BŰN, NORMASZEGÉS
BŰN, NORMASZEGÉS
Bűnnek a norma nyílt megszegése számított. A bűn mögött azt az eszményt fontos meglátnunk, amelynek megsértését a bűnben elítélték. A népi jogérzékelés a társadalomnak a törvényekben kifejezett erkölcsi értékítéletén alapszik, azonban nem teljesen azonos azzal. Egyik legfontosabb eltérés, hogy ellentétben a tételes joggal, parasztságunk körében az adott szónak „minden tételes rendelkezésnél nagyobb szerepe volt”, s megszegését bűnnek tartották (Börcsök V. 1967: 137). De kevesellték a törvény szigorát a rágalmazással, becsületsértéssel kapcsolatban is: „Aki a becsületemben megbánt, sokkal nagyobbat vét ellenem, mint aki meglop” (Papp L. 1941: 71). A korábban megismert becsületcentrikus értékrend tehát a joggyakorlatban is kifejeződik.
Egyes esetekben viszont épp a népi jogérzékelés a megengedőbb. Így például a tulajdon nagy tiszteletnek örvend parasztságunk körében, de lazítja a norma szigorát a tulajdon fogalmának értelmezése. Az állatnak például bizonyos határok között lehetett eleséget „vinni” a máséból is. Igaz, hogy ezzel a „lehetőséggel” inkább csak a szegényebb rétegek éltek, s a gazdák, a potenciális károsultak sokkal szigorúbban értelmezték a normát. A gyümölcs is ilyen határeset a magántulajdonban. A népi jogszokás a helyben fogyasztást jóváhagyja. Bizonyos törvények áthágása pedig, mint a legények véres verekedése, lopása egyenesen virtusnak számított.
Összességében az élet és vagyon elleni vétségek területe az, ahol a nép jogérzékelése legközelebb állt a tételes jogi felfogáshoz (Tárkány Szücs E. 1981: 784). Parasztságunknál mindvégig érzékelhető a hatóságokkal szembeni általános bizalmatlanság. Ennek következménye az a törekvés, hogy életüknek egy részét kivonják e szabályozás alól. Ez akkor is így van, ha magának a népi jognak nagy része éppen a hivatalos jogból „szállt alá”.
Hozzá kell tennünk, hogy magán a népi joggyakorlaton belül is létezik feszültség, gondoljunk csak a házasság előtti szexualitás problémakörére.
Tárkány Szücs Ernő szerint a bűn „a nép körében azon magatartások összessége volt, amelyeket a közvélemény elítélt” (Tárkány Szücs E. 1981: 783). Szendrey Ákos úgy foglalja össze, hogy bűn „minden illetlen, helyhez, emberi méltósághoz nem illő viselkedés, (…) s általában a szokások be nem tartása” (Szendrey Á. 1936a: 65).
A bűn súlyosságának megítélése a hely, idő és az elkövető személye szerint volt 651differenciált. A hely mint súlyosbító tényező részben a nyilvánosság mértékével függött össze. Súlyosabban ítéltek meg valamit, ha azt többen látták-hallották, mintha titokban esett meg. „Amiről nem tud senki, az meg sem történt” – tartották. Ez nem jelenti, hogy nem létezik a fel nem fedezett dolgok privát szégyene, de az egyén személyes felelőssége elmosódottabb, és jobban összefügg a szégyennel.
Hozzá kell ehhez tennünk, hogy a nagyobb nyilvánosság nemcsak a nagyobb szégyen, de a rossz példaadás veszélye miatt sem volt elhanyagolható. Aligha létezik személyes bűn társadalmi vetület nélkül e testületi elven működő társadalomban. A protestáns gyakorlatban különösen erős a „magán (titkos), nyilvános és cégéres” bűnök közötti különbségtétel (Illyés E. 1941: 43).
A legnyilvánosabb helyszín az utca volt. Ez a helyszín különösen a női becsületsértéseknél számított súlyosbító körülménynek, épp a női hírnév nagy sérülékenysége miatt. A váci püspök hajdúja feleségének „utca közepén illető megsértése végett” tesz panaszt (Váci püspöki uradalom, úriszéki jkv. 1806). Általában maga a sértett asszony tesz panaszt, s az is általános, hogy fontosnak tartja megemlíteni a nyilvánosság mértékét is: „utca hosszat fattyas kurvának kiáltozta” őt (Baranyahidvég, 1858. Presb. jkv.).
A nyilvánosság mellett voltak helyszínek, amelyek megsértése inkább megszentelt voltuk, intimitásuk miatt számított súlyosbító körülménynek. Ilyen volt a templom, de még a környéke is: „Templomban, templom kerítésében tilos volt a lökdösődés, kiáltozás, ujjongatás” (Szeremlei S. 1911: 422). Templom mellett még a dohányzás is bűnnek számított, így például Mátraderecskén. E helyszín fontossága miatt volt sok helyen külön „templombíró”.
Intim, sérthetetlen szférának számított a ház is. Minden, ami a falai között történt, az egész család hírét érintette: „Más házára ment perelni” (Szava, Baranya m. Presb. jkv.); „bejött a lakásomba egy karóval” (Szécsényi Járásbíróság, 1945/544, Varsány). A hatóságnak a háznál való puszta megjelenése is hírbe hoz egy családot: „Igazgató úr, az én házamhoz sé az adókerület, sé a kisbíró nem jár, mindig tudom a kötelességöm. Hát mér tötte ilyen csúffá az uccába az én hajlékomat, hogy rendőrt küldött a gyerökér” (Tóth F. 1982: 42). Egy becsületét vesztett ember látogatása is rontja a „ház” hírét: „te kurva, mit keresel betsületes ember házánál” (Processus Criminales IV. 14/n. F. 3. Nr. 57, Zalaegerszeg, Á. L.).
Befolyásolja a bűn megítélését az elkövetés időpontja is. Súlyosbító körülmény az éjszaka: „éjszakának idein másnak a házára megyen” (Imreh I. 1974: 194); továbbá az ünnepi időszakok, mivel azzal az „ünnepet megszentségtelenítik”.
Különbséget tesz a népi jogérzékelés a bűn mértéke szerint is: „Nem bűn, ha kicsi, s nem veszik észre.” „Kis lopás, kis hazugság nélkül nem lehet előrejutni.”
Különbség van a bűn megítélésében elkövetőjének neme szerint is: ami egy asszonynál súlyos bűn, a férfi esetében gyakran megbocsátható (Nagy O. 1989: 245).
Korszakonként is változik azonban, hogy mit és mennyire súlyos bűnnek tartanak. Ebben a 19. század második felétől egy erősödő szekularizációs folyamat az, ami meghatározó.
