MELLÉNY

Teljes szövegű keresés

MELLÉNY
A mellény – amely a középkorban alsóruhaként a hozzákötözött nadrágot tartotta – csak a 16. századra vált láthatóvá, s egy század elteltével már a dán, holland parasztok praktikus köznapló ruhája lett (Cunnington, C. W.–Cunnington, Ph. 1981: 31). Hozzánk közelebb a török–tatár–orosz hatásokat magába ötvöző lengyel férfiöltözetben használtak a törökös kaftán alatt egy hosszú, bokáig érő zsinóros gombolású mellényt. A lengyel mellény dinasztikus kapcsolatok révén jutott a francia udvarba, hogy onnan – csupán a térdnadrágot fedve, vagyis jelentősen megrövidülve és új külső jegyekkel, pl. zsebbel, gombolással – induljon további hódító útjára (Marly, D. 1987: 37). Lengyelországban még a 18. században is előfordult a mellénynek az a dolmány típusú változata (Turnau, I. 1967: 163), amely talán összerímel a Kővári által emlegetett 17. századi magyar állógalléros, zsinóros mellénnyel (Kővári L. 1860: 30). A hazai férfinép így több forrásból is hozzájuthatott a később oly népszerű s az újabb, parasztos öltözetekben nélkülözhetetlen ruhaféléhez.
A keleties, dolmánnyal rokon mellényeket a magyar szabók ujjatlan dolmánynak nevezték. Ezeket – a hát ívelt, „császárvágásos” szűkítését hangsúlyozva – foglalta Fél Edit a „szabott hátú” mellények csoportjába (1936: 16–17). Állógallérjuk, gombszáras, zsinóros gombolásuk és régi múltra utaló országos elterjedésük is a dolmányt sejteti e mel-
lény hátterében. Idővel – amikor a német szabók a kaput–lajbi–német nadrágot öltönyszerűen kínálták – a magyar szabók a mente–dolmány–magyar nadrág együttesét az ujjatlan dolmány közbeiktatásával igyekeztek a nyugati öltönyökhöz hasonítani. A mellény a dolmány helyébe lépett, a mente és a dolmány pozíciója viszont bizonytalanná vált, hol egyik, hol másik töltötte be a vállra vetve viselhető, ünnepi felsőruha szerepét. A csongrádi magyar szabóknál 1803-ban – a magyar ruha és az új öltöny ideáljának is eleget téve – készült a mentével a „Mentéhez tartozandó Ujas Dolmány”, „ehez tartozandó Ujatlan Dolmány” és az „Ismét ehez tartozandó Nadrág” is (CsML 1803. Csongrád vm.).
A dolmány szabású mellény olyan tájak férfinépénél is sikert aratott, ahol csak szűrposztó vagy bőr felsőruhák egészítették ki a fehér vászonöltözetet. Sikere nemcsak célszerűségében, hanem a dolmányt idéző díszíthetőségében rejlett. A somogyi pásztorok sűrűn zsinórozott, vitézkötéses, a hátul csüngő sallangos átalvetővel díszes, fekete posztómellényeikben már nem is a dolmányt, hanem a mentét megillető ékességgel büszkélkedhettek (Gönczi F. 1947: 109). Az ujjatlan dolmány díszei idővel az eredetileg pol-gárias megjelenésű, nyugati mellényeket megmagyarították, és egyúttal parasztossá is tették őket.

