A TARTOZÉKTANYÁS TELEPÜLÉS
A TARTOZÉKTANYÁS TELEPÜLÉS
Terminológiai kérdések
A 20. század második felének magyar köznyelvében a tanya szó magányosan álló határbeli lakóházat jelent a hozzá tartozó udvarral, rakodóval és a gazdasági épületekkel. Előfordul a nyelvhasználatnak olyan formája is, amikor a tanya szó csak a tanyaházat, határban álló lakóépületet jelent, pl. a „nádas tanya”, „cserepes tanya” kifejezésekben. Bármilyen értelemben – tehát tágabb vagy szűkebb jelentéssel – használja is a 20. századi magyar ember a tanya szót, a lakóhely fogalma mindig hozzátársul. Azt mondhatjuk, hogy a tanya kifejezés napjainkban szórványtelepülés értelmű. Ezzel ellentétben a régi néprajzi tudományos szóhasználatban a tanya elsősorban tartozéktelepülést jelent.
Kétségtelen, hogy legjobb lenne nyelvileg elkülöníteni a tartozéktanyát és a farmtanyát. Alkalmas szavak azonban nem állnak rendelkezésünkre. A magyar nyelv e két különböző települési jelenségre egyaránt a tanya szót használja. Ajánlatos azonban tudományos közleményekben a tanya szót jelzővel egyértelművé tennünk. Javasoljuk, hogy a belterületi házhoz kötődő, gazdasági telephely szerepű régies tanyát illessük a tartozéktanya kifejezéssel, az állandóan lakott szórványtelep jellegű tanyát pedig, Erdei Ferenc kifejezésével, jobb híján, nevezzük farmtanyának.
Értelmezésünk szerint a tartozéktanya a belterület valamelyik házának határbeli tartozéka, kiegészítője. Eredendően paraszti gazdasági telephely, a családi gazdaság üzem 29szervezeti központja (esetleg csak egyik központja!), az állatteleltetés és a gabonanyomtatás színtere. Lakottsága kezdetben csak időszakos, később tartós és folyamatos, de nem teljes emberi életre szóló. Valamely városi vagy falusi házzal együtt képez települési egységet. A farmtanya teljes értékű és kizárólagos lakóhelye annak a családnak, amelyik birtokolja. Nem tartozik városi, falusi házhoz. Más, szomszédos farmtanyákkal társa-dalmasul.
A tartozéktanyára könnyen mondjuk, hogy használata régies jellegű. A régies jelző esetünkben arra utal, hogy a tartozéktanyai állapot általában időben megelőzi a farmtanyai állapotot. Ez azonban csak nagy vonalakban van így. Ugyanis sok évtizedes egyidejűség is létezett. Általában azt szoktuk mondani, hogy a farmtanyák a 19. század második felében szaporodtak el, a 20. század pedig a farmtanyák százada. Tudjuk azonban, hogy már a 19. század elején, sőt a 18. század végén is léteztek olyan tanyák, amelyek a később tömegessé váló farmtanyák világát idézik. Ugyanakkor a 20. század első felében is voltak, különösen a Nagykunságban, de másutt is, tartozéktanyák. Sőt olyan helységek határában is, ahol a tanyásodás csak a 19. század második felében kezdődött, mintegy a korábban tanyásodott helységek tanyafejlődését „megismételve”, előfordult, hogy az első évtizedekben a tartozéktanyák voltak a jellemzőek (Bárth J. 1984b).
A tanyák őseit, a határbeli gazdasági telephelyeket a 16–17. században szállásnak nevezte a magyarság. A Felföldön ma is ez használatos. A tanya szó újabban terjedt el. A 18. század során a külterületi gazdasági telephelyek és lakóhelyek jelölésére a régi magyar szállás szó fokozatosan kiment a használatból. Helyébe a szláv eredetű tanya szó lépett. Szállás szavunk átkerült több közép- és kelet-európai nyelvbe, ahol különböző tartozéktelepüléseket és határbeli épületeket jelent. Tartozéktelepülés, majd tartozéktelepülésből alakult állandó település értelemben megőrződött Kalocsa környékén, valamint tanya értelemben Békés megye és a Bácska különböző nemzetiségű lakosai körében.
