GARABONCIÁS

Teljes szövegű keresés

GARABONCIÁS
A garabonciás diák még a 20. század magyar néphitében is közismert hiedelemalak. A nyelvterület majdnem egészén ismert hiedelemmondák és természetfeletti képességeire, idővarázsló tevékenységére vonatkozó hiedelmek részint időjárásdémon-vonásokkal rendelkező természetfeletti lényként, részint természetfeletti tulajdonságokkal felruházott élő emberként, idővarázslóként állítják elénk. Elnevezése mindenütt a garabonciás szó valamely hangtani variánsa: garaboncás, barboncás, verboncás, gorboncás.
Róheim Géza (1925: 32–35), majd Holló Domokos (1934) ilyen irányú vizsgálatai után Diószegi Vilmos (1958a) a garabonciáshiedelmek három rétegét állapította meg: egy „egyetemes pogány európait”, amelyhez a garabonciás vihardémonszerű vonásait köti; egy középkori keresztény réteget, amelyhez a „vándordiák”- és „tudós mágia”-motívumok tartoznak; harmadikként pedig a táltoshiedelmeket, amelyek beolvadtak a garabonciás alakjába. Ezek a sajátosságok területenként változóan, más-más összeállításban, más-más mondatípusok ismeretéhez kötődve jellemzőek a garabonciás hiedelemalakjára.
Ami az első két motívumkört illeti: a „vándordiák”- és „tudós mágia”-motívumok erősen összefonódtak a vihardémonvonásokkal, ezzel összefüggésben a garabonciás sárkányának motívumaival. A garabonciás tudományos ember, akinek tudása elsősorban az időjárással, viharral, jégesővel kapcsolatos. Tudományát iskolában tanulta: tizenhárom, estleg hét „iskolát” járt ki; az ördögtől tanult; ,.ördögi mesterséget” tanult; barlangban nevelték az ördögök. Az iskola, vagy a tizenkettedik osztály elvégzése után keréken forgatják a növendékeket: amelyikük „nem vész el”, abból lehet garabonciás. Varázstárgyai az iskolával és a tudós mágiával kapcsolatosak: könyve van – gyakran fordított írással –, amelyből oda- vagy visszafelé olvasva tudja szabályozni a viharfelhők mozgását, vagy saját sárkánya hátán tett repülésének magasságát. Némely mondavariáns szerint varázsgyűrűje forgatásával éri el ugyanezt.
Diák, koldus, rongyos ruhájú ember alakjában vándorol, az emberekhez betérve szállást keres és enni kér: tejet (aludttejet), tojást, esetleg lisztet, lángost. Ha nem kapja meg, viharral fenyegetődzik, vihart támaszt. A vihart könyvéből „olvassa ki”, vagy előhívja a tóból, mocsárból, lyukból sárkányát, azt felkantározza és lovaként használva a levegőbe emelkedik vele, repül rajta. Máskor siklót, gyíkot hív elő, ezt változtatja kantárával sárkánnyá. Repülését égiháború kíséri. A vihar tulajdonképpen a sárkány hosszú farka, amely lecsüngve végigsöpri a házak tetejét, a fák koronáját, kicsavarja a fákat. Jég veri el a falu határát, vagy a tejet-tojást megtagadó személy házát, telkét. Viharban száguldó alakja lehet tüzes, vagy madár alakú is; a magyarság déli, délnyugati csoportjai „kis fekete ember”-ről és óriás méretű alakokról is tudnak. Az a hiedelem is ismert volt, hogy a viharban sárkányok vagy garabonciások verekednek, az ő „viaskodásuk” okozza a vihart.
A harangozás távol tartja a falutól a vihart hozó garabonciást: amelyik faluban 598harangoznak, annak határát nem tudja jégveréssel elpusztítani. Könyvéből meg is tudja jósolni az esőt, vagy el tudja téríteni – „kiolvasással” – a faluhoz közelítő jégfelhőt.
Egy szennai (Somogy m.) garabonciásmonda: „Láttam, mikor itt járt Szennában. Két sor foga vót. Begyütt, kért tejet, mondta: Adjanak egy kis tejet. Olyan kis alacsony ember vót, nagy szakálla vót, nagy haja vót, nem fésülködött. – Nincs tej. – Mér hazunnak, hiszen van ott öt fazék tej! S átment a szomszédba. Kapott tejet és azt mondta: – Annak a kutyának, annak a kis kutyának köszönhetitek, mer ha az nem lenne a faluba, elverném a határt” (Diószegi V. 1973: 192).
