VAKOLATOK
VAKOLATOK
A magyar nyelvterületen már a korábbi századokban is több helyütt tapasztották és meszelték a boronafalakat. A föld alapanyagú lakóházak falazatának tapasztása, bevakolása, meszelése a 19. században vált általánossá. A borona-, a zsilipelt és a kőfalazatú épületeket több helyütt nem vakolták. A föld- és sártechnikák esetében viszont a házépítésnek fontos befejező munkálata volt a tapasztás és a vakolás. Célja nemcsak a falon lévő kisebb hézagok, egyenetlenségek eltüntetése, hanem a nedvességre igen érzékeny falak eső, fagy elleni védelme is. A tapasztás a régebbi technológia, és általában kézzel végezték. A vakolás az újabb, jobbára a vályog- és téglafalakhoz kapcsolódott, szakiparos végezte speciális szerszámokkal (vakolókanál, simító stb.).
A különböző falazatokat általában 2–3 rétegben kézzel tapasztották. A sövényfalat a kellő falvastagság elérése érdekében három rétegben kellett tapasztani. A borona- és zsilipelt fa, illetve a favázas falakat elő kellett készíteni a tapasztáshoz, ami azt jelentette, hogy a boronákat, rovásokat, oszlopokat a balta élével bevagdalták, hogy jobban tapadjon majd rá a sár. Hasonló megfontolásból a sárfalak, fonott falak esetében apró cserép-, kő- és tégladarabokat nyomkodtak a nyers falba, hogy a sár jobban megkössön.
A tapasztás gyakorlatot kívánó munka volt, gyakran ezzel foglalkozó specialisták végezték. A megdolgozott sárba igen finom töreket kevertek. Mindig a fal belső felületén kezdték, s csak ennek elkészültével fogtak a külső falak tapasztásához. Az első réteg durvább sárból készült, pelyvával, törekkel, sok helyütt lótrágyával keverték a sűrű masszát. Ennek az eljárásnak nagyolás volt a neve. A második és harmadik réteg esetében fokozatosan finomodó pelyvás sarat vagy finom híg agyagot hordtak fel a falfelület mind simábbá tétele érdekében. A tapasztó anyagot rendszerint kézzel vitték fel a falra, sima lécekkel simították el, s az egyes rétegek között száradási időket hagytak. A kőfalat ritkábban tapasztották sárral, mert azt tartották róla, hogy hamar lerúgja a sarat.
A falazat külső megjelenésére a múlt század közepéig általában a tapasztást követő finom mázolás volt a jellemző, melyet nagyon híg agyagos sárral értek el. A mázoláshoz 119igyekeztek sárgás, kékesfehér vagy fehéres földet használni. Ez a technika a múlt század közepén, az oltott mésszel történő meszelés megjelenése után kezdett visszaszorulni. Ma már csak egyes hátsó homlokzatok, hátsó falak, gazdasági építmények esetében figyelhetjük meg. Egyes vidékeken, mint pl. a Balaton-felvidéken vagy Pest megyében a mázolt falfelületeket az ablakkeretek fehérre meszelésével emelik ki.
A malterral történő vakolás új keletű, lényegében a vályog- és téglaépítkezéssel terjedt el. Az általában egy veder mész, egy veder homok, egy veder víz keverési arányú mészhabarcs, malter három rétegben került fel a falra. A csupasz falat először csak híg fröccs malterral csapkodták be, majd egy napig száradni hagyták. Utána került fel a durva vagy grundoló vakolás, melyhez sűrű maltert használtak, majd következett a száradás utáni finomvakolás, amikor híg habarccsal simították végleges felületűre a falsíkokat. A betapasztott, levakolt házat több héten keresztül száradni hagyták. A mészhabarccsal történő vakolás régen és jelenleg is kőműves szakipari tevékenység volt, az ennek megfelelő szókinccsel és eszközkészlettel. A népi építőgyakorlatban jobbára a 19. század második felétől terjedt el.
A falfelületek meszelése viszonylag nem régi gyakorlat. A 18. század második felében jelentek meg az első adatok róla, de igazi elterjedése a 19. század utolsó harmadára tehető. Elsősorban ott jelent meg, ahol a mészkő rendelkezésre állt, tehát a Dunántúlon, az Északi-középhegység mészkővidékein s Erdélyben. Innen terjedt el aztán használata a specialista vándorkereskedők, a meszesek jóvoltából. Az évente kétszer megújított fehér fal a magyar népi építkezés jellegzetessége lett. Ismeretes a kék színezés használata is, de ez visszaszorult Erdély egyes vidékeire s a Felföld északi megyéire.
A megszáradt falat általában három rétegben meszelték, de nem ritka az ötrétegű meszelés sem az új házon. Először igen sűrű, agyaggal és lótrágyával kevert mésszel meszelték, majd a második és harmadik réteghez tiszta, híg, oltott meszet használtak. E munkát országszerte az asszonyok feladataként tartották számon. A meszelés megújítására általában évente kétszer, tavasszal és ősszel került sor. A már bevakolt falazat gyakorlati védelmét szolgálta a lábazat sötét színűre festése. A nagyobb felverődés és átázás veszélye miatt a külső falazatot kb. 50–70 cm magasan sötétbarnára vagy feketére, sötétszürkére festették. Színezőanyagként különböző sötét földfestékeket, égetett szalmapernyét, kormot stb. használtak a szintetikus festékek megjelenéséig.
