NADRÁG
NADRÁG
A magyar nadrág története ott kezdődött, ahol a 15–16. században a középkori harisnyanadrág sorsa Nyugat-Európában befejeződött: azaz kettévált rövid bő nadrágra és a nadrág aljáig érő, a mai értelemben vett hosszú harisnyára. A hazai férfiak csak részben követték ezt a divatváltozást. Az európaitól eltérő felsőruházat alatt nálunk a nadrág nem szélesedett meg, testhezálló maradt 15. század végére kialakult formájában. A nadrág és harisnya, ill. hazai megfelelőik időleges kettéválása is sajátosan zajlott le. Mint Kiss Bálint, a szentesi prédikátor feljegyezte: „A Reformátió elein szokás volt a’ Németeknél rövid, sok ránczu gombos bőv nadrágot viselni, mellynek a’ szára csak czombfélig ért; ezt a’ rövid nadrágot ki toldották egy ollyan hosszú szárú posztó strimflivel, mellyet felhuzván egész a’ rövid nadrág aljáig ért, és azt ahoz hozzá gombolták… ezt a’ módit a’ Magyarok is követték, a’ rövid nadrágot nevezték pulidernek, a’ hosszu strimflit salavárinak… azzal a’ külömbséggel mindaz által, hogy a’ pulidert ők nem varratták bugyogósan, 644hanem feszesen a’ testekhez álva szabatták; és ez az öltözet neme még 1750 táján is szokásban volt…” (Kiss B. 1836: 90–91). A 17. század végére – a felső ujjasok megrövidülésével – a nadrágból egyre több láthatóvá vált, és hangsúlyossá, díszessé a nadrág és a salavári csatlakozása. Ahogy Apor Péter (1972: 34) szemléletes sorai meg is örökítették: „az nadrág hasitékjáig ért a salavári, ott belől a nadrágon ezüst- vagy selyemsinór lévén varrva két renddel, az sinórok végiben fél ujjnyi ezüst vastag tők, azokat sinóron átalvonták a salavári lyukain, s úgy kötötték a nadrághoz. A salavárin, ahol az lyukak voltak, oda szű formára csinált galanddal vagy sinórral köröl megvarrott posztó volt, az ezüsttők onnan fityegtenek le”.
A magyar szabók a mente-dolmány-nadrág mellett a 18. század végéig kínálták külön, mindig a hozzá való nadrággal együtt említve a salavárit a legfinomabb posztókból, cifrán, zsinórosan, sallangosan, de karasiából, morvai és abaposztóból is „czifrázás nélkül” a kevésbé tehetősek számára. A salavárit – talán a vele járó cifrálkodást kerülendő – már az 1660-as években nemesnek és nemtelennek egyaránt tiltotta pl. Pest-Pilis-Solt vármegye (Radvánszky B. I. 1986: I. 53). Ennek ellenére még a 19. század elején megszaporodott ábrázolásokon is fel-feltűnik a nadrágtól olykor színében is eltérő salavári. Majd lassan maga a salavári elnevezése és többféle, mindig nadrággal, harisnyával kapcsolatos értelme is feledésbe ment (Goldziher I. 1885: 130–131).
Talán kellő ismeret hiányában – a salavárival kapcsolódó – nadrágot csupán a nyugati divatokhoz félig alkalmazkodó mellékvágánynak tekinthetjük a nadrág történetében. A magyar nadrág ugyanis ezzel párhuzamosan combnál szabatlanul is készült, és őrizte 15. század végére kialakított jellemzőit, hogy testhezálló volt, hasítékát ellenző fedte, és kor-cába húzott szíj erősítette a derékhoz. A 16–17. században a nadrág féllábszárig érő, igencsak szűk szárának végét egy szakaszon csak kapcsokkal zárták, hogy beleléphessenek. A nadrágszár talpalóval vagy a szárhoz varrt kapcával folytatódott a lábbeliben (V. Ember M. 1966–1967: 222). Ezeket a szinte századunkig megőrzött szabásvonalakat mutatja az 1630-as évekből megmaradt Kassai szabásmintakönyv és az 1670-es években a soproni szabók számára rajzolt Die Ungerischen Hossen Snittje is (Domonkos O. 1957: 123, 129–130).
A magyar nadrág mindig vékonyposztóból készült, ennek durvább változataihoz a közrend is hozzájutott. Szűrposztó párja – amelyet gyakran házilag szőtt posztóból, házilag is varrtak – csak azután igazodott szabásával ehhez a nadrágtípushoz, amikor már a szűr-, abanadrágot is mesteremberek, harisnyaszabók készítették. Ezekről a szűrposztó ruháknál szólunk.
