy György. Budapest, 1891. 89–101. ll.
A magyar fegyverek diadalútjának hallatára Bécs és Konstantinápoly kissé nyugtalankodott; a hazafiasabb főurak azonban, Batthyány Ferencz, Forgách Ádám, Nádasdy Ferencz, királypártiságuk ellenére, magyar szivük igaz érzésével örvendettek. A nemzet régi erejének és ősi vitézségének föllobogása volt az; Zrínyi Miklós előtt a jobb jövő záloga és igérete. A fejedelem házához meleg tisztelettel vonzódott; Zsigmond, a fejedelem öcscse, már 1651-ben úgy emlékszik meg róla, mint családja jóakarójáról;* a fejedelem személyén meg oly őszinte szeretettel csüngött, hogy az már a mult esztendőben «atyafiának és öcscsének» fogadta.* A fejedelem az ő szemében a magyar alkotmány és szabadság őre s minden hazafias törekvés támasza volt; a legjobb magyar, ki az ég alatt él;* annál hatalmasabb, mert pártja és befolyása a kapcsolt részeknél fogva Felső-Magyarországra is kiterjedett. Hiszen még azt is föltehette róla, hogy élete czélja, a török kiverése, az ő segítségével mehet végbe, mert a fejedelem Ferdinándnak felajánlta szövetségét a pogány ellen, nem becsülvén feljebb a hozzája való ragaszkodást a keresztyénséghez való bizodalomnál és keresztyéni kötelességnél, a minek híre az udvar köréből kiszivároghatott.* Ebben a meggyőződésében még november elején, a mikor a jó nádornak halála már az ajtaját kolompozta, emlékiratot intézett hozzája a nádor-választásról és az európai politikai helyzetről, oly alakban, mintha Gyula-Fehérvárra küldött követének tollából folyna; de igazuk van azoknak, a kik azt állítják, hogy tőle származik. Józan érvelése, igaz szólása, önzéstelen tiszta hazaszeretete, és a maga megitélésében nemes szerénysége, valamint politikai mély belátása, széles látóköre, magas szempontja és éles logikája egyiránt reávall. Aztán az irásban titkos jegyek vannak, miknek semmi értelme nincs, ha a fejedelem udvarában készül.*
SZILÁGYI SÁNDOR: Történelmi Tár, 1891. évf. 219. l.
Zrínyi Miklós emlékirata a nádorság betöltéséről. Századok, 1868. évf. 636. l.
Ugyanott, 643. l.
SZILÁGYI SÁNDOR: Erdélyi Országgyűlési Emlékek. XI. kötet. Budapest, 1886. 95. lap.
THALY KÁRLMÁN: Gróf Zrínyi Miklós emlékirata. Századok, 1868. évfolyam 633–635. ll.
Zrínyi mindenekelőtt üdvözletét és hódolatát jelenti Rákóczynak, a mikor igaz lelkiismerettel és tökéletes magyari szabadsággal közli vele a köz- és magándolgokról nézetét. Mert kivel tudná inkább és jobban közleni, mint egy magyar fejedelemmel, kit az Isten sok kegyelmességgel, úgy mint hazájához való buzgó szeretettel, vitéz szívvel, annyi diadallal és dicsőséges győzelemmel megáldott; kit Isten a magyar nemzetnek vidámítására meg kezdett kegyelmesen mutatni, mint szélvésztől hányatott hajósnak, ki szélvésznél, sötétségnél és kétségnél semmi egyebet nem látott, égen való derülést és csendes verőfényt. Magyarország mind jó, mind gonosz szerencséje, a mint tudvalevő dolog, a nádorság jó ellátásától függ; a beteg nádor hivataloskodása gazdagabb volt jó igyekezetben, mint sikerben; mert az irígység és gyűlölség ráfegyverkeztette a rossz magyarokat, úgy annyira, hogy minden cselekedetének, jónak, rossznak egyként fekete festéket adtak a világ előtt, legfőképen a felséges király előtt. Pedig alig vala egyéb hibája, mint hogy az alkalmas időt nem mindég választotta meg; de a sok szó, rágalmazás következtében az egész udvar, és maga a király megneheztelt reá; e miatt nem bírta megakadályozni az idegen nemzetek behozását országunkba, szabadságainknak nagy sérelmére és semmi hasznára; s a mikor buzgósággal ellene szólt, inkább siette a gonoszt, hogysem eltávoztatta volna. Mi lesz halála után? Minden jó magyarnak tartozása oly utódjáról gondoskodni, a ki hazájának jót és egyességet, ellenségeinek pedig veszedelmet hozzon. Ebből a köteles gondoskodásból mondja el ő is vélekedését a jelöltekről, kik a nádorságot keresik. Vannak némelyek, mint Csáky László és Csáky István, a kik kiváló értelemmel bírnak, de a cselekvésre alkalmatlanok; vannak ismét