V. A TÁBORMESTER.
V.
A TÁBORMESTER.
A TÁBORMESTER.
59. A NAGYVEZÉR SÁTORA.*
A nagyvezér sátorát ábrázoló kép a kismartoni levéltárban őrzött eredeti fölvétel után készült.
A linczi béke utáni viszonyok. A tokaji tanácskozás. A királyi biztosok és eljárásuk. I. Rákóczy György tárgyalásai Croissy franczia követtel. Az országgyűlés összehívatik, de elmarad. Izgatott hangulat e miatt. Országos viszonyok az országgyűlés előtt. A karok és rendek Pozsonyban összegyűlnek. Lippay érsek a katholikusok vezére. I. Rákóczy György és biztosai. Az országgyűlési pártok és kiválóbb személyek. A király bevonulása. A királyi előterjesztések. Első összekocczanás Rákóczy és Lippay pártja között. A nádorválasztás kérdése. Draskovich János nádor lesz. Vád hazafisága ellen. Ennek czáfolata. Zálogba nyeri a királytól a német-óvári uradalmat. A béke-okmány megerősítésének kérdése. Elkeseredett vita e kérdés fölött. A király megküldi a békeokmányt beczikkelyezés végett. Lippay érsek ellentmond. Ujabb királyi üzenet. Lippay ünnepélyesen ellentmond. Az országgyűlés ellene fordúl. A békeokmány beczikkelyezése. Az elfoglalt templomok visszaadásának kérdése. Számuk 90-ben állapíttatik meg. A király visszatér Bécsbe. Az országgyűlési biztosok kiküldése. Nehézségek a végrehajtás körül. IV. Ferdinánd koronáztatása. Az országgyűlés bezárása. Zrínyi Péter a király környezetében. Zrínyi Miklós és Lippay. Zrínyi Miklós otthon. Tanulmányai. A magyar történettel foglalkozik. Zrínyi könyvtára. Hadi tudománya. Tábormester lesz. Katonai tanulmányai. Megírja a Tábori Kis Tractát. Az akkori tábormesteri szervezet. Basta munkája, az «Il mastro di Campo Generale». A főtábormester hivatala. A Tábori Kis Tracta két bevezető tanulmánya. Az első vázlat egy gyalogezred felállításáról, rendtartásáról, szervezetéről. Zászlótartói utasítás I. Lipót idejéből. A másik dolgozat: kivonat a Svendy Lázár katonaságáról írt értekezésből. Tartalma. A főgenerális szerepe. A vicegenerális és a lovas generális. A rumormester. A lővőszerszám-mester, szekér-, élés- és fizető-mester. A többi tisztségek A munkák jellemzése és értéke. Zrínyi nézetei a sereg szervezéséről, ruházatáról, fegyveréről, élelmezéséről. A Tábori Kis Tracta viszonya a többi hasonló művekhez. Helye az egyetemes hadtudományi irodalomban. Zrínyi horvátországi bán lesz.
ENYHE fészkében, csöndes családi tűzhelyénél Zrínyi Miklós édesen megvonult: de nem soká pihenhetett. A linczi békével kikötött országgyűlés összehívása elszólította Pozsonyba, a hol az egyház és főnemesség hivatalosai, a megyék és városok, káptalanok és magánosak követei izgalmas érdeklődéssel gyülekeztek. Mert a vallásos meggyőződés kölcsönös, de nemes elfogultságában egymás iránt teli voltak féltékenységgel, bizalmatlansággal és hevességgel. A hit, mely ezen a földön boldogít és a mennyben üdvözít, még az idő szerint az embernek legmagasztosabb kincse volt: életének sugalma és jövőjének záloga; még a XVII. század első felében ép oly erővel, ha nem is oly kizárólagossággal uralkodott a sziveken, mint a vallás-ujítás eszmeáramlatának viharos korában. Hiszen a harminczéves háború voltakép vallási háború, mely az európai nemzeteket, köztük a magyart is, két táborra osztotta: de a vallásos indítékok közé már hatalmi törekvések és állami érdekek vegyültek; úgy hogy Kemény János, a Rákóczy vezére, egyenesen arra fakad, hogy «a fejedelmek csak ürügynek csinálják az Isten dicsőségét».* S bár túlzott, mert a linczi béke még a nikolsburgival szemben is haladást jelez: a látszat mégis mellette szólt, mert az erdélyi fejedelem Magyarország lelki s testi szabadságának helyreállítása mellett magáról sem feledkezett meg, követeléseit, mondja SZILÁGYI SÁNDOR, a multak tanulságából merítette s a kedvező európai helyzetet teljesen kiaknázta; ott és akkor állott meg, mikor legelőnyösebb volt ránézve. Annyit, mint ő, Bethlen sem tudott magának kivívni. Jól tette – megérdemelte. Mert a mit azokért nyujtott, túlszárnyalta azt, a mit nyert. Joggal írhatta: «hogy ha állandó leszen, a mit én véghezvittem s nemzetemnek jó lelkiismerete lészen, vagyon mit meghálálni mind az lelkiben mind a testiben.»*
HORVÁTH MIHÁLY: Magyarország történelme. V. kötet. Pest, 1872. 456. l.
SZILÁGYI SÁNDOR: I. Rákóczy György. Budapest, 1893. 397–398. ll.
60. I. RÁKÓCZY GYÖRGY.
Lanfranconi Enea gyűjteményéből.*
I. Rákóczy György arczképét a Lanfranconi Enea birtokában volt eredeti festmény után adtuk.
Hát épen azért, mert a béke föltételeiben vallásos indítékok, hatalmi törekvések, állami érdekek és magán czélok csapzottak egymásba és egymáson keresztűl: bizonyos mértékig mind a két fél kielégítetlen és elégedetlen maradt; szemök tovább is a háború eseményein és fejleményein csüngött; s már a béke okmányainak kicserélése, a Rákóczy követeinek linczi útja annyi véletlen és mesterséges akadályba ütközött, hogy Klobusiczky András tartott a késedelemtől, s fölkelt benne a gyanú, hogy a király megbizottai azért tartóztatják őket, mikép az országgyűlést halogassák «magok részére való alkalmatos időre;» utasítást kért a fejedelemtől, hogy ebben az esetben mit kelljen cselekedniök?* Az okmányok aláírása és kicserélése ugyan végre megtörtént; de a béke nehezebb része: a föltételek teljesítése, még hátra volt. S a felek azzal a szándékkal, azzal a reménységgel gondoltak reája, hogy a fegyverek szerencséjének fordulatai közt a végrehajtás mesterkedéseivel szerzik vissza, a mit az egyességben vesztettek. Mert a megállapodások egész során a templomok visszaadására, jezsuiták birtoklására, a protestáns lelkészek visszahelyezésére és a jobbágyok vallására nézve, valamint a kialkudott terület egész vonalán a király jogainak, a fejedelem követeléseinek s egyes magánosok kielégítésének és kárpótlásának biztosítása tekintetében enyhíteni vagy szigorítani még mindig lehetett; sőt döntő ütközet esetében egyetlen föltétel merevebb kifejtésével az egész egyességet megakaszthatták és felforgathatták. A király biztosai: Hosszúthóty László váradi püspök, Szunyogh Gáspár királyi tanácsos, Tőrös János kamarai tanácsos, Kerekes András személynöki és Aszalay István nádori itélőmester még el sem indúltak, a mikor Lippay György, az esztergomi érsek, eddigi magatartásának folytatásaként ép oly szívós következetességgel, mint zaklató türelmetlenséggel arra akarta bírni a felség bécsi tanácsosait, hogy a biztosok számára oly utasításokat készítsenek, melyeket a fejedelem kénytelen legyen visszautasítani;* majd egyenesen a királyt törekedett befolyásolni, hogy az országgyűlést minél tovább halogassa; elismerte ugyan, hogy a béke kikötése értelmében három hónap alatt össze kell hívni, hogy a nádori szék betöltése és a végvidék oltalmának rendezése is kívánatosnak és szükségesnek mutatja; de kifogásait és ellenvetéseit még nyomatékosabban emelte ki, s következésül azt a kibúvó eljárást ajánlta III. Ferdinándnak, hogy az országgyűlést ám hívja össze három hónap alatt, de ne tartsa meg.* S a királyi biztosok és fejedelmi küldöttek Haller István, Chernell György, Klobusiczky András, Kőrössy István és Szemere Pál már összejöttek, javában vitatkoztak és viaskodtak Tokajban, a mikor a király tekintélyére és vallásos lelkületére hivatkozott, hogy a jezsuiták elűzésének és a templomok visszaadásának kérdésében ne engedjen Rákóczynak, a ki teli gonoszsággal és ravaszsággal, mert ha enged is, az mindég újabb követeléseket támaszt; s a háborúról, mert Magyarországon mindég akad ok a nyugtalanságra és lázadásra, végkép csak akkor tesz le, ha a felség teljesen leverte. S a maga részéről a legnagyobb alázattal, de egyházi kötelességénél és hivatásánál fogva, elődei nyomdokin járva, ellene mond a felség előtt úgy a vallás-szabadságnak, mint az eretnekek részére adott engedményeknek, és így a templomok visszaadásának is. «Ez azonban – úgymond – nem akadályozza Felségedet abban, hogy a diplomával megígért templomokat a fejedelemnek átadja. Nem is épen szükséges hogy az én beleegyezésemmel történjék, a ki inkább akarok meghalni, mint engedni.»* Rákóczy viszont, bár a békesség kívánását hangoztatta, mivel csak az egy igaz és állandó békességhez vagyon kedve,* még az okmányok kicserélése és biztosok kiküldése után is tárgyalást folytatott Croissyval, a franczia követtel, a szövetség megujltása érdekében,* és késznek nyilatkozott a háború megindítására, ha Ferdinánd a békekötést nem teljesíti, a mit valószínünek tart; ha a török a fegyverfogásra felhatalmazza, a mit a konstantinápolyi franczia vagy svéd követ segítségével remélt, s ha a franczia és svéd koronák lefizetik azon hátralékokat melyekkel adósai maradtak.* Lehet, hogy ennek a szövetségnek megvalósítása, a mint SZALAY LÁSZLÓ hiszi, csupán a svéd fegyverek szerencséjének hanyatlása miatt maradt el;* lehet, hogy az egésznek, a mint HORVÁTH MIHÁLY gondolta, nem volt egyéb titkos czélja, mint hogy a fejedelem a franczia és svéd koronákat adósságaik megtérítésére bírja;* lehet, hogy elhatározásában mind a két indíték közrehatott; hiszen sokkal nagyratörőbb és élelmesebb volt, semhogy a háború kedvező fordulatát a történet annyi példájának követésével nemzete és a maga javára értékesíteni ne törekedett volna; sokkal számítóbb és takarékosabb, semhogy a mi megmenthetőnek látszott, megmenteni ne törekedett volna; de annyi mindebből bizonyos, hogy a béke létesítésében eleinte nem egészen hittek, a föltételek szabatos végrehajtására nem egészen számítottak.
SZILÁGYI SÁNDOR: A linczi béke okirattára. Budapest, 1885. 399. l.
ZSILINSZKY MIHÁLY: A linczi békekötés és az 1647-iki vallásügyi törvényczikkek története. Budapest, 1890. 237. l.
Ugyanaz, ugyanott. 239. l.
ZSILINSZKY MIHÁLY: A linczi békekötés és az 1647-iki vallásügyi törvényczikkek története. Budapest, 1890. 292. l.
SZILÁGYI SÁNDOR: A linczi béke okirattára. Budapest, 1885. 391. l.
SZILÁGYI S.: I. Rákóczy György. Budapest, 1893. 398. l.
SZALAY LÁSZLÓ: Magyarország Története. V. kötet. Pest, 1866. 3. l.
Ugyanaz, ugyanott. 3. l.
HORVÁTH MIHÁLY: Magyarország történelme. V. kötet. Pest, 1872. 459. l.
Természetes, hogy ilyen hittel, ilyen számítással a tokaji tanácskozások felette elhúzódtak és csak alig haladtak; a pótkövetelések meg-megújultak és egyre szaporodtak, a levelek és utasítások jöttek-mentek, a sok apró sérelem kiegyenlítése és elintézése ürügyül szolgált a nagy kérdések elodázására. A király végre május elsejére kihirdette az országgyűlést, de nem tartotta meg; előbb a feleségének halála, aztán fiának cseh királylyá koronázása foglalta el; mire a kedvetlenség és ingerültség nőttön-növekedett, s a régi vádak az esküszegéséről megéledtek. Mende-mondák keletkeztek, melyek mind a király, mind a fejedelem szándékait czélzatosan félremagyarázták. Beszéltek a Ferdinánd nehezteléséről, hogy nem akar az országba jönni; beszéltek valami titkos államcsinyről, mely a királyfi koronázásakor fog kiviláglani; beszéltek a pápa fenyegetéséről, a főpapság tiltakozásáról, a Rákóczy lecsapásáról és erőszakosságáról:* a mi mind a kölcsönös izgalmat, a kölcsönös gyanusítást és elkeseredést szította. A vármegyéken azért a zilált viszonyok közepette a követek megválasztásánál és az utasítások készítésénél heves harczok folytak. A nádorválasztás és király-koronázás kérdései, melyek máskor a legfontosabbak voltak, mellékesekké lettek: a vallás kérdése nyomult előtérbe. Az emberek e szerint sorakoztak, ezért érdeklődtek és hevültek, ennek a nevében és előnyére törekedtek új vívmányokat kiküzdeni.* A horvát karok és rendek még 1642-ben megadták az országgyűlés megtartása reményében a vallás ügyére nézve utasításukat. Kifejtették, hogy az Istennek különös és mérhetetlen gondviselését abban keressék a követek, hogy e katholikus országokban az orthodox hit szentűl és sértetlenűl fenmaradjon; hogy ellene semmit, a mi ártalmas volna, felmerülni ne engedjenek, de az ország lakosai tovább is megtartsák és megőrizzék; azért azon igyekezzenek, hogy a tiszta római katholikus hitet mindenben előmozdítsák, az egyház szabadságait és jogait visszaállítsák és megoltalmazzák.* Most pedig még hozzája tették, hogy Esterházy Miklós helyébe csak katholikus jelöltre szavazzanak, s a bánnal egyetértsenek.* S ez utasítás általában megfelel a katholikus utasítások szellemének; mig a protestáns vidékek és városok az 1608-diki törvények megerősítését és kibővítését tűzték ki czéljokul.
ZSILINSZKY MIHÁLY: A linczi békekötés. Budapest, 1890. 329. l.
ZSILINSZKY MIHÁLY: A linczi békekötés. Budapest, 1890. 330. l.
Imstructio per Status et Ordines Croatić et Sclavonić Regnorum, in generali eorum congregatione data et consignata. Varasd, 1642 április 30. Megvan az Acta et Articuli gyűjteményében. 35. l.
Instructio per Status et Ordines Regni Croatić et Sclavonić, in generali ipsorum congregatione data et consignata. Zágráb, 1646 aprilis 5. Megvan az Acta et Articuli gyűjteményében. 63. l. Kézirat a zágrábi horvát-szlavon levéltárban.
61. LÓNYAY ZSIGMOND.
Wiedemann egykorú metszete után.
Ilyeténkép váltak el és álltak szembe a követek egymással, a mire annál több volt az ok, mert az országgyűlésre nagyon sok részletes kérdés maradt és a békebeli pontokat mindenki a maga nézete és kívánsága szerint magyarázta;* épen mint a királyi és fejedelmi biztosok Tokajban. Már itt ez idő szerint Rákóczy részéről Lónyay Zsigmond és Nyáry Bernát is megjelent s társaival egyetemben ép oly erélyesen, mint eszélyesen folytatta az alkudozást: de hogy a diplomácziai mesterkedés minden fogása a felek kölcsönös meggyőzésében vagy leveretésében június végéig mily kevés eredményre vezetett, annak legcsattanósabb bizonysága lehet, hogy a fejedelemhez szóló levelökben már a tárgyalások megszakadásáról beszélnek és rendelést kérnek, hogy miképen oszoljanak el; mert ha háborúra kellene menni a dolognak, nem annyira a hadakozás, mint annak igaz oka az egész világra legfőbb és legfontosabb.* S elbeszélik, hogy a király biztosainak «ultimarie és cathegorice» kijelentették, mikép abban az esetben, ha a nehézségekre nézve a fejedelem kívánsága szerint nem engednek, ez visszahívja őket, non abrupto tamen tractatu; mire azok megígérték, hogy nemcsak irnak ő felségének, de magok közül futárt küldenek hozzája; s jó reménységök vagyon mindenek teljesítésére, valami csak az okmányban gyökerezik. Két hetet szeretnének e végre kapni, hogy addig Rákóczy ne szakítsa meg az egyezkedést a felség méltóságának megvetésével, a mi talán okot szolgáltatna a háború megindítására.* A királynak és fejedelemnek azonban, úgy látszik, egyfelől a harminczéves háború kilátástalan ingadozása, másfelől a hazai közhangulat kiszámíthatatlan forrongása miatt egyre több kedve és szüksége lőn a békére. S magok immár ahhoz jobban ragaszkodtak, mint a biztosok. Ferdinánd nemcsak meghajolt a fejedelem föltétlen kívánságának, de Lippay Györgyöt, Nádasdy Ferenczet, Wesselényi Ferenczet és Pálffy Pált komolyan megintette, hogy a békességnek útjába ne álljanak; az országgyűlést nemcsak összehívni megígérte, de augusztus végére megtartani is elhatározta. Rákóczy viszont meghagyta küldötteinek, hogy úgy oszoljanak el, mikép elválásuk ne a tárgyalás végleges megszakításának, csak elhalasztásának tessék; hogy a miben eddig megegyeztek, foglalják irásba és hajtsák végre; hogy a többi dolog vagy az országgyűlésre, vagy a tárgyalások folytatására maradjon, hogy az ideig a királyi biztosok Eperjesen, magok Kassán tartózkodjanak; a mivel azonban nem igen fogja őket terhelni, mert a gyűlésre is fel kell közűlök némelyeknek érkezni.* A szállingó hírek szerint a fejedelmet a király ellenségei váltig biztatták, ismételve felszólították, hogy szövetkezzék újolag velök: de az országgyűlés magatartásáig és elhatározásáig várni akart. Jelszava volt: békülni a linczi pontok értelmében, ha lehet, de megkísérleni a szerencsét, fölvenni a fegyvert, ha kell.*
ZSILINSZKY MIHÁLY: A linczi békekötés. Budapest, 1890. 330. l.