Sárkánya a vizes, mocsaras helyeken, tavakban, pocsolyákban tartózkodó, tojásból, víziállatokból kikelő sárkánykígyó. Ezen lovagolva vihart hoz, vezeti a viharfelhőt, vagy Szerecsenországba, délre, vagy a nap közelébe repül, ahol nyelve alá tett kígyóhússal hűsíti magát. Máskor gyémántért kígyót, vagy feldarabolt sárkányát adja el. (Erdész – 1984: 114–142 – foglalta össze a garabonciás sárkánnyal kapcsolatos jellemzőit.) Hátasállata nem mindig sárkány: lehetséges kígyó is, és különösen a Dunántúlról ismerjük a kakason és más madáron repülő garabonciást. Kincsmondák is kapcsolódnak alakjához, amelyek szerint a sárkányt lovává tevő kantára segítségével szerzi meg a kígyók őrizte kincset. Más mondatípusok szerint meglátja, megmutatja a kincs helyét; vagy varázsgyűrűje segítségével hozza föl a föld mélyéről a kincset.
A garabonciás legállandóbb tulajdonsága a viharral, jégesővel való kapcsolata, amely a mondáktól függetlenül, hiedelemközlésekben, mindennapi nyelvi fordulatokban is megfogalmazódik. E beszédfordulatok gyakran elhangzottak a közelmúltban is, jégfelhő vagy vihar közeledtekor: „jön a garabonciás, hozza a vihart”, „a sárkányt viszik, megy vele a garabonciás”.
Az eredetileg a táltosnak tulajdonított képességek, tevékenységek közül gyakran kapcsolódik alakjához a foggal, dupla fogsorral és burokban születés, az állatalakban való viaskodás a jégeső elűzéséért, távol tartásáért. Sajátosan a garabonciásra jellemző viaskodási mód, amikor a garabonciások sárkánykígyójuk hátán ülve mérkőznek; ezt a csatát vihar, jégverés, égzengés kíséri. A táltos hiedelemkörébe kapcsolja alakját az „elragadtatással”, transzban, álomban vagy „égignövő boton” való tudományszerzés hiedelemmondai motívuma is: hétéves korában „eltűnik”, „elviszik tanulni”; szüleinek vigyázni kell rá, nehogy „elragadhassák”. Az elragadó, beavató őrzőszellem lehet azonban – a táltoshiedelmektől idegen – sárkány is. Szórványosan sok egyéb, születés általi kijelölésre, a születéssel szerzett, normálistól eltérő testi sajátosságra vonatkozó hiedelem ismert: a garabonciás váltott gyerekből, hetedik gyerekből, hét évig szopó gyerekből lesz, farral jön a világra, borzas, hosszú hajú, szőrös arcú, hátán sörény van, marhakörmei vannak, nemi szerve rendkívül nagy. (A garabonciásról az említetteken kívül: Jankó 1891: 277–278; Róheim 1911; Szűcs S. 1940; Kardos T. 1941: 136–138; Ferenczi 1974; Jung 1978: 127–128; Dömötör T. 1981: 114–118.)
A „tudományos” vándordiák alakja egész Közép-Európában ismert volt (német Fahrende Schüler, szlovák, szlovén, lengyel ’fekete diák’, ’fekete varázsló’, román şolomonar. A tizenhárom iskola, keréken tett vizsga, „fekete iskola” motívumok legtöbb kapcsolatot a Balkán horvát, szlovén, román varázslói felé mutatnak (Moldován 1897: 178–181; Kelemina 1930: 41–49; Téglás 1912; Gaster 1883).
Ez a vándordiákalak a vágáns diákok, goliardok, trouverek – 13–14. századi joculatorok, énekmondók – körében gyökeredzik, akiknek ördöngösséget, bűbájosságot, a tudós „fekete mágia” gyakorlását is tulajdonították. E körbe vezet a garabonciás szó olasz 599negromantiára (’halottidézés’) való visszavezetése. A szót szlovén-horvát közvetítés révén ’fekete iskola diákja’ jelentéssel vette át a magyar nyelv (Jagić 1877). Pais Dezső (1975: 143–153) felvetette a Brabantes (’brabanti zsoldos csapatok’) szóból való eredeztetés lehetőségét is, amelynek szintén a fekete mágiával kapcsolatos jelentése lehetett már a 14. században. E feltevés szerint a két rokon értelmű kifejezés – negromantia és a brabantiából lett garabonca – egy ideig párhuzamosan élt a