mások, a kik sem elmélkedni, sem cselekedni maguktól nem tudnak; kik ha másokra nem támaszkodnának, úgy járnának, mint könyvük elvesztésével az oktalan papok; ilyen közönséges itélet szerint Wesselényi, ki ha Puchaimtól tudományt és utasítást nem kap, nem repülhet. Vannak viszont, a kik tudnának szolgálni, ha a maguk kényelme és érdeke be nem kötné szemüket; ezek az ország dolgait mind a maguk hasznára fordítanák, ilyen Nádasdy. Mindezek azonban bálványozók, az arany borjú imádói, kiknek istenük nem a hazájuk java és érdeke, hanem mindenekfölött az érsek. De ha a forrás zavaros, lehetetlen, hogy a patakja tiszta legyen; már pedig mindnyájuk forrása az érsek: ezért mindnyájan fertőzöttek tőle. A legrosszabb lenne mégis Puchaim, ki szintén törekszik az ország első méltóságának elérésére; a mi sem álom, sem nevetség, mert ugyancsak utána jár. Mi lesz, ha elnyeri? A mi nem lehetetlen, mert az említettek, ha maguk nem boldogulnak, inkább ehhez csatlakoznak, hogysem olyant támogassanak, a ki nem az ő bordájukban szőtt. Jupiter, quos perdere vult, dementat. De talán Isten nem akarja még az országot elveszíteni, nem bocsát Izráelbe ilyen botrányt. Volna ugyan náluk jobb és alkalmasabb is, de az szóba sem hozható.*
Századok, 1868. évf. 638–639. ll.
Az utolsó jelölt alatt, ha Thaly jól gyanítja,* Rhédey Ferenczet, a később erdélyi fejedelmet kell értenünk, noha a kedvező itélet, hogy ez mind többet tudna, mind többet akarna cselekedni valamennyinél, nem igen talál az ő határozatlan egyéniségére. Zrínyi pedig mély emberismereténél fogva rendszerint híven jellemez. Fejtegetésében nem is érinti a protestánsokat, mert tudja, hogy ezek a visszahatás áramlatában megválaszthatatlanok; gyakorlati érzékével csak a katholikusokra szorítkozik, kiket néhány sorral, de szókimondó egyenességgel, magyari szabadsággal ismertet meg. Valamennyi kevés jóval biztatott, mert papi sugalmazásra hallgatott; legkevésbbé mégis a német Puchaim János Kristóf gróf, hadi tanácsos és komáromi főkapitány, kinek hazafiusított létére talán a legtöbb kilátása volt, mert az udvar kegyére és az érsek szövetségére támaszkodott; ha az ő fáradozása meghiusulna, a nádorságra leginkább Wesselényi Ferencz számíthatott, ki Lippaynak és Puchaimnak bizalmasa volt, mert akkor az érsek és generális legkészségesebben mellette dolgozik.
Századok, id. h.
Zrínyi Miklós a jövőnek ily bizonytalanságai közt önmagára gondolt, hiszen korában ki lehetett volna az ország első méltóságára hivatottabb? Aztán közvetlen elődje, Draskovich János báni székéből nem a nádoriba lépett-e? Az elődjének példájából biztatást, a maga ismeretéből erőt merített, hogy az ország szüksége iránt való kötelesség érzésével a nádorságot elnyerni megkisérelje. Megvizsgálta törekvéseit és tehetségeit, igaz lelkiismerettel és magyaros nyiltsággal, mintha csak valami harmadik személyről volna szó, s önvizsgálatának őszinte vallomásaival beszámolt Rákóczynak, magáról szerényen, de önérzéssel, a fejedelemhez bizalommal, de hódolattal szólván, mint a kinek tetszésétől és javallásától teszi függővé egész szándékát. Mert legottan kész lemondani róla, a mint kijelenti, mihelyest annak más és érdemesebb jelöltje van; sőt minden szomorúság és zok-érzés nélkül maga is ahhoz csatlakozik. Hisz a ki olyan bölcs fejedelem és a magyar javát úgy szereti, mint Rákóczy, az legjobban választhat.* Ekként ép oly természetes fordulattal, mint mesteri ügyességgel közelebb férkőzik annak szivéhez, meggyőződéséhez, ki rendesen elfogadta ugyan a tanácsot, de azért a maga feje szerint határozott.
Századok, 1868. évf. 641. l.
Az emlékiratnak az a része, melyben hősünk a nádorjelöltek bemutatása után a maga személyével foglalkozik, különösen megkap érdekességével, mert mind jellemére, mind helyzetére világosságot vet. Inkább törekvéseit és érzéseit, mint tehetségeit és cselekedeteit emlegeti; a mi hangjának, főleg a közvetett alaknál fogva, hogy úgy beszél, mintha a követe beszélne, bizonyos tárgyiasságot kölcsönöz.

