MENTE
638MENTE
A kazak ugyanakkor volt divatos tőlünk nyugatabbra, amikor nálunk a vállba, könyökbe vágott (BAZML 1626. Abaúj vm., Ung vm.) mentéket rókamállal, báránybőrrel bélelték a szűcsök, s számtalan változatukat sokféle elnevezéssel különböztették meg: volt pl. spanyol, lengyel, cserkesz, horvátos és török mente, megkülönböztettek oláh és boér mentét is. Ma már kideríthetetlen, hogy milyen különbség volt e mentefélék között. Számunkra azonban sokkal fontosabb, hogy mikor és mi módon jutott hozzá a parasztság öltözete legünnepélyesebb darabjához.
A mente legelőbb a közrend városokban élő rétegét érte el. 1601-ben a Kecskeméten és Kőrösön fosztogató tatárok karasiamentéket és dolmányokat raboltak. Az egyre szaporodó céhek articulusai és protocollumai a tagok rangjához méltó öltözeteket is előírták, mestereknek jobb minőségű, legényeknek silányabb, pl. kisniczer mente jutott 1642-ben (Papp L. 1930: 16–18). A kolozsvári asztaloslegényeket meg is büntették, ha a társasági gyűlésen nem felöltött mentében jelentek meg.
Úgy tűnik, a paraszti renden belül a szolgafélék jutottak hozzá legkönnyebben a mente – legalábbis szegényes, béleletlen – változatához. Mint Európa-szerte szokásban volt, a „Nemes és Paraszt hazi gazdak” cselédei, szolgái, béresei – akár az udvarházak népe – fizetségképpen ruhafélét is kaptak uruktól. Éppenséggel nálunk is készülhetett volna az a számadáskönyv, amelyet az angol Sarah Fell 1670-es években farmjáról vezetett, s amelyből kitűnik, hogy a cselédek, szolgák karasia-, fustián- és calicoruháit mennyiért varratta a szabóval (Ewing, E. 1984: 16–17). A 17. századi limitációk nálunk is rendszeresen karasia, septuk, morvai posztódolmányokat, nadrágokat áraznak a szolgáikat, cselédeiket ruházó gazdák számára. Ezekhez a század közepe táján a mente is társult, mégpedig nemcsak béleletlen, nyári mente formájában, ekkor már a „Szolga rendnek való mentének bárány bőrrel” készült bélelését is vállalhatták a szűcsök (BAZML 1666. Zemplén vm.).
A parasztságnak az a rétege azonban, amelyik ilyen természetben történő bérezésre nem számíthatott, s pénzhez ritkán jutott, báránybőrös mentét később is nehezebben csináltathatott. A mente a váltómíves szabók „mondvacsináltatott”, vagyis rendelésre készült terméke volt, amely a szűcsökkel összehangolt munkát igényelt. Az olcsóbb, „konfekcionált” ruhaneműt árusító vásári szabók, akik vevőkörük igényeit előre meg nem becsülhették, nem is kísérleteztek a legdrágább, legünnepélyesebb mente varrásával. Apor Péter (1972: 29) szerint Erdélyben, az 1680-as években a nemes asszonyokon kívül nem is volt három falusi asszonynak sem mentéje, és pl. a székely asszonyok zekét viseltek helyette.
A 18. század elején, amikor a főnemesség figyelme a német divat felé fordult, a mente megrendelői zömében a kisnemesség, a köznép soraiból kerültek ki. A 17. század folyamán megrövidült, s az 1710-es évekre asszonyoknak, férfiaknak egyaránt készült „térdig való” kurta mentét a szintén nyugatiasra váltó lengyelek „magyar menteként” tartották számon (Turnau, I. 1967: 190–198). Nálunk viszont a „fekete Erdélyi Bárány Prémes”, „hosszú lengyeles mente” (VML 1723. Vas vm.) keltett ekkor idegen benyomást.
A hosszú mente idővel „Posztó téli-mente vagyis Bunda”, később egyszerűen csak „Téli Bunda” néven szerényebb gombolást, polgárosultabb külsőt kapott. Ilyen földig érő mentét, úti mentét szolgaféle is viselt, s buda néven pl. a tolnai szűcsök asszonyoknak is 639bélelték (SML 1744. Tolna vm.). Olykor déc mente (MT 1893: I. 389), gyakrabban azonban déczbunda utal erre a ruhára, de még Decembernek is nevezték az első téli hónap után (Zoltai L. 1938: 389).
E kimondottan téli bundával szemben a rövid mente a női és férfi öltözetben a díszruha szerepét is betöltötte, s „nevedékeny Leányoknak” és „Ifjaknak” is készítették kék vagy „zöld fain Remek Posztóbúl”, selyem- vagy szőrzsinór készülettel, pozsonyi, ón- vagy gyöngyházas gombokkal, báránnyal, rókával bélelve. Gyermek mellé felfogadott kisszolgáló, a széki Györffi Klára is kék mentét alkudott ki magának bérként 1736-ban (Szabó T. A. 1980: 379). A kisinas gazdájától kapott mentében szabadult, a mesterlegényt gazdájától, családjától kapott díszes mentében fogadták a mesterek közé (Papp L. 1930: 18; Zoltai L. 1938: 33). Viselése a 18. század közepére olyannyira általánossá vált, hogy cselédeknek, szolgarendűeknek szánt, kész báránybőrös mentékkel lassan a váltó-míves szabók is kimerészkedtek a vásárokra.