A magyar nadrág mintájára készültek a szűcs varrta bőrnadrágok is. Ezek nemcsak melegebbek, de tartósabbak is voltak a magyar szabók posztónadrágjainál, mely utóbbiakat irházással igyekeztek elnyűhetetlenebbé tenni. Az irhás nadrág a 17. században udvaronchoz és „talpas”, gyalogos katonához egyaránt illett (Viseletkódex 1990. 3. és 70. kép). A hozzávaló irhát a szűcsök csáválták juh- vagy borjúbőrből, és – a szabók mellett – gyakran vállalták a nadrág irházását is, de a 18–19. század fordulóján a vásárműves szabók már kész irhás nadrágokat is árultak. A váltómíveseknél a „fél irházást” vagy „egész irházást”, ez utóbbi esetben az ülep beborítását „két térdfóttal együtt” rendelhették meg (BAZML 1771. Heves és Külső-Szolnok vm.). Hogy az irhával erősített kék posztónadrág – főleg a Dunántúlon – mennyire közkedvelt volt, tanúsítják a 18. század közepétől ismert körözőlevelek.
645Maga a kék posztónadrág pedig mindennapivá, közönségessé vált. Amikor 1782-ben a jászapáti „újmagyarok”, vagyis a cigányok, azzal a kérdéssel fordultak a jászkun főkapitányhoz, hogy „mi módon és micsoda köntösben járjanak az utcán”, a főkapitány a következő utasítást adta: „Járjanak pedig setét kék nadrágban kék zsinórral, bocskorban, szűrbe, kankóba, bundába, egyszóval úgy, mint az szegény paraszt ember” (Benda K. 1939: 167–168). E nadrág népszerűségét a magyar katonaság, huszárság is elősegítette. Ámbár 1774-ben a „magyar regementben” még a közkatonákat is átöltöztették német ruhába, a „magyar nadrágot le nem húzták róluk, mivel látják, hogy abban commoditas vagyon. Sőt a németekkel is azt akarták felvetetni ex eo, hogy ahhoz nem kell strimfli…” (Rettegi Gy. 1970: 324). De a magyar nadrág nemcsak a huszár egyenruha része volt. A 18. század eleje óta divatba jött, a „Szolgha renden lévő Szolgha Embernek való egész Mundérnak közönséghes Posztóbul” varrt változatában is szerepelt.
Mivel a libéria varrása többnyire a német szabók feladata volt, már a 18. század közepén terjedni kezdett a „Csatlósoknak való Nadrág” olyan típusa is, amelyet „alul a’ Lába Száránál ki metszik, és más Posztott applical hozzá és Kapcsokat rak reá” (BML 1766. Csongrád vm.). Ez a „Lovagló Nadrág gombokra és bőrrel ki varva” a 18–19. század fordulóján – eredeti Reithosen elnevezéséből rajthúzlivá torzulva – a magyar parasztság körében igen kedvelt lett. Piros posztózással, sárga rézgombokkal még jó fél századon át viselték.
A 19. század elején a „szíjra készült Magyar Nadrág”, vagyis az ellenzős magyar nadrág mellett már többféle „Gombokra készült … hosszú Nadrág”, azaz „Német vagy Ang-lus hosszú nadrág” készült nemcsak a német, hanem már a magyar szabók műhelyében is. Az ilyen, ma pantallónak nevezett hosszú nadrág, amelyet – akkor hosszú szárú – cipővel viseltek, mint „topánkás nadrág” sikeresen illeszkedett a hazai férfiöltözetbe. Sikerének titka díszítményében rejlett: a huszárruhákon nyugatra került zsinórozás mint angol polgári divatötlet tért vissza velük (Köhler, C. 1963: 384). 1818-ban a gombkötők már „edj egész Magyar Ruhára, mentére, dolmányra és 2 Nadrágra edj Topánkára másik Csizmára készített”, vagyis kétnadrágos öltönyre való zsinórozást, gombozást vállaltak (HML 1818. Heves vm.). A Gentleman’s Magazine of Fashion 1850. januári száma „huszár szabású”, azaz csizmába illő, sőt ellenzős nadrágot is közölt (Waugh, N. 1968: 135–136, 14. ábra), amely a breeches eredetiből bricses, bricsesz vagy priccses jelzővel, később gombolt hasítékkal, itthon is kedvelt lett. Hátul folttal szélesített derékrésszel és a combon szélesebbre szabott szárral a csizmanadrágok elődjének is tekinthető. Ezt a csizmát viselő, gazdálkodó, földműves emberek találták praktikusnak, a hosszú szárú nadrágok a faluból eljáró, cipős, bakancsos emberek körében terjedtek, míg a „Térdig érő német Nadrág” nem talált gazdára a magyar falusi nép körében.