A tartozéktanya tudományos felfedezése, megismerése
A 20. század elején hosszú gazdaság- és településtörténeti folyamat eredményeként már tanyák százezrei fehérlettek a magyar Alföldön. A magyar tudomány azonban nem sokat törődött velük. Az ún. tanyakérdés – vagyis a tanyákkal való közigazgatási, gazdaságpolitikai szemléletű foglalkozás – jobbára csak az első világháború után jött divatba (Gesztelyi Nagy L. 1927; Kaán K. 1929; Kiss I. 1932; Alsó L.–Benisch A.–Mártonffy K. 1937). A néprajzkutatók és a történészek figyelme is későn fordult a tanyák felé. A tartozéktanyát mint nomád eredetűnek és Európában páratlannak hitt, különleges alföldi magyar településformát Györffy István fedezte föl a magyar tudományosság számára (Györffy I. 1910; 1937a; 1943). Elsősorban az ő felismerései hatottak Erdei Ferencre, aki kiváló szociográfusi és közírói képességeinek teljes eszköztárával táplálta be a magyar nagyközönség tudatába az alföldi tanya eredendően tartozéktelepülés voltát, nomád eredetét, valamint a mezőváros és a tanyás város fogalmi azonosítását (Erdei F. 1939; 1942). A tanyakutatás történetében fontos láncszem volt Szabó István debreceni tanulmánya, amelyben a történész szerző felhívta a figyelmet a pásztorszállás és a magánbirtokon létrehozott szántóföldi tanya elhatárolásának szükségességére (Szabó I. 1929).
Az 1930-as években és az 1940-es évek elején három példa értékű tanyatörténeti adatfeltáró tanulmány született meg: Papp László Kecskemétről és Kiskunhalasról, valamint 30Márkus István Nagykőrösről szóló munkája. Utóbbi elméleti szempontból is előrelépést jelentett, mivel az egész magyar tanyatörténetre kitekintve összegezte a megszületett eredményeket és irányt mutatott a következő évek kutatásai számára (Papp L. 1936; 1940; Márkus I. 1943). 1945 után a tanyatörténeti kutatás korábbi lendülete megtorpant és inkább csak az 1970-es évek táján éledt újjá (Égető M. 1974; Bárth J. 1975a; 1975b; 1984b; Juhász A. 1975; 1989; Rácz I. 1982; Kereskényi M. 1986). Néhány szerző egy-egy helység tanyáinak néprajzi képét igyekezett megrajzolni (Molnár B. 1952; Barabás J. 1965; Bárth J. 1974; 1984; Bellon T. 1974; Janó Á. 1982; Juhász A. 1974; 1976; Szenti T. 1979a). Mások a magyar tanyafejlődés általános kérdéseit, illetve egy-egy korszakát vették vizsgálat alá (Belényesy M. 1948; Szabó I. 1960; Balogh I. 1962; 1965; Hoffmann T. 1967; Rácz I. 1976).
A tanyatörténeti kutatás fontos határkövének tekinthető Balogh István: Tugurium–szállás–tanya című tanulmánya, illetve a vele együtt megjelent hozzászóláscsokor (Balogh I. 1976; Barabás J. 1976; Fügedi E. 1976; Makkai L. 1976; Maksay F. 1976; Márkus M. 1976; Orosz I. 1976; Wellman I. 1976). 1980-ban vaskos tanulmánykötet jelent meg a magyar tanyákról, amelynek szerzői új adatfeltárásra és a régi ismeretek számbavételére, összefoglalására egyaránt vállalkoztak (Pölöskei F.–Szabad Gy. 1980). A nevezetes tanyatörténeti kötet írásaihoz 1982-ben többen hozzászóltak (Barabás J. 1982; Bárth J. 1982; Wellmann I. 1982).
A tartozéktanyák kialakulásának feltételei
A 20. század közepére kiteljesedő magyarországi tanyavilág 16–17. századi előtörténet után, jórészt a 18. században alakult ki és a 19. században formálódott az Alföld jellemző települési sajátosságává. Sokféle oka van annak, hogy éppen az Alföldön és éppen a 17–18. században teremthetett a parasztság tartozéktanyákat a gazdálkodás előmozdítására. Az agrártörténet és a néprajz a tanya kialakulásának három fontos feltételét, illetve feltételcsoportját tartja számon: 1. nagy kiterjedésű határ; 2. szabadalmas jogállás, előnyös jogviszonyok adottsága; 3. kötöttségektől mentes vagy kevés kötöttségű, szabad földhasználat. E feltételek együttesen leginkább az Alföldön és a 17–18. században voltak adottak. Ezért válhatott a kései feudalizmus korának magyar Alföldje a tanyakialakulás terrénumává (Orosz I. 1980).
A 18. század elején az Alföld igazán jellemző településtípusát az óriási határú agrárvárosok jelentették. A nagy kiterjedésű határok kialakulásában döntő szerepe volt a középkori sűrű faluhálózat pusztulásának. A távoli földek bármiféle használata, vagyis a szénakaszálás, gabonatermesztés, állatteleltetés nehezen lett volna megvalósítható úgy, hogy a gazda és cselédsége naponta ki-be jár a belterületi ház és a tőle 5–10–20–30 km távolságra lévő határbeli birtok között. Így a város és a faluhatárok nagy kiterjedése, a paraszti földek távolsága fontos tényezőként hatott a határbeli paraszti gazdasági telephelyek létrehozására, röviden szólva: a tanyakialakulásra.