Nézzük először a vallásgyakorlással kapcsolatos vétségeket. Vizsgált korszakunk, a 19. század elején még büntetik a templomkerülést, később már csak konstatálják: „Mindennek szemében tűnvén az, hogy (…) S. M. egész háza a templomban tellyességgel 652nem járnak” (Tiszakarád, 1821. Presb. jkv.). A székelyföldi vizsgálóbiztos 1823-as felmérésekor 11 faluban mindössze 23 templomkerülőt talál (Imreh I. 1974: 197). A templomba nem járó gyermeknek a szüleit büntetik meg, „pénzbírságot fognak fizetni” (Baranyahídvég, 1868. Presb. jkv.).
A „templomkerülők” még századunk első felében is valamilyen módon tiszteletben tartották a közösség ezzel kapcsolatos normáját, különösen a kisebb közösségekben, ahol ezeket a közvélemény maga is „a közösségi szokások megsértéseként” értelmezte (Kósa L. 1979: 119). Ezért nyíltan nem szívesen sértik meg e normát: „Csak azt várják, hogy amazok haladjanak el. Nem akartak velük találkozni. Mert ha nem is mentek templomba, azt mégse szeretik, hogy meglássa valaki, hogy nem mentek” (Szabó P. 1974: 213). Sokan a szegényebbek közül arra hivatkozva nem járnak templomba: „restelli, hogy nincs megfelelő ünneplő ruhája” (Kiss L. 1958: 302).
Bár a vallási közömbösség növekszik, sokan, akik a templomba nem mennek el, az egyházzal nem szakítanak, fizetik az egyházi adót, a papot a közösség első emberének ismerik el, s otthon olvassák a Bibliát (Fél E.–Hofer T. 1969b: 304–305). Különösen érvényes ez a református lakosságra, míg a katolikusoknál a templomba járás kötelezettsége mélyebben beépült norma. A nyílt megtagadásra is van már korai, 1801-ből való példa: „minek mennék én oda, nincs ott semmi dolgom” – utasítja el a református Igricen (Borsod m.) a templomkerülő az egyházfit, aki őt otthonában keresi fel.
A templomkerülés mellett az ünneprontás gyakran előkerülő vétség a presbitérium büntető gyakorlatában. Talán épp azért, mert népünk belsővé vált normája, hogy „az úrnak napja a Vasárnap meg szenteltessék” (Kiskunhalas, 1764. Presb. jkv.). Hogy mennyire belsővé vált norma volt ez, azt a körülötte felcsapó indulatok is mutatják. Az endrődiek megfenyegették a szomszédos mezőberényieket, amiért vasárnap árpát hordtak. Mivel a figyelmeztetés nem használt, egy felbérelt gyerekkel észrevétlenül felgyújtatták az egyik szekeret, mikor az az ő földjük mellett ment el (Szilágyi Miklós 1973: 198).
A vasárnap megszentelését királyi rendelet is előírta, s betartását a világi fórumok is szorgalmazták: „Gajdos Annának azon botránkoztató cselekedetét a bíró meglátván, hogy vasárnapi napon vásznat fehérít, tehát ő a vásznat felszedvén, a prédikátorhoz hozta (…) a nevezett asszony egy váltó forintra büntettetett a presbitérium által” (Babarc, Baranya m. 1842). Korábbi századokban a nagyobb városok statútumai is tiltják az ünneprontást, de ott hamarabb elmarad büntetése.
A hegytörvények szintén „beszabályozzák” a vasárnapi szőlőbeli munka megengedett mértékét. „Nem lévén szabad senkinek vasárnapokon a szőlőből lóháton, szekéren vagy kocsin, sőt gyalog is valami nagy terhet hazahozni, hanem mulatság kedvéért kimenvén keszkenőben vagy kis kosárban valami gyümölcsöt (…) hazahozni megengedtetik” (Belényesy M. 1958a: 285).
Egy Zala megyei faluban a pap maga segített áthidalni a norma és a kényszer között feszülő ellentétet: „Az esperes úr azt mondta, két órát lehet vasárnap dolgozni, az még nem bűn. De aki egész nap dolgozik, az már kereset” (Mihályfa, 1989). Összességében elmondható, hogy a polgárosodottabb vidékek jártak elöl a vallási közömbösödés terjedésében: „A patajiak nem igen vallásosak, a vasárnapot nem 653sokba veszik, (…) míg egyebütt az egész környéken igen buzgó vallásos a nép” (Simonyi J. 1882: 315).
A Sopron megyei Vadosfán a szekularizálódásban ugyancsak élenjáró evangélikusok a vasárnapi munkaszünetet arra hivatkozva nem tartják be, mivel „a pap is vasárnap keresi a kenyerét” (Nagy D. 1941: 8). Az ugyancsak evangélikus, de szlovák Nagytarcsán viszont még századunk második felében is „dologtiltó napok” a vasár- és ünnepnapok (Molnárné 1988: 389).
A vasár- és ünnepnapok megszentelése legtovább a leginkább hagyományőrző katolikus vidékeken maradt fenn. Palóc vidéken még századunk első felében is gyakorlat volt, hogy a paptól kértek engedélyt, ha valami ok miatt vasárnap kellett dolgozniuk. Ebben az időszakban katolikus vidéken még elég általános volt, hogy e két norma ütközésénél a közvélemény az anyagi károsodás vállalását várta el: „Szegény anyám még azt se engedte, ha széjjel volt a széna, hogy összeszedjük, ha jött az eső, akkor se. Azt mondta, majd aki megáztatja, megszárogatja.” Ma is név szerint meg tudják mondani, ki az a faluban, aki túlzásba viszi a vasárnapi munkát: „Az nem igaz, hogy ennek mindig vasárnap kell dolgozni. Megszólják az ilyet” (Bóde, Zala m.).
Korábbi századokban nemcsak a munkát, de „a fajtalan muzsikát, táncot”, a „legényeknek és lányoknak együtt való játékát” is mint az ünnephez méltatlan tevékenységet (Dömötör S. 1942: 152) korlátozták a világi és egyházi hatóságok, a 19. század második felétől egyre csökkenő sikerrel. A vasárnapi mulatság elkerülésére sok vidéken a pap nem vállal esketést erre a napra (Igal, Historia Domus 1867), de ezt a gyakorlatot az élet megváltozott rendje túlhaladja. Kisebb közösségekben a közvélemény még századunk közepén is el tudta érni, hogy amíg a vasárnap vallási eseményei le nem zajlottak, nem lehetett semmiféle szórakozás, s így csak „kéttemplom” után muzsikáltak (Bódva-völgy).
