ASSZONYMENTE
ASSZONYMENTE
Az asszonymente – a ködmön mellett az egyetlen téli felsőruha – különösen fontos szerepet játszott a női öltözködésben. Históriája elválaszthatatlan a férfimentékétől. Anyaga, díszítési módja nem mutatott eltérést, szabásában azonban nyomot hagytak a női divat változásai. Így a fűzött derék megjelenésekor a mentéhez „Asszony embernek való Szorito belles” készült a szűcsöknél (BAZML 1653. Zemplén vm.), a krinolin terjedésével pedig megrendelhető volt a „nagy Strikrokra való kurta mente” dísztelen változata is a bőszoknyás, „közönséges szolgálónak”. Az ilyen mente derékfodrát, ráncát szélesebbre szabták, hogy a szoknyára kifeküdhessen (VML 1744. Vas vm.). Az empíre nyuszt-, nyestprémes „Kurta be gombolo amazon Mente” egyszerűbb változatát is varrták a közrendű asszonyoknak (SzSzML 1813. Bereg vm.).
A jobbágyhagyatékokban, parasztinventáriumokban azonban még a legegyszerűbb „Asszonyi fekete prémes mente” is ritkábban szerepel, mint közönségesebb párja, a ködmön, hiszen ára felért egy üszőével, tinóéval (Hofer T. 1957: 291). Értékének, jelentőségének megfelelően a mentét a leány hozományban kapta, egyetlen jussa lehetett, sokszor azonban maga szolgált meg érte vagy a rávalóért.
Az Őrségben is az asszony hozománya, örökítendő értéke volt a mente (Mészöly G. 6411917: 102–103), akárcsak az ország túlsó végén, pl. a Fekete-Körös völgyében (Györffy I. 1912a: 18). A Kis-Küküllő mentén már az eljegyzett leány megkapta a rókatorkos (Nagy J. 1978: 289), Torockón pedig a finom fehér irhával prémezett mentét (Nagy J. 1957a: 29). A szlavóniai öregasszonyok még századunk fordulóján is ragaszkodtak a kelengyével kapott zöld zsinóros kék mentéjükhöz (Garay Á. 1911a: 226).
Ahol mégsem sikerült hozzájutni, az asszonyok istentiszteletre menet férjük mentéjét akasztották nyakukba, mint a Tolna megyei Tamásiban. Békésen pedig mente formára szabott és szegett, vállra vetve viselt ködmönnel idézték fel e becses ruhaféle hatását (Kresz M. 1956: 134, 189).
Az északi megyékben még az országos átlaghoz képest is kiemelkedő szerep jutott az asszonymentéknek. Itt a 18. századi polgári perek jobbágyi kárvallomásainak felsorolt tételei között is feltűnő a menték száma. Az öltözködésben elmaradottabbnak tűnő Ipolyság palócainak öltözetéből sem hiányzott a világos vagy sötétkék, zsinóros, ólom- vagy ezüstgombos ünnepi mente. Kresz Mária reformkori adatai Nyitra, Esztergom, Heves megye asszonymentéiről szólnak, s ő idézi Vahot Imrét is, aki a Napkeletben, 1857-ben megjelent cikkében már sajátosnak ítélte a siroki asszonyok rókamálas kék posztómentéjét (Kresz M. 1956: 197). Ezt követően a felső-magyarországi megyéket járó tudósítók sem tévesztették szem elől, hogy errefelé az új stílusú, parasztos, palóc viseletekhez is illőnek tartották a régiesebb, nemeses, rókamálas mentét. Gömör (Paládi-Kovács A. 1968: 203–205), Borsod (Istvánffy Gy. 1900: 185), Nógrád falvaiban göndör szőrű bárányprémes, világoskék, vállra vetett mentében esküdött a menyasszony, ami ünnepi díszruhája lett, később idős korában, télen felöltötte, begombolta, télikabátnak használta. Bár még századunk elején is ünnepre rókamálas mentében készült fel egy-egy kazári menyecske, ekkor már ezen a tájon is a vattás, frakkos kabát, majd a még újabb divatú zsebes kabát foglalta el a mente helyét (Gönyey S. 1938: 148–150; Flórián M. 1966: 55).
Egyes helyeken bizonyos ünnepi alkalmakhoz elengedhetetlen jelenlétük vagy egy helyi szokás hosszabbítgatta a mente használatát. Szeged környékén pl. az özvegyasszonyok elhalt férjük mentéjét vagy mándliját viselték, s ha leszakadt róluk, újat csináltattak, tiszteletben tartván férjük emlékét (Czerzy M. 1906: 215).