A Kárpát-medence más tájaihoz viszonyítva a 18. századi Alföld eldorádója volt a szabadalmas jogállású és előnyös jogviszonyok között élő területeknek, helységeknek. Kollektív nemesi szabadságot élvezett a Jászság, a Kiskunság, a Nagykunság és a Hajdúság népe. Kedvező feltételek közepette jelentős autonómia birtokában éltek a Tiszai korona kerület helységei. Debrecen 1693-tól, Szeged – a korábbi státus megújításaként – 311719-től, Újvidék és Zombor 1747-től, Szabadka 1779-től birtokolta a szabad királyi város címet, ami szintén kollektív nemességgel, sőt földesúri jogokkal járt együtt. Néhány régi nagy határú mezőváros – mint pl. Kecskemét, Nagykőrös – nem kapott ugyan szabad királyi városi címet, de feudális függősége a 18. században meglehetősen formális volt, jórészt pénzjáradék fizetésére korlátozódott. A feudális eredetű kiváltságok és előnyös jogviszonyok lehetőséget adtak az átlagos jobbágyi földbirtoklásnál szabadabb paraszti földbirtoklásra, ami a tanyakialakulás egyik fontos feltételének tekinthető.
Györffy István felismerte, hogy azoknak a helységeknek a határában, ahol kötött földhasználat, vagyis újraosztásos földközösség vagy nyomáskényszer jellemezte a gazdálkodást, a kötöttségek fennállása alatt nem alakultak ki tanyák (Györffy I. 1943: 41, 65). A felismerés máig helytállónak bizonyult. Igazságát többen megerősítették az elmúlt évtizedekben (Barabás J. 1976: 25–26; Orosz I. 1980: 194; Rácz I. 1980: 115).
Az újraosztásos földközösségnek valószínűleg kisebb jelentősége volt a tanyakialaku-lás akadályozásában, mint a nyomásos gazdálkodásnak. Elsősorban azért, mert az Alföldön viszonylag kevés helyen gyakorolták. A 18. században fokozatosan kiszorult a parasztközösségek földhasználatának rendjéből.
A nyomásos gazdálkodás és a tanyahasználat olyan jelenségei a magyar paraszti gazdálkodásnak, amelyek egy-egy terület esetében nem egyeztethetők össze. A nyomáskényszer kizárja a tanyát, a tanya pedig kizárja a nyomáskényszert. Egy bizonyos határrészen vagy fordulókra van osztva a föld és nyomáskényszer érvényesül, vagy pedig határhasználati kötöttségektől mentes szállásföldek sorakoznak egymás mellett, amelyeken tanyák épülnek.
Mivel a nyomásos gazdálkodás hiányzott, illetve kis jelentőségű volt az Alföldön, nem jelentett számottevő gátló tényezőt a tanyakialakulás útjában. Elősegítette, sőt serkentette viszont a tanyák kialakulását az Alföld jellemző határhasználati módja: a művelési, hasznosítási kötöttségektől mentes szállásföldek paraszti birtoklása, az ún. szállásos rendszer. Ez a földhasználati mód az Alföld több mezővárosának területén a 16–17. században már rendszerként létezett, a 18. században pedig általánossá vált. Előzményei valószínűleg visszanyúlnak a 15. századra (Barabás J. 1976: 26).
A tartozéktanyák kialakulásának útjai, példái
A tanyakialakulás feltételei a történeti Magyarország középső, alföldi területein vidékenként, sőt városonként különböző időpontban értek meg. Következésképp a tanyásodás nem egyszerre bontakozott ki az Alföld egészén. A tanyarendszer történetében számottevőek voltak a táji és időbeli különbségek. Az Alföld „egyenlőtlen fejlődése” tájanként, városonként eltérő, sokféle színt adott a magyar tanyafejlődésnek (Rácz I. 1980: 114). Alábbiakban néhány példával fölöttébb vázlatosan megkíséreljük felvillantani ezeket a színeket, táji sajátosságokat.
A török világ alatt, sőt részben már a török hódoltság ideje előtt óriásfaluvá duzzadt Kecskemét és Nagykőrös pusztákkal bővített határában a 16–18. században ún. mezei kertek használata jellemezte a paraszti gazdálkodást. A mezei kertekre vonatkozó eddig feltárt 16–18. századi magyarországi adatok óriási többsége Kecskemét–Nagykőrös térségéből származik. Ez a körülmény már önmagában is jelzi, hogy a „három város” vidékének különleges szerep jutott a „mezei kertes”, „szállásföldes” határhasználat kifejlesztésében 32és vele együtt a tanyák létrehozásában. Joggal feltételezhetjük, hogy a 20. századi magyar tanyavilág bölcsője a 16–18. századi Kecskemét–Nagykőrös tájékán ringott.