Szaporodnak a 19. század folyamán a templomi rendbontással kapcsolatos esetek. Ezek elkövetői főleg a legények voltak, akiknek „külön erkölcséről” ebben a vonatkozásban is már esett szó. A presbiteri jegyzőkönyvek sok esetet rögzítettek arról, hogy a legények a templomba „bort csempésznek” (Belvárd, 1876) vagy, hogy „kalappal, pipázva merészelnek harangozás közben bemenni” (Bogdása, 1853). A leányoknak főleg a küllemével vannak problémák: „keszkenősen járulnak az úr asztalához” (Illyés E. 1941: 127). De az ünnepnek megfelelő külsőt másoktól, például a felnőtt férfilakosságtól is elvárták: „Zsíros Hajjal, és Bundába a Templomba menni szabad nem lészen” (Hódmezővásárhely, 1795. Presb. jkv.).
A templomi rendbontás egyik legmarkánsabb területévé válnak a 19. század végére a székperek, ami a falusi társadalom ellentéteinek fokozódását mutatja. Mivel a székrend a társadalmi státus egyfajta térbeli kivetülése, az előbbre jutásért gyakran harc folyik: „nem engedte be a templomba, a székbe” (Baranyahídvég, 1828: 2). Cigándon 1820-ban a nemes asszonyok a prédikátorné székébe járnak, az eklézsia a békesség kedvéért új padot csináltatott neki. Harc folyik a kivívott jogok megtartásáért is: „Ősidőktől fogva az volt a szokás, hogy az anyós székét az első meny foglalta el. Most azonban össze pereltek, s így anyjok őt abból a székből kitiltotta” (Semjén). E pereknek szinte kizárólag asszonyok a szereplői.
A kifejezetten a vallásgyakorlással kapcsolatos bűnök helyébe egyre inkább három 654„cégéresnek” tartott bűn kerül, a „káromkodók, lopók és paráznák, ” akik „az Isten országát örökségül nem bírhattyák” (Kiskunhalas, 1764: 23).
A káromkodás korántsem magánügy. A „személyes mocskolódás” is a közösséget botránkoztató „társadalmi vétség” (Tálasi I. 1977: 75–76). Az „attázás” (ebatta, ördögatta) és az istenkáromlás súlyosságban még ezt is fölülmúlja. „A statútumok a gonosztevők közé sorolják az istenkáromlókat”, s a 18. században még keményen, például botütéssel büntetik (Makoldy S. 1926: 12). A megítélés az 1780-as évekre mutat enyhülést. Erre a folyamatra II. József büntető törvénykönyve teszi fel a koronát, amely „az istenkáromlást már nem bűntettnek, hanem polgári vétségnek tekintette” (Hajdú L. 1985: 330). A népi jogérzékelés továbbra is súlyos bűnnek tartja, még a 19. században is akad önként peniteáló férfi is: „megbánván isteni káromlását, önként penitenciát tartott” (Tiszakarád, 1825. Presb. jkv.).
Adataink arra utalnak, hogy a káromkodás meggyökerezésében és széles körű elterjedésében sokat számítottak a háborúk, az állandó katonáskodás: „A 185 éven át (…) tartott örökös katonáskodás is nagyon eldurvította az embereket. (…) A szitkozódó, parázna beszédet is »hajdúbeszéd«-nek nevezték a török világban” (Györffy I. 1939: 22). A katonaság a férfiasság egyfajta nimbuszával övezte e szokást: „Igen durvák és káromkodók voltak, (…) miért is többször figyelmeztettem őket, hogy miért bántják az Istent. Mire ők azt felelték nagy hetykén, hogy ez huszárregula” (Kováts I. 1981: 177). Egy terehegyi (Baranya megyei) apa is „káplárságba el kevélyedett”, „istenét mívelő” fiára panaszkodik.
Nem véletlen, hogy a „legférfiasabb”, legnyersebb erkölcsű pásztorok körében volt a legelterjedtebb e szokás. Az egykori jegyzőkönyvek azt mutatják, „hogy a káromkodásért járó büntetéseket leginkább a pásztorok és béresek szenvedték el” (Tálasi I. 1936: 24). Mivel a hagyományos parasztcsaládban, még századunk első évtizedeiben is, a pásztor a család legényfiai közül került ki, így általános gyakorlat volt, hogy az iskolától elvonva, itt egymás társaságában „a henyeséget és a káromkodást” tanulták (Hölbling M. 1985: 106).
A közvélemény általában az állattal kapcsolatos munkákhoz szinte hozzátartozónak tartja a káromkodást: „Állattartó embereknél a káromkodás talán megérthető” (Vecsey F. 1967: 3). „Különösen az állatokkal való szántás, sarabolás és töltés közben káromkodik sokat, úgy tűnik fel, mintha csak ez velejárna ezekkel a munkákkal. (…) Bent a faluban már tizedrészét sem lehet hallani ezeknek a káromkodásoknak, mintha csak szégyelné magát mások előtt” (Szállási S. 1930–1935: 85). Egy mélyen vallásos idősebb palóc férfi egyenesen azt mondta, hogy mivel az állatokkal „muszáj volt” káromkodni, ő ezért nem szerette ezt a munkát.
A falu határa azonban nem volt teljesen a közvélemény ellenőrzése alól kivont világ, már csak azért sem, mert a termés és az isteni áldás között sokáig összefüggést láttak. Egy tiszakarádi asszony mesélte el, hogy a szántáshoz felfogadott suhanc „isteni káromlását” édesanyja nem bírta hallgatni, és fizetség nélkül elküldte: „Eriggy jófiú dolgodra, én neked ezért egy fillért se fizetek, mer még a mi földünk ilyen isteni káromlás alatt nem volt szántva” (Jávor K. gyűjt. 1970). A közvélemény kontrollja alól kieső területnek számít sok szempontból viszont a tanyavilág. Egy 1754-es szegedi Canonica Visitatio feljegyezte, hogy „szörnyű módon káromkodó, kivált a tanyai nép” (Kovács J. 1901: 334).
655A falun belül a kocsma élvezte ezt a területen kívüliséget, ezért is nem volt szabad sok vidéken ide asszonynak belépni. A férfiak itt szabadabban érezték magukat, úgy tartották, hogy a kocsmában inkább lehet káromkodni, mint otthon. „A kocsmai káromkodás kisebb bűn, mert a kocsma bűnös hely” (Veres L. 1978: 126). Jól megvilágítja a helyzetet az az eset, amikor a káromkodással vádolt keceli pásztornak „megígérték a falu vezetői, hogy ha ezentúl bemegy a kocsmába, eleve” 25 pálczákat magának szabott, „mivel mindig a kocsmában káromkodott” (Bárth J. 1984: 322).
