ÉLET A TANYÁN
ÉLET A TANYÁN
Szóban és írásban régóta terjed a magyar néprajz művelői körében és a néprajztudomány határain kívül is, hogy a mezővárosból, faluból tanyára költözött paraszt levetkőzte műveltségét, hátat fordított hagyományos paraszti kultúrájának, felszámolta korábbi társadalmi kapcsolatait. Tanyai individuális magányában a teljes önellátás fertőjében lubickolva szomszédsági kapcsolatok nélkül tengette életét. Megfogalmazásunk túlzó és erősen sarkított, de nem indokolatlan. Valóban él a kutatók és a közvélemény körében valamiféle lesajnálás a mezővárosi, falusi paraszttársadalmakból kiszakadt „tanyasiak” irányában. A kutatók ez ideig jobbára csak a mezővárosi, falusi szokások tanyai elfelejtéséről, elhagyásáról adtak hírt ahelyett, hogy alaposan megvizsgálták volna a másik oldalt, nevezetesen azt a kérdést, hogy a tanyai életmód miként konzervált olyan hagyományokat, amelyeknek a mezővárosi és a falusi népesség már rég hátat fordított. A tanyai életmód, társasélet, ünnepi szokások tekintetében valószínűleg az okozza a nagyfokú tájékozatlanságot, hogy a téma jóformán alig kutatott. Végigtekintve a tudománytörténeten, látható, hogy a magyar néprajz mindig mezőváros- és falucentrikus volt. A kutatók mezővárosban, faluban gondolkoztak. Ehhez a szemlélethez valószínűleg nagymértékben hozzájárult a korai tanyák tartozék jellegének állandó hangsúlyozása.
A 19. század közepe és a 20. század közepe között óriási változás zajlott le az Alföld települési rendjében, több tízezer farmtanya került rá a térképekre. Megszületett az állandóan tanyán élő, a szórványtelepülési léthez, életmódhoz erősen ragaszkodó „tanyasi” magyar ember típusa. A tanyasi paraszt mentalitása gyaníthatólag különbözik a város- és falulakó parasztokétól is, nem beszélve a társadalom más rétegeiről.
Amit a tanyai társas kapcsolatokról és szokásokról a magyar néprajzi irodalomban olvasni lehet, jobbára Juhász Antal vetette papírra, következésképp szegedi vonatkozású (Juhász A.1972–1973; 1976). Hozzájárultak még a tanyai életről alkotott kép formálásához a Vásárhelyi-puszta kutatói (Nagy Gy. 1975; Szenti T. 1979a).
A társasmunkák hozzátartoztak a tanyai parasztság életéhez. Új tanya építését, Tömörkény Istvánnal szólva: a tanyaverést, de bármilyen tanyai építkezést is nehezen végezhette el egyedül egy család. Szükség volt a szomszédok, rokonok segítségére. Összesegítés nélkül nehezen ment a gabona hordása és nyomtatása is. A cséplőgépek elterjedése korában még nem voltak „részért” cséplő bandák, hanem 7–8 érdekelt szomszéd családból került ki a gép működtetéséhez szükséges személyzet. A társas munkát a szegedi földeken és a Bácskában a móva szóval jelölték, amely azonos értelmű az erdélyi kalákával. A móva nemcsak munkát, hanem szórakozást is jelentett a tanyai ifjúság számára. Dalos, táncos munkaalkalom volt a kukoricamóva, a „hajasan” szedett kukorica fosztása. Lekvárfőzés előtt a szomszédos tanyák asszonyai vidám beszélgetéssel egybekötött szilvafejtő móvát tartottak. A téli esték tollfosztó összejövetelein részt vett a szomszédos tanyai családok apraja-nagyja, bár a munkát elsősorban asszonyok és lányok végezték.
Az emberi élet nagy fordulói, különösen egy-egy lakodalom és temetés tanyák sokaságának lakóit mozdították ki mindennapi életük kerékvágásából. Az esztendő ünnepeit, 84jeles napjait ugyancsak méltósággal ülték meg a tanyaiak. Az ünnepekhez kötődő hagyományokat általában tovább őrizték, mint a városok és falvak lakói. Hatalmas disznótorok és névnapok, elsősorban István- és János-napok színezték a havas tanyai tél egyhangúságát.
A tanyai nép életében nagy szerepe volt a szomszédolásnak. Ez nyári vasárnapokon jobbára abból állt, hogy a szomszédos tanyák lakói délután kiültek a dűlőút menti gyöpre és hosszan elbeszélgettek. Télen, különösen esténként, különösebb családi esemény, ünnep nélkül is összejöttek a szomszédos családok egy-egy tanyában, és kártyázással, varrogatással, kötögetéssel, mesélgetéssel, társalgással töltötték az időt. A szomszédolás fontosságára utal, hogy hóesés után azonnal keskeny utat hánytak lapáttal a szomszédos tanyák között. A tanyán lakó ifjúság jellegzetes szórakozási alkalmai voltak a nem-hivatalos tanyai bálak, amelyeket nyáron néha árnyas erdőszélen, ősztől tavaszig bérelt tanyaépületben vagy sorolva más-más tanyában tartottak. A tanyai ifjúságnak ezt a vidám társas összejövetelét csutrinak, patkaporos bálnak nevezték. Eljutottak a tanyaiak a környező falvak és tanyaközpontok hivatalos báljaiba, a váltott bálakba is.
Ha viszonylag közel feküdt templomos falu vagy város, akkor sűrűbben, ha távol, akkor ritkábban jártak a régi tanyaiak templomba. Az utat általában lovaskocsin tették meg. A 20. század első felében, különösen a két háború között tanyai iskolák százai épültek az Alföldön. Sok iskola misézésre is alkalmas volt. Növekedett a pusztai templomok száma is. Következésképp a régi városba kocsizós misehallgatás helyett jellemzővé vált a közeli tanyai iskolák és pusztai templomok miséinek gyakori, rendszeres látogatása. A szegedi tanyavilág jeles hagyománya a misebál, amely a mise után tartott és tanyai iskola udvarán rendezett táncmulatságot jelentett. A tanyai gazdacsalád számára elengedhetetlen volt a rendszeres piacrajárás. A legközelebbi város piaci napjain tanyai asszonyok százai keltek útra, hogy tojást, túrót, tejfölt, sajtot, gyümölcsöt árulhassanak. A tanya világából való kilépés, a „világlátás” fontos alkalmai voltak a vásárok és szentbúcsúk.
A tanyán élésnek van filozófiája, amely a szabadság jegyében fogant. A tanyai ember szabadabbnak érzi magát, mint a városi-falusi, és ehhez a szabadságához váltig ragaszkodik. A „jobb” tanyalakók, munkabíró korukban, gyakran bizonygatják, hogy ha tudnának venni falusi házat, akkor sem költöznének oda, mert a faluban túl közel vannak a szomszédok, mindenki belát a más udvarába, kevesebb a titok és teljes a nyilvánosság. Ezekkel a vélt nyűgökkel és kötöttségekkel szembeállítják a tanyai szabadságot, a „magam gazdája vagyok” megfogalmazásban sűríthető büszke gazdamentalitás korlátlan érvényesülését.