11. GRÓF ZRÍNYI MIKLÓS.
(Van der Steen egykorú metszete után.)
«Itten az én uramnak, Zrínyi Miklósnak ő nagyságának, úgymond, azt a modestiát, a kit a maga személye emlékezetiben szokott viselni, le kelletik tenni, és egy illyen fejedelem előtt, mint nagyságod, olly sincere kell beszélni, mint Isten előtt, és mind erőtelenségét meg kell vallani, mind elegendőségét nem tagadni. Igaz, nagyságos uram, hogy az ő nagysága kivánsága ettül a gondolattul olly távul vagyon, mint ég a földtül, hogy annyira contentus a maga állapotjával, hogy nem lehet jobban. Holott ott az hol vagyon, Muraközben, minden satisfactiója vagyon; félnek az ellenségi tőle, szeretik barátjai, alatta való mind muraközi, mind horvátországi vitézlő rend, csaknem imádják; azonkívül az ő nagysága állapotja mostan csendes, az udvartul semmi derék háborgatása nincsen, úgy mint azoknak, a kik nagyobb állapotban forognak; jövedelmével ő nagysága megéri, és noha semmit benne el nem tehet, de nem is kivánja. Viszont pedig, ha ő nagysága akarna helyt változtatni, számtalan akadékjai volnának; holott Muraköz ő nagysága nélkül oly volna, mint kormányos nélkül hajó, és bizony fél esztendeig meg nem lábolná. Ehhez, mint minden okos embernek szükség, ő nagysága is gondolkodik: talán az magassan való állapot szédelgést hozna fejének, és az mily tisztre mostan elegendős, akkor mind az udvar impetititója miatt, mind más rossz magyarok irígysége miatt, talán unalmas volna!? De mivel hogy az hazáját szerető úrnak, legfőképpen magyarnak, nem azt kell tekinteni, hogy mi kedves, mi alkalmatos, hanem micsoda hazájának jobb és hasznosabb: ezek az gondolatok kénszerítették az én uramat a maga személyére reflexiót tenni. És jóllehet, hogy ő nagysága magát egyáltalán fogva elégedetlennek isméri: de ha a többi habilitássára tekint, egyiknél sem tartja magát alábbvalónak, ha nemzetit, ha esztendeit, ha készségét, ha cselekedettel tett bizonyságait, ha hazájához való szeretetit, a kivel bizony mindeneket meggyőz, tekinti. Haszontalan volna nagyságodnak az én uram éjjel-nappal azon való törekedését: miként szolgálhasson hazájának? haszontalan volna buzgó szivébül gyakor mondásait és beszédit számlálnia: holott az szók kevés bizonyságok. Elég azt mondanom, ha többet nem mondhatok, hogy urának, hazájának, nagyságodnak és minden jó magyarnak senki bizony nem tud többet, nem kiván többet szolgálni, mint az én uram; senki bizony a magyar nemességnek szabadságát nem készebb oltalmazni, senki úgy magát nem kész fogyatni, mint ő nagysága. Ihon, kegyelmes uram, az nagyságodhoz való uramnak kötelessége kivette szájábul azt, a kit soha senki ki nem vehetett, és az kit a mértékletesség tilt: tudniillik a kérkedést. De nem kérkedés az, mikor az jó lelkiismeret illyen fejedelem előtt, mint nagyságod, megvallatja magával minden qualitását, és nem titkolja semmiét. De nagyságos uram, minden ember csalatkozhatik, és talán az én uramnak is az passió, a ki a maga szeretetivel szokott embernek hizelkedni, csinál elegendőségéről valami magahittséget; lehet bizony, mert magát maga dolgáról senki nem itílheti. De bizony abban viszont csalhatatlan uram itíleti, hogy készsége, hogy hazájához, urához, nagyságodhoz és nemzetihez való szereteti senkitül meg nem győzettetik és mindeneket felülhalad; az többi elegendőségéről mások itíletit várja. És azért, kegyelmes uram, küldött engemet nagyságodhoz, úgy mint ennyi jóakarattal és kegyelmességgel megismert urához és atyjafiához, hogy mindezekrül vegye az nagyságod tetszését és itíletit. Nagyságod, a ki olyan bölcs fejedelem, a ki az magyar javát úgy szereti: mértékben vegye mind egyiknek, mind másiknak qualitását, és a ki mindnyájok között jobb, azt válaszsza ki, osztán az nagyságod választását ő nagyságával is közölje; kéri az én uram