AZ ORVOSI TUDOMÁNY ÉS A KÖZNÉP A 16. SZÁZADIG

Teljes szövegű keresés

701AZ ORVOSI TUDOMÁNY ÉS A KÖZNÉP A 16. SZÁZADIG
A kereszténység felvétele, az európai államok rendjébe való beilleszkedés egyúttal azt jelentette, hogy a pogánysághoz fűződő hagyományok szálait erőszakkal el kellett vágni. A középkori hazai kútfőkben csak szűkszavú utalások találhatók néhány királyunk betegségének vagy halálának okára, sajnos ezekben nincs szó gyógyításról. Tudjuk azonban, hogy 1112-ben Könyves Kálmán megvakíttatta Álmos herceget és fiát (a későbbi Vak Béla királyt), akik feltehetően a korabeli empirikus hagyományokon alapuló gyógymódok segítségével élték túl a kegyetlen művi beavatkozást (Képes Krónika. Budapest, 1964: II. 150–151).
Rendkívül érdekes anyag található a magyar népi gyógyítás történetének szempontjából egy középkori kéziratban, a Syngrapha Dominicanában, amely több gyógyító táltos állítólagos peréről számol be (Fehér M. J. 1956). Sajnos a 13. századból származó adatokat tartalmazó mű hiteles szövegének közzététele késik, s a kivonatok alapján nem lehet egész pontosan megítélni az anyagot, pedig a forrás hitelessége esetén képet kaphatnánk a népi gyógyítás középkori állapotáról.
A középkori Európában a görög és római gyógyászat klasszikusainak tanításai a szerzetesrendek révén terjedtek el. A középkorban a szerzetesi élethez hozzátartozott a gyógyítás, a betegek ápolása. Az újonnan alapított kolostorokhoz pedig hatalmas kert csatlakozott, ahol különféle gyógynövényeket is termesztettek. A kolostorokban ismerték – Dioszkoridész, Hippokratész, Galenus művei nyomán – az egyes gyógynövények hatását, s ezt a tudásanyagot feltehetően közvetítették az alsóbb néprétegek felé.
Az érvágás a középkori orvostudomány egyik jellegzetes gyógymódja volt, majd a népi gyógyító gyakorlat része lett. Az első hazai adatok az érvágásra abban a Pray-kódexben találhatók, amely a Halotti Beszédet is tartalmazza. A 12. század utolsó éveiben keletkezett kódex naptárának lapszéleire egészségügyi szabályokat jegyzett fel az egyik korabeli másoló. Ezek a tanácsok minden hónap mellé írva közlik, hogy mit egyen, igyon és mikor vágasson – vagy ne vágasson – eret az ember. Példának okáért idézzük az április mellé írt glossza szövegét:
„Mense aprili bonum est sanguinem minuere. / Pocionem ad solucionem accipere. carnes / comedere. Sanguinem inter cutaneum minuere / calido usitare. Sto / machum purgare. / ungento calistico usitare. / a radicibus abstinere. quia / scabiem et puriginem ge / nerant. Pocio de netonica et / bibinella accipiende est.”
Magyarul: „Április havában jó eret vágni, folyékony hashajtó orvosságot magunkhoz venni, húst enni, bőrközi eret vágni. Meleget (ti. ételt) használni, kitisztítani a gyomrot, ernyesztő kenőcsöt használni, tartózkodni a gyökerektől, mert rühöt és viszketeget okoznak. Italként végy tisztesfűből és Csaba íréből” (Vida 1975: 123).
A filológiai vizsgálatok kimutatták, hogy az ilyen egészségjavító tanácsok Európa-szerte elterjedtek; nagyon hasonló megfogalmazásokat alkalmaztak a 16. századtól megjelenő magyar orvosi füveskönyvek, nem is szólva az olyan, napjainkig használatos gyógynövényekről, mint a tisztesfű és a Csaba-íre. Az előbbi példából jól látható, hogy a középkorban és később is mily közel állt egymáshoz a felsőbb és a szélesebb alsó néprétegek gyógyító gyakorlata.
A 13. századtól sok száz magyar diák tanult Európa híres egyetemein (vö. Veress 1941), akik sok könyvet, köztük orvosi munkákat is hoztak haza. Noha egyes vélemények 702szerint mély szakadék tátongott a tudós medicusok és az egyetemi tanulmányokból kizárt, céhekbe tömörülő chirurgusok és borbélysebészek között (Spielmann 1979: 37), az orvostörténet tényei inkább azt mutatják, hogy kibogozhatatlan szálakkal fonódik egybe a köznépi tudás és a nyomtatott művek ismeretanyaga. Csak egyetlen példa: a Calepinus-szótár egyik baseli kiadásának (1558) magyar glosszaírója egy kis zempléni falu prédikátora volt (Büky 1967). Megjegyzései széles körű orvosi ismeretekről tesznek tanúságot, s különösen érdekes az a tény, hogy mennyire gazdag volt már akkor a magyar orvosi nyelv, nem is szólva a gyógynövényismereti szókincsről (vö. Grynaeus–Papp 1977), s még érdekesebb, hogy már akkor teljesen eltérő az európaitól, vagyis teljesen magyar.
