KÜLÖNÉLÉS, VÁLÁS, „VADHÁZASSÁG”
KÜLÖNÉLÉS, VÁLÁS, „VADHÁZASSÁG”
A „perlekedő házasok” ügyeivel foglalkozó írásos dokumentumok szerint a férjek elleni leggyakoribb vád a durvaság, verés volt. A közvélemény a feleségverést, különösen, ha jogos oka volt, nem tekintette „olyan súlyos dolognak, ami miatt az asszony elmehetne a háztól, vagy elválhatna az urától” (Papp L. 1941: 25).
A verésnek súlyosabb formáit azonban már rosszallták: „egy botot eltört rajta és a küszöbön kirugdalta az ura”. A presbitérium a szájas menyecske mellett a férjet is meginti, hogy feleségével „szolgálói vagy baromi módon ne bánjon”. Elítélték a „terhes állapotbani verést” is (Bogdása, 1853, 1859. Presb. jkv.).
A férjek engedetlenség és „nyelvesség” miatt tesznek legtöbbször panaszt feleségük ellen.
A különélés a református vidékekről származó adatok szerint a városokban már viszonylag korán megjelent: „sok rendes házasságot megvető s törvénytelen magánosságban élni kívánó férfiak és asszonyok házastársaiktól magokat elvonván élnének s ezeknek száma (…) szaporodnék” (Sárospatak, 1790. Presb. jkv.).
A közvélemény tehát közösségellenesnek ítélte a különélést. Az elhagyott fél gyakran a presbitériumhoz fordul segítségért, már csak azért is, mert így nem neki kell megalázkodnia. Egy ábrányi férfi kifejti a presbitérium előtt, hogy nem hajlandó feleségéért elmenni, mivel „ő el nem hajtotta, s azon az úton, melyen eljött tőle, mennyen is vissza, szívesen magához fogadja” (Igrici, Borsod m. Presb. jkv.). Előfordul, hogy egy presbiter „vezeti vissza” férjéhez az asszonyt (Szava, Baranya m. 1843. Presb. jkv.).
Szaporodik természetesen azoknak a száma, akik nem veszik igénybe a presbitérium segítségét, sőt még hívására se jelennek meg: „Nints nekem a Consistoriummal semmi bajom, nem megyek biz én sehova se” (Igrici, 1841). Ennek törvény adta háttere, hogy II. József a házassági ügyeket a polgári bíróság hatáskörébe utalta.
Adataink a házas állapot értékének csökkenésére utalnak. Úgy tűnik, hogy e jelenség az egykéző vidékeken erősebb. Egy hat hónapi házasság után szüleihez visszaköltöző fiatalasszonyt szülei a férj többszöri hívása ellenére sem engedik vissza, 665„mert egyetlen gyermekök és a munkás kézre nekik is szükségük van” (Cigánd, Zemplén m. 1913. Presb. jkv.).
A református és görögkeleti vallásjog szerint lehetséges volt a válás. A református falvakban a békéltetést a helyi fórum, a presbitérium háromszor kísérelte meg, s ha a házaspár ezután is ragaszkodott a váláshoz, ügyük felsőbb fórumhoz kerül. A katolikus egyházi bíróságok nem tették lehetővé a házasság felbontását (Tárkány Szücs E. 1981: 275). A közvélemény sehol, így a protestáns falvakban sem ismerte el a válást, s „az elvált asszonyt erkölcstelennek tartják” (Gémes E. 1979: 236).
A legidősebb generációnál kitapintható e norma valláserkölcsi háttere is: „Pokolra kerül, aki elválik.” Az ennél fiatalabb generációknál már inkább a szégyentől való félelem és az anyagi megfontolások dominálnak. Ezek a szempontok természetesen korábban is fontos visszatartó erőt jelentettek: „Anyám kereken megmondta, hogy elvált asszonyt nem akar a családban, az uram mellett a helyem” (Martonné 1983: 156). Elválni annyi, „mintha leégne a ház” (Gémes E. 1979: 294).
A vadházasság a férfi és nő tartós, házasságkötés nélküli együttélése. Már elnevezései is (bagolyhit, cigányhit) bizonyos erkölcsi megítélést tükröznek (Tárkány Szücs E. 1981: 253). „Régen nagyon pellengérre tették. Az egész falu beszélte. Az ilyennek nem volt semmi tekintélye” (Kővágóörs, 1989). Valamirevaló gazdacsaládnál ez „sohasem fordul elő, inkább a jött-ment, szegényebb sorsú” családoknál (Papp L. 1941: 31). Az 1850–1860-as években még feljelentették és meg is büntették őket (Kiss L. 1981: II. 294). Az 1870-es évektől hódít igazán tért, először a városokban és a tanyavilágban, később és kisebb mértékben a falvakban is. A cigándi (Zemplén m.) lelkész jegyezte fel 1896-ban: „gyülekezetünkben a vadházasság (…) nem hogy szűnőfélben volna, (…) napról napra ijesztő arányokat ölt, ugy annyira, hogy már-már az ilyen vadházasságot cseppet sem restellik, (…) különösen az asszonyok annyira tisztességes, sőt helyénvalónak tartják, hogy a templomban a legelőkelőbb helyekre tolakodnak.”
A Dunántúli Protestáns Közlöny egyik cikkírója 1890-ben arról számol be, hogy Temes megye egyik kerületében 551 vadházasságban élő párt találtak. Ezek a tudósítások református vidékekről valók, a katolikus vidékeken más a helyzet. A katolikus Mátraderecskén (Heves m.) például 1930–1940 között 2–3 eset fordult elő (Veres L. 1971: 180). Mindenesetre a vadházasság megítélése a századfordulótól országszerte lényegesen enyhült (Tárkány Szücs E. 1981: 254). A cigándi presbitérium 1888-ban még felvette a harcot e gyakorlat ellen, s határozatot hozott a vadházasok templomban való ülésének tilalmáról, kivezettetésüket rendelte el.