SZILÁGYI SÁNDOR: A linczi béke okirattára Budapest, 1885. 483. l.
SZILÁGYI SÁNDOR: A linczi béke okirattára. Budapest, 1885. 484. l.
SZILÁGYI SÁNDOR: A linczi béke okirattára. Budapest, 1885. 488–489. ll.
ZSILINSZKY MIHÁLY: A linczi békekötés. Budapest, 1890. 324–325. ll.
62. PÁLFFY PÁL.
Wiedemann egykorú metszete után.
)
Pozsony látképe Merian Topographiajából vétetett.
Ime, az egész idő, a békekötés megállapításától az országgyűlés összeüléséig, a zaklató bizonytalanságok és fenyegető kétségek nyugtalanságai és keserűségei közt folyt: a karok és rendek azért gyülekeztek oly izgalmas érdeklődéssel augusztus utolsó napjain Pozsonyba. S mint valami ellenséges tábor diadalra sóvár és ütközetre kész csapatai, szivökben azzal az eltökéléssel, hogy veszedelemtől verdesett vallásukat a maguk külön igaza szerint megmentik és kiküzdik, – néztek egymással farkas-szemet vezéreik alatt. Katholikus félen Lippay, a nyakas és hatalmas prímás a vezér, ki még egyszer, a mikor a király csillapító és megintő követe nála járt, megüzente urának, hogy inkább százszor meghal, semhogy egyházmegyéje területén a maga lelkészeinek elűzésébe és a protestáns papok visszahelyezésébe beleegyezzék; a felség a kötés értelmében és hatalmánál fogva biztosaival az elfoglalt templomokat átadhatja: de ő elődeinek példája szerint tiltakozni fog.* S mellette sorakoztak a főpapok, prépostok, apátok, konventi és káptalani követek, kik szinte teljes számmal felgyűltek, ötvenen felűl; aztán a világi urak, zászlósok, tanácsosok, grófok és bárók, táblai bírák és követek egész seregestül, kik uralkodó többségükkel ennek a gyűlésnek a katholikus jelleget biztosítják. Protestáns részen mindenki Rákóczy Györgyöt tekinti vezérnek, kinek biztosai: Chernell György, Klobusiczky András, Szemere Pál, bámulatos ügyességgel fáradoztak a béke sikerén, noha a protestantismus képviselői már elenyésző kisebbségben vannak. A katholicismus visszahatása és hódítása, mely II. Ferdinánd idejében Pázmány vezetése alatt ellenállhatatlanúl haladt, diadalútjának szinte már végére ért a Nádasdyak, Perényiek, Thurzók, Széchyek, Homonnai Drugethek, Balassák, s annyi más előkelő és nagy család, visszatértek a régi vallás kebelébe, s a földesúri jog czímén elfoglalták a templomokat, elűzték a papokat, s a magok felekezetébe kényszerítették a jobbágyokat, akár erőszakosan, mint Zrínyi György, akár szép szerével, mint Nádasdy Ferencz, a ki legalább megkérdezte őket.* S ebbe a rohamos változásba nemcsak a vallási, de a politikai indítékok is bele játszottak, bár a toborzás és harczolás a régi hit visszaállításának lobogója alatt folyt; mert általában, bár nem kivétel nélkül, a katholikusok a Habsburg-királyoknak, a protestánsok az erdélyi fejedelmeknek pártjaként szervezkedtek és szerepeltek. S ily módon az egyházi és világi érdekek még élesebb ütközőkbe kerültek; a katholicismus egyfelől mint vallás gátat akar vala vetni a protestantismus nagy terjeszkedésének, sőt vissza akarja foglalni az elvesztett tért, melynek birtokosait jogtalan bitorlóknak, tanait hamisaknak hirdeti;* másfelől mint párt korlátot akar vala vonni az erdélyi fejedelmek magyarországi uralmának, sőt helyre akarja állítani az ő kiszorításukkal és a török elűzésével a felségi hatalomnak és az ország területének egységét. Lippay egyenesen azt ajánlja, hogy III. Ferdinánd a linczi béke helyett kösse meg a német birodalmi békét, birja szövetségre a pápát, a franczia királyt, az olasz és más fejedelmeket és úgy verje le Rákóczy Györgyöt.* Katholikus félen a vallás visszaállítása, az ország egysége s a török kiverése, protestáns részen a lelkiismereti szabadság biztosítása, az alkotmány fentartása és a nemzeti függetlenség oltalmazása, – egyiránt magasztos czélok szolgálnak vala jelszókul: de a katholicismus immár a maga megújhodásának lendülő erejével és hatalmi eszközeinek befolyásával a Bocskay, Bethlen és Rákóczy diadalainak ellenére elborította szinte az egész magyar földet. A főrendek közűl már ezen az országgyűlésen csak néhányan voltak protestánsok, a nevesebbek Nyáry Lajos és Ostrovith Pál, a megyék és városok küldöttei közűl pedig a jelesebbek: Bartakovics Gáspár honti, Emődy György és Török Zsigmond barsi, Dőry István gömöri, Mednyánszky Jónás trencsényi, Zákány András borsodi, Barna György és Hamvai Péter abaúji, Máriássy János szepesi, Szirmay Péter zempléni és Fejérpataky Kristóf ugocsai, Vitnyédy István soproni és Soporni Miklós kassai követek. S ha mégis bizalommal és reménységgel néztek a tárgyalások elébe és hittek a béke beczikkelyezésében: bizalmok, reménységök, hitök alapja az volt, hogy a nyomasztó kül- és belviszonyok között az egyesség végrehajtásának szükségében és a királyi szó kötelező voltában a világi katholikusok nagy része sem kételkedett. A prímáshoz föltétlenűl csak kevesen csatlakoztak: Csáky László, Révay Ferencz, Majthényi Mihály, Balassa Ferencz, Viczay Ádám és mások: a nagy részök csak föltételesen csoportosult körűlötte. Véle mentek, a meddig a béke meghiúsítása nélkül mehettek, mint Pálffy Pál, az országbiró, a Draskovichok: János bán és Gáspár gróf, a Zrínyiek: Miklós és Péter, meg a többiek. Szivökben ők is ép oly szívós ragaszkodással csüngtek a katholicismuson, ennek minden jogain és kiváltságain: de elég belátással és eszélylyel birtak az egyházat megkülönböztetni a papságtól. Az ő szemökben Magyarország első tekintélye a király volt; s a felség kívánságának és a haza szükségének meghódoltak.
ZSILINSZKY MIHÁLY: A linczi békekötés és az 1647-iki vallásügyi törvények története. Budapest, 1890. 318. l.
SZILÁGYI SÁNDOR: A linczi béke okirattára. Budapest, 1885. 463–466. lapokon.
SALAMON FERENCZ: Magyarország a török hódítás korában. Budapest, 1886. 380–381. ll.
ZSILINSZKY MIHÁLY: A linczi békekötés. Budapest, 1890. 319. l.
64. A KIRÁLYI VÁR POZSONYBAN.
Cserna Károly rajza.
65. OSTROSICH PÁL.
Wiedemann egykorú metszete után.
A király szeptember 11-én fényes pompával vonúlt be a pozsonyi várba, német tanácsosai és a fogadó rendek kíséretében. Békülékenysége mindjárt kitetszett, a mikor 13-án az erdélyi fejedelem követeit különös kegyelemmel fogadta; még inkább, a mikor 22-én a többség óhajára a nádor-választás előtt a királyi előterjesztéseket kiadta. Felhívta a karokat és rendeket, az ország szomorú helyzetére és a béke helyreállításán fáradozó atyai jó indulatára való utalással, hogy minden versengést mellőzvén, a haza nyugalmáról és megmaradásáról gondoskodjanak.* De a mint ezek az országházba felgyűltek, azonnal kitört az egyenetlenség. Rákóczy követei ünnepélyesen benyújtották uroknak a nemzethez szóló iratát; Lippay átvette: de felolvasni minden sürgetésre sem engedte. S ingerülten oszoltak el. Majd a nádor-választás kérdése keltett izgalmat. A protestáns felvidék küldöttei a fejedelem követeivel együtt előbb a béke-okmány beczikkelyezését, aztán a nádor-választás megejtését sürgették fölvenni, mint 1608-ban történt: de a katholikus többség kérelmök elvetésével szeptember 25-én a nádor-választáshoz látott, s megválasztotta gróf Draskovich Jánost, ki bánsága alatt elismert vitézségével és okos kormányzásával Horvátországon nagy érdemeket szerzett.* Kifogást emeltek ellene, hogy nem magyar, mert Magyarországon nincs birtoka; holott a Draskovichok ép oly jó magyarok, mint jó horvátok voltak. S már György, a kalocsai biboros érsek a Lirinay Vincze Igen Zép kenywével és a Lactantius munkáinak átültetésével gazdagította a magyar irodalmat;* János, a nádor apja, Az feiedelmek óráiának* és maga a nádor egy imádságos könyvnek fordításával mutatta meg hódolatát a nemzeti nyelv iránt;* rend szerint magyar családokba házasodtak és magyarúl leveleztek.* A király a kifogás elhárítására az új nádornak adta a roppant német-óvári uradalmat zálogba 200,000 forintért tíz esztendőre, a mivel magyar birtokossá lett. S felhozták ellene, hogy a fölemelést helyette inkább az országbiró érdemelte volna meg: de Pálffy Pál maga szavazott elsőnek reája. A kifogás és akadékoskodás abból származott, mert Draskovich János a legbuzgóbb katholikus volt, a ki feleségét, a hatalmas Thurzó Györgynek leányát, a maga hitére térítette; s a ki később, a templomok visszaadásának vitatása alatt, kardja markolatára ütött, s a horvát követek zajos helyeslése közt mindazoknak örökös ellenségeskedést esküdött, kik a katholikus vallás elnyomására törekszenek.* Az izgalom azonban indulatos és keserű gyűlölségbe, a mint ez a kardcsörgetés is mutatja, csak a nádor-választás után csapott. A protestánsok ismét a béke-okmány megerősítését követelték, a katholikusok viszont az országos sérelmek orvoslását kívánták: két álló napig oly viharosan vitatkoztak, hogy a kiegyenlítés, sőt közeledés lehetetlennek bizonyúlt. A nyilvános ülések ennélfogva megszűntek: de a magános értekezletek és csoportos tömörülések szenvedélyesen folytak, s a meggyőzés és versengés tüzében a vélemények és szenvedélyek erősen izzottak. A király végre október 1-én beleszólt a siralmas harczba, két német tanácsosa, Khevenhüller és Prickelmeier által a béke-okmányt az országházba küldötte, egyenesen azzal a felhívással: hogy igtassák törvénybe. De Lippay a papság és néhány világi főúr nevében ellene mondott az egész kötésnek, a mennyiben a vallás ügyét érdekli és a katholicismusra sérelmes. S újolag az országos bajok összeírását és orvoslását sürgette; majd aztán ezek végeztével szólhatnak a beczikkelyezéshez. A prímás ily módon, az elodázás örve alatt, akarta a békességet konokul megrontani és a háborút felszítani: de a katholikus többség ezen a határon elvált tőle és 4-én kijelentette, hogy a beczikkelyezés előtt más kérdéshez nyúlni nem fog. S ehhez az elhatározásához ép oly állhatatosan ragaszkodott, mint a papság a maga türelmetlenségéhez, minél fogva a tárgyalás megakadt; úgy hogy Ferdinánd az erdélyi fejedelem követeinek kérésére Khevenhüller és Prickelmaier által október 9-én ismételve megintette az országgyűlést, hogy a béke-okmányt haladéktalanúl czikkelyezze be.* Tiszteletlenség nélkül tovább ellenkezni nem lehetett: a tanácsosok eltávozása után Lippay mégis a papság és nehány világi társa nevében ünnepélyesen ellene mondott a békeokmánynak, mint a mely a katholikus vallásra sérelmes. Tiltakozására egyszerre felzúgott a megütközés és felháborodás: maga az országbíró, Pálffy Pál, haragosan kikelt a papság emez eljárása ellen, s hazafias figyelmeztetéssel utalt veszedelmes következményeire. A főrendek többsége osztozott méltatlankodó elitélésében; egyedűl Csáky László kísértette meg Lippay védelmére és támogatására felszólalni: de szava a zajban elveszett. A karok között még élesebben viharzott a megütközés. S megeredtek a két ház között a hosszas és kínos üzenetváltások az ellenmondás visszavonása felett: de a papság s néhány világi társa sötét arczczal és engesztelhetetlen szívvel megmaradt állásában; utoljára is a béke beczikkelyezése október 22-én a király határozott akaratára és elrendelésére történt meg, azzal a záradékkal, hogy a királyi okmány teljes épségben az összes rendek által elfogadandó, megerősítendő és törvénybe igtatandó, minek a papság és némely világi katholikusok ellenmondása ellene nem állhat, sőt az örökre érvénytelennek veendő.*
ZSILINSZKY MIHÁLY: A linczi békekötés. Budapest, 1890. 239–241. ll.
NAGY IVÁN: Magyarország családai. III. k. Pest, 1858. 392. l.
DRASKOVICH GYÖRGY: Igen Zep kenyw, az Kezenseges Igaz kereztyen hytnek regysege, es Igassaga mellet, mynden Eretneksegnek Wysaghy ellen. Mellyet az Lirinay Vincze, ennek elewte Ezewr eztendewuel zewrzet. Bechben nyomtatot az fewlseges Romay Chyazarnak es Magyar Orszagy es Cseh Orzaghy Kyralnak etc. engedelmebewl. 1561. – SZABÓ KÁROLY: Régi Magyar Könyvtár. Budapest, 1879. 21. l.
DRASKOVICH JÁNOS: Horologii Principum, Az az, Az Feiedelmek Oraianak, Masodik Keonyve. Elsoebe Az boecsuelletes Gvevara Antaltol, Accitaniai Puespoektuel, az Eotoedik Caroly Csaszarnak Tanacsatul, Uduari Prćdicatoratul, es Historicusatul Spaniol nyeluen irattatot. Mostan pedigh Az Tekintetes es Nagysagos DRASKOVITH JANOS, az Hatalmas masodik Rudolphus Romai Csaszarnak etc. Magyar orszagban foe Tarnok mestere Tanacsa es komornikia altal, uyonnan Magyar nyelvre fordittatot. Melybe szep es gyoenoeruseghes Historiak es annak foeloette ieles tanusagok, ekes intesek foglaltatnak, mikeppen kellessek az Feiedelmeknek, es foe Vraknak az szent Hazassagba, es az oe magzattyoknak, fel nevelesekben magokat viselniek. Graz, 1610. SZABÓ KÁROLY: Régi Magyar Könyvtár. Budapest, 1879. 192. l.
SZALAY LÁSZLÓ: Magyarország Története. V. k. Pest, 1865. 4. l.
NAGY IVÁN: Magyarország családai. III. Pest, 1858. 391–392. ll. SZILÁGYI SÁNDOR: Történelmi Tár. 1893. 342., 441., 631. ll. THALY KÁLMÁN: Századok. VII. Budapest, 1873. 575–576. ll.
SZALAY LÁSZLÓ: Magyarország Története. V. kötet. Pest, 1865. 5. l.
ZSILINSZKY MIHÁLY: A linczi béke kötés. Budapest, 1890. 343–344. ll.
ZSILINSZKY MIHÁLY: A linczi béke kötés. Budapest, 1890. 345–347. ll.
66. GRÓF CSÁKY LÁSZLÓ.
Wiedemann egykorú metszete után.
ZRÍNYI PÉTER.