A Duna–Tisza köze Kecskemét környéki területein, különösen Kecskemét és Nagy-kőrös territóriumán a „mezei kert” kifejezéssel olyan földdarabot jelöltek, amelyet parasztpolgár gazdája tartósan és szabadon birtokolt, határhasználati kötöttségektől mentesen szénakaszálásra, földművelésre és állatteleltetésre használt. A „mezei kert” jellegű földterületeket nevezték mezei szállásnak, telelőnek, szálláskertnek, szállásnak, kertnek, teleknek, mezei teleknek. A néprajzi irodalomban a mezei kert kifejezés vert gyökeret. Mezei kertek létrejöhettek a mezővárosok belső határában és távoli pusztákon egyaránt. Csoportjuk, övezetük határozottan elkülönült a közlegelőktől és a határ más hasznosítású részeitől, pl. a szőlőktől, kenderes kertektől. A legrégibb mezei kertek a nagy földbőség idején szabad foglalással kerültek birtokosaik kezébe, akik polgári értelemben vett tulajdonukként viszonyultak hozzájuk. Az ilyen földeket nemzedékeken keresztül örökítették, és ha úgy hozta a szükség, eladták. Nagykőrösön a korlátok nélkül birtokolt és a közösség által kétségbe nem vont tulajdonjogú régi kerteket „őstül maradott” vagy „ősi jusson bírt” kerteknek nevezték. Ha az ilyen kert eladás útján gazdát cserélt, „pénzen vett” kertként emlegették.
A 17. század közepén, a szabad földek fogyásának hatására a nagykőrösi tanács már arra törekedett, hogy az elhalt gazdájú, értékesebb mezei kerteket kivonja a szabadon foglalható területek közül, és maga adományozza el azokat az arra érdemeseknek. A várostól kapott, illetve a városi vezetők engedélyével használatba vett kertet „városadománya kert”-nek nevezték, jól megkülönböztetve a másfajta jogállású „őstől mara-
dott” és a „pénzen vett” kertektől. A „városadománya kertek” folyamatosan szaporodtak. Az „őstől maradott”, „pénzes” és a „városadománya” kert különbségtétel Kecskeméten is élt (Papp L. 1936; Szabó K. 1936). A mezei kert gazdája határhasználati kötöttségektől mentesen, tetszése és belátása szerint hasznosította földjét. Maga döntötte el, hogy birtoka mely részét hagyja kaszálónak és mely részét szántja; a szántóba mikor és mit vet; a kimerült földet mikor és miként pihenteti. A gazda jelölte ki alapos fontolgatás után a gazdasági telep: a szállás, a későbbi tanya helyét.
dott” és a „pénzen vett” kertektől. A „városadománya kertek” folyamatosan szaporodtak. Az „őstől maradott”, „pénzes” és a „városadománya” kert különbségtétel Kecskeméten is élt (Papp L. 1936; Szabó K. 1936). A mezei kert gazdája határhasználati kötöttségektől mentesen, tetszése és belátása szerint hasznosította földjét. Maga döntötte el, hogy birtoka mely részét hagyja kaszálónak és mely részét szántja; a szántóba mikor és mit vet; a kimerült földet mikor és miként pihenteti. A gazda jelölte ki alapos fontolgatás után a gazdasági telep: a szállás, a későbbi tanya helyét.
Kecskemét és Nagykőrös territóriumán a legrégebbi mezei kert említések a 16–17. századból származnak. A 18. században a kecskeméti és a nagykőrösi mezei kertek rendszere kiteljesedett, a rajtuk lévő gazdasági telephelyek igazi tanyákká váltak. A török–magyar impériumváltás ellenére a 18. században mindkét város territóriumán töretlen volt a tanyafejlődés. A 16–17. századi hagyományok és tapasztalatok birtokában Kecskemét és Nagykőrös az Alföld más helységeihez viszonyítva élen járt a tanyák számának növelésében és a tanyás gazdálkodás jelentőségének fokozásában. Tanyás határuk, illetve a tanyafejlődést elősegítő földhasználati rendszerük követendő példa, eszményi modell lett más mezővárosok és falvak, köztük az újonnan népesített helységek számára (Papp L. 1936; Szabó K. 1936; Márkus I. 1943; Makkai L. 1957; Éri I. 1962).
1570-ben Szeged város határában és a szegedi pusztákon a török összeírók 154 szállást vettek számba. Ezeken kívül birtokoltak a szegediek szállásnak nevezett telephelyeket a kun pusztákon is. A 16. századi szegedi szállásokat szénakaszálásra, állatteleltetésre, földművelésre egyaránt használták. Ennyiben hasonlítottak a kecskeméti és nagykőrösi „mezei kertekre”. Birtokosaik jórészt módos gazdák, szegedi cívisparasztok voltak, de akadtak köztük kézművesek, sőt török tisztségviselők is.