alázatosan nagyságodat és kénszeríti Istenre, hogy ne úgy vélekedjék róla, mint az ki a maga személyének elegendőségével felettébb való szeretetben vagyon; mert ő azt a vélekedést magáról és azt a magahittséget mindjárt leteszi, mihánt avagy nagyságodtul, avagy valakitül meg lesz néki mutatva másnak nagyobb érdeme. Esküszöm én az ő nagysága képiben Istenünkre, hogy abból semmi szomorúságot magához nem veszen, sőt az én uramnak az legnagyobb czélja, hogy megtudhassa: kit fog nagyságod arra jónak itílni, hogy osztán ő nagysága is az nagyságod tetszésével megegyezzék és abbul is nagyságodnak szolgáljon; az melylyet hogy igazán, híven fog megcselekedni, hitire, körösztségére esküszik én általam nagyságodnak, mint kegyelmes urának.»*
Századok, 1868. évf. 639–641. ll.
Zrínyi azonban arra az esetre, ha a fejdelem őt a nádorságra elegendőnek tartaná és előmenetelét kivánná, segítségét kéri; mert a maga szárnyai oly lassúk ahhoz, hogy csak föl sem kelhetne a földrül az ő segítsége nélkül. Csakhogy ebbeli akaratát egyelőre el kellene titkolni, a míg a kimondásnak ideje eljő; mert a rossz magyarok és az ellenünk örök gyűlölséggel viselkedő németek oly vaddá és gyanússá tették Rákóczy nevét, hogy még szót szólani is róla szentségtörésnek tetszik. Pedig ha ördög nem ülne szivükön, szeretnék hallani a magyar dicsőséget! Hiszen hol volna a magyar név, hol volna csak egy magyar, a kit az idegenek említsenek, a fejedelem nélkül?*
Századok, 1868. évf. 642. l.
Majd a külföldi államok viszonyainak vázolására tér át. A mi uralkodónk gyönge egészséggel kérkedik, a spanyol királynak férfi ivadéka nincs, s ha meg talál halni, akkor az európai status felfordul, szintén mint az komédián való scéna. Mert az örökösödés miatt háborúra kelnek az érdekeltek. Az angol a hollandokkal, a török a velenczésekkel harczol; s a mi németjeink igen félnek, hogy ezek Candiát is odaengedik, a hadakozás osztán a magyarra fordul, mert a velenczések magok nógatják a törököket reánk. «Bizony, ha volna erős és körmös kéz, most volna a törököt lehetséges megtántorítani, holott szemlátomást látni az ő monarchiájoknak kisebbülését, az melyet adjon Isten a mi időnkben érnünk még jobban.»* De a német birodalomban egyenetlenségek dúlnak, mind a választó fejedelmektől, mind a császártól huzakodnak; még egymás ellen támadhatnak. Hát a magyarok mint vannak? Lankadtan, betegen, fejezi be keserűen vázlatát, egyfelől török rabolja, másfelől megveti minden, és sírniok sem hadnak, és a ki segíteni tartoznék, az örül és ujjong nyavalyáján.*
Ugyanott, 644. l.
Ugyanott, 645. l.
A külföldi államok általános zavara természetesen visszahat hazánk állapotjára. A nádor személyének jó megválasztása annyival fontosabb, mert hiszen «Magyarország dolgainak mind jó, mind gonosz szerencséje» főként az ő működésétől függ. Az emlékirat ebbeli érvelése ép oly alapos és biztos, mint a mily meggondolt és okos az a tanácsa, hogy Rákóczy György egyelőre csak titkon egyengesse az útat, a mire van módja, keze és értelme sok; mert a korai beavatkozása a siker lehetőségének csak ártana. Hiszen hatalmának gyors emelkedése miatt, a moldvai győzedelmek következtében Ferdinánd király lelkébe aggodalom és kétség kapott, melyet Lippay, Puchaim, Wesselényi és a Csákyak, István és László, örökkön fölélesztettek, ha olykor meg-megcsillapodott Arczul fordulni ugyan a fejedelenek nem mertek, sőt az érsek és murányi gróf nem átallottak irányában szinleg szolgálatra kész hajlamot fitogtatni: de alattomban folyvást áskálódtak ellene, hogy a lengyel királyságot minden áron meg akarja szerezni, s annak segélyével a magyar koronát el fogja ragadni; a mint előbb Wesselényi Lupullal fondorkodott és tervet kovácsolt a megbuktatására* és csak akkor hagyta abban, a mikor a vajda nagyzó fészkelődésével