Ernst Lajos úr gyűjteményéből.
A béke beczikkelyezésével még a békesség helyre nem állt. Az elfoglalt templomok visszaadásának vitája meg-megújuló panaszok és sérelmek, fellobbanások és összecsapások között hónapokig elhúzódott. A protestánsok 400 templomot követeltek, a katholikusok 20-at is sokaltak, nehogy a kutyák eltávolításával a juhnyáj is elszéledjen: Lippay kutyák alatt a lelkészeket értette, kiknek hivatása és kötelessége a híveket megőrizni.* A király annyi folyamodás és tanácskozás után február 10-én 90-ben állapította meg számukat: a protestánsok és katholikusok további kéréseire hajthatatlan maradt, s márczius elején visszatért Bécsbe. Az országgyűlés a végrehajtásra kiküldötte a maga biztosait, de minden vonalon folytonos nehézségbe ütköztek: hol a plébános állott ellent, hol a birtokos emelt óvást földesúri jogánál fogva, sőt a biztosok a saját jószágaikon magok is tiltakoztak egymás ellen. A mit a protestánsok ebben a nehéz küzdelemben elértek: azt a Rákóczy diadalán és a békekötés erősségén kívül csekély számuk mellett csak a király jóakaratának és a katholikus többség politikai eszélyének köszönhették. A hozott törvények kimondották, hogy azon jobbágyközségeknek, melyek ezentúl is árván maradnának, szabadságokban áll új templomokat, lelkészi lakokat és iskolákat építeni, mi végett a földesurak három hónap alatt adómentes telket tartoznak rendelkezésökre bocsátani, hogy a protestáns parasztok nem kötelesek a katholikus papoknak fizetni és viszont, hogy a vallási béke zavarói, a harangozás és temetkezés háborítói birsággal lakoljanak; aztán szabályozták az egyházi biróságok hatáskörét, a végek védelmezését, a városi nemesek jogi állását és a tőkék kamatlábát. A karok és rendek mindannyian csak egyszer értettek újolag egyet, a mikor Ferdinánd óhajtását mellőzve, fiát ifjabb királyul kérték magoknak és június 14-én nagy ünnepélyességgel megkoronázták, miután IV. Ferdinánd az apja és nagyapja hitlevelére megesküdött. Másnap, a törvények kihirdetésével a tíz hónapos országgyűlés véget ért.*
Ugyanaz, ugyanott. 302. l.
SZALAY LÁSZLÓ: Magyarország Története. V. kötet. Pest, 1865. 7. l.
Zrínyi Miklós nem játszott benne emlékezetes szerepet. Neve nem fordúl elő sem a szóvivők, sem a foglalók között. A Muraköz vallásos ügyét édes atyja alaposan eligazította, ott már rendezni való nem akadt. Öcscse feltűnt; – nem a tanácskozásban, hanem a király környezetében. A mint egy versen Ferdinánd szórakozásul vadászgatott, Ráttkay szerint vele volt Zrínyi Péter is, korára még ifjú, szivére férfi, erejére Hercules. Valami hét éves vadkan bukkant elő, Péter gróf a király parancsára kivont karddal azonnal űzőbe vette, s egyetlen rettenetes csapással leterítette és homlokát ketté hasította, úgy hogy az állat agyveleje szétfröcscsent a földön. A király csodálkozva elvette tőle a kardot és megcsóválta a levegőben: de aztán visszaadta, hogy nem az ő kezébe való.*
RÁTTKAY GYÖRGY: Memoria Regum et Banorum. Bécs, 1772. 216. l.
Miklós mindamellett szemlélődő állásában is ez országgyűlés áldatlan viszongásaiból oly benyomásokat vehetett, melyek államférfiúi fejlődésére, gondolkozásának elfogulatlanabb és meggyőződésének függetlenebb fordulatára hathattak; épen azért jelenléte ezen a gyűlésen felette fontos és nevezetes mozzanat életében. Lippay erőszakossága a haza rovására, tiszteletlensége a királylyal szemközt – lehűtötte rajongását és élesítette belátását. Vallásossága nem veszített, mert hite a szive mélyében gyökerezett; de az egyházról, főkép az egyháziakról ezentúl tárgyiasabban ítélt. Lelkében a haza eszménye az egyház eszménye fölé emelkedett s egész fényével felragyogott. Legalább alig csalódunk, ha azt állítjuk, hogy ez országgyűlés benyomásai alatt törölte ki hazatértekor a Szigeti Veszedelemből az érsek érdemeiről szóló két vers-szakaszt; s állíthatjuk annyival inkább, mert Zrínyi Miklós az 1649-iki gyűlésen nem volt jelen.*
ZSILINSZKY MIHÁLY: A magyar országgyűlések vallásügyi tárgyalásai a reformatiótól kezdve. III. kötet. Budapest, 1893. 17. lapja szerint Zrínyi Miklós helyett ott Budor Gáspár és Lipicz Márton voltak jelen.
Így maradt el a Lippay erőszakossága és tiszteletlensége következtében a reménybeli bíborosi kalap, bár a prímás már a czímerébe bevésette,* így a költő magasztalása, noha már epopeiájába beírta.*
TÖRÖK JÁNOS: Magyarország prímásai. Pest, 1859. II. R. 363. lapja szerint az esztergomi főegyház könyvtárában számtalan egyes nagybecsű darabok vannak még régi, eredeti bekötésekben, a táblákon az adományozó érsekek czímerével, így a Lippayéval is. «A paizsban – úgymond – egy koronával födött oszlopon ágaskodik mindkét oldalról egy-egy koronás oroszlány; az oszloppal az erős léleket, a jellem-szilárdságot (fortitudo animi), az oroszlányokkal pedig a vitézséget jelképezvén (generositas). A czímer-paizst a bíbornoki kalap fedi bogláros zsinórokkal, két oldalról a patriarchalis kereszt és a püspöki pálcza, fölötte egy lebegő szalagban: Lippai. A(rchiepiscopus).» De soha bíborossá azután sem lett.
Az Adriai Tenger Syrenája tisztázatában, a XIV. ének elején, a mint a fényképi hasonmása mutatja.
Zrínyi odahaza pihent a harczban, mert a török egyelőre megcsöndesedett; a bécsi hadi tanácstól pedig még a tavalyi márcziusban oly utasítást kapott, hogy szorosan tartsa meg a békét,* s csupán akkor védelmezze magát, ha a pogány az ő jószágain rabolna; de nem pihent a harcz tanulmányában, mert mindenkor abban a meggyőződésben volt, hogy az eszes ember idejének, bármi rövid a mit átél, hasznát veheti; s még akkor is marad neki a maga számára az időbűl.* Belemélyed a történet olvasásába, mint bizonyosan eddig is nem egyszer, mert még fiatalon, a mikor forrt benne a vér az ifjúságtól,* tapasztalásból belátta, hogy a hadviselő embernek jól meg kell mindent gondolni, a mi az ő idejében történik vagy előtte történt, mily okos vagy vitéz az ő ellensége, hisz az elmúltakból tehet ítéletet a jövendőkről. Jó a történetét olvasni, mert valami történt ezen a világon, mind meg van írva, soha immár oly dolog nem történhetik, hogy máskor meg ne történt volna. A mint Salamon mondja: nincs semmi új a nap alatt; senki sem állíthatja: ime, ez újság, mert már megesett ama századokban, melyek előttünk voltak. Az a boldog és bölcs, a ki a más ember kárán tanúl, és nem a magáén.* Még fiatalon, a mikor forrt benne a vér az ifjúságtól, tapasztalásból beismerte, hogy ez a vitéz nemzet épen a vitézség elméletében járatlan, pedig mennyi tudomány, mennyi mesterség kell ehhez; más nemzetek könyveket írtak össze róla, de a magyar csak neveti.* Szerencse és véletlen, a mi a háborúban leginkább segíti, nem a maga elméjének igyekezése. Igaz; hogy a merő elmélet sokszor a helyett, hogy az emberből tudóst csinálna, tudatlanná teszi, és a ki kérkedhetik, hogy minden hadi mesterség a fejében van, nem tud annyit cselekedni, mint a ki soha semmit sem hallott felőle; igaz, hogy a történeti példa is félre vezetheti, mert nincs két személy mindenben egymáshoz hasonló, két nap teljesen egymással egyező, mert nincs oly dolog a hadakozásban, melynek két színe ne volna, s példa mind a kettőre elő ne fordulna; XIII. Lajos tűréssel vette meg Rupellát, Nagy Sándor meg maga támasztott lajtorját az aorni várnak, maga ment fel rajta és egyedűl ugrott be, úgy foglalta el; de mégis ítélete szerint az emberi elme mind a vitézi mesterségre, mind más minden dologra sehonnan annyi segítséget nem vehet, mint a tanulásból és történet-olvasásból. A múlt könyvei nem hízelkednek, hanem kis idő alatt megtanítanak a nagy emberek követésére, a nagy veszedelmek elkerülésére. S ha egyebet nem is, azt megnyerheti belőlök az ember, hogy soha sem találhatja oly szerencsétlenség, melynek mássát ne olvasta volna; s nem tébolyodik meg annyira, mint az, a kinek ismeretlen és rája egészen készületlen. Azért Zrínyi elítéli, egyenesen bolondnak mondja azt a magyar példabeszédet, hogy nem jó papírosból hadakozni;* nevezetesen abban a jelentésben, hogy nem jó tanulni és olvasni. S maga ez elveihez képest szabad idejét sokszor tanulással és olvasással tölti, hogy a múlt tanulságaiból, a nagy emberek életéből és a nagy események lefolyásából elmélkedve okuljon és épüljön. Először a magyarok történetét tanulmányozza: BONFINI és ISTVÁNFFY meg-megnyilnak előtte. S a míg bennök elmerűl, rajtok elandalog, kutató szeme kigyúl, lobogó lelke felcsap, mert a magyar vitézek egyik világ szegletétől a másikra, egyik tengertől a másikig vezették ezt a nemzetet és kard élivel csináltak neki békességes megtelepedést. Dicsőségök nem hagyja nyugodni, mert nagy lelkeik árnyai körüllengik és egyre intik; nemcsak nappali elmélkedéseiben, de még éjszakai merengéseiben is elejbe tűnnek, hogy romlott hazánk szolgálatára serkengessék.* S a míg «a világ fogytáig jó hírrel megmaradandó cselekedeteiket» olvasgatja, szíve megtelik nemzeti önérzettel és nemzeti büszkeséggel; tanulságot, bátorságot, dicsőséget hirdetnek azok,* különösen pedig vitézséget és tisztességet, mert a vitézség és tisztesség egymással szövetkezve jár, «hisz az élő Isten, ura mennynek-földnek, a ki a legdicsőségesebb nevei közé téteti azt, Seregeknek istene, úgy akarta az ő véghetetlen bölcseségével és rendelésével, hogy a ki ezen a világon vitézebb, legyen becsületesebb is az emberek között».* S a katonai hivatásnak ebben a nagyzó érzetében, ebben a mindenek fölé emelő tiszteletében áttér a legkatonásabb nemzet, a világhódító római faj történetére, hogy Titus Liviusnak, Sallustius Crispusnak, Maximus Valeriusnak, Quintus Curtiusnak, s kivált az ő három kedvenczének, Cornelius Tacitusnak, Julius Caesarnak és Flavius Vegetiusnak munkáiban a hadakozás művészetét minél alaposabban és rendszeresebben megismerje. S nemcsak magokat ez írókat tanulmányozza át, de könyvtárának bizonysága szerint, régibb és újabb fejtegetőikkel egyetemben. Sőt még a római elbeszélő költők közűl is különösen azokat becsüli nagyra, a kik nemzeti dicsőséget és hadi vitézséget zengnek: Vergiliust, Lucanust és Silius Italicust. Hisz ott a hadi tudomány, – nem, nem, – a hadi művészet, bennök a katonai rendnek és fegyelemnek, a vezéri számításnak és feltalálásnak, a várak vívásának és megvételének, a tábori rendezésnek és elhelyezésnek, a régi tapasztalásból ellesett elveknek és az új viszonyokhoz való alkalmazkodásnak mesteri példáival és bölcs tanításaival.
A császári és királyi hadi levéltárban. Hadi tanács osztálya. 295. k. Az utasítás kelt 1646 márczius 22-én.
RÓNAI HORVÁTH JENŐ: Gróf Zrínyi Miklós hadtudományi munkái. Budapest, 1891. 347. l.
Ugyanaz, ugyanott. 72. l.
Ugyanaz, ugyanott. 256. l.
Ugyanaz, ugyanott. 265. l.
RÓNAI HORVÁTH JENŐ: Gróf Zrínyi Miklós hadtudományi munkái. Budapest, 1891. 196–198. ll.
RÓNAI HORVÁTH JENŐ: Gróf Zrínyi Miklós hadtudományi munkái. Budapest, 891. 74. l.
Ugyanaz, ugyanott. 75. l.
Ugyanaz, ugyanott. 195. l.
Hisz a mint a művészetek megújhodása, a nagy renaissance, az antik eszmék és alakok ihletéséből és fölélesztéséből eredett, s azok átérzésével és követésével hozta létre az emberi szellem legbűvösebb és legfenségesebb alkotásait: úgy a hadakozás tudománya vagy művészete is az antik hősök és példák ismeretével és elismerésével született újra, hogy a vitézi erő legbámulatosabb és legfényesebb példáit szolgáltassa majdan. De a míg ott a természet és élet levegőjének friss áramlása hamar elfútta az utánzás merevítő korlátait és lüktető elevenséget lehellt az újabb és tökélyesebb műszerek segélyével a képbe és szoborba; addig itt a régi nagyok példája a fegyverek haladásának ellenére sokáig csak nyűgöző iskola maradt. Zrínyi Miklós azonban, a mit a vitézség elméletéből tanult, a maga vitézi tapasztalásával őrizte ellen; ennél fogva még fiatalon, a mikor forrt benne a vér az ifjúságtól, bizonyos önállóságra jutott; nemzete történetén, Róma hadviselésén nemcsak lelkesedett: de az emberek, idők, viszonyok és eszközök beszámításával ítélt. S a maga emlékezetére följegyezte észrevételeit és elmélkedéseit; a mint szerényen vallja és hangoztatja, nem azért, mintha valakit tanítani kívánna, hanem a maga mulatságára és okulására.* Aztán nem szorítkozott csupán a magyar és római történelemre, hiszen félszeg bámulat helyett egyenesen vizsgáló czélzat vezeti: hanem kutatásaiban, mint épen a renaissance lángeszű mesterei, a természetet és életet figyeli és elemzi újra meg újra; s a mult idők hősein és eseményein kívül különösen a maga korának nagy emberei és háborús eseményei érdeklik. Elvéhez képest, hogy a hadviselő embernek jól meg kell mindent gondolni, a mi az ő idejében történik vagy előtte történt, válogatott könyvtárában megvan a Mercurió, a negyvenes esztendők ez olasz évkönyve, a folyó idő története:* de megvan ezen kívül az angol és franczia polgári villongások, a belga és flandriai háborúk, a catalóniai és nápolyi zendülések, a német és lusitán harczok leírása, számos egyéb történeti, állambölcseleti, katonai és földrajzi munkával, a negyvenes évek tartamából. A fiatal Zrínyi, mint levente és államférfi, ép oly meglepő belátással, mint a mily buzgó kitartással készül jövő hivatására, a haza szolgálatára; már e tanulmányaiban is fényesen rajzik elénk tehetségének eredeti szárnyverése, vas-szorgalmának lendületes erélye és egyetemes nagy műveltsége. Bár főleg a hadak dolgával, államok sorsával foglalkozik, közben megírja költői alkotásait, melyekkel lángesze legelőször nyilatkozik meg teljes diadallal; a mellett lelke művészi sugalmainak is hódol, nem marad figyelmén kívül sem a Palladio Építészete,* sem a Ferrari Flórája, vagy virágok nevelése.* Általában fejlődésére nézve ép oly érdekes, mint tanulságos könyvtárának ez időbeli gyarapodása. A könyveket annyira szereti, gyűjti, hogy egyre vásárolja; a ki kedveskedni akar neki, könyvvel ajándékozza meg, mint Jóna István, a csáktornyai uradalmak felügyelője, az Istvánffy művével, melyet ő viszont Tapolczay Imre uramtól kapott.* Nem bizonyos, hogy a régibb munkák közűl mennyi az ő szerzeménye, s mennyi az öröklése; de az rendkívül beszédes adat, hogy könyvei ötöd részének megjelenése és alkalmasint meghozatása is a negyvenes évek folyamára esik. A művek tárgya és tanulmányainak anyaga legalább szorosan megegyezik. S a míg a háború tartamára, a mikor a csatamezőn forog, esztendőnként két, legfölebb három munka jut; addig a negyvenes évek második felére, a mikor rend szerint odahaza űl, számok kétszer vagy háromszor nagyobb.* Így e könyvek keltének egyszerű, néma jegyei hangos és dicséretes bizonyságot tesznek, hogy a mikor más fiatalember a léha vigalmakat hajszolja, Zrínyi Miklós a szerelmi élvek és vadászati szórakozások mellett a legkomolyabb és legnemesebb foglalatosságban, az önképzés édes és emelő hevüléseiben izzik. Mert a lángész is csak akkor emelkedhetik igazán magasra, ha a türelmes tanulás és érlelő gondolkozás ad röpülésének lendületet. Az ország legelső leventéje így lesz a nemzet legelső hadi tudósa is. S ezen a nyomon, élete egyéb adatainak összevetésével, könnyen reámutathatunk ifjonti kísérleteire.