33A 18. században és a 19. század első felében Szegednek, miként az alföldi városok legtöbbjének, ún. övezetes határa volt, vagyis a belső legelők, a szántóföldek, a kaszálók és a külső legelők öve határozottan elkülönült egymástól. A belső és a külső legelők közterületnek számítottak. A fekete földű szántóövezet jogi helyzete és határhasználati rendje még nem kellő mértékben tisztázott. Tény, hogy ezen a területen nem jöttek létre tanyák. A kaszálóövezetben a 18. század elején már jellemző volt a szabad foglalásra visszanyúló magánbirtoklás. Az egy-egy parasztgazda birtokában lévő kaszálóparcellát teleknek, szálláskertnek, szállásnak nevezték. Adták, vették, örökítették. A kaszálók magánbirtok jellege kedvezett a tanyakialakulásnak. A török kor utáni másfél évszázad szegedi tanyái nagyon kevés kivételtől eltekintve a kaszálóövezetben jöttek létre. Giba Antal, aki 1836 és 1842 között készített térképet Szeged határáról, 1465 szállást vehetett számba. Ebben az időben már gyakori volt a tartós tanyán lakás. 1850-ben 2785 külterületi házat és 13 508 külterületi lakost írtak össze a szegedi határban.
Az 1852-es év új korszak nyitánya a szegedi tanyák történetében. Elkezdődött és közel száz évig tartott a külső legelő felparcellázása és bérletbe adása. A szegedi tanyák kiléptek a kaszálóövezetből és lassan beborították a hatalmas lepke alakú határt. A bérleteken épült tanyák többsége már farmtanya volt, amelyik kevés szállal kötődött a városhoz (Juhász A. 1975; 1989).
Halason a tanyásodás feltételei a Jászkunság 1745. évi redempciója után valósultak meg. A nagy múltú város visszanyerte régi kiváltságait, újra szabadalmas jogállású terület része lett. A halasiak a redempció során nemcsak saját történelmi határukat váltották meg, hanem Fejértó, Füze, Balota, Zsana, Tajó, Bodoglár pusztákat is. A megváltás tényével e pusztákat Halashoz csatolták. Ezáltal létrejött a kétszáz esztendeig egyben tartott, hatalmas halasi határ. Azoknak a halasi gazdáknak, akik 1745-ben pénzzel járultak hozzá a megváltáshoz, a város a 18. század során többször földet osztott. A járandóságot két darabban kapták a birtokhoz jutók. Az egyik földdarab a kaszálók, a másik a szántók között feküdt. A kaszálók dűlőiben osztott földdarabokat „kaszáló kert”-nek, „szállás”-nak, illetve „kaszáló vagy szállás kert”-nek nevezték a Liber Fundiban és a különböző hivatalok irataiban. A hajdani redempciós hozzájárulás arányában kiosztott földek a gazdák szabad birtokaivá váltak. Határhasználati kötöttségektől mentes „szállásföld” gyanánt szolgálták a halasi parasztság boldogulását. A szabad rendelkezésű magánbirtokok kialakulásával létrejött a tanyakialakulás harmadik és egyben legfontosabb feltétele.
Az 1760-as évekből több adat is őrzi határbeli „szérűskertek” emlékét. Ezeket a gazdasági telephelyeket a szántóföldek birtokosai hozták létre úgy, hogy földjük valamely kisebb darabját kihagyták a művelésből. A szántóföldekkel körülvett vetetlen földterületeken végezték a nyomtatást. Itt volt a mezei munka központja. Itt álltak meg kocsival, lóval, ha a városból kiértek. Itt tanyáztak a mezei munkát végző kinntartózkodók. A „szűrű” területén „gödörkutat” ástak. Éjszakai meghúzódásra és a szerszámok, ruhafélék, élelem tárolására kezdetleges gunyhót építettek. Az efféle telephely a tanya egyik ősének tekinthető.
Létrejöttek paraszti gazdasági telephelyek a kaszálóként kiosztott dűlőkben is, elsősorban a termelt széna téli feletetése céljából. A 18. század második felében ugyanis a városszéli szálláskertek fokozatosan felszámolódtak, mivel lakóházakkal épültek be. A 19. század első évtizedeire a belső szálláskertek végképp eltűntek. A hajdani városszéli 34szálláskertek feladatait átvették a határbeli kaszálókon, a „szállásokon” létrehozott gazdasági telephelyek, amelyek szintén a későbbi tanyák őseinek tekinthetők. A szántóföldeken és a kaszálókon kialakított telephelyek eredete és funkciója hamarosan összemosódott. Külső képükben és feladataikban hasonlóvá váltak egymáshoz. Bárhol is jöttek létre, a 18. század közepétől egyre gyakrabban a tanya szóval jelölték őket.