a nyakát szegte: azonképen most Lippay a királyt igyekezett megfélemlíteni és gyanúval eltölteni, hogy békés hitegetésére ne hallgasson, mert minden alkalmatossággal feltámad és bosszúsággal illeti. Ha maga háborgatni mégis vonakodik, hagyja sorsára, ha a tatár a fejedelmet megrohanná; hadd bánjék vele úgy, mint ő bánt Lupullal, a felség hívével. Jobb, hogy a tatár rabolja és pusztítsa Erdélyt és a szél fújja lakóhelyeit, hogysem ilyen megbízhatatlan fejedelem lakjék benne. A tatár gonosz szomszédságától nem kell tartani, mert az Erdélyben sem letelepedni, sem lakni nem kiván, hanem mindjárt elvégzi dolgát, kitakarodik onnan és az ország a király jóakaratára marad.* A tények ugyan ellenük szóltak, mert Rákóczy Moldvában a szövetséges oláhok és kozákok ellen Kázmér János lengyel királylyal együtt harczolt,* a tatár kán pedig, a ki a fiavesztett és elkeserült kozák hetmannal egyesülve, a magyar-lengyel hadak visszaverésére vállalkozott, csakhamar elvált társaitól és megbékélve hazatért, de a fejedelem ellenségeinek vádaskodása és Ferdinánd gyanakodása csak egy időre némult el. Ily körülmények között olyan nádorjelölt megválasztásáról, a ki mellett Rákóczy előre és egyenesen állást foglalt volna, szó sem lehetett. Hiszen a nádor bizalmas barátsága vagy csak elnéző közönye is irányában az udvar hite szerint válság esetén végzetes veszedelmet idézhetett volna föl: azért a nádori székbe csak a fejedelem ellensége ülhetett. Más a kijelölésbe be sem juthatott.
SZILÁGYI SÁNDOR: II. Rákóczy György, 90. l.
Zrínyi Miklós levele II. Rákóczy Györgyhöz, 1654 április 25-ikéről. Történelmi Tár, 1890. évf. 204. l. (Hasonmását l. a 46–47. lapokon.)
SZILÁGYI SÁNDOR: id. m. 108. l.
Zrínyi Miklós mindezt nagyon jól tudta, s emlékiratában kiemelte, de a Rákóczy követe előtt minden bizonynyal bőven kifejtette. Mit üzent, vagy mit válaszolt fejtegetésére a fejedelem a maga tervéről, eljárása módjáról? Részletesen ugyan nem tudjuk, de bizton állíthatjuk, hogy hősünk elhatározását és megkeresését csak örvendezve fogadta, az ország javára és a maga érdekére való tekintettel máskép nem fogadhatta. Paripát küldött neki ajándékba, s bármily kedves is volt ez a Délia, kétségtelenűl még kedvesebb volt mellette az igéret, mert Zrínyi a maga köszönetében kegyelmességétől elmelegedve mondja, hogy ha csak egy csepp vére marad is, az is az ő szolgálatára leszen.* S ez a készség nem hiú szó nála, kinek homlokán volt a szíve: hanem hév ragaszkodásának kifejezése, melybe hazafias és hálás érzése összeolvadt. A Rákóczy iránt való szeretetéből és becsüléséből nem is csinált titkot, a fejedelemhez írott levelein kívül társas összejöveteleken is többször vallomást tett róla. A mikor egy keresztelőben Wesselényi ezekkel a szavakkal köszöntötte el poharát Csáky Istvánhoz fordulva: «Rákóczy fejedelemnek mostani föltett szándékában (a lengyel királyságra törekvésében) nyaka szakadjon!» s ez nagyot ivott a kivánság teljesedésére: Zrínyi érintetlenül hagyta borát. «Nem erre iszunk,» vágott Wesselényinek vissza, «hanem arra, hogy Isten segítse meg, mert ha Erdély elvész, Magyarország is bukik».* A miben benne van politikájának egész lényege, a fejedelemhez közeledésének és csatlakozásának megokolásával együtt: a nemzeti lét biztosításának és nemzeti eszme diadalának reménye és számítása vezette. Más alkalommal egy lakomán, a hol ő hasonlókép jelen volt, Szelepcsényi György, a nyitrai püspök felköszöntötte Rákóczyt, s ivott az ő szerencséjéért, dolgaiban való előmeneteléért: propterea exaltabit caput». A mire a bornemissza szabású Zrínyi kiitta a szinültig telt kelyhet, úgy, mint a többiek, késsel csapván el fölit.*
Zrínyi Miklós id. levele.
KRAUS, GEORG: Siebenbürgische Chronik. Bécs, 1862. I. k. 224. l.
SZILÁGYI SÁNDOR: id. m. 107–108. ll.

