HÁTIBŐR
HÁTIBŐR
Ha az emberi test védelmére primitíven kikészített prémes állatbőr európai használata feledésbe is ment, a pásztorok, a télben szabadban dolgozók körében hazai alkalmazása századunk elejéig nyomon követhető (Györffy I. 1912b). A hátibőr fennmaradásához jelentősen hozzájárult a másfél száz éves török hódoltság, hiszen a félvállra kötözött kacagány a közelharcban pajzsként szolgált gyalogoson és lovaskatonán, törökökön és magyar végvári vitézeken, huszárokon egyaránt.
A párduc-, tigris- vagy farkasbőr kacagány – különösen ha híres-neves ellenfélről húzta le gazdája – a 16–17. századi nemesi öltözetek értékes darabja volt. 1666-ban I. Lipót menyegzőjén pl. a magyar nemesek valamennyien drága kacagányban jelentek meg (Györffy I. 1912b: 240). Hasonló alkalmakra, lovassága ünnepi díszéül őrizte nádori kincsesházában Thurzó Gábor a Bécsben beszerzett „50 darab posztóból csinált pár-duczbőr forma” kacagányt (Radvánszky B. 1986: I. 70–71). Talán ilyen előképe volt az Udvarhely megyéből ismert, szürke darócból szabott, székely, kacagányszerű ruhának is.
1658-ban a körmendi vásáron a vargák áruit limitálva meghagyták, hogy „Egy jó eörögh hati bőrt” 25 dénárért adjanak (Iványi B. 1956: 209). A vargák e vásári portékája feltehetően juhbőrből volt. Az 1760-as madarasi Currentális jegyzőkönyv ugyanis hangsúlyozza, hogy „…a juhászok és akármilyen pásztorok, egyszóval akármilyen renden lévő kényes ifjak… a katzagányt ne viseljék… kivévén mindazonáltal a hátibürt, az ki már juhbőrbül vagyon”. Tilalom alá esett a fekete báránybőr kacagány is, mint „bulya-ságra és kényességre” való divatos holmi. A megismételt tilalmak ellenére Bajom (Bihar vm.) mezővárosban 1820-ban „kacagányban juhok és kosok módjára ugráló” suhancok botránkoztatták meg a templomba menőket. A hányaveti sárréti legényeket is meg kellett fenyegetni, hogy elveszik tőlük cifra juhbőr kacagányukat, amilyeneket ekkorra, prémjével befelé fordítva, irháján cifrázva az asszonyok is felvettek (Dorogi M. 1956: 314–315). A kacagány használata olyan általános volt, hogy 1820-ban a bécsieknek fel sem tűnt az odalátogató hódmezővásárhelyiek vállán (Kiss L. 1926: 164).
Az 1760-ban cifra hátibőrként tiltott fekete báránybőr sem ment feledésbe, sőt a férfisubák, hajdúsági, karcagi női bundák és olykor ködmönök hátán is gallérként szolgált (Viseletkódex 1990. 7. kép).
A hátibőrnek legnagyobb keletje mégis a hortobágyi, sárréti pásztorok körében volt, akik húsolás után csak megtörték a juhbőrt, s fejbőrét, körmeit is meghagyva, mellső lábaival nyakukba kötötték. A visszahajló pofabőr tarkójukat védte a hidegtől, széltől. Az igényesebbek a fej- és farokbőrt kikanyarították, a bőrt körbeszegték, esetleg bélelték is, s a hátsó lábakkal nyakukba, a mellsőkkel derekukra kötötték (Ecsedi I. 1914b: 30–31).
A hátibőrben könnyen mozgott a pásztor. Bunda alá is felvették, s ha ezt a közelgő farkasok miatt le is kellett dobni, mert „meg kellett zúgatni a botot”, a hátibőr még védett a hideg, a metsző szél ellen. A nádvágók is hátibőrben dolgoztak, s éjszakára a kúpba rakott nád alá húzódva a hátibőrre feküdtek, és bundájukkal takaróztak (Dorogi M. 1956: 314–315).