Az első ismert halasi adat, amely tanyának nevezett paraszti gazdasági telephelyre vonatkozik, 1756-ból származik. Tanulságos egy legény és leány 1763-ban feljegyzett vallomása arról, hogy az elmúlt 1762-es évben egy „szálláson a gunyhóban testi paráznaságba estek”, mégpedig „nyomtatás idején”, vagyis nyáron. Nyilvánvaló, hogy nyári munkák idején tartózkodtak kint a szálláson egy földművelést folytató parasztgazdaság dolgozóiként. A magányos szolgák szálláson tartózkodását követte a családos béresek tartós és a fiatalabb gazdaházaspárok időszakos kiköltözése. Ez együtt járt tanyai lakóházak építésével. Az 1861–62-ben végrehajtott tagosítás új lendületet adott a tanyásodás-nak. Jellemzővé vált a tanyák tartós, téli-nyári lakottsága. A szegedi „nagy víz” után sok szegedi jövevény is birtokot szerzett és tanyát épített Halas határában. Az ő tanyáik már valóságos farmtanyák voltak. Az 1930-as népszámlálás idején a halasi belterület 3221 lakóházában 13 728 fő lakott, a külterület 3595 lakóépületében pedig 15 101 személy élt (Papp L. 1940).
A debreceni földbirtoklás és határhasználat 18. századi rendjének fontos és jellemző sajátossága, hogy a földművelő gazdák birtokában lévő szántóföldek elnevezésüket, eredetüket, jogállásukat és birtoklási rendjüket tekintve alapvetően kétfélék voltak. Az egyik típust ház utáni földnek, a másikat béresföldnek nevezték. Az 1774. évi és az 1818. évi rendezéssel a debreceni határ minden szántóföldje egyéni tulajdonba, illetve egyéni birtokba került. Megszűnt az újraosztásos földközösség. Ezzel elhárultak a tanya-kialakulást korlátozó akadályok.
A debreceni tanyatörténet egyik nevezetessége, hogy a tanyásodás már a tanyakiala-kulást gátló tényezők megszűnte előtt megindult. Szórványadatok tanúsága szerint a 18. század elején már előfordultak Debrecen határában földműves tanyák. Ez látszólag ellentmondás, hiszen az újraosztásos földközösséggel a tanya általában nem egyeztethető össze. Nem hagyható azonban figyelmen kívül, hogy ebben az időben olyan kezdetleges építményeket készítettek a tanyai telephelyeken, amelyeket az újraosztáskor könnyen le lehetett bontani, és ha úgy alakult a helyzet, az új földön kevés munkával föl lehetett építeni. Másrészt a debreceni újraosztásos földközösség a 18. században már formálisnak tekinthető, a felbomlás jeleit mutatja.
Debrecen határában 1770-ben 199, 1848-ban 669 tanyát vettek számba. A tanyákra történő kiköltözés főleg 1854 és 1868 között öltött nagy méreteket (Szabó I. 1929; Balogh I. 1937; Rácz I. 1982).
Az 1734-ben telepített Duna–Tisza közi Kecel község 1734 és 1848 között a kalocsai érsekség, majd a kalocsai káptalan jobbágyfaluja volt. A keceliek jobbágyként éltek. Földjüket jobbágyföldként művelték. Úrbéres szántóföldjeik használatát a háromnyomásos gazdálkodás jellemezte. Ezért a jobbágyfelszabadítás előtt Kecel 26 000 holdas határában nem épülhettek tanyák. 1856-ban megtörtént Kecel és a kalocsai főkáptalan úrbéri egyezsége. 1858-ban végrehajtották a tagosítást. A földparcellák összevonása után azonnal megindult a tanyásodás. 1859 nyarán, vagyis a tagosítás után egy évvel már álltak tanyák Kecel határában.
35A keceli tanyafejlődés egyik fő jellemzője tehát, hogy a tanyásodás ugyan későn következett be, de rövid idő alatt lezajlott az a tanyasűrűsödési folyamat, amely az alföldi mezővárosok határában egy-két évszázadig is elhúzódott. Másrészt a keceli tanyák viszonylag rövid múltjának első fél évszázadában, szinte időben sűrítve, megtalálhatók mindazok a tanyahasználati módok, amelyek az alföldi tanyás városok históriájából ismertek. Kecelen gyorsított ütemben megismétlődtek azok a tanyafejlődési állomások, amelyeken a régi mezővárosok tanyái áthaladtak.
Az 1910-es évekig a tanyásodás elsősorban azokon a határrészeken bontakozott ki, ahol valaha a telkes jobbágyok úrbéres földjei terültek el. Vagyis a birtokos gazdaréteg hozott létre újabb és újabb tanyákat. A tanyák számának növekedéséhez nagymértékben hozzájárultak a törzsökös gazdacsaládok birtokfelosztásai, családi osztozkodásai. Az 1910-es évektől a tanyásodás felgyorsulását elősegítették a parcellázások, a homokosztások, erdővágások. Az addig alig használt sívó homokokat és terméketlen határrészeket a jövevények és a keceli szegénység apró tanyái borították be. A szegényes kis tanyák szaporodása együtt járt a farmtanyák dominánssá válásával (Bárth J. 1984b: 695–705).