magyar–szlovén–horvát térségben, majd a 16–17. század fordulója táján kapcsolódott össze garabonciás diákká. Bármelyik eredeztetés helyes, a nyomok Itália felé vezetnek, talán az ott tanuló magyar és horvát diákoknak, papnövendékeknek tulajdonított „ördöngös mesterségek” felé. A tudós mágia képessége – amelyre a garabonciás könyve és varázsgyűrűje is utal – kiterjedhetett az idővarázsló tevékenységre is: parancsolt a vihardémonoknak, amelyeket Közép- és Délkelet-Európában leginkább a sárkányok és az ő szerepüket részben átvett keresztény Sátán testesített meg.
Az idővarázsló garabonciás hiedelmei a tempestarius vagy tempestatum doctor nevű szemfényvesztőkkel is kapcsolatba hozhatók, akiknek alakja – mint Klaniczay Gábor rámutat – mind kora középkori délfrancia, északolasz, mind délnémet területeken ismert volt. 9. századi adatok szerint ezek mint szemfényvesztők „pénzt zsaroltak ki a parasztoktól, azzal a fenyegetéssel, hogy ha nem fizetnek nekik, jégesőt és vihart küldenek a földjeikre” (Klaniczay 1983: 126; Franz 1909: II. 28–32). A rosszindulatú idővarázslók hiedelmei általánosak lehettek Közép-Európában e korban: káros tevékenységükben az egyház is hitt és harcolt ellene. Világosan mutatják ezt azok a jégesőelküldő egyházi benedikciók, amelyek – mintegy ellenmágiaként – a varázslók mesterkedéseinek hatására megjelenő jégfelhőt hivatottak szétoszlatni. E kontextusban maguk a papok is a garabonciás idővarázsló „őseiként” jelennek meg. Mágiájuk eredménye meglepően azonos lehet a 20. századi magyar garabonciásmondák hasonló motívumával. Egy 13. században feljegyzett legenda szerint például egy kolostor lakói az oltáriszentség kitételével küzdenek a tempestatum doctor mesterkedése ellen: az egész környéket elveri a jég, de a kolostorra és közvetlen környékére nem esik (Franz 1909: II. 37.). Az esővarázsló papok emlékét szórványosan 20. századi hiedelmek is őrzik; egy siklódi (Háromszék m.) adat szerint a „jégesőt … akadémiás papok csinálják: ezek a papok, ha akarják, a jégesőt el is tudják állítani” (Hegyi 1937: 474).
A középkornak, kora újkornak ezek a feltételezett rosszindulatú idővarázslói – a „szemfényvesztő” álvarázslókat leszámítva – fiktív, mondai alakok voltak; az ördöggel kapcsolatot tartó, szövetséget kötő tudósok, varázslók Európa nagy részén elterjedt mondaköreiben hagyományozódtak (az ördögszövetséget kötő varázslókról: Kretzenbacher 1968). Ezek a mondai alakok azonban nem pusztán az egyházi demonológia – boszorkányüldözésben nagy szerepet játszó – „ördögszövetség”-tanának hatására jöttek létre: egyik fontos forrásuk a ténylegesen működő varázslók gyakorlata és az e varázslók alakjához fűződő hiedelmek – elsősorban az őket pártfogoló, beavató őrzőszellemek hiedelmei – voltak. Ezt jól példázzák a garabonciás „táltos”-vonásai. A táltosvonások mellett a magyar garabonciás, csakúgy, mint a rokon horvát–szlovén és román lények valóságos varázslóvonásai elsősorban a bolgár–szerb zmej/zmaj/zmija varázslóra (és egyéb, sárkánykígyók ellen „lélekcsatákat” folytató délszláv, albán, román varázslókra) vezethetők vissza. Így a zmej típusú varázslóra utal a sárkány vagy kígyó alakjában viaskodó, vagy a sárkány által elragadott, felnevelt garabonciás vagy grabancijas, de ide vezethető vissza a varázslók „tüzes” alakja is. A zmej-varázslót pártfogoló zmej-sárkányoknak, 600csakúgy, mint a zmej-őrzőszellem sas- és egyéb madáralakjainak fontos jellemvonása a tüzes megjelenés: villámot lőnek, tüzet szórnak, meteorit, fénycsóva alakjában láthatók. A tüzes lidércként megjelenő garabonciás démonikus alakja sokszor ezzel a tüzes sárkánnyal azonos, de emberi alakja is gyakran utal a tüzes sárkányok, sasok villámcsatáiban részt vevő zmej-varázslóra: amikor például kormos, villám sújtotta emberként jelenik meg, vagy úgy, „mint akit a sasok téptek”. Máskor ugyane sárkányok vihardémon jellege kerül előtérbe: a garabonciás olykor a felhőben sárkánnyá, kígyóvá változva hozza a vihart, jégesőt. Vihardémon-vonás a tej-tojás-lángos motívum is. Ezek az ételek mintegy áldozatként járnak a garabonciásnak, aminek fejében nem pusztítja el jégveréssel a határt.
