NAGYBÖJT, HÚSVÉT, PÜNKÖSD
NAGYBÖJT, HÚSVÉT, PÜNKÖSD
Magyarországon a kereszténységgel együtt vezették be azt az egyetemes egyházi előírást, amely a farsang végétől húsvétig tartó időszak, a nagyböjt valamennyi napját absztinenciával (az állati eredetű élelmiszerektől való tartózkodással), ezenfelül pedig az időszakot a vasárnapok kivételével valóságos böjttel (jejunium, a jóllakás korlátozásával) megtartani rendelte. Noha az utóbbi kikötés alól széles körű felmentések voltak, az előírt böjti napok száma szerint nevezték a nagyböjti időszakot negyvennapos böjtnek is, ami a kezdetén hamvazószerdától számított töredék hétből (4 nap) és hat teljes hétből (36 nap) jön ki, a vasárnapok nélkül. A 16. század végén a magyar katolikusoknál e napokon a húsféle, szalonna és szalonnazsír mellett még a tejtermék és tojás fogyasztása is kerülendő volt (Vásárhelyi G. 1599: 83–88). A tej és tojás fogyasztásának böjti tilalma alól a 17. század elején kapott Magyarország Rómától felmentést. Ezután alakulhatott ki a tejtermékek erőteljes nagyböjti fogyasztásának a magyar nyelvterület jelentős részén a 20. századba nyúlóan megfigyelhető katolikus szokása. A húsételtől való nagyböjti absztinencia hivatalosan a 20. század elején rövidült meg lényegesen. 1906-ban a római katolikus egyház a húsételt már csak hamvazószerdán és a nagyböjt három utolsó napján tiltotta, és rövidesen a disznózsír használatának tilalmát is feloldotta (Kisbán E. 1994c).
A nagyböjti étkezéshez a római katolikus lakosság a 17–19. században növényi olajat és olvasztott vajat gyűjtött a főzéshez előre. Közülük az olajat elsősorban a magyar nyelvterület keleti részén használták nagyobb mennyiségben. A két étkezési zsiradék közül e helyzetben az olaj a régiesebb, ugyanakkor ennek erőteljesebb használatát az erdélyi magyaroknál egyrészt az ottani mérsékelt vajkészítés (MNA VI. 351. térkép), 569másrészt a szigorúbban böjtölő ortodox szomszédság is támogatta. Erdélyben az év nagy részében rendelkezésre állt sóval konzervált juhtúró, a szűkebb Magyarországon pedig a nagyböjtre sóval gyúrt, légmentesen lezárt tehéntúrót gyűjtöttek az absztinens étkezéshez. A böjti előírás 20. század eleji mérséklésével a korábbi gyakorlat nem tűnt el egyszerre. Sokan, akik a korábbi rendben nőttek fel, nem vettek tudomást az enyhítésről, s gyakran az 1940-es évekig nagyböjtben olajjal, vajjal főztek, sok konzervált túrót ettek. Sokáig emlékezetes maradt, hogy az öregek hamvazószerdán hamulúggal kisúrolták az összes zsíros főzőedényeket (cserépedények), a húshagyókeddi fánk maradékát pedig elzárták („felfűzték”) a nagyböjt beköszöntére. Helyenként ismeretes az az engedmény, hogy a hamvazószerdát követő csütörtök torkoscsütörtök, amikor a farsangi zsíros, húsos ételek maradékát még megették (MNA VII. 543. térkép).