RÓNAI HORVÁTH JENŐ: Gróf Zrínyi Miklós hadtudományi munkái. Budapest 1891. 75. l.
GIRI V.: II. Mercurio overo historia de’ correnti tempi. Casale, 1644–1647.
PALLADIO A.: L’architettura divisa in quattro libri. Venetia, 1642.
FERRARII B.: Flora seu de florum cultura. Editio nova. 1646.
A könyv czimlapjának bejegyzése szerint.
Könyvjegyzéke szerint 1640-re esik: LUITPRANDUS: Opera, quć extant. Antwerpen. POMO P.: De Saggi d’historia. Venetia. 1641-re: BIONDI G.: L’historia delle guerre civili d’ Inghliterra tra le due case di Lancastro e Jorc. Venetia. Disciplina universale dell’ arte militare. Venetia. MATTEI P.: Historia d’ Elio Seiano. Agg. la prosperita infelice d’una femina di Catanea Gran Siniscalca de Napoli. Venetia. 1642-re: Baccinata overo Battarella per le Api Barberine. In occasione della Mossa delle armi di N. S. Papa Urbano ottavo contra Parma. BISACCIONI M.: Sensi civili sopra il perfetto capitano. Venetia. CASTRO Ez.: Ignis lambens. Historia medica, prolusio physica. Verona. DAVILA H. C.: Historia delle guerre civili di Francia. Venetia. PALLADIO A.: L’architettura divisa in quattro libri. Venetia. SARDI P.: Discorso sopra la necessita et utilita de l’architettura militare. Venetia. TESAURO EM.: Inscriptiones, elogia et carmina. Romae. 1643-ra: SCAPPI B.: Delle arte del cucinare con mćstro di casa e trinciante di V. Cerio. Venetia. THESAURUS politicorum aphorismorum repetitae lectionis divisus in tres partes. Leodii. 1644-re: CASALIUS I. B.: De veteribus Aegyptorum ritibus. Romć. SIRI V.: Il Mercurio overo, historia de’ correnti tempi. Casale. 1645-re: BENTIVOGLIO GUIDO: Della guerra di Flandria. Venetia. BLAEU W.: Theatrum orbis terrarum. Amsterdam. SIRI V.: Il Mercurio. Casale. SOUSA DE MACEDO A. de Lusitania liberata (anno 1641) ab Castellanorum dominio. London. 1646-ra: FERRARII B.: Flora seu de florum cultura. KIRCHER A.: Ars magna lucis et umbrć. Romć. LOTICHIUS I. P.: Rerum germanicarum sub Mathia et Ferdinandis II. et III. imp. ab a. 1617 ad annum 1643. Frankfurt. SIRI V.: Il Mercurio. Casale. STRADA F.: De bello Belgico. Bononia. SUEGLIARINO che mostra alla Christianita essere gionta l’hora opportuna di moversi contra la potenza Ottomana. Lucerna d’ Helvetia. TORELLI P.: Istravaganze nuovamente sequite nel Christ. regno di Francia overo eccesi del policismo. Colonia. ZICCATA M.: Il consigliere di stato overo raccolta delle considerationi generale intorno al maneggio de publici affari. Venetia. 1647-re: DÖGEN M. Architectura militaris moderna. GIRAFFI A.: Le rivolutioni di Napoli. Venetia. LOPEZ DIEGO: Los nueve libros de los exemplos y virtudes morales de Valerio Maximo. Madrid. SIRI V.: Il Mercurio. Casale. STRADA F.: De Bello Belgico. Roma. TORRE RAPH: Astrolábio di stato da racoglier le vere dimensioni de i sentimenti di Corn. Tacito ne gl’ annali, o sia instrutione. Venetia. 1648-ra: ASSARINO L.: Le rivolutioni di Catalogna. Bologna. BENTIVOGLIO GUIDO: Memoria etc. Venetia. BONINI F. M.: Il Ciro politico, Venetia. GADDIUS JAC.: De scriptoribus non ecclesiasticis, grćcis, latinis, italicis. Florentić. PRIORATO G.: Historia P. III. Venetia. RICCI J.: De bellis Germanicis. Venetia. 1649-re: BLAEU W.: Theatrum novum et magnum urbium Belgić regić. Amsterdam. EARLES I.; Imago Regis Caroli in illis suis ćrumnis et solitudine. Haga. GOTOFREDUS L.: Archontologia cosmica. Frankfurt. LOBKOWITZ C. J.: Sacri Romani Imp. Pax adj. opera omnia Caramuelis. Viennae. ZICCATA Muzio: Il perfetto ambasciatore. Opera politicohistorica. Venetia. ZUCCHI N.: Nova de machinis philosophia. Romć.
Még a negyvenes évek elején, a mikor a svéd seregek és a Rákóczy-hadak ellen toborz és csatározik, a mindennapi élet követelésénél fogva szüksége van a maga horvátjainak szervezésére, fegyelmezésére, katonai rendjére; s ebből az időből csakugyan egész csomó vezérfonal található könyvtárában:* de ennek a czélnak mégis elegendőkép megfeleltek az olyan czikkelyek, a milyeket Báthory István* lengyel király, Bocskay István* fejedelem főrendje, s Esterházy Miklós* nádor kibocsátottak. Zrínyi Miklós számos ily szabályzatot ismerhetett és bizonyosan ismert, s az alkalmast könnyű volt a maga népéhez szabnia. 1646 januárjában azonban, a mint említettük, a király kinevezi tábormesternek,* s állása fontos kötelmeinél, nagyravágya nemes ösztöneinél fogva valószínűleg még az országgyűlés előtt, de rendszeresen már az után, tüzetes katonai tanulmányokba ereszkedik. Hiszen a tábormester a tábor minden elemével, a csapatok minden fegyveres és nemfegyveres népével közvetlenűl érintkezik, ennélfogva hivatásukat, kötelességüket, szerepüket, helyöket ismerni kénytelen, hogy felőlük gyorsan, erélyesen, szabatosan, szakértelemmel intézkedhessék. Alatta állnak, a mint Zrínyi maga írja, a műszaki és hadmérnöki katonák, utászok, hidászok, mesteremberek; ásó, kapa, egyéb ahhoz tartozó eszköz, hordó, szerszámok és szekerek, minden szállásosztók, kikkel előre menve a tábort lerajzolja és kiosztja, éjszaka az őrségeket eljárja, az aprólék, nem főbenjáró pereket igazítja. Harcz idején pedig mindenkor a tábor őrizetére és gondviselésére marad.*
BRANCACCIO F.: Carichi militari. MELZO L.: Regole militari. BASTA G.: Il Mastro di Campo Generale. VALDES I.: Specchio et disciplina militare. GALLUCCI P.: Discorso intorno al formare un esquadrone. BASTA G.: Il Governo della Cavalleria leggiera. COLOMBINA G.: Origino dell’ arte militare CERVELLINO E.: Militar disciplina. SCIABAN: Il bombardiero Veneto. OSIMO G. F.: Regole di Squadroni di Fanteria. PICCININO FR.: Modo di Formare Squadroni. CHINCHERNI A.: Lo Scolare bombardiere. SARDI P.: II Capo de’ bombardieri. BISACCIONI M.: Sensi civili sopra il perfetto Capitano.
RÓNAI HORVÁTH JENŐ: Hadtörténelmi Közlemények. III. évfolyam. Budapest, 1890. 667. l.
Ugyanaz, ugyanott. 115. l.
Ugyanaz, ugyanott. VII. évfolyam. 1894. 407. l.
A császári és királyi hadi levéltárban. Eredeti fogalmazvány 1293. sz. a.
RÓNAI HORVÁTH JENŐ: Gróf Zrínyi Miklós hadtudományi munkái, Budapest, 1891. 371. l.
67. BASTA GYÖRGY.
68. BASTA MUNKÁJÁNAK CZÍMKÉPE.*
Básta munkájának «Il Mastro di campo generale» czímképét az 1625-iki milánói kiadás után adtuk.
Zrínyi ez állás megjelölésére a maga Tábori Kis Tractájában két kifejezést használ: főtábor- vagy főstrázsamester. De a főtábormester (Il Mastro di Campo Generale – General-Feldmarschall,) azon idő szerint helyettes fővezér hiányában a hadsereg második személye, a ki csak a Generalissimusra hallgat, kívüle mindenkinek parancsol; úgy a lovasság és gyalogság generálisának az elszállásolás és menetelés, az őrségek és őrszemek, meg a csatabeli helyök tekintetében, mint a tűzérség generálisának az elszállásolásra és menetelésre, meg mindama szerekre nézve, melyek a tábor védelmére szükségesek; a Generalissimus távollétében vagy más véletlen alkalmakkor a hadsereget igazgatja s a csatát vezeti, a míg a fejedelem máskép nem rendelkezik; a mellett a Generalissimuson kívül egyedűl ő ítélhet valakit halálra, s ítélete ellen nincs felebbezés;* míg Zrínyi a főtábor- vagy főstrázsamester előtt sorolja föl nemcsak a fővezért és helyettesét, de a lovasság, gyalogság és tűzérség generálisát is; s az ő főtábor- vagy főstrázsamestere harcz idején mindenkor a tábor őrizetére marad és csak az aprólék, nem főbenjáró pereket igazíthatja.* A főstrázsamester viszont az Obristwachtmeister (Il Sergente maggiore), a ki hivatalára nézve az ezredes és alezredes után következik valamely ezredben. De azon idő szerint, a XVII. század első felében, mind a katonai czímek, mind az állások a magok jogai és kötelességei tekintetében országok, hadseregek, sőt nem ritkán személyek szerint el-eltértek. BASTA GYÖRGY beszéli, hogy a lovasság főhadbiztosának (Il Commissario Generale della Cavalleria) hivatala valami negyven évvel azelőtt keletkezett, a mikor Don Ferrante Gonzaga volt a milanói állam főkapitánya; még pedig oly módon, hogy Milanóban hivatal létezett a zászlóaljak állami elszállásolására, irásbeli megbízásokat adva mind a kapitányoknak, mind a községeknek; e megbízásoktól vagy Commissióktól kapta a Commissario-Generale a maga nevét. Don Ferrante Gonzaga Croccianóra, a lovasság parancsnokára bízta a jogot szállásokat osztani és szállásokat bontani, a ki később is megtartotta a czímet, noha a béke idején a hivatal visszaszállt az állam biztosára. A fiatal Marchese di Pescara generalissága alatt, 1603-ban, a Commissario Generalénak, czíme változása nélkül, hatásköre terjeszkedett: nevezetesen parancsolt a kapitányoknak, rendelkezett a zászlóaljak névjegyzékével, toborzott a szemlehelyeken, megvolt a joga felfogadni vagy elbocsátani bárkit, a kinek fegyvere, lova, vagy egyéb készlete hiányzott; aztán a szállások megválasztásában és kiosztásában teljes hatalommal birt. De már a negyedik Commissario Generale, Medina, korában két zászlóalji kapitány, Mendozza és Del Monte magához ragadta a hatalmat, és az egyik a spanyol, a másik az olasz lovasságnak parancsolt; míg a következő, Antonio d’Olivera, teljesen visszaállította a hivatal tekintélyét. Így szállott az Basta Györgyre, mint a hatodik Commissario Generaléra, ki ellen a kapitányok megkísértették rezgelődni: de a Pármai herczeg kijelentette, hogy a Commissario Generale a harmadik személy a lovasságban; s mivel akkor sem a németalföldi, sem a franczia háborúban az utolsó négy esztendő alatt a lovasságnak sem generalisa, sem generalis-helyettese (non vi essendo Generale, nč Luocotenente Generale della Cavalleria) nem volt: ő mindenben úgy intézkedett, mintha a lovasság generalisa lett volna.* Igaz ugyan Basta szerint, hogy a hadseregnek a főtábormester választja meg és osztja ki a szállásokat: de itt a hadsereg többi részein kívűl csak a lovasságról van szó, a hol a jó rend érdekében szintén kell oly hivatalnak lennie, mely az egyes tagokat helyökre igazítsa; s ha példáúl a Commissario Generale a kijelölt helylyel bármi észszerű okból nem volna megelégedve, joga és kötelessége tiltakozás mellett a főtábormestertől más helyet kérni, a rossz következményekért reá hárítva a felelősséget.* S Rónai Horváth Jenő a General-Lieutenant értelmezésében beszéli, hogy ezzel a czímmel a XVI. század végén találkozunk először, a császár kiváló bizalma jeléűl a legmagasabb állású tábornokának adta az eddigi General-Feld-Oberst mellé; s a General-Lieutenant ez időtől fogva a XVII. század végeig rendesen a legmagasabb katonai fokozatot jelentette; s viselője nem a fővezér, hanem a császár helyettese volt, a hadsereg kijelölt, háború kitörésekor pedig valóságos fővezére. A harminczéves háború idején keletkezett a Generalissimus czíme, melyet akkor Wallenstein és Tilly, a XVIII. század elején Savoyai Jenő, s a nagy franczia háborúk idején Károly főherczeg viselt. Wallenstein szereplése korában a General-Lieutenant czíme megszűnt, mivel a Generalissimus az ő hatalmát is egyesítette magában; mihelyt azonban Wallenstein a cselekvés színteréről lelépett, Gallas személyében ismét életre kelt. Mikor Lipót-Vilmos főherczeg 1647-ben a General-Lieutenant hatáskörét meghaladó teljhatalommal birt, Gallast nem czímezték többé General-Lieutenantnak, hanem csak tábornagynak; mikor pedig a főherczeg megbizatását letette, ismét General-Lieutenantnak nevezték. A Generalissimus és General-Lieutenant között Rónai Horváth Jenő szerint még ebben az időben, mint később a Savoya Jenő és Károly főherczeg korában, a különbség abban állt, hogy a General-Lieutenant, bár a császárral közvetlenűl is érintkezhetett, az udvari hadi tanácsnak felelősséggel tartozott; míg a Generalissimus ettől teljesen független volt, s tetteiről csak a legfelsőbb hadúrnak számolt.* Ám ez csak az állás fejlődésének hullámzása, mert a Basta és Zrínyi bizonysága szerint a generalisnak helyettese volt. Zrínyi Tábori Kis Tractájában a főgenerális mellett ott a vicegenerális, a fővezér mellett a helyettese, kinek a fő távollétében azon hatalma van; de jelenlétében szintén úgy függ tőle, mint a leghitványabb muskatéros.* Ez a vice-generalis a General-Lieutenant, mint a hogy a főkapitány helyettese nála az ő Lieutenantja vagy vicéje.* S Basta, ki a könnyű lovasság igazgatásáról és a főtábormester tisztéről egy-egy kis könyvet írt, abban a Generale mellett emlegeti a Luocotenente Generalét (General-Lieutenant);* és ebben a Generalissimo mellett hasonlókép a Luogotenente Generaléról beszél.* Részletesen kifejti, hogy a főtábormester felett egyedűl a Generalissimus áll, mert sok háborúban, különösen Flandriában nincs Luogotenente Generale (General-Lieutenant); talán abból a dicséretes elhatározásból, hogy az egyenetlenségeket kikerüljék, melyek az illetékességre nézve könynyen támadhatnának két szinte egyenlő állású személy között, minő a fővezér-helyettes és főtábormester; s nem szülnének a hadi műveletekben kétségtelenűl egyebet a sok kárnál és bizonyos romlásnál, ha egymás rendelkezéseit kereszteznék vagy akadályoznák.* Természetes azért, hogy a Generalissimus hatalma a helyettes generális hatáskörét egyesítette magában, hiszen ha volt is, a fő jelenlétében úgy függött tőle, mint a leghitványabb muskatéros; természetes viszont, hogy a Generalissimus távollétében vagy épen hiányában a General-Lieutenant volt mindig a fővezér; de Basta és Zrínyi nyilván tanúskodik, hogy azon idő szerint, a XVII. század első felében, ha van is General-Lieutenant, a ki a császár helyettese, hasonlókép van olyan is, a ki a fővezér helyettese; mert a mikor Generalissimus működik, a General-Lieutenant ezt képviseli; a mikor pedig Generalissimus nincs, a legfelsőbb hadurat ő helyettesíti: rend szerint ilyenkor háramlik reá mind ama bizalom és megtisztelés, melyben a császár a fővezért szokta részesíteni, mind ama joggal és kötelességgel, mely ezt megilleti. De a mint Basta bizonyítja, sok háborúban, főként az illetékesség összeütközésének kikerülése végett, a General-Lieutenant hiányzik.