A kocsma ellentétpárja erkölcsi szempontból a templom és környéke. A Sopron megyei Újkéren „szitokbírót” tartottak, így ott „nem is mertek a templom körül káromkodni”. Sőt, a pap jelenlétében sem káromkodtak (Bertalan Á. 1963: 33). Súlyosabban ítélték meg a káromkodást például akkor is, ha a temetőben vagy a szőlőben történt, vagy ha más házánál esett (Tárkány Szücs E. 1981: 783).
Természetesen a káromkodás ideje, alkalma sem volt közömbös: a „vasárnapi káromkodást” súlyosabbnak tartották, mint a köznapit (Veres L. 1971: 4). Ugyanígy: a december 17-én káromkodó „az ünnepre való készülődést és hangulatot megrontotta” (Páprád, 1867. Presb. jkv.). Különösen szigorúan vették a kenyérnek mint a paraszti élet szimbólumának a káromlását is, de vallási tartalma miatt is (Tálasi I. 1938).
A gyerekek belenevelődtek ebbe a gyakorlatba: „feltűnően sok a trágár mondóka, főleg a csúfolódók között, ezek azonban éppen a legjellemzőbbek a nyárszói gyermekekre, akik beszéd közben sok ilyen szót használnak és jót kacagnak rajta” (Kresz M. 1944: 146). Ijesztgették ugyan a felnőttek a káromkodós kisgyereket, hogy parazsat tesznek a nyelvére (Szigeti Gy. 1985: 47), de inkább csak az anyja szégyenkezett a szomszédok előtt.
Míg régi statútumok a családfő kötelességévé tették, hogy tartsák távol házuk népétől a káromkodást (Makoldy S. 1926: 11), s a régi feljegyzésekben az is előfordul, hogy a káromkodó ifjút „még az atyja is büntetésre méltónak ítélte” (Babarc, 1843. Presb. jkv.), a későbbi gyakorlatban az apák inkább életrevalóságként értelmezték a kicsi korához nem illő szavait.
Századunkra a káromkodás polgárjogot nyert: „mindenki káromkodott, ha mérges volt” (Nagy Gyula 1965: 491). Nagy változás tapasztalható e téren a nők hozzáállásában is. Múlt század eleji adat szerint még olyan is volt, hogy „tulajdon felesége” tett panaszt káromkodó férje ellen a presbitérium előtt (Sárospatak, 1812. Presb. jkv.). A legutóbbi évtizedekig, ha a nők a „rosseben” kívül valami más drasztikus szót mondtak, mindjárt utána is tették: „Ah! Uram, bocsásd bűnömet” (Szállási S. 19301935: 86). Mára a helyzet a nők tekintetében is sokat lazult.
A kép azonban differenciáltabb, vannak vidékek, ahol jobban polgárjogot nyert, másutt kevésbé épült be a férfi magatartási mintába: „itt nem káromkodtak” (Mihályfa, 1989). Mély meggyökerezésének oka lehet, hogy egy magyarnak érzett férfimentalitás részévé vált (Paládi-Kovács A. 1994b: 173.). Rettegi György 18. századi naplójában természetesnek tartja ifjúkori önmagáról szólva, hogy hirtelen haragjában a káromló szókat „bőven szórta” (Rettegi Gy. 1970: 81).
Ha a régebbi korokban a káromkodás a férfiakhoz tartozó bűn volt, a szitkozódásban és átkozódásban viszont a nők jártak az élen: „Ördög bujjék a csontodba. A kórság törjön ki” (Szállási S. 1930–1935: 87). Korábban gyakori volt az önátkozás is, 656szavuknak adtak nyomatékot ily módon. Mások átkozásával gyakran annak „kisebbítése” volt a céljuk.
Ezzel korábbi korok gyakori bűntípusához, a nőket érintő becsületsértéshez érkeztünk. A népi jogérzék ezt súlyosabban ítélte meg, mint a tételes jog. Súlyát az adta, hogy a nők legfontosabb értékét, jó hírét kezdte ki, s ez férje és egész családja becsületére komoly kihatással volt. Sok esetben maga a megrágalmazott asszony kéri a presbitériumot: „járnának végire, ha igaz oka van é rá vagy tsak ok nélkül rágalmazza” (Terehegy, 1831. Presb. jkv.). Ha a becsmérlő a vádat bizonyítani nem tudja, a megvádolt asszony hírét helyreállítottnak tekintették. Azzal, hogy vállalni merte a megmérettetést, tiszta lelkiismeretét bizonyította.
Ezt a vétséget még századunkban is komolyan vették. Ha valaki „becsületiben gázolódott a másiknak, meg lett hivatva a bíróhoz, és bocsánatot kellett kérnie, meg kellett fogadni, hogy többet nem kisebbíti a másikat” (Bodony, Heves m.). Az ugyancsak palóc Varsányban 1973-ban panaszolta el egy fiatalasszony, hogy becsületsértési ügyével bírósághoz kell fordulnia, mivel férje csak így látja bizonyíthatónak ártatlanságát.
A lopás súlyos, megbélyegző vétség volt mind a hivatalos jogban, mind a népi jogérzékelés szerint. Ez azonban korántsem jelentette a két rendszer egybeesését. A paraszti erkölcsben a tulajdonhoz való sajátos, összetett viszonyt kell mindenekelőtt értelmeznünk ahhoz, hogy megértsük, mi és mennyiben számított lopásnak. A lopás önmagában ugyanis nem mindig erkölcstelen. Erdei Ferenc szerint egyenesen „meglehetősen közömbös cselekmény volt” (Erdei F. 1934: 58).
A paraszti értékrendben magántulajdonnak ugyanis csak az számított, amiért megdolgoztak, amiért „másnak a körme kopott” (Szigeti Gy. 1987: 17). Itt, a magántulajdonnál húzódik a lopás határa, s a „becsület köztük a különbség” – mondta egy 55 éves varsányi férfi. Amit a természet „magától szült”, annak az eltulajdonítása nem bűn (Veres P. 1941: 85). Így nem számított a nép szemében bűnnek a tűzifalopás. Ahogy Táncsics visszaemlékezik gyermekkorára: „fának nem voltunk szűkében, habár más szomszéd faluk erdejéből kellett is beszerezni” (Táncsics M. 1978: 7). A vadorzás „meg már majdnem erénynek számított” (Veres P. 1941: 71).
