ÖSSZEFOGLALÁS
ÖSSZEFOGLALÁS
Az elmondottak egyik legfőbb tanulsága, hogy a magyarországi köznépi lakásberendezés az európai lakáskultúra szerves része. Erről tanúskodnak mind a bútortípusok, mind pedig az alkalmazásuk. Nem lehet eléggé hangsúlyozni, hogy már azok a bútorok, melyeket a legkorábbi időkben és legelsőkként, a törökség révén, még a honfoglalás előtt vett át a magyarság, ehhez a kultúrához kapcsolták. Hiszen török elnevezéssel ugyan, mint szék, bölcső, de bizánci – oda pedig az ókori mediterrán műveltségből átszármazott – javakat kaptunk, ugyanazokat, melyek habár eltérő úton, Európa más népeihez is elkerültek. A mai hazában, száv népek közvetítésével ismét olyan berendezési tárgyak honosodtak meg a magyaroknál, így asztal, nyoszolya, ácsolt szekrény és polc, melyek ekkorra Európa jelentős részén mind általánosabb elemeivé lettek már a lakásfelszerelésnek; köztük az asztal szóval egy épp akkortájt divatba jövő forma nyert befogadást. A későbbiekben a bútorzatot érintő újítások főként német közvetítés nyomán, az ott módosult 415formában váltak ismertté Magyarországon. Így többségükben Németországon át jöttek hazánkba az Itáliában megalkotott bútorok – mint a falvainkban közkeletűvé lett deszkatámlás vagy hegedűhátú szék – és ezen az úton a Franciaországból terjedők is – mint a fiókos szekrény, a komód –, és ugyancsak így a 18. századi angol ülőbútorokkal hódító, áttört támlák s velük az a jellemző motívum, a hármas strucctoll, mely végül három levélívvé egyszerűsödve, egyik legkedveltebb díszévé tudott válni a 19–20. századi hazai parasztszobák fakanapéinak. Emlékeztetni kell emellett arra is, hogy eltérő átszármazási útvonalak is kirajzolódnak; példaként idézhető a félkörű támlájú széké – mely valószínűleg Dalmácián át jutott el hazánkba –, másrészt pedig a Németalföldről Lengyelországon át érkező, csuklós támlájú padé.
Magyarországra az újabb és újabb bútorformák és -díszítések megalkotásuk idejéhez képest néha kevesebb, többnyire azonban tetemesebb késéssel érkeztek, ám mint láthattuk, a lemaradáshoz esetenként az azokon a területeken bekövetkező késések is hozzájárultak, melyeken az újdonságok hozzánk eljutottak; miközben a retardáció a magyarországihoz hasonló vagy esetleg nagyobb is volt a szomszédos Morvaországban vagy Lengyelországban.
A köznépnél eltérő, egyrészt kisnemesi, másrészt polgári példaadások nyomán kaptak befogadást az újítások, miközben az egyes bútortípusokkal rendszerint együtt járt a funkció átvétele is. A befogadást sokféle tényező befolyásolta, de különösen a lakás mérete. A magyarországi falusi házaknak a 14–15. századtól kezdődő, 2–3 helyiségesre bővülése minden bizonnyal elősegítette azon alapvető bútorok, asztal, pad, ágy, tálas, korai befogadását, melyeket Heltai Gáspár is együtt említ 1566-ban az elszegényedett gazdafiúról szóló meséjében. A közösségi elvárások leginkább a kelengyébe kerülő darabok szüntelen újításainak kedveztek, a bútorállomány egyéb darabjainál ennek sokkal inkább határt szabott az általános történeti és a velejáró gazdasági helyzet, ezen belül az egyes vidékek lehetőségei, nemkülönben a családok anyagi viszonyai. Erre néha a források is utalnak, így a jó gazda kifejezéssel a tehetősségre egy 1724-ből kelt feljegyzés (Petek, v. Udvarhely m.): „Pad, Kar szék, Asztal, Ágyfa, Pohár szék minden maradott mint jó gazda Paraszt embernek szokott lenni” (EMSztT 1975: I. 133).
Az átvételt ugyancsak befolyásolta a középkori lakásrendnek továbböröklődése, sőt ez a tisztaszoba berendezésére is kihatott, mely a mai ismeretek szerint a 18. század második felétől vált szokásossá a hazai parasztságnál. Márpedig a régi lakásrend íratlan szabályai érvényesülésének csak a hazai paraszti kultúrában a 19. század második felétől meginduló teljes átalakulás vetett véget.
Az új bútorformák befogadása mindig, mindenkitől megkívánta a kínálatból való tudatos válogatást. Addig, amíg a helyi hagyományok ereje ezt megkövetelte, az átvett tárgyformáknak – a bútorművesek közreműködésével – tovább kellett alakulniuk, hogy megfeleljenek a lakásoknak, a közösségen belüli rangnak és minden más elvárásnak, mígnem az európai bútorkultúrában gyökerező tárgy elnyerte végül sajátos, magyarországi, de egyben helyileg jellemző, palóc vagy kalotaszegi, kapuvári vagy hódmezővásárhelyi egyedi arculatát.