GIORGIO BASTA, CONTE d’ HUST: Il Mastro di Campo Generale. Milano, 1625. 2–3., 12. ll.
RÓNAI HORVÁTH JENŐ: Gróf Zrínyi Miklós hadtudományi munkái. Budapest. 1891. 371. l.
GIORGIO BASTA: Il Governo della Cavalleria leggiera. Trattato originale, utile a soldati, giovevole a guerrieri, e fruttuoso a capitani, et curioso a tutti. Milano, 1625. 11–13. ll.
GIORGIO BASTA.: Il Governo della Cavalleria leggiera. Milano, 1625. 13. l.
RÓNAI HORVÁTH JENŐ: Hadtörténelmi Közlemények. I. évfolyam. Budapest, 1888. 649–650. l.
RÓNAI HORVÁTH JENŐ: Gróf Zrínyi Miklós hadtudományi munkái. Budapest, 1891. 371. l.
ZRÍNYI MIKLÓS: Első kiadatlan hadtudományi vázlatában.
GIORGIO BASTA.: Il Governo della Cavalleria leggiera. Milano, 1625. 93. l.
GIORGIO BASTA: Il Mastro di Campo Generale. Milano, 1625. 2. l.
Ugyanaz, ugyanott. 2. l.
A főhadbiztos és a fővezér-helyettes szerepének és tisztének módjára ingadozott, úgy látszik, még ebben az időben amaz állás is, melyet Zrínyi a maga Tábori Kis Tractájával főtábor- vagy főstrázsamesternek jelöl a szerint, a mint vagy a táborra vagy a felügyeletre fekteti az értelmezés súlyát. Mert kétségtelen, hogy ez a kettős megnevezés nem ered más forrásból, mint a német szónak, az Ober-Feld-Wacht-Meister-nek, a mi a Zrínyi kinevezési oklevelében áll,* kettős fordításából, a mint vagy a Wacht vagy a Feld szó marad el a magyarításban. Egyszerűen és híven vagy tábormester az olasz Maestro di Campo követésével, vagy tábori főstrázsamester, a német czímhez való szoros ragaszkodással. Zrínyinek az értelmezés alatt az elnevezés megválasztásában valószínűleg mind a kettő az eszébe villant. Hatásköre az ő rövid, de biztos tájékoztatása szerint határozottan a tábormesterére (II maestro di Campo – Generalquartiermeister) vagyis főszállásmesterére vall (Generalquartiermeister, németesen Il Quartier maestro Generale is) a ki a főtábormester csapatában a szállásmesterekkel, futárokkal s a szállásosztásban segédkező katonákkal előre megy. A mint a helyre érnek, mely tábor számára az első pillanatra alkalmasnak tetszik, a főtábormester nemcsak annak fekvéséről, alkatáról és természetéről tájékozódik, hogy hol meredélyes és nehéz, hol tetszetősen halmos, hol nyílt és szaggatott, hol pedig erdős, sziklás, szakadékos és árkos, hogy hol alkalmas inkább a lovasságnak vagy gyalogságnak: de széttekint a vidéken is, hogy van-e olyan szomszédos hely, mely fedettebb, a tábor mozgására, hátrálására vagy előnyomulására jobb, mikép az az ellenségnek ne maradjon. Aztán kijelöli a főszállásmesternek a határokat, a meddig terjeszkedhetik, a területeket, a hová a lovasságot, gyalogságot, tűzérséget, a fővezért hadsegédeivel, a tábori piaczokat, külön-külön a hadi készletek és élelmi szerek számára (Piazza d’arme Generali és Pazza generale per le viveri) elrendelheti, valamint a vonalakat, a hogy a sánczokat ásassa.* Aztán mindezt részleteiben a főszállásmester dolgozza ki és állapítja meg. Épen azért, a mint Basta kiemeli, igen értelmes és tapasztalt embernek kell lennie, hogy minden területhez azonnal alkalmazkodni tudjon, s az egyes fegyvernemeket ép oly könnyen, mint czélszerűen helyezze el; azért jó, ha a tábort lerajzolja és úgy osztja ki; a mellett a főszállásmester legyen tartózkodó, ügyes, kijöhető ember, mert nem tehet minden egyesnek eleget, hisz a kényelmes és kényelmetlen helyet egyiránt ki kell osztania, ha a mező fekvésében ily különbség mutatkozik; s a mikor valami kiegyenlíthetetlen rezgelődés támad, kedvességgel és okossággal értesse meg, hogy ez alkalommal nem járhatott el máskép; ha különben bánik a hadi néppel, a részrehajlás és érdekeltség gyanújába esik, czivakodás, gyűlölség és gyalázkodás keletkezik. Flandriában a főszállásmester ügyel az őrségekre is, mivel ott nincsen, mint Magyarország végvidékein, Sergente maggiore Generale;* a ki nem más, mint a General-Feldwachtmeister németűl és tábori főstrázsamester magyarúl; de a mint Flandriában a főszállásmester ügyelt az őrségekre, úgy Magyarországon a Zrínyi kinevezése idejében a tábori főstrázsamester teljesítette a főszállásmesteri tisztet is, a minek az ő kettős elnevezése: főtábor- vagy főstrázsamester elvitázhatatlan bizonyítéka.* Mert hogy a Basta főszállásmestere és a Zrínyi tábori főstrázsamestere ugyanazt az állást tölti be, az jellemzésök teljes megegyézéséből világosan kitetszik. A főszállásmester, Basta szerint, arra is gondot visel, hogy valaki másnak a szállását el ne foglalja, s túl ne terjeszkedjék a kijelölt területen, melyet lándzsák, karók vagy zöld ágak határolnak; s ha valamely katonát vagy markotányost a határokon kívül talál, azt mások példájára a főtábormester segítségével megbünteti, vagyis az aprólék, nem főbenjáró pereket igazítja. A főtábormester, a mennyire teheti, szintén megtekinti a szállásokat, hogy megtörtént-e minden, a mit elrendelt; azonkívül, mivel a tábor elsánczolása vagy megerősítése szükséges, hisz Magyarországon nem a községekben, hanem a mezőben szállásolnak, jártassággal kell birnia a sánczolás vagy erődítés ismeretében, hogy a mikor erről tárgyalnak, szavazatát alaposan megokolhassa és a mérnököket felügyelhesse, hogy jól foganatosítják-e az intézkedéseket? A munkálatot ő ügyeli fel, de a főszállásmester vagyis tábormester hajtatja végre: azért tartoznak alája a műszaki és hadmérnöki katonák, utászok, hidászok, mesteremberek; ásó, kapa, egyéb ahhoz való eszköz, hordó, szerszámok, szekerek.
A császári és királyi hadi levéltárban. Eredeti fogalmazvány. 1293. sz. a.
GIORGIO BASTA: Il Mastro di Campo Generale. Milano, 1625. 43. 44., 47., 49., 50. ll.
GIORGIO BASTA: Il Mastro di Campo Generale. Milano, 1625. 49. l.
Ugyanaz, ugyanott. 50, 51, 53; 5, 6. stb. ll.
69. TÁBOR KÖZEPE A XVII. SZÁZADBÓL
(Jacobi Kriegskunstjából.)*
Tábor közepe a XVII. századból Jacobi Kriegskunstjából vétetett, mely Oppheimban 1615-ben jelent meg. A rajzban lévő betűk magyarázatát magának a munkának 127. lapjáról a VII. rész 7. fejezetéből adjuk:
«A. ist dess Oberstein sein Zelt.
B. dess Obersten Leutenampts.
C. der Regiments Wachtmeister mit der Munition.
D. der Platz da man die Wacht aufführet.
E. E. E. E. sind die Marckedenter Plätz.
Litera F. sind die restierende Befehlshaber.
Die Buchstaben G. sind der Hauptleuten, Leutenampts und Fähndrich inhre Gezelt.
H. ist das Wasser das dem Quartier vorbeyläufft.»
«A. ist dess Oberstein sein Zelt.
B. dess Obersten Leutenampts.
C. der Regiments Wachtmeister mit der Munition.
D. der Platz da man die Wacht aufführet.
E. E. E. E. sind die Marckedenter Plätz.
Litera F. sind die restierende Befehlshaber.
Die Buchstaben G. sind der Hauptleuten, Leutenampts und Fähndrich inhre Gezelt.
H. ist das Wasser das dem Quartier vorbeyläufft.»
A főtábormesternek azonban az elszállásoláson és erődítésen kívül, Basta szerint, kiterjed hatalma az egész tábornak igazgatására, rendtartására, hadi és élelmi felszerelésére; ennél fogva minél több nyelvet ismernie jó; de ismernie kell a táborbeli népek ruházatát, hivatását, szolgálatát, jogát és kötelességét, a táborozás, menetelés, élelmezés, elszállítás és biztosítás módjait és eszközeit; s ismernie kell az összes katonai rendeleteket, szokásokat és törvényeket, hogy a fölmerülhető bajok és egyenetlenségek, zavarok és hiányok esetében maga röviden és gyorsan intézkedhessék. Természetes, hogy mindez ismeret a tábormesternek is csak javára válik, hisz az ő állása hasonlókép az egész hadseregre vonatkozik, az egész táborra szól. Tiszti fokozatára egyiránt könnyen eligazodhatunk, ha akár az olasz Mastro di Campo elnevezést, a mi nem más, mint a franczia régi Maréchal de Camp, akár a német General-Feldwachtmeister czímet, a mi nem egyéb, mint a mai General-Major, veszszük figyelembe mind a kettő vezérőrnagy, tehát már generális.
A kötelességnek az a magasztos erkölcsi érzete, mely Zrínyi Miklóst mindenha vezeti, a tisztességnek az a rajongó szeretete, mely mindenkor emeli, hiszen a ki a tisztességet szereti, nem fél veszedelemtől és soha nem cselekszik rút és gyalázatos dolgot, és bizony minden kedve szerint esik embernek,* – sugallja és sarkalja együtt, hogy tiszte ellátásában minél alaposabb és rendszeresebb ismeretekre támaszkodjék. Így készűl a Tábori Kis Tracta, egyfelől a táborbeli hadsereg összeállításáról és igazgatásáról, másfelől a táborbeli elszállásolás módjáról és kiviteléről; ennélfogva ez korántsem valami nagyobb hadtudományi munka kezdete, melybe a hadviselésre vonatkozó elveket és szabályokat kívánta volna összefoglalni; mert igaza van R. Horváth Jenőnek, hogy Zrínyi már felfogásánál, meggyőződésénél, természeténél fogva az ilyetén műnek irására nem vállalkozhatik vala;* nem is a nagy magyar nemzeti hadsereg szervezésének és rendtartásának tervezett vezérfonala, mely befejezetlenűl maradt, a mint R. Horváth Jenő nemesen gondolja.* Mert Zrínyi sem az Afiumban, sem más akár hosszabb, akár rövidebb fejtegetésében ilyetén kézikönyv készítésére nem ígérkezik; a Tábori Kis Tractában pedig sehol «magyar nemzeti hadseregről» egyetlen szó sincs: – egyszerűen nem egyéb az, mint a tábormesternek lelkiismeretes és gondos kísérlete a maga gyakorlására és használatára.* Így, ha elveszszük is tőle a fényes dicsőséget, mely a már eszméjében és tervében korszakos munka emlékével, reá háramlanék, megmarad az az igaz érdeme, hogy a haladás törekvésének és a kötelesség teljesítésének minden időre buzdító példája lehet. S ebbeli hatása vonzóbb és mélyebb, mindenek felett közvetlenebb, mert a fiatal levente egészen a szemünk előtt fejlődik, lelkének lobogása, szívének lüktetése, uralkodó hivatásának és tehetségének bontakozása és megerősödése a vérbeli örökléseinek, a korabeli hadtudomány elveinek, s az élet és szükséglet követeléseinek összehatásával, mégis az eredeti egyénisége érvényesülésével és műveltsége összhangjának megőrzésével egészen a szemünk előtt történik. S ezzel az ember sokkal közelebb esik hozzánk: mert készületeiben és kísérleteiben bizalmasan megfigyelhető, a mint pályáján fölfelé verdes. Mily biztos számítással, mily fokozatos emelkedéssel halad, mint tábormester, a maga tanulmányaiban, nyiltan és meggyőzően igazolja az a két kiadatlan vázlata, mely a Tábori Kis Tracta bevezető, vagy tájékoztató dolgozatáúl szolgált.* Magában mind a kettőnek kevés az értéke, mert egyszerű kivonat; de a kivonatoló személyénél fogva fölötte becses, mert megismertet a maga képzésének módszerével s fejlődésének menetével. Olyaténkép hat, mint valami szövétnek: bevilágít a Zrínyi írószobájába.
RÓNAI HORVÁTH JENŐ: Gróf Zrínyi Miklós hadtudományi munkái. Budapest, 1891, 347. l.
RÓNAI HORVÁTH JENŐ: Gróf Zrínyi Miklós hadtudományi munkái. Budapest, 1891. 394. l.
Ugyanaz, ugyanott. 394. l.
A Tábori Kis Tracta sem «magyar nemzeti hadseregről», sem «nemzeti hadsereg táboráról» nem beszél: hanem általában értekezik a táborbeli hadsereg összeállításáról és igazgatásáról, a táborbeli elszállásolás módjáról és kiviteléről. Már bevezető soraiban a táborbeli hadsereg számának megállapításánál a rómaiak példájára, a Polybius adatára hivatkozik, s utánok a németek, francziák, spanyolok szokásáról és gyakorlásáról emlékszik meg. A gyalogság kimutatásában, különböző tiszteinek alkalmazásában egyenesen megmondja, hogy ezt az adatot GUSZTÁV ADOLF hadi rendtartásából vette; míg a műszaki és hadmérnöki csapatok megjelölésénél a franczúzok értelmezésére utal. Természetes azonban, hogy a Ferdinánd tábormestere leginkább a mi viszonyainkra és szükségeinkre van tekintettel; a hadi népet magyar köntösbe öltözteti, a nélkül mégis, hogy már ezzel magyar nemzeti hadsereget kívánna teremteni; sőt a több-több főből álló táborok csoportosítása után a legnagyobbnak kapcsában világosan kijelenti, hogy ez tisztességes királyi tábor, s több ember 48 ezernél egy táborban nem igazgatható. Az élelmezés módjára nézve, a sereg akár a maga földjén, akár az ellenségén jár, a rómaiak példája szerint ajánlja a közbűl való ellátást; minek különösen az ellenség földén való beszerzésével és hordozásával részletesen foglalkozik. Ha nem a maga földe, nem a haza forog szóban mindig az ellenség földe, ellenség tartománya megnevezést használja. A törökről és a török földéről egyetlen szót el nem ejt. Már pedig, ha a Tábori Kis Tracta a magyar nemzeti hadsereg szervezésének és hadi rendtartásának kézikönyvébe tartoznék, akár bevezetésül, akár részletül, a törökről és földéről sem nem hallgatna, sem nem hallgathatna teljesen, mert hiszen annak a magyar nemzeti hadseregnek egész czélja és hivatása az ország felszabadítása a török alól, egész működésének és hadakozásának területe épen a török földe, a hódoltság visszavívása volna. A Tábori Kis Tractának iránya általános és nem különös; a tábormester nem a törököt, hanem általában az ellenséget tartja szeme előtt; s mint a magyar király egyik legelőkelőbb tisztje, a magyar viszonyokra és szükségekre való tekintettel királyi táborról, nem pedig magyar nemzeti hadseregről értekezik. Az egész tanulmány gyakorlati dolgozat, melynek közrebocsátásától sem lehetett Zrínyi egészen idegen, mert az elszállásolás részletezései közt egyszer a következőleg szól: «A kalibákat, s tizedes-sikátorokat, kalibák útját a hely szorosságátul ki nem írhattuk, de könnyen megérteni.»
Mind a kettő a költő hagyatékából ma a zágrábi egyetem birtokában van s megjelenik először e kötet végén. A kézirat a Zrínyi eredeti írása.
Az egyik dolgozat kivonat az V. Károly császár idejében a katonaságról írt értekezésből és szól egyetlen gyalog ezred felállításáról, rendtartásáról, tiszteinek és vitézeinek kötelességeiről. A főkapitánytól kezdve részletesen, külön-külön fejezettel, megszabja a főkapitány helyettesének (Leütenantya vagy vicéje), a hadnagynak és alhadnagynak, a zászlótartónak és rendelőnek, a káplánnak és íródiáknak, a borbélynak és futárnak, a darabantoknak, trombitásoknak, síposoknak, dobosoknak és tizedeseknek hivatalát; aztán megint részletesen, külön-külön fejezettel megemlékszik az ezred vitézi népéről, zavargó, rosszalkodó és kufárkodó uszályáról. Közben pedig bemutatja a főkapitány szerződés-levelét, mely teljesebb és tartalmasabb, mint a Horváth István levele, melyet számára Keresztély, anhalti herczeg kiállít;* s lefordítja a czikkelyeket, melyek az alhadnagyokat a magok eljárásában kötelezik. Az egész kivonat protestáns és német munkából merít, a minek bizonysága egyfelől az, hagy a főkapitány szerződés-levele kimondja, mikép a protestáns államok, mint régi szövetségesek ellen nem harczol, s a kötendő békébe ő is bele foglalandó; bizonysága másfelől az, hogy a zászlótartónak szóló utasítás teljesen megegyezik az I. Lipót útasításával, melyet III. Károly 1734-ben megújít.*
RÓNAI HORVÁTH JENŐ: Hadtörténelmi Közlemények. II. évfolyam. Budapest, 1889. 158–159. ll.