A magántulajdon értelmezésében is voltak azonban fokozatok, s ennek a „perifériáján” van a mező, a gyümölcsös. Egyes vidékeken már ez is annyira a magántulajdonhoz tartozónak számított, hogy „nem veszett ott el egy cső kukorica sem, annyira tisztelték a más tulajdonát” (Tarnabod). Általánosabb volt azonban, hogy a kisebb mezei lopást megengedettnek vélték olyan alapon, hogy „Nem a tihéd, dehát az Isten adta azt! Tanúd mög, hogy ami virágbú lött, szabad sudarni belőle!” (Kiss G. 1937: 53). Ugyanezért a gyümölcslopást sem tartották bűnnek, „azt a jó Isten nem egynek adta”. Ha megfogták is az illetőt, nem bűn volt az, „csak szégyen” (Hofer T. 1950: 368).
Mindebben talán egy prekapitalista tulajdonfelfogás is érzékelhető, ahol a földbe fektetett tőke és munkamennyiség még lényegesen kevesebb, mint a kapitalizálódás korszakában. Erdei Ferenc ezt úgy fogalmazza meg, hogy az értékek paraszti sorrendjét e téren is „felváltja a kispolgári értékelés” (Erdei F. 1934: 58).
A magántulajdon megsértésének egy sajátos válfaja volt az „elszántás.” Ebben a mások kárára való gyarapodás gesztusát ítélték el elsősorban, és önbíráskodással 657intézték el: „De egyébként ettől még lehet rendes ember, csak kapzsi” (Mihályfa).
A mezei lopást szinte megengedhetőnek tartották, ha az az állatok érdekében történt. Táncsics saját ifjúkorára visszaemlékezve így ír erről: „mi a marha eledelére megkívántatott, lelkiismeret furdalása nélkül, ahol értem, elvettem, szinte szokásommá vált” (Táncsics M. 1978: 34). Ismerni kell ehhez a magyar parasztember erős lelkiismereti késztetését, hogy állatait jól tartsa. Ez a norma esetenként erősebbnek bizonyult a magántulajdon tiszteletének normájánál.
Amennyire szokásszerű volt bizonyos ideológiák mentén a mezei lopás, annál megbélyegzettebb volt, ha valaki háztól lopott. „Mezei lopás van, de háztól nem lopnak” – mondta a makkoshetyei (Sopron m.) katolikus pap. „Akit egyszer megfogtak, később arra gyanítottak, ha valami elveszett” (Varsány, Nógrád m.).
Már az udvar is a ház részének számított: „Saját udvarán agyon is verhette volna, ha lopáson kapja” (Hofer T. 1950: 369). A háztól való lopásnál a leggyakoribb a tyúklopás volt. Az asszonyok megjelölték tyúkjaikat, s azonnali önbíráskodással elintézték a visszaszerzést. „A bíró csak azt mondta, egyezzetek meg. Tyúknak még törvénye se volt” (Bodony, 1968). Rendes családnál azonban ez nem fordult elő, sőt: „Szüleimnek senkié nem köllött. Egy csibe hozzánk tévedt, anyám megkérdezte a szomszédokat, kié. Senkié. Felnevelte, eladta, az árát meg a templomperselybe tette, mert az nem az övé” (Mihályfa).
Csaplovics 1822-ben megjelent munkájában a magyarok által legkedveltebb lopásformának a marhalopást találja (Csaplovics J. 1990: 49). A nagyobb állatok ellopása igen súlyos, a hatóság közbelépését igénylő ügy volt a régi jegyzőkönyvek tanúsága szerint. Ennél a vétségnél „közösen volt felelős a falu, és közösen nyomozta házról házra a tolvajt” (Eckhart F. 1954: 99). A súlyosabb állatlopásokat nagyobb részben pásztorok követték el. Somogy megye különösen hírhedt volt az állatlopásokról, a juhászok és kanászok a betyárokkal összejátszottak. De az Alföldön is „igen elhatalmaztak” például a lólopások, különösen „ínség és drágaság idején” (Szeremlei S. 1911: 439). A lopott állat értékesítésének kialakult útvonalai voltak. A barkó vidék lótolvajai az Alföldön adtak túl portékájukon, innét pedig a lopott jószágot Temesvár vidékére vitték (Reguly A. 1975: 43).
Komolyabb változást az állatlopás megfékezésében a Helytartótanács 1794-ben kiadott rendelete hozott, mely elrendelte az állatok községenként való összeírását, s felújította a jószág kísérőokmányának feledésbe merült gyakorlatát (Tárkány Szücs E. 1965: 199).
Az egyház a lopás szituációtól független, elvi elítélését közvetítette: „tiltatik (…) másnak fájáról a gyümölcsöt leverni. (…) A talált jószágot, bármely csekély értékű legyen is az, magánál megtartani senki ne merészkedjék” (Igal, Somogy m. Historia Domus, 1850: 141). Az idősebbek sok vidéken még ma is emlékeznek az iskolában tanult versikére: „A magadét tedd el, A másét ne vedd el.” A népi szokásjog azonban nem érezte lopásnak például a talált tárgy megtartását sem, „nem kellett visszaadni, ha nem kereste senki” (Veres L. 1971: 112).
A népi jogérzékeléstől sok vonatkozásban idegen volt a lopáshoz való mereven elvi hozzáállás. Ebben a gyakorlatban sokat számított az is, hogy ki volt az elkövető. Nem vették olyan komolyan a gyereklopást. Sok családnál, ha a gyermek „rendesen 658elvégezte munkáját”, akkor az olyan vétségekért, mint a lopás, hazugság, káromkodás, nem intették meg (Kresz M. 1944: 89). Táncsics is beszámol gyermekkori lopásairól, például arról, hogy a náluk éjszakára megszálló almaárus ismerősük almáját rendszeresen megdézsmálta (Táncsics M. 1978: 15–16). Virtus volt, s „veszedelmesen elharapódzott” egyes helyeken a fiatal legények gyümölcslopása is. „Szilva vagy almalopások nyár időben napirenden voltak” (Kotroczó B. L. 1973–1979: 14).
Ha a gyerek nagyobb értékű lopást követett el, a károsult a szülőktől követelte a kár megtérítését: „Ozdi Illyés elfogta fehér Ruháját és ki sem adja mig nemű kárait, miket a gyerek okozott, meg nem tériti. Egy pár botskort és 1 darab szalonnát ellopott Ozdi Illyéstől” (Terehegy, 1854. Presb. jkv.).