A tanyarendszer kiteljesedése
A magyar tanyatörténet legmeghatározóbb jelentőségű „nagy korszakának” a 18. század második fele tekinthető. Ebben az időben az Alföld legtöbb vidékén megértek a feltételek a tanyakialakulásra. 16–17. századi mintákat követve az alföldi mezővárosok többsége létrehozta a maga tanyáit.
A tanyás település elterjedését jól szemléltetik a II. József korában készített első katonai térképfelvétel lapjai. Elemzésük alapján Rácz István a következőképpen vonta meg a tanyarendszer 1780-as évekbeli határvonalát: „Nyíregyházáról … kiindulva a tanyásodás vonala Debrecen irányába kanyarodott, majd nyugatra fordulva Karcagon, Kunmadarason keresztül Jászárokszállásig húzható; a jászok földjéről ismét déli irányba Ceglédig folytatódik, majd újból irányt változtatva nyugatra Kiskunlacházánál éri el a Dunát. Itt már végig követi a Duna folyását a Tiszával való találkozásig, Titeltől viszont északra irányul a Tisza mentén a Maros torkolatáig, majd a Maros jobb partján húzódik Szeged, Makó, Nagylak, Pécska útvonalon Battonyáig. Innen északi irányba törik meg a határvonal, s Eleken keresztül Gyuláig, onnan Illye, Kötegyán felé kikanyarodva halad Mező-gyánon keresztül, hogy aztán Földes, Sáp térségében s Debrecenen áthaladva Nyíregyházánál bezárja a kört” (Rácz I. 1976: 4).
A nevezetes első katonai fölvétel azt is kellően szemlélteti, hogy a tanyás gazdálkodásúnak mondott terület határvonalán belül is bőven akadtak még tanya nélküli fehér foltok. Egy-egy helység határában sem szóródtak egyenletesen a tanyák. Jobbára csak a szállásföldes övezetekben terjedtek el. Legkevésbé volt tanyásodott a Jászság és a Nagykunság. Legsűrűbben álltak a tanyák Kecskemét és Szabadka környékén. Sűrűn ellepték a tanyák Szeged, Dorozsma, Cegléd, Nagykőrös határának szántóföldi és kaszáló övezeteit, Szentes–Szegvár–Mindszent–Hódmezővásárhely–Makó térségét. Debrecen a maga tanyás határrészeivel szigetként húzódott meg tanyátlan környezetében.
A 18. század végére és a 19. századra maradt a tanyatérkép foltjainak eltűnése, a tanyai terület határvonalának részbeni kitolódása és a tanyahálózat jelentős besűrűsödése. A 19. század tanyatörténeti folyamatai azonban már egy újfajta tanyát is megteremtettek, 36az állandóan lakott, szórványtelepülés jellegű farmtanyát, amely a 20. század közepére háttérbe szorította, ritka néprajzi kuriózummá tette a hajdan egyeduralkodó tartozéktanyát.
Az első világháború előtti évtizedben, 1910 tájékán az Alföldön és a Dunántúl keleti peremén 15 megye 225 helységének határát jellemezte a tanyás településforma dominanciája. A 225 tanyás határú helységben, 31–32 ezer km2 területen 2 203 403 lélek élt. Közülük 32%, 725 139 fő külterületen lakott. Ez a szám magába foglalja az uradalmi cselédséget is. A tényleges tanyai parasztnépesség 550–600 000 főre becsülhető (Balogh I. 1965: 450).
A tartozéktanyák használata
A tanyahasználat kezdeti formái nem igényeltek tartós anyagokból készült rangos épületeket. A pusztai szálláshelyeket általában körbeárkolták. A szántóföldövezetben helyenként előforduló ún. nyári szállásokon alig állt épület. A nyári munkákat végző emberek nádkunyhóban vagy földbe mélyített putriban húzódtak meg éjszaka és rossz idő esetén. Az igavonó lovak vagy ökrök a szekér oldalához vagy egy korláthoz kötve a szabad ég alatt, esetleg fészer enyhelyében háltak. A vizet gödörkútból merítették. A szálláshely egy részét gabonanyomtatásra használták. A nyomtatás befejezése után szalmakazlak magasodtak a szérű környékén. Az efféle telephelyen aratás és nyomtatás idején tartózkodtak legtöbben: béreslegények, gazdafiak, sőt fiatal nők is. Más mezőgazdasági munkák, pl. a szántás-vetés napjaiban jóval néptelenebb volt a szállás.