Ugyanaz: Hadtörténelmi Közlemények. IV. évfolyam. Budapest, 1891. 575. l. «Az Zászló Tartóknak Elő adatott Szüksiges Tudományi: Kegyelmes Császár és Királj Urunk eő felsége és Tekintetes Hadi Tanácsa parancsolattyábul adom kigyelmeteknek Zászló Tartó Uraimigh, ezen levegő zászlókat illjen formán, és okkal, hogy kigyelmetek fogadgya is esküszik, hogy kisz lészen kigyelmetek ezen zászlók mellett Illetit föll tennyi, úgy hogy ha az jobb kezén, az melljben az zászlót tartya kigyelmetek, megh lövettetik, vagy megsebesitetnek, azon zászlót kigyelmetek bal keziben fogja vennyi, ha pedig azon is lövis esne, azon zászlót szájában fogja vennyi, is tehetsége szerénth lengetnyi fogja, hogy ha penig az Elenségtül megh gyűzetetnének, is az zászlót megh nem tarthatná, abban magát be takarja, is aszt Iletinek utolsó piheniseigh nem fogja hadnyi.»
«Így szól az Feő Capitány: Te Zászló Tartó, ime ezt az Zászlót kezedbe ajánlom, és gondviselésedre bízom, illyen conditióval, hogy megh esküdgyél életedet s véredet akarod e mellett ki ontanj stb. Illyenképpen: Ha az egyik kezedet megh lövik, és abban hordozod a zászlót, tehát az másikába veszed, ha ezen is seb vagy lövés esik, az szádban veszed. Ha pedigh tellyességesen látod az ellenséget, hogy hatalmat veszen ty raitatok, és az Zászlót tovább megh nem tarthatod és oltalmazhatod, akkor magadat belé takarod, és hozzád szorítod és életedet is e mellett veszteni akarod.»
A kettő között csak az a különbség, hogy a Zrínyi utasítása jobb, magyarosabb és hangzatosabb. Az egész kivonatban egyébiránt nincs semmi eredeti, de jellemző mégis, mert egyes pontok részletezésével és lendületességével világosan elárulja, hogy mire helyez különös gondot? A főkapitány és vitézei jó viszonyára, a tisztek és altisztek hivatalának szabatos megjelölésére, s az ezred fegyelmi és erkölcsi rendjének biztosítására. Amikor a sereg a szemlehelyen a legelső ízben feláll, zászlónként, a dob hívogató riadójára, a főkapitány előtte lován nyargalózik, aztán csendességet csinál, s ilyen jó népies magyarsággal köszönti: «Jó napot, édes vitéz barátim. Hogy my ez helyre öszve gyűltünk, és együtt vagyunk, oka ez, mivel az my kegyelmes Urunk, hogy szolgálattyában kötelesek légyünk, maga hazájának és országának, az szerint az jobbágyinak is kévánnya bennünket. Annak okáért kell nektek fogadnotok és esküdnötök, az my kegyelmes Fejedelmünknek, hogy anny s anny holnapigh híven akarjátok szolgálnj és az ő kárát mindenképpen eltávoztatny és hasznát keresny tehetségtek szerint.» Majd felolvastatja a zászlók előtt a hadi czikkelyeket, felesketteti őket azokra, s megjelenti nekik a főbb tiszteket az ő nevökkel; így mind előállanak a rendből az tisztviselők, és «minden jó akarattyokat és emberségeket mutatják a szolgákhoz, kiki az ő tiszti és hivatallya szerint». Aztán a poroszlómester szólal meg és barátságosan figyelmezteti a maga «édes szolgáit», hogy a czikkelyek szerint cselekedjenek, rendben és békességben éljenek, «semmi részegséget, illetlen játékokat, veszekedéseket, esküvéseket, szitkokat, káromkodásokat avagy más ingerlő szókat» el ne kövessenek, mert különben kötelességeként bánik velök. Ám ezek a czikkelyek sem az eskü előtt, sem a poroszló mester hivatkozásában nincsenek meg; a mi csak megerősíti abbeli föltevésünket és következtetésünket, hogy Zrínyi a maga horvátjai számára már előbb szerkesztett efféle szabályzatot; így mint feleslegesek most egyszerűen kimaradtak: csupán a vitézek állapotjának általános rajzolásában a főbb erkölcsi követelések kiemelésénél fordulnak egyesek elő. A fiatál levente itt ismételve majd a czikkelyekre, majd a Tízparancsolatra utal, hogy a fegyelmi és erkölcsi rend teljes tisztaságát és szigorát hangoztassa; s emlékeztet Aurelius császárra, ki noha keresztyén-kergető volt, ennélfogva nemesebb emberség nélkül: vitézlő népét mégis kemény fékkel kezelte; s a mikor meghallotta volna, hogy egyik katonája erőszakot mívelt, két élőfát lehajtatott és összefogatott, a fajtalant aztán reájok köttette és a fákat eleresztette, úgy hogy a felrúgó két sudár a testet ketté szakította. Aztán nemes hévvel kikel a tollaskodó, vasgyúróskodó és lándzsa-rengető legények ellen, kik szájjal vitézkednek, de voltaképp gyáva tolvajok, vagy garázda rablók, a sereg megrontására és a lakosság pusztítására.
«Ezek leghroszabbak és csintalanabbak az egész seregekben, esznek, isznak, tobzódnak, keresvén magoknak minden alkalmatosságot vagy kártyázásra, vagy verekedésre, és így időnek előtte elvesztik vagy megh iszák a fizetést, gyakortais öszve verik magokat, megh fosztyák az ártatlant néha az útban.
És illyenekre igen vigyázni kell, hogy megh esmerjék, mert eleintén igen nagyra tartyák magokat, Szrutz tollakat fel tévén, nagy kiáltással, szitkozódással és játékockal minden dolgokat elő veszik, és másnak nem engedik gyakorta az szóllást, gondolván eők az vitézleő népek közöt legh jobbak, hányák vetik magokat, hogy illyen amollyan derék harczban és ütközetben voltak, ezt s- amazt cselekedték, holot penigh semmi nincs benne, és soha talán harczot nemis láttak. Ez illyenek, az töb vitézeknek nagy ártalmára és rosz példára vadnak, mert lopásra adgyák magokat, valahol emberséges mester legényt, és egyéb vitézeket láttyák, éjjel nappal utánnok lesekednek módot keresvén, hol ejthessék meg őket, és bénává chinálhassák; mert azok ollyak, mint az kurvák, és mindenüt alkalmatosságot keresnek.
A mikor az hadak valahová mennek, tehát eők minden falut által járják, és valamit találnak elveszik, s semmit sem hadnak az szegény embernek, néha ki is verik a házbul, és falubul a szegényeket, a házokat fel prédállyák, feleségeket megh moczkollyák, és csaknem felgyútyák az falut; mindezeket leginkáb szokták békességes országban cselekednj, ottan legh frissebb és vitézeb legények, mintha megh ennék az ellenséget, de ha szemben kell szállaniok véle azoknak az farkasoknak, akasztófára valóknak és latroknak, úgy elijednek mintha arczúl csapnának, és betegessé teszik magokat, hogy csak sátorban maradhassanak, vagy azután utánnok mennek betegen, azomban az szegény iffiak, az mellyeket néha megh csonkétottak, vagy másképpen nekik ártottak, minden occasioban megh állyák a’ sárt, és úgy futnak vakmerőképpen az ellenségre, mintha külömben nem lészen. Hogy ha azután megh nyerték valamely helyt, azok az latrok is mindgyárt megh könyebbednek, és annyt beszélnek az csaták és ütközetek felől, mintha ők legh többet cselekedtek volna az harcznál.
Illyeneket azért semmiképpen az Seregekben, vagy az táborban nem kell szenvednj, és ha valakit rajta kapiák, azonnal megh büntetessék, mert az ollyan ag ebeket és hamis embereket, soha jóra nem hozhatnj. Mihend azokfélét az vitézleő nép közöt megh esmérték, minden irgalmasságh nélkül meg fogva nagy becstelenséggel és szégyennel űzzék ki az Táborbul, hogy valakinek az Táborban ne árcson.
Mert valaki szegény emberek nehéz munkával öszve kereset kevés jószágát rontanj, vagy magához venn˙, az szerint az Templomi és szentegyházi jószágokat és kincseket felprédáln˙ keványa, és megh is cselekeszi, azután így veszi hasznát, az mint megérdemli, mert soha az hamis jószághnak nem volt áldot Possessiója, és néha élettel is megh fizetik, az kik illendő és rendelt fizetéssel megh nem elégesznek.»
Ez eleven rajz nyilván mutatja, hogy a XVI. és XVII. század katonaságába mily elemek vegyültek, a szilaj marczona hadak rettenetes martalóczaiként. A háború ma is, a míveltség és emberiesség korában kegyetlen; de akkor a közönséges fosztogatás, gyujtogatás, szentség-törés járt rend szerint a nyomán; sem a szegények kevés értéke, sem a nők becsülete, sem az egyházak drágasága nem volt biztos. De mutatja azt is, hogy Zrínyi mennyire gyűlöli, megveti és megbélyegzi azokat, kik a szabad vitézség örve alatt a szabad rablást űzik.
A másik dolgozat kivonat a Svendy Lázár katonaságáról írt értekezésből és szál egy egész hadsereg, lovasság és gyalogság személyzetének tisztéről. Egyenként, külön-külön szakaszban beszél róluk. A legtüzetesebben mégis a királyképe vagy pedig főgenerális tisztének meghatározásáról; ő a hadak urához és annak akaratjához alkalmazkodik; s ha hivatalos eljárásában valamely derekas dolog akad, azt az ura híre és rendelése nélkül végre nem hajthatja. Minden titkos tanácsban jelen kell lennie. A tisztviselők, jelesűl a kapitányok és hadnagyok tőle függnek; a gyalogság és annak kapitánya ugyan nem áll egészen alatta, de a had urának parancsolatjából vagy az ő képében az őrállás, indulás és az ellenségre szállás tekintetében, s ezeken kívül a táborban föltétlenűl rendelkezik róla. Teljes hatalma van a lovasok felett, s nekik a maguk törvénye szerint szolgáltat igazságot. Ha köztük az őrállás vagy szállás miatt egyenetlenségek támadnak, a kapitányok és tisztviselők által, eligazíttatja azokat; ha a lovasok és gyalogok keverednek galibába, kapitányaik és tisztviselőik közvetítésével rendbe veszi és lecsendesíti őket; a súlyosabb bajokat pedig egyenesen a hadak urának megjelenti. A hadi törvényeket a táborozásnak kezdetén felolvastatja, és szigorúan megtartatja; a lovasok foglyairól és poroszló-mesterek rabjairól intézkedik, a kufároknak és kereskedőknek menedéklevelet ád, hogy a táborban, faluk és városok szerte szabadon járhassanak és kelhessenek, s az élelem beszerzéséről gondoskodhassanak; felettök a felügyelő és büntető hatalmat gyakorolja. Parancsol a nyargaló zászlóaljak kapitányának és csapatának, néha egy vagy több századot rendel hozzája, felvigyáz az őrszemekre, vezeti az indulást ezredenként, mire nézve miden kapitánytól jegyzéket kap az ezred összes embereiről; a kémlelő lovasokat, a főszállásmestert a strázsamesterrel és futárokkal előre kiküldi, a tábor helyét, ha a had ura jelen, ennek hírével kiválasztja, különben önállólag jár el; a lárma helyét kijelöli; az őrszemeket kirendeli, a tábor felállítását és kiosztását megszemléli, a lovasokat és másokat a faluban hálástól eltiltja, a takarmányozásra különös gondot visel, hogy ha barátnak békességes országában vannak, az emberek mód nélkül való kárt ne tegyenek, ha pedig az ellenség határában és országában szállanak, tőle valami veszedelmet ne vegyenek. A táborban a seregeket a tábormesterekkel meginteti, zsákmányolásukat intézi és ellenőrzi; különösen ügyel, hogy a hadnak elegendő élelme maradjon, a míg a háború be nem végződik. A szorosokon és vizeken az átkelést kémekkel előkészíti, személyesen igazgatja, a sánczokat megvonatja, s a csatát az ellenséggel megindítja; különösen ekkor mutatja az eszét, elméjét, forgolódását és hűségét. A kapitányokkal azonban a harcz kezdete előtt tanácskozik, s csak azok meghallgatása után rendelkezik, a mikor a zsákmányról is eleve végez, hogy aztán valami rendetlenség ne keletkezzék miatta. Város meg szállásában először meggyújtatja, puskásokkal, sánczokkal körülfogja, úgy löveti; alkalmas kémeket és kalauzokat szerez, a kik az ellenség felé az embereket vinni s onnan kihozni értik; végre a várost ura nevével kezéhez veszi, a polgárokat megesketi és a rabokat fogságban tartja.
70. TÜZÉR A XVII. SZÁZADBÓL.
Schönfeld metszete után.*
Tüzér a XVII. századból, Schönfeld J. H. festő, rajzoló és rézkarczoló metszvénye után készült, ki Biberachban 1609-ben született és 1675-ben Augsburgban halt meg.
Helyettese a vicegenerális, ki a maga hasonló tisztében mindenkor az ő parancsolatait foganatosítja. A főgenerális mellett néha van még lovas generális, ki reá hallgat és «neki udvarol», részt vesz a hadi tanácsban, vigyáz a táborban mindenre, az élelem megszerzésére, a takarmányra és zsákmányra, az őrszemekre és a zászlóaljak számára, hogy a dolgok jól folyjanak; s a hol sok a sereg és a fejedelmi nemzetségből való vitéz, kinek hadi tisztet kellene adni, ott gyalog generális is van, épen ilyen hivatással, s különösen ügyel a kapitányok kötelességeinek hű teljesítésére és az ütközetre való rendelések pontos végrehajtására.
A kivonat aztán részletesen megemlékszik a rumormesterről, kit ura parancsolatjából a főgenerális választ, s minden seregből nehány lovast ad melléje, kik a táborban és körülötte alá s feljárnak, vigyáznak, a hol a vitézek kárt tesznek vagy elszaladnak: a kártételben megakadályozzák és helyökre visszakergetik, vagy megbüntetik és kapitányuknak megviszik őket; néha ott van a poroszlómester is, hogy mindjárt vasba veresse a gonosztevőket, a mi különösen akkor szükséges, ha kapitány de iustitia nincs, vagy nagy rendetlenség támad a seregben. S még részletesebben beszél a lövőszerszámmesterről, kinek rendelkezése alatt állanak a pattantyúsok, a gyalog és szekérútak készítésére való utászok, hidászok, ácsok és mindenféle mesteremberek, s a sánczok csinálására parasztok, gyapjas és szalmás zsákok, szállító biztosok és szekerek; s mindenekfelett, a tüzes lapdák, mozsarak, puskapor és az egész hadi készlet, a megfelelő hadnagyokkal és legényekkel, valamint azzal a joggal, hogy a ki hozzája menekszik, bántatlan marad. S hatalma kiterjed a szekérmesterre, bár ez a mezei úrra is hallgat, tisztében pedig önállósággal intézkedik; nevezetesen «az olyan szekerek, az kiken az szakállasok más apró ágyúkkal gyenge lánczokkal egyben vannak kötve», az ő parancsnoksága alatt állanak és szekérsáncz alkalmával minden húsz-harmincz szekér közé egy-két olyan szekér jő. A szekérmester a mellett felügyel a zászlóaljak szekereire, számba veszi a megrozzantakat és elmaradozókat, s kirendeli sor szerint a sánczhoz szükségeseket. Az élésmester ellenben függetlenebb; tiszte a főgenerális és ágyúmester hivatala után a legfontosabb: azért személyére nézve deli, igaz és meghitt embernek kell lennie, minden csalárdság és hamisság nélkül, hasonlókép tisztviselőinek és szolgáinak is, hogy a köz rovására hitetlenűl alattomos nyereséget ne keressenek. Az élésmester gondoskodik, hogy úgy a békességes, mint az ellenséges országban a hadaknak elegendő eleségök legyen: a kufároktól és kereskedőktől megveszi, a városokra és falukra kiveti, a hol lehet, és pontos beszállításuk felett őrködik; a hol pedig a beszerzés ilyetén módja lehetetlen, előre bevásároltatja a gabonát, bort, barmot; sütőkemenczéket és serfőzőházakat állíttat, s a sereget a közbűl maga élelmezi. A mikor a kufároktól és kereskedőktől elegendő élelmet vehet, a közkészletet kímélnie kell; a mikor azonban ez is bőséggel vagyon, a vitézeknek fizetésbe adandó. Az élésmester az ellenség országában különösen arra törekszik, hogy a malmokat és sütőházakat elfoglaltassa és biztosíttassa; hogy a közkészletet ellássa és gyarapítsa, minélfogva kihirdetteti, hogy a ki a közbe élést hoz, így és amúgy megfizeti neki; a mellett gondoskodik, hogy kézi malmokkal, rizszsel, piskótával, száraz hússal, szalonnával, sajttal és írósvajjal bőven rendelkezzék, hogy idegen földön az élelmezésben szükség és rendetlenség ne essék. Természetes, hogy minderre sok pénzének kell lennie. De egyébként külön fizetőmester van a hadban. Az ilyenek arra nézzenek, hogy uroknak híven szolgáljanak, a vitézeknek a rendes fizetést pontosan kiadják; ha pedig a pénz elégtelen volna, a kufároktól és kereskedőktől fegyvert és posztót szerezve, fizetésűl ezt oszszák ki; ily módon a seregeket éléssel, ruházattal, fegyverrel és lövőszerrel rendelt fizetés nélkül is szépen ki lehet tartani. Sőt igen hasznos, ha a had ura maga az első szemlén kezökbe adja a fegyvert, illendő és tűrhető áron, melyet aztán a fizetésökbe beszámíthat. A szemlén nagy vigyázat kívánatos, mert a hadnak pénz az előmenetele, ereje és élete. Azért ügyelni kell, hogy a fizetés kiosztásakor el ne vesztegessék, a kapitányok a vitézeket reá ne szedjék, minélfogva emberséges és hűvséges hadi biztosok legyenek, a kik a hadi néppel egyezséget kötnek, tőle térítvényt vesznek, hogy a mezei urat többre nem kényszerítik; főként azt ellenőrizik, hogy senki kölcsön lóval, szolgával, fegyverrel meg ne jelenjen és szemlére ne álljon: de magának legyen, a mellett felső ruhája vagy palástja, melylyel a fegyvert esőkor befedje, s minden egyéb hadi eszköze, melylyel ásni és vágni lehet.
