ÉKSZEREK
719ÉKSZEREK
Bár századunkra a magyar parasztság a környező szláv, román parasztokhoz képest kevésbé tűnt ékszerkedvelőnek – részint Horváth Terézia (1983) kutatási eredményeit felidézve –, látni fogjuk, hogy a múlt században még a magyar parasztok is tájilag jellegzetes ékszereket viseltek. A még távolabbi múltban, reneszánsz hatásra egész Európára (Newton, S. M. 1988: 63), így a magyarságra is jellemző volt az ékszer szeretete. 1672-ben Kecskemét város – mikor lakosait hit alatt kötelezte az adóalapot képező vagyontárgyaik bejelentésére, személyenként többek között – egy pártaövet és egy öltözetre való ezüstkapcsot, mint a „tisztességes ruházkodás fő kellékeit”, az adózás alól felmentette (Hornyik J. 1927: 88). A barokk korban még a puritánságáról híres debreceni polgárokon is erőt vett a pompaszeretet, öltözetükön a csillogó ékszert szerették (Zoltai L. 1938: 53). A falvak módosabb népe a 18. század elejétől fokozottan törekedett arra, hogy meg-jelenésével hasonlítson a nemességhez. Amint a korábban csak a nemességet megillető mentét öltözetébe illeszthette, a rang- és vagyonjelző ékszereket is igyekezett megszerezni, amelyekkel ünnepélyessé tehette magát. A derekat összefogó övek, a ruhaelejeket összetartó kapcsok, csatok, gombok, a lepleket, fátylakat rögzítő tűk azonban csak másodsorban számítanak az ékszerek közé, s ezekről az általuk díszített öltözetdaraboknál szólunk.
A szorosabb értelemben vett, a testet díszítő ékszerek között említenünk kell ugyan a korábban élő virágból, különösen rozmaringból, majd művirágból készített fejdíszeket, madártollból, termésekből, csigákból, szaruból, lószőrből csinált kezdetleges ékszereket, és idesoroljuk a gyöngyszemekből házilag előállított ékességeket is, a klasszikus értelemben vett ékszert azonban az ötvösök készítették aranyból, ezüstből. Ezekhez hasonló ón-, sárgaréz-, pakfon- és újabban dubléékszereket a hivatásos iparosok mellett falusi kontárok is csináltak.
A honfoglaló magyarság ötvöskultúrája az erős európai hatásra megszűnt, s a 12. századra új, filigrán-technika vált jellemzővé, pl. az esztergomi királyi ötvösműhelyben. A hazai ötvösművészet a 14–16. századra lett európai hírű, különösen a török elől a Felföldre és Erdélybe húzódó műhelyek révén. A Dunántúlon és az Alföldön a vidéki, parasztötvösök alakítottak ki kisebb központokat, melyekben vásárkörzetükre jellemző helyi stílusjegyek is kiformálódtak. Az ötvösök a 19. században a finomabb, rendelt munka mellett tömegárut, ún. parasztárut is előállítottak, amely vásárokon, búcsúkon 720kelt el. Századunk fordulójára, amikor a köznép felsőbb rétegeiben is az ún. hamis ékszer lett a módi, a parasztság is könnyebben lépést tarthatott a divattal. Az értékesebb ezüstékszerek díszítményei, a gyöngyház, türkiz vagy korall, gránát helyett, megjelentek ezeknek kék, piros mesterséges változatai, s nagy keletje volt a különféle gyári üveggyöngyöknek. Csak a 20. században jelentek meg a polgárosultabb parasztkörökben a helyi jelleget már nélkülöző aranyékszerek.
A testen viselt ékszereket aszerint csoportosíthatjuk, hogy nyakban, fülön, karon vagy ujjon viselték őket.