A 16. századi gyér adatokból elég nehéz megállapítani, hol válik el egymástól a tanult, a nemesi rétegek által használt gyógymód a népitől. A hajdani főurak levelezéséből kitűnik, hogy gyakran ugyanazt a javasembert hívták segítségül, mint a jobbágyuk (Vajkai 1948b: 3). Nádasdy Ferenc nádor betegségét például házi szerekkel gyógyították 1555-ben (Demkó 1894: 293). A recepteket tartalmazó könyvek kéziratban terjedtek, és külföldi meg hazai orvosi művekből összeállított gyűjtemények voltak, mint például a marosvásárhelyi Teleki-könyvtárban talált munka (Varjas 1943). Jellemző az összeállító és a kor szemléletére, hogy keverednek benne a hasznos gyógynövények javallatai a babonás néphittel, mint például: „Az mely Nyawalyat magyarul Bozorkannak hynak, semmy nem egyeb, hanem az embery testnek megh nyomasa es Eyely fuladasa” (Varjas 1943: 39–40).
A nyomtatott művek közül Melius Juhász Péter munkáját, az 1578-ban Kolozsvárott megjelent Herbariumot említhetjük, amely nagy hatással volt a kortársak gyógyászati ismereteire. Mint címe mondja: …az fáknak, füveknek nevekről, természetekről és hasznairól Magyar nyelvre és ez rendre hozta az doktorok könyveiből az Horhi Melius Péter, vagyis a kor természettudományának szintjén foglalta össze, külföldi példák nyomán, az írástudók számára a gyógynövényekről szóló tudnivalókat. Természetesen az itthoni növényvilághoz kellett igazítsa tanácsait, ezért a korabeli köznépi elnevezéseket használta. Ily módon megőrzött számunkra valamivel több mint ezerkétszáz növénynevet, mintegy háromszáz régi betegségelnevezést és vagy másfélezer receptet, javasolt gyógymódot. Figyelemre méltó, hogy Melius milyen sok népi növénynevet ismert és említ művében, ezenkívül az is, hogy e népi elnevezések napjainkig fennmaradtak (Szabó A. 1979: 74–75), mint ahogy ugyanez elmondható egész sor gyógyjavallatról, amelyek mindmáig használatban vannak (vö. Melius 1979: 261, 288; Halmai 1962).
A 16. század végi Erdélyben igen kevés képzett orvos, chirurgus működött, s a gyógyítás fő forrásai a nemesi udvarházak gyógynövényekkel és ásványi szerekkel felszerelt házipatikái voltak. A patikaládák tartalmát kiegészítette egy-egy kéziratos orvoslókönyv. Melius művének népszerűségét és fontosságát bizonyítja, hogy számos kivonata, átdolgozása készült, így például Beythe András Fiveskönyve (1595-ben jelent meg), vagy a későbbi, Kájoni János-féle Hasznos orvoskönyv az fáknak és füveknek erejekről. Egy barátnak 1656-beli szép Collectája. Csiki conventbeli Frater Joannes kájoni Orgonistának. Hasonló jellegű mű született az ország nyugati felében is, az Erdődy grófok monyorókeréki (Vas m.) nyomdájában 1588-ban jelent meg Frankovith Gergely Hasznos és fölötte szükséges könyv c. munkája. A magát orvosdoktornak kiadó szerzőről kiderült, hogy nem végzett orvosi iskolát. A kor ismeretében érthető, hogy az ő művében is keverednek a külföldi szerzőktől átvett idézetek, a hazai gyógynövényismeret és a néphit elemei.

 

 

Arcanum Újságok
Arcanum Újságok

Kíváncsi, mit írtak az újságok erről a temáról az elmúlt 250 évben?

Megnézem

Arcanum logo

Az Arcanum Adatbázis Kiadó Magyarország vezető tartalomszolgáltatója, 1989. január elsején kezdte meg működését. A cég kulturális tartalmak nagy tömegű digitalizálásával, adatbázisokba rendezésével és publikálásával foglalkozik.

Rólunk Kapcsolat Sajtószoba

Languages