A nagyböjti ételek a teljes ételállománynak az időszaknak megfelelő ételeiből kerültek ki, egyes régi egyszerű ételek azonban legtovább ebben az időszakban maradtak fenn, például sokfelé az erjesztett korpaléből (kiszi, keszőce, cibere), az olajütés melléktermékéből (zsufa), a savóból (csóré) készült leves. A nagyböjti időszakot már a kora újkori költészetben ez a cibere jelképezte, a farsang és a nagyböjt fordulóján, Konc király és Cibere vajda viaskodásánál. A középkor végén tetőzött hazai halbőség a halállomány mélypontjára fordult a 19. század második felében. Így a hal, az egyébként legjellegzetesebb böjti eledel, nem lehetett széles paraszti rétegek rendszeres nagyböjti eledele. A kora újkori századokban valószínű ez időszakban a nagyobb halfogyasztás, elsősorban sózott-szárított hal formájában. Szkhárosi Horvát András azonban a 16. században figyel-meztet arra, hogy a hal a szegény rétegekhez akkor sem jutott el. A 18–19. században a halon böjtölés etnikus szimbólumként jelent meg a Kárpát-medencében, amennyiben az üzemi méretű Alsó-Tisza vidéki halszárítás termékeinek felvevőterületei szigorúbban böjtölő ortodox szerb és román vidékek (Szilágyi M. 1976).
A nagyböjti absztinenciát a reformáció, korai szakaszától kezdve, a katolicizmus egyik jelképének tekintette és támadta erőteljesen. Ilyen értelemben szólt Szkhárosi Horvát András énekszerző, református prédikátor, a 16. század derekán a farsang
és nagyböjt katolikus szokásairól. (A tiltott és szokásos nagyböjti ételeket egyébként nagyon pontosan vette számba. A szerző Tokaj-Hegyalján, Tállyán írt, utolsó sora a szőlőkapásokra utal.)
és nagyböjt katolikus szokásairól. (A tiltott és szokásos nagyböjti ételeket egyébként nagyon pontosan vette számba. A szerző Tokaj-Hegyalján, Tállyán írt, utolsó sora a szőlőkapásokra utal.)
Többet ezekről én mostan itt nem szólok,
Csak a csúf innepről, az farsangról szólok
Mennyi sok bolondság ott vagyon tudjátok,
Minden gonoszságra vagyon szabadságtok.
Senki ne féljen akkor részegségtül,
Gonosz gyilkosságtul, fertelmes élettül,
Csak böjtben megszünjék az gonosz étkektül,
Turótul, tikmonytul, és az hús-ételtül.
Ütközet nagy lesz mindenkor a farsangban,
Mikor Czibere bán beszáll az Bánságban,
Koncz vajda haragszik, dul-ful haragjában,
Mert nincs tisztessége az negyven hat napban.
Oh mely szemérem ez a sós szalonnának
570A disznó soldornak, hogy füstön hallgatnak,
De csak lencse, borsó tisztességben vagynak,
Az szegény kapások halat nem kaphatnak.
Csak a csúf innepről, az farsangról szólok
Mennyi sok bolondság ott vagyon tudjátok,
Minden gonoszságra vagyon szabadságtok.
Senki ne féljen akkor részegségtül,
Gonosz gyilkosságtul, fertelmes élettül,
Csak böjtben megszünjék az gonosz étkektül,
Turótul, tikmonytul, és az hús-ételtül.
Ütközet nagy lesz mindenkor a farsangban,
Mikor Czibere bán beszáll az Bánságban,
Koncz vajda haragszik, dul-ful haragjában,
Mert nincs tisztessége az negyven hat napban.
Oh mely szemérem ez a sós szalonnának
570A disznó soldornak, hogy füstön hallgatnak,
De csak lencse, borsó tisztességben vagynak,
Az szegény kapások halat nem kaphatnak.
(Kétféle hitről. RMKT 1880: II. 183–184.)
A hazai protestánsoknál az újkorban nagyböjti absztinenciának nyoma sincs. Ezzel szemben egyik legnagyobb ünnepük a nagypéntek, amit gyakran a katolikusokénál szigorúbb böjttel tartottak meg. A protestáns nagypénteki böjt a 20. században közép-európai sajátosság, ami ismeretlen például Északnyugat-Európában.