Külön elbírálás alá esett, láttuk, a legények lopása is. A falu jogérzékével ellenkezett, mikor egy-egy túlbuzgó hatósági ember „bekísértette a legényeket a megyére és bezáratta lopásért” (Veres P. 1978: 44). Sőt az öregebb emberek felcsillanó szemmel meséltek legénykori lopásaikról, s az apák is szinte büszkén beszélik el fiaik legsikerültebb lopásait: „Remek fattyú a kölyök! Apjára ütött! (…) S ha olykor mégis akadékoskodtak, ezt azért tették, (…) túlzásba ne menjen a gyerek!” (Csete B. 1954: 236).
Más elbírálás alá esett a terhes nő lopása is. „Íratlan törvény vót, hogy a terhes asszonynak azt is elnézték, ha lopott valami keveset, főként gyümölcsöt. Tutta mindenki, hogy ezt a gyerek érdekibe teszi” (Szigeti Gy. 1989: 40–41).
Egyáltalán, a női lopást is kevésbé súlyosan ítélték meg, férfiembernél nagyobb szégyennek számított. Épp ezért a rászorultabb, szegényebb rétegeknél, ha a szükség úgy kívánta, a nők mentek „lopni”. Tessedik is az „asszonyoknak alattomban való lopások”-ról ír (Tessedik S. 1979: 312).
Fontos volt a lopás megítélésében az is, hogy kitől loptak. A másik szegénytől nem loptak, ezt íratlan törvények tiltották. A gazdagnak viszont „úgyis marad még elég” (Tálasi I. 1936: 24). A „gazdag” kategóriába számított régen az uraság, később a tsz, s bizonyos vonatkozásban minden, ami „állami” volt. Korábban szinte virtusként dicsekedtek azzal, hogy az urasági erdőből szerezték be tűzifájukat (Tárkány Szücs E. 1981: 783).
A tsz-szervezés a legtulajdontisztelőbb gazdákat is kényszerhelyzetbe hozta: „Drámai összeütközések ideje volt ez a kor, amikor (…) szembekerültek az új valósággal, annak erkölcsi törvényeivel” (Duba Gy. 1974: 124). A régi tulajdonosok továbbra is a sajátjuknak tekintették a közösbe bevitt földet, „lopni kellett az embernek a magáét. Én is hozok füvet a tsz-ből. Ezt nem gyónom meg, nem tartom bűnnek. Öregségemre meg kell tanuljak lopni.” A tsz-től való lopást az erdélyi Havadon például „fizetéskiegészítésnek” mondják (Nagy O. 1989: 235).
A volt gazdák értékrendjében a tulajdon értelmezésének módosulása nagyobb törést okozott, hiszen a szegényebbek addig is jobban rákényszerültek az ezzel kapcsolatos normák lazább értelmezésére, így egyengetve a szerintük „elgörbült igazságot” (Veres P. 1941: 130). „A szegény ember úgy él, ahogy tud” (Darvas J. 1939: 20). A cselédeknek e tekintetben szinte „külön erkölcsük” volt, mivel ők állandóan a máséban, a gazdag uraságéban dolgoztak, hatékony technikái voltak náluk a lopásnak.
Fontos szempont volt a lopás megítélésében régen és ma is a mértéke: „Ügyeltünk, 659hogy (…) egy ember kukoricájában sok kárt ne tegyünk” (Táncsics M. 1978: 35). Ma is, „a lopás mindaddig »hozás«, amíg valaki nem kocsival teszi”. Természetesen ma sem befolyásolja mindenki hozzáállását a „mindenki lop” alapján való felmentés, s az ő véleményük továbbra is az, hogy „aki kicsit lop, az nagyot is”.
A háborúk, ínséges időszakok idején meglazuló erkölcsök a lopás terén is megmutatkoztak. Börcsök Vince összefüggést lát a 19. század végi agrárválság és a Dél-Alföldön az 1880-as években elharapózott lopások száma között (Börcsök V. 1967: 133). A múlt század második felétől másutt is a lopás terjedéséről olvashatunk. A Duna–Tisza közén ekkor szaporodnak el a „házásások, vagyis a fal kiásása segítségével való húslopások disznótor idején” (Égető M. 1978: 178).
A paráználkodásnak nevezett vétkek tárgyalása megkívánja és lehetővé is teszi, hogy értelmezzük kissé a szexualitás helyét a paraszti kultúrában. Érvényes következtetésekhez csak akkor juthatunk, ha a szexualitást nem önálló területként, hanem különböző társadalmi funkciók (szocializáció, társadalmi kontroll, párválasztás, nemi szerepek stb.) szélesebb kontextusában vizsgáljuk. Legdöntőbb mégis a házasodási szisztéma, mivel a szexualitás egész kérdésköre alapvetően ennek van alárendelve. Láttuk a korábbi fejezetekben, hogy a legtöbb erény nemhez kötött, a nemek „kiegészítő szembenállásában” valósul meg. A paraszti kultúrában az érzékiség kritikus szenvedély, mivel a szexuális tisztaság a becsület fontos elemévé vált.
A szexualitást ebben a helyzetben úgy is lehet tekinteni, mint egy gondosan kiegyensúlyozott rendszer nyugtalanító momentumát (Jeggle, U. 1977: 63). Épp ezért a szexuális önuralmon nagyobb a hangsúly, mint a szexuális aktivitáson, még a házasságon belül is. Még a fiatal házasok nemi élete is az idősebbek kontrollja alatt állt.
A kettős nemi erkölcsnek megfelelően más erények tartoztak a férfiak, mint a nők szexuális viselkedéséhez. Így a tartózkodást a nőktől várták el, a férfiak szerepe itt is inkább a kezdeményezés volt. A kettős nemi szocializáció a morális fékeket mindenekelőtt a lányokba építette be ezen a területen is.
Mivel a szexualitás tabu volt, arról beszélni sem illett. Ezért a legtöbb leányt felkészítetlenül érte már első menstruációja is, s mindjárt „bűnösnek érzte magát”. A szerelmi élet felszabadultságát gátolta a félelem, hogy „kettő fekszik, három kel” (Vajda M. 1988: 10). A kontrollt e téren is a nőktől várták el. De a beléjük nevelt minták is fékként működtek. A tanyasi fiatalasszony falusi férje kifinomultabb szerelmi kultúrájától szinte megriad: „Olyan furcsán csókolt. (…) Nálunk a pusztán ez sem volt szokásban. (…) Úgy éreztem, ez már bűn” (Dobos I. 1981: 60).
Mindez talán megvilágítja, hogy mi adta a szexuális bűnök nagy jelentőségét a paraszti kultúrában és hogy a megítélés megosztottsága mögött milyen kulturális beidegződések munkáltak.