Emellett a garabonciás, şolomonar és a többi fiktív idővarázsló sok jegyét viseli a Táltos c. részben említett „szélvarázslóknak” is: erre vallanak a viharfelhőben vagy a szélben vonuló „kereszteletlenek” által elragadott garabonciás adatai. E vonatkozásban is ismert démonikus garabonciás-alak, akit a mondák sokszor magukkal a szélben tartózkodó vihardémon-lelkekkel azonosítanak. A werwolf-varázslók hatása is kimutatható a garabonciás mondai alakjában – magyar vonatkozásban a táltos-motívumokkal összefonódva. A varázslókra jellemző viaskodás-motívumok mellett a werwolf-varázslók démonikus ellenfelei is megjelennek a garabonciáshiedelmekben: erre utalnak a fekete emberként, „mumusként”, vagy kéményből leszálló „karácsonyi démonként” megjelenő magyar garabonciás adatai.
Az ördöggel kapcsolatban álló fiktív „fekete varázslók” mondai alakjai sok szempontból e valóságos varázslóknak mintegy negatív, torz tükörképei: a demonológia által „ördögösített” változatai. Azzal a folyamattal párhuzamosan, hogy a rossz időt hozó időjárásdémonok a keresztény egyház tanaiban – és a folklórban is – sokszor ördöggé váltak, a „jó” sárkányok pártfogolta zmej-varázslóból az ördögnél tanuló rosszindulatú varázsló lett. Az eredetileg a „mennybe” elragadott varázslót az alvilágba, az ördögökhöz, az alvilági, barlangi, pocsolyákban tenyésző sárkánykígyóhoz viszik tanulni. A zmej-varázsló sárkánya, kígyója, sasa a levegő ura, tüzes „mennyei” lény, onnan ereszkedik le őt elragadni túlvilági lélekcsatáiba; a grabancíjas, şolomonar a zmej-sárkány „alvilági” változatát: a barlangból, tóból, pocsolyából előbújó gyíkot, kígyót, békát hívja elő, változtatja szárnyas sárkánnyá, hogy meglovagolhassa. A samanisztikus varázslók túlvilági lélekállata ezekben a mondákban „hátasállattá” vált: így lett „értelme” az eredeti jelentését elvesztett „túlvilági utazásnak”.
Az ördögnél tanuló tudósok sokszínű, területenként változó alakjait a tudós mágia, ördögszövetség egyéb, nem a samanisztikus varázslók képzetköréből, hanem közvetlenül a keresztény demonológiából, a tudós mágiából származó motívumok is színezték, de ezeknek a Közép- és Délkelet-Európa-szerte elterjedt mondaköröknek a helyi különbségeit éppen a valamikori varázslói gyakorlat helyileg különböző hagyományai adták. A varázslók valóságos működésével párhuzamosan és különösen annak megszűntével a mondaképződés tárgya volt és lett mindenfajta varázsló; a szájhagyományozásban könnyűszerrel kontaminálódtak az áttételesen a pozitív varázslók valamikori tevékenységét tükröző és a mindig csak mondai, a „fiktív fekete varázslóra” utaló motívumok. Ez történt a magyar táltos és a garabonciás esetében is; amikor a közösségi szerepét elvesztett táltos vonásait a magyar nyelvterület főleg északi, nyugati részén a garabonciás mondai alakja vette fel.

 

 

Arcanum Újságok
Arcanum Újságok

Kíváncsi, mit írtak az újságok erről a temáról az elmúlt 250 évben?

Megnézem

Arcanum logo

Az Arcanum Adatbázis Kiadó Magyarország vezető tartalomszolgáltatója, 1989. január elsején kezdte meg működését. A cég kulturális tartalmak nagy tömegű digitalizálásával, adatbázisokba rendezésével és publikálásával foglalkozik.

Rólunk Kapcsolat Sajtószoba

Languages