64887. ábra. Ujjatlan felsőruhák: 1. zalai mellrevaló; 2. erdélyi oldalt gombolós melles; 3. borsodi szabott hátú mellény; 4. polgári szabást utánzó mellény; 5. nagytárnoki (v. Torontál m.) oldalt összevarrt pruszlik; 6. fodros aljú, empíre szabású pruszlik; 7. szabott hátú pruszlik; 8. halcsontos úri és halcsont nélküli parasztpruszlik (v. Szepes m.)
649Egykor „szabatlan hátú”, csípőt is fedő, elöl kapcsokkal záródó, de állógalléros – jellemzői szerint az ujjatlan dolmánynál is régiesebbnek tekinthető – mellényfélét is használtak. Az ilyen mellény rendszerint fehér posztóból készült, és az ország keleti, a románsággal érintkező tájain fordult elő (Fél E. 1936: 16–17).
A 18. században Európa-szerte a férfiak kedvelt ruhája volt az ujjatlan dolmánytól igencsak idegen jellegű mellrevaló, melles. A magyar, elsősorban erdélyi parasztviseletekben többnyire báránybőrből készült változatai ismertek a vállán, oldalán záródó melleseknek, mellrevalóknak. Ezek az elej- és hátibőr záródásából is kialakulhattak, de nyugati s nálunk a Dunántúlon és Erdélyben gyakoribb posztó megfelelőjük a német, még közelebbről a stájer Brustfleck, ill. Brusttuch mintájára is készülhettek (Fél E. 1936: 23). Nevüket a német szabók, még inkább a zubbonyosok steppelt, vatelinos mellesei terjesztették és magyarosították pruszlikká. Késői utódaik, a zalai, somogyi mellrevalók, melyek a 18. század közepén még „Kereszt prustflék” néven pl. a veszprémi „Zubboncsiak” keze alól kerültek ki (MOL 1755. Veszprém vm.). Csak eredeti, elöl zárt melles jelentése magyarázhatja, hogy a 18. századi személyleírásokban a „veres leibli, vörös karton pruszlik” az öltözeten belül együtt is szerepelhetett (Schram F. 1964: 40).
Sokkal gyakoribb volt azonban a Leibl magyar párjaként egyre népszerűbb lajbi, ujjatlan lajbi, ill. kislajbi, ami a gombszáras ujjatlan dolmánnyal ellentétben gomblyukas gombolású, egymásra hajló elejű volt, és kihajtott gallérja is lehetett. A kék posztó, magyaros, „tarka zsinórral kihányt” mellények mellett, a nyugatiasan öltözködő mesteremberek körében kedvelt lett a dísztelen kanavász, „fehér németes lajbi” és a 19. század elején egyre sűrűbben emlegetett kékfestő, azaz „Tarka férfi Kis Lajbi” (Zólyomi J. 1985: 323) és egyéb vékony anyagokból, pl. selyemből varrt mellényfélék a kevésbé polgárosult körökben is elterjedtek. Bács-Bodrog, Torontál vármegyében pl. ezek hátratolt oldalvarrású, a hátközép felé mélyen kivágott karöltőjű, sálgalléros, sűrűn gombos változatához ragaszkodtak (Fél E. 1936: 17). Esetleges nemzetiségi hatás, még inkább az 1830-as évek frakkos, pantallós férfiöltönyeihez tartozó selyemmellények szabásvonalai lappanganak az ilyen és hasonló mellénytípusok hátterében, amilyenek pl. a kapuvári „síkselem puruc” (Domonkos O. 1957: 129) megjelenését is befolyásolták. A gallérformák elárulják, hogy a mellény mikor lett általános egy parasztviseletben, így a matyók kihajló galléros, reveres mellénye vagy pl. a györgyfalvi férfiak szintén kihajtós, hegyes galléros, mell- és derékzsebes lajbija is.
Ezeknek a mellényeknek díszítménye eredendően csak maga a sűrű, sokszor dupla fémgombolás volt, amely valódi funkciójának megfelelően pl. a turai cingombos lajbin (Fél E. 1937: 96) vagy eredeti rendeltetése nélkül dísszé válva, a nógrádi pitykés lajbikon maradt fenn. Idővel az ujjatlan dolmány zsinóros díszítménye a lajbikon, a fémgombolás, a pityke pedig a dolmány szabású mellényeken is megjelent. Egy putnoki hetyke legénynek olyan lajbija volt, „mellyen a gombok sűrűséggel még a hátára is feljöttek” (Kemény L. 1918: 130), a pusztafalui zsinóros, derekas lajbit pedig négysoros, rézfoglalatú üveggombok díszítették (Gönyey S. 1939: 139).
Idővel a különféle mellrevalók, mellények szabása, dísze, jellemzői és elnevezésük is keveredett. De bármilyen formai változatban jelent is meg, a mellény a 18. századtól a magyar parasztöltözetek karakteres darabjává, polgárosodásuk fokmérőjévé lett. Volt, ahol a szűrposztó felsőruhák közé az első kék posztóruhaként a mellény ötvöződött, mint pl. a Fekete-Körös völgyi férfiaknál. Volt, ahol vászon- vagy szűrposztó nadrággal a 650melegebb évszakok egyetlen felsőruhája lett. Ilyenkor gombolatlanul öltötték fel, hogy a hímzett ingmellet ne takarja, vagy – a dolmány, mente utódaként – panyókára vetve hordták, akár a matyó legények (Herkely K. 1939: 210). Ahol a parasztság módja megengedte, mint a Sárközben, századunk fordulóján már csizmanadrághoz illő úri mellényeket is viseltek (Kovách A. 1907: 75). A falusi parasztemberek öltözetében ritkán felbukkanó, kétféle anyagból szabott, selyemhátú, ujjas nélkül nem is hordható, valóságos öltönymellények a tökéletes polgárosodást jelzik.

 

 

A témában további forrásokat talál az Arcanum Digitális Tudománytárban

ÉRDEKEL A TÖBBI TALÁLAT