S a kivonat még részletesen, külön-külön czímen megemlékszik a főporoszlómester, főszállásmester, főstrázsamester, majd az egynehány zászlóalj kapitánya, aztán a hadnagy, a zászlótartó, a lovas és gyalog strázsamester, valamint a gyalogok kapitánya, a lovas és gyalog poroszlómester, a gyalogok hadnagya, a zászlótartó, szállásmester, rendelő és futár tisztéről, s a hadi emberekről közönségesen, kik ne a szép, arany- és ezüstprémes köntössel, hanem a szép lóval, jó és tiszta vasderékban és másféle fényes és tiszta fegyverekben kevélykedjenek. Mert a ki a fegyverét meg nem tudja becsülni, az nem kíván az ellenséggel harczolni. Ütközetben az ellenségre haragosak és kemények legyenek, de ártatlan vérben, úgymint öreg emberekben, asszonyokban, gyermekekben, a kik magokat nem oltalmazhatják, ne kegyetlenkedjenek; sem az asszonyokon és szűzeken ne erőszakoskodjanak. A káromkodást kerüljék, mert azok csak a rossz szerencsét és az ég haragját szállatják fejökre; s az Istent féljék, mert nem tudják, mely órában kell kimulniok.
Im, ez a második kivonat sem követel magának semmi eredetiséget: de bizonyítja, hogy a fiatal tábormester úgy az ezred, mint a sereg összes csinja-binjának megismerésével a szó igaz értelmében tanul; hogy a maga képzésének ezen a folyamán, a mint említettük, biztos számítással és fokozatos emelkedéssel halad. Nyelvi tudásával, melyet a gréczi iskolában elsajátított, bejárja az olasz, a német és franczia katonai irodalmat, s ép oly alapossággal tájékozódik a régi és korabeli hadviselés történetében, mint a régi és korabeli sereg szervezeti szabályaiban. Még önállótlan, a maga műkifejezéseiben ingatag és megállapodatlan: a fővezért királyképének, főgenerálisnak, majd főkapitánynak, fő mezei hadnagynak és mezei főgenerálisnak hívogatja, a királyt vagy fejedelmet hadi úrnak és mezei úrnak mondogatja; az Obester kapitány, a Rittmeister hadnagy, és a Ritterobester lovasgenerális, a hadi sebész mezei borbély, a furier elől-járó, a Feldwäbel rendelő nála. Némely elnevezést pedig meg sem kísérti magyar szóval kifejezni: így a rumormester, kapitány de iustitia és profoss, valamint a Federhans, Eisenbeisser és Spiessknecht megőrzik származásuk kétségtelen bélyegét.
71. LOVAS KATONA A XVII. SZÁZADBÓL.
Johannes de Rem egykorú rajza után.*
Lovas katona a XVII. századból Johannes de Raux metszvénye, ki Hollandiában a XVII. század első felének végén élt és dolgozott.
72. A ZRÍNYI MIKLÓS KÖNYVTÁRÁBAN LEVŐ PÉLDÁNYRÓL.
Azonban Zrínyi már érzi, hogy a világos fejtegetéshez határozott műkifejezés szükséges, azért a következő tanulmányának, a Tábori Kis Tractának mindjárt az első fejezetében kijelenti, hogy a főgenerálist igazán hadnagynak kell hívni, mely annyit teszen: a hadnak a nagya vagy elei; kit penig most hadnagynak mondanak, az igazán százados, kit ezentúl annak is hivand;* de e kijelentéshez következetesen később sem ragaszkodik, a kapitány és hadnagy nevezetet a Discursusok, Aphorismák és Centuriák elmélkedéseiben a legtöbbször egyetlen tétel alatt is váltakozva azonos értelemmel használja. A Tábori Kis Tracta mégis haladás a két vázlatos kivonathoz képest: magasabbra emelkedik mind az anyag megválasztásában, mind a feldolgozás módjában.
RÓNAI HORVÁTH JENŐ: Gróf Zrínyi Miklós hadtudományi munkái. Budapest, 1891. 370. l.
RÓNAI HORVÁTH ebből a meghatározásból arra a megállapodásra jut, hogy Zrínyi a hadnagy alatt, leginkább azon munkákban, melyek a Tábori Kis Tracta után készültek, önálló vezért ért, nevezetesen a maga magyarázata szerint a főgenerálist; míg előbb a hadnagy kifejezés nála majd mindig kisebb vagy nagyobb, de nem önálló csapat parancsnokát jelenti: nagyobb seregnél az alparancsnokokat, alvezéreket, szintén hadnagyoknak hívja. A hadnagy tehát lehet egy 10–20 főből, de eredetileg egy több száz vagy ezer főből álló csapat parancsnoka is. Ellentétben ezzel a kapitány mindig önálló, harczintézkedésekre jogosított parancsnokot jelent. A hadsereg fővezére tehát ép úgy kapitány, mint egy kisebb nehány száz főből álló, de elkülönítve, önállóan működő csapat parancsnoka (országos kapitány, ezeres kapitány stb. 93. l.). Ám a Tábori Kis Tracta után készült, két kiadatlan vázlatos kivonatán kívül, Zrínyi valamennyi hadtudományi munkája, melyek közűl egyikben is a hadnagy a fővezér értelmével kizárólagosan nem szerepel. RÓNAI HORVÁTH később megint, a hadnagy szószármaztatásához adott észrevételében kimondja, hogy Zrínyi ezt az értelmezést «a korábbi munkákban nem tartotta be» (370. l.) s így a hadnagy és kapitány a legtöbbször nála azonos fogalmak, s az önálló parancsnokot jelentik; néha a kapitány jelent többet, ki alatt a hadnagyok állanak; megfordítva a maga értelmezése szerint fölötte ritkán alkalmazza e kifejezéseket. Minthogy pedig magyarázó megjegyzéseiben úgy állapítja meg tévesen, hogy a Tábori Kis Tracta az Áfium után készült volna, mely viszont Nagyvárad eleste után keletkezett: ennél fogva az ő véleménye szerint Zrínyi valamennyi hadtudományi munkája az ötödik Discursuson kívül a korábbi időből ered, a mikor a következetes műkifejezésre nem fordít gondot. Imhol, a két hely tökéletesen összeütközik, úgy az idő megállapításában, mint az elnevezések magyarázatában. Zrínyi sem a Tábori Kis Tracta előtt, sem a Tábori Kis Tracta után nem mutat következetességet katonai műkifejezéseiben; nem pedig azért, mert a XVII. század hadtudományi irodalma még meg nem állapodott. A régi rómaiak örökösei, az olaszok, kik szellemökhöz és nyelvökhöz legközvetlenebb hagyományokkal fűződnek, élesztik és lendítik fel újra; úgy hogy a németek, francziák s a többi nemzetek általában hozzájok járnak iskolába. Ám az olasz hadtudomány műnyelve még ebben az időben ingatag, ennél fogva ingadozik a többi nemzetek irodalmában is. A Capitano az olaszban egyiránt jelent hadvezért és századost, egyiránt használatos a Capitano Generale – fővezér, Capitano Generale di Campagna – fő poroszlómester; Capitano di Campagna – poroszlómester, Capitano d’una Compagnia, egyes zászlóalj kapitánya, előbb ezredes, később százados; ép oly tarka következetlenséggel, a hogy a Zrínyi hadtudományi tanulmányaiban előfordul.
Zrínyi mindenek előtt a táborbeli hadsereg összeállításáról beszél, s egy egész táborban 24 ezer vitézt, mi a tisztviselőkkel 25 ezerre fölmegyen, elégnek ítél, közte gyalog legyen 18 ezer, lovas pedig 6 ezer, így a lovasság a gyalogságnak épen negyedrésze. S felsorolja aztán a hadi tiszteket, név szerint a fővezért és helyettesét, a lovasság és gyalogság generálisát, a pattantyúsok főnökét, épen mint a Svendy Lázár katonaságáról szóló kivonatában, de azt már itt nem lövőszerszámmesternek, hanem lövőszerszám generálisnak mondja; úgy következik a főtábor – vagy főstrázsamester, a ki hatodik a soron; majd az élés-, pénz- és köntös-generál, a ki a mai főhadbiztos szerepét tölti be. Majd számba veszi a lovasság és gyalogság összes személyzetét, a táborba szükséges egyéb emberek, jelesül a pattantyúsok, hadmérnöki és műszaki katonák, utászok, hidászok és különböző mívesek, valamint a cselédek mennyiségét, mert tábormester létére a tábor lerajzolásában és kiosztásában, a szállások és kalyibák, piaczok és utczák térfogatára nézve az összes adatokat pontosan tudnia kell.
72. LOVAS A XVII. SZÁZAD ELEJÉRŐL.
Dankert Dankerts rajza után.*
A másik lovaskatona a XVII. század elejéről Dankert Dankerts metszvénye: ezen rézmetsző és tájképfestő 1600-ban Antwerpenben született és 1660-ban is élt.
A táborbeli hadsereg személyzetének megállapításáról és kimutatásáról Zrínyi az igazgatás elveinek és módjainak fejtegetésére tér át. A fizetésre nézve kiemeli, hogy a szegény vitéznek a paraszt embert kell rontani, ha nincs mit enni és mivel ruházkodni; azért jobb a vitéznek kevés pénzt adni, de a mellett mindennap kenyeret, s mindenesen, minden esztendőben ruházatot. Mert ha ennél több pénze van is, csak megissza, s azonban vagy mezítelen koplal, vagy dúl, foszt. S megszabja kinek-kinek, az utolsó emberig, havi díját, hogy tisztában láthassa a költség összegét. A ruházatra nézve kimondja, hogy a tizedesen felűl a tisztek magok csináltathassák köntösüket, de ezeknek és a közvitézeknek úgy kell adni, még pedig a lovasnak minden fokozaton többet, mint a gyalognak. A fegyverre nézve meghatározza, hogy aprószerű ágyú legyen 20, seregrendelő 80, hiszen mint tábormester, ezek elhelyezéséről is gondoskodni tartozik; s meghatározza, hogy a lovasság és gyalogság minő fegyvert viseljen; mire nézve megállapítja, hogy a kópja a lovas kezében semmire-kellő, a gyalognak is csak egy része legyen kópjás, kettő muskatéros. Az élésre nézve kijelenti, hogy a közbűl, közönséges gondviseléssel kell kitelni, mert a zsákmány magad földén istentelenség, ellenség földén bolond alkalmatlanság; a kufárokra pedig nem lehet számítani, mert egy riadás, s étlen hagyják a tábort; aztán a sereg és a szerencsés előmenetel összeromlik. Legjobb azért az állami ellátás a rómaiak módja szerint, kik mind a lovasnak és lónak, mind a gyalognak ételt adtak. Aztán számba veszi a lovasokat és szekereket lovak szerint, a főszázadosoktól kezdve; a főszázadosokon felül levő tiszteknek e tekintetben szabadságot enged, a mint az a gyakorlatban lehetett. S a táborbeli emberek és lovak tartására szükséges élelem beszerzésének és hordozásának módjáról emlékszik meg. Különbséget tesz a szerint, a mint a magad földén viseled a hadat, akkor a városokban kell olcsón vásárolni; vagy háború idején mindenféle rend gabonájának tizedét elvenni, ha elég, jó; ha pedig nem, pénzen kell pótolni, s vám nélkül őrletni, mert a közjóra szolgál; ha pedig az ellenség földén vagy, a nép gabonájának ötödét kell lefoglalni, vagy ha a nép elfutott, s az élés lábon, a vitézekkel kell learattatni; de fizess nekik nehány polturát minden köbölért, melyet a közbe hoznak, mert így a vitézek egy kevés pénzt kapnak, a munkával sietnek, az elvesztegetődéstől oltalmazzák is. Aztán mindent az élésmester kezébe kell adni, s erősségekbe rakni, mindég a legközelebbi városban, vagy magában a táborban, ha ez egy helyen soká mulat. S mind kenyeret, mind abrakot öt napra kell a vitézeknek kiosztani, hadd vigyék magok, mert nem nehéz teher az étek, a mint Aesopus tudta. A római katonák nyolcz napit tartoztak a hátokon hordozni, még pedig azonkívül egyet-másokat, s gyakrabban sánczhoz való karókat is.
Ily módon az élelmezés kevesebbe kerül a hazának, mint amúgy, mert kevesebbet szenved; s a forgalom a közelebbi városokban a táborra járással, a távolabbi helységekben az állami bevásárlással kiegyenlíti vagy legalább csökkenti a veszteséget. Aztán mindenkor jobb, hogy a vitéz számára más vásároljon, mintsem maga baltával áruljon meg a szegény emberrel.
Ime, a tábornak összeállítása és igazgatása 24, a tisztviselőkkel együtt 25 ezer emberre; ilyetén szervezet és rendtartás mellett ennyi sereggel Zrinyi meggyőződéseként többet vihetni végbe, mint elegy-belegy 50 vagy 60 ezer emberrel. De mint tábormester, tanulmányaiban és tervezéseiben nem szorítkozhatik egyetlen hadseregre, hiszen nem áll és nem állhat minden tábor ugyanannyi főből: mert mindenütt a hadi feladatok és területi viszonyok szerint alakul és alkalmazkodik. Ennélfogva ő is többféle hadsereget vesz figyelembe; a mint maga mondja, valamennyinek igazgatása épen csak olyan, mint az elsőnek: merőben számbeli erejük különböző. Ám a sereg nagyságán kívül az ő sorozatában némileg a fegyvernemek aránya is eltér, mert a míg a 24 ezeres táborban a lovasság a gyalogságnak csak negyedrésze, addig a 18 és 36 ezeresben már egy harmada, sőt a 38 és 48 ezeresben még valamivel nagyobb. Mind e változatok pedig nem arra vallanak, hogy az arány ily számok mellett ebben az időben mindég azonos lenne, vagy hogy a fiatal levente a fegyvernemek helyes összeállításáról megállapodott nézettel nem bírna: hanem egyszerűen arra, hogy Zrínyi, mint tábormester, a más-más arány fölvételével és majdan kidolgozásával, minden eshetőségre készült. A 48 ezeres tábor a legnépesebb, a mit fölvesz. Ez már az ő kifejezésével tisztességes királyi tábor; ennél több ember nem is fér, nem is kell egy táborba, ha ki meg nem akarja véle a lovat ölni éhhel, hanem el kell szaggatni menetkor; harczban egybenjöhet két-három tábor is, de úgy, hogy egy legyen a feje mind a háromnak. Aztán visszatér a maga 24, illetőleg 25 ezeres táborára, s FREYTAG nyomán részletesen kitervezi, lerajzolja és beosztja a táborbeli elszállásolást, századok és kapitányságok szerint, a piaczok, utczák és sikátorok, szállások és kalyibák tüzetes kijelölésével, mert az utóbbiak között az idő szokása szerint ő is különbséget teszen. Basta kalyibákat és sátrakat említ, s a mint állítja, voltaképp csak a sátrakat nevezik vala szállásolásnak.* De Zrínyi nem ragaszkodik a megkülönböztetéshez, egyszer a tisztet szállásba, másszor kalyibába is helyezi, nem a kifejezés következetességére, hanem a dolog lényegére tekint: írja, a mint eszébe ötlik. A vitéz kedvencz szava, de az olasz soldatotól sem idegen, ha épen forrása ezzel a szóval él, hiszen korának katonai irodalmában általánosan használatos.
