A POSZTÓRUHA DÍSZEI
A POSZTÓRUHA DÍSZEI
A mente-dolmány-nadrág alakváltozásai ellenére megmaradt jellegzetes „magyar ruhának”. Úgy tűnik, ebben a szabás egyes tartós elemei mellett e ruhafélék díszítésének volt meghatározó szerepe.
A posztóruhák dísze eredendően gyakorlati célt szolgált: a galanddal, szalaggal a széleket szegték el, prémezték. A teveszőrből, selyemből, fémszálakból, pamutból szőtt 646szalagok, a paszományok készítői az itáliai, spanyol és francia öltözetek díszítésében is nagy szerepet játszó paszomántosok voltak. A vert, sodrott, fonott, horgolt zsinórokkal, sujtásokkal foglalkozó gombkötők munkája pedig akkor vált nélkülözhetetlenné, amikor már nem csatokkal és horgas kapcsokkal, hanem gombokkal zárták az ujjasok elejét.
Nyugaton a két anyagszél egymásra fektetésével és vágott gomblyukakkal oldották meg a gombolást. A magyar felsőruhák viszont száras, füles gombokkal záródtak, amelyeket az anyagon átvezetve és a gombsort alul egy zsinórral átfűzve erősítettek meg. A mente, dolmány másik szárnyán pedig a visszájáról átfűzött zsinórból képezték a gombok magasságában a hurkokat. A gombot és a hurkot is a ruha elejére varrt vízszintes paszománycsíkkal támasztották alá, s e csíkok szegetlen, rojtosodó végei adták a 17. századi bojtos gombok ötletét. A 17–18. század fordulójától, amikor a paszománycsík, az oldalpecsenye helyét gombkötő szerszám: gombszár és hurokzsinór-pár foglalta el, a zsinórvégeket különféle alakú sujtássá formálták. A dolmány sűrűbb gombolásához keskenyebb, a mentére a kevesebb gomb számára szélesebb szerszámot, készületet varrtak fel (Bálint S.–Juhász A. 1968).
A dolmányra a gomboláson kívül csattal záruló pártaöv vagy zsinóröv illett, amely nemcsak zsebként, hanem díszként is szolgálhatott selyempaszomány szalagjával, a majccal. A szőrmebélés és szegés, azaz prémezés viszont a mentét téliesítette és ékesítette is egyszerre. Legfőbb dísze azonban a legdrágább ruhaékszer, a mentekötő volt.
A díszítmény minősége elárulta viselője rangját, anyagi tehetségét: a mezővárosok szegényebb iparosainak, a falusi szántóvetőknek a legegyszerűbb, a funkciónak éppen megfelelő szőrkészülettel kellett megelégednie. Amikor a nemesség a polgárságra, a nemtelenekre hagyta dúsan zsinórozott ruháit, és a csipkeborításos és hímzett francia, német divatot kopírozta, a posztóruhák díszítménye is közkézre került. A kardcsapást is felfogó kemény zsinórozás a katonaruhák ékessége lett (Höllrigl, J. 1938: 15), és a belsőcselédség egyenruháját, a libériát is egy-egy uradalomra jellemző zsinórozás díszítette. A dunántúli körözőlevelekben gyakran emlegetett fekete prémes, világoskék mente sárga zsinórozással (Györffy I. 1929: 55–57) például az Eszterházyak libériájának része volt.
A 18. században a mente és a dolmány átmenetileg erősen megrövidült, és a nadrág derékig láthatóvá vált. Az immár díszíthető nadrágon a magyar szabók a gombkötők zsinórjából sokszor az egész combot beborító vitézkötést produkáltak. Ilyen formában terjedt el a huszárruhákkal Európa-szerte a zsinórozás, a magyar sujtás szóval együtt (Broby-Johansen, R. 1969: 348). A funkció nélküli álzsinórozás különösen Angliában lett kedvelt, s onnan hatott vissza az európai, többek között a magyar öltözködésre is.
A zsinórozás megfelelő gombokat is igényelt. A régi, rozettás záródású, csavart oldalú ezüst üstgombok és ékszergombok, amelyek egykor a magyar mentéket és lengyel kantusokat egyaránt jellemezték (Bartkiewicz, M. 1979: 111; Turnau, I. 1967: 20–24), nem a köznép számára készültek. Ruháikra a szőrszerszám, szőrgomb után ón- és pakfongomb, legfeljebb gömbölyű vagy egres alakú díszgomb, majd többsoros álgomb, pityke került, végül a lapos vagy domború rézgombok következtek.
Díszítésében tehát élesen elvált egymástól a franciás borításával, csipkéivel, paszományával „Prémes” és „ki varrott” „egész ultezet nemeth ruha” (VML 1723. Vas vm.) és a zsinóros magyar öltözet. A díszítmények keveredése révén utóbb mindkét öltözettípus veszített eredeti jellegéből, a Tolna megyei hidegkúti németek pl. „teveszőrrel kivarrott dolmánt” viseltek (Schram F. 1967: 572).
647A zsinórozást a magyar, lengyel és orosz öltözetben egyaránt török befolyásnak tartják, és ezt a véleményt az isztambuli Topkapi Saray Museum kaftánjai is igazolni látszanak. A 18. században európai hírnévre szert tett sujtásos, vitézkötéses magyar gálaruha, huszárruha és parasztos kivitelű társaik díszítésének értelmi szerzői azonban már minden kétséget kizárólag a gombkötők, ill. magyar szabók voltak. A vitézkötés – a nyugati eredetű aranycsipke borítással, hímzéssel együtt – csak a 19. század első felében jelent meg a török ruhákon (Tezcan, H.–Delibaˇ, S. 1986).