12. RÉSZLET GRÓF ZRÍNYI MIKLÓS II. RÁKÓCZY GYÖRGYHÖZ ÍRT LEVELÉBŐL.
(Eredetije az Országos Levéltárban.)*
Nagyságos Uram,
Az Isten álgya meg Nagyságodat minden áldásival és tegye diadal-mossá fegyverét, kissebbítse ellenségét. Mednyánszky Uram kezemhöz juttatta Nagyságodnak két méltóságos leveleit, kiből ismég ujobban esmérem Nagyságod fejedelmi hozzám való gratiáját, és hogy engem az utánis méltósságos kegyelmében akar tartani. Én Nagyságos Uram elégedetlen vagyok annak megköszönésére, nemis akarok egyebet mondani, hanem csak kérem alázatossággal Nagyságodat, hogy higgye el kegyeimessen, ha valaha az én szolgálatom tehet valami bizonságot Nagyságod méltóssága elótt, soha abban meg nem fogyatkozik, ha életem veszedelmével volnais, és ha csak egy csöpp vérem volnais, s azis szükséges Nagyságod szolgálattyára, abbul sem leszek soha fösvény. Ha élek, Nagyságos Uram, bizony én ajánlásomat megbizonyítom cselekedettel és még nagyobbakkal, hogy sem ajánlásim. Az Nagy-ságos fejedelm ajánlásán penig én oly bizodalmossan akarok nyugodni, mint laurus fa alatt az, ki menykútúl fél. Én Nagyságos Uram Falusi Dánieltűi mindeneket izentem Nagyságodnak, az kiket tuttam, valamint az Isten előtt, úgy Nagyságod előtt megnyitottam magamat és hitemre esküszöm Nagyságodnak, hogy ez utánis valamit tudni fogok, az ki Nagyságod méltóságát illetni fogja, igaz magyar tökéletességgel tuttára adom Nagyságodnak jó alkalmatosságokkal. Az mi közönséges hazánk és nemzetünk dolgaitis az mennyire elmémmel fölfogom érni és tudni, bizony közlöm Nagyságoddal, mert látom, hogy kegyelmében tart Nagyságod és az maga fejedelmi assistentiaját énnekem kegyeimessen ígéri. Mostanában semmi újságot nem irhatok Nagyságodnak, nincsis semmi derekas történet, kit kellene értésére adnom Nagyságodnak. Tudom, értéssére vagyon Nagyságodnak, hogy 450(Érsek), 30(l), 33(o), 13(c), 39(u), 31(m), 38(t), 15(e), 42(n), 5(e), 52(n), 48(t), 19(i), 21(a), 58(t), valóban sollicitálta és mégis nyerte. Elhiggye Nagyságod, hogy derekas gondolattyai vannak miképen azt magán stabiliálná, fél valóban 7, 9, 39, 20, 5, 37, 38, 49, 30, (giulestül) tuggya, hogy az lesz bontója minden gondolattyának, és azért azon leszen, hogy elhalássza, mentül tovább lehet. Úgy vagyon mindenütt híre, hogy 571(Csáki László)-val rosszul alkusznak és az apparentiáiis mind úgy mutatnak, de bizony igen félek rajta, hogy az csak képmutatás és csaknem bizonyossan tudom, hogy 310(erdélyi fejedelmet), akarják megcsalni vele. Megbocsásson az Istenért Nagyságod, hogy így írok, az szükség így hozza magával.
217(Puchain), valóban mesterkedik ez körül, 515(Zrini Miklós), hogy rávehesse, hogy consentiáljon az, 219(Érsek), uralkodásának, de bizony heába mesterkedik azon, mert nyilván tuggya, hogy mind az jó és szüves 272(magyarok), ellen volna, mind penig, 1010(erdélyi fejedelem), szolgálattya ellen. Ennek penig 219(Érsek)-nek oly tanácsot adott 440(Puchain), hogy minden embernek és főképpen 260(erdélyi fejedelem)-nek jó szót aggyon és avval elaluttassa. Reáis felelt ez, hogy azon szerént cselekszik, küldöttis, hallom, imide-amoda arra való instrumentumokat.
Bizony Nagyságos Uram, 272(magyarok)-nak valóban föl kell nyitnia most az szemeket, mert most kovácsolják kezekre-lábokra bilincset és nyakokra igát. Az Isten megmenti tűle űket és az mesterére fordítja mesterségét. Meddig 310(eidélyi fejedelem), él, nem kell attul félni. Az mit penig 1200(Zrini Miklós), arra contribuálhat, bizonyos légyen Nagyságod, hogy el nem mulatta.
Én penig Nagyságos Uram ujabban az Nagyságod kegyelmes exhibitióját s igíretit alázatossan köszönöm. Bizony azon leszek, hogy soha errűl az kegyelmességérűl én el ne felejtkezzem, se Nagyságod meg nem bánja, hanem ha mit tehet kicsin erőm, azt éppen Nagyságodnak mint Uramnak devoveálom és ez szerént maradok Nagyságodnak Csáktornyán 21 febr. 1654.
alázatos szolgája s érdemetlen attyafia
G. Zrini Miklós.
Az Nagyságod levelei közül, úgy vélem, egy sem tévedett el, mert Gróf Meróde Uram egyet küldött, most Mednyánszki uram kettőt, azután egy kereskedő ember im csak tegnap előtt hoza egyet, kit Fejérvárrul írt Nagyságod 18. Decembris. Az Istenért Nagyságod ne vegye gonosz néven, hogy ritkán irok, bizony nékem veszedelmes volna, ha megtudódnék Nagyságoddal való correspondentiám. Jobban szolgálhatok így Nagyságodnak, ha egy ideig titokban tartom kötelességemet, az mint Falusitul megizentem.