A paráznasággal kapcsolatos esetek nagy száma nem az erkölcsök romlottságának a jele, inkább annak, hogy az egyházi és világi hatóságok által is fontosnak érzett terület volt ez, ahol nemcsak a vétket, de a gyanúját is büntették. A presbitérium már „törvéntelen társalkodás” miatt is beidéz fiatal nőket. Épp ezért: „A házasság és az egyéb két nem béli társalkodásban akkora a szemérmetesség, hogy a megesett személynek vagy a házasok törvénytelen pörének sok helyett hírét se hallani” (Tud. Gyűjt. 1819: 46).
660A falu társadalma mindenekelőtt a megelőzésre törekedett; ezért volt olyan formalizált az udvarlás, ezért volt olyan erős a szülői és közösségi kontroll, ezért igyekeztek a lányokat minél korábban férjhez adni.
II. József 1787-ben kelt rendeletében a hatósági beavatkozást csak a sértett fél kérésére engedélyezte (Hajdú L. 1985: 310). Mindenesetre a presbiteri jegyzőkönyvekben e rendelet hatása közvetlenül alig érezhető, s az esetek száma csak a 19. század második harmadától kezd érezhetően csökkenni. Ekkor kezdenek maguk a presbitériumok is panaszkodni, hogy míg korábban önként is jöttek penitenciát tartani a megesett lányok, egyre gyakoribb, hogy a felszólításra sem jelennek meg.
A hatósági szigor enyhülésével párhuzamosan a szexuális normák fellazulásához járult hozzá az az 1853-as rendelet, mely a házasodási korhatárt, a hadkötelezettséggel összefüggésben, a 22. életévre tolta ki. „Ily rendszabályok nálunk, hol ezelőtt a 18-ik év után a férfiak általában nősülni szoktak, (…) rövidesen a törvénytelen együttéléseknek nálunk eddig hallatlan számát idézték elő” (Szeremlei S. 1866: 141). Katonaideje letöltése előtt többnyire csak akkor nősült a legény, ha útban volt a gyerek (Szigeti Gy. 1989: 29).
Parasztságunk a szexualitással kapcsolatos vétkeknek két nagy csoportját ítélte meg súlyosan, a házasság előtti nemi életet és a házasságtörést. A valláserkölcsi megfontolásokon kívül mindkét vétekben elsősorban a házasság intézményének veszélyeztetését ítélték el: az egyikben a házasállapot létrejöttének kockáztatását, a másikban a már meglévő házasság stabilitásának kikezdését.
A házasság előtti (premaritális) szexuális élet. Annyi bizonyos, hogy a paraszti erkölcs egyik legfontosabb normájáról van itt szó: „A mástól való érintetlenséget elsőrendű követelménynek tekintik” (Papp L. 1941: 29). Még az 1950-es években végzett néprajzi gyűjtések szerint is, az akkor 70–80 éves asszonyok az egyik legnagyobb bűnnek ezt tartották. Az 1980-as években is ugyanezt figyelték meg a kutatók, habár ítéletüket ekkor már nem valláserkölcsi okokkal, hanem a szokásokra való hivatkozással indokolták (Széman Zs. 1986: 40).
Ugyanakkor nehezítette e norma betartását a kettős nemi erkölcsi norma, amely a legényektől az udvarlásban való sikerességet várta el: „főként poharazgatás és kocsizás közben beszélnek jókedvű dicsekedéssel nemi kalandjaikról” (Csete B. 1954: 245). Az is igaz, hogy ezeknek gyakran nem sok valóságtartalmuk volt, „legföljebb a szájuk járt, hogy tekintélyük lögyön a cimborák előtt” (Szenti T. 1983: 46). Akinek pedig igaz a története, attól is elvárja a közvélemény, hogy „név szerint soha meg ne nevezze” az érintett lányokat. Saját feleségéről azonban még véletlenül sem nyilatkozik senki (Papp L. 1941: 28).
A kettős nemi erkölcsi normának megfelelően a kontrollt szinte kizárólag a nőkre hárították: „Miért nem vigyázott magára. Egy lánynak van joga nemet mondani” (Széman Zs. 1986: 71). A házassági döntés meghozásában rendkívül fontos szerepet játszott a kettős nemi erkölcs, a férfiak többsége ennek alapján hozta meg döntését. „A saját kurvámat csak nem veszem el feleségül” (Király Gy. 1979: 45). A közvélemény is ezzel a megkülönböztetéssel élt: „A leányt hibáztatták. A jány adott alkalmat erre a dologra. Hát a legény meg megtette, mert vér volt benne” (Kelemen I. 1980: 11).
Alig érez tehát a férfi társadalmi kényszert „a tekintetben, hogy a tőle állapotossá lett 661lányt elvegye” (Papp L. 1941: 29). Ezért is igyekeztek a lányokat fiatalon férjhez adni, hogy elkerüljék a bajt. Az is gyakori, hogy a legények maguk is a leányt vádolják a történtekért.
A lányok engedékenysége mögött a „vér szaván” kívül általában két fontos indíték húzódik meg, ez pedig a férjhez menés reménye és a vénlánysorstól való félelem (Kapros M. 1986: 87). Maguk a legények is tisztában voltak ezekkel a motívumokkal, és éppen ezt kihasználva, gyakran felelőtlen „házassági ígérettel” csábították el a leányt. A régi peres iratokban gyakran fordul elő, hogy a leány éppen arra hivatkozva menti magát, hogy a legény „maga megátkozásával” házasságot ígért neki. A népi jogérzék ebben az esetben a legénytől az ígéret betartását várta el: „akinek »esküt, átkot tettek volna«, és úgy tették a magukévá, azt a lányt el is kellett volna venniök feleségül” (Papp L. 1941: 28).
Másik oldalról viszont a népi jogérzék nagyon érzékeny volt arra a manipulációra, amikor egy lány épp egy gyors házassággal akarta tisztára mosni a múltját. A presbiteri jegyzőkönyvekben sok eset kapcsolatos a gyanút fogott férjek panaszaival: „Benke István feleségét vádolja, hogy idő előtt szült” (Sárospatak, 1784. Presb. jkv.). Gyakran az derül ki, hogy a becsületére túlzottan érzékeny férj gyanúja alaptalan volt.
A paráznaság korábban „botránkoztató”, „cégéres”, a közösség erkölcsi rendjét kikezdő bűnnek számított. Igen erős volt a törekvés a megesett lány rituális kirekesztésére. Az ilyen „személy” legnagyobb büntetése éppen ez volt, hogy nem tartozott többé a „leányi rendhez”. Volt vidék, ahol külön nevet is kapott, például Hódmezővásárhelyen özvegy lánynak vagy árva mönyecskének nevezték (Kiss L. 1981: II. 143). A haját fel kellett tűznie, a templomban sem állhatott többé a lányok közé, hátul volt a helye.