Valamivel több épület állt azokon a szálláshelyeken, amelyeket elsősorban állatteleltetés céljából hoztak létre kaszáló vagy szántóföldövezetben. Itt a gödörkút és a gunyhó környékén karámok, garádjaaklok épületek a teleltetendő ridegmarhák számára. Az állatokat fogadott „szénázó pásztorok”, béresek gondozták a kemény téli hónapokban. A szállás környékén termett a teleltetéshez szükséges széna. Ennek kaszálása, gyűjtése, kaz-lakba hordása viszonylag sok munkaerőt vonzott a szállásra a nyári hónapokban is. A teleltető szálláshely közelében kibontakozó és egyre jobban terjedő földművelés tovább növelte a nyári kinntartózkodók számát. Erősödött a telep nyomtató- és rakodótér funkciója. Attól függően, hogy a belterületen volt-e, vagy mikor szűnt meg a szálláskert, előbb-utóbb a határbeli szállás lett a kezes- és fejősjószág teleltetőhelye is, hacsak nem éppen arra jött létre. A kezes- és fejősjószág teleltetésével elmosódtak az eredet tekintetében fennállt különbségek a teleltető szállás és a nyári szállás között, mivel az utóbbi is kapott állattartó funkciót. A kezes- és fejősjószág szállási teleltetése együtt járt a határbeli istállók megjelenésével. Ezek az istállók általában kémény nélküli tüzelős istállók, tiszántúli nevükön: tüzelős ólak voltak, amelyekben együtt tanyáztak állatok és emberek.
A tanya előbbiekben vázolt korai formája, amelyre a kezdetleges épületek, az időszakos használat és a család jelenlétét nélkülöző kinttartózkodás a jellemző, a 18. század utolsó harmadáig mondható tipikusnak a tanyásodás terén élen járó mezővárosok határában.
A 18. század utolsó harmadában és a 19. század első felében a tanyahasználatnak az a módja volt a legjellemzőbb, amely a mezővárosi gazdacsaládok időleges megosztottságával járt együtt. A tanyákon lakóházak épültek. Mellettük a kocsiszíntől a tyúkólig felépítették a legkülönbözőbb gazdasági épületeket. A tanya a parasztcsalád gazdálkodásának 37elsőrangú színterévé, központjává vált. A gazdacsalád időleges megosztottságának többféle formája alakult ki. Korábban inkább az volt a gyakorlat, hogy a család munkabíró tagjai tavasszal kivonultak a tanyára. Egész nyáron ott laktak. Ősszel, a mezei munkák elmúltával költöztek vissza a városi házba. A tanyán egy-két férficselédet hagytak kint az állatok téli gondozására. Idő múltával inkább az lett a jellemző, hogy a több nemzedéket magába foglaló család fiatal házaspárja kiköltözött a tanyára. Ott lakott télen, nyáron egyaránt. Az esztendő és az emberélet fordulóinak nagy ünnepeit azonban a városi házban együtt ülte meg a teljes család. A tanyalakók rendszeresen látogatták a városi házat piacok, vásárok alkalmával is. Ha szükség volt rá, gondoskodtak a városi házban maradt idős házaspárról. Iskolaidőben, télen a gyerekek is jobbára a városi házban tartózkodtak az öregekkel. Amikor a tanyai házaspár megfáradt és megöregedett, beköltözött az időközben megürült városi házba, a tanyai gazdaságot pedig a következő nemzedékre, valamelyik megházasodott fiára bízta.
A családok időleges megosztottságával együtt járó 18–19. századi tanyahasználati rend a tartozéktanya legklasszikusabb megjelenési formájának tekinthető. Ebben a rendszerben tökéletesen megvalósult a mezővárosi ház és a tanya összetartozása. Kidomborodott a tanya tartozéktelepülés jellege. A tanyai lakos, bár élete jó részét tanyán töltötte, a városban ünnepelt és a városban élt közéletet. A mezővárosi ház birtoklása, illetve a megosztott család összetartozása révén városi polgárnak számított.
Már a 18. században is előfordult, hogy mezővárosi gazdák hátat fordítva városi házuknak végleg kiköltöztek tanyájukra. Az ilyen kiköltözést rendszerint tiltották a városi hatóságok, mert a kiköltöző gazda kivonta magát a közterhek alól. Ezáltal több teher hárult a bentmaradókra. A tilalmak indokaként emellett mindig elővehető érv volt a közbiztonság szempontja. A végleges tanyára költözésnek is különböző fokozatai lehettek. Előfordult, hogy a tanyára települők a városi házat megtartották és lakót fogadtak bele. Esetleg egyik szobáját fenntartották maguknak városi látogatásaik alkalmaira. Egyre jellemzőbbé vált azonban, hogy a tanyára költözők eladták házukat. Ezzel meglazultak a kibocsátó városhoz fűződő kötelékeik. Tanyájuk fokozatosan elvesztette tartozéktelepülés jellegét. A végleges tanyára költözés és a városi ház eladásának divatja helységenként, tájanként más-más időpontban köszöntött be. Voltak olyan tájak, pl. a Nagykunság, ahol még a 20. században is ritkának számított a városi ház nélküli tanya. Másutt és talán a tanyás területek többségén a 19. század második felében vált igazán jellemzővé a mezővárosi ház és a tanya összetartozásának felbomlása.