13. GRÓF ZRÍNYI MIKLÓS II. RÁKÓCZY GYÖRGYHÖZ ÍRT LEVELÉNEK ZÁRADÉKA.*
bizony az Nagyságod szolgálattyáért kévánom tudni asztis, mert hirdetik itten, hogy Nagyságod nagy instantiával kérte bejüvetelét, és hogy ü Fölsége consensusábúl ment be Nagyságodhoz jó és böcsüle-tes úton Cancellarius uram, de az embernek titkait szép mesterséggel és szóval ki tuggya venni és az magáét jól meg is tartani magában. Nagyságod bölcs Fejedelem, megesmér mindeneket az én szóm nélkül, elég hogy én az én kötelességemet evvel betellyesítem. Nagyságos Uram, 400(Puchain) az udvar gratiájábúl alkalmasint kiesett, nagy mor-tificatiói voltak és esmérni kezték mindenképpen: de mindazáltal ű talpra fog állani, ha megjön ű Fölsége, mert sokszor volt nagyobb niavaliája.
Engemet Nagyságod szintén meglovasita, az Isten áldja meg Nagyságodat érette, bizony szintén szükségem volt az Deliára, s az Nagyságod fejedelmi emlékezetiért bizony mégis tartom, ugyan fölöttébb Nagyságos uram az Nagyságod kegyelmessége, kihez képest az én tehetségem vékony, noha tudom, hogy azokat nem egy mértékkel mérik; bizony ha csak egy csöpp vérem maradis, azis az Nagyságod szolgálattyára leszen: azért alázatossan kérem Nagyságodat, tárcsa felőlem aszt, hogy vagyok Nagyságodnak mint kegyelmes uramnak
alázatos szolgája
s attyafia, öcscse
Gr. Zrini Miklós m. p.
Csáktornya, 25. Április 1654.
Az könyvet, kit Ispán Ferencz parancsolattal vitt el tűlem, nem érdemli olyan méltósságos fejedelem olvasását, alázatossan kérem Nagyságodat, kűggye meg nekem, hadd corrigaljam, osztán ügy küldöm meg Nagyságodnak ha parancsolja.
Természetesen még inkább szerette volna, ha Rákóczy és Ferdinánd között oly meghittség, oly egyetértés létesülhet, hogy a király előtt ne essék mindjárt gyanúba és bűnbe, a ki a fejedelemmel jó viszonyban áll. A két uralkodó kölcsönös hajlandósága és méltányossága, egymás hatalmának és tekintélyének támogatása lenne csak igazán a nemzeti békének és nemzeti megerősödésének javára, az alkotmányos és vallásos szabadságnak biztosítására; mert akkor a bécsi udvarban a sok vádaskodás és cselszövés, a sok rosz tanács és intézkedés megszünnék; a mikből eddig rendszerint az ország elnyomása és visszahatásul a fölkelés szüksége eredt. Mert a katholikus Habsburgok korlátlan uralomra törekvésében mindég jelentékeny szerepet játszottak a rosz magyarok, a mint Zrínyi nevezi őket; nevezetesen azok a magyarok, kik egyfelől a maguk önző czéljaik, másfelől felekezeti érdekeik végett a törvénytelenségeket sugalmazták vagy elősegítették; s mindig hatékony rúgó volt, vallási és hatalmi rúgó, hogy a protestáns erdélyi fejedelem terjeszkedése és befolyása ellenében védekezzenek, a katholiczizmus erőszakoskodásával, a lelkiismereti szabadság s az alkotmány elkobzásával, a nemzeti függetlenség csökkentésére, sőt egyenes elfojtására. Zrínyi ennélfogva, a mennyire tehette, megkisértette, hogy a két uralkodó az idegenség és bizalmatlankodás, féltékenység és gyanakodás feledésével egymáshoz közeledjék; s a Rákóczy követének távozása után csakhamar levelet írt a fejedelemnek, azzal a bizalmas tanácscsal, hogy a birodalmi gyűlésből hazatérő királyt küldöttségileg üdvözöltesse, mivel fiát, az ifjabb Ferdinándot, Ágostában római királylyá választották és Regensburgban megkoronázták, mert ezt az üdvözletet, mely annyira illő nagy fejedelemhez, különös szívesen veszik tőle. S ekként nemcsak becsületét és méltóságát mozdítja elő, de tönkre teszi ellenségeinek ármányait is. Mert ez alkalmat meg lehetne ragadni, hogy a felség előtt kifejthesse Csáky László üzelmeit, melyek miatt az ő békességből felzörgetve, kénytelen volt ellene fegyveres elégtételt venni és ilyen módon gátat vetne a nyugtalan ember nagyravágyásának és haladásának, melylyel még veszedelmesebb volna.* Noha Zrínyi nem mondja, mégis világos, hogy a nádorságot érti. Sokkal őszintébb és férfiasabb, hogy be ne ismerje, mikép Csáky László elejtése a maga kilátásainak kedvezne, de sokkal önzetlenebb és hazafiasabb, hogysem ez a szempont vezesse. «Alázatosan és Istenért kérem nagyságodat; ne itélje, hogy én a magam hasznát nézném ezekben; igaz, nagyságos uram, hogy annak exclusiója énnekem egyik reménységem, de az Isten nekem bizonyságom, hogy semmit úgy nem kívánok, mint nagyságodnak szolgálni s ezzel is a kicsin dologgal kötelességemet megmutatni, az minthogy kívánnám megmutatni véremmel is, s ha annak az tatár invasiójának meg kellene lenni, (kit Isten ne adjon) nagyságod az én szolgálatomat valamiképen valamikor kívánja, bizony soha abban meg nem fogyatkozik, ha csak másodmagammal is kellene pusztán nagyságod szolgálatára mennem».* S kétségtelen dolog, hogy a mennyi haszon a tanács követéséből a tanácsadó javára esnék, sokkal nagyobb annál az, a mi a fejedelemre és országra háramlanék. Mert igaz, hogy ha Rákóczy a királyból a maga törekvései iránt való gyanakvást és félelmet annyira eloszlatja, mikép nádorrá az ő barátja is lehetne, akkor a Zrínyi nádorsága biztos: de az még igazabb, hogy ezzel a meghittséggel és egyetértéssel a két magyar haza nyugodtan fejlődhetnék, s a fejedelem a lengyel korona elnyerésére alaposabban számíthatna, nem levén többé sem Ferdinánd az ő boldogulásának akadálya, sem az olyan nádor, mint Csáky László, az ő emelkedésének irígye. Mert a Habsburgoknak, ha hatalmukat és tekintélyüket Magyarországon a fejedelem nem csak nem támadja, hanem egész teljességükben elismeri, nem lenne okuk a lengyel királysággal törődni, a fejedelmet ott ellensúlyozni és lehetetlenné tenni. Zrínyi tehát szívből vallhatta, hogy ezzel a tanácscsal is szolgálatát és kötelességét kívánta Rákóczynak megmutatni, ki még a Csáky László megbuktatásával is inkább a maga, mint az író malmára hajtaná a vizet.
Zrínyi Miklós id. levele II. Rákóczy Györgyhöz.
Történelmi Tár, 1890. évf. 205. l.