A református falvakban korábban kötelező volt a nyilvános vezeklés, az úgynevezett eklézsiakövetés. A lelkész az egész közösség előtt fejére olvasta vétkét, s ő fennhangon mondta a „bűnbánó és bocsánatkérő igéket” (Szeremlei S. 1911: 433). A 19. század elejére enyhülnek a szigorú büntetések, nem állítják őket penitenciatartás közben pellengérre, szégyenkőre, s II. József rendelete után csak önkéntes penitenciatartásról lehetett szó. Gyulán 1802–1852 között 75 leány tartott önkéntes bűnbánatot (Kósa L. 1979: 120) – immár csak a lelkész jelenlétében. Korábban, egyes katolikus vidékeken is, a legénynek a lánnyal együtt kellett penitenciát tartania, különben a pap nem eskette őket össze (Imreh I.–Szeszka E. P. 1978: 206).
A megesett lányt saját családja, rokonai is elítélték: „Az én unokahúgom megesett. Hiába volt unokahúgom, többet nem szóltam hozzá az életbe” (Kelemen I. 1980: 12). Szülei is nehezteltek rá a családon esett szégyen miatt. Többen az öngyilkosságba menekültek (Örsi J. 1990: 209). Kirekesztődött a közösségből is. Ha már látszott rajta a terhesség, „visszavonult, nem ment többé a templomba se”.
Ha nagyobb „famíliából” való volt, gyors házasságkötéssel „helyrehozták” a dolgot, hogy „ne érje olyan nagy csúfság a családot” (Pánczél J.-né 1980: 4). Ilyenkor „koraszülött” volt a gyerek. „Csak az első gyerek koraszülött” – tartották sok vidéken.
Ha szegényebb sorsú lány volt, elbújdosott, cselédnek állt. A gyermeket is általában a szegényebb lányok hozták világra (Kapros M. 1986: 100). A megesett lány 662„fattyat vetett”, tehát megszülte gyermekét, s „a viszonyok már ezen a rendezetlenségi szinten válnak örökletessé” (Tóth Z. 1980: 389). A társadalom az ily módon perifériára került személyt igyekezett ott is tartani: „izolálni és stigmatizálni” (Löfgren, O. 1980: 207).
A szegényebb lányok, cselédlányok alkották a rizikócsoportot e bűnök tekintetében. „A szegényebb ember lányával (…) könnyebben megesik a baj, mert sűrűbb az alkalom” (Papp L. 1941: 26). Számolnunk kell azzal is, hogy a szegényebb rétegeknél volt inkább lehetőség az érzelmileg motivált kapcsolatra, amelybe a házasság idejének kényszerű kitolódása is belejátszott. A premaritális szexualitás mint egy kedvező házasságra alapozott felemelkedési stratégia, leginkább „a közép- és szegényparaszti réteg határán mozgó családoknál volt tapasztalható” (Kapros M. 1984: 321).
Vagyoni állástól függetlenül szerencsétlenségnek számított természetesen, ha a lány „úgy járt”. A módosabbak a szégyent még nagyobbnak is érezték (Papp L. 1941: 29), ugyanakkor nagyobb lehetőségük volt mind a dolog megelőzésére, mind házassággal való helyrehozására. A „nem rendes” lányok „elcsinálták” a gyereket (Kiss L. 1981: II. 347), „fűzőben szédelegtek (…) vagy leugráltak a sublótról, hogy elmenjen a gyerek” (Sípos E. 1982: 38).
Az 1930-as évektől egyre kevesebb a leányanya, terjed a művi abortusz, s „ügyesebbek” is lesznek. Az e téren való változás országosan igen eltérő ütemű. Varlányban az 1970-es években a többség nem is hallott a fent említett praktikákról, s ennek megfelelően a lányok tartózkodóbbak is voltak. Egyes vidékeken szigorúbban ítélték meg a legényt is: „az ilyennek asztán semmi becsülete, aki megejt egy lányt”; „latros legény”-nek mondták (Györffy Gy.-né 1950: 579).
A világi és egyházi hatóságok korábban a falu közvéleményénél szigorúbban, nem a falu kettős erkölcse szerint ítélték meg a lányt bajba hozó legényt. Kiskunhalas városa például a 18. században „kártérítést” fizettetett az ilyen legénnyel (Papp L. 1941: 30). Egyes vidéken, így például Szatmárban és a Kiskunságban a 18. században bikapénznek nevezték ezt az összeget (Illyés E. 1941: 171; Tálasi I. 1977: 62). A presbitérium a korábbi időszakban a penitenciatartás kötelezettségét a legényekre is kiterjesztette. Ha a legény elvette a hírbe hozott lányt, az „visszanyerte” becsületét, legfeljebb veszekedéskor vágták szemébe „vétkét” (Kapros M. 1984: 326). Súlyosbító körülménynek számított viszont, ha már mással is gyanúba került.
Láttuk tehát, hogy a szexualitás mint tabu, a kettős nemi erkölcsi norma és a kettős nemi szocializáció volt az, ami a parasztság szerelmi kultúráját alakította. A premaritális szexuális élet következtében a lány értéke a „házassági piacon” lényegesen csökkent, a megesett lányok esetében pedig megszűnt (Széman Zs. 1986: 40).
Tóth István György úgy látja, hogy az általa vizsgált 18. században, a regionális különbségek ellenére is, nagyon egységes parasztságunk szerelmi kultúrája (Tóth I. Gy. 1994: 133). Mégis azt kell mondanunk, hogy komoly különbségek voltak például a paráznaság súlyának megítélését illetően. Egyes vidékeken a próbaházasság is a „házassági piac” része volt már korábban is. „Volt olyan gazdalegény, aki a házasság előtt elkapta a lányt. Azt tartották, hogy nem vösznek el meddő tehenet” (Szenti T. 1983: 47). Sok helyen a házasságkötés és az első gyerek születése időpontjából látszik, hogy gyakorolták a próbaházasságot (Kelemen I. 1980: 16).
663A próbaházasságról, vagyis a „próba eredményétől függő házasságkötés szokásá”-ról országosan vannak elszórt adatok (Kalotaszeg, Bakony környéke, Ormánság stb.). „Nálunk nem az együttélési forma, hanem az ún. szeretőtartás szokása lehetett elég általános” (Tárkány Szücs E. 1981: 266).