GIORGIO BASTA: Il Mastro di Campo Generale. Milano, 1625. 46. l.
A Tábori Kis Tracta már ott szakad félbe, a hol a megerősítésről volna szó. Így a népesebb táborok beosztása és az egyes fegyvernemek különböző számbeli erejéhez való alkalmazása teljesen elmaradt.
Az egész tanulmányon keresztül Zrínyi mindenütt a tábor keretében mozog, s a mint megjelöltük, egyfelől a táborbeli hadsereg összeállításáról és igazgatásáról, másfelől a táborbeli elszállásolás módjáról és kiviteléről értekezik: ennélfogva a Tábori Kis Tracta minden fejezete szorosan összefügg egymással. Előbb az elvi kijelentéseket a tábor elemeire és szükségleteire nézve foglalja egybe, aztán a kijelentések számbeli adatainak alkalmazásával a tábort helyezi el. S a míg a Svendy Lázár katonaságáról szóló munka kivonatában a hadsereg személyzetének tisztével, jogaival és kötelességeivel foglalkozott: addig a Tábori Kis Tractában tanulmányai kiegészítéseűl főként a hadsereg dologi igazgatása, ellátása és biztosítása iránt érdeklődik. Hiszen mint tábormester, a hadsereg minden személyi hatáskörét és dologi föltételét ismerni tartozik. Azért olyan rendszeres és egységes, olyan részletes, sőt aprólékos. Már nem támaszkodik, mint kiadatlan vázlataiban, csak egyetlen dolgozatra: hanem az egész katonai irodalmat figyelembe veszi és hasznára fordítja. Önálló, de nem annyira eszméiben és elveiben, mint inkább azok megválogatásában és kifejtésében. Katonai lángeszének felvillogó ereje főleg abban nyilatkozik, hogy a régi és új idő legjobb katonai íróinak színvonalára emelkedik, tanításaikat igazi éles ítélettel olvassa, s az alkalmazás és következtetés segélyével úgy vonja össze, építi fel vagy alakítja át, hogy fejtegetése sok helyen egészen újnak tetszik, mert eredeti egyénisége bélyegét nyomja reá.
De a mit a táborbeli hadsereg különböző fegyvernemek szerint való összeállításáról megállapít, az az ő korában általános szokás. A rómaiak a gyalogságban helyezték erejöket, csak igen kevés lovast tartottak; míg a barbárok lovassággal száguldozták be az országokat és hódították meg a népeket, a gyalogság előttük számba se jött; a törököknél 100 ezer főnyi seregben legfölebb 15–20 ezer volt a gyalog; a magyarok is mint könnyű lovasok tüntek ki leginkább. Az olaszok állították vissza a gyalogság becsületét és becsét, s ismertették el, hogy mind a harczokon, mind a vár-megvételeken többet ér a lovasságnál;* s követték ebben a németek, francziák, spanyolok s több ahhoz jobban értő nemzetek, úgy hogy a gyalogjuk rendszerint két-, három-, négyannyi volt, mint a lovasuk.* Basta is 24 ezer gyaloghoz 8 ezer lovast vesz föl,* tehát a két hadi nép aránya nála is ugyanaz, a mi van a Tábori Kis Tracta első összeállításában. A mint Zrínyi a hadi tiszteket a lövőszerszám-generálisig felsorolja, épen úgy található meg a Svendy Lázár katonaságának ösmertetőjében; de már Bastánál ott a tűzérgenerális (Il Generale dell’ artiglieria), a tábormester vagy tábori főstrázsamester (Flandriában a Quartiermaestro Generale és Magyarország végvidékein a Sergente maggiore Generale is), s ott az élés-, pénz- és köntös-general (Il Provveditore Generale). S a mikor a tábor különböző elemeiről beszél, ő is mindig előbb a lovasságot, aztán a gyalogságot emlegeti, mert noha a gyalog használhatóbb voltáról meg van győződve, a lovast előkelőbbnek tartja: minélfogva fővezérűl a lovasgenerálist szerepelteti. Ez a felfogás onnan eredt, hogy a lovasság generálisa rendszerint valami magas személyiség, szinte mindég herczeg volt, a mint Basta írja; de már ő kikel egyetemes érvénye ellen, mivel nem a fényes köntös, nem a születés szerencsés csillogása, hanem a véres ütközetekben való hosszas tapasztalat szükséges a hadak dicsőséges vezetéséhez.* Azért számításba veszi egyiránt, ha a fővezér a lovasgenerális, és ha fővezérűl külön Generalissimus működik: de főparancsnoki minőségben mind a kettő kezében egyesit minden hatalmat. A többi generális – Generalissimus esetében a lovastábornok is – inkább fegyvernemének felügyelője; így a fővezér az egész sereg fölött áll, menetelésben ez akár együtt marad, akár hadtestekre oszlik; mert ezt a megoszlást Basta is javasolja, mint a mely szükséges az egész hadsereg megmaradására. Az ő tanácsa szerint három hadtest (I tre corpi dello exercito: la Vanguardia, la Battaglia, la Retroguardia) alakítandó, s a menetelés oly módon hajtandó végre, hogy a ki ma az elősereget vezeti, holnap az utósereget vezetendi, holnapután pedig a deréksereget.* Igaz, hogy itt a menetelés ugyanazon tábor egyes hadtesteivel ugyanazon az úton történik, ennélfogva különbözik a Zrínyi két-három külön táborának külön úton való menetelésétől: de az eszme már megvan a megszaggatásban, csak oly nagyobb seregre kell alkalmazni, mely egyetlen táborban a szekerek és podgyászok halmaza, az emberek és lovak élelmezése miatt nem mozoghat. I. Rákóczy György már három hadtestben, három irányban indítja ki erdélyi seregeit, hogy külön feladataik teljesítésével majdan a háború főszínhelyén találkozzanak; s Puchaim és Götz hadteste két külön vonalon nyomúl a Bodrog-köznek, hogy ott egyesüljön és együtt harczoljon.
GIORGIO BASTA: Il Mastro di Campo Generale. Milano. 1621. 76. l.
RÓNAI HORVÁTH JENŐ: Gróf Zrínyi Miklós hadtudományi munkái. Budapest, 1891. 370. l.
GIORGIO BASTA: II Mastro di Campo Generale. Milano, 1625. 81. l.
Ugyanaz, ugyanott. 11. l.
GIORGIO BASTA: Il Mastro di Campo Generale. Milano, 1625. 25–26. ll.
S a mint Zrínyi a tűzérségi, hadmérnöki és műszaki katonákat csak kevésben állapítja meg, azonkép gondolkoznak az olaszok is: MACCHIAVELLI kevésre becsüli és BASTA mindég csak mellékesen érinti őket; s a mint ő a míveseket megkülönbözteti, Basta is hasonlókép jár el, s erélyesen hangoztatja, hogy jó főnökeik, magyarosan czéhmestereik legyenek, jó gondjukat viseljék, sem a fáradsággal, sem a nélkülözéssel el ne csigázzák őket, mert az ilyen munkás sokkal ügyesebb a sánczolásban a hadi népnél, nagy könnyűséggel bánik az eszközökkel.* S a mint Zrínyi a működő sereget megszabadítani törekszik a fölösleges tehertől: Basta a lovasság szervezetének és fegyelmének javítására föltétlenűl szükségesnek mondja, hogy senki a táborba nőt ne vihessen, akár felesége, akár nem; hogy egy katona se tarthasson egynél több lovat, a mi alól még a kapitány se adjon fölmentést a Commissario Generale tudta nélkül; hogy a kapitányon alól egy tiszt se használhasson szekeret, a kapitány is csak egyet; a tábor podgyász-szállításának és könnyebb mozgásának tekintetéből haladéktalanúl kívánatosnak hirdeti a gyökeres javítást, oly módon, hogy zászlókként csak öt kocsit, a két élelmi szekérrel egyetemben és tizenöt lovat egyes más személyek számára engedne meg, még a kereskedők számát is a főpiaczon megszabatni és meghatároztatni akarja.* Bár ismeri és fölemlíti az ellenvetést, hogy a sereg fentartására az élelmi szerek nagy mennyisége, ezek hordozására a szekerek töméntelensége szükséges: mégis megmarad abban a meggyőződésében, hogy mindezen változtatni, az eleséget és abrakot korlátozni kell, mert úgyis nem a szükség szerint, hanem fölösleggel halmozzák össze. Hasonlókép sürgősen csökkenteni kell az asszonyok, szolgák, inasok roppant számát, melylyel a tábort elözönlik; a ki katona, elégedjék meg a katonai élettel.* Az ilyetén gyökeres javítás nemcsak kihirdetendő, de egész keménységgel a legszigorúbban végrehajtandó volna. Basta azért hatalmat ád a mezei főporoszlómester kezébe, hogy a csatangoló szolgákat felköttethesse és szekereket kifosztathassa, mert egy-két efféle példa meghozza majd a hiányzó fegyelmet.* Mind e követelések nem a Basta és nem a Zrínyi követelései, hanem már a kor tapasztaltabb katonáinak általános törekvései. S ha visszaemlékszünk, a mit Basta állít, hogy Magyarországon 8–10 ezer szekér járt egy táborral;* ha figyelembe veszszük, a mit Rónai Horváth Jenő felhoz, hogy Nürnberg alatt 1632-ben a császári táborban 15 ezer nőszemély, 20 ezer szolga és 40 ezer málhás ló volt együtt; hogy maga Wallenstein 50 hatfogatú kocsit és 100 vezetékparipát hordott magával:* valóban a megszorítás és javítás már mindebben elodázhatatlannak mutatkozott. Zrínyi egyébiránt mind a cselédek, mind a lovak és szekerek megszabásában egyfelől méltányosabb, másfelől gyakorlatiasabb Bastánál, erős kézzel, de kellő tapintattal nyúl az átalakítás kérdéséhez: mindég a viszonyokhoz alkalmazkodik és a lehetőségre törekszik; s mivel nem irodalmi czélzat vezeti, hanem tábormester létére a gyakorlati szükség, itt nem elvi kijelentéseket, hanem mindég határozott számokat ád. S a mit a fölszerelés és ellátás államosítására nézve elmond: az sem merőben az ő leleménye. Hiszen már a Svendy Lázár katonaságának ismertetője szerint az élésmester gondoskodik, hogy úgy a békességes, mint ellenséges országban, a hadaknak elegendő elesége legyen; a kufároktól és kereskedőktől megveszi, a városokra és falvakra kiveti és pontos beszállításuk felett őrködik; a hol pedig a beszerzés ilyetén módja lehetetlen, előre bevásároltatja, és a sereget közbűl maga élelmezi, s a vitézeknek a fizetésükbe adja. Az ellenség országában különösen arra törekszik, hogy a köz-készletet ellássa és gyarapítsa, minél fogva kihirdetteti, hogy a ki a közbe élést hoz, így és amúgy megfizeti neki. Ha pedig a pénz elégtelen volna, a kufároktól és kereskedőktől fegyvert és posztót szerezve, a fizetőmester fizetésűl azt osztja ki; ily módon a seregeket éléssel, ruházattal, fegyverrel és lövőszerrel a rendelt fizetés nélkül is szépen el lehet tartani. Sőt igen helyes, ha a had ura az első szemlén maga a kezükbe adja a fegyvert illendő és tűrhető áron, melyet aztán fizetésükbe beszámíthat. Zrínyi pedig mind e tekintetben egyenesen a rómaiak példájára hivatkozik, kik mind a lovasnak és lónak, mind a gyalognak ételt adtak,* fizetéssel is oly bőségesen ellátták őket, hogy annak egy részét a katonák minden hónapban a zászlónál letették, s mikor hazájokba visszatértek, együtt kikapták. A mi végre az élelmező szolgálatot illeti, Basta annak rendjére nem kevesebb gondot fordít.* A főtábormesternek lelkére köti, hogy szállásoknak, a mennyire lehet, oly helyeket válaszszon, s az útakat minden módon olykép biztosítsa, hogy az ellenség az élelmezést meg ne akadályozhassa; hogy a hadbiztossal (Il Commissario di viveri) és mezei főporoszlómesterrel (Il Capitano Generale di Campagna) magát a meglevő készletről folytonosan tájékoztassa; hogy a hol a szállítás rendszeresen és kényelmesen nem eszközölhető, sem a kellő időre, sem a kellő biztossággal, ott mind az élelmi szerek, mind a kereskedők számára fedezetet adjon, akár új készletért mennek, akár azzal jőnek; hogy azokat, a kik őket netalán kifosztanák, kegyetlen szigorral büntesse, mert a köznek kárára lenne, ha a hadsereg ellátásában fogyatkozás esnék; hogy a ruhaszerek és élelmi czikkek árára, különösen a kenyér jóságára gondosan felügyeljen, mert csalárd nyerészkedésből nem egyszer idegen anyagot kevernek bele. Sőt Basta épen az élelmező szolgálat rendszeressége és a szállító szekereknek a fedezett útakon a kellő időre és kellő biztossággal való közlekedése érdekében az egész ellátást egy fővállalkozó kezébe hajlandó bocsátani.*
GIORGIO BASTA: Il Mastro di Campo Generale. Milano, 1625. 41. l.
GIORGIO BASTA: Il Governo della Cavalleria leggiera. Milano, 1625. 28. l.
Ugyanaz: Il Mastro di Campo Generale. Milano. 1625. 29–30. ll.
Ugyanaz, ugyanott. 30. l.
GIORGIO BASTA: Il Mastro di Campo Generale Milano, 1625. 82. l.
RÓNAI HORVÁTH JENŐ: Gróf Zrínyi Miklós hadtudományi munkái. Budapest, 1891. 399. 401. ll.
RÓNAI HORVÁTH JENŐ: Gróf Zrínyi Miklós hadtudományi munkái. Budapest 1891. 377. l.
GIORGIO BASTA: Il Governo della Cavalleria leggiera. Milano, 1625. 23. l.
GIORGIO BASTA: Il Mastro di Campo Generale. Milano, 1625. 7–9. ll.
Mindazok az eszmék és elvek, mindazok a módok és eszközök, melyeket a Tábori Kis Tracta a maga elvi kijelentéseiben felölel, már a korabeli katonai irodalomban, mert hiszen a rómaiak hadtudománya is ennek közvetitésével éledt fel és terjedett el, föl-föltünedezett: foganóban és fejledezőben: forrnak, vagy már épen kifejlettek és megvalósultak. És Zrínyinek mégis megvan a maga nagy és halhatatlan érdeme. Nemcsak abban, hogy nálunk az első hadtudományi író, s mint ilyen, később remek-író de abban is, hogy az egyetemes hadtudomány képviselői közt méltó és jelentékeny helyet foglal el. Mert a mi a korabeli irodalomban csak szórványosan kapható meg, éles szemmel megtalálja és összegyűjti; a mi még homályos és határozatlan, az ő lelkében megvilágosodik és biztos kifejezésre jut; s a mi csak kivételűl vagy esetlegűl fordúl elő, azt ő rendes szabálylyá és uralkodó elvvé emeli. Mert a foganó és feljedező eszméket és elveket jelentőségük kihatásában felfogja és jelentőségük értéke szerint méltatja, a gyakorlati módokat és eszközöket tábori és vitézi tapasztalásával vizsgálja és fejleszti; s a mik már vagy kiforrtak és megalakultak vagy épen megvalósultak és beváltak, azokat fölszedi és helyökre beilleszti. Ily módon bírálva és ítélve, tisztázva és rendszerezve, eredményeit összefoglalja, elméleti ismeretét a gyakorlati tapasztalással őrzi ellen, és gyakorlati tapasztalását az elméleti tudás tételeiben összegezi: s olyan világosan és szabatosan, olyan határozottan és erőteljesen vezeti le és fűzi egységbe, hogy még ott is önállónak látszik, a hol nem eredeti. A Zrínyi példája fényes és meggyőző bizonyság, hogy a lángész is mindég kora talapzatán áll: voltakép ezen az alapon építi fel a maga alkotásait. De a mi korában a legjobb, azt lelkébe fogadja és átteremti, a mi emberöltőjében csak sejtelműl él, azt tudatosan kifejezi és a köznek javára értékesíti.
Zrínyi Miklóst e tábormesteri tanulmányai közben éri a király kitüntetése, hogy 1647 deczember 27-én Horvátország bánjává nevezi ki. Egyszerre más pálya, más hivatás nyílik meg előtte: ennélfogva a Tábori Kis Tracta a tábor megerősítésénél félbeszakad.
73. JAKOBI JÁNOS MUNKÁJÁNAK CZÍMLAPJÁRÓL.*
Fucina di Marte a Zrínyi könyvtárban őriztetik. Jacobi János munkája, az egyetemi könyvtár tulajdona.