14. IV. FERDINÁND KIRÁLY.
(Egykorú metszet után.)
Zrínyi aztán a levél végén a legveszedelmesebb jelöltről, Puchaimról emlékszik meg és jelenti, hogy alkalmasint kiesett az udvar kegyéből, de félő, hogy megint talpra áll, mihelyt a király haza jő, mert sokszor volt már nagyobb nyavalyája, de mindig kiépült belőle. Annyi bizonyos, hogy ő korántsem tartotta ügyét elveszettnek, mert épen ebben az időben kisérlette meg Rákóczy Györgyöt megkerülni és a török révén a maga számára megnyerni. A mikor ugyanis Thorday Ferencz, a fejedelem kapitihája a nagyvezérnél kihallgatáson volt, Ahmed a tárgyalás folyamán egyszerre a nádorságra tért és tudakozta tőle, hogy urának a német császár mellett való főemberek közül kik a jó akarói? A kapitiha megemlítette Zrínyi Miklóst, Batthyány Ádámot, kikkel elmúlhatatlan atyafisága és szövetsége vagyon; de azzal a hozzáadással, hogy a magyarországi nagy emberek és főpapok általában a fejedelemmel rokonszenveznek. A mire a nagyvezér a fölvilágosítás javallásával fölkérte, jelentené meg Rákóczynak, hogy a meghalt nádor helyébe szerezne neki «egy császár mellett való belső, magyar-szerető urat, úgymint Joannes Cristoforus Puchaimt, kinél most a császár előtt kedvesebb ember nincsen, és igen hamar nagyobb állapotra megyen. Ha tetszik, válaszoljon csak egy szóval».*
SZILÁGYI SÁNDOR: Erdély és az Éjszakkeleti Háború. Budapest, 1890. I. kötet, 351–352. ll.

15. AHMED NAGYVEZÉR.
(Bouttats egykorú metszete után.)
A kérdés tehát: Zrínyi vagy Puchaim? Erdély fejedelmének nem lehetett nehéz választani, hogy kinek az érdekében mozduljon meg?

16. ZÁRÓKÉP.

 

 

Arcanum Újságok
Arcanum Újságok

Kíváncsi, mit írtak az újságok erről a temáról az elmúlt 250 évben?

Megnézem

Arcanum logo

Az Arcanum Adatbázis Kiadó Magyarország vezető tartalomszolgáltatója, 1989. január elsején kezdte meg működését. A cég kulturális tartalmak nagy tömegű digitalizálásával, adatbázisokba rendezésével és publikálásával foglalkozik.

Rólunk Kapcsolat Sajtószoba

Languages