A FEKETE GYÁSZ
A FEKETE GYÁSZ
A 15. század közepétől, amikor a fekete divatszín lett (Müller, H. 1983: 163), a temetésre az elit is feketébe öltözött. Mátyás udvarában is feketében gyászolták az arra érdemes elhunytat (Radvánszky B. 1986: I. 77).
A 17. századra a fekete Európa-szerte ünnepi szín és elfogadott gyászszín lett. Az erdélyi előkelő temetések alkalmával férfiak és nők egyaránt feketében jelentek meg, az asszonyok patyolat fejrevalójukat kendervászonra cserélték és hamuszínűre feketítették, a gyászoló férfiak, a „keservesek mentől durvább fekete posztóba öltöztenek” (Apor P. 1972: 70), ezzel különböztetve meg a gyászruhát az egyébként „bármikor és nagy számban” hordott fekete ruhájuktól (Radvánszky B. 1986: I. 76–77). A korabeli főúri ravatalt ábrázoló festményeken az idős halottak is feketében vannak kiterítve, a fiatalok viszont koruk színpompás ruháiban, a nőhalottak csipkében, fátyolban, ahogy esküvőjükön is megjelenhettek volna. Vagyis ebben az időben az ünnepi és gálaöltözetét különféle finom, színes, külföldi kelméből kiállító főúri, nemesi rend durvább anyagú, szürke-fekete gyászöltözete és a köznépi, paraszti gyapjúszövet- és vászonruhák hasonlítottak egymáshoz.
A 18. században a fekete terjedését Európa-szerte megerősítette, hogy különösen a protestáns vidékeken, a német nyelvterületen kedvelt szín volt, valamennyi templomi szertartáshoz, esküvőhöz, temetéshez egyaránt illőnek tartották. Mihelyst a fekete a fehér mellett kellő hangsúlyt kapott, mód nyílt arra, hogy a gyászban is különböző szerepeket töltsenek be. A szereposztást és szerepváltást strasbourgi viseletképek segítségével követhetjük 762nyomon. A 17. századi képen a nagy gyászba öltözött – saját halottját sirató – asszony tetőtől talpig fehérben jelenik meg. Mellette a kis gyász viselője – aki csupán távolabbi rokonát gyászolja – korának megfelelő, elegáns, divatos fekete öltözetében lát-ható, csak fehér ingujja és főkötője utal gyászára. A 18. században újrafogalmazott viseletképeken ugyanez, az immár idejét múlt fehér inget és fekete ruhát viselő nő mutatja be ismét a kis gyászra való öltözetet, míg a nagy gyász képviselője – a legújabb divat szerint szabott – ám talpig fekete ruhában látható (Schmuck, F. G. 1975: 14–15, 9. és 93. tábla).
A 18. században azonban a fekete már nem a szétválogatott gyapjú szürke-fekete színe, és a fehér sem a kezeletlen, természetes színű vászoné. A festett mély fekete mellett a patyolat, a gyolcs fehérsége szinte ragyogott. A fehér anyagok, különösen a gyolcs rendkívül kedvelt lett a 18. századi hazai parasztviseletekben is. Miután a 18–19. század fordulóján az empíre is ezt a ragyogó fehérséget választotta színének, polgári divatszín is lett. A fehér gyászhoz ragaszkodó tájakon a gyász idején a finomabb és fehérebb patyolat, gyolcs helyett ugyancsak fehérnek számító, de kezeletlen, durvább ruhákat vettek magukra. A fekete azonban – különösen miután a viktoriánus időkben Európa-szerte újra divatszín is lett – a 19. század végére csak szigetszerűen hagyott teret a fehér gyásznak, és a parasztság körében is a fekete gyászszín használata lett az általános. A sárközi fehér gyászba is ekkor keveredett a fekete: előbb a fehér ruhához fekete selyem mellkendőt, kötényt és a leányok fekete homlokbársonyt viseltek, hogy a századfordulóra majd egységesen mély fekete öltözőben gyászoljanak (Kovách A. 1907: 212).
A fekete a gyásztól függetlenül is terjedt, főleg hazánk protestáns és németekkel betelepített vidékein, ahol az újmenyecskék főkötője és az alkalmi ruhák színe is a fekete volt. De a katolikus tájakon is – szinte az első világháborúig – a fekete ruha az ünnepi ruha szerepét is betölthette, pl. a matyó esküvői öltözet elemei az 1910-es évekig nagyobbrészt feketék voltak. A részben vagy teljesen fekete ünnepi ruhára utalva országszerte használták a kitételt, miszerint annak idején még „feketében esküdtek”. Sokfelé, ahol erősen ragaszkodtak a helyi viseletekhez, csak a két világháború között – vagy még később – a konfirmandusok, elsőáldozók, bérmálkozók vagy a Mária-lányok fehér ruhája szoktatta hozzá a fiatalokat a fehér menyasszonyi ruhához. Eleinte csak az egyébként is fehér gyolcs öltözetdarabokat még fehérebbre „kékítették”, majd fehér tüllel, selymekkel váltották fel, végül a ruha szabása is a polgári ízléshez igazodott.
A 18. század első felében a szomszédos Ausztriában rendelet szabályozta a gyásszal kapcsolatos teendőket, meghatározta a rokonsági fokok szerint változó gyászidőt, valamint a gyászra alkalmas öltözeteket és színeket is (Hampel-Kallbrunner, G. 1962: 65–70). Hasonló rendeletekkel nálunk is a nyugati standardhoz igazították a gyász szokásait (Kodolányi J. 1959; Tárkány Szücs E. 1981: 179–198), tovább differenciálták a gyász árnyalatait: a közeli családtaghoz kapcsolódó nagy gyász első szakasza, a mély gyász is két fázisra oszlott. Az elsőben csak fénytelen, fekete, durva szöveteket, a másodikban azonban már fényes selymeket is használhattak. A mély gyászt a félgyász követte. A távoli rokont vagy idegent gyászolóktól a kis gyász a mély gyász első fokának komorabb öltözködését nem követelte meg, a félgyász ideje is hamarabb elkövetkezett (Cunnington, Ph.–Lucas, C. 1972: 151–152, 241–260). Ezek a rendeletileg megfogalmazott követelmények lényegükben nem különböznek a 17. század végére kialakult magyar gyászrendtől (Radvánszky B. 1986: I. 77). A gyász későbbi szakaszához, a félgyászhoz, valamint a 763kis gyászhoz kapcsolódó színek – esetenként a vörös, általában a kék, lila, zöld – is használatosak voltak már a 16–17. században a főrend, ill. a módosabbak öltözködésében. Idővel, a 17. század végére, még inkább a 18. században azonban a köznép öltözködésében is megjelentek, ill. általánossá váltak a korábban elsősorban csak az elöljáróikat megillető színek is.