A nagypénteki böjtös étkezés szigorúbb (nem főztek) és enyhébb formái (főtt ételekkel) azonban elsősorban nem felekezetenként, hanem tájanként oszlottak meg 1900 körül a magyar nyelvterületen. A szokásos ételek akkoriban még kötöttek, évről évre visszatértek. A nagypénteki naphoz kapcsolódtak a böjtös étrendek legszigorúbb és legrégiesebb változatai. A századfordulón a Dél-Alföldön és a magyar nyelvterület északkeleti vidékén rendszeresen, míg másutt csak helyenként, egyáltalán nem főztek. A nap folyamán pattogatott kukoricát, a Dél-Alföldön mellette még lepénykenyeret ettek. Lepénykenyér készült a Dél-Dunántúlon is nagy összefüggő tömbben, míg másutt kisebb körzetekben. A Dunántúlon, valamint a Felföldön a Hernádig, következetesen kétfogásos volt a nagypénteki étkezés, az első fogásban levessel. Ahol ezt nem lepénykenyér, ott főtt vagy öntött tészta követte, csak Délnyugat-Dunántúlon kása vagy pép. A tészta elsősorban mákos tészta volt. Észak-Tiszántúlon, ahol főztek, (általában feltét nélküli) főtt tésztából álló egyfogásos volt az étkezés (metélt), míg Erdélyben ugyancsak egy fogást, elsősorban babfőzeléket készítettek. Vagyis ahol egyáltalán főztek, az étkezés kétfogásos, illetve egyfogásos szerkezete követte a köznapi étkezéseket. A gabonaételeken kívül szokásos élelmiszerek bab-lencse, káposzta-gomba-korpacibere és aszalt gyümölcs. A bab-len-cséből leves, Erdélyben főzelék készült (babkása tört bab néven), Délnyugat-Dunántúlon helyenként babsaláta. A káposzta, gomba és gombáskáposzta, csakúgy mint a korpacibere, ugyancsak leves, ami északon, a Zobor-vidéktől a Latorcáig volt szokásos. Az aszalt gyümölcs váltakozhatott a hüvelyessel levesként vagy csemegének készült vízben főzve, amit vagy a napi egyetlen nagyobb étkezésen vagy azon kívül a nap folyamán ettek. A Makád–Dunapataj közti Duna-szakasz mentén, református községekben, a böjt ellenére kolbászos gyümölcsleves is szokásos volt. A kolbászt azért ették, hogy a kígyómarástól megmeneküljenek (MNA VII. 463–465. térkép). Ezeknek a nagypénteki étrendeknek máig szokásos számos eleme.
A nagyböjt a közép-európai katolikusok számára az újkorban a nagyszombat délutáni templomi feltámadási körmenettel ért véget. Húsvétvasárnap reggel a magyar falusi asszonyok főtt sonkát, festett főtt tojást, tormát, kalácsot és esetleg bort vittek kosárban a misére, amit a pap megszentelt. Ezek képezték a sajátos húsvéti ételt, amiből hazatérve az egész család evett. Az összeállítás még abból az időből származik, amikor nagyböjtben a tojás és a kalácshoz használt tej is tiltott volt. Az 1518 körül keletkezett Sándor-kódex szerint a süteménynek túróslepény formája is szokásos volt (1518 k./1874: 215). A húsvéti szentelt ételekre a 16. századtól helyenként a 20. századig használatos a kókonya elnevezés, amely valószínűleg olasz eredetű (jelentése az átadó nyelvben ’finom ételek’, ’a bőség országa’). A húsvéti ételszentelés a 20. század folyamán maradozott el.
571A húsvéti főétkezés fogásait nem jelölte ki hagyomány, jó minőségű ünnepi ételeket főztek. A báránysült előfordult, de távolról sem volt az egész nyelvterületen elterjedt húsvéti étel. Húsvéthétfőn a lányos házaknál hideg ételekkel kínálták a locsoló legényeket. Meleg ételt nekik aztán helyenként az 1920-as évektől kezdve tálaltak, mindig az éppen legdivatosabb húsételt.
Pünkösd a paraszti étkezési rendben közönséges vasárnapként szerepelt.