Immár nemcsak az anyaga, minősége, hanem egyre gazdagabb készülete: szőr-, selyemzsinórozása, ezüstpaszománya s a gombkötő készítette szőr-, selyemgombolása, még inkább ezüstgombjai és a báránybőrhöz képest módosabb rókabőrbélés, prémezés adta a köznép soraiban is a mente rangját. Az alföldi mezővárosok gazdag parasztpolgárainak mentekészülete, ezüst-, sőt aranygombjai s legfőképpen mentekötője vagyonalapot, öröklés tárgyát képezték (Papp L. 1930: 22, 27; Zoltai L. 1938: 33). A komáromiak, amikor a földrengés templomukat megrongálta, mentegombjaikat vagdosták le, hogy a helyreállításhoz szükséges pénzt megszerezzék (Fél E.–Hofer T. 1970: 141). A mente másik ékessége, a rókabőr, a századvégre a debreceni mentéhez kötődött, amely „Deb-reczeni módon Róka Torok Prémmel, s’ egész Róka Máj béléssel” természetesen nemcsak a névadó városban készült (HBML 1793. Hajdú vm., SzSzML 1813. Bereg vm.).
A 18–19. század fordulójáról fennmaradt körözőlevelek tanúsága szerint – mint egykor a mente, most a legújabb divatú ujjasok is – a közrenden belül legelőbb az iparosfélék öltözetében jelennek meg: ujjas lajbi, ujjas pruszlik, ujjas rékli, jankedli járta (Schram F. 1964: 22–42). Ekkorra országszerte – Erdély kivételével – a zöld, veres, szederjes, idővel a fekete mente a módos gazdák legfényesebb ünneplő ruhája lett. Ezzel egy időben a „kékbeli”, azaz kék posztóruhát viselők rétege kiszélesedett: mezővárosi tisztviselőkön, esküdteken, gazdákon, iparosokon kívül vidéken is a megyei, uradalmi hajdúk, alacsonyabb rangú tisztviselők is kék posztóban jártak. A parasztság öltözetében elsőként az ország nyugati végén, a Rábaközben, az Őrségben lett szinte általános, amint ezt a helyi parasztinventáriumok, jobbágyhagyatékok igazolják (Horváth T. 1972: 31); Flórián M. 1992a: 16–17). A 19. század első felében már nem egy-egy kékposztó ruhadarab, hanem – már a gyakran fekete – teljes posztóegyüttes jelezte a paraszti jómódot, s magát a mentét már nemzetiségeink, pl. a sokácok, németek is beszerezték a pécsi vásáron (Füzes E. 1962: 321; Schram F. 1967: 571–572). A mente ugyanis – legdrágább, legdíszesebb lévén – az ünnepélyes alkalmak nélkülözhetetlen kelléke lett. A korábbi zsinórozáson felül előbb a „csatlósok”, parádés kocsisok libériája, idővel azonban a „közönséges gazdaemberek” mentéje is „czifrán” készült.
Egyes múlt századi példányok alapján megkísérelhetnénk a mente szabásának rekonstruálását. Ez azonban korántsem egyszerű. Az évszázadok folyamán a mente szabása tájanként is variálódott, és messze távolodott a 17. századi szabáskönyvekből felidézhető, egykor egységesített vonalaktól. A múlt század elején, a nemzeti romantika hangulatában, 640a „magyar ruha” megújításában versengő pesti szabók megkísérelték – az egykori szabásvonalakat és díszítési módokat is idézve – a kurrens divathoz igazítani és a nagy elődök nevével fémjelezni többek között a mentét is. Így lett atilla a mentéből, amint erről bennünket Tóth Béla a Magyar Ritkaságokban tájékoztat (Nemes M.–Nagy G. 1900: 200). A „Betsületes Egri Magyar Szabó Czéh” 1838-ban íródott „Remek Szabás módgyáról Szólló könyve” csak annyit jelez a korabeli standardizált „Rövid Magyar Mente” szabásáról, hogy a „mostani divat szerént készitessen”, bővítését, ráncát a hosszához kellett igazítani, és hogy zsebe, zsebének és ujjának pedig hajtókája volt, melyen három pár kapocsnak kellett lennie. Elejére 15 pár zsinóros vagy vitézkötéses gombszárat varrtak (Balassa I. 1968: 259). A historizáló atilla és a század közepétől szintén az úri körökben divatos szűr alakú, szegletes galléros mente azonban (Höllrigl J. 1938: 18) nem hagyott sok nyomot a későbbi parasztmentéken.
A század második felében szaporodó szabóságok a mesterség európai szabványai szerint dolgoztak. Termékeik között a térden alul érő, szőrmével bélelt hosszú kabát, a bunda és a csupán a díszmagyarhoz készülő, szintén zsinóros ujjasok már csak jellegzetes díszítményükkel tartották ébren a mente divatját. Így vált lehetővé, hogy a szabásukban egyre modernizálódó, de mindvégig zsinóros kabátfélék még olyan későn polgárosodó parasztvárosok viseletében is kialakíthassák a maguk sajátos, mégis történelmi hátterű változatát, mint amilyen pl. Szolnok volt. Itt az 1930-as években a jól menő szabóság tulajdonosa, Faragó István az átmeneti és lengyel kabátok, felöltők, sacco, frakk, szmoking, zsakett és mosó öltönyök mellett zsinóros magyar öltönyt is varrt a „szolnoki viselet” egyszerűen zsinórozott mentéjével (Szabó I. 1988: 35). Mezőkövesd parasztnépének is csak a századunk fordulójára sikerült a kék posztómentéhez hozzájutnia. Ez is gyorsan átadta helyét a polgárosultabb, fekete változatnak, hogy az országosan több mint két évszázadról a matyóknál szinte csak két évtizedre zsugorodott divatja ezzel meg is szűnjön (Györffy I. 1956: 46).
